2011. június 23., csütörtök

Aki megölte az izgalmat

"Vajon a négyszázezer emberből, akik új élet reményében érkeztek ide, mennyien menekülnek meg? És akik nem? Az Édenre készültek, és a Pokolra jutnak..."

A korábbi kisregénnyel egy kötetben jelent meg Véső Dániel (lásd Danny Graver) munkája, az Édentől nyugatra. Mielőtt bármit is írnék a műről, két dolgot szeretnék megjegyezni. Először is, a cím: azon kívül, hogy a helyszín az Éden nevű bolygó, semmi köze sincs a sztorihoz, de még egy nyamvadt leíráshoz, írói képhez sem. Ellenben az ember egyrészt asszociál John Steinbeck regényére (Édentől keletre), ami családregény, és nem nagyon van közös pontja a jelen kisregénnyel, másrészt (és talán ez a rosszabb), Harry Harrison azonos című, értelmes dinoszauruszokat bemutató írására. Ami régen rossz, mert abban a könyvben sokkal több erő és egyediség van, mint az alant tárgyalandó kisregényben. Másodszor pedig egy kis érdekesség: vajon a Cherubion kiadónál az írói műhely alapja, hogy minden írás első mondatának egy kapitány nevével kell kezdődnie, és tartalmaznia kell az űrhajó nevét? Mert a Kyra Potter kisregény is ugyanezen elv szerint indította a történetet. Persze voltak eltérések, de azért ez megmosolyogtató.

A kisregény története valamikor a jövőben játszódik. Az emberiség - vagy legalább is egy vállalat - kolonizálja az Éden nevű világot. A leírások alapján az Éden rászolgál a nevére. Azonban az egyik kolonizációs hajó egy kihalt világot talál, a korábbi telepesek elpusztult épületeivel, a bolygó körül pedig egy idegen űrhajót. A sztori azt meséli el, mi történt az ezt megelőző napokban. Két fiatal nőt, a kicsit tökkelütött Dollyt és a morózus, hallgatag Oliviát elítélik fegyvervásárlásért és kisebb csalásokért. Balszerencséjükre a bíró az Édenre küldi őket, hogy ott töltsék le az egy évi közmunkát. Azonban az Édenen Olivia múltja kísérteni kezd, hamarosan kiderül, hogy a lány szülei miért haltak meg, és hogy valójában sokkal több köze van az Édenhez, mint elsőre sejtette.

"Mi lett volna, ha Dolly nem ennyire hülye? - kérdezte Olivia. - Nem keveredik bele az FBI akcióba, nem kerülünk bíróság elé, nem ítélnek minket közmunkára, és nem röpítenek ide, az Édenre?"

(Csak a miheztartás végett: ez egy lectroid hajó innen,
és elvileg ilyesmi van a sztoriban is.)
Valóban, mi lett volna, ha nem ez történik? Ha a szerző nem nyúl a jó öreg, nagybetűs VÉLETLENhez, mint történet-katalizátorhoz? Tudom, sokan alkalmazzák a véletlent az írásaikban, még a nagyok is csinálják. De kifejezetten zavaró, hogy ennyire el akarja hitetni velem a szerző, hogy ennyi minden összefügg, sőt, még a holdak is együtt állnak. Pont most. Pont ma. És pont ez a csaj kell. Ez persze furcsa anomáliákat is idéz elő a szövegben, pl. hogy miért adnak fegyverkereskedésért két fiatal lánynak közmunkát egy harmincvalahány millió (!) fényévnyire lévő bolygón. Nem lehetne inkább otthon keresni nekik valamit? Vagy hogy van az, hogy Oliviát ugyan megfigyeli a szüleit legyilkoló vállalat, ennek ellenére simán kicsúszik a kezük közül (vagy nem is figyelik? Elvileg tudják, hogy bármikor lebuktathatja őket, nem? Miért nem ölik meg még gyerekként? Mi hasznuk van belőle?) És ha már az ellentmondásoknál járunk, lenne egy kérdésem: elvileg ez a bolygó tökéletes és biztonságos. Akkor hogy van az, hogy a kukoricásban szkafandert kell hordani az embertelen meleg miatt? Most akkor ez mégsem a Paradicsom?

