2013. március 31., vasárnap

Szellemhadtest

A Vének háborúja tavalyi sikere után nem volt kétséges, hogy John Scalzi sorozatának következő kötete is megjelenik az Agave gondozásában. A 2006-os Szellemhadtest (The Ghost Brigades) nem közvetlen folytatása ugyan a korábbi regénynek, de egy kulcsfigura, Jane Sagan feltűnik benne, illetve több olyan eseményre utalnak benne, ami az első kötetben történt. Akinek tetszett a nyitó történet, az itt sem fog csalódni, azonban aki már a Vének háborújánál talált kivetnivalókat, készüljön fel, hogy itt is vannak ilyenek, sőt, még talán zavaróbbak is.

A Gyarmati Véderő éppen csak hogy élvezheti a viszonylagos nyugalmat, ami a rraey nevű faj felett aratott győzelmet követi, aggasztó hírek kezdenek felbukkanni. Nagyon úgy tűnik, hogy két, eddig háborúzó faj titokban szervezkedik, ráadásul az emberek ellen. A hírszerzés azonban ennél is nagyobb veszélyre világít rá: nem kettő, hanem egyenesen három idegen lép szövetségre - és egy ember. Valami olyasmi történik, amire eddig még sosem volt példa, egy emberi tudós elárulja saját faját, ezzel a pusztulás felé taszítva a Gyarmati Szövetséget. Azonban van még remény, ugyanis megtalálják a tudós elméjének másolatát. Azonban bármennyire is fejlett az emberi technológia, az élő ember klónozását csupán a Különleges Erők engedhetik meg maguknak - a Szellemhadtest, akik halott emberek génjeiből állítanak elő szuperkatonákat. A döntés tehát megszületik, és így megteremtik Jared Dirac közlegényt, aki mit sem tud az agyában alvó személyiségről, és különleges fontossága miatt hamarosan a közelgő háború legforróbb helyzeteiben találja magát. De vajon fel fog-e ébredni az áruló tudata, és ha igen, Dirac is elárulja-e társait? Vagy esetleg hamarabb végez vele egy idegen a harcmezőn...

Kezdjük a pozitívumokkal: a sztori érdekes és a szöveg összességében olvasmányos, ahogyan az az első kötetnél is volt. Scalzi nem bonyolítja túl a dolgokat, sok mindenre már oldalakkal előbb rá lehet jönni, azonban mégis viszi az olvasót a lendület, nem áll le azon aggodalmaskodni, mit honnan ismerünk. Mert bizony ebben a regényben is számos jellemzőt ismerhetünk fel a military sci-fik világából illetve az (amerikai) akció/katonai filmekből. Ugyanakkor legalább a harci jelenetek nem erőltetettek, attól függetlenül, hogy mindent filmszerűen látunk magunk előtt, mert már találkoztunk hasonló jelenetekkel. Azonban ezek közt is akadnak hatásosak, mint az idegenek palotája elleni támadás. Csak ezekből van kevesebb.

