2015. szeptember 25., péntek

Iain M. Banks kérdezz-felelek

Kicsoda ez a Banks?

Iain M. Banks skót sci-fi író volt, aki 1954-ben született és 2013 júniusában hunyt el rákban. Első regényét, ami a The Hungarian Lift-Jet címet kapta, 16 évesen írta. Persze nem ez jelent meg tőle, ez ugyanis A darázsgyár volt 1984-ben, ami azonnal hatalmas kritikai és közönségsikert hozott neki és elindította sikersztoriját. Összesen 15 nem sci-fi regényt írt, ezeket Iain Banks néven publikálta. De írt sci-fit, nem is keveset, összesen 12 regény jelent meg tőle Iain M. Banks név alatt. Sok díjat nyert vagy jelölték rájuk, sci-fi szempontból a két Brit SF-díja érdekes illetve a Hugo jelölése A száműzőért.


Nem neki van ez a sorozata, ez a Civilizáció vagy mi?

Kultúra, és igen, az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra már ebben játszódik, mindössze három regényét nem helyezte ebbe a világba. Ez egy űropera, ahol a Kultúra egy magasan fejlett utópisztikus civilizáció, társadalomnak nem igazán lehetne nevezni, mert mindenki teljes mértékben egyenlő és szabad. Banks liberális elme volt, és ennek mentén a Kultúrában a polgároknak minden a rendelkezésükre áll, hogy kiteljesedhessenek. Hatalmas mesterséges intelligenciák, az ún. Elmék koordinálják a dolgokat, hold méretű űrhajók szelik az űrt és a Kultúra lakosságának jelentős része mesterséges világokon, ún. orbitálokon lakik.

Hát, nem tűnik valami izgalmasnak, mégis mi történhet egy utópiában?

Pedig az, mégpedig azért, mert Banks saját maga próbálja valahogyan megtalálni a saját utópiájának sötét oldalait vagy gyengéit. Éppen ezért a főszereplői szinte mindig a Kultúrán kívülről érkeztek – humanoidok vagy három lábú idegenek – és a regények konfliktusai a Kultúra valamilyen negatív oldalát hivatottak bemutatni. Az Emlékezz Phlebasra cselekménye például a Kultúra-Idiri háborúról, ennek az utópiának az utolsó háborújáról szól, a Fegyver a kézben a szupercivilizáció fejletlenebb fajokhoz való viszonyát veszi górcső alá, a Holtpont egy Kultúra elleni összeesküvés körül bonyolódik, a Nézz a szélbe pedig a Kontaktot, ennek az utópiának a hadseregét kritizálja, amikor eddigi legnagyobb fiaskójukat mutatja meg az olvasónak. A legutóbb idehaza megjelent kötet, a Közelkép szintén egy galaktikus háborún keresztül mondd el többet a Kultúra és más civilizációk viszonyáról.

Paul Youll borítója a Holtponthoz

Hohó, itt van hadsereg? Meg háború? Űrcsaták is vannak?

Igen, vannak, bár nem ezek teszik ki a fő vonalat a regényekben. És igen, van hadsereg, már ha az önállóan működő, egyszerre beszivárgó ügynökként és romboló fegyverként funkcionáló Kontakt tagokat annak lehet venni. Nekik is egy speciális egysége, a Rendkívüli Körülmények szekció hivatott a Kultúrát érintő „piszkos ügyekkel” foglalkozni. Lényegében ők azok, akiknek köszönhetően az utópia fenn tud maradni.

És ha most akarok elkezdeni Bankset olvasni, mivel kezdjem? A legelső sci-fijével?

Nem ajánlom, ugyanis az még kifejezetten magán viseli a kezdő sci-fi írók gyermekbetegségeit. Banks hajlamos túlírni a könyveit, és az Emlékezz Phlebasra is ilyen, bár tény, hogy minden van benne, ami élvezetes a későbbiekben. Kezdésnek ajánlom A játékmestert, ez egy moralizáló sci-fi, ami rövid és betekintést enged a Kultúra gondolkodásmódjába. Utána jöhet nyugodtan a Phlebas, aztán érdemes a hazai megjelenés sorrendjében haladni: Fegyver a kézben, Holtpont, Nézz a szélbe.  Utóbbi talán a legjobban sikerült Banks sci-fi. De remek kezdés lehet a Közelkép is, az ugyanis mindenféle előismeret nélkül is élvezetes, már csak azért is, mert igazi színes-szélesvásznú űropera. Ide tartozik még az Anyag és az Ellentétek, de ezek sajnos nem a legjobb könyvek, mindkettőben túlteng a királydráma és az ármánykodás. Persze aki szereti ezt, az itt is jól fog szórakozni.