Ami viszont sokkal nagyobb baj a kisregénynél, az a hihetetlen túlírtság. Hosszan próbál először minket beavatni a bolygó ökoszisztémájába, a telepesek életébe satöbbi, persze ezt a klasszikus kisiskolás, majd valaki elmeséli-módon. Már ez hihetetlenül unalmas. De azért akad pár jelenet, ami még megfejeli ezt - pl. mi értelme, hogy megtudjuk, hogy a két lány honnan ismeri egymást? Ez nem ad hozzá a kapcsolatukhoz, pláne a sztorihoz. A leírások folyamatosan burjánzanak, a fölös párbeszédekkel együtt - amik kifejezetten sablonosra sikerültek, "rózsabimbó falatka" meg laza szövegelés ide vagy oda -, az akciójelenetek meg bármennyire is brutálisak akarnak lenni, meg coolak, inkább olyanok, mintha egy kisfiú mesélné, mit látott a tévében. "És akkor jött a helikopter és bumm meg bammm!" Arról nem is beszélve, hogy itt kezd el összekavarodni minden, és itt érezzük, hogy a szerző mint a nyulat, úgy ráncigálja elő a cselekmény titkos alkotórészeit a kalapból. Sajnos ilyen a feloldás is, az idegeneket csak úgy odaveti, hogy ja, egyébként elpusztítanak mindent, de persze sok dolgot nem tudunk meg róluk (azonban nem kell félni, állítólag jön a folytatás, regény formájában).

"Semmi uram, csak az ismétlődő, értelmetlen jelek."

Bármennyire is izgalmas rejtélyt akar kerekíteni alapötletként a szerző, hamar rájövünk, hogy előbb unjuk halálra magunkat, mint hogy megtudjuk, milyen sablonos kis megoldást szánnak nekünk. Ha erősen meghúzták volna a szöveget, akkor talán lett volna benne szufla. Így viszont nem kifejezetten élvezetes. A sci-fi jellegből adódó kérdéseket fel se teszem (na jó, egy megállapítást leírok: itt a több milliárd fényév kb. olyan, mint hogy "nagyon-nagyon-nagyon messze van, higgyétek el" - azt ne kérdezze senki, hogy közelebb nincs-e valami bolygó, vagy hogy ha ilyen nagy teret bejártak, miért nem látszik meg mondjuk a társadalmon vagy a használati tárgyakon.) A katasztrófa elöli menekülés leírásához meg ajánlom a Sztrugackij testvérek ötvenéves kisregényét, a Távoli szivárványt. Szóval ezt még lehetett volna csiszolni, nagyon. Talán a következő regény helyett a szerző megpróbálhatna egyedi és rövidebb történeteket írni. Nem pedig egyből Éden-trilógiában gondolkodni, mert üres lufi lesz a következő írása is.

2011. június 22., szerda

Unalmas kalózok

"Miután a kalózok áttelematolták a Duann Ékszerén talált konténerek egyharmadát, a Tortuga kifeszített napvitorlákkal ugrási sebességre gyorsult, és maga mögött hagyta ezt a szektort."

Daveth Ailill a Tortuga nevű kalózhajó kapitánya. Korábban a haditengerészetnél szolgált, ám származása miatt nem tudott előre lépni, így otthagyta a sereget és beállt csempésznek. Hamarosan saját hajójával járta a tengereket, kifosztotta a kereskedő hajókat. Legénysége a legrátermettebb emberekből áll, akik csak a hét tengeren hajóznak. Történetünk kezdetén egy kifosztott hajón egy nőt találnak, aki Ailill nevelőapjától hoz üzenetet, és megkéri őt, segítsen neki megtalálni amit keres. Hamarosan azonban kiderül, hogy a nő csaló, és valójában a Horizont Fénye nevű hajdani kalózhajót akarja megtalálni, ami tele van kinccsel. A szellemhajó azonban rengeteg titkot rejt, a tengerek legkegyetlenebb kalózkapitánya még mindig nem akarja átengedni kincsét az élőknek.