Ami azonban a negatívumokat illeti, azok egyrészt ismerősek lehetnek a Vének háborújából: itt is kapunk kiképzéses szekvenciát, nevezetesen a hadgyakorlatot, ahol főhősünk az egyetlen a csapatában, aki képes rájönni a megoldásra. Kicsit az egész regény alatt olyan érzésem volt, mintha Scalzi nem nézne ki az olvasóból egy bizonyos szintnél nagyobb intelligenciát. Ez akkor lett számomra teljesen nyilvánvaló, amikor - több, korábbi pop-kulturális és sci-fi utalást követően - lábjegyzetben megjegyzi, ki írta a Világok harcát vagy a Végjátékot. Érthetetlen számomra, hogy ha akkor szükségét érezte a lábjegyzetelésnek,  korábban miért nem... [update: angol eredetiben nincsenek lábjegyzetek] A legjobban viszont a sablonosság zavart, a regény kezdőepizódja például olyan mértékben hiányolja az eredetiséget - és itt nem a támadás módozatára, hanem a szereplők párbeszédeire és hasonlókra gondolok - hogy meg is fordult a fejemben, hogy nem olvasom tovább. A sablonos helyzetek és párbeszédek később is megmaradnak, de már nem szúrnak annyira szemet. Talán csak az áruló végső motivációi nem sikerültek még valami markánsra, nem tudtak meggyőzni az író érvei, miért tette a szereplő azt, amit. A Szellemhadtest ízig-vérig ponyva - éppen ezért áll neki rosszul, amikor filozofálgatni próbál, és nem is mindig sikerül neki, ugyanúgy, ahogy a korábbi kötetben. Persze a ponyvaság ellenére is néha már kicsit sok volt a szexualitás a szövegben, ahogy a szereplők jópofizása, illetve itt-ott idegesítő volt, hogy mindenki milyen laza. Emellett Scalzinak nem ártott volna elmagyarázni, mennyire tudja rombolni a szöveg élvezetét, ha öt-nyolc egymást követő mondatban is elhangzik ugyanannak a szereplőnek a neve. De hát vannak olyan könyvek, ahol az olvasónak kompromisszumot kell kötnie.

Mindent összevetve a Szellemhadtest csak egy kicsivel gyengébb elődjénél, de Scalzi itt-ott felvillant egy-egy érdekes ötletet - lásd a gameránok és az emberi génmódosítás határa -, ugyanakkor ez még mindig nem több egy limonádékönyvnél, ami korábbi sci-fik ötleteinek összerakásából kevertek ki. Nem érdemes sokat várni tőle, vagy neadj' isten felmagasztalni - semmiképpen sem nevezném Scalzit ezek alapján érdekes szerzőnek -, ugyanakkor még mindig kellemes kikapcsolódást tud nyújtani a háborús regények/sci-fi kedvelőinek.

2013. március 21., csütörtök

Kronolitok

Robert Charles Wilson idehaza a Pörgés című, Hugo-díjas regényével vált ismertté, és igazából a nemzetközi porondon is ez után a regénye után emelkedett a legfontosabb sci-fi szerzők közé. Ennek ellenére korábban is alkotott már különféle műveket, igaz, változó színvonalon (erről a hazai olvasók is meggyőződhettek). A 2001-es Kronolitok (The Chronoliths) a jobbak közé tartozik, megjelenése után elnyerte a Campbell-díjat (többek közt A földre hullt sárkány elől) és jelölték Hugóra és Locusra is. Ez a könyv valamennyire megelőlegezi azt a történettípust, amit aztán a Pörgésben tovább tökéletesített.

A XXI. század elején Thaiföld egy tengerparti városának közelében valami különös dolog történik. Pontosabban jelenik meg a semmiből: egy több méter magas, üvegszerű anyagból álló, hatalmas oszlop. Hamarosan kiderül, hogy ez nem egyszerű oszlop, a Kronolit néven ismertté vált alkotmány egy emlékmű - egy győztes csata emlékműve, húsz évvel a jövőből. A titokzatos Kuin hadúr obeliszkje azonban a kezdeti kíváncsiság után hamar feledésbe merül, egészen addig, amíg újabb oszlopok nem jelennek meg, ezzel egy új korszak kezdetét jelezve. Scott Warden számára is új korszak kezdődik, mikor hazatér Thaiföldről az USA-ba, ugyanis hamarosan belekeveredik a Kronolit-kutatás középpontjába. Sőt, lassan nyilvánvalóvá válik számára, hogy talán az egész Kronolit-korszaknak ő az egyik legfontosabb figurája, és hogy a jövő elől nem lehet elmenekülni.

