2011. április 27., szerda

Nomen est omen

Eddig nem tartoztam a szőrözős, kukacoskodó emberek közé, de az utóbbi időszakban igencsak érzékeny lettem mindenfélére, és nem csak saját magam, hanem mások felé is. Ennek vannak jó, és vannak rossz aspektusai is, most ezekre nem térnék ki, nem ez a bejegyzés témája.

Ami viszont a témája:

science fiction vagy science-fiction?

Emlékszem, anno asszem Komavary oktatott ki, hogy nyugodtan hozzáírhatom a ragot a science fictionhöz (persze a kiejtéstől függ, mit rakunk hozzá, nálam a kiejtés szájensz fiksön). Látszik, én mit részesítek előnyben, mármint melyik írásmódot. Eddig azt hittem, hogy csak a sci-fit (scifit, sicc! aka Magyar Scifitörténeti Társaság, brrr...) nem ismerők szeretik kötőjellel írni a kifejezést. Egyetemi referátumokban ez igen gyakori.

Node, az áprilisi Galaktikában valami megütötte a szememet. A Robert J. Sawyer cikkben kétszer is szerepel a science-fiction kifejezés, ráadásul attól, akitől nem is vártam volna. Jó, hát nem mondom, hogy hörgések és rángatózás közepette fordultam le a kanapéról, amikor ezt olvastam, de azért megakadt rajta a szemem. Mert hát, én eddig hivatalosan a kötőjeles írást csak francia nyelvben láttam (a spanyoloknak van rá egy szép kifejezésük, ciencia ficción). Idehaza valahogy az angolszász írásmód ragadt meg (bár még mindig történnek próbálkozások a tudományos-fantasztikus [ez meg kötőjeles!] szókapcsolat meghonosítására, de valahogy ez sose sikerült, és szerintem nem is megfelelő kifejezés).

Szóval kérdem én, most akkor mi van? Azt tudom, hogy túllihegem ezt a dolgot, de vajon van erre letisztult szabály idehaza?

2011. április 22., péntek

Randaborítók

Ha már úgy is foglalkozom mindenféle szép borítóval, akkor miért ne kerülhetne elő a másik véglet. Magyar sci-fi borítók közt szép számmal találunk csúnyácska borítókat. Nem arról beszélek, hogy valakinek pl. nem tetszik Karakas András képe az 52-es Galaktikán, vagy vakaródznia kell Korga György egy-egy furcsa képétől. Itt az igazán, egyöntetűen gagyinak nevezhető borítókról van szó. Ebből nyújtok át most egy csokorra valót.

Kezdjük mondjuk egy gyöngyszemmel, ami bebizonyítja nekünk, hogy a számítógépes grafika a kilencvenes években azért tartogatott meglepetéseket:

bárgyú agyagbabák és egy fura robotkutya

De itt van pl. Clarke regényének egy szintén remek beszabott borítója: 

a gonosz robot, a szegény lány és a duzzadó
karú főhős - kár hogy ilyen nincs a könyvben

A csúnya borítók terén a Phoenix Kiadó viszi a díjat, több regényborítójuk is mosolyt csal az ember arcára:

a karból kinőtt lézer és egy gyík?

ki fél kitől jobban?

Utolsónak pedig íme William Gibson regényének borítója, melyen - ha már cyberpunkról beszélünk - egy kurzor nyila is helyet kapott:

ahogy a Tronban mondták:
"szétpixelezés!"

De hogy ne csak a magyarok vérét szívjuk, az angolszász világban is kerültek ki furábbnál furább borítók, ezzel foglalkozik a Good Show Sir blog. Enjoy!

2011. április 12., kedd

Az idő fogságában

Kezdjük talán úgy, mintha egy Doctor Who epizód lenne.


Mert hát lényegében valami ilyesmiről van szó. Nagy-Britanniában igen népszerűek a Doctor Who sorozathoz köthető könyvek, novellizációk. Megszámlálhatatlanul sok könyv jelent meg DW-s címkével, több mint félezer. Magyarországon, mivel maga a sorozat csak az utóbbi években jutott el, ezek közül nem sok látott napvilágot, azok is az újraindított évadokhoz és Doktorokhoz kötődnek.

