2014. november 29., szombat

Tündöklő lányok

Lauren Beukes első regénye csak amolyan érdekes színfolt volt, a Moxyland ráncfelvarrott cyberpunkként felrajzolta szerzőjét az SF térképére. A második kötet, a Zoo City már sokak számára egyértelművé tette, hogy az írónőtől nagyon jó könyveket lehet várni. A harmadik regényét, a Tündöklő lányokat (The Shining Girls, 2013) pedig már megjelenése előtt nagy figyelem kísérte, köszönhetően ez a szerző híre mellett az érdekesnek ígérkező premisszának is.

Harper gyilkos. Harper szadista. Harper őrült. Harper sorozatgyilkos. De Harper különleges. Ő ugyanis csak a tündöklő lányokat öli meg. Ráadásul áldozatai szétszórva hevernek Chicago XX. századi történetében, ugyanis Harper a titokzatos Ház segítségével képes az időben utazni. Lehetséges, hogy valaki képes megállítani egy olyan gyilkost, aki elrejtőzhet az időben, áldozatairól pedig csak ő maga tudja, hogy összetartoznak? Kirby, a sorozatgyilkos egyetlen áldozata, aki a csodával határos módon éli túl a támadást. Nemsokára vadászkopóként kezd nyomozni a férfi után, amiben hamarosan segítőre is talál a kiégett újságíró, Dan személyében, aki életének új értelmet ad a lány nyomozása.

Időutazós sorozatgyilkos. Ne csodálkozzon senki, ha erre sokan felkapták a fejüket. Ez egy olyan ötlet, amit ha jól fognak meg, nagyon egyedi és lebilincselő regényt lehet belőle gyúrni. Ami azt illeti, a Tündöklő lányok végül ezzé is válik, de addig kell egy kis idő, ráadásul számomra úgy tűnik, hogy bőven lett volna még lehetőség az alapötletben. Talán azért nem tudott lekötni, berántani a könyv, mert én személy szerint a nyomozós történetekért nem rajongok. Se az, ahogyan Beukes bemutatja Harper életét, sem pedig Kirby nyomozása, visszaemlékezése nem fogott meg. Talán ezért is érzem azt, hogy mint regényről nem sokat tudok elmondani erről a könyvről. A karakterek rendben vannak, mindenki funkciója szerint működik, nem is inkább mélységük határozza meg őket, hanem az, hogy milyen szerepük van a játszmában. Valóban, ahogy sokan elmondják a könyvvel kapcsolatban, amióta ebben a videóban is kitértek rá, nem tudjuk meg Harper motivációit. Pedig lehet ez adott volna valami pluszt. Ami a kegyetlenségét illeti a könyvnek, egy sorozatgyilkosról szóló történetnél ezen nem is kell meglepődni, de mindenki megnyugodhat, a szereplők nem gázolnak térdig vérben és belsőségekben, egy-két ilyen jeleneten kívül – ami például engem annyira ki sem borított – semmi komolyra nem kell számítani. Ez egyáltalán nem baj, sőt, Beukes néha nagyon szépen és kecsesen oldja meg a gyilkosságokat. Kirby karaktere komplex ugyan, de ez annak köszönhető, hogy ott van neki a trauma, és ehhez kapcsolódik minden, ide futnak be a szálak. Mellette pedig Dan tényleg a kiégett, de új célt kapó oknyomozó sablonja, akit megkedvelünk ugyan, de nem érezzük, hogy több lenne benne, mint tucatnyi hozzá hasonló más fazonban. 

Hogy mégis miért lesz mégis egyedi ez a könyv? A tündöklő lányok és az időutazással való játék miatt. Már a korábban belinkelt videóban elhangzó okfejtés is felkeltette az érdeklődésemet az áldozatok iránt, de elolvasva a könyvet azt mondom, erre sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektethetett volna az írónő. Harper nőket gyilkol – ebben semmi meglepő nincs, a legtöbb sorozatgyilkosság áldozata nő –, de a kiválasztásban nagyon különleges elvet követ. Az áldozatok között semmi kapcsolat nincs, semmi hasonlóság, kivéve, hogy mind erősek, céltudatosak, sokszor környezetük jobbítására törekednek, vagy egyszerűen csak olyan életformát képviselnek, ami előremutató a korszak átlagos női sorsához képest. Bár igazából Kirbynél nem derül ki, ezt pontosan miben merül ki, de a többiek mind ilyenek. Gyerekeiért gyárban robotoló fekete asszony, szociális munkás, illegális abortuszklinikán dolgozó nő. Ők és a többiek azt testesítik meg, amit a nők egyenjogúságáért és a nők helyzetének javításáért, érdemeik elismeréséért küzdők jelképként felmutatnak. A nőt, aki mind saját neme, mind a társadalom jobbításán fáradozik, az elfogadás, a józanság, a megértés érdekében ügyködik. Ez benne van a regényben, de talán kissé jobban foghatott volna itt a tinta. Persze, az embernek leesik ez olvasás közben, viszont egy zsánerkönyvről beszélünk, nyugodtan kimondhatta volna, miért is tündökölnek a lányok. Mindenesetre én nagyon támogatom ezt az olvasatot, persze nem elfeledve, hogy ez egy időutazással és gyilkosságokkal machináló könyv.