Na, ez lenne a történet, ha ez egy kosztümös kalóztörténet lenne. Itt azonban az a helyzet, hogy a szemfüles szerző kihúzta a tenger szót űrre, a szellemhajót űrhajóra, a zátonyokat aszteroidákra, a vitorla elé bebiggyesztette a "nap" szócskát, belekavart pár sci-fis alkotóelemet (ugrás, dimenziók, génmanipuláció), kitalált pár szót (hodarta, Badras, telemat), elferdítette a neveket, és voila! Kész is van az űrhajós kalózos kis sztori. A kapitány vélt "telepatikus képességét" (ami persze nem az) be lehet helyettesíteni varázslattal, ahogy minden egyéb "tudományos" fikciót is, ami itt megjelenik. Fazekas Beáta (alias Kyra Potter) kisregénye, a Fény a horizonton (ami az azonos című kötetben jelent meg) nem más, mint a legklasszikusabb kalózfilmes/regényes sablonok összepakolása minden egyediséget nélkülözve, annyi különbséggel, hogy sci-finek próbálja eladni azt. Ha attól lenne sci-fi, mert egy sci-fis kérdés (dimenziók közti utazás) áll a rejtély középpontjában, akkor kérdem én: miért nem fejti ki a szerző? Nem teszi, tehát nem az áll az írás középpontjában. Hanem mi? Mindjárt rátérünk.

"A behatolók vezetőjét megdöbbentette ez a fegyelem; egy kalózhajó legénységétől nem ezt várta."

A cselekmény középpontjában egy tipikus kalózkaland áll: megkeresni a nagy kincset. Így áttételesen a kalózok lesznek a fő alkotórészek a sztoriban. Nézzük hát, mit gondolunk a kalózokról? Mostanában úgy is nagy divatjuk van megint, így hát nyugodtan feltehetjük a kérdést. A kalózok menők. Keménykezűek, nem félnek semmitől, rettegi őket mindenki, dörzsöltek, készek bárkit kardélre hányni, kidobni a tengerbe/űrbe és így tovább. Mindegyik valamilyen gonosz dolgot vitt véghez, és mint tudjuk, majdhogynem csak és kizárólag a pénz érdekli őket.

Ehelyett mi mit kapunk itt? Természetesen jófiúkat. A főhős is jó, hiszen ő csak azért lett kalóz, mert nem tudott érvényesülni a számkivetettsége miatt. Nem gyilkos, erre jó példa, hogy a kirabolt hajó rakományának csak az egyharmadát (!) viszik el. Persze nem kapunk rá magyarázatot, miért nem ők viszik el a nagyobb részt, de sebaj. A legénység többi tagja is jó gyerek, akik nem holmi hidegvérű gyilkosok.Ráadásul, mint tudjuk, hisz ez alapelvárás a kalózhajóknál, itt szolgál a világegyetem legjobb navigátora, gépésze stb. Persze jó nagy kérdés, hogy akkor hogy a fenébe keveredett a tökéletes első tiszt mellé egy tökéletlen másodtiszt, aki viszont a tökéletes áruló ZS-sablon karaktere. És ha már ZS, meg sablon, hát a többi figura se kutya! Van itt kis markát dörzsölgető, abba nevető gonosz (aki ZS-halált idéz elő a ZS-árulónak "nem szeretem az árulókat" kijelentéssel), kegyetlen szellem-kalózkapitány (persze nem szellem, de ne törődjünk most ezzel) (megj.: a South Park óta tudjuk, nem mindegy, hogy kalóz szellemek, vagy szellemkalózok). És természetesen a hadsereg kötelékében is ott van a nagy-nagy sablonfigura, pontosabban apafigura, a hajdani mentor, akiről viszont hősünk hiszi, hogy kegyetlenül elárulta, de mint kiderült, egy félreértés az egész. Kis csacsi. Azt már meg sem említem, hogy hogyan végződik, természetesen mindenki elnyeri méltó jutalmát. És elindulnak, új kalandok felé!

"Mi lenne, ha egy kísértethajóba botlanánk, mondjuk éppen a Horizont Fényébe."

