acélpatkány

A sci-fi rendezvényekről

2012-01-30T20:20:00.000+01:00

„A találkozón összegyűlt száz fős mag azonban kevés ahhoz, hogy visszahozza a kilencvenes évek eleji Hungarocon hangulatát.” (A Hungarocon jövője, Átjáró 4., 2002)

„Aztán itt volt a közönség problémája: mindenképpen feltűnhetett az egyszeri nézőnek, hogy a Con nem igazán az előadásokról, hanem a kis hazai SF-diplomáciáról szól. Az egyes programokon ritkán voltunk 20-30 főnél többen, holott a Con teljes létszáma azért az 50-60 főt elérte (amit nagyon jól mutat, hogy a Zsoldos-díjátadó teltházzal ment).” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

2011-ben rekordszámú, öt sci-fi rendezvényen tettem látogatást. Ezek azonban sok mindenben különböztek, némely rendezvények még talán magukat sem tekintik igazi „sci-fi találkozónak”. Szétbonthatjuk eszerint is ezeket. „Hivatalos” rendezvény volt a 31. HungaroCon (2011. június 24-26.), az AVANA-SFportal (2011. november 12.) és a szegedi Kész-Tető Egyesület Sci-Fi Napja (2011. november 26.). Ezek mellett amolyan „baráti összejövetel” volt a 3. InterGalaktika találkozó (2011. június 17-19.) és a 24. Szefantor (szintén a Kész-Tető Egyesület szervezésében, 2011. augusztus 5-14.).

Szétválaszthatjuk úgy is az eseményeket, hogy melyek nyúlnak vissza gyökereikkel 1990 előttre és melyek az újak (ilyen tekintetben a szegedi Sci-Fi Nap kakukktojás, mert bár először rendezték meg, sok szállal kötődik a hagyománnyal rendelkező Szefantorhoz). De még ennél lényegibb dolgokban is különböznek: egyik csak baráti, a másik csak szakmai, van, ami próbálja ötvözni a kettőt és van, ami nem is tudja, mi akar lenni. Lehetne még sok szempontból elemezgetni a különbségeket, de most csak egy általános jellemzőt emelnék ki. Hogy mégis mi az, ami jellemző mindegyikre? Az alacsony részvételi arány. A leglátogatottabb talán a budapesti Sci-Fi Nap volt, cirka 100 emberrel (ebbe a szervezők is beleszámítanak), ezt követi a Szefantor, ahol viszont sokat számít, hogy az emberek családostól érkeznek. A HungaroCon, „az” országos rendezvény, létszáma nem érte el a 70 főt. Az IG találkozó csapata 20 fő körül mozgott, ezzel nagyjából azonos volt a szegedi Sci-Fi Nap mérete (itt viszont ne feledjük, hogy a baráti találkozóval ellentétben szervezők és előadók is voltak, tehát a tényleges „látogatószám” sokkal alacsonyabb). Ráadásul a rendezvények látogatói közt nagyok az átfedések.

Azt mondhatnánk, hogy a reális szám, ami egy országos, jól megszervezett magyar sci-fi rendezvényen megfordul, 100 fő körül mozog. Hogy ez sok vagy kevés? „A művelődési házakban [a nyolcvanas években] szinte vadásztak a rendezvényekre, a scifi [sic!] mozgalom a tetőfokán volt (800-900 fős HUNGAROCON-ok).” Ez a Szefantor blogján olvasható. Egy ilyen számhoz képest a mai tényleg kevés. De számoljunk másként: „A ’80-as évek elejétől a példányszámok nagyon szépen megemelkedtek. Nőtt a sikere ennek az egész műfajnak, és ez a példányszámokon is meglátszott természetesen. Olyan példányszámaink voltak, hogy: 240 ezer. Huxley: Szép új világ.” (Kuczka Péter, 1996.)

Ma nincsenek rendelkezésünkre álló pontos eladási adatok, de egyes források egy ma megjelenő, tényleg sikeres sci-fi (pl. Dick vagy Robert Charles Wilson) elfogyó példányszámait nem teszik pár ezernél többre. Természetesen a helyzet nem feleltethető meg teljesen egymásnak, hisz a rendszerváltás előtt egy „kiadói csoport” foglalkozott sci-fivel (azaz a Móra adott ki profilszerűen sci-fit, de ha kijött egy tematikába vágó könyv az Európánál, az nem zavart be a példányszámba, nem volt verseny) addig ma a sci-fit megjelentető kiadók száma egy tucatnyi körül mozog (ez a szám hol nagyobb, hol kisebb). Azonban még így sem beszélhetünk egy 4-5000-es olvasótábornál nagyobbról (mivel egy könyv nem nyeri el feltétlenül minden olvasó érdeklődését). Az pedig azt jelenti, hogy ha nem is Huxley regényével (mely nem csak a sci-fi olvasókat érdekelhette) számolunk, akkor is az „olvasótábor” (vigyázzunk, több ok miatt ez is csak relatív megnevezés lehet!) a jóindulattal kalkulált számok mellett is a huszadára zuhant vissza! Vagyis a kvázi 1000 fős rendezvények utódainak mindössze 50 fős látogatottságuk kellene, hogy legyen. Természetesen ez is csupán számtan, ami korántsem vesz figyelembe rengeteg tényezőt, de jól szemléltet bizonyos dolgokat.

Hogy mit vonhatunk le a fentiekből? Nos, egyelőre annyit, hogy kevesen látogatják a rendezvényeket, azok is főleg „belsős”, „szakmás” emberek, és hogy aki úgy gondolja, egy ilyen rendezvény nyereséget termelhet, annak nagyon jól meg kell fontolnia, mit hogyan csinál. De akkor mit jelent ez? A nagy sci-fi rendezvények kora lejárt? Az írás további része erre keresi a választ, és nem titkoltan azt kívánja alátámasztani, hogy igen, a nagy tömegeket megmozgató, több száz fős (horribile dictu, ezres) sci-fi rendezvények nem életképesek. Természetesen azonnal előkerülhet számtalan ellenpélda, de majd később látni fogjuk, hogy ezek még analógia szintjén sem jók a tétel megdöntésére (de ez nem jelenti, hogy a tétel megdönthetetlen, hisz a most következő okfejtések nem kőbe vésett igazságok, de ennek oka remélhetően a szövegből kiderül).

Feltérképezés

„Ez olyan munka, amely nemcsak átlagon felüli tudományos képzettséget kíván, hanem a jelen valóságának ismeretét is feltételezi, mégpedig olyan mértékben, mint egy realista regény, és végül mindez hallatlan szerkesztői igénybevételt követel.” (Michel Butor: A science-fiction válsága, 1953., In. Új Írás 1967. szeptember)

Ahhoz, hogy a sci-fi (szándékoltan nem SF, azaz spekulatív fikció, mely más fantasztikus tematikákat is magában foglal, mint pl. a fantasy) rendezvények mai helyzetéről beszélhessünk, le kell bontanunk, miről is van szó. Mi is a rendezvény? Egy olyan esemény, melyet valamilyen apropóból rendeznek, programmal, és akik elmennek rá, azok egyrészt érdeklődnek iránta, másrészt megvannak rá a lehetőségeik is. Vagyis olyan emberek halmaza, akik érdeklődése egy bizonyos dologban megegyezik. A sci-fi esetében egy rendezvény érdekes szerepet tölt be. Nem csupán egy esemény, mint egy színházi előadás, hanem általában egy közösségi élmény, egy „happening.” Hogy mitől több, mi az oka annak, hogy egy sci-fi szerető embernek sokkal többet jelent egy ilyen rendezvény, mint más, nem tudni (hasonló az eset más populáris jelenségek esetében is, mint a fantasy, RPG, anime, de akár egy Harley Davidson találkozót is idecitálhatunk). Ez mindenesetre tény. Ez viszont azt jelentené, hogy értelemszerűen a szervezők is figyelembe veszik ezt, és valóban, a sikeres sci-fi találkozóknál ez a fajta „összetartozás” megfigyelhető. Még ha nem is ismer mindenki mindenkit, az azonos attitűdöknek és érdeklődésnek köszönhetően senki nem érzi magát kívülállónak. Ez viszont azt eredményezi, hogy a találkozó funkcióját tekintve nem egyszerű esemény: közösségi tereppé válik, az ott megjelenők pedig – ha nem is mind – közösséggé válnak.

Az embert élete során számtalan közösség kíséri végig születésétől a haláláig. A család, az iskola, a szakkörök, a baráti társaság, a munkahely, a sakk-klub, az idősek klubja, de még egy gyülekezet vagy egy zenekar is közösségnek számít. A közösség alapvető szükséglet az egyén számára, a személyiség fejlődésében, megtartásában, az identitás szempontjából elengedhetetlen. A közösségi normák, ismeretek, ismeretségek, a közösségből érkező hatások és reakciók segítenek eligazodni az életben, megtalálni az egyén kiteljesedéséhez vezető utat (ugyanis minden egyén számára fontos, hogy belső egyensúlya szempontjából releváns visszajelzéseket kapjon, „igazolja önmagát”). Az emberi közösségek közül az egyik legfontosabb (identitásformáló szerepe és az életre vonatkozó szabályai miatt) sokáig az egyház volt, ill. valamely vallási csoport (jellemzően most csak Európáról van szó). Ez egészen a felvilágosodásig, az „ész koráig” így volt (bár már korábban repedezni kezdett a vallásos alapokon nyugvó világkép, az igazi szkepszis ekkor diadalmaskodott). A tudományos gondolkodás, a kinyilatkoztatások helyett az empirikus tapasztalás lett a világnézet alapja. Ahogy fejlődött a technika/technológia, egyre nagyobb lett a városi népesség, a közösségek is átalakultak. A XIX. század végére még ugyan fontos szerepet töltött be a polgári réteg számára a vallás, de kialakultak mellette más közösségek is (politikai páholyok, sportegyesületek, klubok stb.). Ez az ún. modern kor.

A modern kor, mint láttuk, az ész és a tudomány diadala. Nem véletlen tehát, ha azt mondjuk, a science fiction jellemzően modern kori vívmány. Még ha nem is zengi feltétlen a tudomány mindenhatóságát (pl. Wellsnél a tudomány nem mindig jó, persze itt is az emberi tényező az ok), de világképének alapja a tudomány. Nem csoda, ha diadalútját az Egyesült Államokban futotta a XX. század első felében, amikor a tudományos fejlődés a csúcsán volt, a városok a földből nőttek ki, az ország prosperált és növekedett minden értelemben. (Ebben a növekedésben a gazdasági válság ugyan törést jelentett, de az abból való kilábalás csak tovább erősítette a pozitív érzést, ami még a második világháború kiábrándultsága is csak nehezen tudott teljesen lerombolni, gondoljunk csak az ötvenes évek amerikai kertvárosi életmódjára.) A sci-fi klasszikus, tudományos oldala itt erősödött meg és terjedt el. Az emberek pedig fogékonyak voltak erre a világnézetre, és hamarosan új közösségi forma jelent meg: a sci-fi fandom. A kis létszámú helyi társaságok hamarosan klubokká szerveződtek, azok pedig hamarosan találkozókat kezdtek rendezni. Ez történt Nyugaton.

De mi a helyzet Európában, többek között Magyarországon? Itt nem alakult ki akkora hagyománya a sci-finek, idehaza nem szerveződtek klubok, mert nem volt mi megszervezze őket. Nem volt olyan, hogy tudományos fantasztikum, csak fantasztikummal apelláló művek, Babitstól Leleszyn keresztül a legolcsóbb füzetekig. Ellenben közösségek itt is voltak, elég csak a cserkészekre gondolni. Azonban az államszocialista rendszerrel valami megváltozott. A rendszer először nem ismerte fel a közösségek jelentőségét, az álságos, átlátszó próbálkozásaik nem találtak nagy támogatottságra. Az igazi közösségszervezésig egészen a Kádár-rendszer konszolidációjáig, a hatvanas évekig kellett várni. Kisdobosok, úttörők, sportegyesületek, művelődési házak, könyvtárak klubjai, munkahelyi szakkörök, iskolai csoportok, a rendszer maga állított fel újabb és újabb kis közösségeket. Ez, és a modern sci-fi megjelenése – mely a hatvanas évek végén terjedt el – eredményezte a hetvenes években az első igazi sci-fi közösségek létrejöttét. Akit behatóbban érdekel a téma, olvassa el Erdei Pálma Ész-játék vagy csodavárás? című disszertációját.

Hogy mégis miben különböztek a kelet-európai közösségek az amerikai fandomtól? Az alapok itt is azok voltak, amiket Luis Vigil leírt:

„Itt kapcsolatot létesít más sci-fi kedvelőkkel, s vitatkozhat velük a műfajról, a szerzőkről és egyes művekről is, tudomást szerezhet kevésbé ismert könyvekről, cserélhet is könyveket, s általában véve megoszthatja kedvtelését másokkal, hiszen mi, sci-fi kedvelők, mielőtt bekapcsolódtunk a fandom világába, mindnyájan szörnyű kétségek között vergődtünk, vajon nem egyedül rajtunk ütött-e ki az a »bolondéria«, hogy szeretjük ezt a műfajt, amelyet a hivatalos kultúra annyi »szent tehene« szólt már le olümposzi fensőbbséggel.” (Erdei, 2003, 152. oldal)

Maga Erdei is azt írja, hogy a sci-fi olvasás aktivizáló jellege arra készteti a fanokat, hogy megbeszéljék gondolataikat, kommunikáljanak hasonszőrű társaikkal. Magyarországon, bár a hivatalos vezetés nem nézte jó szemmel az önállóan szerveződő csoportokat, a nyolcvanas évekre számos klub élte virágkorát több ezres táborral. Pl. a Kuczkáék szervezte Galaktika Baráti Kör (még ha ez nem is feltétlen aktív közösséget jelentett) tizenötezer tagot számlált, a VÉGA amatőr mozgalma is több ezres taglétszámmal bírt.

De eközben Nyugaton történtek változások.

A hatvanas években mintha valaki leejtette volna az üvegből készült Földgömböt, a világkép széttört. Ez nem volt csoda, aki gondolkodott, az láthatta előre ennek bekövetkeztét. A második világháború, a jó és rossz kettősségének árnyalódása, a különféle eszmék, a globalizáció első lépései, mind-mind egy új korszak eljövetelét mutatták. Beköszöntött a posztmodern, ahol semmi sem az, aminek látszik.

De mi is ez a posztmodern? A posztmodern lényegében a kiábrándulás a modern kor technicizmusából, abból, hogy mindennek pontosan tudjuk mi a helye és mit is jelentenek a különféle fogalmak. Az emberek csalódtak a tudományban, nem találják a helyüket a világban, nem tudják már olyan könnyen felépíteni a világképüket. Ez az új utak keresésének a korszaka. Az ember ráébred, hogy a modern kor azon állítása, hogy a világ megismerhető, nem igaz: sosem fogjuk megismerni teljesen a realitást, sőt, minden ember saját realitással rendelkezik. (Éppen ebben rejlik a fejezet eleji idézetben a sci-fi írásról értekező Michel Butor tragédiája, aki ezt még nem látja.) Ennek a világképnek a csírái már régen ott voltak a kultúrában, és mostanra értek meg. Új vallási csoportok egész sora jelent meg, a szinkretizmus került előtérbe, a magaskultúra összefolyt a popkultúrával. És ez a sci-fiben is éreztette a hatását. Ennek legszemléletesebb példája, hogy 1974-ben Nebulára jelölték Thomas Pynchon Súlyszivárvány című regényét (hogy ebből, valamint a díj oda nem ítéléséből mi vonható le, arról egészen érdekes kis párbeszéd alakult ki). Ekkor hullámzott a New Wave, a sci-fi is próbált szakítani a technokrata világképével. Hogy ez a sci-fi fandomra hogyan hatott? Az egységes sci-fi mozgalom lassan széttöredezett. A média térhódítása volt az, ami elsődlegesen megosztotta a rajongókat, kialakultak a különféle filmek, sorozatok rajongói (pl. trekkie-k, Star Wars fanok stb.). (Persze ne vonjuk le azt a téves következtetést, hogy a sci-fi mint modern jelenség a posztmodernnel meghalt volna: egyszerűen csak adaptálódott a helyzethez, ez viszont nem tárgya ennek az írásnak.)

Azonban van még valami, ami több mint valószínű, hogy szerepet játszhatott a(z aktív) sci-fi közösség megcsappanásában, ez pedig a posztmodern emberkép. Míg a modern ember számára csak pár dolog alkotta identitása építőkövét, addig a posztmodern ember folyamatosan kutat, és nem rest egyszerre több, gyakran ellentmondásos dolgot is beépíteni személyiségébe. Vallási példával élve: meditálhat valaki otthon, vasárnap elmehet egy kis közösségi házba misére, hihet a reinkarnációban és lehet attól fizikatanár. Mindezek nem zárják ki egymást, bármennyire is úgy tűnik. Ez a helyzet más dolgokkal kapcsolatban is. „Az ember 14 évesen keresi a maga kis csapatát – én a sci-fiseket találtam meg, nem a Depeche Mode-osokat vagy a többi ilyen csapatot...” Így fogalmaz Szélesi Sándor 2003-ban. Abban igaza van, hogy fiatalon az ember hajlamos egy fő csoportot kijelölni magának. De vajon manapság valóban így néz-e ki az ember identitása: csak egy csoporthoz tartozhatunk felnőttként is? Miért ne lehetne valaki egyszerre „Depeche Mode-os” és más csoport tagja? Vagy ha csak egy csoport tagja is, egyszerre több szubkultúra befolyásolhatja az identitását. Felmerül a kérdés, vajon elég erős tud-e lenni a sok szubkultúra közül bármelyik annyira, hogy odaláncolja magához az illetőt? A fejtegetés sokáig folytatható, annyit talán nem probléma azonban megállapítanunk, hogy nagyon kevés ember számára válik feltétlenül egy valami meghatározóvá. Annak valami nagyon erősnek, aktivitást igénylőnek kell lennie, valami olyannak, ami miatt érezzük, hogy mi igenis különbözünk. A sci-fi ilyen? Talán ilyen volt, de ahogy egyre jobban elterjedt már nem néznek olyan furcsán ha azt mondjuk: én szeretem a Battlestar Galacitcát vagy a Star Treket. De ez a gondolat már átvezet a következő részhez.

Fókuszálás

„Edward James még úgy gondolta a ’90-es évek elején, hogy – miközben úgy tűnik, a kultúra széttöredezése egy posztmodern korjelenség, s a science fiction és a fandom széttöredezése ennek az általános trendnek a része – a kelet-európai SF-mozgalmak olyanok, mint a nyugatiak voltak 30 évvel korábban: még megvan bennük az erő, a lelkesedés és a közös cél érzete. Pedig a bomlás jelei már itt is kezdtek megmutatkozni, sőt ezen a téren még a nyugati folyamatokhoz képest megfigyelhető »rendes« fáziskésés is rövidebbnek bizonyult: elég volt 5 év, és a keleti klubmozgalom épp olyan fragmentált és média-alapú lett, mint az amerikai.” (Erdei, 2003., 166. oldal)

Magyarországon – és a keleti blokkban – a rendszerváltás hozott gyökeres változásokat a kultúrában, így a sci-fi életben is. Lényegében elmondhatjuk, hogy a fanok és a profik közti harc a kilencvenes években a fanok győzelmével zárult. Azt gondolhatnánk, hogy ezzel, és az állami kontroll gátjának megszűnésével megnyílt az út a minél nagyobb sci-fi élet előtt. De éppen hogy nem ez következett be. Ennek több oka van, vegyük őket sorra.

Először is, a Nyugaton már a hetvenes-nyolcvanas években lejátszódott posztmodern váltás most következett be a Vasfüggönyön innen. A politikai váltás és a nyitás magával hozta az eddig feltartóztatott eszmék, áramlatok és tendenciák beáramlását. Kapitalizmus, nyugati életmód, új vallások, filozófiák. Hirtelen megszűnt a kommunista vezetés által megszabott út, és sok-sok út állt az emberek előtt. A sci-fi Keleten is folyamatosan elveszítette egyedülállóságát (kvázi „modern vallás” jellegét).

Ezzel párhuzamosan, ahogy Nyugaton már szintén hamarabb bekövetkezett, az emberek elkezdtek kiábrándulni a sci-fiből. Ennek idehaza több rétege volt. Egyrészt a posztmodern szemlélet, vagyis a tudományból és a tudományos világmagyarázatból való kiábrándulás szemben állt a technicista sci-fivel. Ráadásul a szabad piac megjelenésével megszűnt a korábbi „kontroll”, ami sajnos azt eredményezte, hogy a magyar fantasztikus könyvpiacot – az elenyésző kivételtől eltekintve – silány (mind külső, mind belső) minőségű kiadványok özönlötték el. A kilencvenes évek egyébként sem kedvezett könyvkiadásnak: az előállítási költségek megnőttek, a konkurencia is megjelent, mindenki ott spórolt, ahol tudott. De a vevői oldalon is problémák léptek fel: a megélhetés egyre drágább, sőt, nehezebb lett. Míg korábban a legtöbb család megengedhetett magának bizonyos luxuscikkeket, pl. könyveket, addig a rendszerváltás után már létkérdéssé vált, hogyan osztják be a jövedelmüket (és akkor a növekvő munkanélküliségről nem is esett szó.) Így nem csoda, ha az emberek inkább költötték másra a pénzüket, mint hogy belefussanak egy gyenge sci-fi ponyvába.

Természetesen a nyolcvanas években megkezdődött tendenciák folytatódtak: a fantasy és a szerepjátékok egyre több embert vontak el a sci-fitől. Ami viszont nagyobb probléma volt a sci-fi megítélése szempontjából, az a különféle áltudományos irányzatok felerősödése. Ez nem csak a sci-fi nehezen megszerzett renoméját tépázta meg, de a sci-fi kedvelőket is lassan elfordította a kluboktól, rendezvényektől. Mert bár tény, hogy az emberek fogékonyabbak ebben az időben a misztikus, az új dolgok iránt, a sci-fi rajongók jelentős része alapvetően még mindig a tudomány híve.

Maguk a fanok (a fanzinok készítői, a rendezvények és klubok szervezői) is kezdtek eltávolodni az olvasóktól. A profik által adott rendszer ugyan egyoldalú volt, de rendelkezett valamilyen fajta minőségi szűrővel. Amit még ma sem képesek elfogadni sokan a hazai sci-fi közéletből – érthető, hisz ezeknek a győztes fanoknak az örökösei – a profik bukásával és a fanok térnyerésével rohamosan romlott a hazai sci-fi minősége (mind írások, mind a kiadott külföldi művek tekintetében). Ez is hozzájárul ahhoz, hogy sokan elfordultak a science fiction irodalomtól. Az íróság, a kezdő szerzők útjának egyengetése vált a fő feladattá.

Fontos jelenség továbbá a telekommunikáció rohamos fejlődése, a televízió térhódítása és az internet elterjedése. A sci-fi rajongók közül most szakadtak le a „lusták”, akik a fárasztó élet mellett megelégedtek a televíziós sci-fi (Star Trek, Babylon5) nyújtotta lehetőségekkel (nem hiába szerveződtek ilyen csoportok, melyek mára szintén vegetációba süllyedtek vagy elhaltak). Amit pedig az internet jelent, azt jól szemlélteti az alábbi idézet:

„Olyan sok könyv van, hogy nincs közös olvasmányélmény. Régebben meg lehetett azt tenni, hogy ha megjelent egy könyv, és hosszú hónapok óta az volt az első, akkor a következő sci-fi foglalkozásra mindenki elolvasta, és meg lehetett beszélni, hogy tetszett-nem tetszett, mi a véleményünk róla – ezek nyilván nem irodalmi elemzések voltak, hanem a sci-fi ötletének megbeszélése, esetleg egy jobb poén hangsúlyozása, így ha valaki nem olvasta, akkor kedvet kapott rá. Manapság már ilyenek nincsenek. Magányos élmény lett vagy lesz, amit nincs kivel megosztani, nincs kivel megbeszélni, és éppen emiatt már nem is ér annyit.” (Nemes István, 1996.)

Nemes egyvalamit még nem láthatott előre 1996-ban: azt, hogy az internet mennyire meg fog változtatni mindent. Az olvasás ma éppen hogy nem magányos élmény. Bárki megoszthatja gondolatait, véleményt cserélhet, elolvashatja/meghallgathatja/sőt megnézheti mások mit gondolnak egy könyvről/filmről. Minek utazzon valaki több száz kilométert és költsön el több ezer forintot, amikor ugyanezt megkapja otthon, a számítógépe előtt ülve?

A nyolcvanas évek lendülete kitartott ugyan a kilencvenes évek elejéig, de lassan a sci-fi rendezvények látogatottsága a fenti okok miatt alábbhagyott – gondolok itt az elvileg a legnagyobb, a Hungarocon látogatottságára. Ráadásul utóbbi rendezvény, amellett, hogy látogatószámot vesztett, a mai napig nem képes tökéletesen eldönteni, mi akar lenni igazából.

A tézis kikezdése

„Nagyjából ezerötszáz ember érkezett a városba, hogy részt vegyen a találkozón. A szervezők erénye, hogy sokrétű programot állítottak össze, megtalálta a számítását, aki az SF irodalmi, filmes vonulata iránt érdeklődött, de az is, aki csupán a számítógépes játékokon, szerepjátékon keresztül kíváncsi a témára.” (Mihaleczky Péter a 2002-es csehországi EuroConról, Átjáró 4.)

Természetesen egy tézis, egy elmélet csak akkor állja meg a helyét, ha a felhozott ellenérvekre is tud hathatós választ adni. Mint az elején megjegyeztem, igen könnyen találhatunk ellenpéldákat, melyeket most igyekszem meg is vizsgálni.

Korábban szó volt róla, hogy a sci-fi találkozók párhuzamba állíthatóak más rétegcsoportokkal. Az első ilyen a szerepjátékosok. Gyakran hallani azt az érvet, hogy miért nem vesznek példát a sci-fi rendezvények szervezői róluk. Sokan vannak, egy tisztességes RPG-s találkozó több száz embert mozgat meg. Vagy az anime: a Holdfénycon honlapján olvasható, hogy „[a] 2010-es karácsonyi rendezvényünk az MKSZ-el és a Mondóval közösen a Millenárison került megrendezésre, immáron több mint 2500 látogatóval.” Hogy mi lehet ezen rendezvények sikerének titka? A válasz nagyon egyszerű: a frissességük. Mindkét csoportnál elmondható, hogy viszonylag új keletű dologról van szó (az RPG olyan 25-30, az anime nincs 20 éves idehaza). Mivel az új vallási mozgalmakról rendelkezem ismeretekkel (nem sokkal, és ezek nem empirikus ismeretek), ezért innen hozom az analógiát is. Egy új mozgalom általában a fiatalokat érdekli, akik számára fontos a közösség nyújtotta keret, amit a tinédzserek, fiatal felnőttek élethelyzetük miatt hiányolnak. Fontos számukra a személyes kapcsolat, az, hogy hasonló fiatalokkal lehetnek együtt. Itt újra előkerül az, hogy mennyire szükséges az embernek a közösség. A párhuzam még akkor is állja a helyét, amikor az RPG-sekről beszélünk. A fiatalok azért is tudnak részt venni az ilyen mozgalmakban, mert nincsenek olyan kötöttségeik (család, munka stb.), melyek gátolnák őket abban, hogy energiát fordítsanak erre (pl. utazás). Ez akkor válik fontossá, ha azt vizsgáljuk, miért csökken az aktív RPG-sek száma: az úttörők közül többen „kiöregedtek”, otthon még játszanak, de már kevesebben vennének részt egy rendezvényen. Valahol itt is jelenik meg a párhuzam a sci-fi mozgalommal. Talán az, hogy a kilencvenes években a hazai mozgalom „elvesztette” a fiatalokat, azt eredményezi, hogy már nem képes működő stratégiákat gyártani arra, hogy az alapvetően már nem kizárólag a sci-fi iránt érdeklődő, az internet korában felnövő fiatalokat megfogja. Aki rendszeresen látogatja a különféle rendezvényeket, alátámaszthatja azt a képet, hogy a hazai mozgalom „az öregek találkozója.”

És mi a helyzet a hatalmas létszámú EuroConokkal és WorldConokkal? A válasz a rendezvények elnevezésében rejlik: ezek nemzetközi találkozók. Még ha az EuroConok esetében a helyi lakosság adja is a legnagyobb számot, egy európai rendezvényre (amire nagy valószínűséggel híres írók, szerkesztők is elmennek) nagyobb valószínűséggel elmennek a passzív rajongók. A WorldCon pedig, még ha főleg amerikai eseményről is van szó (ami nem teljesen igaz) akkor is méreteiben sokkal nagyobb. Fontos tehát figyelembe venni a „név erejét” és az arányokat (az USA lakossága 2011 végén 312 millió fő).

A harmadik ellenpélda a különféle filmes/sorozatos sci-fi rendezvények, gondolok itt a FedConra. Itt ugyanez a helyzet, kicsiben ez nem működne. Még akkor sem, ha egy nagy színészt/rendezőt stb. invitálnának meg a szervezők, mert nem hozná vissza a rendezvény a befektetett költségeket.

Végezetül jöjjön az utolsó érv a tézis ellen. Mi lenne, ha azokkal a szubkultúrákkal, amelyek sikeresek, mint a fantasy, az anime vagy az RPG, összevonnánk vagy csak kicsit kevernénk a sci-fi rendezvényeket? Nos, ennek elsősorban az lenne a következménye, hogy elnyomnák a sci-fis rajongókat a létszámarányuk miatt. Ugyanakkor a legfontosabb érv ez ellen az, hogy nem nevezhetünk sci-fi rendezvénynek valamit, ami nem az. Ne feledjük, a sci-fi renoméja megkopott, és ha valamit sci-fi rendezvényként hirdetünk, megemlítve, hogy egyébként szerepjáték és anime is lesz ott, sokkal kevesebben fognak eljönni, mintha színtiszta anime találkozóról lenne szó. Példának ott a Holdfénycon: anime rendezvény, de „megtűrik” a sci-fi és fantasy kedvelőit. Valószínű, hogy nem sokan jelentek meg az utóbbi csoportok képviselőiből, már csak azért sem, mert nem érezték volna „otthonosan” magukat. És itt előkerül még egy probléma. Mit fogadunk be és mit nem? Az orkos trash-fantasy még oké, a tinédzsereknek szóló vámpírkönyvek már nem? A sci-fi anime még oké, de a tizenéveseknek szóló, tündéres anime már nem? Minél inkább meg akarunk felelni a lehető legtöbb csoportnak, annál könnyebben két szék között, a pad alatt találhatjuk magunkat.

Epilógus

„Valahogy úgy érzem, az elkövetkező évek vízválasztóak lehetnek, végül is, eltelt húsz év, van sok szerző, van sok tehetséges ember és iparos, fellendült a külföldi SF könyvek kiadása, miért ne rendezzünk jövőre nagyszabású Hungarocont?” (Sci-fi élet a horvátoknál és nálunk – öncélú megjegyzések, Lőrinczy Judit, 2009.)

„A szegedi nap tanulsága ugyanaz volt számomra, mint a pestié: jórészt ugyanazok az arcok tűnnek fel, akiket megszoktunk az elmúlt években. Jaj de jó is barátokat látni, nem is ez a baj, hanem hogy új »játékosokat« nem sikerül bevonzani. Felmerült a kerekasztal-beszélgetésen, hogy talán nem az irodalom felől kellene csak közelíteni, de hát közelítettünk mi a film felől is.” (Sci-fi nap Szegeden, Szélesi Sándor, 2011.)

„És itt jutunk el ahhoz, hogy mi is igazából a HungaroCon célja. Mert erre nem sikerült rájönnöm.” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

Azt hinnénk, most megpihenhetünk, mert kifejtettük a tézist, meg is védtük, mi dolgunk lehetne még? De sose vonjunk elhamarkodott következtetéseket, ez az, amit reményeim szerint sikerült az olvasó fejébe vernem. Mert még mindig maradnak elvarratlan szálak, új elemek, amiket bevonhatunk az egyenletbe.

Érdemes megnézni, mielőtt leírjuk az utolsó szavakat, hogy mi a helyzet másutt. Két, nálunk kisebb népességű, de lényegesen jobb helyzetű (gazdaság, kultúra, sci-fi fősodorhoz való viszony) országban, Dániában és Finnországban, ha nem is tízezres, de magyar viszonylatban irigylésre méltó közönségek vannak. A dánoknál kicsi, 100-200 fős rendezvények, viszont egy összefogó, aktív rajongói körrel. A finnek ezzel szemben szeretnek kis csoportokat létrehozni, viszont képesek és hajlandóak is közösen tenni valamiért. Hogy ez miért lehet? Hogy ott szép lassan hódított teret a fent vázolt posztmodern világkép, és valószínűleg nem veszítették el a fonalat az utánpótláshoz. Talán célravezetőbb megnézni két posztkommunista országot: Romániát és Horvátországot. A románoknál azt láthatjuk, hogy szintén sok kis csoport van, de ezek inkább egymás kerékkötői, mindegyik úgy látja, nála van a megfelelő érv, és ő hivatott a korlátozott források kiaknázására. Épp ezért még a hazainál is rosszabb a helyzet együttműködés terén.

Az egyenes másik vége Horvátország, ahol a különféle csoportok képesek összehozni egy átlagosan 800 fős SFeraKont, és több kisebb, de még így is több száz fős rendezvényt. Rákérdezhetünk, vajon ők hogy csinálják? A választ többfelé kereshetjük. A SFeraKon is több évtizedes múltra tekint vissza (1983-tól rendezik meg), mindig is aktív külföldi kapcsolatokkal rendelkezett (nem hiába lesz a házigazdája a 2012-es EuroConnak, ami várhatóan hatalmas buli lesz). Ez még viszont egyáltalán nem garancia semmire, lásd a HungaroCon esetét. Talán azonban nem felesleges megemlíteni, hogy a horvátoknál a kiadás és a helyi szerzők érvényesülése mindig is nehéz volt. Nincs rendes sci-fi magazinjuk, ami van, az inkább egyfajta antológia. A SFeraKon egy nagyon színes találkozó, ahol a sci-fi (és fantasy) irodalom mindenféle válfaja képviselteti magát, a filmesek és egyéb ágak kedvelői is örömmel látogatnak el oda, sőt, ők adják a vendégek többségét. Hogy van az, hogy ott megy, ami itt nem, vagyis hogy releváns méretű rendezvényt tartsanak? Csak két dologra tudok gondolni: a horvát fanok nem merültek el az íróság piedesztára emelésében (ami jellemző a mai magyar sci-fi mozgalomra, ez egy későbbi írás tárgya lesz), és hogy már a kezdetektől együttműködtek más csoportokkal, így nem furcsa egy horvát fantasy rajongónak, ha azt olvassa, a SFeraKonon is olyan program lesz, ami őt érdekli. Nem biztos, hogy ez az igazság, de egy gondolatot mindenképpen megér.

És hogy van-e remény a magyar találkozóknak? Érdekes kérdés. A fentiek alapján azt mondhatnánk, nagy, több száz embert megmozgató találkozókra semmiképp. Bár a rendezvények számarányát tekintve a 2011-es év igen jónak mondható, senki ne várja, hogy hirtelen százával özönlenek a rajongók és visszatér a „régi dicsőség” (mely talán sosem volt). Sok fontos dolgot kell szem előtt tartani, amikor a jövőről gondolkodunk. Ezek többnyire olyasmik, amik már elhangzottak többször több helyen, de talán nem árt, ha itt is összegyűjtöm őket.