És ha már az időutazás, akkor csaholhatnak a paradoxonokra éhező SF fanok, itt ugyanis nincs megmagyarázva semmi. De nem is célja a könyvnek, és nem is hiányzik. Viszont amit kapunk, az nagyon ötletes és azok, akik szeretik az apró utalásokat és elejtett félmondatokat, amelyekből felépíthetik a regénybeli fantasztikumot, nagyon fogják élvezni a Házban játszódó néhány jelenetet vagy azt, ahogy Harper igyekszik machinálni az időutazással. Ilyenekből én nagyon szívesen láttam volna még többet, ahogy abból is, ahogyan a könyv eltűnődik azon, mennyire lehet megváltoztatni Harper tetteit, ő mennyire tud hatni a dolgokra, és hogy van-e értelme végeredményben Kirby ügyködésének? A könyv elolvasása után érdemes ezeken elrágódni kicsit, egyébként pedig csak spoileresen lehetne ezeken spekulálni.

Hogy mi is akkor a Tündöklő lányok? Egy okos, érdekes történet, amiben fontos kérdések morzsáit szórták el. Egyáltalán nem mindennapi könyvről van szó, még akkor sem, ha lényegében a sorozatgyilkos történetetek sablonjait és karaktereit használja fel, és néha ez meg is látszik rajta. Bizonyos vagyok, hogy sokan szeretni fogják, és bár engem igazán nem nyűgözött le, mégis tovább fogom figyelni Lauren Beukes munkásságát, mert kifejezetten szimpatikus, amit a fantasztikummal művel.

2014. november 17., hétfő

A holnap határa (All You Need Is Kill)

Japánban divatos az un. light novel, ami lényegében illusztrált, könnyen olvasható történet, főleg fiataloknak. Nem manga, de még nem is klasszikus értelemben vett regény. Ilyen light novel Szakurazaka Hirosi története, A holnap határa, ami a tavaly bemutatott filmváltozatnak köszönhetően lett világhírű, és került itthon is a polcokra a Gabo kiadó SF sorozatában. Miután leraktam a könyvet, két dolog fogalmazódott meg bennem: az ember hajlamos elfelejteni, hogy néha szüksége van teljesen egyszerű, de problémáktól mentes szórakozásra, illetve, hogy ha ezt a könyvet más kiadó jelenteti meg, lehetett volna majdnem olyan népszerű, mint a Vének háborúja.

Kirija Keidzsi egy egyszerű, üresfejű fiatal srác, aki volt annyira bolond, hogy szerelmi bánatában beállt a hadseregbe. Ezzel még nem lenne semmi gond, de az emberiség éppen a túlélésért küzd a gitaiokkal, ezekkel a különös idegen lényekkel, akik már hosszú évek óta szorgosan azon ügyködnek, hogy eltüntessék a humanoidokat a bolygóról. Kirija balszerencséjére már első bevetésén halálos sebet kap, de utolsó erejével a legendás Harctéri Szuka, Rita Vantasli oldalán indul a halálba... hogy a következő pillanatban a csata előtti napon ébredjen. Újra és újra.

Főhősünk tehát egy időhurokba kerül, újraéli a felkészülést és a csatát, mindezt látszólag végtelenítve. A kezdeti értetlenség után Kirija úgy dönt, itt az ideje kihasználnia az alkalmat, és megtanulni rendesen harcolni. A könyv lényegében erről szól, majd miután a fiúból szuperkatona válik, elkezd felsejleni, hogy miről is van szó valójában, és kicsoda a másik szuperkatona, Rita. A könyv sodró, rövid, de nem mondanám sekélyesnek. Igyekszik el-elmerengeni például a háborún, de nem viszi túlzásba, és nem esik abba a csapdába, hogy elkenje a fontos információkat. Tisztességes sci-fi akar lenni, és az is, nem az unásig ismert magyarázatokat kapjuk az idegenekre, vagy az időutazásra. Persze nem forradalmi ötletekről van szó, de ahhoz elég modernek, hogy ne azt érezzük, ez bizony csak alibinak használja a sci-fit, a szerzőnek pedig alig vannak ötletei.