De 1993-ban az Android Kiadó (az Új Vénusz megbízásából, az impresszum szerint) kiadott egy 1992-es regényt: Marc Platt Az idő fogságában (eredetiben Cat's Cradle: Time's Crucible) című könyvét. Ennek a főszereplője a hetedik Doktor, akit a sorozatban Sylvester McCoy személyesített meg, segítője pedig egy fiatal lány, Ace (a sorozatban Sophie Aldred formálta meg). A kötet egyébként az ún. "új Doctor Who kalandok" (The New Doctor Who Adventures) sorozatba tartozik, azon belül is egy trilógia első darabja (a két folytatás Andrew Cartmel-től a Cat's Cradle: Warhead és Andrew Hunt-tól a Cat's Cradle: Witch Mark). Érdekes lenne megtudni, vajon mi alapján döntött a kiadó pont emellett a könyv mellett. A fülszöveg jól mutatja, hogy mennyire volt ismert idehaza ez a sorozat:

"A műholdas csatornákról jól ismert Dr. WHO sorozat legújabb epizódjait 1993 novemberétől már könyv formájában is élvezhetik!
A jövő évben két hónaponként találkozhatnak Dr. WHO-val, a Galaxis egyik nagyhatalmú Időurával, aki minden eszközzel  harcol a Galaxisban felbukkanó gonosz ellen."

Valószínűleg a kiadó munkatársa(i) ismerték valamennyire a sorozatot, vagy legalább is azt, hogy Nagy-Britanniában (és a világ más részein is) mennyire népszerűek nem csak a sorozat epizódjai, de a hozzájuk kapcsolódó termékek, könyvek is. Talán arra gondoltak, hogy lesz idehaza egy olyan réteg, amelyik a fent említett "műholdas csatornákról" ismerheti a sorozatot, ill. az is lehetséges, hogy a kinti siker láttán hitték azt, hogy majd idehaza is ráharapnak erre az emberek (meg persze olyat kellett választani, amiben a legutóbbi Doktor szerepel, hisz őt nagyobb eséllyel ismerik itthon). Azonban ahogy a történelem igazol minket, ez nem történt meg. Már csak azért sem, mert soha nem jelent meg folytatása ennek a sztorinak (pedig a gerincén még egy impozáns egyes is díszeleg, hirdetve a kiadás sorozat voltát). Arról meg már ne is beszéljünk, hogy aki ismeri a televíziós sorozatot, az nem írja le azt, hogy "Dr. WHO".

De akkor nézzük, mivel is állunk szemben. A történet a Gallifrey-n kezdődik, egy távoli bolygón. Egy ifjú, Vael egy olyan társadalomban él, melynek tagjai telepatikus kapcsolatban állnak egymással, a középkorias színezetű világ pedig egy hatalmas csillagbirodalom központja, mely távoli bolygók felett uralkodik. Mindezeknek pedig a Püthia, a hatalmas jósnő a vezetője. Azonban ellenzék is formálódik Rassilon vezetésével, aki az ész korát igyekszik elhozni. Ennek érdekében támogatja az Időhajó projektet, mely Gallifrey első időgépe lenne. Valamilyen úton-módon a hajó legénységébe kerül Vael, aki ekkorra már a Püthia ügynöke, és lelke legmélyén gonosz és kegyetlen tervet forral társai ellen.

Mindeközben a Doktor és Ace épp ebédelni készül Angliában, amikor a világ kezd amorffá válni körülöttük. Mindez azután, hogy egy titokzatos higanyszínű macska libben el előttük. Hamarosan kiderül, hogy a TARDIS-t valamilyen veszély fenyegeti, egy lény próbál bejutni a hajóba. A Doktoréknak csupán arra marad ideje, hogy bejussanak a magát elszigetelő TARDIS-ba, mielőtt az eltűnne a valóságból. Ace ezt követően egyedül ébred egy furcsa, romokban heverő városvilágban. A Város ura magát egyszerűen csak Folyamatnak nevezi, a gyűrűsféreghez hasonlító lény maroknyi embernek parancsol, akikről kiderül, hogy a gallifrey-i Időhajó legénysége. Ace elindul, hogy megkeresse a Doktort, akit az itteniek elmondása szerint megölt a Folyamat. Miközben kutat, furcsa dolgok derülnek ki a Városról: úgy tűnik, hogy ugyanaz a Város három különböző időállapotában létezik egymás mellett, és mindenkinek megvan a maga három állapota. Lassan, mikor már elveszne a remény, a TARDIS és a Doktor Ace segítségére siet, és lassan minden a helyére kerül. Azonban a háttérben a Püthia is igyekszik Vael-en keresztül megtudni, ki is ez a Doktor, aki mintha Gallifrey jövőjéből érkezett volna, és többet tudna a Rassilonnal való versengéséről, mint amennyit a jósnő a jövőből ki tud olvasni.