Először is, át kell gondolni az egész magyar sci-fi mozgalmat. Rá kell ébredni, hogy a kilencvenes évek véget értek. Hozzáértő kezekbe kell adni a rendezvények sorsát: erre a budapesti Sci-Fi Nap jó példa volt, ahol kisebb-nagyobb bakik ellenére a szervezést jól megoldották, és ez érezhető is volt. Letisztult célok kellenek, mit is akar egy rendezvény. Egy főleg irodalmi profilú találkozóra felesleges biológiai előadás, mert lehet, hogy lesz, akit érdekelni fog, de többen valószínű hogy ki fogják azt hagyni.

Fontos a helyszín, egy rendezvénynél a legfontosabb. Ez persze összefügg a célokkal: ha nagy rendezvényt akarnak, frekventált hely kell, ami jól megközelíthető (ez rutinos szervezőknek nem újdonság), baráti sörözéshez pedig egy eldugott hely is tökéletes (sőt, a legjobb, gondolok itt a második, soproni InterGalaktika találkozóra). És sajnos el kell ismerni, hogy igazán nagy sci-fi rendezvényt ma Magyarországon csak Budapesten lehet rendezni. Ezt „vidékiként” mondom. Hogy miért, annak több oka van. Infrastrukturálisan a legjobb választás (közlekedés, hely, ahol megrendezhető, szállás, intézményi háttér stb.). Mivel magyar viszonylatban kiugróan nagy a főváros lakossága, és kulturálisan egyébként is egy pezsgő városról van szó, nagyobb az esélye, hogy eddig nem látott „új arcok” jelenjenek meg. Fontos a megfelelő reklám (magyarul, akinek tudnia kell róla, az tudjon is róla). És végezetül nagyon fontos, hogy egy nagy találkozó összehozásáért minél többeknek kell tenniük. Nem személyeknek, hanem szervezeteknek. De nem szabad összekeverni az együttműködést a totális megegyezéssel. És fontos, úgy is mondhatnám, alapvető dolog, hogy aki segít, az kap valamit cserébe. Sajnos jellemző a hazai fantasztikus élet szereplőire, hogy az elmúlt évtizedek szembenállásai – melyeknek gyökerei jó messzire visszanyúlnak, némely jellemzői és okai még a kommunizmusba – során olyan dolgok rögzültek mindkét félben, amiken nehéz változtatni (ez szintén egy külön értekezést érdemel a későbbiekben). Vannak pozitív irányok, de ez még mindig nem az út vége.

És ami mindennél fontosabb: fel kell ismerni, hogy bizony hiányzik az utánpótlás. Ordítóan. Amikor a fiatalokat a harmincasok jelentik, az probléma. Rá kell ébredni, hogy a régiek kiöregedtek, bármilyen kegyetlenül hangozzon is ez, nem lehet rendezvényeket építeni rájuk. A mozgalmakat a fiatalok viszik előre.

Kijelenthetjük, hogy a klasszikus értelemben vett nagy sci-fi rendezvények kora lejárt.

***

„És ami még biztos: a magyar SF olyan, mint a magyar foci. Mindenki azt gondolja, ért hozzá. Hát, nem. Annyiféle érdek, pénzügyi bukta, olvasók távolmaradása és szokásaik megváltozása, a kiadók közötti ellentétek, emberek közti félreértések nehezítik, hogy végre lássuk a fától az erdőt. És ha kinézünk a fa mögül, akkor is, mintha mindannyian egy másik erdőt bámulnánk…” (A XXXI. HungaroConon jártam, Lőrinczy Judit, 2011.)

Ahogy az elején mondtam, és ahogy a szövegből is kiviláglik, ez csupán egy gondolatmenet. Nem kőbe vésett igazságok gyűjteménye, csupán egy tézis, mely cáfolatra vár. Vagy érvekkel, vagy tettekkel.

Ami pedig a továbbiakat illeti, az írás végén felvetett kérdések már túlmutatnak ezen a kérdésen és az egész hazai sci-fi helyzetére vonatkozó kérdéseket vetnek fel. Reményeim szerint az elkövetkező hónapokban további, ehhez hasonló írások fognak születni, melyek a saját interpretációmat tartalmazzák, arról, hogyan látom a jelen helyzetet. Milyen problémákat, forró pontokat tartok lényegesnek kiemelni, és hol látom ezeknek az okait, kiindulópontjait. Aki szemfülesen olvas, pár alapgondolatot már most megtalálhat a szövegben.

Ez a science fiction hazai helyzetéről szóló helyzetjelentés egyik első darabja.

A vita és a vélemény

2012-01-14T23:25:00.002+01:00

John Stuart Mill (1806-1873) A szabadságról (On Liberty, 1859.) Századvég Kiadó, Bp., 1994, fordította Pap Mária

"Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna is rá – az emberiséget elhallgattatni. Ha a vélemény olyan magánvagyon volna, mely csak tulajdonosa számára értékes, s ha élvezésében zavarni valakit egy egyén magánsérelme lenne csupán, akkor volna értelme mérlegelni, hogy kevés vagy sok emberen követték-e el a sérelmet. Ám ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérő véleményűeket még jobban, mint az egyetértőket. Mert ha a vélemény helyes, megfosztják őket az alkalomtól, hogy igazságra váltsanak egy tévedést, ha pedig helytelen, nélkülözni kénytelenem egy majdnem ekkora nyereséget, hogy tudniillik élesebben és elevenebben észleljék az igazságot azáltal, hogy az megütközik egy tévedéssel. Ezt a két hipotézist külön-külön kell megvizsgálnunk, mivel az egyikhez másfajta érvek tartoznak, mint a másikhoz. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az a vélemény, amelyet elnyomni próbálnak, helytelen; és még ha biztosak is lennénk ebben, elnyomása akkor is káros.

Először: lehet, hogy az illetékesek által elnyomni kívánt vélemény helyes. Azok persze, akik el akarják nyomni, tagadni fogják helyességét, tudnunk kell azonban, hogy nem tévedhetetlenek. Nincs joguk rá, hogy az egész emberiség helyett eldöntsék a kérdést, s mindenki más elől elrejtsék a mérlegeléshez szükséges eszközöket. Hogyha azért hallgattatnak el egy véleményt, mert biztosak benne, hogy helytelen, akkor úgy viselkednek, mintha feltételeznék, hogy az ő bizonyosságuk azonos az abszolút bizonyossággal. A vita elhallgattatása mindig egyenértékű a csalhatatlanság feltételezésével. Ennek cáfolatát a közismert érvekre hagyhatjuk, melyek attól, hogy közismertek, nem kevésbé jók." (25-26.)

[…]

"Az ítélőképesség azért adatott az embereknek, hogy éljenek vele. […] A kormányoknak is, az egyéneknek is kötelességük a tőlük telhető legigazabb véleményeket kialakítani, kötelesek ezeket körültekintően megformálni, és sohasem kényszeríthetik véleményüket másokra, ha nem teljesen bizonyosak abban, hogy igazuk van. […] Teljes bizonyosság nem létezik, olyan bizonyosság azonban van, amely elégséges az emberi életcélokhoz. Saját viselkedésünk irányításához fel lehet, sőt fel is kell tételeznünk, hogy véleményünk igaz […]." (27-28.)

[…]

"Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit. A tapasztalás önmagában nem elég. Vitára is szükség van, ebben kell eldőlnie, hogy hogyan kell értelmezni a tapasztalatot. A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot; ám ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte. Kevés tény beszél önmagáért, jelentésüket magyarázatoknak kell megvilágítaniuk. […] Mitől válik valaki olyanná, akinek ítéletében valóban meg lehet bízni? Attól, hogy mindig kész elfogadni a véleményét és viselkedését illető bírálatot. Attól, hogy szokásává vált, hogy mindent meghallgasson, amit ellene felhozhatnak, s hasznosítsa is belőle mindazt, amit szükséges, s hogy megmagyarázza magának, alkalomadtán másoknak is, hogy miért téves egy téves nézet. Attól, hogy úgy érzi: csak úgy ismerhetünk meg egy tárgyat legalább nagyjából teljesen, ha mindazt meghallgatjuk, amit a legkülönbözőbb felfogású emberek mondhatnak róla, s ha az összes nézőpontból megvizsgáljuk, amelyekből a legeltérőbb szellemi alkatú emberek szemlélhetik. […] A saját véleményünkbe vetett jogos bizalom egyedüli alapja csak az lehet, ha hozzászoktunk, hogy véleményünket mindig a másokéval való egybevetés útján helyesbítjük, és így szilárdítsuk meg annyira, hogy ne habozzunk a gyakorlatban alkalmazni: mert ha valaki tisztában van mindazzal, amit föl lehet hozni ellene – vagy legalább azzal, amit kézenfekvő fölhozni ellene –, s minden ellenkező álláspont ellenére ragaszkodik a magáéhoz, tudván, hogy nem kerülte, hanem épp kereste az ellenvetéseket és kifogásokat, s nem zárt ki egyetlen szempontot sem, amely más fénybe állíthatná a dolgot, akkor joga van azt gondolni, hogy ítélete helyesebb bárki másénál, aki hasonló folyamaton nem ment át." (29.)

"Ha valaki a kérdést csak saját szemszögéből ismeri, kevéssé ismeri. Lehet, hogy jók az érvei és elképzelhető, hogy senki sem tudja megcáfolni őket. De ha képtelen az ellenkező oldal érveit megcáfolni, ha még annyit sem tud, hogy mik ezek az érvek, nincs alapja rá, hogy a két nézet bármelyikét kiválassza. […] Az sem elegendő, ha az ellenfél érveit saját mestereitől hallja, azok beállításában és cáfolataiktól kísérve. Nem ez a módja, hogy az ember méltányosan mérlegelje az érveket és valódi szellemi érintkezésbe kerüljön velük. Olyanoktól kell meghallgatnia őket, akik valóban hisznek bennük, akik komolyan védik őket, és megteszik a tőlük telhetőt védelmükre." (45.)

"Ha a szabad vita hiányának káros hatása – amikor a készen kapott nézetek igazak – arra korlátozódnék, hogy az emberek tudatlanok maradnának nézeteik alapjai felől, azt lehetne gondolni, hogy ez, habár intellektuálisan káros, erkölcsileg nem az, és nem befolyásolja a nézetek értékét, legalábbis ami a jellemre tett hatásukat illeti. A valóság azonban az, hogy viták hiányában nemcsak a nézetek alapjai mennek feledésbe, hanem gyakran értelmük is elhomályosul." (49.)

"A legnagyobb vétek, amit egy vitázó elkövethet, az, ha az ellenkező nézet képviselőjét rossz vagy erkölcstelen embernek bélyegzi. […] Az általánosan elfogadottal ellentétes nézetek többnyire csak mesterkélten óvatos nyelvezeten előadva számíthatnak meghallgatásra, s ha kínos gonddal ki van küszöbölve belőlük minden szükségtelen támadás, s ha csak a legcsekélyebb mértékben is eltérnek ezektől a követelményektől, elvesztik talajukat, míg az uralkodó nézetek oldalán alkalmazott fékevesztett mocskolódás valóban elijeszti az embereket attól, hogy ellenkező véleményt valljanak, vagy ellenkező véleményt képviselő embereket meghallgassanak. […] Nyilvánvaló azonban, hogy egyiknek a megrendszabályozása sem tartozik a törvényre vagy a hatalomra, a közvéleménynek ellenben minden alkalommal az adott eset körülményeit figyelembe véve kellene ítéletet alkotnia, mindazokat elmarasztalva – akármelyik véleményt képviseljék –, akikből hiányzik az elfogulatlanság, vagy akik rosszindulatúnak, bigottnak vagy intoleránsnak mutatkoznak; s ezeket a vétkeket nem az illető álláspontjából kellene kikövetkeztetni, még akkor sem, ha az adott kérdésben az történetesen ellentétes a sajátunkkal; s megérdemelt tisztelettel kellene övezniük mindazokat – álláspontjuktól függetlenül –, akik elég higgadtak és becsületesek ahhoz, hogy azt tulajdonítsák ellenfelüknek, amit az valóban állít, nem túlozva el semmit, hogy a hitelét rontsák, s nem hallgatva el semmit, amit az saját érdekében mond vagy mondhatna. Ez a nyilvános vita valódi erkölcse, s ha gyakran sérelmet szenved is, szívesen gondolom azt, hogy számos vitatkozó akad, aki az esetek többségében ehhez tartja magát, s még több olyan, aki tudatosan törekszik rá, hogy ehhez tartsa magát." (63-64.)

Kis magyar álom

2012-01-06T12:32:00.000+01:00

Mottó: a pénz nem boldogít, de sok mindent megvehetsz vele, ami boldoggá tesz.

Lovas Lajost sokan csak úgy ismerik, mint az Agydobás című 2005-ös regény szerzőjét, esetleg annak folytatását, a Jó reggelt délbent is. Előfordulhat, hogy találkoztak novelláival a Galaktikában, felkapták a fejüket amikor Zsoldos-díjat nyert, és hajlandóak voltak elfogadni, hogy Lovas az, akit a sci-fi berkekben csak mint "humoros szerzőt" aposztrofálnak. Természetesen neki is vannak "ragadványnevei" és a műveit is szokás mindenféle hangzatos "rokonokkal" illetni, de erről majd később.

Történt egyszer, úgy 2010 tájékán, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek (és minden csatolt részek, vagy ez a csatolt rész) állami pályázaton pénzt szerezve kiadta Lovas harmadik sci-fi regényét, a borítóján a titokzatos N címmel. Titokzatos is lehet, hisz nem sokat lehetett tudni a könyvről, a szerző is csak rébuszokban beszélt, a fülszöveg pedig vajmi keveset árult el arról, milyen is lehet maga a könyv. A borító meg, eh, inkább egy újabb Romana füzetet sejtetne, de azért adjunk neki egy esélyt, nem a borító teszi a könyvet, sajnos. Rögös talajon jár, aki humoros regényt, ne adj isten, humoros sci-fit akar írni. De nézzük akkor, mit is kapunk a ~~recenziónkért~~ pénzünkért!

2007-ben járunk, egy kórházban, ahol főhősünk, egy harmincas évei közepén-végén járó férfi - akiről ugyan nem kapunk leírást, de a jelek szerint igencsak jóképű - magához tér a kómából és semmire sem emlékszik, pontosabban: önmagával kapcsolatban ill. a "nemzeti identitásával" kapcsolatban semmire. Ennek ellenére szépségesen szép felesége egy nap beállít a kórházba két gyerekkel - pont mielőtt kezdett volna mélyebb románc szövődni hősünk és kezelőorvosa között - és hazaviszi. Kiderül, hogy neve is van hősünknek, méghozzá Fehérvár Nándor - nem vicc, illetve az, na -, és filozófia-történeti könyvet ír ösztöndíjból. Mellette meg akkora háza van mint egy kisebb szálloda. Persze a dolog akkor kezd furcsa lenni, amikor a lepedőakrobata vadmacska feleség a kávétól füstölve leáll. Ahogy a gyerekek is. Akiknek nincs is rendes szájuk, csak oda van rajzolva.

Valahol itt éreztem először, hogy le kéne tenni ezt a könyvet, vagy beadni antikváriumba, bár az embertársaim elleni bűntettnek minősülne. Félre ne értsen senki: lehet, csak én nem vagyok a célközönség. Na de haladjunk tovább. A próbababa-feleség és a kölykök be a szekrénybe, ahol mellesleg halomban állnak a húszezresek. Persze Nándi nem tudja, mennyi az annyi, de hamar rájön, hogy nagy valószínűséggel a "Magyarország leggazdagabb harmincasai" klubba szóló belépőkártyája is ott kallódik valahol a kanapén. Hamar vesz is sportkocsit, gyémántos aranykarórát és egy cipőt, amiről aztán kiderül, hogy csak a perzsa sah családtagjai hordják (mindez utóbbi azért fontos, mert így biztosítja a szerző, hogy ha esetleg valami gond lenne a történetben, amire nem tud megoldást, a kalapból előhúzhassa a segítő perzsákat, mint egy nyuszit a varázsló).

A sztorit itt most félre is tehetjük egy időre, ugyanis innentől kezdve hősünk beleveti magát a gazdagok életébe, ami nagyon nem mozdítja előre a cselekményt. Hamar felszed egy duzzogós kis pi... pardon, hölgyet, végigtivornyázik egy éjszakát, sorra botlik szebbnél szebb nőkbe, keveredik nagyobbnál nagyobb "szerelmeskedésekbe" és költ egyre nagyobb összegeket. De nem kell aggódni, hősünk pénztárcája kiapadhatatlan. Meg hát azért kapunk társadalomkritikát, korrajzot meg mindent, ami szem-szájnak ingere.

Komolyra fordítva a szót: mi bajom van nekem ezzel az egyébként biztos remek regénnyel, mely a fülszöveg szerint douglas adamsi magasságokba emeli a magyar sci-fi humort? (Hát, a fülszövegíró nagy marketinges lehet, de hogy egy Adams könyvet sem olvasott, az is biztos.) Két dolog, csak kettő: a történet és a humor.

Nos, a történet. Hiába csak kétszáz oldal az egész, hiába rövidebb, mint egy átlag (akár magyar, akár külföldi) sci-fi regény, a sztori mégsem elég ahhoz, hogy kitöltse azt. Az elején még megvan a rejtély ígérete, aztán lassan ez nem lesz érdekes, marad az élvhajhász aranyifjú. Valahol a könyv kétharmadánál a szerzőnek talán eszébe juthatott, mit is akart, és hozzácsap pár tucat oldalt a "sztorihoz" (amit egyébként sokkal rövidebben le lehetett volna zavarni, így ez is unalmassá válik). És természetesen a végén jön egy kis akció, csihi-puhi, menekülés, satöbbi, aztán egy epilógusban értesülünk a boldog végről. Ha meg akarnánk magyarázni, miért volt szükség arra a közel száz oldalra, aminek semmi köze a cselekményhez, bajban lennénk. Sem a karakter nem árnyalódott, sem az ábrázolt világban (a mai magyar valóságban, illetve annak karikatúrájában) nem mélyültünk el. Egyetlen egy dolog van, amit fel lehet hozni mentségül: a humorosságot. Illetve várjunk csak!?

Mert hát igen. A könyv célja az lenne, hogy megnevettessen minket, engem. Na mármost, mint tudjuk, ez roppant mód nehéz. A humor sok mindentől függ, életkortól, szociális helyzettől, neveltetéstől, előismeretektől, és még sorolhatnánk. Természetesen egy recenzió szerzője sem tud kibújni saját köntöse alól, magyarul nem feltétlenül tud mindenre vonatkozó általánosságokat levonni. Minden bizonnyal lesznek (vannak) olyanok, akik humorosnak, pontosítok, elég humorosnak találják a regényt (az ostorozó hazaszeretet megnyilvánulását felemlegető recenzensekről ne is beszéljünk). Megengedhetem tehát magamnak, hogy azon a dombtetőn üssek tanyát, melyen azok üldögélnek és merengenek, akiknek ez kevés. Humor? Ez? Értem én, hogy mi miért van itt. Értem én, mire játszik rá a szerző, amikor a modern költőről ír, vagy amikor a szkíta-hun-sumér satöbbi elméleteket valló zseniális "tudósokat" pécézi ki, esetleg a női lélek mélyébe kívánja elkalauzolni nyájas férfiolvasóit. Persze hogy értjük, hogy mit akar. Csak éppen nincs puskapor abban a mordályban, így ne várja, hogy átlő a várárkon...

De beszéljünk komoly emberek módjára! Valahogy nem sikerült elérnie a szerzőnek, hogy a felnagyított, karikírozott, kifigurázott helyzetek/jellemek igazán komikusak legyenek. Olyan volt az egész, mint egy gyenge tévékabaré: láttuk már, ismerjük, és már unjuk nagyon. Semmivel sem különbözik ezektől. Meg persze csak azt tudja karikírozni az ember, amit ismer. Nem hiszem, hogy az ábrázolt fiatalok, nők és egyéb rétegek igazi ismerete áll amögött, amilyennek megmutatta őket a regény. Mert hát rendben, hogy általában az előítéletekre építve lehet a legjobban viccelődni, de mi van, ha ennek a csoportnak a tagja hallgatja a viccet? Mert nem minden egyetemista fiatal olyan, mint az itt ábrázoltak. Nem mindenki lilabölcsész, van annak ellenpólusa, az öltönyös bróker. Sokkal több van ebben a korosztályban, mint az író generációja gondolná. Rengeteg dologban gyökeresen különbözik a két generáció egymástól, amit úgy érzek, a szerző nem lát, ezért emeli ki ezt a képet az egyetemistákról. Akiknek ez valószínűleg nem fog tetszeni, már ha kezükbe veszik ezt a könyvet. Elmosolyodhatnak az ilyen "naiv" karikatúra láttán, az értelmesebbek viszont valószínűleg nem fognak. De nem csak ez a "humorforrás" csordogált gyengén, Nándorunk csajozási szokásai, és még a felvázolt, a sci-fi elemet szolgálni hivatott jövő kifordított képe is gyenge. Mondhatnánk, itt nem ez a vicc, hanem az, hogy úgy gondolhatta a szerző, ez majd hatni fog rekeszizmainkra (vagy legalább elmosolyodunk). Nem csak az altesti poénok lehetnek jó poénok, és nem csak a furcsa ember lehet vicc tárgya.

Rá szeretnék mutatni: hahó, van itt egy réteg (fiatalok ill. volt és jelenlegi egyetemisták), akik szerint ez poros, unalmas, nem vicces! Douglas Adams? Ha ezt a könyvet olvassa az univerzum távoli (egyesek által mennyországnak, mások által pokolnak nevezett) részén, vagy egy másik dimenzióban, bárhol is legyen, joggal kérhetné ki magának az összehasonlítást.

Utolsónak pedig néhány szót arról, mi is van most a nőkkel? Ezt a könyvet nem éppen nőknek találták ki: a legszimpatikusabb nő is a karjaiba omlik annak a férfinak, aki egy szikrányi monogámiát sem mutat, amint lehet, elfordul tőle és más szoknya után néz. Biztos ilyen pasira vágynak az elköteleződés hívei. Ami pedig a fiatal hölgyeket illeti, most már értem, miért születnek például ilyen dalok. De a szerző biztosít bennünket, a nők is egyenjogúak a férfiakkal, megéri a férfinak személyként és nem tárgyként kezelnie a nőt. Mert az főz neki tojást. Lehet magyarázni, mekkora tragédia, hogy a férfi nem képes komoly kapcsolatra és így tovább, de valahogy úgy érzem, mást láthatnak bele az arra érzékeny olvasók. Csak annyit mondanék: ha tényleg az a könyv üzenete, hogy Nándor nőkhöz való viszonya rossz, akkor miért azt látjuk, milyen jó az ő élete?

De ha strandkönyv, akkor biztos az. Mai világunkban elhiszem, hogy szórakoztató lehet, hisz ma az emberek számára tényleg ez a magyar álom! Remélem, a szerző megtalálja közönségét, és minél kevesebb, az enyémhez hasonló írást fog olvasni. Mert hát nem venném a szívemre, ha hozzám hasonló ízlésű emberek elrontanák a sokaság szórakozását. Ha ez kell az embereknek, kapják meg ezt. Én pedig örülök, mert sikeresen leküzdöttem azt a viszketéshez hasonlító érzést, és nem dobtam el a könyvet már rögtön az elején. Így legalább elmondhatom, hogy végigolvastam még egyet a hazai sci-fi termés legjavából.

Végszónak pedig legyen elég ennyi: siker, pénz, csillogás, ez az álmom...

A year of my life

2011-12-31T16:06:00.001+01:00

Nem vagyok az énblogolás híve. Általában megbánom az ilyen próbálkozásaimat (eddig vagy 3-4 énblogot küldtem a virtuális pusztulásba). Ráadásul most talán nem is a legvidámabban látom az évet, sok mindent nem kommunikálok a netre (akik követik a twitterem azok pár kitörésemet láthatják csak). Igazából sokkal komorabban, pesszimistábban szemlélem a világot mint pár éve, ennek rengeteg oka van. Lehet nem jó ötlet ezt a bejegyzést megírni. De a lányok (Bea és Judit) meghozták a kedvemet. Próbálom viszonylag rendesen összefoglalni, milyen dolgokat tartok fontosnak az évből.

Aki szokta olvasni a blogot, az igazából valamennyire ismer. Az, hogy mi tetszik, mi nem tetszik, mire fordítok időt és mire nem jellemez valamennyire. A többire meg igazából ki kíváncsi? De lehet van akit érdekel, how is this guy anyway? A Tovább után, ha érdekel.

Az év nem indult a legjobban. Úgy az egész 2011-re elmondható, hogy számomra nem az egészség éve volt, többet voltam orvosnál és költöttem gyógyszerre mint az azt megelőző 5 évben összesen. Persze komoly baj sose volt, apró kellemetlenségek, sajnos ez az élet velejárója. Van pár dolog, amit átviszek ebből az új évbe, de ez van.

Ami lényeges, februárban elkezdtem végre a vallástudományt. Mindenképpen érdekes, utólag visszagondolva is jó választásnak tartom, igazából ha valami negatívumot ki kéne emelnem az az, hogy nem csináltam meg már hamarabb azt a fránya nyelvvizsgát (sajnos a nyelvi érzékem a nulla felé konvergál, de lassan a használat során azért fejlődik). Nagyon sok érdekes tapasztalatra tettem szert, sok érdekes embert megismertem, nagyon jó mind a tanerő, mind a csoport amibe járok. Igazából azért furcsa hogy ezzel kezdtem el foglalkozni, mert korábban sehol nem jött elő a környezetemben a vallás. De nagyon érdekes számomra ez az egész, noha továbbra is ateistának tartom magam. Ami egyébként óriási haszna ennek a szaknak, az a kiszélesedő látókör és az, hogy az eddig is meglévő, toleráns attitűdömet csak még jobban elmélyíti.

Sajnos ehhez az évhez kötődik, hogy nagyot csalódtunk a sci-fi kurzusunkon. Idén hirdettünk először előadást a szeminárium mellé, és a vizsgán tapasztaltak el is vették a kedvünket. Természetesen önvizsgálatot tartottunk, és végül úgy döntöttünk, hogy inkább átgondoljuk az egészet és nem tartunk ősszel kurzust. Emellett elhatároztuk, hogy újra belevetjük magunkat az írásba - amiből az lett, hogy jövőre tolódik az is. Sajnos egyikünknek sem úgy alakult az élete ahogy eltervezte, elég sok mindent kell csinálni. De tény, ha azokat, amiket elterveztünk, összehozzuk, igencsak meglesz az okunk egymás vállának lapogatására.

Ezzel összefügg, hogy mennyire vállaltam/nem vállaltam sokat. Ez is igazából, mint minden, év vége felé jött ki. Az egyetemen is feltorlódtak a dolgok, a sci-fis életben is elég sokat mozgolódtam, és még rengeteg egyéb dolog. Kicsit összecsapnak a hullámok a fejem felett, és ez sajna januárban sem fog enyhülni. Teher alatt nő a pálma, szokták mondani.

És akkor sci-fi. Az SFmagos dolgok belőlem is kivették a részüket, ennek ez a blog látta kárát, amit igyekszem majd jövőre rendbe hozni, kicsit változtatok is a tartalmon, a "csak ismertető" helyett sokkal több olyan dolgot akarok felrakni ami egyedibb. Többek közt az év elején várható pár igen hosszú, igen érdekes és kifejezetten az én személyes látásmódomat tükröző bejegyzés. Idén voltam IG talin is, ami jó volt, minden probléma ellenére. A Conon is megfordultam, az sajnos nem sikerült olyanra mint szerettem volna, de jobb volt mint a 2009-es, amin legutóbb voltam. A Szefantor a szokásos kellemes élmény.

A Con ugye a nagy együttműködésről szólt. Ennek jegyében én befogtam a számat, mert rengeteg dolog van, ami zavar, zavart régen is és zavar most is. Kicsit a saját nézőpontom alátámasztását látom a november 12-ei sci-fi napban és annak tanulságaiban. Noha az együttműködés zászlaja továbbra is leng, én mégis úgy látom, ez a nap szépen megmutatta, meddig tud elmenni a két tábor. Ennél többet nem várhat el sajnos a jelen helyzetben senki. A netes megnyilvánulások is azt mutatják számomra, hogy betegesen kicsi ez a pocsolya és beteg az egész helyzet is. Beteg, jól olvastátok. Kicsit szégyellem is magam, mert asszisztáltam a helyzethez. Bár ezt nem szokás hangoztatni, de ugyanúgy vannak problémáim az SFmaggal, mint másokkal. Persze nem ugyanazok, de vannak. Én úgy tekintek magamra, mintegy kívülről jött ember. Csak úgy belecsöppentem a kis magyar mocsárba, és mivel pár dologban az egyik oldallal értettem, ill. értek még mindig egyet, arrafelé úsztam. De attól még önálló ember vagyok. Nem írok, ez pedig sokkal több dolgot jelent, mint elsőre tűnik. Nem vagyok pesti, nem tudok jelen lenni sok eseményen. Ennek is megvan a pozitív és negatív oldala. A nagy flémkorszak után kezdtem belefolyni a dolgokba. Ez is sokat számít, bár bevallom, és utólag szégyellem magam, még idén is volt eset, amikor én is beszálltam egy-egy flémbe. Sokat számított ez az év, sok mindent megértettem, sok embert másként látok. Motivációk, érdekek, személyiség, előítéletek. Sajnos nem lehet lerombolni az egészet és újra kezdeni, ebből kell kihozni amit lehet. Megvannak a magam elvei és elképzelései, de ez nem jelenti azt, hogy nem érdekel mit mond más. Viszont ha más nem hajlandó engem meghallgatni, megérteni, nem próbál értelmesen, nyitottan, a saját szűklátókörűségén kívül vizsgálni a dolgokat, nos, az nálam nem szerez jó pontot. Tartozzon bárhova.

De félre a vádirattal! Majd jövőre úgy is igyekszem nyíltabban kommunikálni. Nem sértegetni. Eddig sem állt szándékomban senkit sem sértegetni.

Igazából furcsa, mert az év második fele, úgy szeptembertől kezdve utólag visszanézve elhomályosítja az előtte történteket. Akkor életem egy jó korszaka ért véget. Bár sokáig úgy éreztem, én rontottam el, de inkább úgy mondanám, egyszerűen elromlottak a dolgok. Nagyon sajnálom ami történt, és tudom, hogy helyrehozhatatlan dolgok estek meg. Viszont fontos volt, hogy ennek hatására rá kellett ébrednem, hogy rengeteg problémámat nem tologathatom magam előtt. Nagyon nehéz úgy egyensúlyozni, hogy már lássuk, mi a baj, de még ne essünk bele az önsajnálat hibájába. Persze az egész többrétegű. Belejátszik az, hogy idén betöltöttem a huszonnégyet, ami önmagában nem baj, de jövőre befejezem az egyetemet. Ami már érdekes helyzet. Egyfajta felnőtté válási krízis ez, amivel rajtam kívül még rengetegen küzdenek, ki így, ki úgy. Tudom, sose volt könnyű felnőni. De most sem az. Idehaza épp egy paradigmaváltás kellős közepén élünk már két évtizede, ami elég érdekes dolgokat produkál (nem szoktam a neten politizálni, de igen, kurva sz@r irányba haladunk, és ez nem liberális picsogás), és nem egyszerű egy ilyen kaotikus világba beleilleszkedni.

Fontos emberek léptek ki az életemből, ill. fognak hamarosan. Vannak újak, vannak nagyon értékes emberek is, de még minden nagyon képlékeny. Igazából az elmúlt két-három hónap annyira tömény volt, hogy nem tudom még megítélni, ki mit is jelent, az események mire is utalnak. Próbálom lebontani magam az alapokig, hogy aztán újra össze tudjam rakni magam. Most mindenre figyelek, mindenki szavát meghallgatom, és próbálok tanulni, próbálom magamat nézni a szavaikban. Az biztos, hogy sokat változtam ebben az évben, és az utóbbi időszakban még többet. Nem tudom még, hogy jó vagy rossz irányba, vagy hogy miben. Haladok, hol megtorpanok, hol hátrafordulok és azon gondolkodom nem lenne-e jobb visszamenni? Nehéz, ez az egyik nagy hibám, amin változtatnom kell. Az ember nehezen ismeri be a hibáit, néz szembe a félelmeivel.

2011 kemény év volt. 2012 valószínűleg még nehezebb lesz. Vannak lehetőségek, munka, külföld, tanulmány, sok minden. Majd meglátjuk, mi lesz ezekből. Üzenem azoknak, akik számítanak, hogy számítanak nekem. Üzenem azoknak, akiket megbántottam, hogy sajnálom. Üzenem azoknak, akik nem értenek velem egyet, hogy ezután sem fognak. Üzenem azoknak, akik egyetértenek velem, hogy mindig kételkedjenek.

Üzenem 2012-nek, hogy jövök.

És a végére, csak hogy valami jó is legyen:

(ez a szám mindig eszembe juttatja, miért csinálom)

2011

2011-12-30T12:10:00.002+01:00

Nos, mivel úgy sem nagyon blogoltam, legyen egy kis évbúcsúztató. Mint minden év, ebben is voltak jó és rossz pillanatok, jó és rossz filmek, jó és rossz könyvek. Lássuk a Tovább után.

1) Év filmje: Drive

Akik ismernek, azoknak ez nem meglepő. Bár locutus is elismeri érdemeit, szerintem alápontozta. Hogy miért? Meg kell nézni, nem lehet írni róla, csak szuperlatívuszokban. Rég láttam filmet ami ilyen jól tud bánni a csenddel, a minimális színészi játékkal és úgy általában, ami jól össze van rakva. Ráadásul sokkal nagyobbat ütött úgy, hogy előtte csak annyit tudtam róla, hogy MINDEN filmes honlap, újság stb. maximális értékeléssel hozta ki. Tessék menni és megnézni, aztán ha úgy jössz ki a moziból, hogy "ez igen", akkor rájössz, miért mondom, hogy ezek után minek filmet készíteni?

Még egy: Scott Pilgrim vs. the World ("Didn't you get my email explaining the situation?")

2) Év legjobb sci-fi filmje: Another Earth

Egyesek szerint ez nem sci-fi, szerintem az, a "másik Föld" nélkül nem lenne ugyanaz a sztori. Egyébként egy viszonylag kitalálható, ismert klisékből építkező dráma, két emberről, a bűnhődésről és arról, mennyire át tud alakulni az emberek világról alkotott képe. Ami meglepő, hogy képes gyomorszorító atmoszférát teremteni. És a legutolsó csattanó kegyetlen.

Még egy: Super 8

3) Legjobb animációs film: Rango

And the Spirit of the West. Nem is mondok többet.

Még egy: Megamind (mögötte szorosan a Despicable Me)

4) Év csalódása (nem sci-fi) film: Antikrisztus

Lars von Trier beteg. Valami nagy baja van. Nem ajánlom senkinek, hogy megnézze. Valami félrecsúszott a film kiötlésekor, mert ha azért csinálta, ami a végén van, akkor ennek így semmi értelme.

5) Év csalódása (sci-fi) film: Cowboys & Aliens

Pedig adja magát a siker! Harrison Ford, Daniel Craig, egy rakás ismerős mellékszereplő, Olivia Wilde mint eye candy, a Vasember rendezője, meg egy rakás jó (mármint tisztes iparos) forgatókönyvíró. Ez lehetett volna az év blockbustere, de nem, egy elcseszett katyvasz lett. Még a "csatajelenetek" (ezt komolyan gondolták csatajelenetnek?) sem jó! Ja, és írjon már végre valaki rendes szerepet szegény Sam Rockwellnek!

