Elátkozott lézerek

A Mysterious Universe sorozatát még a kilencvenes évek végén hozta létre a Cherubion égisze alatt Fonyódi Tibor (Harrison Fawcett) és Szélesi Sándor (Anthony Sheenard). Ugyan népszerűvé vált és gyakorlatilag ez az egyetlen hazai sci-fi franchise - bár igazából nem nevezhető science fictionnek, de erről majd később -, mégis az elmúlt években csak ritkán jelentek meg kötetek ebből a világból. Egyrészt Fonyódi, az egyik alapító végleg elhagyta az MU-t, illetve Szélesi is más projekteket kezdett. Végül az utóbbi két-három évben a sorozat új lendületet kapott a Tuan Kiadó szárnya alatt, és igyekeztek új nevekkel felpezsdíteni az alkotógárdát. Ilyen új név Mészáros László, alias Dave Howard, aki két MU novella után 2010-ben jelentkezett A Démoncsászár fejvadászai - Brett Shaw küldetés című regényével.

"– Soha ilyesmi nem történt még. Senkinek a fejében meg nem fordult, hogy ez lehetséges lenne. A következmények fehér foltja pusztít odakint. A lehetséges válaszokat nem ismerem. Ez gyakorlatilag nem fordulhatott volna elő."

IV. von Anstetten császár különleges feladattal bízza meg két praetoriánus testőrét: Brett Shaw és Paul Wittgen a Halmer tiltott világára utazik, hogy elfogjon egy mágust, aki a bolygó pszichikai képességű őslakóitól akar tanulni, majd azokat a császár ellen fordítani. És bár a két testőrnek nem megy könnyen a küldetés, mégis sikerül feketecsuklyásként legyűrni a mágust. A baj azonban csak ekkor kezdődik: Shaw csuklyája nem omlik össze, és pusztítani kezd. Ilyesmire sosem volt példa, maga a császár is megrökönyödik. Hogy felmérje a helyzetet, két fejvadászt, a Shark&Lez Agency embereit bízza meg a praetoriánusok kimentésével és a csuklya inaktiválásával. De ez nem olyan egyszerű, Brad Butcher és Thomas Craft talán eddigi legveszedelmesebb küldetését vállalja el, ami mögött nem csak egy sötét entitás áll, de valaki más is, aki sokkal közelebb áll a császárhoz.

"– És mágiát használ, ami istentelen dolog.
– A jelen helyzetet tekintve nagyon sötét mágiát."

Először is, tisztázzuk, mivel van dolgunk. A Mysterious Universe sci-finek néz ki, de legalább is űroperának: űrhajók, idegen bolygók, csillagbirodalmak, stb. Persze az űropera ponyvák legszebb hagyományaival, a középkori hierarchiával, környezettel, kifejezésekkel (király, császár, hercegnő, stb.). Ezzel nem is lenne semmi baj, hisz a sci-fi klasszikusai is, mint az Alapítvány, az emberiség korábbi társadalmi képéből merít, az űropera meg egyenesen "a jövőbe helyezett középkor". Az MU azonban a sci-fivel nem elégszik meg: varázslat, démonok, más létsíkok, feltámadó holtak. Csupa olyasmi, ami a racionalista science fictiontől idegen, abba nem sorolható bele. Ugyan az MU világa igyekszik áltudományos és féltudományos magyarázatokkal valahogy racionalizálni az egyébként irracionálist, mégis az ember inkább érzi úgy, űrfantasyt olvas, nem pedig sci-fit. Az MU kapcsán több támpontunk is lehet, ha be akarjuk sorolni valahová. A Zsoldos-zsűri már díjazott Mysterious Universe regényt, mint sci-fit, tehát nem akad fenn az (amúgy plasztikus képpel élve, nagy lyukakkal büszkélkedő) tematikai rostán, amit a zsűri használ. Másrészt Fonyódi, Brett Shaw megalkotója nemrég egy interjúban így nyilatkozott: "Ha Brett Shaw kezében kicserélem a lézerfegyvert egy hatlövetűre és az egész sztorit átteszem a vadnyugatra, ugyanúgy működik a sztori és a karakter, márpedig ha a sci-fi elemek nem funkcionálisan vannak jelen egy műben, akkor az nem igazi sci-fi."  Ez illetve az alapján, amit a regényben olvasni lehet, a kötet nem tekinthető szigorúan sci-finek. Ennek ellenére a Zsoldos-díj mezőnyéből nem fog feltétlenül kihullani, ismerve a korábbi tapasztalatokat.