a hetedik Doktor és Ace a sorozatban
Az már ennyiből is látható, hogy a közel 350 oldalas regény története kifejezetten bonyolult. Illetve bonyolultan van tálalva. A teljesen kaotikus világ, a magyarázatok hiánya, a fel-felbukkanó rejtélyes jelenségek mind arra ösztökélik az olvasót, hogy haladjon tovább a Platt által kijelölt úton. Bár az nem éppen kellemes. Sajnos a szerző sokszor átesik a ló túloldalára, és hosszú-hosszú leírásokat közöl olyan dolgokról, melyeknek alig van jelentőségük. Nem elég, hogy a történések kihámozásához oda kell figyelnünk, a szerző ezekkel a részletekbe menő leírásokkal még inkább megnehezíti a dolgunkat. Annyi minden jelenik meg a szövegben, hogy képtelenség fejben tartani, mi az, ami a későbbiekben fontos lehet. Ill. amikor a későbbiekben sikeresen "rájövünk" - értsd: a szerző felfedi előttünk a titkokat, melyek természetesen "maguktól értetődnek -, mi nem tudunk minden alkotóelemre visszaemlékezni, minden nyomot felfedezni a korábban elolvasott oldalakon. (Sokra egyébként nem is kapunk még csak utalás szintjén sem választ, pl. mi az a 11:56?) Így olyan az egész, mintha Platt magához láncolna minket, és csak húzna végig a történeten. Holott az alapötlet nem is rossz, bár a gallifrey-i vonal erőltetése inkább csak ártott a regénynek, mint használt. Valahogy annyira elüt egymástól a két világ, nem sikerül megteremteni a tényleges kapcsolatot. Mintha csak úgy mellékesen léteznének egymás mellett, a szerző öncélúan akarja megmagyarázni a Gallifrey történelmének eseményeit a Doktor és Ace Városbeli ténykedésével. És persze ne feledkezzünk meg a kánon kérdéséről sem, ami inkább csak a keményfejű DW rajongókat érdekli. Vajon mennyire állják meg a Gallifrey kora történelméről itt leírtak a helyüket a sorozat kánonjával szemben? Kissé gyermeteg és "űrfantasy-s" megoldások találhatók itt, amik elég idegenek a DW világától.

kis képzavar: a regény illusztrációja a
hatodik Doktorral és társával, Mellel
Természetesen minden sorozat legfontosabb alakja a főszereplője - itt beszélhetünk címszereplőről is. Ugyanakkor itt ő sokáig nem jelenik meg, de ez nem baj. Kifejezetten sok olyan DW epizód van, amiben a Doktor csak említések szintjén van jelen, és csak pár másodpercre tűnik fel (az újraindult DW-ből a legjobb példa erre a Pislantás/Síró angyalok [Blink] című epizód), és mégis működőképesek, sőt, sokszor nagyon jók. A regényben két fő karakterre fókuszál a szerző a Doktor mellett: Ace-re és Vaelre. A két karakterrel úgy összességében nincs is baj, pláne ha az ember belegondol, hogy Ace mögött ott a sorozat (amit természetesen én magam se láttam). Ugyanakkor néha kifejezetten hiteltelenek a következtetései és az, ahogy a dolgokat magyarázni próbálja. Kifejezetten nehéz a felfogása, amikor az olvasó már megértette, mi is az adott helyzet, ő tovább akadékoskodik. Vael motivációi ugyan csak pár skiccel kerülnek elő, de úgy-ahogy megállnak a saját lábukon, bár aki mélyebben el akar gondolkodni a férfi tettein az jobb ha letesz erről a kísérletéről. A többi karakter pedig a díszlet kategóriájában mozog, inkább típusfigurák, mint egyéniségek - hozzáteszem, egy pusztán szórakoztató regénynél, mint amilyen Az idő fogságában, ez egyáltalán nem baj. A főgonosz esetlensége viszont már annál inkább. Nem tudunk meg végül a motivációiról sokat (miért van szüksége a Városra? Hogy hatolt be a TARDIS-ba?), ami kifejezetten zavaró. Ráadásul inkább nyáladzó gilisztaként viselkedik, mint sem egy intelligens ellenségként. És hogy milyen a Doktor? Mint említettem, nem láttam az adott Doktorral futó sorozat epizódjait, így nem tudom, milyen habitusa is van. Itt ez a Doktor egy olyan alak benyomását kelti, aki kimérten, tudása birtokában, győzelmének tudatában néz szembe bármivel, ami elé kerül, és igyekszik mindennek a végére járni. Ő egy szerethető központi figura, olyan, amilyennek egy főhősnek a Nagy Könyv szerint lennie kell. Kicsit vívódik, mikor nincs még birtokában "doktorsága" minden jellemzőjének, és dühös, mikor szeretett TARDIS-a bajba jut (valamint atyai módon viszonyul Ace-hez), így azt sem lehet mondani, hogy érzelmek nélküli. Az ember viszont nem érzi, hogy különbözne bármelyik másik regény hősétől. Hiányzik az a kis valami, ami a Doktort Doktorrá teszi.