Említetted, hogy van nem csak Kultúra sci-fije is. Azok milyenek?

A Sötét háttér előtt egy sci-fi Odüsszeia, a főhősnő egy nyüzsgő naprendszerben utazik keresztül-kasul, ebben kifejezetten sok az akció, bár nem olyan filozofikus, mint egy-egy Kultúra kötet. A száműző klasszikus űropera Banks sajátos jegyeivel megtöltve, hatalmas űrhajók, idegenek és minden, amit egy sci-fi olvasó szerethet. A 2013-ban kiadott Félemmetes géjpezet pedig egy rövid könyv, sokak szerint az egyik legélvezetesebb Banks: itt elszakad az űroperából és egy négy szálon futó történetben mutatja be a távoli jövő Földjét, ami elfordult az űrutazástól.

Mark Salwowski borítója a Holtponthoz

Banksi jegyek?

Úgy mint az űrhajók fura vagy vicces nevei, mint a Csavard lazára vagy a Logikát Keresek, Ne Taposs Rám, a hatalmas BDO-ok (Big Dumb Object) azaz óriási mesterséges űrbéli építmények, mint a több kilométeres Rendszerközi Hajók vagy az Orbitalok, de akár az Anyag hagymabolygóját is említhetnénk. Banksi sajátosság az állandóan csipkelődő, panaszkodó drón, ami vagy aki sokszor megy a főszereplő idegeire, ennek ellenére mégis szerethetőek. Az Elmék játszmái is ide tartoznak, ahogy a már-már szuperképességű Kontakt ügynökök machinációi is. És persze a furábbnál furább idegen lények, akiktől nyüzsög a Galaxis, elég csak a háromlábú homomdákra vagy mellkasukon is karral rendelkező, macskaszerű kelgirekre gondolni.

Aha. Akkor magyarul minden könyve megjelent.

Nem, sci-fiből még egy, a The Hydrogen Sonata vár a megjelenésre, de Banks hazai kiadója, az Agave jövőre kihozza ezt is. Hogy a szépirodalmi könyveivel mi a helyzet, az jó kérdés, A darázsgyár ugyan megjelent idehaza, de kérdés, lesz-e más az M nélküli Bankstől.

És film?

Nos, rebesgetni mindent rebesgetnek, de még semmi sincs. De ha gondolod, nézd meg ezt a fan videót, ami a Kultúra szellemiségét idézi:


2015. szeptember 21., hétfő

A marsi

Mark Vekni: Hé, miért hívsz Vekninek?
Acélpatkány: Végül is mindig kalóriákat számolsz. Meg nem jön a nyelvemre az, hogy Watney, ezt bevallom. A Vekni jobban hangzik.
Mark Vekni: OK, cickány.
Acélpatkány: Patkány.
Mark Vekni: Tessék?
Acélcickány: Semmi.
Mark Vekni: Szóval, mi a gond?
Acélcickány: Nos, gondoltam veled beszélem meg ezt az egészet. Félek, hogy engem ki fognak utálni.
Mark Vekni: Na?
Acélcickány: Hát, én nem tudtam maradéktalanul rajongani A marsiért.
Mark Vekni: Haver, ne már!
Acélcickány: OK, elismerem, hogy egy nagyon szórakoztató regény, teljesen megértem, miért futott be a szerző azután, hogy online kipakolta a Marson ragadt asztronauta kalandjait. Meg aztán persze azért is nagy szenzáció ez, mert a könyv egy „hogyan éljük túl a Marsot” kézikönyv turistáknak, vagyis sok tudományos okosság is van benne. Mondjuk, ha jól végiggondolja az ember, az a szép az egészben, hogy nem megy bele annyira mélyen, hogy az olvasó, ha nem is fog fel mindent, de azt érezze, hogy „ja, ezt én is meg tudnám érteni, ha odafigyeltem volna fizikaórán köpőcsövezés helyett.” Szóval egyrészt hard SF, másrészt azért nem kvantumfizika.
Mark Vekni: Nyilván. Egy regényről beszélünk ember, nem Hawking doktorijáról.
Acélcickány: Igen, regényről. Az alaphelyzet egyszerű robinzonád – értsd: valaki egyedül marad egy lakatlan helyen, és túl kell élnie/el kell jutnia onnan. Neked mondjuk nem volt saját Pénteked, hacsak a krumplik nagyon nem nőttek a szívedhez. Szóval az alapfelállás ismerős, mindettől azonban nem működött volna a dolog. Kellett a szerethető főszereplő.
Mark Vekni: (kihúzza magát) Én.
Acélcickány: Igen, te. A nagyszájú, szerethető, barátságos, végtelenül optimista, minden helyzetben boldoguló, találékony átlagfickó – még csak nem is te voltál a parancsnok vagy valami –, akinek mindenkihez van egy jó szava, még akkor is, ha az tizenkét perc alatt jut is el a másikhoz. Nem lehet egy ilyen fickónak nem drukkolni, pláne amikor folyamatosan vicces szövegeket mond, ezzel oldva a feszültséget két halálos csapás között – vagy éppen aközben. Én magam is meglepődtem, de nem idegesítettél annyira, mint gondoltam.
Mark Vekni: (gúnyosan) Ennek igazán örülök.
Acélcickány: De tényleg. Igaz, egy idő után nagyon amerikai lett az egész, nem csak a te hozzáállásod, hanem a többi szereplőé is. Az egész könyv egy hatalmas hurráoptimizmus, megszórva jó adag patetikussággal. Tudom, ez ilyen, de akkor is, kicsit néhol már sok volt. Mondjuk más kritikákkal ellentétben lenyeltem, hogy nem láttunk téged kiborulni – te magad írtad az elején, hogy nem fogsz mindent leírni, szóval ezeket simán elhallgathattad. Persze tény, hogy két év Mars után egy icipicit megváltozhattál volna.
Mark Vekni: De én így vagyok jó! Engem így szeretnek. Minek változtam volna meg? Pláne mert ez nem egy lélektani regény. A cél a tudománynépszerűsítés és a szórakoztatás.
Acélcickány: Ha már a tudomány, azért egy-két dolgon elmorfondíroztam.
Mark Vekni: Ne kímélj!
Acélcickány: Szóval, hogy milyen „zökkenőmentesen” mentek a dolgok. Nyilván nem arra a tucatnyi dologra gondolok, ami meg akart ölni. Kicsit olyan is volt a végére, mint a Gravitációban, ahol egyik vészhelyzetből csöppentünk a másikba, és a végén már csak azt vártuk, mikor hal már meg végre Sandra Bullock! Szóval a valóságban biztos vannak olyan apróságok, amik mindent áthúzhatnak. Például a por. Mert hát ugye a legújabb kutatások szerint a marsi por simán kicsinálja az embert, és nem tudod teljesen kirekeszteni. Gondolj csak a holdnáthára, amikor az asztronauták mindenhová behordták a holdport, aztán csak prüszköltek. Szóval rövid úton valószínű elpatkoltál volna.
Mark Vekni: Most komolyan! Ez ugyanolyan, mint hogy nincs bizonyíték a féregjáraton keresztüli utazásra meg hasonló sci-fi szövegelésre. Ne legyél már ennyire kocka!
Acélcickány: Jól van, csak mondtam. A másik dolog meg az audiobejegyzés.
Mark Vekni: Mi van vele?
Acélcickány: Hát, hogy akkor kerül elő, amikor éppen spórolni kéne az oxigénnel. Szóval hogy pont akkor beszélsz. Akkor több levegőt használsz el, nem?
Mark Vekni: Öööö…
Acélcickány: Vagy rosszul tudom?
Mark Vekni: OK, ugorjunk!
Acélcickány: Jól van, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
Mark Vekni: Ember, a halál torkából menekültem meg nem is tudom, hányszor, és te azt fejtegeted, hogy bizony el kellett volna patkolnom. Tényleg ne csodálkozz, ha ki fognak utálni.
Acélcickány: Az élet kegyetlen.
Mark Vekni: Egyéb negatívum?
Acélcickány: Igazából nem nagyon. Nyilván egy-egy klisés mondattól vagy eseménytől az arcomat kapartam – amikor az egyik karakter felnéz az égre „Mark, jövünk” szöveggel, az fizikailag fájt –, és elgondolkodtam, mennyibe is került egyetlen ember visszahozása a Földre, de kábé ennyi.
Mark Vekni: Szóval attól még jól szórakoztál?
Acélcickány: Persze. Nem váltja meg a könyv a sci-fit, nem is ez lesz az év legjobbja (egyik évé sem), de tökéletesen megértem, miért szeretik sokan, és miért baromi népszerű. Igazi kis óda az emberi kitartáshoz, találékonysághoz, a józan paraszti észhez, és az összetartáshoz. Mondjuk a film ettől még nem érdekel.
Mark Vekni: Matt Damon, ne is mondd!
Acélcickány: És Ridley Scott! Prometheus valaki?
Mark Vekni: Brrr…
Acélcickány: Ja, és nyugtass meg, nem minden megoldás azzal végződik az űrben, hogy robbantsunk fel valamit!
Mark Vekni: Pedig ez a legjobb része! Nem nézed a Mythbusterst?
Acélcickány: (sóhaj) De…

