2015. október 27., kedd

A csillagok fiai

Amióta az első ember kilépett a világűrbe sokak fantáziáját megragadja, milyen is lehet odakint, milyen lenne az űrben élni, utazni, elérni új bolygókat, idegen csillagokat. A sci-fi ősi toposza a távoli csillagrendszerekbe indított expedíciók története, legyenek azok emberiek, akár idegen lények küldetései. John Barnes veterán sci-fi író (akinek idehaza nem jelent meg önálló kötete) Buzz Aldrinnal, a Holdra elsőként leszálló Apollo 11 asztronautájával („a második ember a Holdon”) közösen 1996-ban ezt a toposzt használta fel, hogy megírja A csillagok fiai (Encounter with Tiber) című regényt, ami azonban hiába szerepeltet idegeneket, inkább olyan, mint egy asztronauta elbeszélése és töprengése a XX-XXI. század fordulójának űrhajózásáról.

A történet kezdetén a Tenacity csillaghajó, a Naprendszert elsőként elhagyó expedíció az alfa Centauri felé tart, ugyanis bebizonyosodott, hogy évezredekkel ezelőtt idegen civilizáció létezett a csillagrendszerben. A könyv Clio Trigorin, a Tenacity egyik űrhajóságnak kerettörténetében egyrészt Clio családjával történeteket, illetve az általa lefordított idegen krónikában leírtakat ismerhetjük meg. Az emberi szál az 1990-es évek legelején veszi kezdetét, és tart egészen addig, amíg a Marson az emberek rá nem lelnek a „tiberisziek” Enciklopédiájára, minden tudományuk és kultúrájuk letéteményére. A másik szálon pedig a tiberisziek kilencezer évvel ezelőtti, Földre induló expedícióját és annak különös sorsát követhetjük végig.



A csillagok fiai négy részre tagolódik, az első a kilencvenes évek illetve a kétezres évek elejének űrhajózásával foglalkozik, amiben még lennének is érdekes ötletek, de egy ponton túl annyira részletessé válik és túlburjánzik az űrhajózás technikai részleteit taglaló leírás, hogy az ember elveszíti az érdeklődését - pedig még csak a könyv elejénél járunk. Amikor felfedezik az idegenek szignálját, és annak nyomán elindulnak a Holdra, az kissé jobban sikerült, de hamarosan ez is érdektelenségbe fullad. De ha azt hinnénk, hogy csak a realista szál unalmas, nagyon tévedünk: a következő részben a tiberisziek világába nyerünk bepillantást, az első, a mi Naprendszerünkbe induló expedícióba. A szerzők itt végérvényesen elveszítettek: hiába különbözik a két faj (az emberek és a tiberisziek két alfaja), hamar kiderül, hogy ezek a lények csupán máshogy kinéző emberek. A beszédmódjuk - ami igazából minden szereplőnél azonos, legyen ember vagy idegen -, a problémákra adott válaszaik, a reakcióik, mind olyan, mintha nem is egy más környezetben létrejött, más biológiájú és kultúrájú lényekről lenne szó. Ráadásul nem meglepő, hogy az ő történetük sem csigázza fel az embert, talán csak akkor, amikor megérkeznek a Földre. A harmadik rész a második ilyen expedícióval viszi tovább cirka 40 évvel később az eseményeket. A két tiberiszi szál egészen a második végéig gyakorlatilag a "fejlett lények az őrlakók között" toposzát viszi végig, amit vagy szeret az ember, vagy nem (személyes megjegyzés: én nem szeretem). Persze legvégül, amikor a tiberisziek úgy döntenek, elhagyják a Földet, az emberben újra felcsillan a remény, hogy érdekességet fog olvasni, de ekkor ez a szál véget és, és az utolsó részben az első fejezet története folytatódik (kb. 20 évvel később). Ez talán a legérdekesebb, ebben egy Marsra induló csapatot követhetünk végig, majd a vörös bolygón folyó munkálataikat. Azonban mielőtt ez a rész is eljuthatna a tetőpontjára, elérkezik a regény vége, a kerettörténet lezárása, ami szintén nem zár le igazából semmit.

