2012. május 28., hétfő

Szárnyaszegett angyalok

Idén a Zsoldos Péter-díj történetében először fordul elő, hogy egy szerzőtől két regény is a jelöltek között legyen. Noha nem Mészáros László (Dave Howard) az egyetlen - a másik ilyen szerző ebben az évben Szélesi Sándor (Anthony Sheenard) -, akivel ez megtörtént, mégis figyelemre méltó dolog, már csak azért is, mert az első és a második megjelent regényéről van szó. A Démoncsászár fejvadászaihoz hasonlóan az Angyalok és tolvajok is a Mysterious Universe világában játszódik, és maga a szerző ismeri el, hogy ez, elődjéhez hasonlóan, nem sci-fi: "[...] egyik regény sem sci-fi regény. Űropera, ahol a sci-fi elemek azért vannak jelen, mert mindkét regény 2670-ben játszódik. Tudod, olyan bla-bla az egész. Varázsszavak, amelyek hitelesítik a történetet." A kérdés csupán az, vajon sikerült-e a szerzőnek az előzőnél jobb könyvet összeraknia, és ugyanazokat a hibákat követte-e el, amiket abban. Annyit elöljáróban megjegyezhetek, hogy nem sikerült az MU szintjén túllépnie - de ettől még lehet jó regényt írni.

"De tettetni, hogy nem tettünk olyan dolgokat, amit megtettünk, és ha talán nem is, de megtennénk, és nem csak tettetnénk, sokkal izgalmasabb, mintha tettetnénk, hogy tettük. Igaz, akkor nem is lenne vérpezsdítő, ha mindezt csupán egy szócsatában és következmények nélkül játszanánk - gondolta magában szórakozottan a francia."

Két mitikus lény, két angyal harcol egymással egy eldugott francia szigeten. De valójában nem angyalok ők, inkább valami kísérlet félresikerült termékei. Harcukat eldönti, amikor egyikük megment egy közéjük keveredő kislányt. Egy évtizeddel később Victoria Moreau és édesapja a rivális cég megbízásából betör az egyik legnagyobb marsi fegyvergyárba. Bár a különleges képességgel rendelkező Victoriának sikerül kijátszania a védelmi rendszert, és a két mesterbűnöző eliszkol a helyszínről, hamarosan a nyomukba erednek. Nem csupán a fegyvergyárosok igyekeznek őket elkapni, de a császár megbízásából a Shark&Lez Agency két ügynöke is bekapcsolódik az eseményekbe: egyikük Victoria után indul, a másik pedig a fegyvergyárban megy, kideríteni, miben mesterkedhetnek az igazgatók, ugyanis erős a gyanú, hogy a Birodalom szempontjából veszélyes játszmákat űznek. Miközben a nyomozás és a hajsza folyik, a két mitikus lény legbelül érzi, hogy hamarosan újra összecsapnak, és ez lesz talán az utolsó ütközetük. De mi közük van egy tolvajhoz és egy összeesküvéshez?

"Mindegy, mit mond. A szavaknak akkor van súlyuk, ha a mögöttük lévő erő valódi, nem csupán fellegvára a naiv fantáziáknak."

