Az emberi géniuszról

"Túlságosan hittem a tudomány mindenhatóságában. A saját programozottságom-ban."

Lőrinczy Judit írása, A Bach-gép az Avana Arcképcsarnok 2010/1-es számában jelent meg. A kiadványnak a szerkesztők a "mesterséges intelligencia és az ember viszonyai" alcímet adták, és ez a kisregény is ezt a témát helyezi az egyik középpontjába. Illetve ezt is. Vannak benne androidok, és bármennyire is csűrjük-csavarjuk, nem lehet kihúzni őket a történetből, viszont a történet középpontjában nem ők állnak. A történet az emberekről szól. De ne szaladjunk ennyire előre.

A XXII. század vége felé az androidok a mindennapok részeivé váltak, a gépemberek megszólalásig hasonlítanak emberi megalkotóikra, mind külsejükben, mind viselkedésükben. Csupán apró jelzések árulkodnak valódi gép voltukról. A főszereplő, Sue Flores apja, az idős és haldokló, valaha híres hegedűművész Aamos Flores tanácsára vizsgafilmjének egy érdekes és felkavaró eseményt választ témájául. Huszonöt évvel ezelőtt egy Aristes Henahha nevű férfi mozgalmat indított az androidok egyenjogúsításáért. Sue filmje elkészítése során felkeresi Henahha régi munkatársait, és lassan kiderül, hogy a tudós egy olyan android intelligencia létrehozását tűzte ki célul, ami képes nem csak lemásolni valakinek a személyiségjegyeit, vagy pl. zenei alkotásmódját, hanem pontosan olyan zeneművet képes alkotni, amit a korábban élt személy. Ez ugyanis bizonyítaná, hogy az androidok is képesek olyan fokú önállóságra, mint az emberek, így méltóvá válnának arra, hogy az emberrel egyenrangú félnek fogadják el őket. A kérdés csupán az, sikerült-e a Bach-gépet előállítani, és ha igen, mi történt, amikor bekapcsolták?

"A saját teremtményeinkként gondoltunk az androidokra. Erre jön egy férfi, aki megpróbálja lerombolni ezt az... »istentudatot.«"

A mesterséges intelligencia, illetve az andoridok/robotok/gépek és az ember egyenrangúságának témája majdnem egyidős a science fictionnel. Hiszen már Frankenstein szörnyetege is valami hasonlót testesített meg az 1800-as évek elején, és ez a vonal végig jelen volt az irodalomban Karel Capektől Rudy Ruckerig. Ezzel valószínűleg a szerző is tisztában volt, mert nem akarja újra elmondani, amit már annyian elmondtak. A történetbe egy olyan elemet kíván behozni, ami talán ritkán kerül elő, és ez a művészet és a gépek viszonya. A művészet, az alkotás, mind mind olyan dolog, amit próbálkozunk megérteni, szabályokat és elméleteket lefektetni ezzel kapcsolatban, de még a mai napig nem tudjuk, mi is ez pontosan. Az emberben működik egyfajta alkotási vágy, amit megpróbál minél jobban kielégíteni. Ennek rengeteg formája van a zenétől a makettezésig. A kisregény (mely inkább talán elbeszélés, a kisregényhez képest egyszerűbb a felépítése) alapfeltevése, hogy ha sikerül bebizonyítani, hogy egy mesterséges intelligencia képes olyat alkotni, amit az ember, akkor egyenrangú vele. De ez egy sokkal bonyolultabb kérdés, mint elsőre látszik, és ezt az írás is jól kifejti. Ugyanis nem elég lemásolni az emberi alkotást, nem elég matematikai jelekké lebontani Bach művészetét és betáplálni egy gépbe, ami majd generál egy, a meglévő elemekből valamit mást. Nem. Egyrészt szükséges az akarat, a vágy, másrészt újat kell létrehozni. Ugyanakkor benne van az is, hogy a fő kérdés mégsem az androidok egyenjogúsága, hanem az emberi egyediség kérdése. Valóban kitüntetett helyen áll az ember a művészete miatt, vagy ez is csak egy program kérdése? De nem megyek bele tovább, akit érdekel, olvassa el a kisregényt, ami szerintem jól megragadja a kérdést, és ha nem is fejti ki tökéletesen, gondolatébresztőnek kitűnő.

Ennyit az ötletről, nézzük mi van körülötte. Kezdjük a hibákkal. Egyrészt ott van a hiány, hogy ugyan az androidok egyenjogúsága a kérdés, mégis ők szerepelnek a legkevesebbet. Ez azt sugallja, hogy nincsenek is annyian, nincs akkora súlyuk, hogy felmerüljön ez a kérdés. Noha a szereplők utalnak rá, hogy fontos részei a társadalomnak, a gazdaságnak, mégis szinte alig kapnak teret. Talán ha többet szerepelnek, jobban rájuk kerül a fókusz, akkor erősebb lett volna a végkifejlet, jobban tudott volna érdekelni minket, mi lett a Bach-gép sorsa. Másodsorban pedig ott van a hiba, hogy két kérdésre keresik a választ, holott elvileg csak egyre kellene. A fő kérdés, hogy az andoridok egyenrangúak-e az emberrel. Azonban a gép nem erre ad választ: azt akarja bizonyítani, hogy ugyanolyanok, mint az ember. Henahha azt mondja, az androidok egy másik evolúció csúcsai - hisz minden tekintetben megfelelnek a biológiai evolúció útján létrejött embernek -, és ez által érdemlik meg az azonos jogokat. "Mechanikai alapokon fejlődtek" - mondja az egyik szereplő. - "A két út pedig egyenrangú, legalább is a tudomány érzelemmentes síkján nem tehető egyik a másik elé." Később ezt mondja: "Az androidok képesek emberként élni és reagálni, ez pedig arra kell, hogy vezessen, [...] hogy az androidokat velünk egyenrangú lényként ismerjük el. Ha nem is érző, de gondolkodó, és a világunkban nélkülözhetetlen szerepet betöltő lényekként [...]." Viszont ha az androidokat a gondolkodás miatt fogadjuk el, akkor mi szükség az érzelmi alapú művészetre ennek igazolásaként?

"Az nem mindegy, hogy már eleve előítélettel fogok hozzá valamihez."

Amitől viszont kifejezetten kellemes olvasmány az írás, még a fenti kis zavar ellenére is - és az elgondolkodtató ötlet mellett -, az maga a szöveg. Az élő szereplők, akik mind hordoznak valami egyediséget,  élővé teszik a szöveget. Sue alakja is jól föl van építve, bár rossz riporter, és ezt egyesek föl is róhatják neki, mindez azonban nem hat ki a cselekményre. Ott és akkor, ahol kell, azt mondja, amit kell. Az információk adagolása jó, a párbeszédek annyit mondanak, amennyi szükséges, nincs túlmagyarázva semmi. A jelenetek jól követik egymást, igazából ezt a részét az írásnak csak dicsérni tudom. Még a végkifejlet is, minden furcsasága ellenére kifejezetten jó, érthetőek Sue motivációi, ahogy az apjának a motivációi is.

"A zsenialitásról beszélek, Susan. Az emberi géniuszról, az emberi lélekről, a kreativitásról, az alkotásvágyról! Mikor használjuk e jelzőket egy androidra?"

Összességében noha korántsem tökéletes és megrázó erejű írásról van szó, és sajnos az oldschoolság nyoma is érződik, mégis a megírás és maga a felvetett ötlet érdekessé és olvasásra érdemessé teszi a művet.