A Pörgéshez hasonlóan a Kronolitokban is egy hatalmas esemény áll a középpontban, és annak a hatásait vázolja fel az író egy maroknyi ember sorsán keresztül. A főhős itt is az események kimenetelének megváltoztatására képes személy segítője, aki azonban éppen ezért szintén kulcsfigura. A Kronolitok először csak furcsaságoknak tűnnek, semmi többnek, ám ahogy szaporodik a számuk - és nő a megjelenésükkel okozott pusztítás mértéke -, úgy válnak egyre fontosabbá először Ázsia, majd az egész világ számára. Ki az a Kuin? Hogy képes ilyen hihetetlen, már-már a lehetetlen határait súroló dolgot véghezvinni? Miért teszi ezt? És legfőképpen: elkerülhető-e az emlékművek által megjósolt jövő? Ok és okozat ebben a regényben szorosan összefügg, nem csak a jelen alakítja a jövőt, ahogyan azt az ember megszokta, hanem a jövő is képes átformálni a jelent. Warden és társai szemtanúi lehetnek, hogyan lesz Kuin egyre erősebb anélkül, hogy ő maga megjelenne. Wilson ellensége arctalan, nem is egy ember igazából az, aki ellen fel kell venni a harcot - mert hősei végig hisznek abban valahol, hogy mindez megállítható -, hanem maguk a Kronolitok, erre a regény végkifejlete tökéletesen rávilágít. Mert mi kell a győzelemhez? Egy hadsereg? Fejlett technológia? Nem: az embereket magukat kell megtörni. Ha az ember elhiszi, hogy nincs esélye, már vesztett is. Szerencsére a regény szereplői nem vesztik el a reményt.

Maga az alapötlet tehát, ahogy fentebb látszik, nem rossz, sőt, a jövőből érkező emlékművek képe borzongatja az ember fantáziáját. Éppen ezért tűnik kicsit szürkének és lagymatagnak a regény, Wilson túlságosan leragad az emberek mindennapjainál. Persze ezt pozitívumként is felfoghatjuk, hisz az igazi katasztrófát a kisemberek életén keresztül lehet igazán megmutatni. Ennek ellenére itt valahogy ez nem működik, Scott Warden magánélete, családi problémái és lelki terhei inkább unalmasak, az ember pedig hamar azon kapja magát, már nem érdekli, mi áll a Kronolitok mögött, csak jusson már túl ezeken a részeken. Röviden: az érdekes ötlet az érdektelen személyes vonalba fullad, hiába lenne az emlékművek rejtélye lebilincselő gondolat. Éppen ezért talán jobb lett volna, ha kevesebb a magánéleti rész - és a furcsa, kissé érthetetlen és itt-ott izzadtságszagú tudományos magyarázkodás - a Kronolitok világméretű hatásainak bemutatása helyett. Persze, érintőlegesen ezeket is megkapjuk, de nem olyan mennyiségben, hogy megelégedjünk vele. Éppen ezért hiába a feloldás, és egy sokkal nagyobb kezdet reménye (ami hasonlóan működött a szememben, mint az Örvény befejezése), hiányérzetet hagy hátra a regény.

Mindezek ellenére a könyv még mindig az érdekesebbek közé tartozik, noha a későbbi Hugo-díjas regényéhez viszonyítva sokkal gyengébb. De aki egy rövid könyvre vágyik, ami nem akarja megváltani a science fiction műfaját, és esetleg tetszett neki a Pörgés vagy valamelyik másik Wilson kötet, az nyugodtan fogjon bele, nagyot nem fog csalódni, sőt, talán jobban is fog tetszeni neki a jövőből érkező oszlopok története, mint nekem.

2013. március 16., szombat

Diaszpóra

A hard science fiction mindig is a sci-fi egyik legkedveltebb típusa volt, sokak szerint ez az, ami a tematika igazi arcát mutatja. A hard SF lényegében a tudományos problémákra, elméletekre, kérdésekre fókuszál, azokra még az átlag sci-fi sztoriknál is jobban épít. A kilencvenes években világhírűvé vált ausztrál Greg Egan pedig az, akit ezen irányvonal legfontosabb alakjának tartanak, 1997-es Diaszpóra (Diaspora) című regényét pedig a hard sci-fi csúcsteljesítményeként jelölnek meg. Nem alaptalanul, ugyanis az idehaza az Ad Astra kiadásában megjelent könyv kaput nyit mindarra, ami ma talán a legizgalmasabb és legfrissebb a tudomány világában.