2015. szeptember 19., szombat

Dűne kérdezz-felelek

Még 2013-ban jelent meg a mára már megszűnt Fantazmo oldalán egy kérdezz-felelek jellegű cikkem Frank Herbert Dűne univerzumáról, ugyanis a történet eredetileg 1963-ban jelent meg Dune World címen, folytatásokban, ezt dolgozta át Herbert és adták ki később, 1965-ben egy regényként. Szóval 2013-ban is és most, 2015-ben is 50 éves jubileumot ünnepelhet A Dűne világa, ennek apropóján közlöm most itt a cikket, ezzel együtt pedig elindítom a korábban máshol megjelent, de azóta az internet martalékává vált cikkeim, kritikáim újraközlését itt, a blogomon. Kellemes olvasást!

John Schoenherr illusztrációja A Dűnéhez

Mindenki ezt emlegeti, de mi ez A Dűne egyáltalán?

Ez egy science fiction regény, amit Frank Herbert írt. A regény az Arrakis nevű sivatagbolygón játszódik, amit lakói, a fremenek Dűnének neveznek. Ide érkezik Paul Atreides a szüleivel mint hűbérúr, ám elárulják őket, és a fiú anyjával a sivatagba menekül. Itt ismeri meg a homokférgeket istenként tisztelő népet és válik prófétájukká, egyszersmind jövőbelátó félistenné. A folytatásos Dune World-öt 1964-ben jelölték Hugóra, elnyerni viszont csak A Dűnének sikerült, igaz, a Nebulával együtt.

De nem csak ez az egy kötet van, ugye?

Nem, Herbert maga is írt öt folytatást: A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, A Dűne istencsászára, A Dűne eretnekei és A Dűne Káptalanház címűeket. Ezek közül az első kettőben Paul még fontos karakter, később azonban utódainak a történetét meséli tovább az író. Ezekben már egyre több a morálfilozófiai, vallási és politikai probléma, a szereplők gyakran szavakban ütköztetik nézeteiket, nem tettekben, ezért sokan már nem is szeretik őket – másoknak viszont pont emiatt lett kedvence valamelyik folytatás.

Várjál, én láttam könyveket Dűne címkével, amiket nem Frank Herbert írt.

Igen, a fia, Brian Herbert és a szintén sci-fi író Kevin J. Anderson írt több regényt A Dűne világában. Frank Herbert még életében dolgozott együtt a fiával, a Man of Two Worlds című regényt együtt írták. Frank halála után megtalálták a feljegyzéseit és a be nem fejezett Dűne-sorozat utolsó kötetének vázlatait. Ezek alapján Brian Herbert és Anderson először előzményköteteket írtak, aztán a Butleri Dzsihadot, az emberek és gépek ősi háborúját dolgozták fel, majd pedig A Dűne vadászai és A Dűne homokférgeivel befejezték az eredeti sorozatot. Megoszlanak a vélemények, mennyire illenek ezek Frank Herbert szellemiségéhez, sokan nem is hajlandóak elolvasni, amit a két szerző összehozott (és hoz össze a mai napig, hiszen sorra írják a "Dűne spin-offokat").

