10 - SFmag antológia

Az SFmag – tervek szerint – első exkluzív, csak e-formátumban kapható antológiájának, amelynek novellái kizárólag itt olvashatóak, prózaian a 10 címet adták. 10, mert tíz darab novella került a válogatásba, két magyar és nyolc külföldi szerzőtől. Ezek közt találunk díjnyertes és díjra jelölt műveket, ahogy szimplán csak a szerkesztők által közlésre érdemesnek talált munkákat is. Az SFmag – definíció szerint – a fantasztikum minden területével foglalkozik, ennek következtében találunk itt olyan írásokat, amelyeket leginkább a hard sci-fi kifejezéssel lehetne leírni, de bekerültek a válogatásba olyan művek is, melyekben éppen csak felcsillan a fantasztikum, vagy a látszat ellenére semmi fantasztikus nincs bennük, leszámítva a felhasznált képeket. 

Jeffrey Ford: Teremtés 

A kötet rögtön egy nagyon erős novellával nyit. A kis farönk figurába életet lehelő fiú története olyannyira magával ragadó, hogy jóval az elolvasása után is bennünk marad. Hihetetlenül érzékletesen teremti meg a szerző a novella világát, és szinte beleborzongunk a teremtésbe. Olyan írással van dolgunk, ami csupán kérdéseket akar felvetni, az olvasóra bízza, hogy megválaszolja, vagy esetleg más kérdéseket tegyen fel. Egy biztos: még nagyon sokáig emlékezni fogok az erdőben botjára támaszkodó kis figurára, akinek élete a képzeletem mélyére fészkelte be magát. 

Elizabeth Hand: Kénkő Kleopátra 

Talán ez a leghosszabb írás a kötetben, és sajnos számomra a legunalmasabb. Terjengős, lassú, meg merném kockáztatni, hogy túlírt. A fantasztikus elem túl későn lép be, az író feleslegesen hagy annyi időt a felvezetésre. Pedig még talán érdekes is lett volna, de a történet végére még nagyon a sztori értelme sem állt össze. A pillangók pedig önmagukban az én szememben nem képeznek akkora különlegességet, hogy egy rájuk épülő novella érdekessé tudjon válni a szememben. 

Peter Watts: A sziget 

Ilyen az, amikor rengeteg elemet belepakolnak egy írásba, és az majd szétrobban tőlük. Legalább fél tucatnyi sci-fi ötlet sorakozik a novella cselekményének középpontjában lévő probléma után, de ezek csak apró építőelemekként jelennek meg. Sajnos bármennyire is jó a nyelvezete, a stílusa, a cselekménye, a sci-fi része, valamiért nem váltja ki azt a végső katarzist, amire a csattanó rájátszik. Talán a túlságosan sok alkotórész idegeníti el az írást, nem tudnám megmondani. Ugyanakkor mindenképpen érdekes és élvezetes írás, aminek ugyan én nem adtam volna Hugót, de elfogadom, ha más igen. (A novella korábban, más fordításban megjelent a Fiction Kult honlapon.)

Adam-Troy Castro: Fölösek 

Erről a novelláról nincs nagyon mit írni: egy ötlet és annak végig vitele, kissé esszéista stílusban. Az írás erőssége maga az ötlet, és a kifejtése során kifordított mai világ, az élő és halott fogalmának sajátságos átértelmezése. Hatásos írás, hiszen nem tudunk szó nélkül elmenni a szereplők viszonyain és a társadalom mellett. Jó sci-fi, ugyanakkor éppen a megírás módja miatt nem tud igazi magasságokba törni. 

Rachel Swirsky: Erósz, Fília, Agapé 

Újabb túlírt történet, ami ráadásul ingoványos talajon jár: a szerelemmel és az érzelmekkel foglalkozik. És bár egy nő vizsgálja a kérdést – nem érheti tehát az egyébként önmagában is értelmetlen vád, hogy nem elég emocionális teremtés –, mégis mintha nem sikerülne megfognia a dolgot. Túl sok elemet hoz be, és nem képes összefogni ezeket, nem látjuk, mi mivel függ össze és egyáltalán mire is fut ki ez az egész. Pedig van benne potenciál, még valahol a felvetett kérdés és a magyarázat is érthető, de mégis ürességet hagy maga után, nem sikerül elérnie a célját. 