Szögezzük le gyorsan: van közük. Van, de olyan módon, ami a legolcsóbb ponyvákat idézi. Két szál, ami valahol kapcsolódik, egy ilyen regényben feltétlenül össze kell, hogy érjen újra, mert az adja az igazi katarzist, legalább is az "egy meg egy az több mint csak egy" el alapján. Gondoljuk mi. De ez ugyanolyan, mint hogy a Star Warsban mindenki ismeri egymást - ugye mennyire idegesítő tud ez lenni? Itt is ez a helyzet. Pedig most valamivel jobb alapsztorival állt elő a szerző, mint az előző regényében. Az angyalok története érdekes lehetne, ha nem olyan értelmetlenül teljesedne ki és érne véget, ahogy a Birodalom elleni összeesküvés is izgalmas lehetne egy kaland sci-fiben. De mindezt hazavágja a sablonosság, az unalmas körök, a szereplők izzadságszagú fejlődése - ami nem fejlődés igazából, mert az nem fejlődés, ha egyik pillanatban ilyenek, a másikban már olyanok -, és hogy ide-oda ráncigál velük együtt minket is a szerző. Pedig meg merném kockáztatni, hogy néha még a feszültség légkörét is sikerült egy-egy pillanatra meglebbentenie, pl. a nagy leleplezés jelenetében, amit kb. úgy képzeljünk el, mint egy Agatha Christie regényben vagy Sherlocknál, amikor a detektív a végén a szereplőknek elmondja apránként, hogyan is jutott a megoldáshoz. De ezek csak pillanatok, semmi több, ilyenekre nem lehet felépíteni egy regényt. Ugyanis a többi jelenet unalmas, idegesítő és sok igazából felesleges.

"A szavak és a mondatok csupán böffentései a gondolatnak."

Abban sem változott semmit ez a regény az előzőhöz képest, hogy ugyanolyan lapos a nyelvezete, ugyanolyan a stílusa, igazából bemásolhatnám ide amit arról írtam. Stílustörések, dagályosság, erőltetett lazaság amit szlenggel próbál elérni, üres moralizálás, mindenből túl sok vagy túl kevés. Végletes karakterek, akik már annyira idegesítően hiteltelenek mint egy tévésorozat epizód-gonoszai, vagy esetleg annyira lazák és profik és szenvtelenek és még nem tudom, hogy szívem szerint akciófigurákat csinálnék belőlük, másra úgy sem jók. Hiába lenne egy jó ötlet, avatatlan kezek között nem tud kiteljesedni. Victoria - még ha egyébként a karaktere is lapos és sablonos - remek lehetőségeket hordozott magában, a szerző szépen eljátszhatott volna vele, mi lesz, ha szembesül a nagyobb hatalommal vagy ha a tolvajlás már nem csak játék lesz számára - de ez nem sikerült. Arról nem is szólva, hogy a két profit, apát és lányát olyan egyszerű volt elfogni, hogy felvetődik bennem, nem először loptak el értékesebbet egy tál süteménynél. Ami pedig az angyalokat illeti, egy olyan helyen, ahol mindenki már-már félisten, nem fog érdekelni minket a sorsuk. Pláne ha nem is függ össze a fő történettel.

"Az én szakmám, hogy ne azt halljam, amit mond, hanem amit mondani akar, vagy éppen nem akar."

Rövidre fogva: most volt egy jobb alapötlet, mint egy évvel korábban, egy olyan sztori, ami remek lehetőségeket rejtett magában ahhoz, hogy egy izgalmas és jó kalandregényt írjanak belőle. Mindez azonban nem sikerült, több oknál fogva. Én csak ugyanazt tudom mondani, mint mindig: ha valaki tényleg írni akar, akkor tanuljon, képezze magát, és jusson eszébe, ami haveri társaságban jónak tűnik, vagy a fejünkben kemény szövegnek hangzik, az a legritkább esetben sem az. Vagy próbáljon meg ennél jobb műveket írni, vagy barátkozzon meg a tudattal, hogy bizony fel fogják még róni neki ezeket nagyon sokáig - de ettől még tetszhet az MU olvasóinak, csak a magamfajták fogják minden oldal után becsukni, hogy rábírják magukat a tovább olvasásra.

2012. május 24., csütörtök

Vágyálmokon túl

2010 első felében úgy tűnt, nem fog megjelenni magyar science fiction regény. Aztán befutott a hír, hogy kijön az N, majd pedig egy másik könyvről is kezdtek beszélni. Két külön forrásból is hallottam, hogy meg fog jelenni valami, de nem kötöttem össze a két pletykát. Aztán a Scolar Kiadó előállt Kovács Ákos Vágyálmok ligája című művével, és elég nagy visszhangot keltett ezzel a lépéssel. Többen elismerően bólogattak: igen, van még kiadó, amelyik bele mer vágni ismeretlen magyar szerző kiadásába. Természetesen Kovács Ákos korántsem ismeretlen, igaz, a 44 éves szerzőnek korábban csak az Új Galaxisban jelent meg írása (pár korai novellája itt olvasható). Voltak akik a hazai sci-fi életből a regényre is bizakodva tekintettek, biztatták a szerzőt a megírására. Nem csoda hát, ha mint olyan sokan, én is kíváncsi voltam, milyen ez a könyv.