Humoros, akciódús és feszes regény A holnap határa, amilyennek egy ilyen könyvnek lennie kell. Persze, igaza van annak, aki szerint azért mégsem ugyanolyan, mint a bejegyzés elején említett könyv, de könnyedségében, stílusában nagyon közel áll hozzá, és biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni benne senki, aki könnyed, de nem ügyefogyott szórakozásra vágyik. A főhős fejlődik, nem csak harci tudása, de személyisége terén is, Rita figurája is jól kidolgozott, az egész regényt pedig belengi valami könnyed légkör, mintha tényleg egy barátunk mesélne a múlt hétről. Nem magyarázza túl a dolgokat, nem pepecsel sok részlettel, de ezt nem is érezzük szükségesnek, mert nem is akar túl sok lenni a könyv, éppen ezért nem is nagyon érdemes róla hosszan értekezni. De maradéktalanul képes nyújtani azt, amit az első oldaltól fogva akar: néhány órányi kellemes kikapcsolódás a hétköznapokból.

mangaváltozat

2014. november 6., csütörtök

Ajánlás

Nagyon régóta a blog mellett különféle honlapokon is jelennek meg írásaim (ezekről folyamatosan frissül az oldalt látható Írások fül linkekkel). Ezek is általában science fiction témájúak, mint ennek a blognak a legtöbb bejegyzése, de az elmúlt időszakban megszaporodtak azok az írások is, amelyek szépirodalommal vagy filmekkel foglalkoznak. Sajnos, ha az ember elaprózza az idejét - amiből néha meglepően kevés van - és az energiáit - amiből sose lehet elég -, ráadásul arról nem is beszélve, hogy a múzsa se mindig akkor csókolja az embert homlokon, amikor kellene, könnyen azon veheti észre magát, hogy a személyes terepet háttérbe szorítja más elvárások mellett. Így van sajnos ezzel a bloggal is, sokszor vagy nincs miről írnom, vagy ha lenne, azt nem ide szánom - sokszor azon egyszerű oknál fogva, hogy recenzióra kapott könyvről van szó. Az utóbbi időben pedig azon is elgondolkodtam, vajon a blogom olvasói tudják-e, hogy máshol is megjelennek írásaim? Nem tartozom ugyan az önmagukat promózó emberek közé, de be kell látnom, nem árthat, ha néha felhívom a figyelmet más írásaimra is. Így aztán összeszedtem egy csokorra valót az elmúlt hónapok legjobb, legérdekesebb kritikáiból, ajánlóiból, amit az Ekultúrán és a Próza Nosztrán jelentek meg.


Kőrösi nevével a Milyen egy női mell? című "generációs regény" hangoskönyv változatának kapcsán találkoztam, ami egy kifejezetten szórakoztató mű volt. A 303 magyar regény, amit el kell olvasnod listáján szerepel ez a rövidke könyv, amit egyébként legálisan le is lehet tölteni. Mivel igyekszem magamat felhozni (magyar) szépirodalomból, ezért neki is álltam, és egyáltalán nem csalódtam. Egy nagyon különös kis regényt kaptam, aminek a nyelvezete és a különös atmoszférája azonnal magával ragadott. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem fél kísérletet tenni egy igazi posztmodern regénnyel.


Pálfi talán korunk legjobb magyar rendezője, ezt már bizonyította mind a Taxidermiával - ami az a film, ami talán a legmélyebb hatást tette rám egész életemben - és a zseniális Final Cuttal. Szomorú aktualitás, hogy végül úgy néz ki, semmi nem lesz a monumentális Toldi filmjéből, de ez a "zsebpénzből" készült szürreális, egyszerre vicces és nyomasztó, allegorikus jelentekkel és hihetetlen eseményekkel teli szkeccsfilm az idei legjobb filmélményem. Aki szereti az ötletes és vizuálisan magával ragadó filmeket, annak a Szabadesés kötelező darab.


Kedvenc szerzőm végül csak megjelentette szegedi "ifjúsági" regényét, ami a hetvenes évek világába kalauzolja el az olvasót. Aki olvasott már Trenkát az tudja, mire számíthat: különös világ, ami a hétköznapi mögött létezik, vad és felfoghatatlan életet élő fiatalok, szerelem, halál, alkohol, látomások, a legkülönfélébb alakok, mindez nyakon öntve egy olyasfajta stílussal, ami sokaknak dagályos lehet, másoknak művészieskedő, de aki szereti, az el fog merülni benne. Igazi Trenka könyv, na.


Ez a könyv mintha az arcomba nevetne így novemberben, visszagondolva a nyárra, amit magam mögött tudhatok. Ez a könyv a címével ellentétben egyáltalán nem könnyed szórakozás, épp ellenkezőleg, egy nagyon különös és tragikus sorsú fiú története, aki mást sem akart, csak hogy szeressék és szerethessen, de ehhez olyasmit tett, amit épeszű ember nem csinálna. Nagyon jó könyv, ami az embernek váratlanul tárja fel a szomorú gondolatokat a nyárról és a szerelemről. "Szervusztok, szép lányok, szervusztok."