Viszont ha ez nem sci-fi, akkor nem kell a sci-fi racionalizmusának kötnie a regényt, a cselekményt és a szereplőket. És ez így is van. Mindez azonban lényegtelen apróság, hisz egy kötetet élvezhetünk akkor is, ha sci-fi, fantasy, történelmi vagy bűnügyi regény. Ez a másik fontos kérdés: minek tekintsük ezt a művet, mi a megszólított célcsoport? A Mysterious Universe-t alapvetően én tinédzser fiúknak szóló irodalomként tudom aposztrofálni. Ennek a korosztálynak a szükségleteit célozza: hősei keménykötésű, egyedülálló férfiak, akik bármelyik nőt megkaphatják - és rendszerint a legszebb nők szerepelnek a történetekben -, nagy harcosok, akik készek egy kocsmai verekedésre vagy egy háború kirobbantására, magukon olyan és annyi fegyvert hordanak, hogy egy fél bolygót a levegőbe tudnának röpíteni. Nagyon "lazák", szlengben beszélnek - ami valami oknál fogva nekem a kilencvenes éveket juttatja eszembe -, és állandóan csipkelődnek egymással, keményen odaszólnak a rosszarcúaknak és le is rendezik őket, ha arra kerül a sor. A történet ezekben a művekben faék egyszerűségű, általában egy-két csavarral fűszerezik, de kellő mennyiségű, sőt, néha túlzottan sok akcióval, csatával, robbanással tömik meg. Nincsen másként ezzel a regénnyel sem, itt is van elég állig felfegyverzett fickó, és bár alapvetően nem háború és harc áll a középpontban, azért el-elsül egy lézerpuska és robban pár gránát. De ezt is meg lehet bocsájtani, ha már  hormonokkal küszködő fiatal fiúknak szóló műről van szó.

"A mester megtanított a szavak és a hit erejére. Megtanította, hogy az erő egységes, és a gondolat és akarat ugyanaz kell legyen, mint maga a megvalósítandó cél. A képzelet erejét állította a teremtés élére. Mert minden azonos azzal, mint amiből teremtetett. Az egész megértése a részek megértése. Elhiszem, hogy ez önnek zavaros, de nekem tiszta, mint az Alpok olvadó gleccsereinek vize tavasz idején."

De valami zavar mégiscsak van ebben a regényben. Ugyanis mintha nem akarna csak kamaszoknak szóló akciósztori lenni. Nem, itt az alkotó valószínűleg többet akart. Már csak az is közrejátszhatott, hogy az MU-n felnőtt olvasók tényleg felnőttek, harmincas férfiak lettek, akik ugyan még mindig vonzódnak a macsó sztorikhoz, de alapvetően már más dolgok is érdeklik őket a csajokon és a fegyvereken kívül. Nem, ők mélyebb dolgokra vágynak, intrikára, filozófiai mélységre, érzelmekre - nem romantikára, hanem olyan férfias dolgokra, mint az apaság vagy a barátság - és hasonlókra. Ezeket pedig a szerző meg is akarja adni nekik. De jaj! Ezek annyira nem illenek ide, annyira szárazak, idegenek. Sablonos a sztori, éppen ezért a többi elem is sablonos. Ráadásul nem csak magától a macsó miliőtől ütnek el, de még szövegükben is idegen testként terülnek el a túlírt, fegyver-és harcleírások illetve a marcona hősök párbeszédei között. Elég csak a regény első oldalain leírtakra gondolni: a császár fiatalabb lánya gondolataiba mélyedve áll az űrkastély ablaka előtt, és nem kell hozzá nagy fantázia, hogy elképzeljük, milyen is a jelenet. De az olyan dolgok is, mint Brett Shaw apjának aggodalma vagy az arra utaló szövegek ("– Őszintén kívánom, hogy ne kelljen Peter Shaw szemébe néznie, amikor elmondja neki, hogy a fia halott!") is körülbelül annyira hatásosak mint egy kavics a lézerháborúban. Inkább zavaró, elidegenít az akcióktól, az egyetlen dologtól, ami miatt talán értékelni lehetne a könyvet. Számomra persze az akció édeskevés, és mivel nem ez az első ilyen típusú könyv, amit olvastam, nagyon unalmas is, de egy újszülöttnek minden vicc új, ill. aki szereti az MU szintű akciókat, annak ez jó lehet. De az alkotónak el kellene döntenie, mit ír és kinek.