"Gruwell álmokból rakta össze az egész életét."

Az alaptörténet kissé nehezen felvázolható. Egy űrfegyver - a Szerencsefia - bevetése nyomán három idegen entitás kerül a mi Naprendszerünkbe. A három lény amolyan őrangyal, akik befészkelik magukat egy-egy ember agyába, és mivel látják a jövőt, segítik, terelgetik őket. Ez a történet, a jövőbelátás gondolata vezérli majd Art Gruwellt, a karrierje elején álló zsarolót és minden hájjal megkent üzletembert arra, hogy elinduljon hosszú útján, mely során mind feljebb és feljebb jut. Sorsa hamarosan összekapcsolódik egy új szekta alapítójával, a Gyémántanyával, aki egy látomása hatására keresi az Örökkévaló Gyémántot. Végül pedig egy család is belekeveredik Gruwell egész Naprendszert behálózó pályafutásába, mikor megnyílik egy féregjárat az űr egy távoli szegletében, csodás lehetőségekkel kecsegtetve az átkelőket. Legalább is mindenki ezt hiszi, valójában azonban egészen másról van szó, de ezt még Gruwell sem sejti.

"Az alapötlet két szálból fonódott össze.
Egyrészt, hogy mennyivel lenne könnyebb az életünk, ha egy láthatatlan őrangyal folyamatosan felügyelne ránk. Előre látná a ránk leselkedő veszélyeket, illetve döntéshelyzetekben megsúgná, hogy számunkra melyik az ideális választás. Azután ezt továbbgondolva csak egy ugrás volt mindennek a mesterséges változata, melyet már nem éppen feddhetetlen emberek irányítanának.
A másik szál egy kaotikus űrverseny ötlete volt – még ha nem is túl eredeti –, de nem a hidegháborús fajtáról van szó, hanem űrhajók őrült flúgosfutamáról, amelyek pilótái egyfajta vadnyugati földfoglalóként vagy aranyásókét rohannak egy remélt boldogabb élet felé."
(interjú a szerzővel)

Aki a fülszöveg olvasása (vagy a kiadó honlapján szereplő bővebb leírás) után egy egyszerű űrkalandra számított, az rosszul mérte fel ezt a könyvet. Ahogy a történet hevenyészett összefoglalójából is látszik, a helyzet nem ilyen egyszerű. Egy kissé zavaros E/1-es visszaemlékezés után egy csattanót kapunk, majd hirtelen a második fejezettel valami teljesen ide nem illőbe csöppenünk, és megismerjük Art Gruwellt. Gruwell nem a főszereplő, ugyanis olyan nincs a regényben. A különféle fejezetek kisebb-nagyobb időtávlatból követik egymást, és hol Gruwell szerepel bennük, hol valaki más, persze előbbivel találkozunk többször, gyakorlatilag végigkísérhetjük, hogyan válik a Naprendszer legfontosabb emberévé - nem éppen tisztességes eszközökkel. Az első hiba pont vele van: nem baj, ha nincs központi szereplő a könyvben (amit egyesek novellafüzérnek neveznek, én viszont inkább regénynek tartom, szemben mondjuk a Szintetikus álommal), egy regény nem feltétlenül egy szereplő történetét mondja el. De ha már Gruwell szemmel láthatóan központi helyet foglal el, legalább rendesen ki lenne dolgozva a karaktere. Ugyanis hiába tudunk meg róla sok mindent, alapvető motivációi mégis sablonosak maradnak - nem hogy nem azonosulunk vele, de igazán utálni sem tudjuk, tettei, legyenek bármennyire gonoszak, súlytalanak maradnak számunkra. A többi szereplő is ilyen, se a Gyémántanya, se a fiáért aggódó apa (ill. a nagyapa) figurája nem fog meg bennünket (ettől függetlenül érthetőek a motivációik).