Moskát Anita: Megnemszületettek városa 

Egy novella, ami ilyen erős felütéssel, ilyen erős jellemekkel, erős történettel és erős alapötlettel dolgozik, nagyon nem tud félrecsúszni. Picit talán itt-ott nem minden tökéletes, de ez inkább érzés, mintsem valóban meg tudnám nevezni a dolgot. Ennek ellenére ötletében hihetetlenül eredeti, olyasmi, amire egy olvasó tényleg még csak nem is gondolna. Az csupán hab a tortán, hogy a történet és a stílus is összhangban van vele. Élvezetes olvasni, és mivel magyar, ezt különösen jó kimondani. 

Tobias S Buckell: Anakoinózis 

Klasszikus alaphelyzet, kicsit más nézőpontból. Ez az, ami kiemeli a novellát a hasonló történetek közül, emiatt válik emlékezetessé a szőrmókok és az emberek találkozása és viszonya. Kissé tragikomikus történet megértésről, idegenségről, erőről és szabad akaratról, mindez egy kedves lény szemén keresztül, aki csak elsőre tűnik butábbnak az embereknél. Parabolának is megfelel a kizsákmányolásról, de mégis erősebb az, amit a Más megértéséről mond nekünk. 

Juhász Viktor: A Rádiumember magányossága 

Ez a novella már akkor zseniális volt, amikor először olvastam, és a leírt szavak hatása azóta sem változott. A fiktív magyar szuperhős búskomormtörténete olyannyira magyar, hogy annál magyarabb nem is lehetne. A szerző stílusa remek, szereplői emlékezetesek, igazából erről az írásról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ajánlott mindenkinek! 

Robert Charles Wilson: Descartes színháza 

Jól megírt, klasszikus „ki van a háttérben” történet egy jól átgondolt sci-fi világban, érdekes alapötlettel és ötletes építőelemekkel. Bár az alapfelvetést már sokan megírták – a csattanót úgyszintén –, mégis képes működni és újat mutatni. Ugyan lehet sejteni, mire fog kifutni az egész írás, mégis a befejezés üt, ahogy a felvetett gondolat számára is remekül előkészíti a terepet. Nem letaglózó erejű mű, de mindenképpen hatásos és okos. 

Catherynne M. Valente: A téridő tizenhárom arca 

Manapság egyre gyakoribb, hogy olyan írások szülessenek, amelyek nélkülözik cselekményükben a fantasztikumot, csupán nyelvükben és stílusukban használják azokat. Ez az írás is ilyen, és pont a stílus az, ami miatt megéri elolvasni. Maga a történet, már ha beszélhetünk itt ilyesmiről, nem valami érdekes, az emberi kapcsolatokról már rengeteg mindent leírtak. Két dolog járt végig a fejemben olvasás közben: milyen ironikus, hogy egy sci-fi íróról van szó, a szerző viszont nem ír sci-fit, és hogy milyen kár, hogy nem ír… 

----

Mindent összevetve a 10 egy nagyon erős válogatás, még az egy-két gyengébb novella ellenére (amelyeknek azonban van értékelhető jellemzőjük) is. Igazából sokkal jobb, mint az ingyenes SFmag antológia, az itt szereplő írások remek példaként szolgálhatnak kezdő szerzők számára. Emlékezetes darabok, amelyek megmutatják, hogy a fantasztikumban még mindig rengeteg lehetőség van, és a fantáziának csupán a képzelet szab határt…

A felhúzhatós lány

Ha egy írás elnyeri a Hugót és a Nebulát, a Campbell-díjat és a Compton Crook díját, valamint a legjobb első regénynek választják a Locus magazin olvasói, akkor mindenképpen a figyelem középpontjába kerül. A felhúzhatós lány az Ad Astra kiadó négy debütáló regényének egyike (ilyen még a Kvantumtolvaj), ez pedig csak még jobban felcsigázza az érdeklődést.

