2011. július 22., péntek

A vörös bolygó felé

Az ember ha utólag visszagondol, meglepő, mik voltak rá nagy hatással gyerekkorában. Az meg pláne furcsa, ha ezekben a régi dolgokban felfedezzük azokat a jegyeket, amelyek a mai önmagunkra utalnak. Persze az ember ahogy növekszik, úgy felejti el ezeket a dolgokat, aztán ha rájuk bukkan, meglepődéssel vegyes nosztalgia vesz rajta erőt.

Velem is valami ilyesmi történt, amikor pár napja a kacatjaim közt rábukkantam egy kis szakadt füzetecskére. A vörös bolygó felé címet viselő kiadvány lapjait csak a jóakarat tarja egyben (nem is csoda, ha 4 oldal hiányzik belőle). A füzetecskét 1988-ban adta ki a "Novosztyi Sajtóügynökség Kiadója" valószínűleg egy szovjet Mars-szonda indításának apropóján. A kiadvány amellett, hogy jó pár dolgot elmond a Marsról és a készülő expedícióról, felvázolja, milyen lehetőségeik vannak az űrkutató embereknek a közeljövőben a Marssal kapcsolatban. Manapság hihetetlenül érdekes, miket képzeltek az emberek 20 éve, milyen optimizmussal szemlélték az űrkutatást. Mára ez az optimizmus megkopott, és örülhetünk, ha legalább halvány jele megmarad annak, hogy az ember nem mondott le végleg a kozmoszról. Sajnos egy készítőnek a neve sincs feltüntetve, és az interneten sem találni róla semmi adatot.

Ami a sci-fit szerető énemben megmaradt, azok a jövővel foglalkozó oldalak, pontosabban a különféle illusztrációk. Ezek szerint már gyerekkoromban is inkább vonzottak az űrhajók mint az autók. Bár nem rémlik, hogy valaha is űrhajós akartam volna lenni. Az viszont igen, hogy már a LEGO készletemből is űrhajót akartam építeni. 



És mivel félő, hogy a kis füzet hamarosan az enyészet martalékává válik (mint oly sok minden gyerekkori emlékem) beszkenneltem, hogy legalább így megmaradjon a későbbiekben. Innen letölthető és megnézhető.

2011. július 5., kedd

Gandahar

A magyar sci-fi és animációs film rajongók közt nagy becsben tartott francia rajzfilmes, René Laloux Az idő urai után, 1988-ban készítette el Gandahar című rajzfilmjét. Az idehaza ugyancsak ismerős Jean-Pierre Andrevon Les Hommes-machines contre Gandahar [A gépemberek támadása Gandahar ellen] című 1969-es regénye szolgált a sztori alapjául, maga Andrevon pedig még további folytatásokat is írt a történethez.

Gandahar királysága a Tridan bolygó gazdag, békés országa. Ambisextra királynő és a Nők tanácsa által igazgatott államban az emberek elfordultak a technikától és együtt élnek a természettel. Azonban ismeretlen támadók tűnnek fel az egyik messzi tartományban. A Tanács Sylvaint, egy fiatal kémet küld oda, hogy megtalálja az ellenséget és híreket szerezzen róluk. Sylvain útja során találkozik a "Torzultakkal", akik egykor maguk is gandahariak voltak, de a genetikai kísérletek áldozataiként el kellett hagyniuk a királyságot és a föld alá menekülniük. Homályos jóslatokat szerezve Sylvain végül rátalál a támadókra, a titokzatos, fekete gépemberekre, akik csupán üreges páncélok. A támadók a gandahariakat kővé változtatják, majd egy kapun át ismeretlen helyre juttatják őket. Sylvain és az útközben hozzá csatlakozó Arielle rábukkan a gépemberek Nagy Tervezőjére, a magát Metamorfózisnak nevező hatalmas agyra. De miért mondja azt, hogy nem ő áll a gépemberek mögött? Egyáltalán honnan érkeznek ide, mi van a rejtélyes kapu túlsó oldalán? Vajon Sylvain képes megmenteni Gandahart, és mit jelenthetnek a Torzultak próféciái?

A Gandaharnak, mint (rajz)filmnek a legnagyobb érdeme a látványvilága. a rajzolók kissé furcsa, egyedi stílusához hamar hozzá lehet szokni, és a különféle kreatúrák és lények, a lenyűgöző tájképek mind magával ragadóak. De az alkotók kitettek magukért a Torzultak vagy a gépemberek kitalálásánál is. Ami a történetet illeti, a végére kissé nyakatekertté vált, egy hatalmas, ordító paradoxonnal, amit azonban a film egyszerűen figyelmen kívül hagy. Persze ne legyünk kukacoskodók, elfogadjuk, hogy ez itt nem lényeg. A szereplőkben nincs sok eredetiség, a Torzultak azok, amelyek kiemelkednek, bár az ő szerepük is valahol sablonokat rejt magában. Se Sylvain-ért nem tudunk aggódni, se a gandahariakért. A szerelmi szál kifejezetten esetlen, ahogy Arielle is, túlságosan könnyen jön az egész. A mellékalakok pedig túl kis ideig tűnnek fel, hogy bármit is megtudhassunk róluk. Úgy is mondhatnánk, ez a film a látványért készült, nem a történetért.