Még egy: Paul

6) Év meglepetése: The Rise of the Planet of the Apes

Tim Burtont azért sem kedvelem, mert csinált egy szörnyű filmet Majmok bolygója címen. Jó, a régi saga epizódjai sem tökéletesek, de van bennük valami, az első film meg még mindig klasszikus. Szinte vártam, hogy elrontsák ezt is, de nem, jött Andy Serkis és Caesar hódított. A film amúgy nem lenne jó, de a majmok jelenetei miatt az év blockbustere. Remek, és még akkor is jó, amikor Caesar először szólal meg (az valami epic moment). Várjuk a folytatást, amire már a filmben erősen építkeztek.

Még egy: Your Highness (már csak azért is, mert hogy adhatott erre egy stúdió ennyi pénzt?)

7) Az év felfedezett klasszikusa: az Evil Dead-trilógia

Groovy!

Még: The Adventure of Buckaroo Banzai

8) Év színésze: Ryan Gosling

Naná, nem majd Tom Cruise... Gosling amúgy lehetne (számomra) az év felfedezettje, először a Crazy, Stupid, Love-ban láttam Steve Carell partnereként, egy lehengerlő nőcsábászként akinek saját maga kifigurázása is jól áll. De ami a Drive-ban volt, na az zseniális. Nem csoda, hogy van már mindenféle oldal ahol ezt a srácot istenítik, simán az egyik legjobb fiatal aktor. Reméljük nem lesznek sztárallűrjei, és nem felejt el színészkedni.

Még egy: Michael Fassbender (bár asszem az Éhséget tavaly láttam, de a nevét most jegyeztem meg)

9) Év színésznője: Carrey Mulligan

Sokáig gondolkoztam, hogy tényleg Carrey Mulligan legyen-e, de aztán úgy voltam, miért ne? Természetesen ő is a Drive miatt, de mikor megtudtam, hogy kedvenc Doctor Who epizódomban (Blink) ő a főszereplő akkor az amolyan isteni jelként mutatkozott. Sort kell majd kerítenem még pár filmjére.

Még egy: Emma Stone

10) Év legjobb könyve: Csillagdagály

Az emberrel egyenrangúakká tett delfinekkel megtöltött űrhajó? Egy galaxisnyi vérszomjas idegen aki az emberiség kiirtását tervezi amióta csak felvették velük a kapcsolatot? Ősi titkok? Egy Charles Dart nevű csimpánz? Asszed gagyi? Olvasd el, és rájössz, hogy nem csak erről szól.

Még egy: Perdido pályaudvar, végállomás

11) Év legrosszabb könyve: Ráma II

Az első kötetet még elviszi a hátán a Ráma hatalmas felfedezése, de ez bukás. Dög unalom, zavaros, még be se tudtam fejezni annyira érdektelen. Hiába, az öreg Clarke-nak már nem ment ez az írás dolog.

12) Év felfedezett klasszikus könyve: Marsbéli krónikák

13) Legjobb sorozat: Coupling

A sorozat, ami mellett a How I Met Your Mother (ami szerintem túlértékelt) és a Jóbarátok is elbújhat. Imádnivaló, vicces, szókimondó és közel áll a mindennapokhoz.

Még egy: Twin Peaks

14) Legnagyobb sorozatos csalódás: Doctor Who, 6. évad második fele

Utálom ha hülyének néznek. Olyan jól és erősen indult a 6. évad, végre kezdtem hinni benne, hogy fogom tudni úgy szeretni mint a korábbiakat. De a készítők teljesen hülyének nézik az embert, nem magyaráznak meg semmit, totál logikátlan dolgokat csinálnak, félmagyarázatokat és félremagyarázásokat adnak, mindezt a Doktor karaktere mögé és a River Song iránti "szerelmével" akarják palástolni. Hát kösz, ebből én nem kérek... (A Tor részletezi, mi is a probléma. Spoilers!)

És a 2011-es év maradandó filmes momentumai (csak saját felelősségre, majd mind spoileres):

Lucas Lee (Scott Pilgrim vs. the World)

The Spirit of the West (Rango)

A lift (Drive)

És végül filmek, amik kimaradtak: Black Swan, True Grit, The Guard, Never Let Me Go, 127 Hours, The Fighter, Blue Valentine, Tree of Life és The Girl With the Dragon Tattoo (utóbbit jövőre vetítik idehaza).

Dinoszauruszok

2011-10-05T08:09:00.000+02:00

Walter Jon Williams Dinoszauruszok (Dinosaurs) című novellája 1987-ben jelent meg az Asimov's Science Fictionben, következő évben pedig finalista volt a Hugo-díjra.

A sharok feszülten és haraggal teli szívvel várják, hogy az emberek űrhajója leszálljon bolygójukon. Az ember követként érkezik, hogy megkössék a békeszerződést a két faj között. Azonban a sharok egyik meglepetésből a másikba esnek: az ember szerint a sharokat nem támadták meg, és hogy bár meg tudják kötni a békét, közel száz évig még bármikor eleshetnek shar planéták. Ugyanis ez az emberiség már teljesen idegen a sharoktól: specializálódott, rengeteg automatikusan működő szerkezetük, génmódosított élőlényük van. Ilyenek pl. azok a kolonizáló hajók, melyek magasabb intelligencia nélkül alakítják át az útjukba eső bolygókat: így kerülhetett sor több shar világ elpusztítására. Drill, az emberek követe igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy a sharok ne rohanjanak esztelenül az emberek ellen, mert az a teljes kipusztulásukkal járna.

Ebben a novellában az a rendkívüli, hogy az ember már nem ember, de az idegen sem olyan még, mint az ember. A nagykövet önmaga nem is egy személy: áll egy normális entitásból, áll egy Memóriából, ami amolyan emberi számítógép és áll egy lényből, ami a testi funkcióit működteti. Az olvasó hirtelen nem is tudja hová tenni ezt a lényt, annyira más mint mi. Ő már nem ember a mi fogalmaink szerint, mégis embernek tekint önmagára. A vele kapcsolatos sokkhatást csak tovább fokozza amikor megtudjuk, mi is okozta a sharok és az emberek közötti konfliktust és Drill hogyan is tekint erre az egész problémára. A szerepek felcserélődnek, az idegenek sokkal szimpatikusabbak, noha Williams Drill szemén át rámutat az ő társadalmuk - ezen keresztül pedig a mi jelenlegi társadalmunk - furcsaságaira. De mégis, ennek a novellának az emberisége már túljutott azon a határon, amit el tudunk fogadni. Megvalósult a Nietzsche és sok más hasonló gondolkodó által megjövendölt "túllépés a jelen emberén" egy fejlettem, bonyolultabb struktúrába. Ám ez az emberiség ugyanolyan hibákkal is él, mint a jelenlegi, csak a léptékek kisebbek. Kérdés tehát, hogy vajon ez az irány lenne a jó? Vajon hány faj pusztul ki csak azért, mert az ember nem képes kicsit változtatni hozzáállásán? És vajon Drill emberisége képes-e egyáltalán a változtatásra? Ez az utóbbi az, ami sokkal tovább megmarad az olvasóban a novella befejeztével.

A novella magyarul a Galaktika 114. (1990/3.) számában jelent meg Galamb Zoltán fordításában.

A Fudzsi 24 látképe

2011-10-03T14:53:00.000+02:00

Roger Zelazny 1985-ös A Fudzsi 24 látképe (24 Views of Mt. Fuji, by Hokusai) című kisregénye az Asimov's Science Fictionben jelent meg. Kiadása évében Nebulára jelölték, 1986-ban pedig mint legjobb kisregény megkapta a Hugót.

Mari valaha kódfejtéssel foglalkozó ügynök volt Japánban. Férjével, Kittel dolgozott együtt egy számítógépes rendszer segítségével. Azonban Kit meghalt, Mari pedig kénytelen volt gyorsan elhagyni Japánt születendő gyermekével. Most, több évvel később Mari visszatért Japánba, hogy egy sajátos zarándokút során átgondolja az életét, majd végül megszabadítsa a világot egy lappangó gonosztól, akit csakis ő képes megállítani. Útját régi ellenségekből lett barátok és új ellenségek keresztezik, miközben a régi és az új Japán világa, a keleti és a nyugati ember világa is keresztezi egymást, mindennek középpontjában pedig a szent hegy, a Fudzsi és a róla készült 24 kép áll.

Ahogyan a kisregény eredeti címében is szerepel, a művet Kacusika Hokuszai híres, a Fudzsiről készült 36 metszetből álló sorozata, pontosabban annak 24 tagja ihlette. Hokuszai képei minden fejezet címeként jelennek meg, Mari ugyanis igyekszik eljutni azokra a helyekre, ahol a mester közel 200 évvel ezelőtt megalkotta a szent hegyről készült rajzait. A kisregény egyébként a (megíráshoz viszonyított) közeljövőben, kb. a 2000-es évek elején játszódik. A novellában sokáig nem is utal semmi arra, hogy science fictionnel van dolgunk, a megjelenő "epigonokról" sem tudjuk elsőre eldönteni, hogy tényleg léteznek, vagy csak Mari képzelete játszik velünk. Aztán lassan megtudjuk, hogy a sci-fi elem ténylegesen hozzá tartozik a műhöz, a főhősnő cselekedeteinek oka erre vezethető vissza.

"Ám fölidézem, hogy Ernest Hemingway azt mondta Bernard Berensonnak, hogy leghíresebb könyvének az a titka, hogy nincsen benne szimbolizmus. A tenger az tenger volt, az öregember csak egy öregember, a fiú csak egy fiú, a nagy hal csak egy nagy hal, a cápák közönséges cápák. Az emberek maguk ruházzák fel többlettel ezeket a dolgokat, amikor a felszín alatt keresgélnek, mindig többet akarnak."

A Fudzsi a Kavagucsi-tóról nézve

Egyébként a fő cselekmény ismerős, nem is ez az, ami erőssé teszi a művet. Zelazny Mari utazása során rengeteg gondolatot megfogalmaz vagy vet fel kérdés formájában. A fejlődés, az egyén, az egyén felelőssége, az emberi kapcsolatok, mindez megtámogatva a keleti és a nyugati kultúra legkülönfélébb elemeire való hivatkozással. Előkerül itt Freud, a bushido, a Don Quijote, régi japán regények, mitológia, mindenféle utalás, gondolat. A szerző és szereplője hihetetlen műveltségről tesz tanúbizonyságot. Azonban hiába citálnak elő annyi mindent, ez nem tűnik fennhéjázó, kérkedő okoskodásnak. Rengeteg gondolat megfogan az olvasó agyában is, eltöprengünk például azon, vajon mit jelent az, hogy a Fudzsinak rosszul tükröződik a képe a tó vizében? A főhősnő folyamatosan reflektál a képekre, azok benne különböző gondolatokat, asszociációkat keltenek, a táj néha lelki tájjá válik, ő maga pedig hol keresi a különbséget a rajzok és a valóság között, hol elfogadja a változást. Hokuszai egyfajta útmutatóként áll a nő mellett, irányt mutatva nem csak a zarándoklatának, de az életéről szóló elmélkedésének is. Zelazny képes élővé varázsolni a kétszáz éves képeket. Érdekes kísérlet a képeket nézni olvasás közben, néha legalább annyira el tud merülni az ember a rajzokon mint a szövegben.

A Fudzsi 24 látképe egy lassú, melankolikus, gondolkodást igénylő történet, nem árt ha az ember nem ijed meg a rá zúduló kulturális kitekintésektől, a főleg lelki síkon játszódó cselekménytől és a néhol már-már filozofikus párbeszédektől.

A kisregény magyarul a Galaktika 93. számában (1988/6.) jelent meg Gálvölgyi Judit fordításában.

Emily fényhajója

2011-09-23T19:44:00.001+02:00

Az Emily fényhajója (Sister Emily's Lightship) Jane Yolen 1996-os, eredetileg a Starlight 1 című antológiában megjelent írása 1997-ben Nebula-díjat nyert novella kategóriában.

Emily Dickinson noha már felnőtt nő, állandó betegsége miatt mégis családjára van utalva. A beteg költőnő számára az alkotás jelenti az igazi kiteljesedést, ám úgy érzi, verseiből kezd kifogyni az erő. Hiába alkot éjjel, mikor a leginkább elemében érzi magát, valamiért nem tud már úgy alkotni, ahogy szeretne. Azonban egy éjjel különös látogatója érkezik, és a vele tett utazása megváltoztatja az egész életét.

Egy vérbeli recenzens nem tudja, mit szóljon egy ilyen íráshoz. Cincálja szét az alapötletet? Vagy emelje ki a leírást? Mert ez a kettősség dolgozik most bennem a novella kapcsán. Egy történelmi alak - egy költő - beemelése a sztoriba valahol mindig hálás feladat, hisz nem kell az alkotónak kitalálnia a hihető karaktert: egy valaha élt embernél semmi sem lehet élőbb. Csak megfelelően kell ezt tálalni. Jane Yolen szemmel láthatóan birtokában van azoknak a képességeknek, amelyekkel ezt meg tudja tenni. De ahogy A Lincoln-vonatnál is megjegyeztem, nekem mindez önmagában nem elég egy fantasztikus (legyen az sci-fi vagy fantasy) írásnál nem elég. Itt az ötlet, a sci-fi ötlet annyira gyenge, hogy már-már banálisnak nevezném. Az ember kezdő íróktól szokott meg ilyen magyarázatokat, amit csak azért nem nevezek nevén, mert egy kritikában nem illendő "elspoilerezni" mindent. Legyen elég annyi, hogy nem lepődünk meg miután elolvastuk. Kicsit többet vártam egy olyan novellától, ami egy olyan már-már legendás költőnőt tesz meg főhősének, mint Emily Dickinson. Ugyan itt-ott beleszövi a szövegbe a költőnő egyik híres versét - gyakorlatilag annak a megszületésének idején vagyunk -, de túl kevés helyen, mintha csak jelzésként szerepelnének. Megint egy olyan novella, amit mi itt, messze Amerikától nem tudunk értékelni. Számunkra - tisztelet a kivételnek - Emily Dickinson nem jelent annyit, hogy csak az ő jelenlétével és sorsának felvillantásával meg tudjon fogni a novella.

Talán a Nebula-díj bizottságának is többet jelentett a költőnő, mint nekünk. Amivel semmi baj nincsen, csak jobb lett volna, ha már az elején tudja az ember, mire számítson, Mert bármennyire is szépen ír Yolen, a novella nagyon lassan indul, és mint mondtam, a katarzis maga túlontúl gyenge.

Egyébként íme az előcitált vers:

A lehetségesben lakom -
Valónál szebb e lak -
Az ablaka sokkalta több -
Ajtaja - számosabb

Szobái mint cédrus -
Szemnek nem győzhető -
S az ég oromzatából
Az örökös tető -

Vendégek - jobbnál jobbak -
Tennivaló csekély -
Kitárni mind a két kezem
Az Édenért.
(Károlyi Amy)

A novella az Átjáró magazin 7-es (2003. február) számában jelent meg Kamper Gergely fordításában.

Még a királynő is

2011-09-12T12:52:00.001+02:00

Az amerikai írónő, Connie Willis Még a királynő is (Even the Queen) című, 1992-es, eredetileg az Asimov's Science Fictionben megjelent novellája mind az 1992-es Nebulát, mind az 1993-as Hugót begyűjtötte.

Traci bíróként dolgozik, éppen egy tárgyalásra készül, amikor édesanyja hívja dühödten: most értesült, hogy Traci lánya, Perdita belépett a Biciklistákhoz. Ez még hagyján, de a nagymama egy nagy ebédet szervez, ahol a család nőtagjainak le kellene beszélnie a lányt erről a radikális, és sokak szerint esztelen döntésről. Azonban az ebédre csak Perdita tanítója megy el, az ebéd így is érdekesre sikerül.

„– A Biciklisták nem bicikliznek – köhintett Anya.

– Ők menstruálnak – mondta Twidge.”

Connie Willis szellemes és okos novellája egy olyan világban játszódik, ahol a nők egy gyógyszernek hála nem menstruálnak, így rengeteg dologtól megszabadulnak. Kezdetben az olvasó nem érti, mi az a váltó, vagy hogy kik lehetnek a Biciklisták – elsőre talán egy punk-banda jutna az ember eszébe – ill. hogy jön mindehhez a Nők Egyenlősége? Aztán persze lassan összeáll a kép, megtudjuk, hogy mi történt ennek kapcsán, és hogy miért is kelnek ki néhányan – mint a Biológiai Ciklus Társasága – ez ellen a rendszer ellen. Mit ne mondjak, elsőre úgy tűnhet, egy majdnem csupa női szereplőket használó – egy szem, kicsit tutyimutyi, bár szerethető és valahol tipikus férfi tűnik fel az egész sztoriban –, tisztán női témát feldolgozó, nő által írt novella egy férfi számára nehezen befogadható. Azonban Connie Willis könnyed stílussal tolja ezt az orrunk alá, és mi ahelyett, hogy felhúzott szemöldökkel olvasnánk erről a nem mindennapi témáról, inkább mosolyogva olvassuk, hogyan is machinál a nagymama vagy éppen hogy milyen érveket hoznak a váltó mellett. Ráadásul nem csak egyszerű sztorizgatós-felemlegetős történetet kapunk, hanem olyan kérdések is előkerülnek, mint a szabadság vagy a függetlenség. Nem szégyen, én kifejezetten élveztem a novellát, és tökéletesen egyet tudok érteni azokkal, akik díjjal jutalmazták. Remekül megírt, sokszor kacagtató, ám mégis komoly és ráadásul majdhogynem tabunak számító témát boncolgató írással van dolgunk. Az írónő ráadásul nem bánik kesztyűs kézzel a nőkkel sem, kellő mennyiségű öniróniát is kever a koktéljába. Az ember még azon sem akad fenn, hogy mintha ebben az idilli „női egyenlőséggel teli” világban a férfiakat elnyomnák, mondván „a múltban minden férfi elnyomó volt”, ami valljuk be őszintén, csak a legvadabb feministák szemében tűnhet igazságnak. A mai valóságból vett apró képek olyan közel hozzák hozzánk a történetet és világát, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkiben elindulnak majd képzettársítások és előugranak különféle emlékképek, nemtől és kortól függetlenül.

„Talán lehet, hogy a falklandi háborúnak Maggie Thatcher menopauzája volt az oka.”

Mindenféle sovinizmus nélkül mondom, a Még a királynő is kötelező darab, nemre való tekintet nélkül. Mert valószínűleg minden férfi életére is kihatnak ezek a dolgok, a nőkről nem is beszélve.

A novella magyarul az Átjáró magazin 4. (2002 augusztus) számában jelent meg Bartók Zsolt fordításában.

"Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember

2011-08-29T13:18:00.000+02:00

A "Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember ("Repent, Harlequin!" Said the Ticktockman) Harlan Ellison 1965-ös novellája, ami Galaxy-ban jelent meg, és ugyanebben az évben elnyerte a Nebulát, következő évben pedig a Hugót. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a legtöbbször újranyomott angol nyelvű művek egyike, és nem csupán fantasztikummal foglalkozó kiadványokban jelent meg.

"Személyiséggé vált, amit pedig már évtizedekkel korábban kiszűrtek a rendszerből. És most tessék, itt van, itt van ő, egy nagyon is impozáns személyiség."

Minden ember az órájára néz. Mindenki. Órák, percek, másodpercek. Az idő nem csak pénz, az idő az élet. Az idő minden. Legalább is itt, ahol a Tiktak-ember az úr, aki szerkezeteivel, álarca mögül felügyeli a társadalom, ennek a hatalmas gépezetnek a működését. Ha késel, annyit vonnak le az életedből, és ha sokat késel, lekapcsolnak. Minden simán és olajozottan működik, az emberek pici fogaskerekekként szolgálják az államot. De jön egy ember, egy harlekin ruhás fazon, aki a legőrültebb dolgokkal akadályozza a rendszer működését. Például cukordrazsét szór a gépesített járdacsíkra, szétzilálva a munkába igyekvők sorait. Természetesen ez tűrhetetlen, hisz így minden felborul, hová lesz a rend és a pontosság? A Tiktak-embernek minden áron el kell fognia ezt a Harlekint.

Ellisontól megszokhattuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb novellaírója volt a fantasztikum területén. Nincs ez másként most sem, a mű ugyanis már az első soraival zavarba ejt minket. És ez a zavar csak fokozódik, hisz Ellison, ahogy maga is írja, nem lineárisan mondja el a történetet, ráadásul beleékel olyan jeleneteket és szövegrészeket, amelyek nem a fő sztori részei, de hozzáadnak az egész mű megértéséhez. A fő sztorivonal egyébként nem olyan bonyolult, maga Ellison is majdnem nyíltan kimondja, hogy lényegében egy 1984-átiratot olvashatunk, persze az ő szájíze szerint. A főhős itt egy a rendszer ellen dolgozó semmirekellő, aki nem szereti a pontosságot. A rendszert pedig a Tiktak-ember képviseli, aki mindenek fölött úr, olyannyira, hogy a maga teremtette szabályok felett áll. Nagyon jó stílusban elmesélt novellával van dolgunk, ahol a disztópiák minden jellemzője megvan, mégis más, mint amiket eddig olvastunk. Lehetne elemezni az írást, de felesleges, a szöveg annyira magáért beszél, hogy vétek lenne kihagyni.

"Összesen elkéstél hatvanhárom évet, öt hónapot, három hetet, két napot, tizenkét órát, negyvenegy percet, ötvenkilenc másodpercet, nulla egész nulla három hat egy egy egy mikroszekundumot."

Magyarul Baranyi Gyula fordításában jelent meg a Galaktika 141. számában.

Nyomd le Annát

2011-08-24T15:40:00.000+02:00

A Nyomd le Annát (Press Ann) Terry Bisson 1991-es írása, ami az Asimov's Science Fictionben jelent meg, 1992-ben pedig finalista volt a Hugo legjobb novella kategóriájában.

Üdvözöljük a gyorspénztárban. Állunk az ATM előtt, és az ahelyett, hogy kiadná a pénzt, mindenféle furcsa dolgot kérdezget. Például hogy ki a srác aki moziba visz minket, vagy hogy éppen mi mit szeretnénk csinálni. Terry Bisson egy igen furcsa kis játékot játszik az olvasóval, aki csak az automata üzeneteit és a szereplők párbeszédét olvashatja. A furcsa kérdéseket feltevő és egyébként csodálatos hatalommal és tudással rendelkező készülék rövid úton rendbe rakja két ember életét, és felvázolja a lehetőséget egy harmadik előtt is. Ez az írás pontosan az aminek látszik: kedves kis gondolatkísérlet, ahol a csodalámpát egy ATM helyettesíti. Nem akarja megváltani a világot, nem akar mélyen szántó gondolatokat, nagy történelmi igazságokat megfogalmazni. Talán csak annyit, hogy nem mindig az való az ember mellé, aki elhívja moziba. Meg azt, hogy a bankszámlánkról sok minden kiderül.

Gördülékeny, érdekes stílusban megírt, emlékezetes novellával van dolgunk, amit egyszerűbb elolvasni, mint egy róla írt kritikát átfutni. Azonban annyira még érdemes kitérni, hogy sajnos ez egyáltalán nem sci-fi, ugyanis nem tudjuk meg, varázslattól vagy egy okos kis csiptől válik gondolatolvasóvá és időjárás befolyásolóvá a gépezet. De persze ez nem is érdekel minket, amíg olyan lehetőségeket ajánl fel nekünk, hogy nyomd le Annát!

Az írás online itt olvasható, nyomtatásban a Galaktika 153. számában jelent meg Sóvágó Katalin fordításában.

A Lincoln vonat

2011-08-24T08:18:00.002+02:00

Maureen F. McHugh A Lincoln vonat (The Lincoln Train) című novellája 1995-ben jelent meg a The Magazin of Fantasy and Science Fiction-ben. 1996-ban begyűjtötte mind a Hugót, mind a Locus-díjat, és finalista volt a Nebula-díj mezőnyében.

A történet 1864-ben játszódik az Egyesült Államokban. Nemrég ért véget a polgárháború, az északiak legyőzték a Délt. Az északi vezetés felszólította a déli lakosságot, hogy szálljanak fel a Lincoln vonatra, ami végigjárja a déli településeket és összeszedi az embereket, hogy elköltöztesse őket. A történetben Clara Adelaide sorsát kísérhetjük végig, aki öreg és zavart elméjű anyjával kénytelen otthagyni mindenét. Azonban anyja az állomáson a tolongásban meghal, és Clara a csomagját is elveszíti. Teljesen magára utaltan száll fel a vonatra, ám itt egy furcsa nő veszi pártfogásába.

Nem találkoztam soha olyan írással, amelyet nem tudtam volna élvezni, mert túlságosan kötődött volna egy országhoz vagy kultúrához, pl. túlságosan amerikai lett volna. Na, A Lincoln vonat viszont pont ilyen. Aki nincs tisztában az amerikai polgárháború eseményeivel, a Lincoln ellen elkövetett merénylettel vagy a "földalatti vasút" jelentésével, az nem igazán fogja tudni dekódolni a novella alaphelyzetét. Ez ugyanis egy alternatív történelemben játszódó mű: itt Lincolnt ugyan meglőtték, de nem halt meg. Azonban már nem is volt képes irányítani az országot, így őt csak bábként használták, hogy a déli ültetvényeseken bosszút álljanak. Elég annyit tudni, hogy a Lincoln vonat eredetileg Lincoln temetési menete volt...

Az eredeti Lincoln vonat az elnök arcképével

Az tény, hogy a novella érzékletesen írja le a főszereplő lányt helyzetét és érzéseit. Szinte áthat minket a félelme, érezzük a tömeg nyomását, az összepréselődő emberek szagát és halljuk nyögéseiket. Meg kell hagyni, az írónő tényleg játszi könnyedséggel tárja elénk Clara lelkét. De nekem ez önmagában kevés. Kevés, ugyanis mint mondtam, eltart egy ideig amíg összeáll bennem a kép az egész vonatról meg mindenről. A sztori emellett nagyon halovány. Persze mondhatjuk azt, hogy az egész mű csupán a szereplő jellemrajza. De akkor viszont felmerül a kérdés, miért így írja meg a szerző ezt a jellemrajzot, ilyen környezetben? A mű sci-fi, az kétségtelen, és ha végiggondoljuk, nem is vehető ki innen a sci-fi elem, mert akkor a déli, rabszolgatartó lány - aki bár déli, mégsem kegyetlen, nem követett el nagyon semmit az északiak ellen, bár ha egyetértesz egy rossz rendszerrel valahol az is bűn - nem kerülne ugyanabba a helyzetbe, amibe a feketék kerültek a polgárháború alatt. De mintha a novella súlypontja nem itt lenne. Vagy ha itt is van, akkor túlságosan kicsi, nem érzem eléggé. Mintha az egész írás csak azért lenne, hogy McHugh leírja egy elveszett lány érzéseit, és hogy sci-fi legyen az egész, hozzádobja ezt a nehezen kisilabizálható hátteret. Maga a háttér nyugodtan kicserélhető lenne (és ez ha végiggondoljuk, nincs ellentmondásban azzal amit az előbb leírtam, mert már más novelláról beszélnénk), nincs eléggé kihangsúlyozva ugyanis Clara származása. Lehetne akármilyen más lány, egy indián, vagy fekete rabszolga, nagyjából ugyanez a leírás szolgálna az írónő céljait. Így viszont nem feltétlenül szükséges egy alternatív történelem megkreálása. Általában az alternatív történelmi művek buktatója az, hogy megragadna a világ másságának bemutatásánál, és nem gondolják végig, szükségük van-e erre a megváltozott világra a cselekmény vagy a mondandó szempontjából. A Lincoln vonatnál is ez a helyzet áll fenn. Nem tartom indokoltnak ezt az apró fantasztikus elemet sem. Nyugodtan játszódhatott volna egy valós történelmi múltban, akár még egy déli lány is szerepelhetne benne. Nem nagy bravúr kitalálni egy ehhez hasonló, sőt, ezzel megegyező helyzetet. A novella végi csattanó pedig nem üt akkorát. Ismerjük már ezt, amikor a nyúl viszi a vadászpuskát, és már nem lepődünk meg rajta - így emiatt sem indokolt olyan nagyon a történelmi változtatás. Sci-fivel van dolgunk, bár alig indokolja valami, hogy az legyen az írás.

Ami még említésre méltó, az a novella által begyűjtött díjak kérdése. Ugyanis meg vagyok győződve róla, hogy csak azért nyerhetett, mert egy nagyon is amerikai témát hozott fel. "Nagyon sok tragikus időszak van a történelemben" - írja Gardner Dozois a novella előszavában. Igen, valóban. Az amerikaiaké a polgárháború. És szinte biztos, hogy ez volt az, amiért A Lincoln vonat sokaknak tetszett - a jellemrajzon kívül. Olyan ez, mint az Oscar-díj: meg kell találni a kritikusoknak tetsző témát. Nemzeti tragédia, nagy emberi dráma, történelmi fordulópont, és így tovább. Kicsit ez a novella is ilyen a szememben. Nem mondom, hogy az írónő szánt szándékkal a díjért vagy az elismerésért választotta ezt a témát. De újfent csak azt tudom mondani, nem érzem eléggé megindokoltnak ezt a sci-fi körítést.

A novella magyarul a Fiction Kulton olvasható Mohai Szilvia fordításában.

Az idő mint féldrágakövek spirálja

2011-08-23T16:52:00.027+02:00

Mivel manapság nem igen jut időm regényeket olvasni egyéb olvasnivalóim mellett, ezért visszatértem a novellákhoz. És ha már úgy is elkezdtem, egy kis koncepciót is akartam vinni bele. Elkezdtem összeszedegetni a magyarul megjelent Hugo- és Nebula-díjas ill. finalista írásokat. Olvasás közben azonban nem mindegyik nyerte el a tetszésemet, ezért úgy döntöttem, miért ne gazdagíthatnám a blogom azzal, ha írok róluk egyenként? Így el is kezdtem feldolgozni a műveket, reményeim szerint minél többet sikerül elfogyasztanom és megemésztenem.

Elsőnek Samuel R. Delany kisregénye van terítéken.

A The Comsat Angels albuma, ami Delany
kisregényéből kölcsönözte címét.

Az idő mint féldrágakövek spirálja (Time Considered as a Helix of Semi-Precious Stones) 1968 decemberében jelent meg a New Worlds-ben. 1969-ben megnyerte a Nebulát mint legjobb kisregény, következő évben pedig a Hugót legjobb novella kategóriában (mert akkor még nem volt kisregény kategória).

Az írás cselekménye meg nem nevezett században játszódik, valamikor a jövőben. Főhősünk Harold Clancy Everett, aki árvaházban nevelkedett, ám amint tehette meglépett a gazdaságból ahol dolgozott és törvényen kívülivé vált. Általában a H.C.E. monogram alatt kreál magának álneveket, és mindenféle stikliket követ el. Hosszú idő után a kisregény kezdetén visszatér New Yorkba, hogy elpasszoljon pár lopott értéket. Azonban rászáll a rendőrség egyik különleges ügyosztálya, és H.C.E. kezdi egyre forróbbnak érezni a talajt a lába alatt. Szerencsére összefut egy ismerősével, aki segít neki eladni a lopott holmit. Azonban semmi sem olyan egyszerű, mint látszik.

Delany ebben a kisregényben megcsillogtatja legjobb formáját. A kitalált világa lenyűgöző, noha csak pár vonással érzékelteti, hogy ez a hely sokkal idegenebb, mint azt gondolnánk. Teljesen más érzés egy ilyen művet olvasni, mint egy olyat, amiben lefesti a szerző az idegen világot, aztán az alapjai mégis olyanok mint a miénké. Itt nem. Delany épp elég elemet hoz be ahhoz, hogy ugyan elsőre úgy tűnik, ez a világ hasonló ahhoz, amiben mi élünk, de jobban belegondolva teljesen más. Az Énekesek és a folyton változó Szó alapjaiban alakította át az embereket, és egymáshoz való viszonyaikat. Igazi sci-fi ötlet, ahogy felvázolja, miért és hogyan jött létre az Énekesek intézménye, és az emberek hogyan reagáltak rá. Ez itt nem csak díszlet, fontos szerepe van az eseményekben, ahogyan annak is, hogy a főszereplő nem egy átlagos jófiú. Ő egy bűnöző, ráadásul a kisebb fajtából. Nem hidegvérű maffiózó, nem számító gengszter. Egyszerűen csak a törvény másik oldalán jár, és lassan halad előre a létrán. Épp ezért kelti fel a rendőrök figyelmét, és épp ezért fordulópont ez a történet az életében.Azonban nem a sci-fi ötletek és a világ miatt válik emlékezetessé és kiemelkedővé ez az írás. A nyelv az, ami még magyar fordításban is érezteti, hogy nem szokványos művel van dolgunk. Egyszerre csibészes, egyszerre költői, egyszerre profán és találékony. Egynémely megoldása kifejezetten ötletes és talán még mosolyt is csal az olvasó arcára. A különféle féldrágakövek, melyek Szavakként funkcionálnak pedig kellemes "csengést" adnak. Az olyan kis apróságok, mint a főhős nevének változása és az ezek megalkotásában rejlő elegancia már csak hab a tortán. A címet pedig érdemes külön kiemelni: frappáns, eredeti, az ember azonnal megjegyzi, és jól kapcsolódik a kisregényhez. A címadás mintapéldája.

Amit viszont negatívumként hozhatunk fel az a történet. Nincs nagy csavar, semmi bonyolult dolog nincs benne. Hiszen nem szól másról, mint egy kisstílű csaló és a rendszer összeütközése, a végén megspékelve a főszereplő és ellensége közötti viszony felvázolásával. Vannak ugyan érdekes elemek, mint a bűnözők közti rivalizálás bemutatása, de alapvetően nem a történet a fő erőssége a kisregénynek. Egyesek számára ez hiányérzetet okozhat, és el kell ismerni, a nyelvi lelemény nem képes elfedni minden hiányosságot.

Végeredményben viszont ez egy jól megírt és kellemes írás, ami még negyven évvel később is üdítően hat az olvasóra és megérdemli, hogy igazi klasszikusként hivatkozzunk rá. Igazi New Wave kisregény, amiben benne van minden, ami ennek az irányzatnak a sajátja: nyelvi játékok, kifordított jövő, nem szokványos főhős, a történet pedig valamivel hátrább szorul. Ennek ellenére ez még mindig science fiction, nem esik át abba a csoportba, ahol már szinte az írás sci-fisége kérdőjeleződik meg.

Magyarul a Galaktika 237. és 238. számában jelent meg Tamás Dénes fordításában.

A vörös bolygó felé

2011-07-22T09:38:00.000+02:00

Az ember ha utólag visszagondol, meglepő, mik voltak rá nagy hatással gyerekkorában. Az meg pláne furcsa, ha ezekben a régi dolgokban felfedezzük azokat a jegyeket, amelyek a mai önmagunkra utalnak. Persze az ember ahogy növekszik, úgy felejti el ezeket a dolgokat, aztán ha rájuk bukkan, meglepődéssel vegyes nosztalgia vesz rajta erőt.

Velem is valami ilyesmi történt, amikor pár napja a kacatjaim közt rábukkantam egy kis szakadt füzetecskére. A vörös bolygó felé címet viselő kiadvány lapjait csak a jóakarat tarja egyben (nem is csoda, ha 4 oldal hiányzik belőle). A füzetecskét 1988-ban adta ki a "Novosztyi Sajtóügynökség Kiadója" valószínűleg egy szovjet Mars-szonda indításának apropóján. A kiadvány amellett, hogy jó pár dolgot elmond a Marsról és a készülő expedícióról, felvázolja, milyen lehetőségeik vannak az űrkutató embereknek a közeljövőben a Marssal kapcsolatban. Manapság hihetetlenül érdekes, miket képzeltek az emberek 20 éve, milyen optimizmussal szemlélték az űrkutatást. Mára ez az optimizmus megkopott, és örülhetünk, ha legalább halvány jele megmarad annak, hogy az ember nem mondott le végleg a kozmoszról. Sajnos egy készítőnek a neve sincs feltüntetve, és az interneten sem találni róla semmi adatot.

