Vének háborúja

Mindenki ismeri a történetet, amikor egy ismeretlen valaki ír egy regényt, amivel egy csapásra berobban a bestseller szerzők közé. Nos, valami ilyesmi történt az amerikai John Scalzival is, akinek 2005-ös Vének háborúja (Old Man's War) című regénye egészen a Hugo-jelölésig vitte, és hamar óriási népszerűségre tett szert. Azóta Scalzi nem csak a blogjával, de a regény folytatásaival és más köteteivel bizonyította, a közönségnek megéri rá figyelni. Az Agave kiadó is éppen ezért láthatott potenciált a kiadásában - és a visszajelzések szerint jól döntöttek.

John Perry hetvenötödik születésnapján belép a seregbe. Persze nem szokványos seregről van szó. A Gyarmati Véderő a Föld kolóniáinak védelmére és új gyarmatok meghódítására jött létre, a földlakók gyakorlatilag csak a Véderő és a Gyarmati Szövetség engedélyével léphetnek ki a csillagokba. Egy amerikainak, mint John, esélye sincs kijutni, kivéve, ha belép a seregbe, hátrahagyva mindent és mindenkit. Persze van ami a csillagoknál is jobban csalogatja az időseket: a hadsereg állítólag fiatal katonákat csinál belőlük, de senki sem tudja, pontosan ez mit is jelent. Viszont nem sokan akadnak fenn ilyen részleten, kapva kapnak az alkalmon. John is beleveti hát magát a dologba, és miután tényleg fiatallá válik - persze korántsem úgy, ahogyan gondolta - hamar nyilvánvalóvá válik: meg kell küzdenie új életéért. Szó szerint, ugyanis a Galaxis hemzseg az idegenektől, akik jobb esetben csak vetélytársnak tekintik a földieket, rosszabb esetben vacsorának vagy rituális áldozatnak. A Véderő szuperkatonái tehát sorozatos harcok árán próbálják kivívni a helyet az emberiségnek az univerzumban, reménykedve, hogy ha halni kell, hát nem valami furcsa lény gyomrában végzik...

Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés az emberben: lehet-e még valami újat mutatni a kétezres években a háborús sci-fik terén? A válasz az: igen, lehet, még ha az nem is más, de egy jól működő háborús sci-fi, se több, se kevesebb. Mert azt gyorsan le kell szögezni: a Vének háborúja nem akar más lenni, mint ami, egy gördülékeny, élvezetes, szórakoztató űrháborús regény, kedvelhető karakterekkel, korrekt háttérrel és elfogadható szinten tartott logikai bukfencekkel. Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha korábbi olvasmányaink vagy filmélményeink harci jelentei ugranak be, esetleg a jól ismert "katonapálya" lépcsőfokaival szembesülünk. Talán ez lehet az egyetlen igazi hibája a könyvnek, lehetséges, hogy van, akit zavarnak az áthallások vagy a klisék. Számomra a kiképzés volt az egyetlen igazi mélypont, ahol lélekben könyörögtem, ne az történjen, ami minden ilyen sztoriban történni szokott - és sajnáltam, hogy bizony az történt. Ezen azonban sikerült elég hamar túllendülni, köszönhetően annak, hogy az elemek jól illeszkednek.

Mert emiatt lesz élvezetes a könyv. A különféle innen-onnan vett ötletek - az űrlifttől a "nem az a rossz fiú, aki annak látszik" örök igazságáig - nem tűnnek egymás hátára dobáltnak. Úgy is mondhatnánk, az építésnél bizony jó volt a malter, az építőkövek együtt kiadnak valami nagyobbat. Persze hiába vannak itt lehetőségek nagy kérdésekre, a könyv csak addig foglalkozik velük, míg az egyrészt mélységet ad a karaktereknek, másrészt előremozdítja a sztorit. Rövid regényről lévén szó, a cselekmény nem valamilyen nagy világmegváltás, szóval arra ne is számítsunk, ellenben kapunk egy kellemes kikapcsolódást kétszázötven oldal erejéig. A karakterek kellően mélyek, nem papírmasék, akiket ide-oda lehet tologatni. A főhős, John kellően érdekes figura, és hála az égnek humora is van, ami a többi "trottyos" között meglepő módon tényleg működik - azért itt-ott egy-egy erőltetett poén előkerül -, a  nem válik nagyon valóságtól elrugaszkodottá - bár Perry élete "mintaszerű", ez mégsem annyira zavaró. Talán még azt tudnám negatívumként felhozni, amikor Scalzi kiesik a szerepéből, és valami nagy tanulságot akar átadni, de legalább is elgondolkodtatni: ilyenkor kilóg a lóláb, ez a regény nem ütköztet olyan elmésen érveket, mint A földre hullt sárkány, így kissé félszeg és nem valami meggyőző az erkölcsi-filozófiai magyarázat.

Mindent összevetve ez egy nagyon szórakoztató könyv, ami nem ígér semmi nagy tanulságot, csupán önfeledt kikapcsolódást a háborús sci-fi és az űroperák kedvelőinek - akik az idegenek sokszínűségével el is vannak kényeztetve, nem kell hozzá az itt-ott felbukkanó, sutácska magyarázat pl. az ugróhajtóműről. Így azt mondanám, nem csodálkozom, hogy Hugóra jelölték, hisz az közönségdíj, és ez egy nagyon közönségbarát könyv. Gördülékeny, és igazából nem túlzás azt mondani, hogy letehetetlen, mert egy szuszra rohan végig a történeten. Jövőre jön a folytatás, a Szellemhadtest, aki pedig addig sem akar unatkozni, az meghallgathatja a The Sagan Diary című kisregényt - ami egy ebből a regényből ismerős mellékszereplő naplója - olyan nevek felolvasásában, mint Elizabeth Bear, Mary Robinette Kowal vagy Cherie Priest. És remélem, hamarosan megláthatom, Scalzi milyen "komolyabb" írásoknál.