De semmi gond, talán majd a történet kárpótol minket! És kezdetben azt hihetnénk: igen, itt végre kapunk valamit amire nem számítunk. Azt hihetnénk, kitaláljuk, mi fog következni, de nem, ahogy a regény halad előre, egyre homályosabb, mire is fog kifutni a történet. Bizakodni kezdünk, már előre dörzsöljük a tenyerünket: vajon mi köze van az őrangyaloknak Gruwell mesterkedéséhez? Vagy egy új vallási szektához? Vagy a prekog kisfiúhoz és családjához? Aztán ahogy olvasunk tovább, egyre jobban kezd lankadni az érdeklődésünk. Elbizonytalanodunk. Mi készül itt? Lassan-lassan kezdjük azt hinni, itt bizony átvágtak minket. És bizony, végül megkapjuk a nagy pofonunkat, átjutunk a féregjáraton, és mindent megmagyaráznak nekünk. Mi pedig csak ülünk bambán, kezünkben a könyv, és ráncoljuk a homlokunkat: ezért olvastunk el több mint kétszáz oldalt? A nagy magyarázat igazából csak egy kis magyarázat, és talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, nem áll össze végül, miért is írta meg a szerző ezt a könyvet. Mármint nem arra gondolok, hogy szórakoztatni akart-e vagy valami mást, hanem hogy a történetnek mi az értelme. (Ráadásul az utána következő 100 oldal inkább tűnik egy hosszú epilógusnak, mint érdemi résznek.)

Pedig volt benne potenciál. A teremtett világ, még ha nem is mestermunka, kellően kidolgozott, az apróságok, amiket bemutat - egy bár, egy kórház, egy szekta stb. - kellően érdekesek, jó háttér egy történetnek. Külön érdekes volt, hogy a mű a vallás kérdésével is foglalkozni kezdett, hihetően nyúlt hozzá a témához, nem úgy, ahogyan azt általában hazai szerzőktől megszokhattuk (ti. a vallás valami fura dolog és/vagy maradi és/vagy fanatikusok/bolondok/bigottak gyűjtőhelye). Ráadásul nem is csak egy vallási motívum jelenik meg a könyvben. Ezért tűnik kicsit törésnek az "űrbéli flúgosfutam" behozása, mint amolyan "kötelező sci-fi kalandregény elem": itt a zavart a leírás okozza, az űrhajók keringője és az igazából kissé érdektelen, feszültségfokozás céljából behozott karambolok stb. Ugyanakkor a másik ötlet, az "őrangyalok" és a prekogok használata már tartogat magában olyan lehetőségeket, melyekkel meg lehet támogatni egy jó sztorit. Azonban éppen az utóbbi marad el. Kicsit olyan a könyv, mintha a fejezetek egy folytatásos szappanopera egy-egy véletlenszerűen kiválasztott, a szerző által izgalmasabbnak vagy érdekesebbnek talált epizódjai lennének, és ez a szappanopera a könyv utolsó oldala után is folytatódik (megjegyzem, a keret, az angyalok története sajnos nem lett elég fajsúlyos ahhoz, hogy az utolsó fejezet értékelhető legyen). Erősebb háttérsztorival sokkal jobb regényt lehetett volna írni a könyvből.