Ha az előző könyv az arcomba nevet, akkor ez intellektuális sétára invitál. Saját megítélésem szerint az utóbbi idők legjobb cikke, amit írtam, de ehhez jó alapanyag is kellett. Mint regény Ann Leckie első kötete nem váltja meg a világot - még csak a sci-fit sem -, lehetett volna bátrabb és különösebb, de még így is olyan ötleteket dob fel és próbál meg felvázolni, amelyeken az ember sokáig gondolkodhat. Nagy volt a szkepszis az emberekben, hiszen sokak szerint a gender kérdés manapság már túl van lihegve - ez elég árnyalt kérdés, de tény, minden fél hajlamos átesni a ló túlsó oldalára -, ennek ellenére meg tudom érteni, miért tekintenek a kritikusok úgy erre a könyvre, mint a nemiség kérdésének érdekes vizsgálójára. Persze ne ijedjen meg senki, nem ez a lényeg a könyvben, sőt, ami igazán fontos az nagyon is jó, érdekes és izgalmas kérdés. Okos könyv, az írónő ügyesen rakja össze az elemeket. A többiről meg a cikkben írok.


"Valami mocorog a sötétben" - énekli a KFT, és kicsit ilyen a kortárs magyar irodalom is. Mintha most jutott volna el oda pár szerző, hogy nekiálljon és összegyúrja amit az irodalomtanszékeken tanult és amivel a tévében és képregényekben találkozott. Krimi, fantasy, sci-fi elemekkel operáló művek jelennek meg sorra, és mintha lenne egy írói réteg, amelyik valami újat keres, valamit próbál, talán elszakadni a korábbi, megtokosodott formáktól, talán a kortárs kérdésekre reflektálni, talán csak közelebb hozni az irodalmat azokhoz, akik Stephen Kingen és Frank Herberten szocializálódtak, nem tudom. Mindenesetre én dicséretesnek tartom ezt a tendenciát, még ha nem is nagyon találkoztam olyan művel, ami képes lett volna az én szememben megütni a mértéket. Ilyen kísérlet volt ez a könyv is, amiről nem tudtam eldönteni, hogy társadalmi kérdéseket akar megközelíteni pszichothriller irányból, vagy az elidegenedést kívánja bemutatni kóros elmezavar leírásával. Kicsit úgy éreztem, hogy a könyv nem tudta, mit akar és mindezt hogy lenne célszerű elmondani ahhoz, hogy azok is megértsék - vagy legalább elgondolkodjanak -, akik elsősorban inkább szórakozni akarnak és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy regény csak halmozza a szavakat és képeket, de nem mutat sokat...


Hát ki lehet hagyni egy könyvet, aminek ilyen címe van? Hát persze, hogy nem! Az előző bekezdésben tárgyalt hullám egyik tagja ez is, a harsányabb fajtából. Van itt minden: drogok, űrgombák, David Bowie, őrültek háza, idegenek, nyomozás, Huxley, húszas évek Moszkvája és a hetvenes évek Magyarországa, nyakon öntve egy kis sanyarú magyar lélekkel. A legkülönösebb az egész könyvvel kapcsolatban, hogy egy idő múlva azt vettem észre, hogy drukkolok, hogy jó legyen. Drukkoltam, hogy ne zavarodjon össze, ne babráljon ki velem, mint olvasóval azzal, hogy ott hagy megválaszolatlan kérdésekkel az út szélén, hogy ne legyenek üres és fellengzős lufik azok a nagy rejtélyek, amiket elém dob, és hogy ne érezzem azt a végén, hogy a rengeteg tudásanyag és alkotóelem csak ócska kartonpapír a fenyőfán, ami csak távolról tűnik értékesnek. Nem mondom azt, hogy csalódtam, talán csak egy kicsit, mert mindenképpen azt kell mondanom, hogy nagyon különös és érdekes könyv, és bízom benne, hogy a szerző legközelebb kevésbé lesz elvetemült velem, olvasóval szemben, viszont megőrzi ezt a nagy underground feelinget, amitől egy darabig nem fogom elfelejteni a könyvet.

Születtek még ezeken kívül írások tőlem, de talán ezek voltak a legérdekesebbek, ezek voltak a legjobban sikerült kritikáim és ajánlóim. A lista elég eklektikus, és igyekszem is minél szélesebbre tárni a kaput az irodalom és film mindenféle szeglete felé, úgyhogy a jövőben - reményeim szerint és ha a múzsa is úgy akarja - további érdekességekről fogok hírt adni itt, a blogban az újabb és újabb, itt megjelenő kritikák között.