A fekete felhő

Miután leírom e sorokat, páran majd összevetik a leírtakat A fekete felhő (The Black Cloud) igaz történetével, amit az angol csillagász, Fred Hoyle vetett papírra 1957-ben. Mielőtt azonban ez megtörténik, vegyük számba, mennyit változott a világ az eltelt 58 év alatt, majd pedig azt, a sci-fi mennyit változott ezalatt. Mert hard SF-ről beszélünk ugyan, de az efféle hard SF fölött már nagyon eljárt az idő...

Minden akkor kezdődött, amikor a tudósok felfedeztek egy különös kozmikus felhőt, ami egyenesen a Naprendszer felé tartott. Kezdetben a kormányok próbálták titokban tartani, de hamarosan, ahogy a felhő egyre közelebb ért, először csak az égen, aztán a földi életben is megmutatkozott a jelenléte. A sorozatos katasztrófák hatására a világ megváltozott.

Ám ugyan ezek a katasztrófák megváltoztatták a világot, a könyv inkább a tudósok különleges csoportjával foglalkozik, akik a felhő mibenlétét és hatásait kutatják. Mai szemmel, amikor a katasztrófafilmek már unalomig ismert sémákat ültettek el az emberek fejébe, a szenvtelen leírások, amelyeket a szerző alkalmaz, hogy bemutassa, mit is okozott a felhő megérkezése eléggé semmitmondóra sikerültek. A számok, a szenvtelen taglalása az éghajlati változásoknak, ezek mind-mind unalmasak, nincs bennük élet, nem igazán lesznek többet üres szavaknál. De persze a könyv nem is igazán erről szól. Sokkal fontosabbak ugyanis a tudósok.

De jaj, a tudósok! A görögök töprengtek el azon, mennyire ideális lenne egy olyan állam, amit csak a tudósok irányítanak. Nos, ha azok a tudósok olyanok lennének, mint Hoyle tudósai, akkor talán inkább ne engedjük ezt megtörténni. Azzal nem lenne semmi baj, hogy végeláthatatlan eszmecseréket folytatnak a felbukkanó problémákról - és néha nem átallanak egymást ki is oktatni - elvégre egy tudományos kérdésről van szó, már persze ha tudósok a főszereplők. De amit a tudósok a világ többi részéről gondolnak... A politikusokat minden látható indok ellenére hozzá nem értőknek állítja be a regény, akiket csak saját mandátumuk érdekel, éppen ezért felesleges beavatni őket a készülő katasztrófába. Persze utólag a tudósok nem átallanak megdorgálni a politikusokat, hogy bezzeg ők szóltak előre, de hallgattak rájuk? De kérem, a tudósaink a regény alatt nagyjából inkább azzal törődtek, saját magukat hogyan tudnák a legjobban megvédeni a közelgő katasztrófától. Miközben azt olvassuk, hány millióan haltak meg (persze látni továbbra sem látjuk a pusztítást), addig ők üldögélnek a jó előre elkészített bázisukon (aminek létrehozásakor átverték a politikusokat) és a a felhőn merengenek. Meg tudnám bocsájtani a könyv száraz stílusát és unalmas történetét, ha nem lenne ez a hatalmas arrogancia, amivel a szerző viseltet minden földi halandó felé, aki nem szentelte az életét a tudományoknak.

No de nyilván mindenki arra kíváncsi, mi van a felhővel - pontosabban a Felhővel. Nos, ezt a könyvet elspoilerezni ma már olyan, mint elárulni a Rómeó és Júlia végét, de azért akit zavar, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a Felhőről kiderül, hogy intelligens. Ez ma már nem nagy dolog a sci-fiben, az ilyen típusú intelligenciák nem jelentenek nagy invenciót - a Napok Házában Reynolds pl. simán mellékszereplőként jelenít meg egy ilyet -, de az ötvenes években egy ennyire gondosan kidolgozott ötlet bizony megérdemelte a kiemelést. Hoyle a kor tudományos ismeretein belül igyekezett hitelesen bemutatni, milyen is lehet egy felhőintelligencia, hogyan kommunikálhat, gondolkodhat, szaporodhat. A végén ugyan elszaladt vele a képzelete, de szerencsére nem túlságosan. Mindent összevetve akit érdekli, mit gondolt erről a dologról fél évszázada egy tudós, az olvassa el bátran.