Ugyanakkor persze még ekkor sem lenne tökéletes. Bármennyire is gördülékeny a szöveg, bármennyire érdekes a háttérvilág, igazán nem kiemelkedő. Az alapötlet is már ismerős, a világ alapelemei is. A borító és a cím tipográfiája jól sejteti, kicsit a nyolcvanas évekre emlékeztető könyvet kapunk a kezünkbe. Az olyan elnevezések, mint Szerencsefia vagy a különféle hajónevek nem igazán vallanak kortárs műre, és ez igazából abban is megmutatkozik, hogy semmi olyan nincs benne, ami ne lett volna meg húsz-harminc évvel ezelőtt is egy sci-fi regényben. Az egyetlen dolog, ami picit talán magán viseli korunkat, az az egyik utolsó fejezetben a tinédzser lány mellékszereplő elmegép nevű eszköze, ami amolyan jövőbeli táblagép, összegyűrhető és dobálható. Ilyen apróságokból kellett volna még több, ezek színesíthették, közelebb hozhatták volna napjaink jövőképéhez a regényt. Ugyanakkor szemléletes példa, hogyan lehet elrontani napjaink megjelenítését egy sci-fiben: az apa úgy zsörtölődik lánya "vad" kinézetén és zenei ízlésén, mint napjaink öregjei. Az apa idejében nem voltak lázadók? Lehet, hogy ő nem tartozott közéjük, de klisés előhúzni a "konszolidált apa - vadóc és lázadó gyerek" kettősét. Ugyanilyen klisé a hosszú idő után véletlenül egymásra találó bajtársak, a robot aki ember akar lenni vagy a velejéig korrupt kormányzat (ahol az egy szem nő furcsaság, mármint hogy egyáltalán van). Ezeket felejtsük el, önmagukban kevesek, ha nem kifejezetten valami fontos szerepet szánunk nekik és pont azért használjuk őket, mert klisék (és ebbéli szándékunkat kifejezésre is juttatjuk valahogy a műben), akkor érdemesebb inkább kifordítani, átértelmezni őket. Nem elég jó alapötleteket vagy alapkliséket összeszedni, jól össze kell illeszteni őket. A ház is leomlik, ha a téglák közt nincs malter.

Azért tartom fontosnak, hogy ennyire szájba rágósan írjak a könyvről, mert igenis van benne potenciál! A szerzőnek még tanulnia kell, fejlődni, de egyrészt ha van akarat akkor sohasem késő, másrészt összességében a magyar sci-fi átlagához képest nem teljesített rosszul. Meglovagolta azt a "vágyálmot", hogy tehetséges zsenik ugorjanak ki a bokorból. De idehaza célszerűbb leszámolnunk ezzel az álommal: nincsenek zsenik, tanulni és gyakorolni kell, Kovács Ákosnak pedig minden képessége megvan ahhoz, hogy képes legyen felülemelkedni az átlag magyar sci-fi színvonalán. Nem tökéletes munka, sőt, sajnos nem is mondanám elegendőnek, de mindenképpen meg kellett írni. Csupán lehet kiadni nem kellett volna, legalább is pár szerkesztési kör és tanulási fázis nélkül nem. De bízzunk benne, hogy a szerző képes lesz fejlődni. Mert nem győzöm hangsúlyozni, van mire alapoznia.

"Csalódott vagy? Nem erre számítottál? Tudod, a vágyott dolog álmainkban sokkal szebb, mint a karcos valóság."

Ui: Érdekes címválasztás, talán szerencsésebb lett volna, ha jobban elkülönül a versenytől, és inkább kötődik a "vágyálom" motívumához, ami a szereplőket vezeti, de még erre a motívumra is ráfért volna az erősítés (már ha tényleg erre utal a cím).

(A regényből itt olvasható részlet.)

2012. május 7., hétfő

Elátkozott lézerek

A Mysterious Universe sorozatát még a kilencvenes évek végén hozta létre a Cherubion égisze alatt Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett) és Szélesi Sándor (Anthony Sheenard). Ugyan népszerűvé vált és gyakorlatilag ez az egyetlen hazai sci-fi franchise - bár igazából nem nevezhető science fictionnek, de erről majd később -, mégis az elmúlt években csak ritkán jelentek meg kötetek ebből a világból. Egyrészt Fonyódi, az egyik alapító végleg elhagyta az MU-t, illetve Szélesi is más projekteket kezdett. Végül az utóbbi két-három évben a sorozat új lendületet kapott a Tuan Kiadó szárnya alatt, és igyekeztek új nevekkel felpezsdíteni az alkotógárdát. Ilyen új név Mészáros László, alias Dave Howard, aki két MU novella után 2010-ben jelentkezett A Démoncsászár fejvadászai - Brett Shaw küldetés című regényével.