Kyle MacLachlan az 1984-es Dűnében

Aha. Szerintem inkább megvárom a filmváltozatot, lesz az is, nem?

Nos, évről évre felbukkan az ötlet, hogy új Dűne filmet készítenek, de ez valószínű még sokáig nem fog elkészülni. Eddig is többen feldolgozták már a regényt és a folytatásait. Az elsőt 1973-ban akarta elkészíteni Alejandro Jodorowsky filmrendező, későbbi képregénykészítő, az ő változatában szerepelt volna Salvador Dali, a látványt Chris Foss sci-fi illusztrátor és H. R. Giger, az Alien megálmodója készítette volna, a zenéjét pedig a Pink Floyd szolgáltatta. Ebből végül nem lett semmi, de készítettek egy dokumentumfilmet a projektről, amit nálunk 2014 januárjában mutattak be egy filmfesztiválon (itt írok is róla). Aztán 1984-ben David Lynch, a Twin Peaks alkotójának sikerült végül tető alá hoznia egy adaptációt. Ez a változat hatalmasat bukott, egyrészt Lynch változtatásai nem tudták visszaadni az eredeti regényt, másrészt a látványvilág és a film történetmesélése annyira idegen a populáris filmeket kedvelő közönségtől, hogy a mai napig sokan inkább csak egy merész próbálkozást látnak benne. Pedig igen díszes szereplőgárda vonul fel benne, Jürgen Prochnow játssza Paul apját, Leto herceget, Patrick Steward, mindenki Picard kapitánya Paul tanítóját, Max von Sydow a fremenek egyik vezetője, magát Pault Kyle MacLachlan formálja meg. Sőt, még Sting is feltűnik a filmben mint gonosz Harkonnen.

Valami rémlik, mintha a televízióban adták volna, de az elég modern volt.

Valóban, 2000-ben a Sci-Fi Chanel (ma SyFy) bemutatott egy három részes minisorozatot, amiben a húzónév Willaim Hurt volt. Ez a változat hűebben követi a regényt, a látványvilága modernebb, a A Dűne kissé arabos világ. Bár még a kritikusok szerint ez sem az igazi Dűne-élmény, a folytatása, amit 2003-ban mutattak be, már tökéletesen eltalált. Ez A Dűne messiásának és A Dűne gyermekeinek a történetét dolgozza fel, és James McAvoy – az X-Men: Az elsők Charles Xaviere – alakítja Paul fiát, II. Letót. A készítők itt sikeresen oldották meg, hogy a filozófiai kérdések és a politikai intrikák megfelelő mennyiségben legyenek jelen, és a szereplők is remekül formálták meg karaktereiket, sőt, egyesek még jobban is, mint az előzményben. Ha nem akarsz elolvasni közel ezer oldalt, akkor ezt a két sorozatot érdemes megnézned.

Julie Cox (Irulan), Alec Newman (Paul) és Daniela Amavia (Alia) A Dűne gyermekei minisorozatban

OK, már csupán azt nem értem, mitől olyan fontos ez a sorozat? Nekem elsőre kicsit olyannak tűnik, mint a Trónok harca sci-fiben.

Először is érdemes megjegyezni, hogy az első kötet a hatvanas években jelent meg, és teljesen más hangot ütött meg, mint a legtöbb sci-fi előtte: egy intelligens és figyelmet igénylő könyvről van szó, aminek a főhőse egy vívódó messiás. A regény nagyon sok embernek – nem csak sci-fi íróknak, sőt, nem csak sci-fi olvasóknak – volt meghatározó élménye egészen a mai napig, sokan ehhez a regényhez mérik az egész science fictiont. (Elég annyi, hogy Lucas innen vette a Tatooine ötletét. A folytatások aztán csak még inkább ráerősítettek erre a kultuszra, hiszen Herbert tovább gondolta a hőse, Paul és utódai dilemmáit, a jövőbelátás problémáját, a vallás és politikai összefonódását – ezzel kifejezetten egyedit alkotott a sci-fiben, mert ilyen komplexen még senki nem foglalkozott a témával –, az egyén történelemformáló erejét és számos filozófiai kérdést. Szereplői nem papírfigurák, gondolataik hihetetlenül komplexek, és bár úgy tűnik, sokszor túlgondolják a problémákat, mégis ez teszi a regényfolyamot annyira érdekessé, hiszen az olvasót is gondolkodásra készteti. A sci-fi háttér sem egyszerű klisé, bár egy számítógépeket elutasító feudális birodalomról van szó, mégis Herbert világa sci-fi, mert sok olyan elem van benne, amitől elhisszük, hogy a jövőben járunk. Végezetül pedig ott van maga a Dűne bolygója, a hatalmas homokférgekkel, a vízfegyelemmel és megannyi elemével, amitől az egész egy hatalmas, komplex rendszerré válik, ami él és lélegzik, majdhogynem érezzük a sivatagi szelet és a homokot a lapokon.