Viszont a mai átlagolvasónak nem hiszem, hogy tetszene a könyv. Az eddig említett gyengeségeken kívül a konfliktus gyengesége a regény nagy részét érdektelenné teszi, csupán az utolsó negyedében lesz érdekes, de akkor is csak kevesen fogják igazán élvezni a regényt. Ha valaki ódivatú hard sci-fit szeretne olvasni, az inkább Clement meszklinitáiról olvasson, ott legalább érdekes világleírás és értékelhető konfliktusok vannak. A fekete felhő klasszikus ugyan, és értékelni kell, de ennek ellenére közel hatvan év alatt teljesen elkopott az ereje...

Rendíthetetlen

Én lepődtem meg a legjobban. Természetesen számítottam rá, hogy egy kellemes, olvasmányos military sci-fivel lesz dolgom, hiszen mégiscsak egy többkötetes, világhírű sorozatról van szó. És különben is, az űrháborús könyvek jellemzője a gördülékenység. De miközben olvastam Jack Campbell 2006-os Rendíthetetlen (Dauntless) című regényét, ráébredtem, hogy ez nekem sokkal jobban tetszik, mint gondoltam.

A regényt nem hiába szokták a Battlestar Galacticához hasonlítani: a Rendíthetetlen alaphelyzete sokban hasonlít, noha itt a flottának nem a gyilkos robotok, hanem a száz éve a szövetséggel háborúzó Szindikátus Világok elől kell menekülnie. Ugyanis miután a Szindikátus csapdába csalta a Szövetség flottáját mélyen az ellenséges vonalak mögött, a megmaradt hajóknak két választásuk maradt: vagy felveszik a harcot a túlerőben lévő ellenséggel és mind egy szálig elpusztulnak, vagy hallgatnak John Gearyre, akit száz év hibernáció után nemrég élesztettek újra. Geary azonban nem egyszerűen egy letűnt kor háborús veteránja, aki egy mentőkabinban sodródott évtizedeken át. Ő a legendás Black Jack, aki a Szövetség és a szindikátus első csatájában hősiesen helyt állt, és mára mitikus figurává, a szövetség legnagyobb hősévé vált. De vajon elfogadják-e az önfejű kapitányok Geary menekülési parancsát, hiszen az gyáva megfutamodás lenne, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több tucat ellenséges naprendszeren kell átverekedniük magukat. És ami a legfontosabb, Geary vajon el tudja fogadni, hogy sokak szemében ő tényleg egy valódi hős.

Ahogy az várható volt, a Rendíthetetlen lendületes könyv, már a regény elején szembesülünk egy megoldandó problémával, ami után a szereplőknek csak annyi idejük marad, hogy felkészüljenek a következőre. A történet viszont szerencsére nem arról szól, hogy egyik problémából esünk a másikba, ugyanis ez ennél sokkal okosabb kötet. Campbell amellett, hogy – valószínű katonai múltjának is köszönhetően – izgalmasan és hihetően építi fel az űrbéli hadviselést, beleás az egész háború mélységébe is, teszi mindezt egy komplex és érdekes karakter segítségével. Az író a cselekmény előrehaladtával több, a flottán belüli konfliktusra is rávilágít, és meg is magyarázza, mi miért alakult ki így. Campbell világában száz év űrháború nem múlik el nyomtalanul, teljesen logikusnak és reálisnak tűnik, hogyan is folyik egy ilyen konfliktus, és milyen hatásai vannak nem csak a civilekre és a katonákra, de a hadviselés egészére - gyakorlatilag mindenre. Ahhoz pedig, hogy mindezt érzékletesen és okosan be tudja mutatni, egy külső szemlélő tökéletes, így kerül a képbe Geary.

De Geary nem csak egy eszköz a szerző kezében, nem egy szimpla látcső: ő egy vívódó, saját problémákkal küzdő főszereplő. Száz évvel korábbi világból származik, így remek ellenpontja a többi karakternek, és nem csak feltétlenül azoknak, akikkel konfliktusa támad. Azonban ennek a kívülállásnak két oldala van, egyrészt ez teszi őt ideális hadvezérré, hiszen őt nem korcsosította el száz év háborúskodása, nem merevedett meg, a régi értékek mentén képes iránymutatást adni a különben szétzilálódó flottának. Ugyanakkor ő is átéli mindazt, amit hasonló helyzetben az olvasó „elvár” – megbénítja a sokk, hogy minden, amit ismert, eltűnt, hogy se családja, se barátai nincsenek. Mindehhez viszont Campbell hozzáadja Geary „hős” mivoltát, ami szintén összetett és ötletes eleme a regénynek. Geary egyszerre ünnepelt valaki, akiben az egyszerű katonák vakon megbíznak, ellenben van, aki számára veszélyes figura, hiszen a rárakódott „kultusz” miatt úgy tűnik, fanatikus és önfejű. És olyanok is akadnak, akik nem szívesen veszik, hogy tényleges tapasztalat hiányában lett a flotta vezetője csak azért, mert „hős”. Mindezek Geary személyiségét is megterhelik, aki vívódásából a kötelesség és a felelősség segítségével tud kilábalni, magára véve a flotta hazajutásának feladatát.