Összességében mit lehet elmondani erről a könyvről? Nos, az ember miután elolvasta (és egyébként az olvasás feltétele legyen az, hogy az illető valamennyire ismeri a DW világát, ha mást nem, tudja, ki az a Doktor), sokáig vacillál. Én magam is sokáig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak. aztán - szégyen nem szégyen - elolvastam pár kritikát a könyvről. Ezek megerősítettek abban a nézetemben, hogy ez egy középszerű regény. Nem rossz, de nem is jó. Van benne valamennyi a Doctor Who világából, ez kétségtelen, hisz Platt maga is írt DW epizódot, rádiójátékot, és még pár DW regényt, de mindez kevés.

Utolsónak pedig egy-két szó a magyar kiadásról. Igen, jól gondolják azok, akik a kiadási dátum láttán felszisszentek: a könyv tele van nyomdai hibával. Fölös karakterek, elütések, ismétlődő szavak, nyakatekert kifejezések. Ez mind-mind a kor sajátja. Ennek ellenére viszont a fordításra nem lehet panasz, sőt, néhol még olyan szövegekbe is belebotolhatunk, melyek akár versek is lehetnének. Bihari György remek munkát végzett, még ha ez nem is élete fő műve. De azért mondom, az olvasásnál vigyázzatok!

2011. április 6., szerda

Doctor Who: Dreamland

Kimondottan bosszantó, ha egy egyébként jól működő valamiről próbálnak meg még pár rókabőrt lehúzni, egyébként teljesen feleslegesen.

A BBC nem tud leállni, és a már jól bejáratott brand, a Doctor Who világát akarta bővíteni egy újabb miniszériával. Hogy miért, azt nem tudni. Mindenesetre 2009 novemberében leadtak egy 12 perces animációs filmet, melyet további öt, egyenként hat perces rész kísért. A Doctor Who: Dreamland egyetlen sztorivá áll össze, főszerepben a tizedik Doctor, akinek újfent David Tennant kölcsönzi a hangját.

Az egész sztori ott bonyolódik, ahol minden idegen lényes sorozat megfordul egyszer. Igen, Roswellben, pontosabban annak közelében, ill. a titokzatos 51-es körzetben. Doktorunk az ötvenes években, pár évvel a roswelli UFO lezuhanása után betér egy kis kocsmába, ahol egy idegen eszközt talál, majd a nyakába szakad pár android, egy megalomán, kommunistaellenes katonatiszt (jobb esetben a Dr. Strangelove őrült Jack D. Ripperjét juttatja eszünkbe, rosszabb esetben nem) és egy invázióra készülő bogárhadsereg - mármint két méteres, intelligens bogarakra tessék gondolni. A sztori nem ér meg többet, lényegében egy kis fogócska az egész, semmi nagyobb ötlettel. Ja, és ha már a kliséknél tartunk, vannak kis szürkék is. De akkor most kezdjünk el véleményt formálni.

