A csillagok fiai

Amióta az első ember kilépett a világűrbe sokak fantáziáját megragadja, milyen is lehet odakint, milyen lenne az űrben élni, utazni, elérni új bolygókat, idegen csillagokat. A sci-fi ősi toposza a távoli csillagrendszerekbe indított expedíciók története, legyenek azok emberiek, akár idegen lények küldetései. John Barnes veterán sci-fi író (akinek idehaza nem jelent meg önálló kötete) Buzz Aldrinnal, a Holdra elsőként leszálló Apollo 11 asztronautájával („a második ember a Holdon”) közösen 1996-ban ezt a toposzt használta fel, hogy megírja A csillagok fiai (Encounter with Tiber) című regényt, ami azonban hiába szerepeltet idegeneket, inkább olyan, mint egy asztronauta elbeszélése és töprengése a XX-XXI. század fordulójának űrhajózásáról.

A történet kezdetén a Tenacity csillaghajó, a Naprendszert elsőként elhagyó expedíció az alfa Centauri felé tart, ugyanis bebizonyosodott, hogy évezredekkel ezelőtt idegen civilizáció létezett a csillagrendszerben. A könyv Clio Trigorin, a Tenacity egyik űrhajóságnak kerettörténetében egyrészt Clio családjával történeteket, illetve az általa lefordított idegen krónikában leírtakat ismerhetjük meg. Az emberi szál az 1990-es évek legelején veszi kezdetét, és tart egészen addig, amíg a Marson az emberek rá nem lelnek a „tiberisziek” Enciklopédiájára, minden tudományuk és kultúrájuk letéteményére. A másik szálon pedig a tiberisziek kilencezer évvel ezelőtti, Földre induló expedícióját és annak különös sorsát követhetjük végig.

A csillagok fiai négy részre tagolódik, az első a kilencvenes évek illetve a kétezres évek elejének űrhajózásával foglalkozik, amiben még lennének is érdekes ötletek, de egy ponton túl annyira részletessé válik és túlburjánzik az űrhajózás technikai részleteit taglaló leírás, hogy az ember elveszíti az érdeklődését - pedig még csak a könyv elejénél járunk. Amikor felfedezik az idegenek szignálját, és annak nyomán elindulnak a Holdra, az kissé jobban sikerült, de hamarosan ez is érdektelenségbe fullad. De ha azt hinnénk, hogy csak a realista szál unalmas, nagyon tévedünk: a következő részben a tiberisziek világába nyerünk bepillantást, az első, a mi Naprendszerünkbe induló expedícióba. A szerzők itt végérvényesen elveszítettek: hiába különbözik a két faj (az emberek és a tiberisziek két alfaja), hamar kiderül, hogy ezek a lények csupán máshogy kinéző emberek. A beszédmódjuk - ami igazából minden szereplőnél azonos, legyen ember vagy idegen -, a problémákra adott válaszaik, a reakcióik, mind olyan, mintha nem is egy más környezetben létrejött, más biológiájú és kultúrájú lényekről lenne szó. Ráadásul nem meglepő, hogy az ő történetük sem csigázza fel az embert, talán csak akkor, amikor megérkeznek a Földre. A harmadik rész a második ilyen expedícióval viszi tovább cirka 40 évvel később az eseményeket. A két tiberiszi szál egészen a második végéig gyakorlatilag a "fejlett lények az őrlakók között" toposzát viszi végig, amit vagy szeret az ember, vagy nem (személyes megjegyzés: én nem szeretem). Persze legvégül, amikor a tiberisziek úgy döntenek, elhagyják a Földet, az emberben újra felcsillan a remény, hogy érdekességet fog olvasni, de ekkor ez a szál véget és, és az utolsó részben az első fejezet története folytatódik (kb. 20 évvel később). Ez talán a legérdekesebb, ebben egy Marsra induló csapatot követhetünk végig, majd a vörös bolygón folyó munkálataikat. Azonban mielőtt ez a rész is eljuthatna a tetőpontjára, elérkezik a regény vége, a kerettörténet lezárása, ami szintén nem zár le igazából semmit.

Nem vagyok az ilyen hosszú történetismertetés híve, de úgy éreztem, máshogy nem tudom érzékeltetni a regény alapvető hibáit. Először is: unalmas. Minden izgalmas és érdekes esemény a háttérben történik, egy-két utalásból értesülünk róla, hogy megtörténtek. Ami fel tudná csigázni az olvasót, azt elhanyagolják, háttérbe szorítják. Ezzel szemben az űrhajósok és a tiberisziek apró-cseprő, mindennapi dolgai sokkal több teret kapnak, ami ilyen nagy mennyiségben már bosszantó. Ezt egészítik ki a sablonos stílus (fordítás?), és hogy egyik szereplő sem válik élővé. Hiába vannak felvázolva személyes konfliktusok - a tiberiszieknél még rasszizmus is van! -, ezek üresek, érzelem nélküliek. A sci-fi rész sem valami érdekes, nincs nagyívű világépítés, sem pedig körömrágó felfedezés. Az emberek jópofáskodó tudósok, akiknek a legnagyobb problémája a gonosz és hozzá nem értő politikusok állandó akadékoskodása, a tiberisziek pedig olyanok, mint a gyerekek, akik nem értenek semmit, nem képesek túllépni saját, eléggé fejletlen világképükön és mindehhez még roppant mód ésszerűtlenek is. Értem én, hogy velük görbe tükröt akartak tartani a szerzők az emberiség elé, de annyira hiteltelenné tették az idegeneket, hogy az ember csak azt tudja mondani: buták.

Ami menti a könyvet, az az űrkutatás bemutatása. Bevallom, az elején, az új űrverseny felvázolása érdekes volt, és hogy ha jobban odafigyelek, akkor minden bizonnyal sok érdekességet megtanulhattam volna arról, hogyan is működnek manapság az űrsiklók. Ami a fejlettebb technológiákat illeti, erősen él bennem a gyanú, hogy itt-ott technoblablával volt dolgom, de az egész regényben kellően megalapozott volt a tudományos háttér, hogy a hard SF rajongói örülhessenek.

ilyen szép rajzok vannak benne

A csillagok fiai sokkal többet ígér annál, mint amit betart. Hiába ígér hatalmas távlatokat, indít egy csillaghajón, az egész végül egy asztronauta képzelgése lesz, amit a rutinos sci-fi író sem tölt meg élettel. Túlírt, dagályos, kifejezetten unalmas alkotás, ami romantikus élmény lehet az űrhajózás szerelmeseinek és azoknak, akik megszállottan olvassák a science fiction műveket.

Aldrin és Barnes 2000-ben újabb közös regényt írt, a szintén a közeli jövőben játszódó „asztronauta regényt”, a The Returnt.