Ami a sci-fit szerető énemben megmaradt, azok a jövővel foglalkozó oldalak, pontosabban a különféle illusztrációk. Ezek szerint már gyerekkoromban is inkább vonzottak az űrhajók mint az autók. Bár nem rémlik, hogy valaha is űrhajós akartam volna lenni. Az viszont igen, hogy már a LEGO készletemből is űrhajót akartam építeni.

És mivel félő, hogy a kis füzet hamarosan az enyészet martalékává válik (mint oly sok minden gyerekkori emlékem) beszkenneltem, hogy legalább így megmaradjon a későbbiekben. Innen letölthető és megnézhető.

Gandahar

2011-07-05T18:13:00.000+02:00

A magyar sci-fi és animációs film rajongók közt nagy becsben tartott francia rajzfilmes, René Laloux Az idő urai után, 1988-ban készítette el Gandahar című rajzfilmjét. Az idehaza ugyancsak ismerős Jean-Pierre Andrevon Les Hommes-machines contre Gandahar [A gépemberek támadása Gandahar ellen] című 1969-es regénye szolgált a sztori alapjául, maga Andrevon pedig még további folytatásokat is írt a történethez.

Gandahar királysága a Tridan bolygó gazdag, békés országa. Ambisextra királynő és a Nők tanácsa által igazgatott államban az emberek elfordultak a technikától és együtt élnek a természettel. Azonban ismeretlen támadók tűnnek fel az egyik messzi tartományban. A Tanács Sylvaint, egy fiatal kémet küld oda, hogy megtalálja az ellenséget és híreket szerezzen róluk. Sylvain útja során találkozik a "Torzultakkal", akik egykor maguk is gandahariak voltak, de a genetikai kísérletek áldozataiként el kellett hagyniuk a királyságot és a föld alá menekülniük. Homályos jóslatokat szerezve Sylvain végül rátalál a támadókra, a titokzatos, fekete gépemberekre, akik csupán üreges páncélok. A támadók a gandahariakat kővé változtatják, majd egy kapun át ismeretlen helyre juttatják őket. Sylvain és az útközben hozzá csatlakozó Arielle rábukkan a gépemberek Nagy Tervezőjére, a magát Metamorfózisnak nevező hatalmas agyra. De miért mondja azt, hogy nem ő áll a gépemberek mögött? Egyáltalán honnan érkeznek ide, mi van a rejtélyes kapu túlsó oldalán? Vajon Sylvain képes megmenteni Gandahart, és mit jelenthetnek a Torzultak próféciái?

A Gandaharnak, mint (rajz)filmnek a legnagyobb érdeme a látványvilága. a rajzolók kissé furcsa, egyedi stílusához hamar hozzá lehet szokni, és a különféle kreatúrák és lények, a lenyűgöző tájképek mind magával ragadóak. De az alkotók kitettek magukért a Torzultak vagy a gépemberek kitalálásánál is. Ami a történetet illeti, a végére kissé nyakatekertté vált, egy hatalmas, ordító paradoxonnal, amit azonban a film egyszerűen figyelmen kívül hagy. Persze ne legyünk kukacoskodók, elfogadjuk, hogy ez itt nem lényeg. A szereplőkben nincs sok eredetiség, a Torzultak azok, amelyek kiemelkednek, bár az ő szerepük is valahol sablonokat rejt magában. Se Sylvain-ért nem tudunk aggódni, se a gandahariakért. A szerelmi szál kifejezetten esetlen, ahogy Arielle is, túlságosan könnyen jön az egész. A mellékalakok pedig túl kis ideig tűnnek fel, hogy bármit is megtudhassunk róluk. Úgy is mondhatnánk, ez a film a látványért készült, nem a történetért.

A regényeredeti

Ugyanakkor nem mehetünk el amellett, hogy a sztori pár ponton igencsak fontos dolgokat tartalmaz. Kezdjük mindjárt Gandahar (ill. a főváros, Jasper) vezetése mellett. A Nők Tanácsa irányít, és valahogy az az érzésünk, hogy a gandahariak között is több nőt látunk, mint férfit. Ellenben a fémemberek mind maszkulin jegyeket hordoznak. Talán arra akar utalni a mű, hogy a nők kevésbé harciasak? Mondják is Jasperben, hogy annyi ideje élnek békében, hogy elfelejtettek háborúzni. Sylvaint le is hurrogják, mikor az életét ajánlja Gandahar érdekében. Ilyen szempontból különösek a Torzultak, akiknél már-már a klasszikus nemi szereposztás figyelhető meg: vannak nők, de ők a háttérben maradnak, és a harcot is a férfi torzultak veszik fel. A sztori a nemi szerepek kérdése mellett a Torzultak kérdésére is hangsúlyt fektet, hisz ők a gandahari jólét áldozatai, a gandahariak génmódosítással alkottak meg jó pár élőlényt, amelyet felhasználnak (lásd a tükörmadarakat vagy Sylvain repülőjét). Ennek ellenére a légies és szép gandahariak száműzték a Torzultakat. Hasonló a helyzet Metamorfózissal, amelyet szintén a jasperi tudósok teremtettek...

A Gandahar tehát közel sem korszakalkotó mű, ennek ellenére érdemes megnézni. A látvány miatt mindenképpen, de aki magvas gondolatokra vágyik, a fenti két vonal mentén elindulhat, hátha kilyukad valahová. Természetesen még más gondolatok is megbújhatnak itt, én csak ezeket emeltem ki. Hisz az értelmezés mindenkinek a sajátja, mindenki mást lát bele a műbe. Ezért különbözünk.

Mindig kell egy Doktor

2011-07-04T16:28:00.000+02:00

Pénteken jön az új Torchwood évad (Miracle Day, amit láttam belőle, elég érdekesnek tűnik, és ha olyan jó lesz, mint a The Children of Earth, már megérte), ennek apropóján - meg mert hatalmas nagy DW fanatikusok vagyunk néhányan - elindítottunk a héten egy Doctor Who hetet az SFmagon. Kezdetnek mindjárt neki is eshettem egy bevezetőnek. Nos, nem mondom, meggyűlt a bajom, mit hagyjak ki, mit írjak bele, mi az ami helyes (pl. most akkor hogy is van ez a regeneráció?) és miegymás. Annyi jó képet találtam, hogy csak ihaj, és még más is küldött nekem... De remélem sikerült megbirkóznom vele, és más is élvezi majd - talán még kedvet is kap a sorozathoz, bár természetesen nem tetszhet mindenkinek az angol sci-fi klasszikusa.

Az cikkemen kívül a héten még lesz szó a Torchwoodról, az új Doktorról, az előzőről, a DW popkult hatásáról és játék is lesz egy Torchwood könyvért. Szerintem jók a cikkek, én már olvastam őket.

Egyébként ami az új Doktort illeti, kezdetben nem igazán tudta felkelteni az érdeklődésemet. Nem Matt Smith-szel volt a bajom, sőt, azt se mondanám, hogy rossz részek voltak az 5. évadban. Volt egy-két kifejezetten jó (a The Eleventh Hour nagyon jó pl.), de nem volt az igazi. Még az évadzáró sem. Na de aztán jött a 6.évad... Igen, ez már valami, végre vártam az új részeket. És noha ott is volt 2-3 gyengébb epizód, az évadon átívelő szál olyan nagy rejtély, amekkorát még nem láttam a DW-ben. Most azonban szünet van (szemétség pont a legjobb résznél félbeszakítani a sorozatot), addig is a régi sorozattal ismerkedem. A harmadik Doktorral akartam kezdeni, de csak nem tudtam megállni, megnéztem a két jubileumi epizódot (The Three Doctors 1973, The Five Doctors 1975), és az első történetet, amiben felbukkan a nagy ellenség, a Mester. Nem mondom, mai szemmel nem az igazi a kép, de ha belegondolunk, hogy mikor készült, és ráadásul kis költségvetésből, akkor kalapot kell emelnünk. Ráadásul vannak benne elég ijesztő/félelmetes jelenetek. Nem csodálkozom, hogy az angol gyerekek a kanapé mögül merték csak nézni pl a Terror of the Autons című részt.

Néha elgondolkodom, hogy csinálok egy blogot a "Hogy volt.." mintájára a régi részekkel kapcsolatos benyomásaimmal...

És a bónusz: különleges Doctor Who poszterek.

Aki megölte az izgalmat

2011-06-23T15:15:00.005+02:00

"Vajon a négyszázezer emberből, akik új élet reményében érkeztek ide, mennyien menekülnek meg? És akik nem? Az Édenre készültek, és a Pokolra jutnak..."

A korábbi kisregénnyel egy kötetben jelent meg Véső Dániel (lásd Danny Graver) munkája, az Édentől nyugatra. Mielőtt bármit is írnék a műről, két dolgot szeretnék megjegyezni. Először is, a cím: azon kívül, hogy a helyszín az Éden nevű bolygó, semmi köze sincs a sztorihoz, de még egy nyamvadt leíráshoz, írói képhez sem. Ellenben az ember egyrészt asszociál John Steinbeck regényére (Édentől keletre), ami családregény, és nem nagyon van közös pontja a jelen kisregénnyel, másrészt (és talán ez a rosszabb), Harry Harrison azonos című, értelmes dinoszauruszokat bemutató írására. Ami régen rossz, mert abban a könyvben sokkal több erő és egyediség van, mint az alant tárgyalandó kisregényben. Másodszor pedig egy kis érdekesség: vajon a Cherubion kiadónál az írói műhely alapja, hogy minden írás első mondatának egy kapitány nevével kell kezdődnie, és tartalmaznia kell az űrhajó nevét? Mert a Kyra Potter kisregény is ugyanezen elv szerint indította a történetet. Persze voltak eltérések, de azért ez megmosolyogtató.

A kisregény története valamikor a jövőben játszódik. Az emberiség - vagy legalább is egy vállalat - kolonizálja az Éden nevű világot. A leírások alapján az Éden rászolgál a nevére. Azonban az egyik kolonizációs hajó egy kihalt világot talál, a korábbi telepesek elpusztult épületeivel, a bolygó körül pedig egy idegen űrhajót. A sztori azt meséli el, mi történt az ezt megelőző napokban. Két fiatal nőt, a kicsit tökkelütött Dollyt és a morózus, hallgatag Oliviát elítélik fegyvervásárlásért és kisebb csalásokért. Balszerencséjükre a bíró az Édenre küldi őket, hogy ott töltsék le az egy évi közmunkát. Azonban az Édenen Olivia múltja kísérteni kezd, hamarosan kiderül, hogy a lány szülei miért haltak meg, és hogy valójában sokkal több köze van az Édenhez, mint elsőre sejtette.

"Mi lett volna, ha Dolly nem ennyire hülye? - kérdezte Olivia. - Nem keveredik bele az FBI akcióba, nem kerülünk bíróság elé, nem ítélnek minket közmunkára, és nem röpítenek ide, az Édenre?"

(Csak a miheztartás végett: ez egy lectroid hajó innen,
és elvileg ilyesmi van a sztoriban is.)

Valóban, mi lett volna, ha nem ez történik? Ha a szerző nem nyúl a jó öreg, nagybetűs VÉLETLENhez, mint történet-katalizátorhoz? Tudom, sokan alkalmazzák a véletlent az írásaikban, még a nagyok is csinálják. De kifejezetten zavaró, hogy ennyire el akarja hitetni velem a szerző, hogy ennyi minden összefügg, sőt, még a holdak is együtt állnak. Pont most. Pont ma. És pont ez a csaj kell. Ez persze furcsa anomáliákat is idéz elő a szövegben, pl. hogy miért adnak fegyverkereskedésért két fiatal lánynak közmunkát egy harmincvalahány millió (!) fényévnyire lévő bolygón. Nem lehetne inkább otthon keresni nekik valamit? Vagy hogy van az, hogy Oliviát ugyan megfigyeli a szüleit legyilkoló vállalat, ennek ellenére simán kicsúszik a kezük közül (vagy nem is figyelik? Elvileg tudják, hogy bármikor lebuktathatja őket, nem? Miért nem ölik meg még gyerekként? Mi hasznuk van belőle?) És ha már az ellentmondásoknál járunk, lenne egy kérdésem: elvileg ez a bolygó tökéletes és biztonságos. Akkor hogy van az, hogy a kukoricásban szkafandert kell hordani az embertelen meleg miatt? Most akkor ez mégsem a Paradicsom?

Ami viszont sokkal nagyobb baj a kisregénynél, az a hihetetlen túlírtság. Hosszan próbál először minket beavatni a bolygó ökoszisztémájába, a telepesek életébe satöbbi, persze ezt a klasszikus kisiskolás, majd valaki elmeséli-módon. Már ez hihetetlenül unalmas. De azért akad pár jelenet, ami még megfejeli ezt - pl. mi értelme, hogy megtudjuk, hogy a két lány honnan ismeri egymást? Ez nem ad hozzá a kapcsolatukhoz, pláne a sztorihoz. A leírások folyamatosan burjánzanak, a fölös párbeszédekkel együtt - amik kifejezetten sablonosra sikerültek, "rózsabimbó falatka" meg laza szövegelés ide vagy oda -, az akciójelenetek meg bármennyire is brutálisak akarnak lenni, meg coolak, inkább olyanok, mintha egy kisfiú mesélné, mit látott a tévében. "És akkor jött a helikopter és bumm meg bammm!" Arról nem is beszélve, hogy itt kezd el összekavarodni minden, és itt érezzük, hogy a szerző mint a nyulat, úgy ráncigálja elő a cselekmény titkos alkotórészeit a kalapból. Sajnos ilyen a feloldás is, az idegeneket csak úgy odaveti, hogy ja, egyébként elpusztítanak mindent, de persze sok dolgot nem tudunk meg róluk (azonban nem kell félni, állítólag jön a folytatás, regény formájában).

"Semmi uram, csak az ismétlődő, értelmetlen jelek."

Bármennyire is izgalmas rejtélyt akar kerekíteni alapötletként a szerző, hamar rájövünk, hogy előbb unjuk halálra magunkat, mint hogy megtudjuk, milyen sablonos kis megoldást szánnak nekünk. Ha erősen meghúzták volna a szöveget, akkor talán lett volna benne szufla. Így viszont nem kifejezetten élvezetes. A sci-fi jellegből adódó kérdéseket fel se teszem (na jó, egy megállapítást leírok: itt a több milliárd fényév kb. olyan, mint hogy "nagyon-nagyon-nagyon messze van, higgyétek el" - azt ne kérdezze senki, hogy közelebb nincs-e valami bolygó, vagy hogy ha ilyen nagy teret bejártak, miért nem látszik meg mondjuk a társadalmon vagy a használati tárgyakon.) A katasztrófa elöli menekülés leírásához meg ajánlom a Sztrugackij testvérek ötvenéves kisregényét, a Távoli szivárványt. Szóval ezt még lehetett volna csiszolni, nagyon. Talán a következő regény helyett a szerző megpróbálhatna egyedi és rövidebb történeteket írni. Nem pedig egyből Éden-trilógiában gondolkodni, mert üres lufi lesz a következő írása is.

Unalmas kalózok

2011-06-22T12:34:00.004+02:00

"Miután a kalózok áttelematolták a Duann Ékszerén talált konténerek egyharmadát, a Tortuga kifeszített napvitorlákkal ugrási sebességre gyorsult, és maga mögött hagyta ezt a szektort."

Daveth Ailill a Tortuga nevű kalózhajó kapitánya. Korábban a haditengerészetnél szolgált, ám származása miatt nem tudott előre lépni, így otthagyta a sereget és beállt csempésznek. Hamarosan saját hajójával járta a tengereket, kifosztotta a kereskedő hajókat. Legénysége a legrátermettebb emberekből áll, akik csak a hét tengeren hajóznak. Történetünk kezdetén egy kifosztott hajón egy nőt találnak, aki Ailill nevelőapjától hoz üzenetet, és megkéri őt, segítsen neki megtalálni amit keres. Hamarosan azonban kiderül, hogy a nő csaló, és valójában a Horizont Fénye nevű hajdani kalózhajót akarja megtalálni, ami tele van kinccsel. A szellemhajó azonban rengeteg titkot rejt, a tengerek legkegyetlenebb kalózkapitánya még mindig nem akarja átengedni kincsét az élőknek.

Na, ez lenne a történet, ha ez egy kosztümös kalóztörténet lenne. Itt azonban az a helyzet, hogy a szemfüles szerző kihúzta a tenger szót űrre, a szellemhajót űrhajóra, a zátonyokat aszteroidákra, a vitorla elé bebiggyesztette a "nap" szócskát, belekavart pár sci-fis alkotóelemet (ugrás, dimenziók, génmanipuláció), kitalált pár szót (hodarta, Badras, telemat), elferdítette a neveket, és voila! Kész is van az űrhajós kalózos kis sztori. A kapitány vélt "telepatikus képességét" (ami persze nem az) be lehet helyettesíteni varázslattal, ahogy minden egyéb "tudományos" fikciót is, ami itt megjelenik. Fazekas Beáta (alias Kyra Potter) kisregénye, a Fény a horizonton (ami az azonos című kötetben jelent meg) nem más, mint a legklasszikusabb kalózfilmes/regényes sablonok összepakolása minden egyediséget nélkülözve, annyi különbséggel, hogy sci-finek próbálja eladni azt. Ha attól lenne sci-fi, mert egy sci-fis kérdés (dimenziók közti utazás) áll a rejtély középpontjában, akkor kérdem én: miért nem fejti ki a szerző? Nem teszi, tehát nem az áll az írás középpontjában. Hanem mi? Mindjárt rátérünk.

"A behatolók vezetőjét megdöbbentette ez a fegyelem; egy kalózhajó legénységétől nem ezt várta."

A cselekmény középpontjában egy tipikus kalózkaland áll: megkeresni a nagy kincset. Így áttételesen a kalózok lesznek a fő alkotórészek a sztoriban. Nézzük hát, mit gondolunk a kalózokról? Mostanában úgy is nagy divatjuk van megint, így hát nyugodtan feltehetjük a kérdést. A kalózok menők. Keménykezűek, nem félnek semmitől, rettegi őket mindenki, dörzsöltek, készek bárkit kardélre hányni, kidobni a tengerbe/űrbe és így tovább. Mindegyik valamilyen gonosz dolgot vitt véghez, és mint tudjuk, majdhogynem csak és kizárólag a pénz érdekli őket.

Ehelyett mi mit kapunk itt? Természetesen jófiúkat. A főhős is jó, hiszen ő csak azért lett kalóz, mert nem tudott érvényesülni a számkivetettsége miatt. Nem gyilkos, erre jó példa, hogy a kirabolt hajó rakományának csak az egyharmadát (!) viszik el. Persze nem kapunk rá magyarázatot, miért nem ők viszik el a nagyobb részt, de sebaj. A legénység többi tagja is jó gyerek, akik nem holmi hidegvérű gyilkosok.Ráadásul, mint tudjuk, hisz ez alapelvárás a kalózhajóknál, itt szolgál a világegyetem legjobb navigátora, gépésze stb. Persze jó nagy kérdés, hogy akkor hogy a fenébe keveredett a tökéletes első tiszt mellé egy tökéletlen másodtiszt, aki viszont a tökéletes áruló ZS-sablon karaktere. És ha már ZS, meg sablon, hát a többi figura se kutya! Van itt kis markát dörzsölgető, abba nevető gonosz (aki ZS-halált idéz elő a ZS-árulónak "nem szeretem az árulókat" kijelentéssel), kegyetlen szellem-kalózkapitány (persze nem szellem, de ne törődjünk most ezzel) (megj.: a South Park óta tudjuk, nem mindegy, hogy kalóz szellemek, vagy szellemkalózok). És természetesen a hadsereg kötelékében is ott van a nagy-nagy sablonfigura, pontosabban apafigura, a hajdani mentor, akiről viszont hősünk hiszi, hogy kegyetlenül elárulta, de mint kiderült, egy félreértés az egész. Kis csacsi. Azt már meg sem említem, hogy hogyan végződik, természetesen mindenki elnyeri méltó jutalmát. És elindulnak, új kalandok felé!

"Mi lenne, ha egy kísértethajóba botlanánk, mondjuk éppen a Horizont Fényébe."

Természetesen a sablonok nem csak a karakterek, de minden szinten jellemzik az írást. A mondatok is sablonosak, a cselekmény is az. Unalmas az egész. A szereplők, a konfliktus, a történet. Semmi olyan eleme nincs a műnek, ami egy kicsit is egyedi lenne, és arra késztetne, hogy önszántamból tovább olvassam. Ha kalózos sztorit akarok olvasni, van jó pár könyv a témában, az ismeretterjesztő művekről nem is beszélve. (Amit nem hiszem, hogy fogott a kezében a szerző, különben nem ad olyan nevet a hajónak, hogy Tortuga: képzeljük el, hány ilyen nevű hajó lehet a világűrbe? Több tucat? Hisz olyan menő ez a név...) Szórakozásképpen meg ha űrkalózokra vágyom, akkor is találok valami jót, ott van pl. a Firefly című sorozat, ami sokkal egyedibben fogja meg a törvényen kívüliek témáját, de ha szigorúan űrkalózokról beszélünk, kukkantson bele a Captain Harlock című anime-sorozatba.

Talán egy fiatal olvasónak élvezhető lehet ez az írás. Talán. De higgyük azt (szeretném ezt hinni), hogy okosak, intelligensek ezek a fiatalok. Akkor ki fogja ezt igazán, őszintén élvezni? És az utolsó kérdés: volt akkor ennek így értelme?

Az emberi géniuszról

2011-06-13T11:56:00.004+02:00

"Túlságosan hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságom-ban."

Lőrinczy Judit írása, A Bach-gép az Avana Arcképcsarnok 2010/1-es számában jelent meg. A kiadványnak a szerkesztők a "mesterséges intelligencia és az ember viszonyai" alcímet adták, és ez a kisregény is ezt a témát helyezi az egyik középpontjába. Illetve ezt is. Vannak benne androidok, és bármennyire is csűrjük-csavarjuk, nem lehet kihúzni őket a történetből, viszont a történet középpontjában nem ők állnak. A történet az emberekről szól. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XXII. század vége felé az androidok a mindennapok részeivé váltak, a gépemberek megszólalásig hasonlítanak emberi megalkotóikra, mind külsejükben, mind viselkedésükben. Csupán apró jelzések árulkodnak valódi gép voltukról. A főszereplő, Sue Flores apja, az idős és haldokló, valaha híres hegedűművész Aamos Flores tanácsára vizsgafilmjének egy érdekes és felkavaró eseményt választ témájául. Huszonöt évvel ezelőtt egy Aristes Henahha nevű férfi mozgalmat indított az androidok egyenjogúsításáért. Sue filmje elkészítése során felkeresi Henahha régi munkatársait, és lassan kiderül, hogy a tudós egy olyan android intelligencia létrehozását tűzte ki célul, ami képes nem csak lemásolni valakinek a személyiségjegyeit, vagy pl. zenei alkotásmódját, hanem pontosan olyan zeneművet képes alkotni, amit a korábban élt személy. Ez ugyanis bizonyítaná, hogy az androidok is képesek olyan fokú önállóságra, mint az emberek, így méltóvá válnának arra, hogy az emberrel egyenrangú félnek fogadják el őket. A kérdés csupán az, sikerült-e a Bach-gépet előállítani, és ha igen, mi történt, amikor bekapcsolták?

"A saját teremtményeinkként gondoltunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az... »istentudatot.«"

A mesterséges intelligencia, illetve az andoridok/robotok/gépek és az ember egyenrangúságának témája majdnem egyidős a science fictionnel. Hiszen már Frankenstein szörnyetege is valami hasonlót testesített meg az 1800-as évek elején, és ez a vonal végig jelen volt az irodalomban Karel Capektől Rudy Ruckerig. Ezzel valószínűleg a szerző is tisztában volt, mert nem akarja újra elmondani, amit már annyian elmondtak. A történetbe egy olyan elemet kíván behozni, ami talán ritkán kerül elő, és ez a művészet és a gépek viszonya. A művészet, az alkotás, mind mind olyan dolog, amit próbálkozunk megérteni, szabályokat és elméleteket lefektetni ezzel kapcsolatban, de még a mai napig nem tudjuk, mi is ez pontosan. Az emberben működik egyfajta alkotási vágy, amit megpróbál minél jobban kielégíteni. Ennek rengeteg formája van a zenétől a makettezésig. A kisregény (mely inkább talán elbeszélés, a kisregényhez képest egyszerűbb a felépítése) alapfeltevése, hogy ha sikerül bebizonyítani, hogy egy mesterséges intelligencia képes olyat alkotni, amit az ember, akkor egyenrangú vele. De ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik, és ezt az írás is jól kifejti. Ugyanis nem elég lemásolni az emberi alkotást, nem elég matematikai jelekké lebontani Bach művészetét és betáplálni egy gépbe, ami majd generál egy, a meglévő elemekből valamit mást. Nem. Egyrészt szükséges az akarat, a vágy, másrészt újat kell létrehozni. Ugyanakkor benne van az is, hogy a fő kérdés mégsem az androidok egyenjogúsága, hanem az emberi egyediség kérdése. Valóban kitüntetett helyen áll az ember a művészete miatt, vagy ez is csak egy program kérdése? De nem megyek bele tovább, akit érdekel, olvassa el a kisregényt, ami szerintem jól megragadja a kérdést, és ha nem is fejti ki tökéletesen, gondolatébresztőnek kitűnő.

Ennyit az ötletről, nézzük mi van körülötte. Kezdjük a hibákkal. Egyrészt ott van a hiány, hogy ugyan az androidok egyenjogúsága a kérdés, mégis ők szerepelnek a legkevesebbet. Ez azt sugallja, hogy nincsenek is annyian, nincs akkora súlyuk, hogy felmerüljön ez a kérdés. Noha a szereplők utalnak rá, hogy fontos részei a társadalomnak, a gazdaságnak, mégis szinte alig kapnak teret. Talán ha többet szerepelnek, jobban rájuk kerül a fókusz, akkor erősebb lett volna a végkifejlet, jobban tudott volna érdekelni minket, mi lett a Bach-gép sorsa. Másodsorban pedig ott van a hiba, hogy két kérdésre keresik a választ, holott elvileg csak egyre kellene. A fő kérdés, hogy az andoridok egyenrangúak-e az emberrel. Azonban a gép nem erre ad választ: azt akarja bizonyítani, hogy ugyanolyanok, mint az ember. Henahha azt mondja, az androidok egy másik evolúció csúcsai - hisz minden tekintetben megfelelnek a biológiai evolúció útján létrejött embernek -, és ez által érdemlik meg az azonos jogokat. "Mechanikai alapokon fejlődtek" - mondja az egyik szereplő. - "A két út pedig egyenrangú, legalább is a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé." Később ezt mondja: "Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, [...] hogy az androidokat velünk egyenrangú lényként ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és a világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényekként [...]." Viszont ha az androidokat a gondolkodás miatt fogadjuk el, akkor mi szükség az érzelmi alapú művészetre ennek igazolásaként?

"Az nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez."

Amitől viszont kifejezetten kellemes olvasmány az írás, még a fenti kis zavar ellenére is - és az elgondolkodtató ötlet mellett -, az maga a szöveg. Az élő szereplők, akik mind hordoznak valami egyediséget, élővé teszik a szöveget. Sue alakja is jól föl van építve, bár rossz riporter, és ezt egyesek föl is róhatják neki, mindez azonban nem hat ki a cselekményre. Ott és akkor, ahol kell, azt mondja, amit kell. Az információk adagolása jó, a párbeszédek annyit mondanak, amennyi szükséges, nincs túlmagyarázva semmi. A jelenetek jól követik egymást, igazából ezt a részét az írásnak csak dicsérni tudom. Még a végkifejlet is, minden furcsasága ellenére kifejezetten jó, érthetőek Sue motivációi, ahogy az apjának a motivációi is.

"A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?"

Összességében noha korántsem tökéletes és megrázó erejű írásról van szó, és sajnos az oldschoolság nyoma is érződik, mégis a megírás és maga a felvetett ötlet érdekessé és olvasásra érdemessé teszi a művet.

A magyar Jefremov

2011-05-31T22:16:00.008+02:00

"Az űrhajó azonban: maga a jelen! Az ő, saját maguk erejéből megszerzett tudásuk érett, szép gyümölcse. Akik ma ezzel dolgoznak, semmi, de semmi hasznot nem remélnek belőle. És mégis az űrhajó volt a nagyobb öröm, nagyobb izgalom."

A magyar sci-fiben kevés az olyan aktív szerző, aki több évtizedes munkásságot tudhat maga mögött. Kasztovszky Béla az egyik legrégebb óta publikáló magyar sci-fi író, 1977-ben jelent meg először novellája. Sokáig az egyetlen szem novelláskötetén, a Kétszemélyes világon kívül nem rendelkezett más kötettel. Persze imitt-amott megjelentek novellái, de következő nagyobb munkájára a Galaktika újjáéledéséig várni kellett. Eddig egyetlen regénye, a Grin 2007-ben jelent meg. Már ennél a műnél is látszott, az öreg mestert magával ragadta a csillagkor bűvölete, és kissé nosztalgikus szemlélettel ír olyan jövőről, amit egy egészen más gondolkodás szült. Valami ilyesmi a helyzet 2009-es kisregényével (ami idén ringbe száll a Zsoldos-díjért), az A következő szint cíművel.

A kisregény alapötlete szerint a XXIII. századi emberiség egy bohókás tudós véletlen szeszélye folytán rátalál egy háromezer fényévnyire lévő mesterséges gömbhalmazra (több csillagból álló csoport), ahonnan jeleket fognak. Hamarosan sikerül is megfejteni az üzenetet, amit egy fejlett civilizáció szór szét a világmindenségbe, remélve, hogy hallgatóságra talál. Természetesen a jel olyan fontos tudást tartalmaz, ami az elkövetkezőkben évezredekkel löki előre az emberiséget a fejlődésben. Ám mielőtt ez megtörténne, az emberek azon melegében megépítik eddigi legnagyobb csillaghajójukat, amire ezúttal - a korábbi automata hajókkal szemben- négy utast is felpakolnak, hogy azok hibernációban, a fénysebességet megközelítve hosszú úton eljussanak a gömbhalmazba.

"Le kell győznünk a halált és a kozmoszt..." (Alekszandr Kolpakov: Az Eridanus Alfája, 1960)

Bevallom őszintén, én szeretem a régi Kasztovszky írásokat. Szerintem a Kétszemélyes világ a legjobb magyar sci-fi novellák között van bensőséges hangnemével. Azonban mintha valami megváltozott volna az új írásoknál. Eltűnt valami, és helyét átvette egyfajta szétszórtság, no meg egy jó nagy réteg por, ami belepi ezeket az írásokat. Hasonló a helyzet ezzel az írással is. A kezdetben egyszerűnek tűnő történet szép lassan teljesen összekuszálódik. Ennek az oka az, hogy a szerző kb. az írás negyedénél, felénél és háromnegyedénél teljesen más komponenst helyez az írásba. Először a négy űrhajós (pontosabban az egyikük, Walter), aztán négyük felébredése, majd a hatezer évvel későbbi Föld, ahova visszatértek, és végül egy teljesen ide nem illő komponens, a távoli jövő egy furcsa emberpárja. Bár visszatekintve az egyes komponenseket össze lehet kapcsolni, mégis valahogy nagyon elütnek egymástól, ráadásul a mű legvégén felsejlő ötlet (a szuper-ember mint isten) annyira lóg a levegőben, koncepciótlanul, hogy az már kifejezetten bosszantó. Ezen felül zavaró lehet a szerző "védjegyévé" vált írásmódja. A rengeteg idézőjel, zárójeles és kötőjeles beékelés, merengő narrátori szöveg, ide-oda csapongó gondolatok, mellékes dolgok hosszú ecsetelése igen könnyen elrettenthetik az olvasót. Engem legalább is könnyen elrettentene.

De nem ez az, ami mint sci-fi olvasót, mint olvasott sci-fi olvasót a legjobban zavar. És előre szólok, itt hasztalanok azok a kijelentések és vádak, melyek arra épülnek, hogy hát persze, kemény fejű sci-fi olvasóként nem tudok elvonatkoztatni a sci-fitől, ezért is van ilyen meg olyan bajom. Nem, itt most szépirodalmi olvasottságomat teszem félre. Mert azt már korábban használtam. Nos, hogy mi még a bajom a kisregénnyel? Hogy a hatvanas éveket idézi. Azt a kort, amikor az emberek hittek egy csodás jövőben, ahol mindenki kéz a kézben építi a szebb világot, tökéletes embereket termelnek ki, a tudomány segít nekünk mindenben, a tranzisztoros rádióval és a krétával telefirkált táblákkal magunkévá tesszük a Világegyetemet. Egy olyan világban vagyunk, ahol a hatalmas csillaghajók évezredekig szelik a fekete űrt, bátor, fiatal és félisteni héroszokkal, csodás férfiakkal és nőkkel, akik már gyerekként tökéletes asztronauták lehettek volna, de az emberiség minden tudását még előtte bebiflázták, és hihetetlenül stabil pszichikumukkal és fizikumukkal akár a világ végére elrepültek volna csupán a kaland kedvéért. Ezzel a képpel azonban egy baj van.

Ez a kor véget ért.

orosz borító
Jefremov regényéhez

Ma, amikor az ember a tévében azzal találkozik, hogy tudósok az univerzum szétszedésének és aztán újra összerakásának a lehetőségével foglalkoznak, amikor mikroszkopikus robotok terveit küldik el emailben a nagy koponyák, amikor mindenki olyan telefonnal mászkál, ami talán azt is kiszámolja, hány csillag van a Tejúton, amikor tér és idő bonyolult elméletekkel fonódik össze (és egyszerre válik szét), az ilyen jövőkép már egyszerűen gyermeteg. A sci-fi írók komolyabbik fele még azt is fél bevallani, hogy nem tudjuk, milyen lesz a világ húsz év múlva, nem hogy kétszáz, vagy hatezer év múlva! Vegyünk kezünkbe egy kortárs brit űroperát, ahol a szerzők szintén sok légből kapott - na jó, ez így durva, de semmiképpen sem valóságos - ötletet vonultatnak fel, amelyektől tényleg elhisszük, hogy "igen, ilyen lesz majd a jövő, a mi jövőnk." Természetesen ez a koncepció is behatárolt, hisz a mai, XXI. század eleji világképünket tükrözi, ahogy mondjuk Wells írásai az övét. De még mindig sokkal élettel telibbek, üdébbek és szórakoztatóbbak, mint olyan világok, amik felett eljárt az idő. Ma már felesleges antianyagot emlegetni hatalmas csillaghajókkal kapcsolatban. a tudósok még nem temetik ugyan, de a sci-fiben érződik, hogy már nem nagyon használják. Fatális tévedés azt feltételezni, hogy a jövő világa olyan lesz, mint a miénk. Hisz 1990 sem olyan, mint 1890. Elég csak megnézni egy akkor készült rajzot, milyennek gondolták a jövőt. Ki gondolta mondjuk ötven éve, hogy ma én ezt egy hordozható számítógépen fogom bepötyögni egy kézzel nem fogható térbe?