Nem vagyok az ilyen hosszú történetismertetés híve, de úgy éreztem, máshogy nem tudom érzékeltetni a regény alapvető hibáit. Először is: unalmas. Minden izgalmas és érdekes esemény a háttérben történik, egy-két utalásból értesülünk róla, hogy megtörténtek. Ami fel tudná csigázni az olvasót, azt elhanyagolják, háttérbe szorítják. Ezzel szemben az űrhajósok és a tiberisziek apró-cseprő, mindennapi dolgai sokkal több teret kapnak, ami ilyen nagy mennyiségben már bosszantó. Ezt egészítik ki a sablonos stílus (fordítás?), és hogy egyik szereplő sem válik élővé. Hiába vannak felvázolva személyes konfliktusok - a tiberiszieknél még rasszizmus is van! -, ezek üresek, érzelem nélküliek. A sci-fi rész sem valami érdekes, nincs nagyívű világépítés, sem pedig körömrágó felfedezés. Az emberek jópofáskodó tudósok, akiknek a legnagyobb problémája a gonosz és hozzá nem értő politikusok állandó akadékoskodása, a tiberisziek pedig olyanok, mint a gyerekek, akik nem értenek semmit, nem képesek túllépni saját, eléggé fejletlen világképükön és mindehhez még roppant mód ésszerűtlenek is. Értem én, hogy velük görbe tükröt akartak tartani a szerzők az emberiség elé, de annyira hiteltelenné tették az idegeneket, hogy az ember csak azt tudja mondani: buták.

Ami menti a könyvet, az az űrkutatás bemutatása. Bevallom, az elején, az új űrverseny felvázolása érdekes volt, és hogy ha jobban odafigyelek, akkor minden bizonnyal sok érdekességet megtanulhattam volna arról, hogyan is működnek manapság az űrsiklók. Ami a fejlettebb technológiákat illeti, erősen él bennem a gyanú, hogy itt-ott technoblablával volt dolgom, de az egész regényben kellően megalapozott volt a tudományos háttér, hogy a hard SF rajongói örülhessenek.

ilyen szép rajzok vannak benne

A csillagok fiai sokkal többet ígér annál, mint amit betart. Hiába ígér hatalmas távlatokat, indít egy csillaghajón, az egész végül egy asztronauta képzelgése lesz, amit a rutinos sci-fi író sem tölt meg élettel. Túlírt, dagályos, kifejezetten unalmas alkotás, ami romantikus élmény lehet az űrhajózás szerelmeseinek és azoknak, akik megszállottan olvassák a science fiction műveket.

Aldrin és Barnes 2000-ben újabb közös regényt írt, a szintén a közeli jövőben játszódó „asztronauta regényt”, a The Returnt.

2015. október 24., szombat

Browser zsinórjai

A science fiction nem egy homogén tömb. Nem csak arról van szó, hogy jól körülhatárolható szabályok szerint íródott művekre aggathatjuk rá a sci-fi címkét. A sci-fi ötletei, toposzai önálló életet élnek, állandóan megjelennek más irodalmi irányzatokban, írók műveiben már a kezdetektől fogva. Ez persze könnyen zavart kelthet az emberben, hiszen nem tudja, mivel is találkozott éppen, zsánerművel, vagy valami egészen mással. A francia filozófus, Tristan Garcia 2012-es regényében, a Browser zsinórjaiban (Les Cordelettes de Browser) arra tesz kísérletet, hogy a sci-fi toposzokat felhasználva elmondja véleményét az időről, az emberről, az örökkévalóságról és mindarról, ami ősidőktől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Hogy hogyan siker ez neki? Jobban-rosszabbul.