Ami azonban a sablonos szereplőkön, a sablonos párbeszédeken és a sablonos jeleneteken kívül sokkal jobban idegesített, az az erőltetett spiritualizmus, a konyhafilozófia és miszticizmus. Könnyen tud mindenki okosakat mondani, Coelho-szintű bölcsességeket összehozni, sőt, ha esetleg lusták vagyunk, az internet tele van nagyobbnál nagyobb életigazságokkal. De ezek attól még üres frázisok maradnak, ha nem értjük őket, nem tudjuk kontextusukban kezelni vagy jól felhasználni. Beszélhetünk egységről meg alpesi harmatról, ha ezek mögött nem áll más, csak az, hogy kicsit fel akarjuk hígítani a tesztoszteronszagú - bár számomra inkább izzadságszagú - akcióinkat, akkor semmit sem ér. Ráadásul itt nem csak, hogy üresek a mondatok, de még zavarosak is, nem érteni, mit is akar a szereplő vagy a narrátor pontosan nekünk átadni. Ugyanígy zavaróak Brett Shaw emlékei illetve különféle gondolatai, melyeket kómájában "átél". És még lehetne sorolni. A misztikusság, az évszázadok, évezredek felemlegetése, a sötét mágia, a titkos és okkult tudás, és a többi, mind eszköz akar lenni, hogy mélységet adjon a történetnek, de kilóg a lóláb. Nem működik a dolog, érdektelen az egész történés, teljesen mindegy, hogy macsó hőseinkről, távoli entitásokról vagy ősöreg idegenekről legyen szó, mindegy, hogy lézerrel lőnek vagy elátkoznak valakit. Unalmas, csikorgó mondatok, erőltetett spiritualitás. Persze ez elvárás lehet a hasonszőrű regényeknél, de akkor ne csodálkozzunk, ha leszólják ezt olyanok, akik ennél kicsit komolyabb irodalmat is a kezükbe vesznek.

"Az merült fel bennem, mielőtt még felmerült volna bennem, hogy hogyan kerültünk ide, hogy nem érdekel, hogy hogyan kerültünk ide. Van ennek valami értelme?"

Szóval akkor most mit is olvastunk? Tinédzserregényt, vagy valami komolyabbat? Mindenképpen érdemes lenne az MU-t kicsit kimozdítani ebből a helyzetből, komolyan eldönteni, kik a célközönség és rendes stílusban alkotni. Nem mindig az a jó főhős, akinek nincsenek normális érzelmei, nem képes felfogni, mi történik körülötte, egy bolygót csupán járulékos veszteségnek tekint (de azért megmenti, szó se róla), a fegyvere a mindene, vagy épp valami olyan hóbortja van, ami a XX. századhoz köti (mert az bizony milyen vicces) (tudom, Shaw karaktere már régen létezik, de akkor is zavar). A szerző is még sokat tanulhat írástechnikából, nem kell ennyire túlírnia mindent, a kevesebb néha több, illetve nem kell elismételni kétszer-háromszor ugyanazt az információt. Igazából nagyon sok hiba van a könyvvel, szövegszinten is, amit nem nekem kellene most itt leírnom. Nem is teszem. Én olvasó vagyok, nem szerkesztő. Mondanám, hogy remélem, a szerző másik jelölt regénye jobb ennél, de egy év alatt nem lehet olyan nagy változást elérni, igazából abban sem vagyok biztos, hogy megfelelő rutin nélkül egy év alatt meg lehet írni egy regényt. De bárcsak megcáfolna valami, minden tekintetben.

A borító egyébként, minden giccsessége ellenére, még a jobbak közé tartozik, a bejegyzés többi képével együtt Chris McGrath munkái.