Campbell regényében az olvasó ennek az összetettségnek köszönhetően több dolog miatt is izgulhat. Sikerül megmenekülnie a flottának? Sikerül legyőzni az épp aktuális ellenséget? Sikerül Gearynek felülkerekednie a flottán belül? Vajon jól dönt-e? Nem bénítja-e meg a felelősség, a kudarctól való félelem, vagy a ránehezedő hőskultusz? Vajon képes összekovácsolni a flottát, aminek a világától száz év választja el – és ami talán már nem az a nemes és erős valami, amiben egykor szolgált?

A kérdések, a könyv megírása, a cselekmény közben felbukkanó egyéb elemek, és legfőképpen Geary alakja bebizonyítják, hogy a military sci-fi nem csak olyan laza lehet, mint Scalzi Vének háborúja sorozata, hanem komoly, feszültséggel teli és végtelenül szórakoztató is. Realitásában a Földre hullt sárkányt idézi, de bárki megtalálhatja a számítását, aki kicsit is érdeklődik a sodró lendületű katonai sci-fi iránt. Mivel a Rendíthetetlennel elinduló Lost Fleet sorozat napjainkban a hatodik köteténél jár, még koránt sem érünk az izgalmak végére, de ez ne riasszon vissza senkit; én nagyon várom, hogyan fogja folytatni Campbell „Black Jack” történetét.

The Incal

Alejandro Jodorowsky legendás képregény-univerzuma, a Jodowerse 1981-ben, az első The Incal történettel jött létre, amit aztán később olyan művekkel duzzasztott tovább, mint A Metabárók kasztja vagy a Technopriests. Jodorowsky a francia Moebiusszal (Jean Giraud) még a hetvenes években ismerkedett össze, amikor a korábban színházzal és filmezéssel foglalkozó "Jodo" Frank Herbert Dűnéjéből akart egy elemi erejű látomást készíteni. Ez a film végül nem készült el - erről szól a 2013-as Jodorowsky's Dune -, de az alkotók több ötletet felhasználtak később, amikor Jodorowsky úgy döntött, a képregények világában alkotja meg az emberi létezéssel, az univerzummal és a lét egészével foglalkozó látomásait. Ez lenne a The Incal, ami harminc évvel később is fontos hivatkozási pont a képregények közt, és ma is élvezetes alkotás.

Az Incal hat kötete

A történet főhőse John Difool, egy R osztályú magándetektív, egy egyszerű kis senki, akinek a napjait a drogok, az alkohol és a homeo-kurvák töltik ki. Egészen addig, amíg egy megbízása során véletlenül egy bergtől - az emberiség ősi ellenségének számító faj képviselőjétől - a birtokába nem kerül az Incal nevű különös "entitás". Hamarosan kiderül, hogy az Incalt nagyon sokan meg akarják kaparintani. A bergeken és a város urain kívül még a föld alatti világ titokzatos királynője is az Incalt keresi a farkasfejű Kill Wolfheaddel az oldalán, zsarolással ráveszi a legendás harcost, a Metabárót, hogy eredjen Difool nyomába. Ugyancsak őt keresik a Technók, akik valamilyen sötét tervet készülnek véghezvinni, amiben csak az Incal akadályozhatja meg őket. Mindezek mögött azonban sokkal nagyobb hatalmak küzdelme rejlik, amin az egész ismert világegyetem sorsa múlik.

Akik azt mondják, ez egy nagyon komplex és szerteágazó képregény, azok egyáltalán nem túloznak. A fent vázolt alapfelállás csupán a történet kiindulópontja, hamarosan a lokális konfliktus kiszélesedik, mi pedig ennek mentén ismerünk meg újabb és újabb elemeket ebből a hatalmas képregényes világból. Ami azt illeti, számomra ez a része volt a képregény legerősebb alkotórésze. Jodorowsky olyan hihetetlenül különös, érdekes és egyedi módon hozta létre a saját space fantasyjét, amit a legfurább idegen lények, különös planéták és futurisztikus dizájnú űrhajók, ruhák, gépek ezreivel tölt meg. És ami a legfontosabb: érezni, hogy itt igenis mindennek van háttere. Hiába kapunk csak villanásokat például a Birodalom planétáiból, rögtön tudjuk, hogy ezek legalább olyan komplexek, mint amikről többet beszél a történet. A sok felbukkanó szereplő is a maga nemében mind illeszkedik a világba, még akkor is, ha nem sokat tudunk meg róluk. 