A könyv zavaros, kissé misztikus első fejezete után megtudjuk, hogy a jövőben az utolsó nagy felfedező, David Hale Browser űrhajójával, a Kígyóval elérte a világegyetem szélét, ahol aztán megállította a tágulást. Onnan a Földre csak a Kígyó tért vissza, fedélzetén a titokzatos Szekreterrel, az öröklét letéteményesével és a Konzolokkal, melyek segítségével az emberek képesek életben maradni az Örökkévalóságban. Azonban ahogy telnek a számlálatlan évszázadok, az emberek egy része mind nehezebben viseli a változatlanságot, míg aztán egy napon szárba nem szökken a lázadás.

Ha zsánerkönyvként olvasnánk a regényt, akkor a fent vázolt információkat érthető formában kapnánk meg – Garcia azonban egyszerre bonyolítja túl és egyszerűsíti a végletekig a cselekményt. A könyv első felében az Örökkévalóság világának lakóit mutatja be, teszi mindezt olyan bonyolultan, hogy az olvasó nem is érti, hol van, mi miért történik, sőt, hogy az egyes fejezetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz (egyáltalán azonos világban történnek-e az események). Az hagyján, hogy a világ felépítését, alkotórészeit sem tudjuk összerakni – ez egyébként a regény legvégén sem sikerül –, de a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóiról is csak találgathatunk. Ezzel szemben a második fele a regénynek szinte mesei, a történések lineárisak, az elbeszélés egyszerű, a szereplők archetipikusak. A korábbi bonyolultsággal szemben ez az egyszerűség disszonánsan hat. Az viszont az egész regény értelmezését – első látásra – borzasztóan megkönnyíti, hogy Garcia tálcán nyújtja nekünk a bibliai utalásokat – a kígyó, az emberpár, stb. Olvasás közben összerakunk valamilyen fajta értelmezést ezeknek a mankóknak a segítségével, de végül rájövünk, hogy ez így kevés.

Vagy az olvasó téved, és sokkal több van ebben a könyvben, mint ami elsőre látszik, vagy a szerző fújja fel a regényét, holott annak jó része üres. Hiába vannak benne kifejezetten jó részek – mint Browser története, vagy a szereplő, aki a múltját akarja „újravágni” –, ezek mellett a legtöbb jelenet céltalannak tűnik. Értjük, hogy az Örökkévalóság unalmas, a változatlanság nem jó, és így tovább, de ezeket nem átérezzük, hanem csak tudomásul vesszük a szereplők elmondásából. Sőt, igazából még az sem: a lázadók a könyv narrátora szerint sem éppen nemesek, céljaik igazából nincsenek, majd az új világrend is inkább amolyan tessék-lássék valami, semmi kézzel fogható rendezőelv nincs mögötte. Az egész könyv kusza, különböző, felismerhető vagy csupán sejtetett gondolatok halmaza, amit az olvasó keservesen próbál összerakni, sikertelenül.

A legfurcsább, hogy nem tudnám kategorikusan felsorolni, miért rossz a könyv. Mert ez nem zsánerregény. De azt sem tudom megfogni, miért lenne jó, mik azok a gondolatok, amiket még nem láttam, mi az, amiért ez a könyv kiemelkedő lenne, amiért azt érezném, hogy érdemes volt elolvasnom. Én vártam ezt a regényt, reménykedtem, hogy egy izgalmas, filozofikus történetet fogok olvasni a halhatatlanságtól, de ez idén nem az első olyan könyv, ami ezt a témát nem volt képes az én szememben érdemben megfogni. Viszont még mindig fenntartom a lehetőségét, hogy vannak benne olyan filozófiai tézisek, amik nekem – az előismeretek hiányában – nem tűntek fel. Én csak nyitott olvasóként álltam a könyvnek, de továbbra sem értem, mit is kaptam…

2015. október 12., hétfő

Olvasmányok rossz időre

Tudom, tudom, a legelcsépeltebb bejegyzéscím, ami csak létezhet, de mégis milyen címet adjon az ember az újabb cikkajánlónak?