A harmadik évezred végére az emberiség technikailag talán már mindent elért, amit lehetett, és maga a faj is teljesen megváltozott. A hatalmas poliszokba, ezekbe az óriási adattároló rendszerekbe digitálisan feltöltött emberek a XXI. század óta virtuális terükben korlátlan szabadságot tudhatnak a magukénak, és mind szellemileg, mind fizikálisan folyamatosan tágítják az emberiség horizontját. Rajtuk kívül a Föld felszínén élnek még emberek, akik nem vetették alá magukat az Introdusnak, vagyis a tudatfeltöltésnek, és inkább átalakították biológiai valójukat. Egyesek szinte már nem is emberek, mások viszont csak egy kicsivel formálták át magukat. És mindegyikük felett, az űrben tevékenykednek a gleiznerek, az öntudatra ébredt robotok, akik szemmel tartják az űrt, éberen vigyázva az emberiség szülőbolygójára.

Ebbe a világba születik - már amennyiben a programok összeállítása lehet születés - Yatima, az árva, akit az egyik polisz nem két (vagy több) poliszlakó adataiból gyúrt össze, hanem önállóan, a saját forrásaiból teremtett meg. Miután az árva lassan öntudatra ébred, beleveti magát a kor világába, hogy a matematikában meglelje minden nyitját. De sajnos a világegyetem nem csak matematika, és erre hamarosan az egész emberi fajnak rá kell ébrednie, amikor a közeli Lacerta kettős csillaga megmagyarázhatatlan katasztrófát idéz elő. Ám ez a katasztrófa egy sokkal nagyobb méretű kérdésre világítja rá a poliszpolgárok és gleiznerek figyelmét, ami az egész Galaxisra is kihathat. Yatima és társai elindulnak a csillagok közé, hogy megfejtsék a Lacerta katasztrófájának okát. Hamarosan azonban még ennél is fontosabb felfedezést tesznek, ami teljesen megváltoztatja az Univerzumról alkotott elképzeléseiket.

Nincs könnyű dolga annak, aki Greg Egan regényét a kezébe veszi. Noha egy hard sci-fi regénynél fontos, hogy ne csak tudósok értsék a művet, itt bizony nagyon oda kell figyelni. Egan nem vár el tőlünk sokat: legyenek alapvető matematikai és fizikai ismereteink, és nagyon figyeljünk oda rá. Minden szükséges információt megkapunk, csupán annyi a dolgunk, hogy a hihetetlen méretű tudományos anyagot felfogjuk. Ami viszont nem kis teljesítmény. Ritkán mondok olyat egy regényre, hogy nem mindent értettem belőle, de itt ki merem jelenteni: a könyv kb. 10%-át nem sikerült felfognom, és akkor ez még egy nagyon is kis mennyiség. Egan le sem tagadhatná, hogy már kezdeti novelláival - amelyek jelentős része olvasható magyar nyelven - olyan irányba merészkedett, amerre nagyon kevés sci-fi szerző mert lépni: napjaink legérdekesebb tudományágainak - kvantumfizika, asztrofizika stb. - legfrissebb ötleteire fókuszál, az olvasó pedig a képzelet olyan tájain barangol, ahol elsőre nem is gondolná, hogy érdekességet talál.