A történet egyik alapkérdése mára már klasszikus: mi történik, ha kimerülnek a fosszilis energiahordozók? Végbemegy az ún. Összehúzódás, vagyis a nemzetek és vállalatok - már amelyek túlélik ezt a megrázkódtatást - visszahúzódnak saját kontinensükre, a globális világ megszűnik létezni, a maradék olajat és szenet pedig szigorú kvóták szerint osztják, miközben igyekeznek alternatív energiaforrásokat keresni. Ilyen például a hatalmas rugókban tárolt energia, amit mozgásból nyernek. A történet másik alappillére viszont már nem ennyire megszokott: a szerző a génmódosítás hatásainak egy pesszimista változatát vetíti a jövőbe. A természet dolgaiba való belenyúlás nem csak új élőlényeket, de új betegségeket is eredményezett, ami milliókat ölt meg. Az elpusztult termés miatt éhezések évtizedei söpörtek végig a világon. A valaha nyüzsgő planéta fajainak jelentős része kipusztult, vagy a betegségek vagy az újonnan megjelent, ellenállóbb fajták miatt. Az emberek állandó rettegésben élnek a hólyagüszög, a cibiszkózis és más, félelmetes betegségek miatt, miközben azért imádkoznak, hogy legyen holnap egy marék génmódosított rizs az asztalukon. Ebben a világban egyetlen állam van, amit akár sikersztorinak is tekinthetünk, és ez a Thai Királyság. A gyermekkirálynő országa dacol a járványokkal és a külső ellenséggel, jól szervezetten és szigorú törvényekkel igyekeznek fennmaradni és terjeszkedni. És minden jel arra mutat, hogy ha nehezen is, de sikerül kitartaniuk a rájuk leselkedő ezer veszély között.

Ebben az országban, fővárosában, az óceántól gátakkal és szivattyúkkal védett, hatalmas Bangkokban próbálják a regény szereplői elérni céljaikat. Hok Széng, akinek családját a maláj fundamentalisták teljesen kiirtották, Thaiföldön éppen csak megtűrt kínai bevándorlóként próbálja kihasználni a lehetőségeit és manipulációival elérni azt a gazdagságot, amelyben évekkel ezelőtt része volt. Tyájdi, Bangkok Tigrise, a Környezetvédelmi Minisztérium harcos fehéringese, aki társával, Kannyával és a többi fehéringessel azért dolgozik, hogy megvédjék a Királyságot a természeti csapásoktól és a külföldről beszivárgó illegális áruktól. Ám Tyájdi bármennyire is becsületes, munkájával egyre több ellenséget szerez, még a legmagasabb körökben is. Anderson Lake farang, azaz külföldi üzletember, aki Amerikából érkezett, hogy átvegyen elődjétől egy lendrugó gyárat. Valójában azonban Lake az AgriGen kalóriatársaság ügynöke, akinek feltett szándéka, hogy megtalálja a thaiok titkos magbankját, ahol több ezer növény tiszta génjeit őrzik, és azt átadja anyavállalatának, hogy ezzel törjék át a Királyság erős falait, térdre kényszerítve azt, ahogy a világ más tájaival tették. Mindeközben Emikó, a genetikailag módosított új ember, egy felhúzhatós, akit japán gazdája eldobott magától, egy vénséges vén farang bárjában nap mint nap megaláztatásoknak van kitéve. Tudtán kívül hatalmas lavinát indít el azzal, hogy el akar jutni az északon lévő állítólagos faluba, ahol csak felhúzhatósok élnek. Mindezen embereknek a cselekedetei kihatással vannak Bangkok és az egész Királyság sorsára, pusztulással fenyegetve a törékeny egyensúlyt ebben a kegyetlen világban.

Paolo Bacigalupi regénye számomra érthetetlen okból sok kiadót megjárt, mire végül kiadták (és zajos sikert aratott). Ennek okát csupán abban látom, hogy nem éppen egy átlagos témát, a génmódosított jövőt vázolja fel, ráadásul egy egzotikus, már-már ismeretlen tájon, teletűzdelve thai és más idegen kifejezésekkel. Utóbbiakkal igazából nincsen probléma (bár nem árt, ha az ember néha belepillant a szótárba, én például sose találtam volna ki, hogy Ko Angkrit Angliát jelenti), még az olyan, elsőre furcsának ható kifejezések, mint a szomdét tyáophrajá is hamar értelmet nyernek. Ami pedig a világot illeti, Bacigalupi egy teljesen hihető, élő jövőképet alkotott. Csupán elsőre tűnhet furcsának, de manapság, amikor a hírek tele vannak a GMO-val és annak vélt vagy valós veszélyeivel, amikor a klónozás gondolata mindennapos, újabb és újabb fajváltozatokat állítanak elő laborokban és kísérleti telepeken, a regény elképzelései nem is tűnnek annyira idegennek. Ugyanakkor könnyű lenne azt mondani, hogy csak a sci-fi ötletek, a jövő és annak elemei azok, ami miatt érdemes elolvasni a könyvet.