Ez az a regény, amiből Rudolf Péter irányítása alatt szép, de sikertelen történelmi sorozatot csinált a Magyar Televízió. Pedig az alapanyagban van potenciál, a szabadságharc idején játszódó utazás felvillantja a korszak jellegzetességeit, amibe Fehér belekeveri a mai magyar állapotokat, nem is nevesítve - különben is, nem szeretem, amikor aktuálpolitikai poénok jelennek meg egy történelmi könyvben, viszolygok az ilyen összekacsintásoktól -, hanem általánosítva, a kisemberek különféle fajtáinak és világlátásának megfelelő figurák képében. A kreált nyelv remek játékot kínál az olvasónak, és ami kifejezetten felüdíti az amúgy sem rossz regényt, az a varázsos elemek megjelenése, vannak itt óriások, boszorkányok, ami csak kell. Az irodalmi áthallásokról pedig ne is beszéljünk.


A LoveStart jegyző izlandi szerző ezúttal egy meseregénybe szövi bele elképzeléseit és a fogyasztói társadalom kritikáját. Teszi mindezt kellemes stílusban, mesél és mesél, és lassan a realitás és a mese összeér. Ugyan valamit hiányoltam a könyvből, mégis úgy gondolom, érdemes kicsiknek és nagyoknak is a kezébe vennie a kötetet, már csak a nagyon szép belső illusztrációk miatt is.


Még nagyon régen, valamikor 10-12 éve olvastam a régi kiadásban a regényt, és bár alig emlékeztem belőle valamire, az megragadt, hogy nem volt vele komolyabb problémám. Szóval mikor kijött az újrafordított változat, akkor kíváncsian vettem a kezembe (sic!). És legnagyobb meglepetésemre tényleg tetszett, de nem azért, amit vártam. Gibson regénye ugyanis egyszerű cyberpunkból amolyan posztmodern jövővízió lett, a szövege és a világa megállja a helyét a kortárs szépirodalom mezőnyében is. Na ne a szépen megírt könyvekre gondoljunk, amik mély lélektani problémákat boncolgatnak: Gibsonnál a probléma a jövő, ami igazából már itt van. A főszereplői nem igazán karakteresek, a konfliktus nem valami erős, ellenben az atmoszféra remekül eltalált. Nem csodálkoznék, ha sok klasszikus cyberpunkon nevelkedett olvasó tenné le a könyvet, mert itt nincsenek hackerek és agyfagyasztó JÉG, ellenben "AIDS szent" és televízió vallás (szó szerint) van. Kellemes kiruccanás a komfortzónából.


Dukaj az Extensa óta nagy kedvencem, még az olyan gyengébb könyvei is, mint a Zuzanna és a világmindenség is remek szórakozást nyújtanak, nem utolsó sorban a remek stílus és a több regényre való ötlet miatt. Nos, a Más dalok mindent tud, amit az eddigi Dukaj regények, de még ennél is többet. Először is, az alap egy alternatív történelmi világ, ahol Nagy Sándor örökén a hellenisztikus világ élt tovább több ezer éven át. Ez nem a mi világunk, olyannyira nem, hogy semmi nincs benne, ami kapcsolódna a realitásunkhoz. És hogy ennek mi az elsődleges oka? Az, hogy Dukaj igazi fantasztikus szerző, aki komolyan veszi az invencióját, és nem csak, hogy aprólékosan kidolgozza a hátterét és a fantasztikum működését, de logikusan mindent ebből eredeztet. Dukaj a hellén világképet veszi alapul, és erre húzza fel a regényét, a konfliktusát is ehhez köti, de nem is kötheti máshoz, hiszen érezzük, hogy ennek a problémának elő kellett kerülnie. Mindehhez pedig a szöveg is igazodik, a latin-görög kifejezések, amik hol ismert, hol ismeretlen fogalmakat írnak le, az egyszer lírai/eposzi, máskor hétköznapian gördülékeny mondatok igazi dallamot adnak a szövegnek. Végül pedig a főbb szereplők mind igaziak, élők, a főhős, Hieronim Berbelek valóban hőssé válik, ember fölötti emberré, az ő útja valóban már-már mítikus, egyszersmind végtelenül emberi. A Más dalok maga a könyvvé lett zsenialitás, némelyik jelenete olyan erejű, hogy az ember nem tud szabadulni tőle, és végül bánja, hogy véget ér az utazása, még ha az egy több, mint 600 oldalas utazás is. Sok mindenhez lehetne hasonlítani a könyvet - akár a fantasztikum, akár másfajta irodalom területéről -, de véleményem szerint Dukaj eljutott oda, amikor már hozzá hasonlítanak másokat. Remélem, jövőre folytatódik a hazai kiadása a regényeinek.