"Tudunk-e olyan esetekről, mikor az emberiség valamelyik másik bolygón eljutott a tudomány, a technika, a termelőerők magas szintjére, de nem lett kommunista, és nem pusztult el a korai megismerés szörnyű erőitől? Sok ilyen kivétel van a fejlődés általános törvénye alól, amelyben, ha általános, kivételeknek is kell lenniük?" (Ivan Jefremov: A Bika órája, 1968)

És hogy miért az a cím, ami? Nos, bár Ivan Antonovics Jefremov a kelet-európai (így a magyar) sci-fi egyik ismert és meghatározó írója volt, azért ma már jobb kitérni rá, mit is lehet tudni róla. Jefremov egy paleontológus volt, aki az ötvenes-hatvanas években megújította a szovjet science fictiont. Művei - bár nem volt sok - nagy hatást gyakoroltak, többek között a Sztrugackij testvérek munkásságát is meghatározták - még ha nem is mindig egyértelműen értettek egyet Jefremov világnézetével. Hogy mi is volt ez a világkép? Úgy fogalmazhatnánk meg, hogy Jefremov a "valódi kommunizmus" írója volt. Ebben az elméletben az, ami korának Szovjetuniójában létezett, korántsem volt kommunizmus. Inkább csak az út egyik állomása volt, stáció a tökéletes társadalom felé. A jefremovi jövőben az emberiség kezdetben lassú csillaghajókkal szeli az űrt, kapcsolatba lép más fajokkal, létrehozva a Nagy Gyűrűt, majd mikor gyorsabb utazási módszert találnak, elérkezik az Összekulcsolt Kezek Kora. Ennek a jövőnek a jellemzője, hogy az emberiség és a vele kapcsolatban álló civilizációk már elérték a valódi kommunizmust, békések és barátságosak, a technika hatalmas fejlettségű, az emberek istenszerűek. Jellemző, hogy az idegenek roppantul hasonlatosak az emberekhez (akit érdekel, miért, olvassa el A Kígyó szíve című kisregényét).

kéz a kézben

Kasztovszky jelen művének világa rengeteg hasonlóságot mutat ezzel a jövővel. A kisregény XXIII. százada a tudás, a béke és a kölcsönös segítség kora, ahol vannak ugyan kisebb rivalizálások, de ezek főleg tudósok között történnek. Ahogy megkapják a jelet az űrből, azonnal nekilátnak a Nagy Közös Cél eléréséhez. A kisregény főszereplői, akárcsak Jefremovnál, majdnem istenien tökéletesek. Ugyan történik egy véletlen baleset, ami később kiváltó oka lesz bizonyos dolgoknak, de az éppen ennek a tökéletességnek a fényében válik hiteltelenné. Ami tovább rokonítja az írást a jefremovi világképpel, az a más civilizációkhoz való viszonya. Itt rögtön feltételezik, hogy biztos olyanok mint mi, még ha külsőre nem is, de lélekben biztosan. Általános érvényű törvényeket állítanak fel a civilizációk fejlődésére, fel sem merül, hogy esetleg halvány lila gőzünk sem lehet arról, azok ott a gömbhalmazban hogyan élnek. Ez már csak annak a fényében is igen különös és majdnem nonszensz fantazmagória, hogy itt, a Földön sincsenek általános érvényű szabályok egy kultúra kialakulására. Persze, emberek vagyunk, és alapvetően egy adott bolygó lehetőségei állnak rendelkezésünkre - a folyóban hal van, az esőtől nő a fű, a villám meggyújtja a száraz fát -, de még így is mérhetetlenül különböző gondolkodásmód alakult ki a világ más-más tájain. Ami az egyiknek fehér, a másiknak fekete, a harmadiknak meg lehet, hogy piros, vagy víz, vagy bátorság. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy vélhetően egy olyan civilizáció, ami más feltételek között fogant meg - és miért ne lehetne ilyen faj az univerzumban, elvégre csak azt tudjuk, hogy a Föld feltételei alkalmasak az életre, de azt nem, hogy ez-e az egyetlen alkalmas rendszer -, másként is fejlődik, másként gondolkodik. Ezért ne vegyünk mérget arra, hogy ismerni fogjuk előre. Ráadásul mikor megkapják az idegenek üzenetét, azok egy Jefremovéhoz hasonló "kéz a kézben" civilizációs testvériséget akarnak létrehozni. Persze szigorúan az einsteini keretek között.

Végezetül pedig a korábban említett, a mű végén előkerülő szupercivilizációról, a távoli emberiségről szeretnék pár gondolatot megosztani. Clarke óta közhely, hogy egy eléggé fejlett civilizáció isteni hatalmú. Ez a gondolat könnyen megbizsergeti az összes sci-fi rajongó agykérgét, és nem egy mű foglalkozik is a kérdéssel. És elég gyakran kerül elő az, hogy nem kapunk rendes magyarázatot. Bár nem ez a jó szó. Úgy mondanám: a szerző kitalálja a szupercivilizáció ötletét, így természetesen már nem kötik a szabályok, hisz egy kvázi isteni hatalomról van szó, így nem is kell törődnünk semmivel. Itt is valami ilyesmi történik. Ráadásul ez a hatalmasan fejlett emberiség, ami az egyik ilyen civilizáció, mondanom se kell, olyan régimódi. Lágy és éteri, bűntelen, céltalan. Kicsit furcsa, hogy hatezer év alatt az emberek már űrruha nélkül élnek az űrben, pillanatok alatt teleportálnak bárkit a világ bármely pontjára, de gondolkodásukban még mindig ott tartanak, ahol mi. Ez persze még nem is olyan zavaró. A másik, a titokzatos, az isteni hatalmú faj már annál inkább. Hatalmuk van azonnal megjelenni a világegyetem bármely pontján: ők mégis elnézik, ahogy űrhajósaink szívnak egy nagyot, mert túlrepülnek a gömbhalmazon. Persze az istenek útjai kifürkészhetetlenek. Ahogyan ez esetben az író szándékai is.

"Majd később, ha más módszereket találnak a világűr legyőzésére, s nemcsak egyenesen áttörünk rajta, azt mondják majd magukról: azok voltak a hősök, akik ilyen primitív eszközökkel meghódították a világűrt!" (Ivan Jefremov: Az Androméda-köd, 1957)

"Majd csak figyeld meg, hogy az első extragalaktikus űrhajót hány további fogja követni!" (Kasztovszky Béla: A következő szint, 2009)

Valaki azt mondta egyszer, hogy Kasztovszky Béla a magyar Ray Bradbury, és ez a jelző rá is ragadt a szerzőre. Én a fentiek fényében inkább azt mondanám: ő a magyar Ivan Jefremov. Ezzel mindössze annyi a baj, hogy elkésett ezzel pár évtizedet. Míg Jefremov világa az ötvenes, hatvanas években újnak és izgalmasnak számított, addig ma már kopott, avitt. Ráadásul A következő szint nem csak a világa és a benne felvetett ötletek miatt unalmas és gyenge mű, hanem az írásmód és a történet kuszasága miatt is. Valamint azért, mert végül az olvasó teljesen magára van hagyva bármilyen fogódzó nélkül. "Én mindent tudok" - mondja az isteni hatalmú szereplő. - "És nemsokára ti is mindent tudni fogtok." Igen ám, hogy a szereplők minden bizonnyal mindent tudni fognak, de mi nem tudunk semmit. Persze lehet, hogy ez az egész nem is érdekel bennünket.

Aki kíváncsi Jefremov világára, Az Androméda-ködöt itt elolvashatja. A Kasztovszky kisregény pedig a Galaktika 233-236. számaiban jelent meg folytatásban.

Buckaroo Banzai

2011-05-25T10:37:00.003+02:00

"Ionizáltak, de már jól vagyok."

Isten hozott 1984-ben! Orwell éve, mikor piacra dobják az első Macintosht, a Szovjetunió bojkottálja az olimpiát, elindul a Miami Vice, Ronald Reagen lesz az USA elnöke, megjelenik a Galaxis útikalauz stopposoknak, bemutatják a Szellemirtókat és a Terminatort, Desmond Tutu püspök pedig Nobel Béke-díjat kap.

És ekkor lép színre az utánozhatatlan Buckaroo Banzai!

A sivatag közepén egy csapatnyi tudós és életművész arra vár, hogy a híres Buckaroo Banzai beszálljon sugárhajtású autójába és keresztülsüvítsen a pusztaságon. Banzai, miután elvégzett egy agyműtétet, beül az autóba, és egyenesen nekirohan egy hegynek. De csodával határos módon nem történik baja, mert egy furcsa kis szerkezet, az oszcillációs átlökető gép segítségével átlép a nyolcadik dimenzióba. Ám Buckaroo nem is sejti, hogy az őrült tudós, Emilio Lizardo pont erre vár a bolondokházában. Ő ugyanis nem doktor Lizardo, hanem Lord John Whorfin, a 10-es bolygó gonosz katonai vezetője, akit népe követőivel a nyolcadik dimenzióba száműzött, hogy ott anyagtalanul létezzen. Whorfin még 1937-ben került a Földre, amikor Emilio Lizardo és Hikita professzor - Buckaroo mostani segítője - sikertelenül próbáltak átjutni a nyolcadik dimenzióba. Most Whorfin és követői arra készülnek, hogy elrabolják az átlöketőt, és visszatérjenek a nyolcadik dimenzióba, kiszabadítani társaikat. Mindeközben egy idegen űrhajó üzenetet küld Buckaroo-nak: amennyiben nem állítják meg Whorfint, úgy nukleáris háborút fognak előidézni a Földön.

Aki látta a Nagy zűr kis Kínábant, nem fog meglepődni, ha azt mondom, az azt író W. D. Richter most rendezőként van jelen The Adventures of Buckaroo Banzai Across The 8th Dimension (magyar keresztségben Buckaroo Banzai, avagy nyomul a nyolcadik dimenzió) című filmjével. Persze a szereplők valószínűleg sokkal ismerősebben fognak csengeni. Peter Weller, még a Robotzsaru előtt, mint Buckaroo Banzai, az amerikai anyától és japán apától született agysebész, fizikus, szamuráj és rockzenész, aki maga köré gyűjtötte a legfurább fazonokat, a Hongkongi Lovagokat. Olyan nevek tűnnek fel mellette, mint Jeff Goldblum (a Légy előtt), Christopher Lloyd (Star Trek III után, Vissza a jövőbe előtt), vagy John Lithgow mint Whorfin. A kisebb szerepekben pedig más ismerős arcok, mint a későbbi Kurgan, Clancy Brown, Vincent Schiavelli és Dan Hedaya mint gonosz űrlények, vagy Ellen Barkin, mint a kicsit butácska, de bátor Penny Priddy. (Ja, és a kivágott kezdőjelenetben Jamie Lee Curtis és James Saito játszották hősünk szüleit.)

"Buckaroo, nem is tudom mit mondjak. Lektroidák a 10-es bolygóról? Nukleáris zsarolás? Egy John nevű nő?"

És hogy akkor most ez mi? Elég nehéz lenne kategorizálni. Elsőre akár még komolyan is vehetnénk - azért vannak benne nagyon egyedi sci-fi ötletek, pl. a szilárd anyag részecskéi közti világ -, de semmiképpen se tegyük. Maga a film sem veszi komolyan magát. Egy hős, aki olyan, mintha valami képregényből lépett volna elő? Egyszerre zenész, szamuráj és fizikus? Ugyan már! Idegenek, akiket mind John-nak hívnak? Vörös és fekete lektroidák, utóbbiak nevüket valószínűleg azért kapták, mert mindet fekete rasztahajú színészek játsszák? El ne higgyük, hogy ezt bárki is komolyan gondolta! Az egész film egyetlen hatalmas játék, a színészek mintha összebeszéltek volna, hogy elszórakoznak, csak úgy maguknak. És tényleg, senkit sem zavar, hogy itt mindenki nagyon laza, folyamatosan nyom valami szöveget, közben a főhős meg a saját magáról készült képregény hősével vetekedő dolgokat művel. Ahogy az egyik kritika megjegyezte, a film, bár elsőre B-mozinak tűnik, nem átall egyszerűen átugrani azt, hogy vajon az átlag néző képes lesz-e felfogni, mit is lát, "egyenesen bele a lecsóba, haladjanak a dolgok, aki odafigyelt az összerakhatja a sztorit magának is." És tényleg, ha képesek vagyunk elvonatkoztatni attól, hogy ennek a filmnek bizony komolynak kell lennie, baromi jól elszórakozunk. Bár a mozi hatalmas bukás volt anyagilag - persze volt aki már akkor kult-státuszt jósolt neki -, a VHS nemzedék fölemelte a porból, és idehaza is csupán a kazetta korszak ritka gyöngyszemeinek egyike lett.

"Gonosz! Tiszta és egyszerű a nyolcadik dimenzióból!"

A film minden klasszikus sci-fi klisét összeszed: párhuzamos világok, idegenek, atomháborús fenyegetés, sőt, még Orson Wellest is előcitálják marslakós rádiójátékával. Mégsem érezzük az egészet izzadságszagúnak. Ma már nem lehetne ilyen filmet csinálni, az hétszentség (vallom, hogy a sci-fi filmek aranykora a nyolcvanas években volt). Az idegenek fészke egy hatalmas csarnok, de senkit sem érdekel, hogy a fenébe lehettek ott 50 évig. Vagy hogy honnan van Buckaroo-nak ennyi pénze? Vagy hogy nem tűnt fel senkinek, hogy Lizardo/Whorfin a diliházban nem öregedett (egyáltalán hogy tudott ott összerakni egy másik átlökető gépet)? Sose fájjon a fejünk emiatt, a film sem traktál minket ezekkel, olyan olajozottan halad előre a a történet - és képes felkelteni az érdeklődésünket, izgulunk hőseinkért! -, hogy ezek a kérdések föl sem merülnek bennünk.

És természetesen mindezt amit a filmről elmondtunk öntsük nyakon a nyolcvanas évekkel. A ruhák, a hajviseletek, minden még talán a nyolcvanas éveknél is nyolcvanas évekbelibb. Színes keretű szemüvegek, cowboyruhák, csokornyakkendő, piros cipők, csíkos ingek, minden mi szem-szájnak ingere.

"Mi az? - Buckaroo Banzai. A legfrissebb szám."

Az egész Banzai világ olyan, mintha egy legalább 100 számot megélt képregénysorozat állna mögötte, rengeteg visszautalás van a filmben - az eredeti forgatókönyvben még több lett volna. Ennek azonban semmi alapja, ugyanis sokáig mindössze ez az egy film alkotta a Banzai univerzumot. Ugyan a film végén beharangozzák, hogy a következő részben Buckaroo a Világbűnözési Liga ellen fog megküzdeni, ez a film sose készült el. Pedig tényleg tervezték, a stúdió az anyagi siker esetén leforgatta volna a folytatást. Sajnos azonban a mozi csődje a stúdiót is rántotta magával. Sokáig síri csend honolt a Banzai franchise fölött, csak a film mozikba kerülésekor készült el egy két füzetes képregényváltozat. Azonban 2006-ban útjára indult egy sorozat, ami Buckaroo korábbi kalandjait mesélte el, melyben megvív többek közt ősellenségével, Hanoi Xan-nal is (akire a forgatókönyv eredeti változatában többször utaltak is volna).

És láss csodát, Buckaroo Banzai, mindenki kedvenc rockzenész-szamurája ma nagyobb kultusszal bír, mint valaha. Persze aki csak a filmet nézi meg, az is tökéletesen átélheti a banzai-élményt - de lehet, hogy nem, ez ízlés dolga. Egyszer azonban mindenképpen érdemes megnézni, mert ahogy mondtam, ilyen filmet már nem csinálnak manapság.

a Banzai Team

A végére pedig egy kis gyöngyszem:

Retro sci-fi zanza

2011-05-07T21:55:00.001+02:00

Sokan és sokszor elbeszélgettünk már arról, hogy vajon hogyan is vélekednek a sci-fi berkein kívüli emberek a science fictionről. Mit gondolnak, vajon mi a lényege, mit foglal magában, mi kell egy jó sci-fihez. Persze általában csomó olyan dolog kerül elő, amire persze mi rávágjuk, hogy nem csak ez teszi a sci-fit. Attól valami még nem lesz igazi sci-fi, ha vannak benne robotok, időutazás, párhuzamos világok. illetve az lesz, csak nem a legjobb fajta. Sőt, sajnos egy gyenge és vértelen próbálkozásnak tűnhet a közönség számára.

Na, valami ilyesmi Szigethy András munkája, Az isten szeme is. Csak még rátesz egy lapáttal, és olyan, mintha a nyolcvanas években írt volna egy kívülálló sci-fit. Vagyis csak próbált.

Mert mi is ez egyáltalán? Már az első oldalakon érezzük, hogy itt bizony retróval van dolgunk, nem is akármilyennel. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere, sőt, a szerző még mintha rájátszana erre és tárlatvezetést tartana ("kilépek a Magyar Filmgyártó Vállalat (MAFILM) Gödöllői Telepéhez vezető kapun" - már megbocsásson a szerző, de szerintem mindenki tudja, mi a MAFILM, elvégre már a nevében is benne van). Elsőre nem tudjuk hová tenni a dolgokat, kb. két oldalanként kapunk egy teljesen új skiccet, UFO-król, tökéletes emberekről, Roswellről, háromszögekről, és minden egyéb nyalánkságról, amit egy laikus a sci-fihez köt. Persze, közhely közhely hátán. Ami még önmagában nem lenne akkora baj, hát istenem, nézzük el a szegény írónak, biztos csak UFO magazinban és egy-egy régi, megsárgult lapú Galaktikában találkozott a sci-fivel. Ami a nagyobb baj, hogy az egészet valami koncepciótlan miszticizmussal akarja összefogni, csetlő-botló filozofálgatással, értelmetlen eszmefuttatásokkal, magyarázatokkal, vagy azok hiányával. Ahogy mások felhívták a figyelmet rá, tele van olyan ferdítésekkel, állításokkal, melyek egyszerűen nem állják meg a helyüket, ugyanis bizonyítottan nem úgy történtek és/vagy nem lehetségesek. Mire gondolok itt? Pl. elsőre is furcsa, hogy akkor hoznak létre biocsipes embert, amikor kb. még azt sem tudják a tudósok, hogy ilyet lehet. El se képzelték még. Egyébként az egész annyira légből kapott, hogy maximum egy UFO magazin hasábjain tudnám elképzelni valami gyenge összeesküvés-elmélet leírásaként. Ill., ha már írásműről beszélünk, alapvetően nincs semmi, ami felkeltené az érdeklődésünket. A felskiccelt jelenségek, kérdések túlságosan jelzésértékűek. A szereplők közt nincs senki, aki szimpátiát ébresztene, vagy csak kicsit is kíváncsiak lennénk rá, mi is lesz vele. Az egyik központi alak, valami "bagoly-arcú kisfiú" pedig egyrészt túl misztifikáltra sikeredett, másrészt az ember nem tudja eldönteni: most komolyan el akarják velünk hitetni egy felnőttről, hogy gyerek, vagy egy gyerekről hogy felnőtt, vagy egyszerűen csak nem tud az író mit kezdeni az ötletével (legyen minden megmagyarázója egy "zsenitípusú" gyerek). Ez persze csak egy apró építőkocka.

Ugyanis magával az egész képpel gond van. Történet (hiánya), kérdések, válaszok, minden valahogy rossz. Azt mondhatnám, ez egy érdektelen, papírpazarló munka volt. Illetve nem. Azt legalább megtudtuk, hogyan vélekedik Szigethy a sci-firől. Csak remélni tudom, hogy a 40 év fölötti emberek nem hasonló állásponton vannak.

Nomen est omen

2011-04-27T13:44:00.000+02:00

Eddig nem tartoztam a szőrözős, kukacoskodó emberek közé, de az utóbbi időszakban igencsak érzékeny lettem mindenfélére, és nem csak saját magam, hanem mások felé is. Ennek vannak jó, és vannak rossz aspektusai is, most ezekre nem térnék ki, nem ez a bejegyzés témája.

Ami viszont a témája:

science fiction vagy science-fiction?

Emlékszem, anno asszem Komavary oktatott ki, hogy nyugodtan hozzáírhatom a ragot a science fictionhöz (persze a kiejtéstől függ, mit rakunk hozzá, nálam a kiejtés szájensz fiksön). Látszik, én mit részesítek előnyben, mármint melyik írásmódot. Eddig azt hittem, hogy csak a sci-fit (scifit, sicc! aka Magyar Scifitörténeti Társaság, brrr...) nem ismerők szeretik kötőjellel írni a kifejezést. Egyetemi referátumokban ez igen gyakori.

Node, az áprilisi Galaktikában valami megütötte a szememet. A Robert J. Sawyer cikkben kétszer is szerepel a science-fiction kifejezés, ráadásul attól, akitől nem is vártam volna. Jó, hát nem mondom, hogy hörgések és rángatózás közepette fordultam le a kanapéról, amikor ezt olvastam, de azért megakadt rajta a szemem. Mert hát, én eddig hivatalosan a kötőjeles írást csak francia nyelvben láttam (a spanyoloknak van rá egy szép kifejezésük, ciencia ficción). Idehaza valahogy az angolszász írásmód ragadt meg (bár még mindig történnek próbálkozások a tudományos-fantasztikus [ez meg kötőjeles!] szókapcsolat meghonosítására, de valahogy ez sose sikerült, és szerintem nem is megfelelő kifejezés).

Szóval kérdem én, most akkor mi van? Azt tudom, hogy túllihegem ezt a dolgot, de vajon van erre letisztult szabály idehaza?

Randaborítók

2011-04-22T12:34:00.000+02:00

Ha már úgy is foglalkozom mindenféle szép borítóval, akkor miért ne kerülhetne elő a másik véglet. Magyar sci-fi borítók közt szép számmal találunk csúnyácska borítókat. Nem arról beszélek, hogy valakinek pl. nem tetszik Karakas András képe az 52-es Galaktikán, vagy vakaródznia kell Korga György egy-egy furcsa képétől. Itt az igazán, egyöntetűen gagyinak nevezhető borítókról van szó. Ebből nyújtok át most egy csokorra valót.

Kezdjük mondjuk egy gyöngyszemmel, ami bebizonyítja nekünk, hogy a számítógépes grafika a kilencvenes években azért tartogatott meglepetéseket:

bárgyú agyagbabák és egy fura robotkutya

De itt van pl. Clarke regényének egy szintén remek beszabott borítója:

a gonosz robot, a szegény lány és a duzzadó
karú főhős - kár hogy ilyen nincs a könyvben

A csúnya borítók terén a Phoenix Kiadó viszi a díjat, több regényborítójuk is mosolyt csal az ember arcára:

a karból kinőtt lézer és egy gyík?

ki fél kitől jobban?

Utolsónak pedig íme William Gibson regényének borítója, melyen - ha már cyberpunkról beszélünk - egy kurzor nyila is helyet kapott:

ahogy a Tronban mondták:
"szétpixelezés!"

De hogy ne csak a magyarok vérét szívjuk, az angolszász világban is kerültek ki furábbnál furább borítók, ezzel foglalkozik a Good Show Sir blog. Enjoy!

Az idő fogságában

2011-04-12T11:23:00.008+02:00

Kezdjük talán úgy, mintha egy Doctor Who epizód lenne.

Mert hát lényegében valami ilyesmiről van szó. Nagy-Britanniában igen népszerűek a Doctor Who sorozathoz köthető könyvek, novellizációk. Megszámlálhatatlanul sok könyv jelent meg DW-s címkével, több mint félezer. Magyarországon, mivel maga a sorozat csak az utóbbi években jutott el, ezek közül nem sok látott napvilágot, azok is az újraindított évadokhoz és Doktorokhoz kötődnek.

De 1993-ban az Android Kiadó (az Új Vénusz megbízásából, az impresszum szerint) kiadott egy 1992-es regényt: Marc Platt Az idő fogságában (eredetiben Cat's Cradle: Time's Crucible) című könyvét. Ennek a főszereplője a hetedik Doktor, akit a sorozatban Sylvester McCoy személyesített meg, segítője pedig egy fiatal lány, Ace (a sorozatban Sophie Aldred formálta meg). A kötet egyébként az ún. "új Doctor Who kalandok" (The New Doctor Who Adventures) sorozatba tartozik, azon belül is egy trilógia első darabja (a két folytatás Andrew Cartmel-től a Cat's Cradle: Warhead és Andrew Hunt-tól a Cat's Cradle: Witch Mark). Érdekes lenne megtudni, vajon mi alapján döntött a kiadó pont emellett a könyv mellett. A fülszöveg jól mutatja, hogy mennyire volt ismert idehaza ez a sorozat:

"A műholdas csatornákról jól ismert Dr. WHO sorozat legújabb epizódjait 1993 novemberétől már könyv formájában is élvezhetik!

A jövő évben két hónaponként találkozhatnak Dr. WHO-val, a Galaxis egyik nagyhatalmú Időurával, aki minden eszközzel harcol a Galaxisban felbukkanó gonosz ellen."

Valószínűleg a kiadó munkatársa(i) ismerték valamennyire a sorozatot, vagy legalább is azt, hogy Nagy-Britanniában (és a világ más részein is) mennyire népszerűek nem csak a sorozat epizódjai, de a hozzájuk kapcsolódó termékek, könyvek is. Talán arra gondoltak, hogy lesz idehaza egy olyan réteg, amelyik a fent említett "műholdas csatornákról" ismerheti a sorozatot, ill. az is lehetséges, hogy a kinti siker láttán hitték azt, hogy majd idehaza is ráharapnak erre az emberek (meg persze olyat kellett választani, amiben a legutóbbi Doktor szerepel, hisz őt nagyobb eséllyel ismerik itthon). Azonban ahogy a történelem igazol minket, ez nem történt meg. Már csak azért sem, mert soha nem jelent meg folytatása ennek a sztorinak (pedig a gerincén még egy impozáns egyes is díszeleg, hirdetve a kiadás sorozat voltát). Arról meg már ne is beszéljünk, hogy aki ismeri a televíziós sorozatot, az nem írja le azt, hogy "Dr. WHO".

De akkor nézzük, mivel is állunk szemben. A történet a Gallifrey-n kezdődik, egy távoli bolygón. Egy ifjú, Vael egy olyan társadalomban él, melynek tagjai telepatikus kapcsolatban állnak egymással, a középkorias színezetű világ pedig egy hatalmas csillagbirodalom központja, mely távoli bolygók felett uralkodik. Mindezeknek pedig a Püthia, a hatalmas jósnő a vezetője. Azonban ellenzék is formálódik Rassilon vezetésével, aki az ész korát igyekszik elhozni. Ennek érdekében támogatja az Időhajó projektet, mely Gallifrey első időgépe lenne. Valamilyen úton-módon a hajó legénységébe kerül Vael, aki ekkorra már a Püthia ügynöke, és lelke legmélyén gonosz és kegyetlen tervet forral társai ellen.

Mindeközben a Doktor és Ace épp ebédelni készül Angliában, amikor a világ kezd amorffá válni körülöttük. Mindez azután, hogy egy titokzatos higanyszínű macska libben el előttük. Hamarosan kiderül, hogy a TARDIS-t valamilyen veszély fenyegeti, egy lény próbál bejutni a hajóba. A Doktoréknak csupán arra marad ideje, hogy bejussanak a magát elszigetelő TARDIS-ba, mielőtt az eltűnne a valóságból. Ace ezt követően egyedül ébred egy furcsa, romokban heverő városvilágban. A Város ura magát egyszerűen csak Folyamatnak nevezi, a gyűrűsféreghez hasonlító lény maroknyi embernek parancsol, akikről kiderül, hogy a gallifrey-i Időhajó legénysége. Ace elindul, hogy megkeresse a Doktort, akit az itteniek elmondása szerint megölt a Folyamat. Miközben kutat, furcsa dolgok derülnek ki a Városról: úgy tűnik, hogy ugyanaz a Város három különböző időállapotában létezik egymás mellett, és mindenkinek megvan a maga három állapota. Lassan, mikor már elveszne a remény, a TARDIS és a Doktor Ace segítségére siet, és lassan minden a helyére kerül. Azonban a háttérben a Püthia is igyekszik Vael-en keresztül megtudni, ki is ez a Doktor, aki mintha Gallifrey jövőjéből érkezett volna, és többet tudna a Rassilonnal való versengéséről, mint amennyit a jósnő a jövőből ki tud olvasni.

a hetedik Doktor és Ace a sorozatban

Az már ennyiből is látható, hogy a közel 350 oldalas regény története kifejezetten bonyolult. Illetve bonyolultan van tálalva. A teljesen kaotikus világ, a magyarázatok hiánya, a fel-felbukkanó rejtélyes jelenségek mind arra ösztökélik az olvasót, hogy haladjon tovább a Platt által kijelölt úton. Bár az nem éppen kellemes. Sajnos a szerző sokszor átesik a ló túloldalára, és hosszú-hosszú leírásokat közöl olyan dolgokról, melyeknek alig van jelentőségük. Nem elég, hogy a történések kihámozásához oda kell figyelnünk, a szerző ezekkel a részletekbe menő leírásokkal még inkább megnehezíti a dolgunkat. Annyi minden jelenik meg a szövegben, hogy képtelenség fejben tartani, mi az, ami a későbbiekben fontos lehet. Ill. amikor a későbbiekben sikeresen "rájövünk" - értsd: a szerző felfedi előttünk a titkokat, melyek természetesen "maguktól értetődnek -, mi nem tudunk minden alkotóelemre visszaemlékezni, minden nyomot felfedezni a korábban elolvasott oldalakon. (Sokra egyébként nem is kapunk még csak utalás szintjén sem választ, pl. mi az a 11:56?) Így olyan az egész, mintha Platt magához láncolna minket, és csak húzna végig a történeten. Holott az alapötlet nem is rossz, bár a gallifrey-i vonal erőltetése inkább csak ártott a regénynek, mint használt. Valahogy annyira elüt egymástól a két világ, nem sikerül megteremteni a tényleges kapcsolatot. Mintha csak úgy mellékesen léteznének egymás mellett, a szerző öncélúan akarja megmagyarázni a Gallifrey történelmének eseményeit a Doktor és Ace Városbeli ténykedésével. És persze ne feledkezzünk meg a kánon kérdéséről sem, ami inkább csak a keményfejű DW rajongókat érdekli. Vajon mennyire állják meg a Gallifrey kora történelméről itt leírtak a helyüket a sorozat kánonjával szemben? Kissé gyermeteg és "űrfantasy-s" megoldások találhatók itt, amik elég idegenek a DW világától.

kis képzavar: a regény illusztrációja a
hatodik Doktorral és társával, Mellel

Természetesen minden sorozat legfontosabb alakja a főszereplője - itt beszélhetünk címszereplőről is. Ugyanakkor itt ő sokáig nem jelenik meg, de ez nem baj. Kifejezetten sok olyan DW epizód van, amiben a Doktor csak említések szintjén van jelen, és csak pár másodpercre tűnik fel (az újraindult DW-ből a legjobb példa erre a Pislantás/Síró angyalok [Blink] című epizód), és mégis működőképesek, sőt, sokszor nagyon jók. A regényben két fő karakterre fókuszál a szerző a Doktor mellett: Ace-re és Vaelre. A két karakterrel úgy összességében nincs is baj, pláne ha az ember belegondol, hogy Ace mögött ott a sorozat (amit természetesen én magam se láttam). Ugyanakkor néha kifejezetten hiteltelenek a következtetései és az, ahogy a dolgokat magyarázni próbálja. Kifejezetten nehéz a felfogása, amikor az olvasó már megértette, mi is az adott helyzet, ő tovább akadékoskodik. Vael motivációi ugyan csak pár skiccel kerülnek elő, de úgy-ahogy megállnak a saját lábukon, bár aki mélyebben el akar gondolkodni a férfi tettein az jobb ha letesz erről a kísérletéről. A többi karakter pedig a díszlet kategóriájában mozog, inkább típusfigurák, mint egyéniségek - hozzáteszem, egy pusztán szórakoztató regénynél, mint amilyen Az idő fogságában, ez egyáltalán nem baj. A főgonosz esetlensége viszont már annál inkább. Nem tudunk meg végül a motivációiról sokat (miért van szüksége a Városra? Hogy hatolt be a TARDIS-ba?), ami kifejezetten zavaró. Ráadásul inkább nyáladzó gilisztaként viselkedik, mint sem egy intelligens ellenségként. És hogy milyen a Doktor? Mint említettem, nem láttam az adott Doktorral futó sorozat epizódjait, így nem tudom, milyen habitusa is van. Itt ez a Doktor egy olyan alak benyomását kelti, aki kimérten, tudása birtokában, győzelmének tudatában néz szembe bármivel, ami elé kerül, és igyekszik mindennek a végére járni. Ő egy szerethető központi figura, olyan, amilyennek egy főhősnek a Nagy Könyv szerint lennie kell. Kicsit vívódik, mikor nincs még birtokában "doktorsága" minden jellemzőjének, és dühös, mikor szeretett TARDIS-a bajba jut (valamint atyai módon viszonyul Ace-hez), így azt sem lehet mondani, hogy érzelmek nélküli. Az ember viszont nem érzi, hogy különbözne bármelyik másik regény hősétől. Hiányzik az a kis valami, ami a Doktort Doktorrá teszi.

Összességében mit lehet elmondani erről a könyvről? Nos, az ember miután elolvasta (és egyébként az olvasás feltétele legyen az, hogy az illető valamennyire ismeri a DW világát, ha mást nem, tudja, ki az a Doktor), sokáig vacillál. Én magam is sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. aztán - szégyen nem szégyen - elolvastam pár kritikát a könyvről. Ezek megerősítettek abban a nézetemben, hogy ez egy középszerű regény. Nem rossz, de nem is jó. Van benne valamennyi a Doctor Who világából, ez kétségtelen, hisz Platt maga is írt DW epizódot, rádiójátékot, és még pár DW regényt, de mindez kevés.

Utolsónak pedig egy-két szó a magyar kiadásról. Igen, jól gondolják azok, akik a kiadási dátum láttán felszisszentek: a könyv tele van nyomdai hibával. Fölös karakterek, elütések, ismétlődő szavak, nyakatekert kifejezések. Ez mind-mind a kor sajátja. Ennek ellenére viszont a fordításra nem lehet panasz, sőt, néhol még olyan szövegekbe is belebotolhatunk, melyek akár versek is lehetnének. Bihari György remek munkát végzett, még ha ez nem is élete fő műve. De azért mondom, az olvasásnál vigyázzatok!

Doctor Who: Dreamland

2011-04-06T13:38:00.004+02:00

Kimondottan bosszantó, ha egy egyébként jól működő valamiről próbálnak meg még pár rókabőrt lehúzni, egyébként teljesen feleslegesen.

A BBC nem tud leállni, és a már jól bejáratott brand, a Doctor Who világát akarta bővíteni egy újabb miniszériával. Hogy miért, azt nem tudni. Mindenesetre 2009 novemberében leadtak egy 12 perces animációs filmet, melyet további öt, egyenként hat perces rész kísért. A Doctor Who: Dreamland egyetlen sztorivá áll össze, főszerepben a tizedik Doctor, akinek újfent David Tennant kölcsönzi a hangját.