Természetesen a sablonok nem csak a karakterek, de minden szinten jellemzik az írást. A mondatok is sablonosak, a cselekmény is az. Unalmas az egész. A szereplők, a konfliktus, a történet. Semmi olyan eleme nincs a műnek, ami egy kicsit is egyedi lenne, és arra késztetne, hogy önszántamból tovább olvassam. Ha kalózos sztorit akarok olvasni, van jó pár könyv a témában, az ismeretterjesztő művekről nem is beszélve. (Amit nem hiszem, hogy fogott a kezében a szerző, különben nem ad olyan nevet a hajónak, hogy Tortuga: képzeljük el, hány ilyen nevű hajó lehet a világűrbe? Több tucat? Hisz olyan menő ez a név...) Szórakozásképpen meg ha űrkalózokra vágyom, akkor is találok valami jót, ott van pl. a Firefly című sorozat, ami sokkal egyedibben fogja meg a törvényen kívüliek témáját, de ha szigorúan űrkalózokról beszélünk, kukkantson bele a Captain Harlock című anime-sorozatba.

Talán egy fiatal olvasónak élvezhető lehet ez az írás. Talán. De higgyük azt (szeretném ezt hinni), hogy okosak, intelligensek ezek a fiatalok. Akkor ki fogja ezt igazán, őszintén élvezni? És az utolsó kérdés: volt akkor ennek így értelme?

2011. június 13., hétfő

Az emberi géniuszról

"Túlságosan hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságom-ban."

Lőrinczy Judit írása, A Bach-gép az Avana Arcképcsarnok 2010/1-es számában jelent meg. A kiadványnak a szerkesztők a "mesterséges intelligencia és az ember viszonyai" alcímet adták, és ez a kisregény is ezt a témát helyezi az egyik középpontjába. Illetve ezt is. Vannak benne androidok, és bármennyire is csűrjük-csavarjuk, nem lehet kihúzni őket a történetből, viszont a történet középpontjában nem ők állnak. A történet az emberekről szól. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XXII. század vége felé az androidok a mindennapok részeivé váltak, a gépemberek megszólalásig hasonlítanak emberi megalkotóikra, mind külsejükben, mind viselkedésükben. Csupán apró jelzések árulkodnak valódi gép voltukról. A főszereplő, Sue Flores apja, az idős és haldokló, valaha híres hegedűművész Aamos Flores tanácsára vizsgafilmjének egy érdekes és felkavaró eseményt választ témájául. Huszonöt évvel ezelőtt egy Aristes Henahha nevű férfi mozgalmat indított az androidok egyenjogúsításáért. Sue filmje elkészítése során felkeresi Henahha régi munkatársait, és lassan kiderül, hogy a tudós egy olyan android intelligencia létrehozását tűzte ki célul, ami képes nem csak lemásolni valakinek a személyiségjegyeit, vagy pl. zenei alkotásmódját, hanem pontosan olyan zeneművet képes alkotni, amit a korábban élt személy. Ez ugyanis bizonyítaná, hogy az androidok is képesek olyan fokú önállóságra, mint az emberek, így méltóvá válnának arra, hogy az emberrel egyenrangú félnek fogadják el őket. A kérdés csupán az, sikerült-e a Bach-gépet előállítani, és ha igen, mi történt, amikor bekapcsolták?

"A saját teremtményeinkként gondoltunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az... »istentudatot.«"