De nem erről van szó. Az író ugyanis egy érdekes történetet is hozzárakott mindehhez. A több szálon futó cselekménynek köszönhetően egyrészt megismerjük majdnem a teljes világot, másrészt Bacigalupinak lehetősége van olyan helyzetet teremtenie, amikor az egyik szereplő - és így mi is - már tudunk valamit, míg a másik nem. Ráadásul itt nem csupán személyes célok húzódnak meg a háttérben - talán csak Hok Széng és Emikó céljai ilyenek -, hanem sokkal nagyobbak, amelyek minimum Thaiföld, de akár az egész világ sorsára kihatnak. Politikai és gazdasági csatározásoknak lehetünk tanúi, manipulációnak, összeesküvéseknek, titkos üzleteknek. Aki csak felületesen járatos a távol-keleti geopolitikában, annak remek ízelítőt tud adni a könyv, hogyan is működhetnek ott a dolgok. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a nagy jelenségek mellett Bacigalupi a szereplőit is jól kezeli. Mindnek van mélysége, céljaik és motivációik, saját karakterük, és különösen érdekes, hogyan látják őket mások, akik gyakran teljesen eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek. A mellékszereplők is hasonlóan elevenek, ahogy a hétköznapi város képe is, ami itt szorosan összefügg a sci-fi ötlettel, mégis a jövőbeli Bangkok akár napjaink egyik városa is lehetne. Bacigalupi jó író, sőt, jó sci-fi író, aki miközben szépen felhúz egy elképzelt világot, egy pillanatig sem feledkezik el az emberekről, a legapróbb részletig kidolgozza, milyen is a kettő viszonya és a különféle problémákra milyen válaszokat lehet adni.

Így tehát A felhúzhatós lány méltán válik napjaink egyik legfigyelemreméltóbb sci-fi regényévé, Bacigalupi pedig reménységgé, hogy képes írásaival új színt vinni a sci-fi amúgy is pezsgő és kavargó elegyébe. A regény ugyan elsőre lassúnak és szövevényesnek tűnhet, de mindennek megvan az oka, és jól működik. Legnagyobb erénye azonban az, hogy elolvasása után már nem tudunk ugyanúgy gondolni a kőolajválságra, nem tudjuk ugyanúgy kezelni a gyümölcsöket és elgondolkodunk azon, vajon mennyire megállíthatatlanul robogunk egy ilyen világ felé?

A szerző jövőképe nem előzmények nélküli, két kisregénye játszódik még ebben a világban, a 2005-ös The Calorie Man és a 2006-os Yellow Card Man, mindkettőt Hugóra jelölték, előbbi elnyerte a Sturgeon-díjat, utóbbit pedig az Asmiov's olvasói a legjobb kisregénynek választották 2007-ben. Ezek innen letölthetőek.

Hozott Anyag

Banks hozott anyagból dolgozik, még ha az a sajátja is. Mert miről is van szó 2008-as Anyag című regényénél?