A Diaszpóra is pont ilyen történet. Ugyan Egan itt a távoli jövőbe helyezi a cselekményt, ezzel már teret ad magának, hogy a jövő felvázolásával elkápráztasson, ő mégis megmarad annál a vonalnál, amit mindig is képviselt. Olyan dolgok kerülnek elő, mint a húrelmélet, a kvantumfizika, a részecskék természete, a több dimenziós terek viselkedése, és számtalan terület, amiről az átlagember csak futólag hall. Itt viszont ezek nem csupán felépítik a háttérvilágot, de a cselekmény szerves részei, a szereplők ezen területeken felbukkanó kérdések megoldásain munkálkodnak, ugyanis míg azt hisszük, egy elemi részecske nem befolyásolhatja a mindennapjainkat, Egan rávilágít, hogy nagyon is ezt teszi. Úgy is mondhatnám: Egan komolyan használja azt, ami  például Rajanieminél nyelvi elem. De az író zsenialitása nem csak ebben rejlik, hanem hogy képes az embert elkápráztatni, lenyűgözni, meghökkenteni. Aki a sci-fit az álmodozások és a fantázia miatt szerette meg, az hamar megérti, miért is gondolják egyesek, hogy Egan írásainak gyökere valójában a science fiction alapjaiból indul ki. Olyan sci-fi invenciók kerülnek elő a regény lapjain, amelyeket ha végiggondol az ember, csak azt tudja mondani: zseniális. Egannél minden más, mint az átlag sci-fiben, legyen szó a jövő emberiségéről, az fekete lyukakról, idegen létformákról vagy akár egy egyszerű űrhajóról. Hihetetlenül találó a magyar kiadáson szereplő idézet: "Az univerzum talán különösebb, mint ahogyan képzeljük, de nehéz dolga van, ha túl akarja szárnyalni Greg Egant."

Nem könnyű tehát ezt a regényt olvasni. Ugyanakkor az mindenképpen remek, hogy a szerző már sokkal kellemesebb stílusban ír, mint első sci-fi könyve, a Karantén esetében. Itt már nem olyan papírízűek a mondatok, ráadásul a korábban jellemző E/1-es elbeszélésmóddal való szakítás és a több karakter mozgatása is kifejezetten jót tett a regénynek. Persze még mindig nem a karakterek közti konfliktus a fő mozgatórugó, és szépirodalminak sem igen nevezhető az írás - de Greg Egant nem ezekért olvassuk. Ennek ellenére, mint mondtam, a cselekmény izgalmas, és a regény rendelkezik egy-két plasztikusan leírt jelenettel is, kezdve  akár Yatima születésével és öntudatra ébredésével. Nem irodalmi remekmű, de arra pontosan megfelel, hogy a fontos elemeket képesek legyünk befogadni.

Hogy összességében mit gondolok a Diaszpóráról? Elégedett vagyok-e? Nos, talán kicsit csalódott voltam, amikor leraktam a könyvet. Ez az érzés fakadt egyrészt abból, hogy egy ilyen történetet talán lehetetlen rendesen befejezni, így nem csoda, ha nem éreztem megfelelően lezártnak. Másrészt azonban éppen hogy azt kívántam, bárcsak folytatódna még ez a hatalmas utazás, és én bárcsak többet értettem volna belőle. Ez az a regény, amit még sokszor újra fogok olvasni, mert nem csupán talán az idei év legfontosabb hazai sci-fi megjelenése, de az egyetemes science fiction egyik fontos műve, ami ugyan nem kapott díjakat, és nem is olyan népszerű, mint más könyvek, mégis remekül mutatja az egyik pontot, ahová a sci-fi eljutott a XX. század végére. A Diaszpóra egy lenyűgöző utazás, egy fantasztikus képzelőerővel létrehozott Univerzumról, a tudomány csodáiról és a minket körülvevő Világegyetemről szóló történet, ahol ugyan nem a cselekmény vagy a szereplők a fontosak, és néha bizony nem árt tisztában lenni a különféle tudományterületek és elméletek mai állásával, mi mégis elmerülünk benne, és élvezzük, amit Egan nekünk megmutat.

Külön ki szeretném emelni az igényes hazai kiadást, kifejezetten örülve annak, hogy szaklektor is foglalkozott a könyvvel (aminél a fordítónak nem lehetett könnyű dolga). A Diaszpóra tudományos és matematikai elméleteit egyébként maga a szerző magyarázza el a honlapján.