"– Soha ilyesmi nem történt még. Senkinek a fejében meg nem fordult, hogy ez lehetséges lenne. A következmények fehér foltja pusztít odakint. A lehetséges válaszokat nem ismerem. Ez gyakorlatilag nem fordulhatott volna elő."

IV. von Anstetten császár különleges feladattal bízza meg két praetoriánus testőrét: Brett Shaw és Paul Wittgen a Halmer tiltott világára utazik, hogy elfogjon egy mágust, aki a bolygó pszichikai képességű őslakóitól akar tanulni, majd azokat a császár ellen fordítani. És bár a két testőrnek nem megy könnyen a küldetés, mégis sikerül feketecsuklyásként legyűrni a mágust. A baj azonban csak ekkor kezdődik: Shaw csuklyája nem omlik össze, és pusztítani kezd. Ilyesmire sosem volt példa, maga a császár is megrökönyödik. Hogy felmérje a helyzetet, két fejvadászt, a Shark&Lez Agency embereit bízza meg a praetoriánusok kimentésével és a csuklya inaktiválásával. De ez nem olyan egyszerű, Brad Butcher és Thomas Craft talán eddigi legveszedelmesebb küldetését vállalja el, ami mögött nem csak egy sötét entitás áll, de valaki más is, aki sokkal közelebb áll a császárhoz.

"– És mágiát használ, ami istentelen dolog.
– A jelen helyzetet tekintve nagyon sötét mágiát."

Először is, tisztázzuk, mivel van dolgunk. A Mysterious Universe sci-finek néz ki, de legalább is űroperának: űrhajók, idegen bolygók, csillagbirodalmak, stb. Persze az űropera ponyvák legszebb hagyományaival, a középkori hierarchiával, környezettel, kifejezésekkel (király, császár, hercegnő, stb.). Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz a sci-fi klasszikusai is, mint az Alapítvány, az emberiség korábbi társadalmi képéből merít, az űropera meg egyenesen "a jövőbe helyezett középkor". Az MU azonban a sci-fivel nem elégszik meg: varázslat, démonok, más létsíkok, feltámadó holtak. Csupa olyasmi, ami a racionalista science fictiontől idegen, abba nem sorolható bele. Ugyan az MU világa igyekszik áltudományos és féltudományos magyarázatokkal valahogy racionalizálni az egyébként irracionálist, mégis az ember inkább érzi úgy, űrfantasyt olvas, nem pedig sci-fit. Az MU kapcsán több támpontunk is lehet, ha be akarjuk sorolni valahová. A Zsoldos-zsűri már díjazott Mysterious Universe regényt, mint sci-fit, tehát nem akad fenn az (amúgy plasztikus képpel élve, nagy lyukakkal büszkélkedő) tematikai rostán, amit a zsűri használ. Másrészt Fonyódi, Brett Shaw megalkotója nemrég egy interjúban így nyilatkozott: "Ha Brett Shaw kezében kicserélem a lézerfegyvert egy hatlövetűre és az egész sztorit átteszem a vadnyugatra, ugyanúgy működik a sztori és a karakter, márpedig ha a sci-fi elemek nem funkcionálisan vannak jelen egy műben, akkor az nem igazi sci-fi."  Ez illetve az alapján, amit a regényben olvasni lehet, a kötet nem tekinthető szigorúan sci-finek. Ennek ellenére a Zsoldos-díj mezőnyéből nem fog feltétlenül kihullani, ismerve a korábbi tapasztalatokat.