Az egész sztori ott bonyolódik, ahol minden idegen lényes sorozat megfordul egyszer. Igen, Roswellben, pontosabban annak közelében, ill. a titokzatos 51-es körzetben. Doktorunk az ötvenes években, pár évvel a roswelli UFO lezuhanása után betér egy kis kocsmába, ahol egy idegen eszközt talál, majd a nyakába szakad pár android, egy megalomán, kommunistaellenes katonatiszt (jobb esetben a Dr. Strangelove őrült Jack D. Ripperjét juttatja eszünkbe, rosszabb esetben nem) és egy invázióra készülő bogárhadsereg - mármint két méteres, intelligens bogarakra tessék gondolni. A sztori nem ér meg többet, lényegében egy kis fogócska az egész, semmi nagyobb ötlettel. Ja, és ha már a kliséknél tartunk, vannak kis szürkék is. De akkor most kezdjünk el véleményt formálni.

biztos bőrápolási tanácsokért jött

A filmre talán ez a megfogalmazás a legjellemzőbb: mintha olyan amerikai gyerekek játszanának műanyagbábukkal, akik láttak pár Doctor Who-t. Ez gondolom már a sztoriból is kitűnt, de had ragozzam még tovább. A Doktor feltűnése eléggé in medias res következett be. Az eredeti sorozat ismeretében könnyen hihetnénk azt, hogy ezzel nincs is semmi baj, a Doki mellett mindig történik valami. Igen ám, de azért nem ennyire hirtelen. Belép egy véletlenszerű helyiségbe, és hopp, máris van az asztalon egy idegen szerkentyű, amiről persze az ott dolgozók mind tudják, hogy "ja, az abból az űrhajóból van ami lezuhant Roswellnél." Aztán a gonoszok. Ugyanaz van, mint a mozifilm esetében: itt igazából csak a bogarak a gonoszak, végül mindenkiről kiderül, hogy csak megvezették (itt ez az ember a rosszarcú katonatiszt). Történnek ráadásul robbanások, meg kiözönlenek a bogárkák, feldúlva a várost, de egyetlen egy embert sem látunk elesni. Ahogy a flashbackben elmesélt háborúban sem. Ott egyébként kifejezetten naiv elképzelés, hogy a kis szürkék majd egy szál sisakban (!) egy lézerpisztollyal fognak kiállni a több ezer hatalmas rovar ellen. Ezt végig kellene gondolni még egyszer.

a rémült kisállat

Ráadásul az egész sztori olyan, mint egy point-and-click kalandjáték. Megy a főhős, talál valamit, megkapja a megfelelő információkat, aztán egy cseles húzással továbblép a következő pályára. Körülbelül itt is ez történik, ha a bogarak értelmesen gondolkodnának a Doktort és társait - akik valószínűleg csak azért vannak mellette, mert mindig kell emberi segítő a doktor mellé, még ha az inkább csak hátráltatja is az egész sztorit - 5 perc után feldarabolnák rovarpempőnek. De a szereplők sértetlenül kecmeregnek ki még a bogarak bolyából is, ahol több száz tojás és egy tucatnyi jól megtermett csápos várja őket. A feltűnő deus ex machinák pedig - az indiánok, akik egyébként tökéletesen jól tudnak mindent, de nem mondanak senkinek egy mukkot sem, ill. a robotok, akik ki tudja honnan kerültek ide, és mi a fenét akarnak, és egyáltalán - kifejezetten kilónak. Már ha ebből a filmből kilóghat bármi. A Doktor alakja pedig ugyan igyekszik hasonlítani - hisz David Tennant már szinte csuklóból hozza a figurát -, a különféle kiszólásokkal és ismerős allűrjeivel, de ez sem az igazi. Nyögvenyelős ez is, ahogy az egész mozi.

kit szeretnél irányítani?

Sajnos a megvalósítás csak még tovább ront a helyzeten. Tudjuk jól, Anglia nem a számítógépes animációiról híres, mondjuk ki, a BBC nem egy Pixar. De ahogy mondani szokás, ami nem megy, nem kell erőltetni. Akkor már inkább a The Infinite Quest statikus rajzai. Az egész Dreamland olyan, mintha a Sims nevű játékkal játszanánk. De bármelyik régebbi számítógépes játék animációja ide illene. (Az ember azt várja, mikor fog remegve beleakadni az egyik szereplő egy tereptárgyba.) Ez persze csak rádob egy lapáttal a "kalandjáték" feelingre.

Szóval míg a fentebb említett TIQ-ra azt mondtam, hogy egyszer meg lehet nézni, addig erre a kis animációs filmre azt mondom, hogy nem éri meg rászánni háromnegyed órát. Sajnos ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy ha valaki megpróbál egy működő ötletet kiragadni és saját szájíze szerint összerakni, nagy valószínűséggel nem jön össze sem az, amire ő vár, sem pedig az, amire a néző vár.

Várunk egy normális Doctor Who animációs filmre.

Rango

2011-04-01T20:56:00.000+02:00

"Szervusz, Amigo!
Itt nincs más csak halál.
A sivatagban rád
Senki sem talál.
Hogy hősünk mily bátor,
Zengi ez a kis dal.
Ha élve maradna,
Az nagy diadal."

Mindig öröm, ha onnan jön egy klasszikus, mára már elfeledettnek hitt zsáner zsigerien tiszta képviselője, ahonnan nem is számítunk rá.

Már akkor felkeltette az érdeklődésemet ez a film, amikor még csak az első promóképeket mutatták. Egy nagy narancssárga műhalacska, egy játék, meg egy hawaii inges, enyhén Rauul Duke-ra emlékeztető gyíkkal. Plusz Johnny Depp, aki ugyan mióta belebújt a kalózgúnyába ill. mióta Tim Burton ugyanazt a szerepet játszatja vele, már nem tartozik a kedvenceim közé, de akkor sem feledkezhetünk meg klasszikus szipkás alakításáról. És aztán lassan csak folytak az infók, csordogáltak. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott ültem a moziban, kisgyermekes szülőkkel, és egy vérbeli western pörgött a szemem előtt.

Lenyűgöző volt.

Jó érzés, hogy vannak még olyan alkotók, akik képesek a mozit kihasználni, és nem csak a 3D csillogó nyavalyáira gondolok, mint az Avatarnál. Én a Scott Pilgrimnél is tapsoltam a film közben, és itt sem tudtam megállni, hogy össze ne szoruljon a kicsi, klasszikus zsánerfilmeken nevelkedett szívem.

A kezdés egyszerre furcsa és zseniális, nem is lövöm le. Reflektáljunk önmagunkra. A lényeg, hogy főszereplőnk, egy gyík - pontosabban egy zöld kaméleon, ami már csak színével is kilóg a többi karakter mellől - egy véletlen baleset folytán egyedül marad a Mojave sivatagban. Kisebb-nagyobb kalamajkák után eljut Por (Dirt) városába, ahol a helyi állatok - mind csúfabbnál csúfabb jószág - épp amiatt aggódik, hogy elfogy az éltető vizük. Gyíkunk elhatározza hát, hogy miért is ne játszhatná el itt élete nagy szerepét, ő lesz Rango, a legendás pisztolyhős, aki félelmet nem ismer. Ennek azonban egy nagy hátránya van: az ittenieknek tényleg szükségük van egy hősre, és Rango lassan el is hiszi magáról, hogy hős. Így eme nagy mese lám kezdetét veszi.

Ahogy mondtam, ez egy remek kis western, illetve egy remek tisztelgés a klasszikus westernek előtt. Megidéződik itt minden és mindenki a Névtelen Embertől a Volt egyszer egy vadnyugatig. És hogy ne unatkozzunk, a pisztolypárbajok, koszos képű banditák, kissé buta, de jólelkű földművesek és deszkákból úgy ahogy összetákolt házikók mellett kapunk igazi háborús filmekbe illő jelenetet, lovaglást a naplementében, úgy ahogy azt kell, egzisztenciális drámát, mesét a modern idők eljöveteléről, sőt, még egy kis misztikumot is belecsempésztek az alkotók. Na és persze humort. De ne olyan Disney-féle "jajdecukik jótnevetünk mertaranyosak" dologra gondoljatok. Egy olyan filmre, ahol az első húsz percben láthatjuk, hogy egy hatalmas acélüst szétlapítja egy héja fejét én nem ültetnék be apró gyerekeket. Ez nem a Tom és Jerry, ahol hiába dugunk petárdát Tom feneke alá, a macseknak semmi baja sem lesz. Ó, nem, ez nem az a film. És hála az égnek nem estek át a másik oldalra sem, vagyis nem gyömöszölték tele popkulturális kiszólásokkal, sem altesti poénokkal. Minden beszólás ott és úgy jó, ahogy van.

Ráadásul most először fordult elő velem, hogy sajnáltam, hogy a filmet nem 3D-ben láttam. Annyira jó volt az animáció, hogy még így is mondhatni "térhatásúbb volt a valóságnál." A kitalált karakterek pedig nagyon jók. A félfülű, kilyuggatott bőrű, apró szemű, sánta, koszos, vézna, csoszogós, fogatlan, és még ki tudja, milyen szépséghibákkal megáldott állatok csak még közelebbivé teszik a történetet. Persze az ász akkor is a "vadnyugat utolsó banditája", Csörgőkígyó Jack, akinek megjelenésekor érezhetően megfagy a levegő a moziteremben, a gyerekek összébb húzzák magukat, a felnőttek pedig nagyot nyelnek: "most Rangót meg fogják ölni."

Szóval, ahogyan a vicces kis bagolyzenekar mondja, ez egy mese, egy hősről, aki még keresi saját történetét. De nekünk nem kell aggódni: mi, mozibarátok, megtaláltuk a történetünket. Úgy hívják, hogy Rango.

The Infinite Quest

2011-03-29T22:14:00.002+02:00

A BBC 2007-ben legyártott egy animációs filmet The Infinite Quest címmel, amit 13 részletben, április 2-tól 3 és fél perces epizódokban vetítettek le (ezáltal hasonlóvá vált az élőszereplős sorozathoz, ami 13 részes). A háromnegyed órás filmet egyben 2007 július 30-án sugározták. A történet főhőse a Tizedik Doktor és útitársa, Martha Jones. Mindkét karakternek az eredeti színészek (David Tennant és Freema Agyeman) kölcsönözte a hangját.

A sztori szerint a 40. században járunk. A hatalmas kalózvezér, Baltazar éppen most pusztította el a Föld védelmét, és arra készül, hogy gyémánttá sajtolja össze a bolygót. Ám ekkor a TARDIS materializálódik űrhajója hídján. A kilépő Doktor és Martha feltett szándéka, hogy megakadályozzák "minden idők legnagyobb zsarnokát" hogy végrehajtsa a tervét. Ez egy, a Doktorhoz illő húzással sikerül is. Azonban amikor a TARDIS következő állomására érkezik, Károgó, Baltazar volt mechanikus madara - aki azóta megnőtt, szóval valószínűleg évek teltek el a két helyszín között - közli velük, hogy Baltazart kiengedték a Volag-Noc fagyos börtönbolygójáról. Baltazar feltett szándéka, hogy megtalálja a Végtelent, ezt a legendás, ősrégi űrhajót, mely még a Világegyetem kezdeti időszakából származik, és teljesíti az ember leghőbb vágyát. A Doktorék elindulnak, hogy megtalálják a Végtelenhez vezető négy adatkristályt, miközben nem sejtik, hogy Baltazar saját szájíze szerint mozgatja a szálakat.

Baltazar, a kissé inkompetens főgonosz

A történet innentől négy jól elkülönülő blokkban folytatódik, ezek mindegyike egy-egy önálló történet. Az elsőben olajvadász kalózokkal találkozunk, a másodikban egy gigászi háborúba csöppenünk a rovarszerű mantasquidek és az emberek között, ezután a Volag-Noc börtönvilágán teszünk látogatást, míg legutoljára eljutunk a Végtelenhez. A történetek önállóan nem lennének olyan rosszak, de az idő rövidsége miatt nem tudják eléggé kifejteni őket. Súlytalanok maradnak, hiányzik az a sziporkázó ötletesség (megint azok a fránya ötletek...) amit a Doktortól megszokhattunk (a rövidségre ellenpélda pl. a The Time Crash című epizód, ami mindössze 7 perces, de lenyűgözően jól eltalálták az egészet). Hiába old meg mindent szeretett Doktorunk, ez nem kapcsol minket össze a filmmel. A forgatókönyvet jegyző Alan Barnes nem vádolható pedig azzal, hogy nem ért a Doctor Who világához: több képregényt és audiojátékot írt a Doki világába, és itt is megjelenik ebből valamennyi a történet apró alkotóelemeiben. Ötletesek például a lények, Baltazar annyira nem, de pl. a gyíkszerű Mergrass, vagy a csontvázkalózok jól eltalált figurák (és náluk jó a rajz is). De összességében a kis epizódok fő konfliktusai sablonosak, könnyen rá lehet jönni, mi is a végkifejlete ezeknek. Aztán sajnos a főgonoszról is meg kell állapítanunk, hogy nem kifejezetten félelmetes alak (úgy is mondhatnánk, nem egy Mester, de még a Cybermeneket is nehezebb kijátszani). Ráadásul számomra a végkifejletben is voltak olyan dolgok, amelyeket nem magyaráztak el eléggé (vagy csak én nem értettem meg az utalásokat).

Egy jópofa (gyíkpofa) fegyvercsempész.

És végül ejtsünk pár szót magáról az animációról. Kell egy kis idő, amíg megszokja az ember, az tény. Nem viszik túlzásba a mozgást a szereplők, és ami mozgást is látunk, az is kissé papírmasé jellegű. Az alakok se hasonlítanak túlságosan élőszereplős eredetijükre, a Doktort pl. csak a hangja miatt ismeri fel az ember (meg a ruhája és a szónikus csavarhúzója miatt). A hangokra azonban nem lehet panaszunk. Akik szeretik a David Tennant által megformált Doktor gyors, néhol zavaros, össze-vissza katyvasz beszédét, csapongó stílusát, azok itt sem fognak csalódni.

Végszónak talán azt érdemes elmondani, kinek ajánlom ezt a kisfilmet. Mindenképpen olyanoknak, akik Doctor Who fanok. Másoknak nem elég érdekes, nincs meg az a plusz, ami fenntartsa az ember figyelmét és ne unjon rá, vagy ne keressen jobb kikapcsolódást. Van benne ugyan pár poén, de sehol sincs az amiért az ember szereti a Doktor kalandjait. És bár animációs film, gyerekeknek csak akkor ajánlom, ha túl tudnak lendülni azon, hogy nem egy szereplőt ér csúnya vég. De ez persze a sorozatra is jellemző.

Doctor Who, a film

2011-03-26T20:02:00.004+01:00

"Imádom az emberi lényeket. Mindent meg akarnak magyarázni."

Bizonyára azért a többség már hallott a Doctor Who (vagy Ki vagy, doki?) című brit sorozatról. Időutazó, bohókás idegen, fura lények, kék telefonfülke. Na, most akkor mindezt felejtsétek el, mert ami most jön, az sajnos nem válik éppen dicsőségére a leghosszabb ideje futó sorozatnak.

A történet szerint a Doktor, aki egy Idő Lord (egy nagy hatalmú civilizáció renitens, kicsit bohókás tagja) éppen szülőbolygójára, Gallifrey-re tart. A hajdani ellenségének, a Mesternek a hamvait kell eljuttatnia annak végakarata szerint a bolygóra. Azonban a Mester urnájából valami plazmaszerű lény mászik ki, eltéríti a TARDIS-t (a Doktor űrjáró időgépét), így az San Franciscóban köt ki, 1999-ben. Sajnos azonban pont egy lövöldözés kellős közepén, így a TARDIS-ból kilépő Doktort lelövik, és a kórházba szállítás közben meghal. Azonban a Doktor esetében itt szoktak kezdődni a történetek, ugyanis az Idő Lordok képesek újjászületni, regenerálódni. Miközben az új testet öltött Doktor amnéziásan próbál rájönni, ki is ő valójában, addig a Mester megszáll egy mentőst, és minden áron meg akarja szerezni a Doktor testét. Ehhez persze szüksége van a TARDIS-ra, aminek szívét felnyitva a Földet is elpusztíthatja.

A valóságban 1996-ot írunk. Angliában a BBC már hét éve levette a műsoráról a klasszikus sorozatot, rajongók ezreit szomorítva el ezzel. Egy ilyen rajongó az Egyesült Államokban valahogy rávette a Fox stúdiót, hogy készítsenek egy filmet a britek csodadokijáról, abban reménykedve, hogy ha siker lesz a film, talán a sorozatot is újraindítják. Így utólag belegondolva, alig tudom elhinni, hogy ezt ebben a formában, ezzel a produkcióval komolyan gondolták.

"Mindig szükség van egy Doktorra."

A filmmel a legnagyobb baj az, hogy semmilyen. Ott van ugyan a Doktor, a TARDIS, a Mester, Gallifrey, de különösképpen semmivel se kötődik rendesen a sorozathoz. Egy harminc-negyven perces epizódnak még elmenne, ahol a Mester és a Doktor, a két ősi ellenség újra egymásnak feszül, de filmnek ez kevés. Nagyon. Pláne úgy, hogy aki ismeri a sorozatot, annak ez semmi, de aki nem ismeri, annak is. Hiába áll ki a film nagyrészt abból, hogy a Doktor elmagyarázza, ki is ő, meg mi is ez az egész, ez kb. egy évadnyitó résznek a kerete lehetne, ahol azért a többség ismeri a dörgést. Ellenben a film nézőközönségével, mert ugye valószínűleg a szélesebb közönségnek szólna.

De ami ennél is nagyobb baj, az az egyszerűség. Úgy bizony, ez a film egyszerű, mint egy pár holland fapapucs. Sehol sincs az a lebilincselő történetszövés, az a sziporkázó ötletesség, ami a sorozatot jellemezte és egyébként jellemzi ma is. Az egész sztori A-ból egyenes úton halad B-be, és ezen semmi sem változtat. A történet unalmas. Nem tudunk izgulni a Doktorért, egyszerűen nem teremti meg velünk a film a kontaktot. A Mestert is csak azért nem szeretjük, mert bántani akarja az antagonistát, meg csúnyán néz és beszél. Meg hazudik, ugye. Sehol sincs az a sokrétű kapcsolat a két Idő Lord között, ami a sorozatban megvan, csak egy nüansznyi utalás esik rá, amit csak az ismer fel, aki tudja, mit keressen. Egyszerűen ez egy túlságosan amerikai film, ahol még a Mester segítője is egy jó szándékú, megvezetett srác (kisebbségi, csak hogy a film elég political correct legyen). Senki nem hal meg (vagy ha igen, a csodák világában ugye feltámadhat), senkit nem ér nagy kár. Minden csodás módon rendeződik. És még szerelem is van, ami mindenkinek bánthatja a szemét, aki végigkísérte a Doktor történetét a sorozatban (az új sorozatban elég sokszor előkerül ez a téma). A Doktor nem fog olyan könnyen smacizni egy amerikai doktornővel, akit pár órája ismer.

"Én... vagyok... a Mester!"

Hogy valami pozitívumot mondjak, az egyértelműen az új Doktor, Paul McGann, aki tökéletesen illeszkedik a Doktorok sorába. Ő Doktor, függetlenül attól, hogy körülötte semmi nem a Doktor világa. Ez így kicsit furcsa, nem? Ki is lóg az egész filmből, mintha csak kiruccant volna egy pár órácska erejéig a BBC-től. És bár elsőre elrettentően hathat, Eric Roberts játssza a Mestert, és bár nem ez élete legjobb alakítása, azért nem alakít rosszabbul, mint bárki más tenné. De a többi szereplő sajnos egyrészt nem kap elég teret, másrészt kifejezetten haloványak maguk a karakterek is.

Összességében ez a film olyan, mintha egy szürke kis interpretációját néznénk a BBC sorozatnak: Doktor jön, kicsit kótyagos, kicsit bajban van, de végül győz. És aztán visszaül olvasni. Ahogy mi is inkább visszatérünk a sorozathoz, és igyekszünk elfelejteni, hogy láttuk ezt a filmet.

Videodrome

2011-03-17T13:21:00.001+01:00

"Long live the new flesh!"

David Cronenberg, a klasszikus biohorror pápája, a sokak által csak "őrült kanadaiként" aposztrofált rendező sokadik filmje a Videodrome (1983), de talán az egyik első, amivel igazán felhívta magára a mozinézők figyelmét - vagy inkább a VHS korszak tagjait, hisz filmjei nem kimondottan mozibarátok. Egyesek szerint ez a film még a sokat próbált Cronenberg rajongók számára is "kifejezetten sokkoló", ami akár Cronenberg számára dicséret is lehet.

Max Renn egy kis kanadai kábelcsatorna vezetője. A Civic TV egy kifejezetten speciális műsort szolgáltat nézői számára: pornót és erőszakot. Persze mindez csak TV, nem valóság. Azonban Max bővíteni szeretné repertoárját, éppen ezért folyamatosan kalózkodás útján igyekszik újabb és újabb perverziókat találni a televíziós műsorból. Így bukkan rá egy nap a Videodrome nevű műsorra, melyből csak egy pillanatnyit sikerül elcsípnie. A műsor valami olyasmi, amivel előtte még nem találkozott: színtiszta erőszak, kínzás és szenvedés. Olyasmi, amire Max csatornája vevő. Ehatározza, hogy megszerzi az adást, és megpróbál utánajárni a dolognak. Azonban ezalatt furcsábbnál furcsább hallucinációk kezdik gyötörni, melyekről nem lehet tudni, csak az ő fejében léteznek, vagy a valóságra is kihatnak.

"A televízió a valóság, és a valóság kevesebb, mint a televízió."

Cronenberg mondhatni megtalálta a tökéletes formát arra, hogy elmesélje nekünk, mi is történik a világgal manapság. A televízió az álvalóságok, vagy inautentikus világok teremtésével teljesen megváltoztatja az életünket. Ahogy egy teoretikus megjegyezte, nem az a valóság, amit a BBC-n látsz, az csupán a BBC által közvetített kép, a megszűrt valóság. A dr. O'Blivion figurája köré építhető értelmezés pedig egyszerűen zseniális ötlet. A doktor csupán a televízió képernyőjén keresztül jelenik meg, ő maga már nem is él. De mégis létezik, hisz a videó archiválta, a rengeteg kazetta segítségével képes életben maradni, fennmaradni. Mondhatni elérte azt, amit a vallások egy jelentős része el kíván érni: az egyén halhatatlanságát.

Mindezek mellé pedig megkapjuk az új test ("the new flesh") vízióját, ahogy a Videodrome sugárzása átalakítja az emberi agyat, a test deformálódik - mert ahogy deformálódik az elme, úgy deformálódik az annak alávetett hús is -, átalakul, alárendelődik a képernyő valóságának. A film sokkoló lehet néhol, nem is kifejezetten a mindenhonnan a képünkbe tolt nyers naturalizmus miatt - mert mi tudjuk, hogy ez "csak" film, ahogy azt is tudjuk Maxszel ellentétben, hogy a Videodrome "valóság" - hanem a nyomasztó atmoszféra, a zene, a sötét képek miatt. Max átalakulása nem lenne olyan nyomasztó, ha nem társulna mellé Cronenberg atmoszférateremtő ereje. Gondoljunk csak a japán Tetsuóra, ami szintén hasonló témát helyez a középpontba, ám az éppen az atmoszféra elégtelensége - vagy a "nem megfelelően nyomasztó atmoszféra" - miatt nem lesz annyira húsba vágó (és valahol a Légy, Cronenberg másik agymenése ezért lesz annyira emlékezetes). Max látomásai sokkal veszélyesebbek, mert tudjuk, hogy mi okozza őket. A televízió - és itt most nem csak a mindenhonnan ránk zúduló erőszakra kell gondolni - élesen és közvetlenül a tudatba hatoló sugarai valahol mindannyiunkat átalakítanak.

Valahol mind a Videodrome-ot nézzük.

Itt egy ennél sokkal részletesebb és jobb írás.

Birkakergető nagy kaland

2011-03-15T07:08:00.001+01:00

"Én szeretem a magam gyarlóságát. A kínjaimat, a kellemetlenségeimet is szeretem. A nyári fényeket, a szél szagát, a kabóca ciripelését."

Az, hogy ha az ember egy Murakami Haruki regényt vesz a kezébe, akkor nagyjából tudja, mire számíthat, mára már közhely. Igen, valóban, ha Murakami, akkor névtelen emberek, elhagyatott főhősök akik furcsán szemlélik a világot, ami egyébként teljesen normális lenne, ha nem történne benne valami megmagyarázhatatlan. Ami viszont úgy általában senkit sem zaklat föl, legyen szó bármiről. Általában jelentéktelen apróságról. Ami persze nem az, de ugye ne ítéljünk elsőre. Állítólag Murakami írásmódja Japánban túl nyugati. Nyugaton meg túl japán. Illetve éppen csak annyira, hogy más legyen. Meg aztán lassan már mi is úgy éljük az életünket, mint a főhősök. Tompák vagyunk, tompa a környezetünk, olyanok vagyunk, mintha még a fény sem tudna áthatolni a téren a bőrünkig. Csak lebegünk valami masszában, amit talán életnek neveznek némelyek, és ugyan kezdetben még próbálunk értelmet találni neki, később már egyáltalán nem törődünk ezzel. Mi csak kavicsok vagyunk egy hatalmas tengerparton, mit számít nekünk, ha a tengeren éppen vihar van vagy a parton rákok vonulnak át?

De akkor most mi is ez a könyv, a Birkakergető nagy kaland? Regény, az biztos. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy mágikus realista munka, bár ezzel a jelzővel vigyázni kell, nem mind arany ami huszonnégy karátos. Azt sem mondanám, hogy ez Murakami legjobb könyve. Tény, ez egy Murakami regény. Névtelen főhősünk, akit szokás szerint éppen elhagy egy nő - itt a felesége, de ez Murakaminál lehetne anya, húg, vagy akár egy macska is - harmincas évei tétlenségébe süpped. Van állása, nem is megy neki rosszul, saját reklámcége van. Minden a hétköznapiság és a közhelyesség sivárságában folyna, ha nem történne két, a valóságtól - bár ki tudja, mi a valóság, igaz? - teljesen idegen dolog. Az egyik, hogy megismerkedik egy lánnyal. A lány is teljesen átlagos lenne, ha nem lennének varázslatosan gyönyörű fülei, melyek valamilyen különös vonzerővel rendelkeznek. A másik dolog pedig egy fekete ruhás, kimért, vészjósló alak feltűnése. A fekete ruhás férfi egy egész Japán fölött álló ember megbízottja, és azt a feladatot adja hősünknek, hogy kerítse elő azt a birkát, amelyet régi barátja küldött neki fényképen. És amelynek mellesleg egy hatalmas vörös csillag látható a hátán.

Aki a fülszöveg enyhén hatásvadász szövege miatt akarja elolvasni ezt a könyvet az gondolja át még egyszer. Igen, bizonyos dolgokban igaza van a szövegnek, valóban egy birka után kutatunk. Ami már önmagában is különös, nemde? Viszont ez nem egy sodró lendületű thriller, ennél még a Világvége is jobb nyomozós kémszori, pedig az sem éppen a műfaj mintapéldája. Ez a regény sokkal inkább a főhős utazása önmagába, a múltjába és egy furcsa, Isten - akinek egyébként van telefonszáma - háta mögötti városba, ahol találkozik múltjával és saját tehetetlenségével. Na meg Birkaemberrel. Egy szóval ez is olyan mű, melyben a szerző szépen elmeséli, milyennek is látja a világot és a benne mászkáló embereket. Feltöltött tengeröblök, bár a harmadik emeleten, birkatenyésztés - Japánban a birka egzotikum -, háború, a nevek szükségességének kérdése, és még rengeteg, egymással össze sem kapcsolható dolog kerül elő a regény lapjain, melyekről a szereplők, akik a legnagyobb természetességgel mondanak őrültségeket, el-elfilozofálgatnak. És, ha mindez nem lenne elég, Murakami a környezet és a hétköznapi tevékenységek leírására legalább annyi gondot fordít, mint a szereplőire. "Csukott szemmel tizenhat lépés, se több, se kevesebb" - akár azt is megtudhatjuk, milyen messze van a főhős lakásának ajtaja a lifttől, vagy hogy milyen cigarettát szív, mit reggelizik - éhesen nem ajánlatos belekezdeni az olvasásba, töménytelen mennyiségű finomságot elfogyasztanak a könyvben, de Murakami figurái amúgy is mind nagyevők -, milyen útvonalon jár a vonat, és még egyet s mást.

Nem lettetek okosabbak a fentieket elolvasva? Hát, a regényt elolvasva sem lesztek okosabbak. De olvasás közben legalább egy egészen másik világban járhattok, és talán ti it megéreztek egy-két dolgot önmagatokkal kapcsolatban. Nem biztos, de Murakami nem is vállal garanciát.

Képregényesdi

2011-03-13T19:47:00.002+01:00

Hát, igazából nem vagyok nagy képregényes arc. Kölyökkoromban ugyan volt nálunk is pár képregény, Rejtők, ugye, meg szakadtan valahol még mindig a családi házban kallódik a Csillagok Háborúja klasszikus képregényfüzete. A Transformers kultikus füzeteiből is volt vagy 2-3. De ez így ennyi is volt, más képregénnyel nem nagyon foglalkoztam az évek során (ez alól maximum az újságokban fel-feltűnő zseniális Kázmér és Huba képkockák és a netes Elfújta a lökéshullám jelenthet kivételt).

Az igazi fordulatot a 2009-es év hozta el. Na akkor sem lettem comic megszállott, de a Zack Snyder rendezte Watchmen mozifilm hatására a képregényt is elolvastam. Bárki bármit mondjon, a film is lenyűgöző, a képregény pedig fantasztikusan összetett. A "Times szerint a legjobb képregény" indított el azon az úton, hogy mikor megjelent a "minden idők legjobb képregénye" akkor azt is elolvastam. Természetesen a Sandmanről beszélek, aminek első kötete (ami korántsem tökéletes) elegendő volt ahhoz, hogy a második, A babaházt olvasva elfogadjam, hogy Gaiman mesterműve valóban a legjobb lehet a témában. Idén a harmadik kötetet is abszolváltam, ami szintén remek darab, igaz, még mindig a második gyűjtemény a legjobb.

Ezek mellett párhuzamosan megjelent még egy nagyon érdekes comic. A kicsit japán mangás füzet elsőre nem keltette fel az érdeklődésemet. Scott Pilgrim kalandjai érdekesek voltak, és kellően elborultak, de csupán kultstátusza miatt kezdtem el olvasni (nameg a belőle készült, azóta megnézett film trailere miatt). Ahhoz, hogy a léha, de szerethető Pilgrim belopja magát a szívembe, a negyedik kötetig kellett várnom. Akkor azonban megkaptam, amire vágytam, a kötetben volt minden, ami engem meg tud fogni a számítógépes játékoktól a humorig. Jelenleg az utolsó, hatodik kötetet várom, remélhetően hamarosan megtudhatom, miben tér el a film befejezése (ami egyébként "simply perfect").

És hogy még mindig ne fejezzük be a sort, egy magyar, Csordás Dániel képregénye is a kezem ügyébe került. A Nocturne elsőre nem tetszett, csupán - csúnya szóval - "kényszerből" olvastam el. Elsőre nem is tudtam hova tenni. furcsa volt, mert emellett a fickó remek kis blogot csinál, de ez a kötet valami sokkal furcsább. Aztán egy-két ötlet megmaradt, és végül kiegyeztem vele egy döntetlenben.

Utolsónak hagytam a legérdekesebb darabot. Enki Bilalról akkor hallottam először, amikor megnéztem a TV-ben az Immortel, ad vitam című filmet. Kisült, hogy ő eredetileg képregényes, és hogy a stílusa legalább olyan különc, mint a filmjének a világa. Sajnos a Nikopol-trilógia nem hozzáférhető, de a tavaly november óta a teljes Szörny-tetralógia (vagy Hatzfeld-tetralógia) igen. Bilal inkább a rajzstílussal kápráztatja el az embert, nem a történettel - persze arról sem állíthatnánk, hogy hétköznapi. Az őrült XXI. század, a délszláv háború nyomorúságos emléke, egy megalomán milliárdos, apokaliptikus szekták, széthulló világ jellemzik ezt a képregényt. Nem könnyű olvasmány, de mindenképpen megéri elolvasni.

Illetve még miután olvastam az erről készült kritikát, belevetettem magam a Random ingyenes netes képregénymagazinba. Egyetértek a kritikával.

Ugyan ez a lista nem tűnik nagynak, de higgyétek el, számomra igenis elég nagy. Korábban nem vonzódtam a képregényekhez, most már azonban örömmel veszek a kezemben bármilyen igényesebb munkát. És hogy mi lesz a következő? Azt nem lehet tudni. Majd csak összefutok valami érdekességgel.

ui. köszönettel tartozom a képregények nagy részéért locutusnak és makitrának.

1000 évnyi sci-fi

2011-02-25T09:25:00.001+01:00

Illetve nem, a lényeg, hogy kikerült az sffportal-ra a Benkő Mariannal (korábban makitra néven blogolt) közösen írt ismertetőnk a Metagalaktika 11-es, magyar sci-fivel foglalkozó számáról angolul (a fordításért köszönet Hannának).

Korábban nem nagyon érdekelt a KFK-Galaktika előtti (úgy is mondhatnánk, Kuczka előtti) magyar sci-fi, de kedden az egyetemi SF előadássorozatunkban (ami idln indult először) a magyar sci-firől tartottam egy előadást. És ehhez jó pár munkát összeszedtem, ami a XX. század első felének és a korábbi évek sci-fijével foglalkozott. Érdekes, hogy ahány ház, annyi szokás, vagyis mindenki más-más művet emel ki. Mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet a téma iránt, remélem lesz majd alkalmam még foglalkozni ezzel.

Gondolatok a 2011-es Zsoldos-jelölések körül

2011-01-31T17:51:00.001+01:00

Az apropó, hogy kikerült a nevezett művek listája az Avana honlapjára.

Az már ugye elsőre látszik, hogy szűkös év elé néz a díj, legalább is nevezések tekintetében. Ez szerintem mondjuk egyáltalán nem baj, mert legalább erősödhet az az illúzió - amiben nem tudom, kik ringathatják magukat -, hogy csak az arra érdemes műveket jelölték. Persze mint mondtam, ez csupán illúzió.

Az is látszik, hogy idén a kisregények lesznek azok, amik máskor a regények. Furcsa dolog ez, én személy szerint nem tartottam a legszerencsésebb ötletnek, hogy legyen külön kategória a kisregényeknek. Egyrészt mert most még arra is előteremteni a pénzt - jó, volt egy névtelen felajánló, meg ugye most a regényeknek nem kellene osztani, legalább is a józan ész azt diktálja, hogy három jelöltre ne osszanak díjat, majd a többivel jövőre, de persze három jelöltet már lehet versenyeztetni -, másrészt nem sokan írnak kisregényt - erre jött, hogy de írnának - ill. hogy magának a kisregény fogalmának a homályossága is ide tartozik. Ez alatt azt értem, hogy nem mindegy, hogy valami egy lefaragott regény, egy felduzzasztott elbeszélés, vagy egy ténylegesen kisregénynek szánt írás. Egészen más jellemzői vannak. És egyáltalán nem biztos, hogy minden zsűritag azért fog valamit jónak vagy rossznak tartani, mint a többi: vagyis semmi sem zárja ki, hogy egy írást valaki azért pontozzon le, mert nem felel meg a kisregény kritériumainak, és fordítva. Ezt persze nem kell kimondani, lehet ez tudat alatti dolog. És elismerem, ennek van a legkisebb esélye a döntési folyamat során. De azért ott van. Aztán térjünk csak vissza a mennyiségre. Írnának, igen, és idén több írás is született ebben a kategóriában, mint vártam. Kérdés, hogy most tényleg írtak-e volna ilyen műveket, vagy a díj tette ezt a hatást? És ha utóbbi, ez a hatás vajon jó vagy rossz? Egyébként gondoljunk bele, hol jelenhet meg ma egy kisregény: a Galaktikában folytatásokban, esetleg ÚG-ben és AACS-ben, vagy egy antológiában (van ugyan pár önállóan megjelent is, de nem ez az általános). Ezek eléggé beszűkült terek. Kisregényt - ha terjedelmi korlátok alapján definiálunk - valamivel könnyebb írni, mint regényt: egyszerűen csak ki kell futtatni egy novellát, elbeszélést (tudom, ez se könnyű, de könnyebb mint regényt összehozni, már amit megjelentetnek [nem pedig a szerző maga jelenteti meg]). Így feltételezhetően többen is írnának - potenciális arányokról beszélünk, nem arról, hogy többekben van meg a hajlam. Tehát több hely kéne, ahol megjelenhetnek. De ugye az nincs. Tudom, ez van regény fronton is, majdnem teljes egészében copypaste-elhetnénk a dolgot.