A regényeredeti
Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a sztori pár ponton igencsak fontos dolgokat tartalmaz. Kezdjük mindjárt Gandahar (ill. a főváros, Jasper) vezetése mellett. A Nők Tanácsa irányít, és valahogy az az érzésünk, hogy a gandahariak között is több nőt látunk, mint férfit. Ellenben a fémemberek mind maszkulin jegyeket hordoznak. Talán arra akar utalni a mű, hogy a nők kevésbé harciasak? Mondják is Jasperben, hogy annyi ideje élnek békében, hogy elfelejtettek háborúzni. Sylvaint le is hurrogják, mikor az életét ajánlja Gandahar érdekében. Ilyen szempontból különösek a Torzultak, akiknél már-már a klasszikus nemi szereposztás figyelhető meg: vannak nők, de ők a háttérben maradnak, és a harcot is a férfi torzultak veszik fel. A sztori a nemi szerepek kérdése mellett a Torzultak kérdésére is hangsúlyt fektet, hisz ők a gandahari jólét áldozatai, a gandahariak génmódosítással alkottak meg jó pár élőlényt, amelyet felhasználnak (lásd a tükörmadarakat vagy Sylvain repülőjét). Ennek ellenére a légies és szép gandahariak száműzték a Torzultakat. Hasonló a helyzet Metamorfózissal, amelyet szintén a jasperi tudósok teremtettek...

A Gandahar tehát közel sem korszakalkotó mű, ennek ellenére érdemes megnézni. A látvány miatt mindenképpen, de aki magvas gondolatokra vágyik, a fenti két vonal mentén elindulhat, hátha kilyukad valahová. Természetesen még más gondolatok is megbújhatnak itt, én csak ezeket emeltem ki. Hisz az értelmezés mindenkinek a sajátja, mindenki mást lát bele a műbe. Ezért különbözünk.

2011. július 4., hétfő

Mindig kell egy Doktor

Pénteken jön az új Torchwood évad (Miracle Day, amit láttam belőle, elég érdekesnek tűnik, és ha olyan jó lesz, mint a The Children of Earth, már megérte), ennek apropóján - meg mert hatalmas nagy DW fanatikusok vagyunk néhányan - elindítottunk a héten egy Doctor Who hetet az SFmagon. Kezdetnek mindjárt neki is eshettem egy bevezetőnek. Nos, nem mondom, meggyűlt a bajom, mit hagyjak ki, mit írjak bele, mi az ami helyes (pl. most akkor hogy is van ez a regeneráció?) és miegymás. Annyi jó képet találtam, hogy csak ihaj, és még más is küldött nekem... De remélem sikerült megbirkóznom vele, és más is élvezi majd - talán még kedvet is kap a sorozathoz, bár természetesen nem tetszhet mindenkinek az angol sci-fi klasszikusa.

Az cikkemen kívül a héten még lesz szó a Torchwoodról, az új Doktorról, az előzőről, a DW popkult hatásáról és játék is lesz egy Torchwood könyvért. Szerintem jók a cikkek, én már olvastam őket.

Egyébként ami az új Doktort illeti, kezdetben nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet. Nem Matt Smith-szel volt a bajom, sőt, azt se mondanám, hogy rossz részek voltak az 5. évadban. Volt egy-két kifejezetten jó (a The Eleventh Hour nagyon jó pl.), de nem volt az igazi. Még az évadzáró sem. Na de aztán jött a 6.évad... Igen, ez már valami, végre vártam az új részeket. És noha ott is volt 2-3 gyengébb epizód, az évadon átívelő szál olyan nagy rejtély, amekkorát még nem láttam a DW-ben. Most azonban szünet van (szemétség pont a legjobb résznél félbeszakítani a sorozatot), addig is a régi sorozattal ismerkedem. A harmadik Doktorral akartam kezdeni, de csak nem tudtam megállni, megnéztem a két jubileumi epizódot (The Three Doctors 1973, The Five Doctors 1975), és az első történetet, amiben felbukkan a nagy ellenség, a Mester. Nem mondom, mai szemmel nem az igazi a kép, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, és ráadásul kis költségvetésből, akkor kalapot kell emelnünk. Ráadásul vannak benne elég ijesztő/félelmetes jelenetek. Nem csodálkozom, hogy az angol gyerekek a kanapé mögül merték csak nézni pl a Terror of the Autons című részt.

Néha elgondolkodom, hogy csinálok egy blogot a "Hogy volt.." mintájára a régi részekkel kapcsolatos benyomásaimmal...