Viszont ha ez nem sci-fi, akkor nem kell a sci-fi racionalizmusának kötnie a regényt, a cselekményt és a szereplőket. És ez így is van. Mindez azonban lényegtelen apróság, hisz egy kötetet élvezhetünk akkor is, ha sci-fi, fantasy, történelmi vagy bűnügyi regény. Ez a másik fontos kérdés: minek tekintsük ezt a művet, mi a megszólított célcsoport? A Mysterious Universe-t alapvetően én tinédzser fiúknak szóló irodalomként tudom aposztrofálni. Ennek a korosztálynak a szükségleteit célozza: hősei keménykötésű, egyedülálló férfiak, akik bármelyik nőt megkaphatják - és rendszerint a legszebb nők szerepelnek a történetekben -, nagy harcosok, akik készek egy kocsmai verekedésre vagy egy háború kirobbantására, magukon olyan és annyi fegyvert hordanak, hogy egy fél bolygót a levegőbe tudnának röpíteni. Nagyon "lazák", szlengben beszélnek - ami valami oknál fogva nekem a kilencvenes éveket juttatja eszembe -, és állandóan csipkelődnek egymással, keményen odaszólnak a rosszarcúaknak és le is rendezik őket, ha arra kerül a sor. A történet ezekben a művekben faék egyszerűségű, általában egy-két csavarral fűszerezik, de kellő mennyiségű, sőt, néha túlzottan sok akcióval, csatával, robbanással tömik meg. Nincsen másként ezzel a regénnyel sem, itt is van elég állig felfegyverzett fickó, és bár alapvetően nem háború és harc áll a középpontban, azért el-elsül egy lézerpuska és robban pár gránát. De ezt is meg lehet bocsájtani, ha már  hormonokkal küszködő fiatal fiúknak szóló műről van szó.

"A mester megtanított a szavak és a hit erejére. Megtanította, hogy az erő egységes, és a gondolat és akarat ugyanaz kell legyen, mint maga a megvalósítandó cél. A képzelet erejét állította a teremtés élére. Mert minden azonos azzal, mint amiből teremtetett. Az egész megértése a részek megértése. Elhiszem, hogy ez önnek zavaros, de nekem tiszta, mint az Alpok olvadó gleccsereinek vize tavasz idején."

De valami zavar mégiscsak van ebben a regényben. Ugyanis mintha nem akarna csak kamaszoknak szóló akciósztori lenni. Nem, itt az alkotó valószínűleg többet akart. Már csak az is közrejátszhatott, hogy az MU-n felnőtt olvasók tényleg felnőttek, harmincas férfiak lettek, akik ugyan még mindig vonzódnak a macsó sztorikhoz, de alapvetően már más dolgok is érdeklik őket a csajokon és a fegyvereken kívül. Nem, ők mélyebb dolgokra vágynak, intrikára, filozófiai mélységre, érzelmekre - nem romantikára, hanem olyan férfias dolgokra, mint az apaság vagy a barátság - és hasonlókra. Ezeket pedig a szerző meg is akarja adni nekik. De jaj! Ezek annyira nem illenek ide, annyira szárazak, idegenek. Sablonos a sztori, éppen ezért a többi elem is sablonos. Ráadásul nem csak magától a macsó miliőtől ütnek el, de még szövegükben is idegen testként terülnek el a túlírt, fegyver-és harcleírások illetve a marcona hősök párbeszédei között. Elég csak a regény első oldalain leírtakra gondolni: a császár fiatalabb lánya gondolataiba mélyedve áll az űrkastély ablaka előtt, és nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, milyen is a jelenet. De az olyan dolgok is, mint Brett Shaw apjának aggodalma vagy az arra utaló szövegek ("– Őszintén kívánom, hogy ne kelljen Peter Shaw szemébe néznie, amikor elmondja neki, hogy a fia halott!") is körülbelül annyira hatásosak mint egy kavics a lézerháborúban. Inkább zavaró, elidegenít az akcióktól, az egyetlen dologtól, ami miatt talán értékelni lehetne a könyvet. Számomra persze az akció édeskevés, és mivel nem ez az első ilyen típusú könyv, amit olvastam, nagyon unalmas is, de egy újszülöttnek minden vicc új, ill. aki szereti az MU szintű akciókat, annak ez jó lehet. De az alkotónak el kellene döntenie, mit ír és kinek.