Nem vagy te egy kicsit túl lelkes?

Dehogynem. De szerintem ha elolvasod a regényt, te is az leszel, és ha szerencséd van, beszippant, és meg sem állsz az utolsó kötetig.

Jantner János borítója A Dűne eretnekeihez

2015. szeptember 6., vasárnap

Existence

A kortárs science fictionnel kapcsolatban én úgy gondolom, hogy nagyjából a 2000-es évek óta valamifajta útkeresést folytat. Ennek az útkeresésnek számos módja van, a new weird zászlójának lobogtatásától a kilencvenes években megújult űropera és hard SF támogatásától egészen a nosztalgiáig. Ebben az útkeresésben szerintem vannak olyanok, akik szeretnék végignézni, hova jutottunk - mind a sci-fi-ben, mind a tudományban, és úgy is, mint faj - a XXI. század elejére és innen hová is mehetnénk tovább. Ezt éreztem Kim Stanley Robinson 2312-jénél is, de még inkább David Brin Existence című 2012-es könyve kapcsán. Mintha Brin úgy érezte volna, kutya kötelessége mindent beleírnia a művébe, amit ekkorra a sci-fi ötletként kitermelt magából, a tudomány elért és felvetett hipotézisként és a történelem (az emberi társadalmak és civilizációk története) megmutatott. Ez lett az Existence (idehaza két kötetben, A létezés csapdája és A létezés titka alcímmel), ami inkább egy kézikönyv a XXI. századi futurológiához, sem mint science fiction regény.

Mert van valami története, legalább is történetdarabkái, az egyszer biztos. A XXI. század közepén egy űrszemetet begyűjtő asztronauta rátalál egy tojás alakú idegen objektumra, amit leszállítanak a Földre, és az hamarosan idegen lényeket villant fel a felszínén, akik egy üzenetet adnak át az emberiségnek: csatlakozzatok. Hogy mégis kihez és mi célból, az egyelőre rejtély, de az idegen Követ felbolygatja az amúgy is méhkasként zsongó emberiséget. Érdekes történetnek tűnik, ugye? Viszont több baj van vele. Először is, emellett a szál mellett fél tucat másik is van, amelyek teljesen más pontból indulnak, mérhetetlen messzeségből, és bizony nem mindegyik találkozik össze a fősodorral (vagy ha igen, akkora az a sodor már mérhetetlenül más irányt vett, mint korábban gondoltuk). Másodszor, Brin gyakran őrjítően cizelláltan fogalmaz, kész mondat-szörnyetegeket nevel fel, hogy aztán felfalják a gyanútlan olvasót. Harmadszor pedig mérhetetlen ismeretanyagot szuszakol az oldalakra, mindenről, még a legapróbb dolgokról is képes oldalakat írni. Mert értem én, hogy miért fontos tudni, hogy a jövőben még az emberi vizeletet is ipari mennyiségben hasznosítják újra (és hogy mi a szerepe ennek az eszmefuttatásnak a regényben), de attól még igazán lehetett volna rövidebb ez a rész, ahogyan a több tucatnyi hasonló - vagy lehetett volna belőle kevesebb.