Hajók és idegenek: balra a War Star nevű űrállomás, jobbra egy idegen medúzalény

Mert azért be kell vallani, a szereplők nem feltétlenül szépirodalmi mélységűek, és ez talán azokat, akik Miller Batmanjéhez hasonló mélységeket várnak, elkedvetlenítheti. Viszont itt tényleg nem azon van a hangsúly, kik ezek a karakterek, hanem hogy mi a szerepük. Nem hiába egy-egy archetípust vagy feladatkört testesítenek meg - az ősanya, a harcos, a vadállat, de elég csak Difoolra gondolni, aki a Tarot bolond figurája ("The Fool"). Jodorowsky történetében sokkal fontosabb a világot mozgató erők és azok viszonya. A fény és a sötétség, ugyanakkor ezek egysége, a férfi és a nő, a teremtés aktusa, szerves és szervetlen összefonódása, a természettel való harmónia, érzelmek és logika. Az Incalban minden komplex, mindennek több alkotóeleme van, ettől lesz nem csak egy történet, hanem egy különös, spirituális utazás is. Ugyanakkor pont emiatt a spirituális vonal miatt a történet a végére eléggé szétesik, egyre több az ezotériába hajló ötlet és mondat, míg végül a képregény áttöri a fizikai valóságot, és egyfajta pszichedelikus látomássá - teszem hozzá, hatásos látomássá - válik. Ez szintén olyasmi, ami sok olvasót eltántoríthat, vagy legalább is rossz szájízt hagyhat benne. Nyilván látni kell, hogy Jodo célja nem elsősorban a szórakoztatás volt - sose volt az, semelyik médium esetében, amiben dolgozott -, hanem hogy rajta keresztül elmondja a véleményét. Mert van itt minden, gyakorlatilag az emberi önzés, butaság és egyéb rossz tulajdonságok pellengérre állítása. Jodorowsky világában emberi hibák vannak, és ő épp ezeket akarja az Incal segítségével megváltoztatni. Napjainkban, ha valaki egy ehhez fogható történethez nyúlt volna, akkor legalább kétszer ilyen hosszan írja meg, jobban belemélyedve a szereplők lelkébe és a különféle konfliktusokba, de a nyolcvanas években ez teljesen elegendő volt - és ha nem ragadunk le a megszokott sémáknál, nekünk is elég lesz, hiszen annyi ötlet sorjázik benne - mindezek Moebius remek rajzaival, bár itt-ott a karakterek arcvonásai néha a felismerhetetlenségig megváltoznak, amit nem tudok mire vélni -, hogy nem is nagyon tűnhetnek fel ezek a dolgok.

Felül Moebius storyboardja a Dűnéhez, lent jelenet az Incalból

A The Incal egy roppantul érdekes képregény, összetett és számos rétege van. A Jodorowsky Dűnéjéből és számos egyéb forrásból építkező látványvilága - ezek kilistázása külön posztot érdemelne, kezdve a Harkonnen báróra hajazó figurától egészen a Technók jeléig, ami sardaukat jelkép lett volna a Dűnében - a későbbiekben több alkotóra is hatott. Érdekesség, hogy Luc Besson Ötödik elem című filmje miatt Jodorowsky perelt is, de mivel Moebius Bessonnal dolgozott, a bíróság nem találta megalapozottnak plágiumot. Mindenesetre ez az egyetlen mozgókép, ami a legközelebb került a The Incal átadásához. A nyolcvanas évek végén Pascal Blais animációs rendező elkészített egy trailert tervezett Incal adaptációjához, amit később digitálisan fel is újított (lásd lent), de ebből a mai napig nem lett semmi. Legutóbb Nicholas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) rendező - aki egyébként megszólal a Jodorowsky's Dune-ben - vetette fel egy élőszereplős sorozat lehetőségét, erre azonban egyelőre még várni kell. Addig ajánlom mindenkinek a képregényt, mert egy emlékezetes élménnyel lesz gazdagabb, és a maga sajátos világlátása, képei és humora kifejezetten izgalmassá teszi ezt a transzcendens kalandtörténetet.