Sursamen egy hagymabolygó, amolyan űrbéli matrjoska baba, vagyis több, egymáson belül elhelyezkedő gömbhéjból álló mesterséges planéta. A különféle szinteket különféle lények népesítik be, amelyek az idők során foglalták el azokat - vagy telepítették ide őket más, fejlettebb civilizációk. Valaha több száz ilyen világ létezett, ám az iln nevű faj ténykedésének köszönhetően mára csak maroknyi maradt. Sursamen felett a  Kultúrával egyenrangú morthanveldek, pontosabban azok pártfogoltjai, a narisiinek rendelkeznek. Természetesen a narisiineknek is megvannak a maguk pártfogoltjai, az aultridiák és az ochtok, akiknek szintén vannak patronáltjaik. Ennek a hierarchiának a legalján a humanoid sarl nép áll, a Nyolcadik szint lakói, akik királyuk vezetésével éppen a Kilencedik - tehát az eggyel alattuk lévő szint - elfoglalására törnek. A regény akkor indul, amikor a sarl uralkodót saját jobbkeze megöli, ám mindennek szemtanúja a király középső fia, Ferbin herceg. A herceg, miközben halottnak hiszik, hosszú útra indul hű szolgájával, Holsszal, hogy a fejlettebb civilizációktól kérjen segítséget. Legutolsó reménysége saját nővére, Djan Seriy Anaplia, aki a Kultúra polgára és a Kontakt nevű szervezet Rendkívüli Körülmények nevű egységének tagja - amolyan kém és katona egyszerre, aki egymaga képes egész bolygókat elpusztítani. Mindeközben a sarl udvarban Ferbin öccse, Oramen herceg is lassan sejteni kezdi, hogy valakik, akik sokkal közelebb állnak hozzá, mint hinné, az életére törnek. És persze mindezek mögött valami sokkal nagyobb szervezkedés folyik, amelyből nem csak a fejlettebb civilizációk, de maga a Kultúra sem vonhatja ki magát.

Ennek a vaskos regénynek tehát kifejezetten kuszának tűnik a sztorija, holott valójában nem is annyira az, csupán rengeteg szereplőt és helyszínt megismerünk. Hogy miért mondom, hogy Iain M. Banks hozott anyagból építi fel a művét? Olvasás közben mindvégig a Holtpont című könyvének jelenetei ugrottak be, az alázok nevű faj szervezkedésével, de más, korábbi könyvekből ismerős elemek is felbukkannak. Ennek egyik oka, hogy ugyanaz a történet világa; a hatalmas megacivilizációk, önjáró űrhajók és óriási RH-k - Rendszerközi Hajók, amolyan utazó kisbolygók - és furcsábbnál furcsább idegen lények nyüzsögnek a regény lapjain, így nem csoda, ha itt-ott déjà vu-nk támad. De éppen ezért, az Anyag mintha nem lenne képes áttörni egy szintet. Rendben, kapunk csavaros cselekményt - ami, teszem hozzá, igen lassan indul be, úgy körülbelül a könyv felénél kezd érdekessé válni -, ármányt, kalandokat, ötletes helyszíneket és lényeket, de hiányzik az, ami még az olyan, az én szememben kevésbé sikerült könyvekben is megvolt, mint a Fegyver a kézben vagy a Holtpont, és ami miatt olyan zseniális például a Nézz a szélbe: itt a Kultúra csak marginális, ahogy a többi morális kérdés is. Egy utaztató regény és egy fantasyba illő összeesküvés-regény keveréke, amiben itt-ott fellelhető a Kultúra világa. Banks eddig az ebben az univerzumban játszódó történeteiben mindig mintha arra tett volna kísérletet, hogy saját maga kezdje ki az általa megálmodott utópiát. Hősei, akik vagy nem a Kultúra teljes jogú polgárai, vagy teljesen más civilizáció képviselői (ebből a szempontból A játékmester kivétel, de ez a kritikus él ott is megfigyelhető). Ebben a könyvben is kapunk valamennyi filozofálást és erkölcsi merengést, de erőtlennek tűnik, elvész a több száz oldalon. Ugyan a regény hősei szintén nem egy megacivilizáció tagjai - sőt, néhányan inkább középkori-kora újkori figurák -, de csak itt-ott tűnik úgy, hogy kritikusan szemlélik az őket körülvevő idegenek világát. Természetesen nem kell a szánkba rágni a tanulságot, de Ferbin és Hols mintha csak sodortatná magát, hiszen még nagyon meg se kell erőltetniük magukat, hogy eljussanak Sursamen felszínéről egyenesen a morthanveldek fészekvilágára. Ők csak néznek, mint a moziban, miközben mindent eléjük raknak. Ha az volt a cél, hogy elhiggyük, egy ilyen "barbár" világ lakói nem képesek semmire a szupercivilizációk közt, akkor sikeresen elérte az író. A kulturális sokk mértéke sokkal kisebb, mint amire az ember számítana...