2015. október 3., szombat

Snow Crash

Íme egy újabb régi írás, egy korai zsenge (valamikor 2008 tájáról) az azóta megszűnt InterGalaktikáról (ott "Resetelt" cyberpunk címen jelent meg), Neal Stephenson Snow Crash-éről. Akkor még nem is sejtettem, hogy később úgy fogok hivatkozni a regényre, mint ami igazán megmutatta, hogy a klasszikus cyberpunk már nem működik - tette mindezt baromi szórakoztató formában.

A cyberpunk (CP) műfajához mindig egy nevet szokás társítani: William Gibsont. Való igaz, a science fiction „fősodra” Gibson Neuromancer c. regénye után ismerte el a CP-t, de nem Gibson körül forog a cyberspace! Több nagyszerű szerző – Bruce Sterling, Lewis Shiner, Rudy Rucker stb. – vallotta magáénak a CP-t, és vallja még ma is – amikor Gibson már elfordult tőle, elég csak a Trendvadászra és az Árnyvilágra gondolnunk. Azonban ennek ellenére is egyenlőségjelet tettek Gibson és a cyberpunk közé. És mikor Gibson kezdett kifújni, mindenki a CP végét jósolta.

Ebbe a közegbe robbant be az akkor még alig ismert szerző, Neal Stephenson regényével, a Snow Crash-sel, mellyel új lökést adott a cyberpunk vérkeringésének, és bebizonyította, hogy igenis van élet Gibson után.

A könyv 1992-ben jelent meg, és jelölések sorát gyűjtötte be. Története valamikor a közeljövőben játszódik, egy elég különös Amerikában. Az USA egy bürokratikus árnyék-országgá korcsosult és már csak kis területet irányít. Az igazi élet az olyan helyeken van, mint Mr. Lee Hongkong Diaszpórája, vagy a nyárspolgári bürgerparkok. A jövő kifordult önmagából: a Cosa Nostra pizza-szállításra szakosodott, a Kongresszusi Könyvtár pedig a CIA-vel karöltve egyfajta titkosszolgálattá vált. Ez a Franchise-Alapú Kvázi-Állami Jogalanyok, céges hadseregek és országúti vagányok kora. Ilyen figura a főhős is, Hiro Protagonist – neve csöppet sem feltűnő, annak mindkét alkotórésze azt jelenti, hogy ő a főhős. Hiro ex-hacker, a kor internetének, a Metaverzumnak az egyik legismertebb arca, emellett önjelölt szamuráj, aki mindig egy katanával mászkál. Jelenleg jobb híján a maffiának dolgozik, mint pizzafutár. Azonban egy balul sikerült kiszállítás során összeismerkedik Y.T.-vel, a high-tech kütyükkel teleaggatott fiatal kurírral. Hiro és a lány közös vállalkozásba kezdenek: információvadászok lesznek. Hiro ebben a minőségében, egy régi barátján, Da5id-en keresztül belekeveredik a titokzatos új netes vírus, a Snow Crash ügyébe (a kifejezés azt jelöli, amikor a számítógép annyira fertőzött egy vírustól, hogy még a monitort sem képes működtetni). Persze a dolgok tovább bonyolódnak, amikor feltűnik Raven, a hatalmas aleut, aki egy atombombával jár-kel a világban. Lassan kiderül, hogy mindezeknek az eseményeknek közük van a milliárdos L. Bob Rife-hoz, akinek óriási, szedett-vedett Flottája, tele mindenféle nyelvű menekültekkel, bármelyik pillanatban rászabadulhat Amerikára.