biztos bőrápolási tanácsokért jött
A filmre talán ez a megfogalmazás a legjellemzőbb: mintha olyan amerikai gyerekek játszanának műanyagbábukkal, akik láttak pár Doctor Who-t. Ez gondolom már a sztoriból is kitűnt, de had ragozzam még tovább. A Doktor feltűnése eléggé in medias res következett be. Az eredeti sorozat ismeretében könnyen hihetnénk azt, hogy ezzel nincs is semmi baj, a Doki mellett mindig történik valami. Igen ám, de azért nem ennyire hirtelen. Belép egy véletlenszerű helyiségbe, és hopp, máris van az asztalon egy idegen szerkentyű, amiről persze az ott dolgozók mind tudják, hogy "ja, az abból az űrhajóból van ami lezuhant Roswellnél." Aztán a gonoszok. Ugyanaz van, mint a mozifilm esetében: itt igazából csak a bogarak a gonoszak, végül mindenkiről kiderül, hogy csak megvezették (itt ez az ember a rosszarcú katonatiszt). Történnek ráadásul robbanások, meg kiözönlenek a bogárkák, feldúlva a várost, de egyetlen egy embert sem látunk elesni. Ahogy a flashbackben elmesélt háborúban sem. Ott egyébként kifejezetten naiv elképzelés, hogy a kis szürkék majd egy szál sisakban (!) egy lézerpisztollyal fognak kiállni a több ezer hatalmas rovar ellen. Ezt végig kellene gondolni még egyszer.

a rémült kisállat
Ráadásul az egész sztori olyan, mint egy point-and-click kalandjáték. Megy a főhős, talál valamit, megkapja a megfelelő információkat, aztán egy cseles húzással továbblép a következő pályára. Körülbelül itt is ez történik, ha a bogarak értelmesen gondolkodnának a Doktort és társait - akik valószínűleg csak azért vannak mellette, mert mindig kell emberi segítő a doktor mellé, még ha az inkább csak hátráltatja is az egész sztorit - 5 perc után feldarabolnák rovarpempőnek. De a szereplők sértetlenül kecmeregnek ki még a bogarak bolyából is, ahol több száz tojás és egy tucatnyi jól megtermett csápos várja őket. A feltűnő deus ex machinák pedig - az indiánok, akik egyébként tökéletesen jól tudnak mindent, de nem mondanak senkinek egy mukkot sem, ill. a robotok, akik ki tudja honnan kerültek ide, és mi a fenét akarnak, és egyáltalán - kifejezetten kilónak. Már ha ebből a filmből kilóghat bármi. A Doktor alakja pedig ugyan igyekszik hasonlítani - hisz David Tennant már szinte csuklóból hozza a figurát -, a különféle kiszólásokkal és ismerős allűrjeivel, de ez sem az igazi. Nyögvenyelős ez is, ahogy az egész mozi.

kit szeretnél irányítani?
Sajnos a megvalósítás csak még tovább ront a helyzeten. Tudjuk jól, Anglia nem a számítógépes animációiról híres, mondjuk ki, a BBC nem egy Pixar. De ahogy mondani szokás, ami nem megy, nem kell erőltetni. Akkor már inkább a The Infinite Quest statikus rajzai. Az egész Dreamland olyan, mintha a Sims nevű játékkal játszanánk. De bármelyik régebbi számítógépes játék animációja ide illene. (Az ember azt várja, mikor fog remegve beleakadni az egyik szereplő egy tereptárgyba.) Ez persze csak rádob egy lapáttal a "kalandjáték" feelingre. 

Szóval míg a fentebb említett TIQ-ra azt mondtam, hogy egyszer meg lehet nézni, addig erre a kis animációs filmre azt mondom, hogy nem éri meg rászánni háromnegyed órát. Sajnos ez egy újabb bizonyítéka annak, hogy ha valaki megpróbál egy működő ötletet kiragadni és saját szájíze szerint összerakni, nagy valószínűséggel nem jön össze sem az, amire ő vár, sem pedig az, amire a néző vár.

Várunk egy normális Doctor Who animációs filmre.

2011. április 1., péntek

Rango

"Szervusz, Amigo!
Itt nincs más csak halál.
A sivatagban rád
Senki sem talál.
Hogy hősünk mily bátor,
Zengi ez a kis dal.
Ha élve maradna,
Az nagy diadal."

Mindig öröm, ha onnan jön egy klasszikus, mára már elfeledettnek hitt zsáner zsigerien tiszta képviselője, ahonnan nem is számítunk rá.