Azonban maga a cselekmény sem valami erős. Banks eleve túlírta ezt a könyvet: sokszor saját magát ismétli, feleslegesen festi le oldalakon át a környezetet, sőt, itt-ott még olyan jeleneteket is betold, amelyek nélkül is élvezetes lett volna a történet. Kezdetben meg is ijedtem, mert a király meggyilkolása és Ferbin menekülése nem éppen izgalmas és érdekes - sajnos prekoncepcióval álltam egy magát "Kultúra-regénynek" nevező írás előtt -, és csupán a felbukkanó idegenek miatt adtam neki esélyt. A királydráma mellett előkerülő rejtély, ami igazán érdekessé tette volna a regényt, csupán a sztori felénél bukkant fel - ahogy az már írtam -, de túl lassan bontakozott ki ahhoz képest, amennyire az itt-ott elszórt morzsákból várni lehetett rá. Mert megvolt a lehetőség, hogy izgalmas összeesküvést fabrikáljon az író, de végül nem szólt valami nagyot az a tűrakéta. A lezárás ezzel szemben túlságosan gyorsan jött, mintha csak pikk-pukk be akarta volna fejezni a könyvet. Az utolsó száz oldalon felpörögtek az események, és ugyan a banksi regényekre jellemző végkifejletet kapuk, mégis hiányérzetem maradt. Igazából alig tudtunk meg valamit az elszórt rejtély-darabkákból, nem tudtuk összerakni teljesen a dolgokat. Mintha a lezárásban felfestett kép nem állt volna összhangban a korábban sejtetettel, túlságosan nagy katarzisra számítottunk. A léptékek itt sem állnak meg bolygónyi szintnél kisebben, de ez nem volt az igazi, sehol sincs a korábbi regények lezárásához képest. Ott sem volt mindig minden tökéletes, de több év távlatából is élénken emlékszem például a székre a Fegyver a kézben végéről vagy a Holtpont anomáliájának magyarázatára - pedig ezek még a gyengébben sikerültek!

De ha már csupa rosszat mondtam, mondjak valami jót is. A Kultúra még mindig remek (még ha csak keveset tűnik is fel), amit kapunk belőle az ötletes, érdekes és hihető, Elméstől, drónostól és drogmirigyestől. Turminder Xuss a szokásosan megunhatatlan drón, akit az ember minden hibája ellenére csak imádni tud, Djan Kontaktbeli főnöke szintén ötletes, ahogy a felbukkanó Elmék is. Banksnak van fantáziája, csak sajnos ezt most inkább az idegen világok megalkotásában kamatoztatta. Djan olyan, mint a korábbi regények RK-s karakterei, igazából nincs is rajta semmi egyedi. A többi szereplővel kapcsolatban még azt tartom fontosnak kiemelni, hogy mennyire ellenszenvessé tette az író Ferbint: ugyan megfigyelhető némi karakterfejlődés, de a legutolsó cselekedetéig sem tudunk szimpátiát érezni iránta. Hols pedig, nos, az egyszerű és mégis talpraesett segéd szerepét valakinek be kell töltenie. Az idegenek közül talán a morthanveldek lettek volna a legizgalmasabbak, ám rájuk kevés idő jutott, ellenben az ochtok, akik igazából olyanok, mintha a korábbi regények fajaiból mixelték volna össze őket, semmi érdekességgel nem rendelkeznek. Még az oly' sokat emlegetett, a regény lezárásával kapcsolatos vonal sem valami erős.

Aki tehát Banksszel és a Kultúrával akar ismerkedni, annak inkább valamelyik korábbi regényét ajánlom, ezzel a könyvvel csak elszánt, vagy a banksi fikcióban járatos embereknek érdemes próbát tenniük. Nekem nem lesz maradandó élmény, de nem mondom azt, hogy nem találni benne olyan dolgokat, ami miatt másnak ne tetszhetne.