A mesterséges intelligencia, illetve az andoridok/robotok/gépek és az ember egyenrangúságának témája majdnem egyidős a science fictionnel. Hiszen már Frankenstein szörnyetege is valami hasonlót testesített meg az 1800-as évek elején, és ez a vonal végig jelen volt az irodalomban Karel Capektől Rudy Ruckerig. Ezzel valószínűleg a szerző is tisztában volt, mert nem akarja újra elmondani, amit már annyian elmondtak. A történetbe egy olyan elemet kíván behozni, ami talán ritkán kerül elő, és ez a művészet és a gépek viszonya. A művészet, az alkotás, mind mind olyan dolog, amit próbálkozunk megérteni, szabályokat és elméleteket lefektetni ezzel kapcsolatban, de még a mai napig nem tudjuk, mi is ez pontosan. Az emberben működik egyfajta alkotási vágy, amit megpróbál minél jobban kielégíteni. Ennek rengeteg formája van a zenétől a makettezésig. A kisregény (mely inkább talán elbeszélés, a kisregényhez képest egyszerűbb a felépítése) alapfeltevése, hogy ha sikerül bebizonyítani, hogy egy mesterséges intelligencia képes olyat alkotni, amit az ember, akkor egyenrangú vele. De ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik, és ezt az írás is jól kifejti. Ugyanis nem elég lemásolni az emberi alkotást, nem elég matematikai jelekké lebontani Bach művészetét és betáplálni egy gépbe, ami majd generál egy, a meglévő elemekből valamit mást. Nem. Egyrészt szükséges az akarat, a vágy, másrészt újat kell létrehozni. Ugyanakkor benne van az is, hogy a fő kérdés mégsem az androidok egyenjogúsága, hanem az emberi egyediség kérdése. Valóban kitüntetett helyen áll az ember a művészete miatt, vagy ez is csak egy program kérdése? De nem megyek bele tovább, akit érdekel, olvassa el a kisregényt, ami szerintem jól megragadja a kérdést, és ha nem is fejti ki tökéletesen, gondolatébresztőnek kitűnő.

Ennyit az ötletről, nézzük mi van körülötte. Kezdjük a hibákkal. Egyrészt ott van a hiány, hogy ugyan az androidok egyenjogúsága a kérdés, mégis ők szerepelnek a legkevesebbet. Ez azt sugallja, hogy nincsenek is annyian, nincs akkora súlyuk, hogy felmerüljön ez a kérdés. Noha a szereplők utalnak rá, hogy fontos részei a társadalomnak, a gazdaságnak, mégis szinte alig kapnak teret. Talán ha többet szerepelnek, jobban rájuk kerül a fókusz, akkor erősebb lett volna a végkifejlet, jobban tudott volna érdekelni minket, mi lett a Bach-gép sorsa. Másodsorban pedig ott van a hiba, hogy két kérdésre keresik a választ, holott elvileg csak egyre kellene. A fő kérdés, hogy az andoridok egyenrangúak-e az emberrel. Azonban a gép nem erre ad választ: azt akarja bizonyítani, hogy ugyanolyanok, mint az ember. Henahha azt mondja, az androidok egy másik evolúció csúcsai - hisz minden tekintetben megfelelnek a biológiai evolúció útján létrejött embernek -, és ez által érdemlik meg az azonos jogokat. "Mechanikai alapokon fejlődtek" - mondja az egyik szereplő. - "A két út pedig egyenrangú, legalább is a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé." Később ezt mondja: "Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, [...] hogy az androidokat velünk egyenrangú lényként ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és a világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényekként [...]." Viszont ha az androidokat a gondolkodás miatt fogadjuk el, akkor mi szükség az érzelmi alapú művészetre ennek igazolásaként?

"Az nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez."

Amitől viszont kifejezetten kellemes olvasmány az írás, még a fenti kis zavar ellenére is - és az elgondolkodtató ötlet mellett -, az maga a szöveg. Az élő szereplők, akik mind hordoznak valami egyediséget,  élővé teszik a szöveget. Sue alakja is jól föl van építve, bár rossz riporter, és ezt egyesek föl is róhatják neki, mindez azonban nem hat ki a cselekményre. Ott és akkor, ahol kell, azt mondja, amit kell. Az információk adagolása jó, a párbeszédek annyit mondanak, amennyi szükséges, nincs túlmagyarázva semmi. A jelenetek jól követik egymást, igazából ezt a részét az írásnak csak dicsérni tudom. Még a végkifejlet is, minden furcsasága ellenére kifejezetten jó, érthetőek Sue motivációi, ahogy az apjának a motivációi is.

"A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?"

Összességében noha korántsem tökéletes és megrázó erejű írásról van szó, és sajnos az oldschoolság nyoma is érződik, mégis a megírás és maga a felvetett ötlet érdekessé és olvasásra érdemessé teszi a művet.