2015. június 22., hétfő

Az időutazás tegnapja

Az időutazás napja végén ha nem is biztosra lehetett mondani, de elképzelhető volt, hogy lesz folytatása a Beregi-család történetének az időutazás által kaotikussá változtatott világban, a szerző, Brandon Hackett (Markovics Botond) pedig nem is rejtette véka alá, hogy bizony még egy kötetre szüksége van, hogy kereken lezárja az eseményeket és a felmerülő kérdéseket. Így aztán 2015-ben jött is Az időutazás tegnapja, ami kicsit olyan is, mint az elődje, kicsit más is, kicsit jobb is, de részemről kissé gyengébb.

Beregi Bálint, az időgép feltalálója saját fiatalkori önmagával, a nála fiatalabb szüleivel és későbbi szerelme, Rebeca fiatal változatával egy titkos mikrouniverzumban bujkál az időn kívül. Ugyanis nem elég, hogy az időutazás tönkretette az idővonalat és folyamatosan elnyeli a jövőt, közelebb hozva egy lokális - nem az egész univerzumra kiterjedő - világvégét, de még Donald Haugen és az általa irányított Haugen-dimenzió erőforrásai is azon vannak, hogy megtalálják Beregiéket. Ugyanis a két Bálint az egyetlen, aki megakadályozhatja az emberiség pusztulását a titokzatos időglobinok segítségével, amelyek egy másik időutazó civilizáció - az ún. Maxwell-démonok - technikája, egy olyan fajé, ami képes volt elmenekülni a saját téridejének pusztulása elől. Azonban mielőtt rájöhetnének a megoldásra, minden végérvényesen megváltozik, amikor Rebecát elfogják a haugenisták, és sokkal radikálisabban írják át az eddigi idővonalat.

Ez a regény is elsősorban cselekményközpontú, ugyanakkor mivel nem kell már olyan sok dolgot elmagyaráznia az időutazás világával kapcsolatban, mint az első résznek - ezért talán nem árt újra kézbe venni az előzményt - ezért több teret kaphatnak a karakterek. Itt ugyanis három nézőponti karakter szemszögéből látjuk az eseményeket: Rebeca, a fiatal Bálint és Octavia Haugen, aki Donald Haugen lánya. Azt kell mondjam, ez a hármas nézőpont erényére is és hátrányára is vált a könyvnek, minden problémámat erre tudom visszavezetni, de mielőtt úgy tűnne, csak a negatívumokkal foglalkozom, leszögezem, Az időutazás tegnapja még mindig egy minőségi szórakoztató sci-fi. Érdekes világot mutat be - ami már nem rendelkezik annyi idegenséggel, mint korábban, de ez nem is baj - és képes új és meglepő ötleteket felmutatni, amik igazán a regény második felében kerülnek elő, amikor Octavia és a titokzatos Maxwell-démonok nagyobb szerephez jutnak. A könyv legérdekesebb momentuma egyszerre következik szervesen az időutazásból, ugyanakkor képes egy, az eddig felépített világtól gyökeresen eltérő irányt mutatni, ami az én szememben a szerző rátermettségét mutatja. A cselekménye lendületes, nem lehet panaszunk arra, hogy unatkoznánk, vagy hogy nem kerülnek elő kellő fordulatok a könyvben, ráadásul ahogy közeledik a vég, úgy lesz egyre komorabb az atmoszféra is. A vége ugyan kissé kurta-furcsa, és én a feloldást is túlságosan lokálisnak éreztem a probléma globális voltával szemben - ezt jobban nem tudom hirtelen megfogalmazni -, de a történet tekintetében nincsen nagy hiányérzetem.

Calabi-Yau tér ábrázolása, ilyesmi
a Haugen-dimenzió (forrás)
Viszont kénytelen vagyok szólni a karakterekről. Azt olvasója válogatja, hogy érdekesnek találja-e a három fő figurát, és ezáltal az ő nézőpontjukat, vagy sem. Az én egyéni problémám, hogy számomra nem ők voltak a megfelelő nézőpontok, de ha ezen is túllendülünk, egy sokkal komolyabb dologgal találjuk szembe magunkat. Szemléletes, hogy amikor a metrón ráébredtem, hogy én egy young adult könyvet olvasok, először nem akartam hinni a szememnek. De ez egy nagyon erős megfogalmazás: a regény nem válik young adult könyvvé azért, mert két fiatal felnőtt főszereplője van. Ugyanakkor ez a két szereplő sokszor viselkedik és gondolkodik úgy, mint a YA történetek szereplői - értem ezalatt azt, hogy a nagy, saját érzelmi világukhoz nem kötődő konfliktusok közben sokszor inkább a saját érzelmi világuk érdekli őket. Rebeca és Bálint sokszor évődnek azon, vajon a másik mit érez, és hogy az egymáshoz való viszonyuk milyen minőségű is. Ezzel sem lenne önmagában még gond, de néha kifejezetten érthetetlen számomra, mi a célja ennek az egésznek. De ez csak az én szemszögemből tűnik céltalannak, hiszen lehet az egészet azzal magyarázni, hogy a fiatal szereplők így látják a világot, számukra - és ezért a történet alakulása szempontjából is - ezek a fontos kérdések, ez határozza meg a cselekedeteiket. És ez tény, ebben koherensek a karakterek. Ugyanakkor egyrészt kissé félrecsúszottnak érzem a korukat (nem tizennyolc és huszonkettő, inkább tizennégy és tizenhat éveseknek tűnnek), másrészt sokszor suták, nem élőek, és ez már Octaviára és más mellékszereplőkre is igaz. Előfordul, hogy nem teljes értékű karakterként működnek, hanem csak bizonyos jellemző karakterjegyek mentén, amiket aztán a szöveg próbál árnyalni - ilyen az idős Bálint és Rebeca kapcsolata. Nem teszi tönkre a regényt, de engem ez kissé zavart.

Hiába jó regény Az időutazás tegnapja, hiába remek, amikor Octavia és a Maxwell-démonok teret kapnak, és hiába szédítőek még mindig az időutazás lehetőségei, mire eljutottam odáig, a sok kurta-furcsa karakterdráma elvette a lelkesedésemet, és már nem tudtam visszakapni. Mindettől függetlenül minden sci-fi olvasónak bátran ajánlom a könyvet, hiszen jól végigviszi az előzményben felvetett kérdéseket, akciódús és érdekes történetet épít fel, továbbra is remek ötleteket dob bele a fortyogó időutazó-levesbe, amiből persze lehet, hogy nem mindenki tányérjára ugyanolyan ízű falatokat fog kimerni.