A novellák terén is szűkös az idei felhozatal. Mennyiségileg lényegesen kevesebb. Ez köszönhető annak, hogy tavaly a szokásos folyóiratok mellett volt két galaktikás antológia (Meta11 és Hiper3), ill egy GFK-s antológia (Kétszázadik). Emellett az is jelentős érvágás, hogy a legutóbbi, 17-es ÚG nem nevezhető, majd csak jövőre (optimista és reális becslés metszete). Persze ezt kiváltja az AACS, amiből sikerült 500 példányt kiadni (hogy mennyi kelt el azt nem tudni). Egyébként az is tény, hogy jövőre már nem lesz AACS-s jelölés (sőt, maga a kiadvány is megszűnt). Érdekes, hogy megint van pár "külsős" kiadvány (Hihetetlen, UFO-magazin, Cherubionos antológiák [utóbbiból tavaly egy novella volt jelölve, most pedig még kisregény kategóriában is van két jelölt]). Ez örvendetes, mert elvileg olyan írásokkal is megismerkedhet az egyszeri olvasó (nagy villódzó neonnyíl mutat a bloggerre), amivel egyébként nem. Ami a jelölt neveket illeti, érdemes megnézni, hogy a nagy nevekből idén novella kategóriában nincs senki (meg ugye Kánai András nem is akar jelölődni). Ez egyrészt jó, mert legalább hagyják a többieket is érvényesülni.

Végül nézzük, miért is jelölik az emberek a novellájukat? Azt ugye senki sem gondolja, hogy minden szerző azért indít írást, mert hiszi, hogy nyerni tud? Vannak ilyenek, persze, de nem ők a többség. A többség azért indítja az írását, hogy felfigyeljenek rá. Ez nem újdonság. Az olyan majmok is, mint én, mostanában csak akkor olvas magyar novellát, ha valami okot talál rá [fújoló tömeg "Vesszen!" felkiáltásokat skandál a magyar sf sírásója ellen - csak hogy megelőzzük ezeket a kommenteket]. Bekerül az ismeretlen szerzők neve a közbeszédbe, ami egy jó dolog, mert hátha születik valami meglepetés. A viszonylag ismertebbek számára az jobban közrejátszik, hogy a zsűri véleményt mond. Elvileg szakmait, de mindenképpen olyat, ami a szerző számára objektívnek tűnik. Vagyis nem apuka, testvér, kedves pályatárs, barát beszél róla. Meg ugye esetleg olyan szakbarbárok is, mint én, elolvassák és leírják, mit gondolnak. Ami ugye nem szakmai (én nem nézem, hogy milyen klasszikus irodalmi hagyományokat követ valaki), hanem olvasói visszajelzés, amire ugyanannyi - ha nem több, hisz lektűrről beszélünk, ahol ez a fontosabb - szüksége van a szerzőknek.

Ezért is érdekes kérdés, mi lesz jövőre, amikor már előfordulhat, hogy a következő (18-as) ÚG hasonló sorsra jut, mint a 17-es (ami viszont tolódik jövőre), és AACS sem lesz. Hova fognak menni az kezdők, félprofik, "szerencsétlenebb" profik? A "nehéz bejutni" típusú Galaktikához (ahol sok biztos szerző van)? A viszonylag zárt Cherubionhoz? Külsős helyekre? A KIMTÉ-hez? És mit hoz az e-hajnal?

2011 a Zsoldos-díj számára a kisregények éve. 2012 valószínűleg a regényeké lesz (mert lesz, biztos jönni fognak a nagyok, Szélesi, László, Markovics [remélem Kánai is], meg szurkolok, hogy minél több "kicsi" is, és akkor lesz izgalmas verseny). Kérdés, hogy a novellák sorsa hogy alakul.

Mindenesetre lassan kezdem beszerezni a jelölteket. Majd tavasszal indul a szezon.

Féljubileumi helyzetjelentés azoknak...

2011-01-28T23:14:00.001+01:00

...akik nem látták/nem követik/nem érdekli őket a sci-fi borítós/képes blogom.

A minap a bejegyzések száma átlépte az ötvenet, így hát úgy döntöttem, egy kis bejegyzést rittyentek, reklám céljából, meg hogy megosszak pár érdekességet.

Kezdjük a statisztikával.

A legnépszerűbb a szovjet sci-fi képeslapok (ötlet véve innen), ami a retro miatt úgy látszik nagyon bejött.

A nyomában lohol (valószínűleg hamarosan lekörözi) blog második legnépszerűbb bejegyzése, a lengyel Jacek Yerkával foglalkozó poszt, és egyben ez a legnemzetközibb is. Nézték már (Mo-on kívül) Lengyelországból, az USA-ból, Oroszországból, Hollandiából, Litvániából, Olaszországból, Görögországból, Spanyolországból, Dániából, Brazíliából, Dél-Koreából, Új-Zélandról, sőt, még Vietnámból is, a teljesség igénye nélkül. Szóval vagy valami világ körüli kattingatós izével van dolgom, vagy valahova kikerült a link, vagy én nem tudom. Mindenesetre minden héten meglepődöm, mely országok kerülnek fel a blogstat listájára.

A harmadik a Gollancz minimalista borítói, ami nem egy új dolog, én már több helyen találkoztam vele a neten, de úgy látszik idehaza kevesen futottak bele. A negyedik a Csernus Tibor sci-fi munkásságát megmutató poszt, az ötödik pedig a Táncsics sorozat. Az egyébként érthető, hogy a magyar témájú ill. a különleges sorozatok vonzzák a látogatókat (Nabil Farouk sorozatának szűk egy hónap alatt több találata volt, mint a legtöbb tavalyi bejegyzésnek).

És hogy milyen tapasztalataim vannak?

Néha magyar sorozatokat nehezebb találni, mint külföldieket. Komolyan, van jó pár magyar sci-fi kiadvány, aminek nincs a neten (rendes méretű, bár ez még a jobbik eset) borítója. A magyar fanzinokról ne is beszéljünk... Szóval szívesen fogadok bármilyen segítséget, beszkennelt magazinfedőt, bármit. És a nehézség nem csak a képek fellelésében mutatkozik. Egy olyan embernek, mint nekem, aki viszonylag új még a hazai sci-fi közösségben, elég nehéz megértenie, mi miért úgy alakult, ahogy. Pl. ez a könyv, miért nem ebben a sorozatban jelent meg, vagy ki csinálta ezt a képet. A magyar illusztrátorokról egyébként alig van infó. Van olyan alkotó, akiről egy angol nyelvű honlapon és az ISFDB-n többet találtam, mint magyarul! Még Ámon Lászlóról se sokat lehet tudni az internet alapján, képei közül csak pár lelhető fel. Ez jellemző az egész magyar netes sci-fis jelenlétre: nincs egy átfogó adatbázis.

Elég sok angol nyelvű adatbázis létezik, és ha az ember kitartóan keres - és szerencsés -, a linkek közt más nyelvű adatbázisra is találhat (persze nem biztos, hogy értékelhető méretű képekre bukkan, de itt speciel most ez nem lényeg). És bármilyen meglepő, a gugli fordítója a főbb céloknak megfelel. Persze, nem mindig érthető, amit fordít, ráadásul az ember nem angol nyelvvel meg van lőve, még németül és spanyolul csak-csak megy (ciencia ficción revista, ezt megtanultam), de pl. ciril betűvel, neadj isten kínai írásjelekkel, vagy arabbal már nem olyan könnyű. Ehhez kapcsolódik az egyik legviccesebb és legidegesítőbb eset. Ugye írtam ezt a bejegyzést az arab könyvsorozatról. Az arab betűs szöveget bemásoltam a szerkesztőbe. Ami innentől csak jobbról balra volt hajlandó írni. Eltartott egy ideig, amíg mindent rendbe raktam.

És bár nehéz elhinni, de a bőség zavarában szenvedek. Még ha csak az angolszász oldalt nézzük, már akkor is. De a többi nemzet oldalán is. Ha találok mondjuk egy spanyol vagy olasz adatbázist, blogot, akármit, ott általában hatalmas mennyiségű infó van. És az ember ilyenkor mondja: igen, ide visszajövök, ezért meg ezért meg ezért. És máris megvan előre egy hónapra, mit kéne megmutatni. Persze mindig közbejön valami. Viszont ott van a ló másik oldala. Bizonyos nemzetek kiadványairól alig találni valamit. Egyik nagy nehézségem a szlovák. Itt van a szomszédban, mégis eddig csak annyit sikerült megtudnom (jellemzően az angol wikiről), hogy létezik ott egy magazin. De se borítóit nem találtam, se semmit. A nyelvvel az a baj, hogy hihetetlenül hasonlít a csehhez, azok a szavak legalábbis, amik alapján keresek. Már ha jól keres az ember, és nem csak áltatja magát.

Szóval az a lényeg, hogy én jól szórakozom. Rengeteg bemutatnivaló van. Egyébként mondtam már, hogy a saját szórakoztatásomra csinálom? De ha valaki segíteni akar, van egy jó tippje, vagy egyszerűen csak szeretné látni mondjuk a legnagyobb orosz sci-fi magazin borítóit, az szóljon bátran. Szívesen veszek minden hozzászólást.

Egy városról - Perdido

2011-01-28T21:34:00.002+01:00

Gyakorlatilag erről szól ez a könyv. Egy városról. Új-Crobuzonról. Bas-Lag hatalmas és kaotikus világának egyik legnagyobb városáról.

China Miéville regénye, a Perdido pályaudvar, végállomás (Perdido Street Station) 2000-ben jelent meg. Ez volt a brit író második regénye, és bár az első is szép sikereket ért el, ez volt az, ami igazán ismertté tette a nevét. A többi már történelem. Nem is erről akarok beszélni.

Isaac Dan der Grimnebulin szabadúszó tudós, aki egy misztikus fizikai jelenséggel foglalkozik. Egy nap felkeresi egy sivatagi madárember, egy garuda, akinek levágták a szárnyait. Felfogadja Isaacet, és egy dolgot kér tőle: érje el, hogy újra repülni tudjon. A tudós lázas kutatásba kezd, és hamarosan kézzel fogható közelségbe kerül a cél. De valami mindent felborít: elszabadul egy kegyetlen bestia, mely nem csak ezen a létsíkon létezik, és éppen ezért megállíthatatlan. A sztori grandiózus, nem is nagyon van értelme írni róla, hisz az újabb és újabb komponensek hatalmasra duzzasztják a regény cselekményét.

Kritikusan szemlélve, a Perdido korántsem tökéletes regény. Néhol túlszalad az író tolla, és túl hosszan ír le dolgokat. Vagy olyan eseményeket, cselekményvonalakat hoz be, melyek nem viszik tovább a történetet. Vagy egyszerűen csak sokat időzik egy tárgy vagy szereplő leírásával.

De mindezt egyvalamiért teszi. A városért.

Ugyanis Miéville regénye azért válik a kétezres évek egyik mérföldkövévé a fantasztikum területén, mert ez az ember hihetetlen fantáziával épít fel egy elképzelhetetlen univerzumot. Elképzelhetetlen, ő mégis elképzeli és elénk tárja. Mintha Miéville nem akart volna mást, mint regény formába önteni a városról és annak világáról szóló fantáziáját. Kreált egy sztorit, ami egyébként nem rossz, ugyanis az ötletek itt is sokat segítenek, de elsődlegesen nem a sztori lehetett a lényeg.

Új-Crobuzon él. Lüktet, mint egy élőlény, hatalmas, gigászi, tele milliónyi lénnyel, más és más fajokkal. Itt nem lehet megkülönböztetni a fantasztikum al-ágait. Sci-fi? Fantasy? Urban fantasy? Steampunk?

Nem mindegy?

Persze ezeket sokan, sokfelé, sokféleképpen megírták már. Mégis. Mégis megéri újra írni róla, feltárni ennek a hatalmas világnak a kapuját. Modern regény, ízig-vérig egyedi, kegyetlen, amely beránt és nem ereszt. Lehet nem szeretni a gyenge karakterábrázolást, a túlírtságot, az önmaguk farkába harapó mellékszálakat. Én sem szerettem. De szeretem a Szövőt, a Konstruk Tanácsot, Mr. Motley-t, Yaghareket, Félfohászos Jacket, a khepriket, vogyanojokat, kaktuszembereket, újraformáltakat. Szeretem, hogy a garuda elbeszélésében egy bekezdésben annyi kalandot sűrít, amiből mások regényfolyamokat írnának. Szeretem, hogy annyi érdekes dolgot tudunk meg Bas-Lagról, és mégis oly keveset.

Én szeretem Új-Crobuzont.

És mások is szeretik.

a város (Edward Miller)

Szövő (Edward Miller)

a Konstrukt Tanács (Edward Miller)

a Bordák (Edward Miller)

khepri

Félfohászos Jack (Nicholas William Kole)

vogyanoj (Nicholas William Kole)

garuda, khepri, és a város

Akit más is érdekel az eszeveszett katyvaszomon kívül, az olvassa el, mit ír róla maga a fordító. Aki egyébként remek munkát végzett, örök hála neki a munkájáért.

Fiction becomes reality

2011-01-01T00:01:00.003+01:00

Frank Kelly Freas: Animal Farm

Gortron's Christmas Wish

2010-12-24T13:11:00.001+01:00

A kép forrása

Emellett régi szovjet rakétás képeslapok a képesalbumban.

Tron bizony

2010-12-17T18:48:00.001+01:00

fanmade plakátok (katt a nagyobb képért)

Azoknak, akik nem követik figyelemmel az internet egészére kiterjedő tevékenységemet, íme egy lista a legutóbbi garázdaságaimról, köztük igen, a Tron: Legacyról. Ami szerintem fasza látványorgia qva ütős zenével. A többi részletkérdés.

Szóval, van aztán Geoff Ryman mundane sci-fijéről, a Levegőről.

Gaines kartárssal kanyarítottunk egy kisebb írást az újonnan kiadott Hyperionról, amit még mindig kötelező minden sci-fi fanatikusnak elolvasnia!

Aztán voltak ugye a Chesley-nyertesek.

És az év egyik legemlékezetesebb olvasmánya, a Hajszőnyegszövők.

Ja, és ha valakit érdekel, van itt egy kis kommentcsináló a Machetéről.

Egyéb dolgok: megjelent az új Sandman, amit mindenkinek ajánlok látatlanban; nézzétek meg a Social Networköt (mostmár egyszer tényleg írok róla, miért nézze meg az is, aki utálja a fácsét) és nézzétek a képesalbumot, mert sok-sok-sok érdekesség van rajta. Vagy lájkold a fácsén.

(ui. a fenti kép zse-ni-á-lis)

The Masters of Science Fiction

2010-12-04T16:09:00.002+01:00

Az ABC televíziós csatorna 2007-ben tűzte műsorára a hatrészes The Masters of Science Fiction sorozatot, ami idehaza "A sci-fi mesterei" címen futott. A sorozat 6 sci-fi novellát mutatott be, ill. vitt színre. A történetek narrátora a világhírű fizikusprofesszor, Stephen Hawking volt. A 42 perces kisfilmeket jegyző Sam Egan a The Outer Limits (Végtelen határok) című sorozatból lehet ismerős

A sorozat első, The Clean Escape című része talán a legerősebb mind közül. John Kessel történetében egy halálos beteg, rákos pszichiáternő próbálja meg visszahozni a valóságba páciensét, aki élete egy 24 évvel korábbi időpontjában él, és nem hajlandó tudomást venni a jelenről. A történet lassan adagolja az újabb és újabb komponenseket, egyre mélyebbre lökve a nézőt a rejtélyben, míg végül egy katartikus végjátékban feszültségek közepette ad megoldást, ám ez, mint minden jó novellánál, nem hagyja nyugodni a nézőt. A Judy Davies játszotta doktornő és a Sam Waterston alakította páciens macska-egér játéka feledhetetlen művé teszi.

A második, a The Awakening inkább csak alapfelállása miatt érdekes, maga a végkicsengése eléggé ismert. Howard Fast történetében egy különös gubót találnak Irakban, amitől három ember katatón állapotba kerül. Hamarosan több ilyen gubó is feltűnik a világon, és egyértelművé válik, hogy nem földi eredetűek. Skynnerre (Terry O'Quinn), az egykori földönkívüli kutatóra vár a feladat, hogy megfejtse, mit is akarnak tőlünk az idegenek. A sztori egyetlen érdekesebb szála a nemzetek egymáshoz való viszonya, illetve színesíti még a képet a főszereplő személyes tragédiája is.

A Robert A. Heinlein novellából készült Jerry Was A Man egy könnyed kis darab. A Malcolm McDowell által megformált tudós gyárában mesterséges lények millióit állítják elő, köztük az ún. Jancsikat (Joe-k), melyek félig emberi, félig mesterséges lények. A humoros kis sztori középpontjában egy hóbortos milliomos áll, aki be akarja bizonyítani, hogy szeretett Jancsija, Jerry ember, és ezt végül bíróságon is sikerül keresztül vinne. Ami érdekessé teheti a sztorit, az az, emilyen magyarázatot adnak Jerry emberi voltára.

A negyedik történet a kedvencem. A The Discardedről már az első percekben lerí, hogy nem szokványos alkotó műve, és valóban, Harlan Ellison neve nem okoz meglepetést a stáblistán (Jonathan Frakes már annál inkább, aki rendezőként van jelen). A történet szerint a Földön kitört mutációs járvány miatt a torzszülötteket egy űrhajóba tuszkolták és kitoloncolták a bolygóról. Brian Dennehy és John Hurt által életre keltett szereplők azok, akik egyfajta vezetőként funkcionálnak, és kerülnek ellentétbe, amikor egy követ érkezik a Földről, az ő segítségüket kérve. A klausztrofóbikus környezet, a torz mutációk ötletesebbnél ötletesebb megjelenése, a noiros zene, illetve a színészi játék olyan tökéletes elegyet alkot, hogy ennél keresve sem lehetne jobbat találni.

Walter Mosley sztorija, a Little Brother egy disztópikus jövőbe enged bepillantást, ahol az emberekről gépek döntik el, milyen élete lesz. A főhős (Clifton Collins Jr.) a föld alatt él, ún. "fehér zajként", ám egy nap sikerül megszöknie, viszont belekeveredik egy hármas gyilkosságba. A filmben a főhős logikájával és éles eszével igyekszik megvédeni ártatlanságát a kérlelhetetlen és kikezdhetetlen számítógépes bírák előtt. Ennek a kisfilmnek az erőssége, hogy csupán azzal, hogy a főhős szavakkal száll szembe, képes odaszögezni a nézőt a képernyőhöz, és gondolkodásra serkenti (hisz ahogy a film is mondja, amíg gondolkodunk, szabadok vagyunk).

Az utolsó, Watchbird című Sheckley történet hőse egy tudós (Sean Austin), aki kifejleszt egy robotmadarat, ami felismeri a gyilkos szándékot. A hadszíntéren tökéletesen be is válik, aminek következtében a politika és a nemzetbiztonság úgy dönt, hazai földön is be fogják vetni. A kisfilm lényegében arról szól, hogyan csúszhat ki a tudomány az ember kezéből, ha nem kellő körültekintéssel járnak el. Mert ahogy a filmből is kiderül, nem a gép a rossz, hanem az ember, aki használja. Egyébként ez sem kimondottan mérföldkő, de a felvetett kérdéseiben és karaktereiben nem marad el a sorozat többi tagjától.

Sajnos a sorozat csupán hat részt élt meg, mindazonáltal bátran ajánlható mindenkinek, legyen az sci-fi kedvelő vagy sem. Az epizódok olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyek napjainkban is meghatározóak, és a jövőben is ugyanúgy jelen lesznek.

Hivatalos honlap.

Szaurusztánc

2010-11-28T13:02:00.001+01:00

"Szeretsz idegen lenni? (Mondjuk, úgyis az vagy, csak hogy élvezed-e.) Soha senki nem fogja azt gondolni és érezni, amit te. A városról, az életröl, meg úgy mindenröl. Na, ilyen a szaurusztánc." (TCG)

"Alkonyszínű rókák a rókaszínű alkonyban."

Ariel von Ladik, a Hasemiták egykor szorgos hivatalnoka ötvenegyedik születésnapján hirtelen elhatározástól vezérelve elhagyja munkahelyét, a Pártot, és mindent, ami azelőtt jellemezte. Beleveti magát a Couleur Lokál sötét boxaiba és birodalmi alkonnyal teli poharaiba. Itt, ezen a furcsa helyen, amit csak azok találnak meg, akik nem keresik, próbálja összerakni a képet a világról, mert amit ő lát és ismer, talán nem az, amit mások látnak és ismernek. A fiatal Máray Lail, a baljós világfi, Nero de Sforza, a csavargó Galgagyörkből való Salaam, a vad életű Aila von Selmecz és a cserzett lelkű Menghisztu Akela elbeszéléséből egy furcsa világ rajzolódik ki, ami egyszerre Ariel világa is, egyszerre pedig nem. Szauruszok, Hasemiták, cigányok, a Legális Fasiszta Párt ifjai, tolvajok, nincstelenek, gazdagok, erkölcstelenek, a különös város ezernyi lakója lejt őrült és kegyetlen táncot az alkonyban.

"Mindegy, hogy ki hol áll: a szerkezet változatlan."

Trenka Csaba Gábor második, 1994-ben megjelent könyve - amellett, hogy ritkaságnak számít - olyan mű, amiről nem lehet egykönnyen nyilatkozni. Benyomások azok, amelyek főleg megmaradnak az olvasóban. Szerelem, szex, bűn, harag, tömeg, sivárság, halál, élet. Senki se próbálja felgöngyölíteni a történetet: nagyon nem tudjuk meg, miért mondják el a szereplők azt, amit, illetve hogy ki is az az Afranius, aki minden történetben felbukkan, néha utalva egy korábbi részre, néha viszont mintha teljesen más személyről lenne szó. Afranius talán az a tényező, ami a szereplőket a Couleur Lokálba vezette. A regény érdekes külsőségeiben is. Egyrészt a szerző - Trenka - a bevezetőben magát mint "a különös és idegen város kívülálló tudósítóját" vezeti fel, majd később viszont megemlítődik újra, mint "ellenzéki szerző, aki csúnya halált halt". Ez az ellentmondás már önmagában is bonyolulttá teszi az értelmezést, de ez csak a kezdet. A szöveg Ariel emlékezése, amit egy Hasemita hivatalnok ellenőriz, és lábjegyzetében mindig kijavítja ill. kommentálja a leírtakat, mint egy jó cenzor. De itt még a cenzort is cenzúrázzák, ugyanis valahol a könyv felénél megtudjuk, hogy még egy olvasó hozzáír a szöveghez. Diktatúra felsőfokon. És miért van az, hogy Ariel a mi Budapestünk helyneveit használja, szemben a cenzorral, aki mindig kijavítja, olyanokra, hogy Győzelmes Pelikánok útja, Alkonyrókák tere, Szaszanida park és Iszmail mecset? Lehetséges, hogy a világ összefolyt? És mi a Lény? Valami olyasmi, mint a titokzatos szauruszok, amikről nem tudni, valóban léteznek-e, és ha igen, mik is pontosan? Az ősgyíkok talán a visszatérő rend hírnökei, talán Trenka a rendszerváltásra kíván utalni, nem lehet tudni.

"Nem akarok semmit, csak felidézni a félelmet és a gyönyört."

És mindezek fölött, mellett, alatt, benne, rajta, a háta mögött, Möbius-szalaggá csavarodva, ott a Város. A Város, melynek nincsen neve, csak egy szent folyója, a Da Nang - melynek nevének megváltoztatása maga is bűn, hát még olyan névre, mint Duna -, s egyszerre keleti, nyugati, ódon, csillogó, koszos, falfirkákkal teli, freskókkal teli, ahol a pálmafák lengenek a szakadó hóesésben. Maga a világ vége és a világ kezdete, a Birodalom utolsó napjai, a szauruszok eljövetelének hajnalán. Vajon ez Budapest? Vagy csak egy lidérces álom, álompolgárokkal és irreális-szürreális alakokkal? Talán sose fog kiderülni. Még akkor se, ha elolvasod ezt a könyvet - de ez csöppet se zavarjon, engem se zavart. Olyan ez, mint a Galaktikus Pornográfiában: "a valóság nem az, ami körülöttünk van, hanem az, ami arról nekünk eszünkbe jut." Neked mi jut eszedbe a világról?

Ha érdekel, nézz bele.
Vagy olvasd el, más mit lát az alkonyatban.

Sokszoros reklám

2010-11-23T10:42:00.002+01:00

Először is, amiről már lehetett hallani, sőt, lehet látni is.

Elindult az SFmag [like Locusmag] online, fantasztikummal foglalkozó magazin. A keletkezéséről, céljairól estébé sok helyen lehet olvasni. Hogy én hogy kerültem a képbe? Hát, az úgy volt, hogy mindig is szerettem volna egy modern, igényes SF honlapot látni, segíteni benne. Ne értsen senki félre, az FK is igényes, csak sajnos nem tud minden téren áttörni. Az SFmag létrejöttéig az FK-ban láttam az egyetlen lehetőségét annak, hogy az online magyar fantasztikus portálok hasonlóan színvonalassá váljanak, mint külföldi társaik. Most már nem csak az FK-ban látom.

És ha már reklám, ajánlom magamat, illetve egy SFmagos cikkem, életem első olyan írását, amihez külföldi alanyok segítségét kértem: a 2010-es Chesley Award nyertesekről szóló cikkről beszélek. Olvassátok és nézzetek el az alkotók honlapjaira, megéri!

És ha már képek. Szoktátok nézegetni a Sci-Fi-O-Ramát, vagy a skiffy-t? Mert én igen. És imádom őket. És hát hirtelen felindulásból úgy döntöttem, miért ne csinálhatnék én is hasonlót? Csak saját szórakoztatásomra. Meg is csináltam, szelíd-szolíd sci-fi képesalbumomat, ahol össze-vissza/tematikusan kerülnek majd fel képek, könyv- és magazinborítók, illusztrációk, a szem gyönyörködtetésére. (Van egyébként hasonló magyarul, a Tufabor, amit ajánlok mindenkinek.) Itt tényleg nem lesz semmi ideologizálás, se nyavalygás, elmélkedés stb. Csak képek. Meg persze néha zene, mert ugye az is alulreprezentált az SF kapcsán. Szóval ott a kis robot, aki olvas, őt kell követni ha el akartok jutni az albumba. Remélem mindenkinek annyira fognak tetszeni ezek a képek mint nekem.

Egyébként más téren is elég sok minden történt velem. Bedolgozom ide is, oda is, sőt, még a Galaktikában is fölfedezhetitek a nevemet. Persze ez nem nagy dolog, de azért na! Plusz a kis sci-fis csoportunk is új projekten dolgozik (még csak ötletelés stádiumban van a dolog), de ha összejön nagyobb lesz mint a kötetünk (amiről fogalmam sincs, mennyire [nem] lett sikeres). Szóval zajlik az élet. Ti meg olvassatok!

SF kurzus 2010/2.

2010-11-20T11:18:00.004+01:00

Múlt hétvégén tartottuk a szokásos SF-es kurzusunkat az SZTE-BTK Vallástudományi Tanszékén, igencsak szép számú jelenlévővel. Ezt még októberben előzte meg egy előadássorozat, ahol hallhattak tőlünk, "oktatóktól" a prezentációtechnikáról, az adaptációkról, én elmondtam monstre 45 perces SF-es prezentációmat - amivel csak 25 perccel léptem túl a 20 perces keretet - ill. a virtuális/vurtuális terekről, valamit egy-két műről (mi Tamás barátommal sahárok voltunk). Ahogy lenni szokott, a hétvégi óra körülményei most is változtak, hisz míg tavaly hárman, idén négyen bíráltuk az elhangzó referátumokat, és sokkal több volt azoknak az előadóknak a száma, akik csak azért adtak elő, mert kedvük volt, egyébként nem kaptak érte jegyet. Rajtuk kívül is volt olyan, aki a korábbi kurzusokon részt vett és most csak nézőként volt jelen.

Az elmondható, hogy a legtöbb referátum nem egy konkrét művet (irodalom, film stb.) járt körül, hanem egy témát (posztapokaliptika, időutazás, disztópiák, eugenika, robotika stb.) és ezekhez vették "illusztrációnak" a különféle műveket. Persze volt olyan referátum is, ami konkrét műre koncentrált (pl. Enki Bilal Szörny-tetralógiája, ami meghozta a kedvem Bilal képregényeihez, vagy amin még én is meglepődtem, a Takeshi Kovacs-trilógia).

Összességében a kurzus jó hangulatban telt, mindenki hozott rágcsát, innivalót, amit bedobtunk a közösbe, így volt mit ropogtatni, ezzel is zavarva az előadókat - ezúton kérek tőlük elnézést. Érdekes volt figyelni, hogyan állnak hozzá teljesen különböző emberek bizonyos témákhoz, ill. hogy hogyan teljesítik a diasorral megtűzdelt prezentációt. Bár sokan voltak, akik első prezentációjukat tartották az egyetemen, mégis többen jól teljesítettek (ehhez hozzá tartozik, hogy mi is nagy figyelmet fordítottunk rá, hogy jó ppt-ket adjanak ki a kezükből). Ennek már csak azért is örülök, mert a kurzus célja az SF népszerűsítése mellett a prezentációtechnikák elsajátítása is. Én is innen tanultam meg rendesen prezentálni. Persze az is elmondható, hogy a hallgatók nagy része most foglalkozott először SF művekkel, de ez sajnos egy ilyen szakma, remélem a kurzus meghozta a kedvüket hozzá.

Két előadás volt, amit kiemelnék. Az egyik az udmurt (Oroszország) Vjacseszlav Ar Szergi Lepkelelkek című könyvével volt kapcsolatos. Se a könyv, se az előadás nem kapcsolódott az SF-hez - bár minden SF, ahogy ezt az előadó is megjegyezte -, mégis az egyik legérdekesebb prezentáció volt a világ végén élő udmurtokról. A másik előadás pedig az elektronikus zene és az SF viszonyáról, érdekességekkel, alkotókkal, klippekkel és sok-sok zenével. Íme két példa, előbbit a klipje miatt is érdemes megnézni, utóbbit pedig biztos mindenki ismeri:

Végeredményben ez a félév is érdekesen és kellemesen zajlott le, sok pozitív visszajelzéssel. Reméljük, jövőre is ilyen jó hangulatban fog telni a kurzus, és hogy sikerül továbbfejlesztenünk egy nagyobb létszámú előadássá.

The Age of Noise and Light

2010-10-27T21:03:00.004+02:00

Nem szokásom ilyen bejegyzést írni, több okból sem. Egyrészt nem szoktam jövőben bemutatásra kerülő filmekről írni: ez a filmes honlapok, blogok dolga. Másrészt eddig egyszer írtam zenekarról (Tangerine Dream), akkor se sokat. Harmadrészt az ilyen katyvasz bejegyzések se illőek hozzám.

De a Tron: Legacy című film teljesen megfogott.

A Tron mindenkinek megvolt? 1982, a számítógépes kor hajnala (még Gibsonék is csak hologramrózsák szilánkjait szedegették), sehol sincs még a professzionális számítógépes grafika. És akkor a Disney - érzitek, remélem, a Disney, a családi matinék fő királya - összehozott egy filmet. Összességében nem lett volna nagy valami, de valami miatt mégis formabontó és korszakalkotó lett. A Tron volt az első film, amelyet teljesen - persze vannak kivételt képező jelenetek - számítógépes animációval készítettek, és itt kezdtek el igazán agyalni, milyen is lehet a cyberspace. A fénymotorok (vagy maradjunk a light cycle-nél?) talán mindenkinek az emlékezetébe beivódtak, és aki látta gyerekkorában az nosztalgiával tekint vissza rá (felnőtt fejjel, a mai high-tech univerzumunkban már nem annyira szemet gyönyörködtető, de ez az idő foga). [Akit érdekel, elolvashatja Brian Daley novellizációját, de akár le is töltheti.]

És hát mint minden fontosabb - és kevésbé fontosabb - filmtörténeti művet, ezt is elérte a reboot/prequel/etc. hullám. Első pontnak hála az égnek nem egy "felújítást" kapunk, ami általában nagyon rossz szokott lenni, hanem továbbviszik a történetet. A Tron: Legacy (magyar forgalomban Tron: Örökség) Flynn fiáról fog szólni, és arról, hogyan próbálja megtalálni apját a cybertérben.

Remélem nem követek el nagy bűnt, ha azt mondom, erre a filmre se a története miatt fogok emlékezni. De emlékezni fogok!

Először is ott a látvány. Ez a trailer ugyan nem enged sokat látni, de a neten fellelhető pár kép arról, hogyan is fog kinézni a film világa (vagy videó itt). Büntet. Nagyon futurisztikus, lélegzetelállító. Legalább is nekem.

De ez így önmagában kevés lenne ehhez a bejegyzéshez. A másik a zene.

A zene jó karcos, és nem más szolgáltatja, mint a Daft Punk. Mit mondjak, úgy összességében eddig is kedveltem a két francia zenéjét, bár nem voltam tőle hasra esve. Azok a számaik tetszettek eddig is, amelyekben nincs ének, csak zene. A Tron: Legacy zenéje viszont zúzós, karcos zene, amilyet mindig is szerettem. Egyébként annyira eggyé váltak a filmmel a fiúk, hogy benne is lesznek:

És ha valaki szereti az ínyencségeket, annak itt egy animált kép róluk:

Szóval nagyon várom a filmet, ami remélem megadja amire vágyom: jó kis képi és zenei orgiát, amolyan high-tech módra. Decemberig kell rá várni (Update, megnéztem, vélemény itt), addig tuti hogy rongyosra hallgatom a zenét. Ezzel már el is kezdtem:

Mi hiányzik a magyar SF-ből?

2010-10-27T13:34:00.001+02:00

Most nem lebaszni akarok senkit. Általában nem is szokásom, remélem ezt a blog olvasói tudják.

Nem akarok most itt elméleti dolgokról írni, lándzsát törni az angol SF kérdésében, satöbbi.

Most arról szeretnék beszélni, mi hiányzik úgy an block a hazai fantasztikumból. Magyarul belőletek, belőlünk.