Már akkor felkeltette az érdeklődésemet ez a film, amikor még csak az első promóképeket mutatták. Egy nagy narancssárga műhalacska, egy játék, meg egy hawaii inges, enyhén Rauul Duke-ra emlékeztető gyíkkal. Plusz Johnny Depp, aki ugyan mióta belebújt a kalózgúnyába ill. mióta Tim Burton ugyanazt a szerepet játszatja vele, már nem tartozik a kedvenceim közé, de akkor sem feledkezhetünk meg klasszikus szipkás alakításáról. És aztán lassan csak folytak az infók, csordogáltak. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy ott ültem a moziban, kisgyermekes szülőkkel, és egy vérbeli western pörgött a szemem előtt.

Lenyűgöző volt.

Jó érzés, hogy vannak még olyan alkotók, akik képesek a mozit kihasználni, és nem csak a 3D csillogó nyavalyáira gondolok, mint az Avatarnál. Én a Scott Pilgrimnél is tapsoltam a film közben, és itt sem tudtam megállni, hogy össze ne szoruljon a kicsi, klasszikus zsánerfilmeken nevelkedett szívem.

A kezdés egyszerre furcsa és zseniális, nem is lövöm le. Reflektáljunk önmagunkra. A lényeg, hogy főszereplőnk, egy gyík - pontosabban egy zöld kaméleon, ami már csak színével is kilóg a többi karakter mellől - egy véletlen baleset folytán egyedül marad a Mojave sivatagban. Kisebb-nagyobb kalamajkák után eljut Por (Dirt) városába, ahol a helyi állatok - mind csúfabbnál csúfabb jószág - épp amiatt aggódik, hogy elfogy az éltető vizük. Gyíkunk elhatározza hát, hogy miért is ne játszhatná el itt élete nagy szerepét, ő lesz Rango, a legendás pisztolyhős, aki félelmet nem ismer. Ennek azonban egy nagy hátránya van: az ittenieknek tényleg szükségük van egy hősre, és Rango lassan el is hiszi magáról, hogy hős. Így eme nagy mese lám kezdetét veszi.

Ahogy mondtam, ez egy remek kis western, illetve egy remek tisztelgés a klasszikus westernek előtt. Megidéződik itt minden és mindenki a Névtelen Embertől a Volt egyszer egy vadnyugatig. És hogy ne unatkozzunk, a pisztolypárbajok, koszos képű banditák, kissé buta, de jólelkű földművesek és deszkákból úgy ahogy összetákolt házikók mellett kapunk igazi háborús filmekbe illő jelenetet, lovaglást a naplementében, úgy ahogy azt kell, egzisztenciális drámát, mesét a modern idők eljöveteléről, sőt, még egy kis misztikumot is belecsempésztek az alkotók. Na és persze humort. De ne olyan Disney-féle "jajdecukik jótnevetünk mertaranyosak" dologra gondoljatok. Egy olyan filmre, ahol az első húsz percben láthatjuk, hogy egy hatalmas  acélüst szétlapítja egy héja fejét én nem ültetnék be apró gyerekeket. Ez nem a Tom és Jerry, ahol hiába dugunk petárdát Tom feneke alá, a macseknak semmi baja sem lesz. Ó, nem, ez nem az a film. És hála az égnek nem estek át a másik oldalra sem, vagyis nem gyömöszölték tele popkulturális kiszólásokkal, sem altesti poénokkal. Minden beszólás ott és úgy jó, ahogy van.

Ráadásul most először fordult elő velem, hogy sajnáltam, hogy a filmet nem 3D-ben láttam. Annyira jó volt az animáció, hogy még így is mondhatni "térhatásúbb volt a valóságnál." A kitalált karakterek pedig nagyon jók. A félfülű, kilyuggatott bőrű, apró szemű, sánta, koszos, vézna, csoszogós, fogatlan, és még ki tudja, milyen szépséghibákkal megáldott állatok csak még közelebbivé teszik a történetet. Persze az ász akkor is a "vadnyugat utolsó banditája", Csörgőkígyó Jack, akinek megjelenésekor érezhetően megfagy a levegő a moziteremben, a gyerekek összébb húzzák magukat, a felnőttek pedig nagyot nyelnek: "most Rangót meg fogják ölni."

Szóval, ahogyan a vicces kis bagolyzenekar mondja, ez egy mese, egy hősről, aki még keresi saját történetét. De nekünk nem kell aggódni: mi, mozibarátok, megtaláltuk a történetünket. Úgy hívják, hogy Rango.