Stephenson fogta a cyberpunk jól ismert alkotóelemeit (mint a cyberspace, a szétforgácsolódott USA, a végletesen kettészakadt társadalom, a hackerek kultúrája, a high-tech szerkentyűk garmadája), összekeverte őket, és egy pikareszk, humoros kalandregényt alkotott. A fordítónak külön dicséret jár, amiért képes volt olyan vagánnyá tenni a szereplőket, amilyenné egy Gibson-szereplő sosem válna. A párbeszédek ütősek, az ötletek eredetiek, a helyzetek jól eltaláltak. A szerző jól adagolja a komoly, magyarázó részeket és a humoros, oldottabb jeleneteket. Maga az alapötlet, a sumérokig visszavezetett „nyelvi-hackerkedés” pedig elég új ahhoz, hogy elbódítsa az olvasót. Néha ugyan picit erőltetett a regény, de ezt feledteti a sok akció, az ütős dumák és a leleményes ötletek. Maga a Metaverzum mai szemmel kissé anakronisztikus, de mégis megfoghatóbb, mint Gibson mátrixa, ahol a JÉG és az MI-k az urak, ember be nem teheti oda a neuronjait. Itt a Metaverzum igazi „second life” módjára funkcionál, tehát sokkal közelebb áll az ezredforduló virtuális realitásához, mint a komor és sötét elődjei.

Ez már nem az a rideg, embertől idegen CP, melynek világáról Brian Aldiss azt nyilatkozta, hogy abban nem lehet felnevelni egy gyereket. A Snow Crash világában fel lehet nevelni – csak nem olyannak, amilyennek szeretnénk. Ez az individuumok kora; aki nem képes önállóan érvényesülni, azt befalják a bürgerparkok vagy a fedesek Amerikája. Mindemellett az individuumok nem csak ebben a formában jelennek meg. Ezeknek a szereplőknek világmegmentő céljuk van. Ők nem egy MI titokzatos megbízásából dolgoznak, egyszerűen először a saját bőrüket akarják menteni, aztán kénytelenek rájönni, hogy azt a világgal együtt kell megmenteniük. A regény megelőlegezi a cyberpunk újjáéledését, amikor a stílus fölhígul, a szöveg már nem durva metaforák és szimbólumok kusza halmaza. Itt a cyberspace nem valami megfoghatatlan „másik valóság” – itt igenis majdhogynem kézzel fogható, sőt, a vírus által a két „világ” össze is kapcsolódik.

Hogy miért különbözik ennyire a cyberpunk kétféle jövőképe? Talán a megírás ideje miatt: Gibson a számítástechnika hajnalán álmodta meg műveit, Stephenson viszont már akkor, amikor a személyi számítógép elterjedőben volt és látni lehetett, hogy az internet és a rohamosan fejlődő informatika teljesen átalakítja az életet. Mindkét szerző jól ráérzett a korszellemre, és bár más-más oldalról közelítette meg a cybergenerációt, mindketten megláttak belőle valamit.

Hogy végül mi vált valóra, Gibson nyomasztó, sötét álma, vagy ez a modern kori lovagregény: lehet, hogy erre nincs kielégítő válasz.

Stephan Martiniere borítója a regényhez