Egyesek fröcsögnek, flémelnek, szidnak, ostoroznak, stb. Akinek inge vegye magára. De egyvalamiről elfeledkezik a többség. Az SF nem önmagáért létezik. Hanem az olvasókért. Bezony. Én nem fogom most keresztes vitézként zászlómra tűzni az "Olvasó" címkét. Nem vagyok egyszerű olvasó, mert én már nem csak egyszerű olvasó vagyok. Visszajelzek, bele-belefolyogatok a hazai SF-be, legyen szó itt magáról az SF életről (és itt ne a hazai "mainstream" életet gondoljátok, ettől teljesen különböző dologról van szó) vagy a netes SF elméletekről (ismertető, esszé, kritika stb.) Az egyszerű olvasó nem ilyen. Ő olvas. Persze, visszajelezhet, hisz az internet, a web2 korában élünk, miért ne tehetné meg. Ha írók, szerkesztők, fordítók megtehetik, egy mezei olvasótól milyen alapon vennénk el ezt a jogot. De nem ez a fő kérdés, kanyarodjunk vissza. Szóval, a lényeg, hogy van az olvasó. Meg úgy mindenki. És van valami, amit jobb lenne gyakorolni. Az, hogy tiszteletben tartjuk a másikat, szépen beszélünk, nem kiabáljuk le a fejét, nem állítjuk be hülyének. Az apropó (az egyiket nem írom le, megfogadtam, hogy nem írok ide róla) a solarián Szenkel folytatott kis csevejünk. Neki nem jött be igazán a Lenni vagy nem lenni (sic!). Leírta, mit gondol róla. Namármost, mindenki tudja rólam, hogy imádom ezt a könyvet. És mit léptem erre? Nekiálltam vitatkozni? Elhajtottam? Negligáltam a véleményét? Nem. Két dolog miatt. Először is Szenk velem szemben - és ahogy figyelem egy ideje, soha senkivel szemben - nem követett el hasonlót. Másodszor: véleményekről nincs értelme vitázni. Nem azt mondom, hogy nekem van igazam. Különbözünk, így is kell fölfogni a világot. Most nem fogok senkivel se veszekedni azért, mert szereti a ketchupot, én pedig nem. Ez nonszensz lenne. És ez a baj a hazai fantasztikummal (nem a ketchup).

Egy kis megértés, türelem, odafigyelés kellene. Persze, én is tudom, hogy vannak, akikkel nem lehet értelmesen beszélni. Ez van, ilyenek is vannak. Ennek ellenére még lehet próbálkozni. Minden oldalnál. Ugyanis szerintetek egy átlagos olvasó ha véletlenül olyan blogra téved, ahol kedvenc írója épp a falkáról, a szekértáborokról, vélt vagy valós (?) összeesküvésekről ír, mit fog ebből levenni? Semmit. Maximum azt, hogy az illető sültbolond.

Szóval ez hiányzik: egy alapvető emberi jellemző. Kezeljük a másikat is úgy, ahogy elvárjuk, hogy minket kezelnek. Próbáljuk meghallgatni, megérteni, mit mond. Ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, amit mi kitaláltunk. Csodálkoztok, hogy szarban van a hazai fantasztikum? Hogy megy a falkázás, meg ilyenek? Hogy a kutyát nem érdekli már az SF valójában? Hát éppen ezért. Nem mondom, hogy most szipogós nagy összeborulás kell. Az ugyanis lehetetlen. Nem is nagyon értem, mások miért szajkózzák ezt szüntelen. Ennek már vége. Le kell tarolni mindent. És azután kellene újra építkezni. Új alapokról, tiszta lappal.

Meghallgatni, meghallgatva lenni. Tisztelet, és az ártatlanság védelme. A kettős mércét pedig gyorsan felejtsük el, mert azt elég gyorsan ki lehet szúrni, és utána csak magunk alatt vágjuk a fát.

És még valami ide a végére. Ne felejtse el senki: én még fiatal vagyok, nagyon fiatal. És az internet korában élünk. Én is benne élek. És nem vagyok sültbolond. Előttem az élet. Szóval bármit is tesz a hazai SF krémje, és még akkor is itt leszek, amikor ők már azt is elfelejtik, miért tették azt, amit. Ez nem fenyegetés. Ez ténymegállapítás.

A barbárokra várva

2010-10-26T21:53:00.002+02:00

"- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét."
Konsztantinosz Káváfisz

Nem hiába kezdem ezzel az idézettel, hisz a Nobel-díjas dél-afrikai szerző, J. M. Coetzee (állítólag úgy kell ejteni, hogy "kütszié", de én úgy ejtem, hogy "kötzié") is ebből a versből merítette ötletét klasszikus 1980-as regényéhez.

A könyv maga érdekes műfajt képvisel, talán a történelmi fikció címkével illethetnénk, de persze mint oly sok műnél úgy ez itt sem számít. Történetünk a meg nem nevezett Birodalom egy határvidéki helyőrségében indul. A névtelen városka egy oázis mellé épült, és a Birodalom egyik "fontos bástyája" a titokzatos barbárokkal szemben. A helyi bíró irányítása alatt a helyőrség a maga békés életét éli. Azonban megjelenik a titokzatos Joll ezredes, akit a fővárosból azzal a céllal küldtek ide, hogy felmérje a határ menti barbárok erejét és előkészítse a terepet egy esetleges inváziónak. Bár a bírónak már a kezdet kezdetén erős ellenérzései vannak Jollal és feladatával szemben, mégis ellátja kötelességét. Még akkor sem emeli föl a hangját, amikor az ezredes szemmel láthatóan ártatlan embereket - szerinte a gonosz barbárok közül néhányat, bár több köztük az öreg és az asszony, mint a harcra kész férfi - "faggat ki", ami itt módszeres kínvallatást jelent. Miután az ezredes dolga végeztével hazatér, a bíró pártfogásába vesz egy megkínzott barbárlányt, és az események lassan beigazolják félelmét: a határ menti város élete teljesen megváltozik.

"A történelmen kívül akartam élni. Azon a történelmen kívül, amelyet a Birodalom minden alattvalójára, még az ilyen távolba szakadtakra is rákényszerít."

A könyvvel kapcsolatos egyik fontos tudnivaló, hogy az apartheid idején íródott, és egyértelmű (?) a párhuzam a barbárok és a feketék, a Birodalom és a rendszer között. Persze nem kell csak erre kihegyezni az értelmezést, és éppen ezért válik ez a könyv egy remek alkotássá. A tétel egyszerű: tartsd fenn a lakosság félelmét a külső ellenség iránt, borzold fel legbelsőbb állati ösztöneiket, a mástól való félelmüket, és akkor a tenyeredből fognak enni. Legyen egy állandó ellenségkép, ami összekovácsolja az egyébként teljesen különböző embereket. Hazudj a szemükbe, úgy sem veszik észre, mert félnek, mert az ember nagy tömegben birka, elfogadja, bármit is teszel arra hivatkozva, hogy te vagy a hatalom, és értük cselekszel. Dobd sutba az igazságot: hisz ugyan ki tudja, mi az igazság. A bíró? Joll? A barbárok? Könnyű csűrni-csavarni a dolgokat, aztán ha rosszra fordul a helyzet, még mindig sikeresen kihátrálhatsz.

Emellett érdekes leírásokat és gondolatokat tartalmaz arról, milyen egy elnyomó hatalom alatt élni. Mi a fontosabb, a kötelesség, vagy az egyén igazságérzete. Ahogy el is hangzik a bíró szájából: mi a törvény világában élünk, ami sajnos csak egy pótlék, hisz nem tudunk teljes mértékben igazságot tenni. De vajon mi az első, a jog, vagy az igazság? És mit tehet egy hivatalnok, amikor az állam teljes ereje nehezedik rá. Hogy maradhat valaki ember a hatalom álcája mögé bújt barbár lelkekkel szemben? Coetzee könyve nem a világirodalom legsodróbb regénye, sőt, egyes leírások igencsak vontatottak, de ezek a gondolatok és a bíró lelki vívódása emlékezetessé teszik A barbárokra várvát. Ez olyan könyv, ami a modern világunk - sajnos ma is éppen égetően aktuális - kérdéseivel foglalkozik, ami talán mindig aktuális marad. Bár ha jobb világban élnénk, Coetzee Birodalma is csak történelem lenne, mint számára az előző Birodalom. De ami a könyv egyik tanulsága: a hatalom talán sosem tanul elődei hibájából.

[Vérszegény ismertetőm itt.]

Savannah 2116 AD

2010-10-20T12:47:00.004+02:00

Újabb cikk, újabb érdekességek. A bejegyzés címe Jenny Robson dél-afrikai író regényének nyomán fogant meg (a kép elég rossz minőségű, pedig az Amazonról szedtem le), annak apropóján, hogy a Dél-Afrikában lévő science fictionről került ki egy kis összefoglaló. Az eleje még számomra is érdekes, mármint magáról a sci-fi helyzetéről elmélkedő rész (amit egy dél-afrikai irodalmár és egy sci-fi író cikkeiből szedtem össze), a második rész, ami már kimondottan a művekről, ill. az ottani sci-fi történetéről szólt volna már inkább sűrű, mint kielégítő. Sajnos a cikkek, amikből dolgoztam nem tértek ki valami részletesen, és én is még zanzásítottam belőlük. Bár utánakereshettem volna a műveknek (majdnem mindent meg lehet találni az interneten, csak kitartónak kell lenni), de most kivételesen megelégedtem ezzel. A lényeg úgy is benne van a cikkben.

Ugye Dél-Afrikáról tavaly óta SF téren - és nem kimondottan SF téren is - mindenkinek a District 9 jut eszébe. Nos, ezzel kapcsolatban Nnedi Okorafo nigériai írónő írt egy igen alapos bejegyzést a blogján, ami új fénybe helyezi a filmet (bár egy európai néhol kicsit erőltetettnek látja Okorafo egy-két kifogását, de tény, hogy sok érdekes dolog van benne). A lényeg, hogy leveszi a keresztvizet a filmről.

További érdekesség, hogy még J. M. Coetzee, ma már Nobel-díjas író is adott közre science fictiont - leghíresebb, A barbárokra várva című könyve is egyfajta történelmi fantasztikum -, mert ebben a tematikában könnyebben tudta elmondani véleményét az apartheid rendszerről.

Ja, és ne feledkezzünk meg a Moxyland-ről sem, amiről Rorimack írt az endlessre egy nagyon érdekes cikket, amiből kitűnik, hogy egy nagyon ambiciózus könyvről van szó, Lauren Beukes amúgy is Dél-Afrika egyik legismertebb SF szerzője. A zenéjét hallgatva az embernek megjön a kedve a könyvhöz is. És ha már lehet kérni, ezt jelentessék meg magyarul, meg mondjuk a Spiral of Fire-t Micheal Cope-tól, ami érdekes SF/mainstream kísérletnek tűnik. Egyébként aki kíváncsi a dél-afrikai SF termésre, az elolvashatja a dél-afrikai SF/F társaság fanzinjának, a Probe-nak néhány számát.

Astronomía se escribe con G

2010-09-06T15:19:00.002+02:00

Sok furcsa címmel találkoztam már életemben, de ez bekerült a Top10-be: "Asztronómia G-vel írva", vagy ilyesmi. Ez egyébként egy kubai SF antológia címe, és nagyon fülbemászó.

Ennek az apropója pedig az, hogy kikerült még múlt héten egy kis áttekintő a kubai SF-ről az FK-ra. Nem nagy dolog, szerencsém volt, hogy az egyik író (magát csak Yoss-ként emlegeti, és elég keményen néz ki) egy komplett áttekintést (ederetileg spanyolul, de Daniel W. Koon lefordította, ő egébként elég sokat tesz a latin-amerikai SF népszerűsítéséért) tett közzé még 2002-ben (és itt jön elő a szokásos gyermekbetegség: nincs angol nyelvű forrás 2002 utánról, ami ugye már elég régen volt).

Több dologról is akarok írni. Nézzük sorjában:

Egyrészt érdekes, hogy egy olyan országban, ahol egy rakás dolog akadályozná az SF létrejöttét (diktatúra, polgárháború, papírhiány!) még ott is megveti a lábát.

Másodszor: az ember csak akkor tud írni róla, ha tud angolul (vagy spanyolul, de szerintem idehaza ők vannak kevesebben). Folyamatosan folyik a vita, hogy akkor most kell-e egy SF fannak angolul tudnia, vagy sem. Hát, szerintem nem árt. Már csak azért sem, mert pl. a kubaiak egy rakás novellát tettek közzé angolul a neten, és létrehoztak egy szerteágazó linkgyűjteményt a kubai SF-ről. Ráadásul a fiatalabb írónemzedék - akik már a nyolcvanas évek végén kezdtek alkotni(!) - olvasnak angolul kortárs SF-et, mert ugye ehhez csak így férhetnek hozzá (és olyan kortársakra gondoljunk, mint Gibson vagy Card, akiknek azért idehaza elég sok könyvük megjelent). Mit is vonhatunk le ebből? Szerintem aki érti az érti: olvassunk angolul, ill. mutassuk meg magunkat angolul. Nem az angolszászok miatt, a lópikulát! Hanem mert a többi nemzet is így fog minket megérteni.

A honi SF-ben mindig előkerül, hogy "a hazai utat kell követni!" OK, kövessétek, SF írók, de találjátok előbb meg! Yoss szerint a kubai szerzők megtalálták, hisz az egész kubai társadalom a változás előtt áll, hisz mi lesz itt, ha a Castróknak és társaiknak leáldozik? Hogyan fog hatni az elzárt Kubára a globális világ? Ők erre keresik a választ. Mindenki a körülményeit vizsgálja. Nekünk mi van? Közép-európai, a kommunizmust nemrég levetkőzött országként? Ne a banális dolgokat nézzétek, hanem ami igazán lényeges. De ezt nektek, írók, jobban kell tudni. Ne ötven éves sztorikat írjatok - írjatok a mának!

Negyedszer pedig egy, a szívemnek nagyon melengető dolgot szeretnék közölni. A cikkhez hozzászólt Daina Chaviano, akit csak "a kubai SF nagyasszonyaként" szoktak emlegetni: az első kubai SF íróműhely és az első kubai SF magazin létrehozója, a kilencevenes évektől az USA-ban élő író, akit napjainkban az egyik legnagyobb latin-amerikai fantasztikummal foglalkozó írónőnek tartanak (nem csak SF-et, hanem minden mást is ír, és magyarul is jelent meg könyve). És hogy ebből is levonjuk a tanulságot: az internet jó dolog, mert összehozza az embereket. És itt is ugye angolul.

Végezetül pár borítókép:

Az SF él!

Predators

2010-08-25T12:32:00.001+02:00

Én az a fajta filmnéző vagyok, aki ritkán változtat a véleményén filmnézés közben. Ez a Ragadozóknál úgy jelentkezett, hogy fél óra után azt mondtam, nem érdekel, mi lesz a film vége, nekem ez tetszik.

De miről is van szó? Mindenki kívülről fújja, hogy Robert Rodriguez meg Antal Nimród, Adrian Brody meg a "predátorok". Igen ám, de amíg nem látod, addig nem tudod, mit is jelent ez. Adva van az alapszituáció, sima "ki-marad-a-végén" vadászós kicsithorror. Maga az alapötlet nem is egetrengető, sőt, el kell ismerni, hogy sok hiba is akad a filmben, ill. pár olyan fordulat és karakter, akit nem lett volna muszáj erőltetni. a szereplők közül csak három van, akire igazán van miért emlékezni, a többiek "levadászható alanyok". Ráadásul semmi olyan nincs benne, ami nagyon megkülönböztetné egy harminc éve készült, hasonló stílusú filmtől.

De mégis működik. Az egész film még is így kerek és jó. Kezdjük mindjárt az alapoknál. A kezdő jelenetek hihetetlenül jól megalapozzák a film atmoszféráját, a zene és a környezet azonnal berántja azt, aki számára az 1987-es Ragadozó máig kedves emlék. Itt ugyan nincs akkora tesztoszteronszag, mint Schwarzenegger mozijában, de ami kell azt itt is megkapjuk: hőseink valahol az első negyed órában kiirtanak egy fél erdőt, miközben próbálják levadászni a rájuk vadászókat. A dobszóló, ami pedig az igazi Ragadozók színre lépését kíséri, olyan erejű, hogy az ember mellkasában dobog még a film után is. A film csúcspontján pedig - az ominózus jelenet a Ragadozók táboránál még az elején - maga az elemi erejű Predator-érzés. Onnantól kezdve a film gyengülésnek indul, de ezzel együtt képes megtartani az atmoszféra erejét. A színészekre nem lehet panasz. Ugyan Laurence Fishburne néhol kicsit kilógott, de a film szintjén nem feltétlenül rossz a jelenléte. A korábban említett három legjobb karakter természetesen Adrien Brody, a Walton Goggins alakította halálraítélt fegyenc - aki a szükséges "crazy man" szerepét tölti be, és neki köszönhető a film legmaradandóbb momentuma -, és a maga sablonos módján is remek jakuzavezér (Louis Ozawa Changchien), akinek leszámolása az egyik Ragadozóval nem hogy klisés, hanem egy nagyon szép, szamuráj-filmbe illő jelenet. Brody zsoldosa meg kellemesen öncélú, és bárki bármit mond, még az a nagy stukker is jól áll a kezében.

Ami még a film egyértelmű előnye, az a klasszikus mozi-feeling. Ezt a filmet akár a 87-es film helyett is megcsinálhatták volna - na jó, nem -, mert kb. a formanyelv semmit se változott. Ez egy színtiszta akciófilm, erőskezű kameravezetéssel, szép éles képekkel, érdekes plánokkal. Amilyennek egy ilyen filmnek lennie kell. Persze a klasszikus "szűk teres horror" is előkerül, de hát ezt elnézzük, még ha picit ki is lóg az összképből (nem mintha a dzsungel nem lenne ugyanilyen szűk tér, funkciója szempontjából).

És hát ne feledkezzünk meg a főszereplőkről sem. A Ragadozók feltűnése a színen olyan szívmelengető a magamfajta fannak - bavalom, az AVP-ket nem láttam, az elsőt fél óra után kikapcsoltam, szóval semmilyen "rossz" tapasztalatom nincsen a 87-es kaland óta -,akinek a Predator szó egyet jelent a kegyetlen, rasztahajú dzsungelharcossal. A filmesek kitettek magukért: ezek a lények egyszerre high-tech űrlények és ösztönből harcoló vadak. Élvezet nézni ahogy először színre lépnek. És a klasszikus, 87-es filmből ismerős Ragadozót is remekül hozták elő. És ha már a megidézésnél tartunk. A filmben rengeteg utalás és nyílt visszanyúlás szerepel az első filmre, melyek egyesek szemében néhol erőltetettek lehetnek, de számomra pont megfelelőek voltak. A befejezés is, bár kicsit talán túl "emberi" lett (azért az utolsó kép magáért beszél), a nagy leszámolás olyan, amilyennek lennie kell (lehet, ezt csak a férfi közönség tudja igazán értékelni, és ezt minden hímsovinizmus nélkül mondom, hisz mi értjük az igazi lényegét a ragadozó mentalitásnak). Ez egy rajongói film, minden hibája ellenére (mert hát ugye, olyan égbolt alatt állni, amilyet a filmben látunk, elég kellemetlen lenne) is egy igazi Predator movie. Tehát dőljünk hátra, utazzunk vissza az időben huszonhárom évet, ereszkedjünk le az ösztönök szintjére, és hegyezzük a fülünket, hogy mikor meghalljuk a hangjukat, kellőképpen üdvözölhessük a visszatért Ragadozókat.

Egy Locus-díj apropóján - Michael Whelan

2010-08-16T21:09:00.001+02:00

Ha már úgy is belejöttem az SF képes bejegyzésekbe, miért ne vihetném tovább ezt a tendenciát?

Idén a képzőművész kategóriában a Locus-díjat nem más kapta, mint Michael Whelan. Akinek ez a név nem mond semmit, az skubizzon erre a képre:

Bezony, ha máshonnan nem, a 2010. Második űrodisszeia hazai (és egyébként az amerikai) borítójáról ismerős lehet. De hogy mit ne mondjak, Whelan közel negyven éves pályafutása alatt több mint 350 könyvborítót készített. Dolgozott a DAW Booksnak, és ő készítette Stephen King Sötét torony ciklusának képeit, ill. Anne McCaffrey Pern, Moorcock Elric és H. Beam Piper Ace kiadású Fuzzy-sorozatának borítóit is. Lemezborítókat is csinált, a The Jacksons-tól Meat Loaf-ig sok mindenkinek.

Whelan tizenhatszor kapott Hugót, többek közt az ún. "SuperHugót", amit az 1992-es 50. WorldConon adtak át, ő mint "az elmúlt 50 év legjobb képzőművésze" vehette át. Emellett huszonhat Locusa van, és tizenegyszer kapta meg az "illusztrátorok Hugójának" számító Chesley Award-ot. A rengeteg kitüntetés és díj közül talán a Science Fiction Hall of Fame-be való 2009-es beiktatását emelhetjük még ki.

Find more photos like this on SFport.net

Aki esetleg még ennél is többet szeretne tudni Whelanről, annak ott van a szerző weblapja sok képpel és információval.

Oldschool covers

2010-08-07T10:53:00.002+02:00

Aki sűrűn látogatja a Sci-Fi-O-Rama honlapot, annak ez a kis bejegyzés nem fog újdonságnak számítani. De azt hiszem, megosztom veletek ezt az érdekes kis videót. A 2009-es vígjátékból, a Gentlemen Broncos-ból szárazik. (Érdemes kinagyítani, bár a feltöltéskor eléggé romlott a minősége.)

Find more videos like this on SFport.net

A kis könyvecskék valóban létező könyvborítókat tartalmaznak, szerte az 50-es és 80-as évek könyvborítóiból válogatva. Olyanok vannak itt, mint Frank Kelly Freas:

Rails Across the Galaxy

Vagy Donato Giancola:

The Incredible Shrinking Man

Illetve David Lee Anderson:

Shepard Pilot

Sok kép van, amit fölismerek, csak nem tudom, ki készítette, illetve hogy egyáltalán hol láttam őket. De még így is sok olyan van, amiről fogalmam sincs, micsoda. Pedig ezek nagyon szépek. Akit érdekel, innen kutakodhat tovább.

Végül pedig álljon itt egy kis képgaléria a nagy Freas-től:

Find more photos like this on SFport.net

Az ausztrál SF irodalom - cikk

2010-08-03T12:16:00.001+02:00

"Az ötvenes évek legfontosabb ausztrál science fiction regényírója egy Angliából érkező tengerésztiszt, A. Bertram Chandler volt. Chandler még a háború alatt találkozott John W. Campbell-lel, aki rávette az írásra, és meg is jelentette első novelláját az Astoundingban. Azonban Chandler otthagyta Amerikát, és 1956-ban Ausztráliába költözött, amit már korábbi útjai során megszeretett. Regényeivel és novelláival a korszak megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. Leghíresebb Rim World című sorozata, amely az emberi űr peremének föltérképezésének kalandos története." [Az ausztrál SF irodalom, maga a kép az egyik leghíresebb ausztrál SF illusztrátor, Stanley Pitt munkája]

Érdekes dolog más nemzetek SF-jét nézegetni. Egyszerre ismerős - elvégre az SF alapjai majdnem mindenhol azonosak, pláne mondjuk olyan angolszász gyökerű országokban, mint Ausztrália - és furcsán ismeretlen.

És vicces is. Ausztráliában nagy múltja van a fanzinoknak, és ugye ezek gyakran nem a legexkluzívabb kiadványok. Néha már a címükben is érdekesek, mint a Scinece Fiction Bullsheet, máskor azonban kivitelükben is megmosolyogtatóak. Ilyen a Potato Monkey című kiadvány is.

De azért nem csak ilyen kiadványok léteznek. Az egyik legfontosabb SF magazin ott az Antipóduson az Aurealis, aminek alább látható pár borítója.

Egyébként tiszta szerencse, hogy vannak hozzám hasonló őrültek, akik odavannak az SF borítókért. Egy nagyon érdekes vállalkozás a Galactic Central, ami az SF/F magazinokon kívül rengeteg más angol-amerikai és egyébb nemzet magazinborítóit szedte össze (ha minden jól megy, információk is fölkerülnek a kiadványokról).

Welcome to My Blog!

2010-08-01T21:32:00.003+02:00

Üdvözlet!

Jól látsz, ez itt acélpatkány SF blogja. Bezony, ide költöztem. Már régóta érett ez bennem, szóval tekintsd ezt úgy, mint az előzőnek a folytatását. Persze pár korábbi bejegyzést áthoztam, mert mégse nézhet ki üresen a blog!

Nekem nagyon tetszik itt, könnyű kezelni, barátságos (nézzétek milyen fasza jól néz ki!), nekem való.

Szóval prózaian ennyi a dolog. Folytatom amit eddig is: írkálok mindenféléről.

C'est la vie!

La Jetée

2010-08-01T20:54:00.000+02:00

Sokan sokféleképpen dolgozták már fel az időutazást, az atomháborút és a szerelmet. Sőt, sokan kombinálták is ezt a hármat. Mégis, talán Chris Marker az, aki elmondhatja magáról, hogy a legzseniálisabban vitte ezt véghez. Ráadásul mindössze 28 percben.

La Jetée, avagy Terminál, vagy Kilátóterasz. Egy hely, ahova a francia emberek kijárnak, az Orly Reptérnél, hogy figyeljék a föl és leszálló gépeket. Persze ez is elpusztul a harmadik világháborúban, amely rommá változtatja az egész világot. Csupán egy ember emlékeiben létezik még mindig ez a hely. Egy emberében, aki egyike a háború "veszteseinek." Persze valójában itt mindenki vesztes, de vannak akik uralkodnak és vannak, akin uralkodnak. Ő olyan, akin uralkodnak. De a föld alatti búvóhelyen - ami fölfogható fogolytábornak,börtönnek is - él egy tudós. A tudós és társai pedig az időutazással kísérleteznek. Ez lehet talán az utolsó esélye az emberiségnek: visszamenni az időben, hogy megtudják, hol rontották el, és előremenni az időben, hogy az utódoktól kérjenek segítséget. A férfi válik a tökéletes alannyá a kísérletek számára: elméjébe oly erősen beleégett egy férfi halála a Terminálon, hogy egész agyműködésére kihatott. Azonban a kísérlet során a múltban megismer egy nőt. Egy nőt, akit valószínűleg neki szánt a Világegyetem.

Ne csodálkozzon az, akinek erről a szinopszisról Terry Gilliam remekbe szabott filmje, a 12 majom jut eszébe. Hisz Gilliam ebből az 1962-es filmből merített. De a két mű markánsan különbözik. Marker ugyanis egy olyan filmet csinált, ami minimalista módszereivel ég bele az emberbe: fekete-fehér fényképek sora, egy narrátor hangjával. Nincsenek párbeszédek, se mozgalmas jelenetek. Mégis képes megfogni a tekintetet. Mindehhez pedig egy hihetetlenül megkonstruált történet társul. Az idő, ami mint valami fonál, összeköti a Múltat a Jelennel és a Jövővel. A férfi sorsa, ami már az első pillanattól fogva ismert, és ennek az utolsó képkockában történő váratlan fölismerése. Megdöbbentő, megrendítő. Az időutazás, ami elveszi az embertől a realitásérzéket. Mi igaz? És egyáltalán létezik olyan, hogy valóság, Jelen? Az egész olyan zsenialitás, ami nem hagyja nyugodni az embert. És mégis, van ennél fontosabb rétege a filmnek. A szerelem. A férfi, és az egész életét elkísérő nő képe, akit megtalál a Múltban, feladja érte a Jövőt és visszatér hozzá. A Múlt képei, a Múzeumi jelenet magáért beszél. Míg Gilliam egyfajta őrült paradoxont csinált, egy hajszát az idővel, addig Marker az idő örökkévalóságában foglalt emberről mesél. Egy 28 perces film, egy 28 perces mestermű.

Intertext - The White Abacus

2010-08-01T20:39:00.000+02:00

"Vajon valamilyen archetipikus szkript alapján kell cselekedniük, amelyet a génállományukba írtak?"

A messzi jövőben egy MI ölt testet a világot behálózó adatmátrixból. Még alig élvezheti a valóság gyönyörűségét, nevet is csak most választ magának, máris egy fontos feladattal bízza meg az MI Konklávé. Ratio felügyeletére bíznak egy ifjú embet, aki a távoli Psziché kisbolygóról érkezett ódon űrhajójával a Földre, az embek és MI-k anarchista társadalmának központjába, hogy a pszicheánus tradícióknak megfelelően itt tanuljon. Telmah, az egyik nagyhatalmú pszicheánus Ház örököse lenézett vadember, aki vallási nézetei miatt elutasítja az univerzumban szétszóródott emberiséget összekötő hex-rendszer és a Gestell, a mindent átfogó információs mátrix használatát. Az együtt töltött öt év alatt az emb és az MI között egyfajta barátság szövődik.

Azonban váratlan dolog történik: rejtélyes körülmények közt meghal a fiú apja. Telmah és Ratio visszatér a Pszichére, ahol a fiú egyre jobban megbizonyosodik róla, hogy apját annak saját testvére gyilkolta meg. Miközben a fiú bosszút esküszik, Ratio egy sokkal nagyobb horderejű dologgal kezd el foglalkozni, aminek köze van a kisbolygó belsejében "fogva tartott" téridő anomáliához, az un. metrikus hibához.

"A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a korábbi írók által előre megálmodott világokból. És a motívumok, amelyeket megidézünk, épp olyan gyakran származnak meghökkentő SF grafikákból és tudományos fényképekből, diagramokból, mint személyes emlékeinkből szeretetről, fájdalomról és erről az egész átkozott valamiről."

Mint ahogy az a fentiekből is kitűnik, az ausztrál Damien Broderick The White Abacus (a szerencsétlen magyar keresztségben Lenni vagy nem lenni) című regénye a Hamletet emeli be a történetébe. De aki arra gondol, hogy az író nem tesz mást, mint hogy elmeséli a dán királyfi történetét modern köntösben, az nagyon téved.A szerző ugyanis amellett, hogy beemeli Shakespeare örök érvényű drámáját a történetbe, sok más irodalmi és zenei művet is megidéz, felhasznál. Elég csak a regény elején lejátszódó Játékra gondolni, amely amellett, hogy önmagában véve zseniális jelenet, megidézi majdnem az összes fontosabb Shakespeare darabot. Rómeó és Júlia, Robinson Crusoe, a klasszikus világirodalmi művek mellett Broderick bátran merít az SF klasszikusaiból is: Dűne, Tigris! Tigris!, Borges Bábeli könyvtára és más, idehaza kevésbé ismert science fiction írások bukkannak fel a lapokon. Mindezt pedig meghinti az egyetemes emberi kultúra megannyi szemcséjével, és ehhez remek zenét is szolgáltat: Gustav Holst Bolygók szvitje, Beethoven Eroicája (mennyei már csak belegondolni, milyen lehet erre a zenére végignézni az univerzum keletkezését, ahogyan azt a szereplők teszik a könyvben) jól megfér egymással Bessie Smith blues énekével.

Broderick regényéből sugárzik az intelligencia és az intellektualitás. Már a kezdő oldalaknál nyilvánvaló, hogy a mű élvezete (és megértése) igencsak nagy háttértudást igényel (amire egyesek azt mondhatnák, hogy öncélú, bár számomra ez nem tűnt öncélúságnak). A The White Abacust Dan Simmons Hyperionjához tudnám hasonlítani. Mindkét mű alapja egy ismert történet: utóbbié a titánok lázadása, előbbié a Hamlet. Ezeket a történeteket egyrészt átértelmezik, másrészt kiforgatják. Mindkét mű egy igencsak különös világot mutat be, de nem vesződnek túl sokat a magyarázatokkal, mindent a történetből tudunk meg. A regényekben fontos szerep jut a Mesterséges Intelligenciáknak, az azoknak otthont adó cyberspace-nek és egy különleges, a téridőt megváltoztató jelenségnek (az Időkripták a Hyperionban és a metrikus hiba az Abacusban), amely egy új korszak nyitányát jelentheti az emberiség fejlődésében.

"Az univerzum narratívája végtelen hosszan interpretálható [...]. Végtelen sok narratíva, ideális olvasóra várva."

De a legszebb az egészben az, hogy nem ezek miatt lesz az Abacus méltó társa Dan Simmons klasszikus írásának. Hanem azért, mert mint ahogy a Hyperion, úgy ez a mű is több szinten értelmezhető. Broderick aktív teoretikus, többek között írt a posztmodern science fiction-ről is. A posztmodern irodalom egyik jellemzője egyrészt a már korábban tagalt irodalmi átemelések, az irodalomelméletben csak interpretációnak nevezett jelenség. Az intertextek, melyek csak más szövegekkel közösen helyezhetők teljes értelmi közegükbe, és csak így lehet őket hellyel-közzel dekódolni. Ez az SF-ben sem új jelenség, elég csak Roger Zelazny regényeire (pl. A fény ura) vagy akár Asimov Alapítványára gondolni. Mindazonáltal az Abacusban az interpretáció mellett egy másik igencsak érdekes kérdés is előkerül. Az olvasót ugyanis a regényt olvasva hamarosan az az érzés keríti hatalmába, hogy itt valami olyasmit lát, amihez nem ért. Megnyílnak a szemiotika, a textológia és más félelmetes világok kapui, a szereplők a világegyetemről mint szövegről beszélnek, az emberek archetípusokká válnak, narratívák és hipertextek örvénylenek a történetben. Bár nem ez az első eset, hogy a világegyetemnek szövegként való kezelésével találkozom, sciece fiction-ben ez ritkaság számba megy, legalább is számomra. Broderick olyannyira belemélyed ebbe, hogy még a fejezetei címét is az irodalomelméletből kölcsönzi, pontosabban Harold Bloom-tól. Itt jegyezném meg, hogy amit korábban az intellektusról mondtam, ezeknél az eszmefuttatásoknál hatványozottan igaz. A legnagyobb problémám az volt, hogy az én jelenlegi háttértudásommal a leírtak egy része sajnos nem volt értelmezhető. De ez nem azt jelenti, hogy a könyv érthetetlen, egyszerűen valamivel több tudás szükségeltetik ahhoz, hogy fölfogja az ember.

Ami a regény világát illeti, az író dicséretet érdemel. Olyan érzékletesen és ötletesen festi meg a távoli jövő világát, hogy az ember csak "kapkodja a fejét" és tátja a száját. Merész és ötletes, okos és szellemes (ugyan kinek jutna eszébe, hogy az MI-knek külön személyes névmást kreáljon, vagy az általános megszólítást is megalkossa!) Bár egy gigászi civilizációnak a távlatát mutatja be, mégis megmarad az apróbb, emberközelibb helyszínnél, a Pszichénél, és még annak sem mutatja be minden részletét. Olyan, mint egy igazi shakespeare-i dráma, ami mintha egy apró színpadon játszódna. Érdemes megemlíteni továbbá, hogy remekül összekapcsolja az emberi sorsokat a globális problémával, és a regény végén újra egy apró helyszínen oldja fel a regényt. Ami a szereplőket illeti, Broderick nem ránt bele minket semmilyen fölfoghatatlan poszthumán civilizációba. Fókuszában olyan emberek (és génkezek) állnak, akiket meg tudunk érteni, azonosulni tudunk velük. Ők mi vagyunk, ugyanazok az emberek, akik évszázadokkal ezelőtt Helsingörben éltek vagy most közöttünk járnak. Legyenek akár kvázi klónok vagy madártollas lények, legbelül azonosak velünk.

"Minden fikció szavakból épít világot, és ez különösen igaz a science fictionre."

A The White Abacus egy ízig-vérig modern, okos, jól átgondolt, kísérletező science fiction. Egyszerre metafizikai, asztrofizikai, erkölcsi, morális, kalandos, drámai és könnyed. A nyelvezete is hol shakespeare-i - milyen is lenne egy Shakespeare átvétel? -, hol játékos, hol tudományos. Azt kell, hogy mondjam, Damien Broderick regénye az utóbbi évek egyik legjobb műve, ami a kezem közé került. Én megbocsájtom neki a kissé összecsapott véget, mely még pár oldal magyarázatot elbírt volna, megbocsájtom a hirtelen váltást, a kissé homályos befejezést és a hihetetlen, már-már az értelmezhetőség határait átlépő eszmefuttatásait. Éppen azért, mert ez egy okos és szórakoztató SF.

[locutus a könyvről]

[SF Site review]

[Broderick unofficial site]