Ettől függetlenül tény, hogy Brin tényleg mindent végigvett, ami a XXI. századra az emberiséggel történhet, vagy ami csak egyszerűen a kor emberét foglalkoztathatja. A regény fő témája is az, hogy a sok-sok civilizációs probléma, váratlanul felbukkanó kataklizma, járvány, terrorcselekmény, vagy szimplán csak a technológia mérhetetlen és kontrollálhatatlan fejlődése és az emberi butaság hányféleképpen okozhatja a faj pusztulását, és mindezt milyen módszerekkel lehet kivédeni. A regény felére kiderül, hogy az űrbéli Követ lényegében egy ilyen kiutat kínál, ami azonban koránt sem olyan egyértelmű. Valóban impozáns, Brin milyen alapossággal és összetettséggel veszi át tényleg az összes sci-fi és futurológiai ötletet. A történet Nagy Ötlete pedig annyira zseniális és frappáns, hogy szinte felért egy arculcsapással a sok lassú esemény után. Ráadásul a könyv felénél történik egy elég erős váltás, amikor is Brin kizökkenti az olvasót az eddigiekből, és végre felvillant olyan izgalmasnak is ígérkező eseményeket, amelyek a korábbi, szerteágazó, lassan folydogáló, több szálon futó történethez képes igazán felüdülés.

Viszont mintha csak arra várna, hogy az olvasó végre belemelegedjen a csillagközi/évmilliós távlatokba, gyorsan rázárja erre a szálra az ajtót, és újabb drasztikus váltást követ el, ezúttal azonban talán az eddigieknél is unalmasabb részt hoz össze, míg végül a lezárást már teljesen értetlenül fogadja az olvasó (én). Bevallom, akkor vesztettem el végképp a türelmemet Brinnel és a könyvével kapcsolatban, amikor ezt a második váltást elkövette. Ugyanis már eddig is előfordult a regényben, hogy izgalmas fordulatok, epizódok egyszerűen kimaradtak, az író inkább valami teljesen érdektelen, de legalább is kevésbé érdekes dologgal foglalkozott. Az első váltáskor lett ez egyértelmű, amikor a könyv első 500 oldalának történései végre eljutottak volna egy csúcspontra, de a feloldást nem adta meg, egyszerűen ugrott egyet, és a későbbiekben rövid magyarázatokkal, pár említéssel letudta az egészet. És amikor ugyanezt másodszorra is elkövette - ráadásul egy sokkal összeszedettebb, feszültebb történetszállal -, akkor végképp meggyökeresedett bennem az a gondolat, hogy Brin egyszerűen nem tudta, hogyan oldja fel ezt az egészet. Olyan hatalmasra és bonyolultra növesztette az egészet - úgy, hogy menet közben is elhagyott már történetszálakat és szereplőket -, hogy talán képtelen volt kitalálni, mit is csináljon velük. Így hát a legrosszabb megoldáshoz nyúlt: szépen elvágta őket. De míg Nagy Sándor a gordiuszi csomó átvágásával nyert egy várost, addig Brin szerintem itt vesztette el, hogy sokan ha nem is szeretik, de ne utálják a könyvét. Én is csak azért nem vágtam sutba a kötete(ke)t, mert a második rész a szívemnek közel álló űroperába csapott át - ha már idegenek bukkantak fel, talán ez várható is volt -, és igazából értékelni tudom, amit szerintem Brin akart.

Mert talán tényleg egy magnum opust akart írni, egy igazi összegző művet, ami hatalmas látlelete a sci-fi mai állásának. Míg Robinson megírta, milyen lesz a XXIV. század, Brin a XXI. századot akarta megrajzolni MI-kkel, génmódosítással, űrkutatással, globális problémákkal, virtuális valósággal, környezetszennyezéssel, forradalmakkal, társadalmi rendszerekkel, és mindennel, ami egy teljes jövőképhez kell. Csak sajnos mindeközben elfelejtette, hogy ha történetet akar elmondani, akkor nem feledkezhet el erről minden tizedik oldalon. Nem teheti meg, hogy egyszerre regényt ír és futurológiai esszékötetet. Vagy egyik, vagy másik, a kettő együtt nem működik, valamelyikből engedni kell, és közel sem biztos, hogy az olvasók számára a legjobb lesz a végeredmény. Nyilván nyitottan kell hozzáállni ehhez a könyvhöz, de Brin, tucatnyi érdekes és remek regény után mintha egyetlen dolgot bizonyítana az Existence-szel, mégpedig, hogy nem tud írni. Pedig ez egyáltalán nincs így.