Browser zsinórjai

A science fiction nem egy homogén tömb. Nem csak arról van szó, hogy jól körülhatárolható szabályok szerint íródott művekre aggathatjuk rá a sci-fi címkét. A sci-fi ötletei, toposzai önálló életet élnek, állandóan megjelennek más irodalmi irányzatokban, írók műveiben már a kezdetektől fogva. Ez persze könnyen zavart kelthet az emberben, hiszen nem tudja, mivel is találkozott éppen, zsánerművel, vagy valami egészen mással. A francia filozófus, Tristan Garcia 2012-es regényében, a Browser zsinórjaiban (Les Cordelettes de Browser) arra tesz kísérletet, hogy a sci-fi toposzokat felhasználva elmondja véleményét az időről, az emberről, az örökkévalóságról és mindarról, ami ősidőktől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Hogy hogyan siker ez neki? Jobban-rosszabbul.

A könyv zavaros, kissé misztikus első fejezete után megtudjuk, hogy a jövőben az utolsó nagy felfedező, David Hale Browser űrhajójával, a Kígyóval elérte a világegyetem szélét, ahol aztán megállította a tágulást. Onnan a Földre csak a Kígyó tért vissza, fedélzetén a titokzatos Szekreterrel, az öröklét letéteményesével és a Konzolokkal, melyek segítségével az emberek képesek életben maradni az Örökkévalóságban. Azonban ahogy telnek a számlálatlan évszázadok, az emberek egy része mind nehezebben viseli a változatlanságot, míg aztán egy napon szárba nem szökken a lázadás.

Ha zsánerkönyvként olvasnánk a regényt, akkor a fent vázolt információkat érthető formában kapnánk meg – Garcia azonban egyszerre bonyolítja túl és egyszerűsíti a végletekig a cselekményt. A könyv első felében az Örökkévalóság világának lakóit mutatja be, teszi mindezt olyan bonyolultan, hogy az olvasó nem is érti, hol van, mi miért történik, sőt, hogy az egyes fejezetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz (egyáltalán azonos világban történnek-e az események). Az hagyján, hogy a világ felépítését, alkotórészeit sem tudjuk összerakni – ez egyébként a regény legvégén sem sikerül –, de a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóiról is csak találgathatunk. Ezzel szemben a második fele a regénynek szinte mesei, a történések lineárisak, az elbeszélés egyszerű, a szereplők archetipikusak. A korábbi bonyolultsággal szemben ez az egyszerűség disszonánsan hat. Az viszont az egész regény értelmezését – első látásra – borzasztóan megkönnyíti, hogy Garcia tálcán nyújtja nekünk a bibliai utalásokat – a kígyó, az emberpár, stb. Olvasás közben összerakunk valamilyen fajta értelmezést ezeknek a mankóknak a segítségével, de végül rájövünk, hogy ez így kevés.

Vagy az olvasó téved, és sokkal több van ebben a könyvben, mint ami elsőre látszik, vagy a szerző fújja fel a regényét, holott annak jó része üres. Hiába vannak benne kifejezetten jó részek – mint Browser története, vagy a szereplő, aki a múltját akarja „újravágni” –, ezek mellett a legtöbb jelenet céltalannak tűnik. Értjük, hogy az Örökkévalóság unalmas, a változatlanság nem jó, és így tovább, de ezeket nem átérezzük, hanem csak tudomásul vesszük a szereplők elmondásából. Sőt, igazából még az sem: a lázadók a könyv narrátora szerint sem éppen nemesek, céljaik igazából nincsenek, majd az új világrend is inkább amolyan tessék-lássék valami, semmi kézzel fogható rendezőelv nincs mögötte. Az egész könyv kusza, különböző, felismerhető vagy csupán sejtetett gondolatok halmaza, amit az olvasó keservesen próbál összerakni, sikertelenül.

A legfurcsább, hogy nem tudnám kategorikusan felsorolni, miért rossz a könyv. Mert ez nem zsánerregény. De azt sem tudom megfogni, miért lenne jó, mik azok a gondolatok, amiket még nem láttam, mi az, amiért ez a könyv kiemelkedő lenne, amiért azt érezném, hogy érdemes volt elolvasnom. Én vártam ezt a regényt, reménykedtem, hogy egy izgalmas, filozofikus történetet fogok olvasni a halhatatlanságtól, de ez idén nem az első olyan könyv, ami ezt a témát nem volt képes az én szememben érdemben megfogni. Viszont még mindig fenntartom a lehetőségét, hogy vannak benne olyan filozófiai tézisek, amik nekem – az előismeretek hiányában – nem tűntek fel. Én csak nyitott olvasóként álltam a könyvnek, de továbbra sem értem, mit is kaptam…