Extensa

Valljuk be őszintén, alig tudunk valamit a miénkhez hasonló közép-európai országok science fictionjéről. Ami megjelent idehaza, az vagy még a régi Galaktikához kötődik, vagy napjainkban itt-ott felbukkanó egy-két novella, esetleg nagy ritkán egy regény. A lengyel sci-fivel is ez a helyzet. Manapság még mindig Lem a lengyel sci-fi, esetleg itt-ott felhangzanak olyan nevek, mint Fiałkowski vagy Borun, de ez is ritka, ráadásul ez az ismeret is több mint húsz éves. Arról, hogy mi folyik jelenleg Lengyelországban, kik az éppen ünnepelt szerzőik, alig lehet tudni valamit idehaza. A Typotex kiadó érdekes sorozatában éppen ezt az űrt töltötte be, amikor kiadta Jacek Dukaj Extensa című 2002es regényét. Azt persze nem lehet mondani, hogy Dukaj teljesen ismeretlen Magyarországon, még 1992-ben, 17 évesen jelent meg a Galaktikában novellája. Azóta eltelt két évtizedben Dukaj az egyik legfontosabb sci-fi szerzővé vált hazájában, amit ez a regénye is igazol az olvasók előtt.

Egy férfi visszaemlékezései teszik ki a történetet. Egy udvarházban született, hatalmas családja lótenyésztéssel foglalkozott, és úgy tűnt, ő is tovább viszi a családi vállalkozást. A hatalmas birtok, a távoli más udvarházak és a piac egy lassú és nyugodt világ képét rajzolják elénk. Ám lassan felsejlik egy másik világ, ami a felszín alatt lappang. A Perverziónak nevezett jelenség során különös lények özönlik el a földeket, halottak térnek vissza, az emberek ismeretlen erőkkel üzletelnek, majd mindennek betetőzéseként hősünk elvetődik egy férfihez, aki beavatja a csillagok világába. Itt vesz fordulatot az élete, hiszen megbabonázza az univerzum, és elvállalja, hogy eggyé válik egy űrszondával, amely egy távoli csillagködöt tanulmányoz.

A történetről talán már így is túl sokat írtam. Elmondhatnám, milyen is a könyv világa, mi a nagy csavar, vagy mi történik a főhőssel, miután átlényegül, de most úgy érzem, ezzel elrontanám az egészet. Az Extensa olyan regény, ahol az olvasó kiélvezheti a felfedezés örömét és izgalmát, ahogy lassan, elejtett utalásokból és félmondatokból rajzolódik ki a teljes kép. És bár elsőre különösnek tűnhet a nyugodt, időtlen vidéki világ, valójában egy igazi science fiction regénnyel van dolgunk, ahol a sci-fi nem csak máz, és az emberi problémák mögött megbújik a szerző ötlete, az egyszerre két hely - és két test - információit feldolgozó entitás képe. Dukaj nagyon okosan és szépen tárja elénk az egészet - igen, szépen, hiába furcsa ezt a szót sci-fi regény kapcsán hallani, olvasni. Ugyanis a könyv szép, élvezet olvasni, és nem csak a cselekmény - ami igazából lassan folydogál, hősünk egyenesen tart eposzi végzete felé - vagy az ötlet miatt, hanem mert az író remekül ír. A szépirodalom szó az, ami elhagyhatja az Extensa olvasójának száját, nem alaptalanul. Remek stílust használ a szerző, ami akkor válik igazán erőssé, mikor a főhős átlényegül felderítővé és megosztja a tudatát az ember és a hatalmas, több kilométer kiterjedésű űrszonda között. Azonban a legfontosabb, ami elmondható a rövidke regényről, hogy bármennyire is a világegyetem feltárásáról és végül egy hatalmas, az emberiség történetének fordulópontját jelentő felfedezésről beszél, mindvégig az ember áll a középpontjában, emberi kérdések, emberi érzések, tapasztalatok, kapcsolatok. Szeretet, barátság, tudásszomj, félelem, izgalom, és még megannyi hitelesen felvázolt és elgondolkodtató érzés, amivel mindenki találkozik, még ha nem is olyan extrém környezetben, mint a történet főhőse.

Többet talán nem is érdemes mondani a regényről - igazából nem is tudok. Nem azért, mert nem emlékszem, vagy mert nem fogott meg, vagy mert nem lehetne még oldalakat írni. Lehetne, de felesleges. Van, amikor az ember csak annyit tud mondani egy regényről: olvasd el! Remek szórakozás, elgondolkodtató kérdések, emberi karakterek és érthető problémák. Mindaz, ami egy remek sci-fit jellemzi, és amitől ez a könyv mindenképpen kiemelkedik az átlagból.

Dukajtól pedig hamarosan megjelenik még egy regény, a Zuzanna és a világmindenség.