Ami azonban a sablonos szereplőkön, a sablonos párbeszédeken és a sablonos jeleneteken kívül sokkal jobban idegesített, az az erőltetett spiritualizmus, a konyhafilozófia és miszticizmus. Könnyen tud mindenki okosakat mondani, Coelho-szintű bölcsességeket összehozni, sőt, ha esetleg lusták vagyunk, az internet tele van nagyobbnál nagyobb életigazságokkal. De ezek attól még üres frázisok maradnak, ha nem értjük őket, nem tudjuk kontextusukban kezelni vagy jól felhasználni. Beszélhetünk egységről meg alpesi harmatról, ha ezek mögött nem áll más, csak az, hogy kicsit fel akarjuk hígítani a tesztoszteronszagú - bár számomra inkább izzadságszagú - akcióinkat, akkor semmit sem ér. Ráadásul itt nem csak, hogy üresek a mondatok, de még zavarosak is, nem érteni, mit is akar a szereplő vagy a narrátor pontosan nekünk átadni. Ugyanígy zavaróak Brett Shaw emlékei illetve különféle gondolatai, melyeket kómájában "átél". És még lehetne sorolni. A misztikusság, az évszázadok, évezredek felemlegetése, a sötét mágia, a titkos és okkult tudás, és a többi, mind eszköz akar lenni, hogy mélységet adjon a történetnek, de kilóg a lóláb. Nem működik a dolog, érdektelen az egész történés, teljesen mindegy, hogy macsó hőseinkről, távoli entitásokról vagy ősöreg idegenekről legyen szó, mindegy, hogy lézerrel lőnek vagy elátkoznak valakit. Unalmas, csikorgó mondatok, erőltetett spiritualitás. Persze ez elvárás lehet a hasonszőrű regényeknél, de akkor ne csodálkozzunk, ha leszólják ezt olyanok, akik ennél kicsit komolyabb irodalmat is a kezükbe vesznek.

"Az merült fel bennem, mielőtt még felmerült volna bennem, hogy hogyan kerültünk ide, hogy nem érdekel, hogy hogyan kerültünk ide. Van ennek valami értelme?"

Szóval akkor most mit is olvastunk? Tinédzserregényt, vagy valami komolyabbat? Mindenképpen érdemes lenne az MU-t kicsit kimozdítani ebből a helyzetből, komolyan eldönteni, kik a célközönség és rendes stílusban alkotni. Nem mindig az a jó főhős, akinek nincsenek normális érzelmei, nem képes felfogni, mi történik körülötte, egy bolygót csupán járulékos veszteségnek tekint (de azért megmenti, szó se róla), a fegyvere a mindene, vagy épp valami olyan hóbortja van, ami a XX. századhoz köti (mert az bizony milyen vicces) (tudom, Shaw karaktere már régen létezik, de akkor is zavar). A szerző is még sokat tanulhat írástechnikából, nem kell ennyire túlírnia mindent, a kevesebb néha több, illetve nem kell elismételni kétszer-háromszor ugyanazt az információt. Igazából nagyon sok hiba van a könyvvel, szövegszinten is, amit nem nekem kellene most itt leírnom. Nem is teszem. Én olvasó vagyok, nem szerkesztő. Mondanám, hogy remélem, a szerző másik jelölt regénye jobb ennél, de egy év alatt nem lehet olyan nagy változást elérni, igazából abban sem vagyok biztos, hogy megfelelő rutin nélkül egy év alatt meg lehet írni egy regényt. De bárcsak megcáfolna valami, minden tekintetben.

A borító egyébként, minden giccsessége ellenére, még a jobbak közé tartozik, a bejegyzés többi képével együtt Chris McGrath munkái.