2010. december 17., péntek

Tron bizony

fanmade plakátok (katt a nagyobb képért)
Azoknak, akik nem követik figyelemmel az internet egészére kiterjedő tevékenységemet, íme egy lista a legutóbbi garázdaságaimról, köztük igen, a Tron: Legacyról. Ami szerintem fasza látványorgia qva ütős zenével. A többi részletkérdés.

Szóval, van aztán Geoff Ryman mundane sci-fijéről, a Levegőről.

Gaines kartárssal kanyarítottunk egy kisebb írást az újonnan kiadott Hyperionról, amit még mindig kötelező minden sci-fi fanatikusnak elolvasnia!

Aztán voltak ugye a Chesley-nyertesek.

És az év egyik legemlékezetesebb olvasmánya, a Hajszőnyegszövők.

Ja, és ha valakit érdekel, van itt egy kis kommentcsináló a Machetéről.

Egyéb dolgok: megjelent az új Sandman, amit mindenkinek ajánlok látatlanban; nézzétek meg a Social Networköt (mostmár egyszer tényleg írok róla, miért nézze meg az is, aki utálja a fácsét) és nézzétek a képesalbumot, mert sok-sok-sok érdekesség van rajta. Vagy lájkold a fácsén.

(ui. a fenti kép zse-ni-á-lis)

2010. december 4., szombat

The Masters of Science Fiction

Az ABC televíziós csatorna 2007-ben tűzte műsorára a hatrészes The Masters of Science Fiction sorozatot, ami idehaza "A sci-fi mesterei" címen futott. A sorozat 6 sci-fi novellát mutatott be, ill. vitt színre. A történetek narrátora a világhírű fizikusprofesszor, Stephen Hawking volt. A 42 perces kisfilmeket jegyző Sam Egan a The Outer Limits (Végtelen határok) című sorozatból lehet ismerős

A sorozat első, The Clean Escape című része talán a legerősebb mind közül. John Kessel történetében egy halálos beteg, rákos pszichiáternő próbálja meg visszahozni a valóságba páciensét, aki élete egy 24 évvel korábbi időpontjában él, és nem hajlandó tudomást venni a jelenről. A történet lassan adagolja az újabb és újabb komponenseket, egyre mélyebbre lökve a nézőt a rejtélyben, míg végül egy katartikus végjátékban feszültségek közepette ad megoldást, ám ez, mint minden jó novellánál, nem hagyja nyugodni a nézőt. A Judy Davies játszotta doktornő és a Sam Waterston alakította páciens macska-egér játéka feledhetetlen művé teszi.

A második, a The Awakening inkább csak alapfelállása miatt érdekes, maga a végkicsengése eléggé ismert. Howard Fast történetében egy különös gubót találnak Irakban, amitől három ember katatón állapotba kerül. Hamarosan több ilyen gubó is feltűnik a világon, és egyértelművé válik, hogy nem földi eredetűek. Skynnerre (Terry O'Quinn), az egykori földönkívüli kutatóra vár a feladat, hogy megfejtse, mit is akarnak tőlünk az idegenek. A sztori egyetlen érdekesebb szála a nemzetek egymáshoz való viszonya, illetve színesíti még a képet a főszereplő személyes tragédiája is.

A Robert A. Heinlein novellából készült Jerry Was A Man egy könnyed kis darab. A Malcolm McDowell által megformált tudós gyárában mesterséges lények millióit állítják elő, köztük az ún. Jancsikat (Joe-k), melyek félig emberi, félig mesterséges lények. A humoros kis sztori középpontjában egy hóbortos milliomos áll, aki be akarja bizonyítani, hogy szeretett Jancsija, Jerry ember, és ezt végül bíróságon is sikerül keresztül vinne. Ami érdekessé teheti a sztorit, az az, emilyen magyarázatot adnak Jerry emberi voltára.

A negyedik történet a kedvencem. A The Discardedről már az első percekben lerí, hogy nem szokványos alkotó műve, és valóban, Harlan Ellison neve nem okoz meglepetést a stáblistán (Jonathan Frakes már annál inkább, aki rendezőként van jelen). A történet szerint a Földön kitört mutációs járvány miatt a torzszülötteket egy űrhajóba tuszkolták és kitoloncolták a bolygóról. Brian Dennehy és John Hurt által életre keltett szereplők azok, akik egyfajta vezetőként funkcionálnak, és kerülnek ellentétbe, amikor egy követ érkezik a Földről, az ő segítségüket kérve. A klausztrofóbikus környezet, a torz mutációk ötletesebbnél ötletesebb megjelenése, a noiros zene, illetve a színészi játék olyan tökéletes elegyet alkot, hogy ennél keresve sem lehetne jobbat találni. 

Walter Mosley sztorija, a Little Brother egy disztópikus jövőbe enged bepillantást, ahol az emberekről gépek döntik el, milyen élete lesz. A főhős (Clifton Collins Jr.) a föld alatt él, ún. "fehér zajként", ám egy nap sikerül megszöknie, viszont belekeveredik egy hármas gyilkosságba. A filmben a főhős logikájával és éles eszével igyekszik megvédeni ártatlanságát a kérlelhetetlen és kikezdhetetlen számítógépes bírák előtt. Ennek a kisfilmnek az erőssége, hogy csupán azzal, hogy a főhős szavakkal száll szembe, képes odaszögezni a nézőt a képernyőhöz, és gondolkodásra serkenti (hisz ahogy a film is mondja, amíg gondolkodunk, szabadok vagyunk).

Az utolsó, Watchbird című Sheckley történet hőse egy tudós (Sean Austin), aki kifejleszt egy robotmadarat, ami felismeri a gyilkos szándékot. A hadszíntéren tökéletesen be is válik, aminek következtében a politika és a nemzetbiztonság úgy dönt, hazai földön is be fogják vetni. A kisfilm lényegében arról szól, hogyan csúszhat ki a tudomány az ember kezéből, ha nem kellő körültekintéssel járnak el. Mert ahogy a filmből is kiderül, nem a gép a rossz, hanem az ember, aki használja. Egyébként ez sem kimondottan mérföldkő, de a felvetett kérdéseiben és karaktereiben nem marad el a sorozat többi tagjától.

Sajnos a sorozat csupán hat részt élt meg, mindazonáltal bátran ajánlható mindenkinek, legyen az sci-fi kedvelő vagy sem. Az epizódok olyan kérdésekkel foglalkoznak, melyek napjainkban is meghatározóak, és a jövőben is ugyanúgy jelen lesznek.

2010. november 28., vasárnap

Szaurusztánc

"Szeretsz idegen lenni? (Mondjuk, úgyis az vagy, csak hogy élvezed-e.) Soha senki nem fogja azt gondolni és érezni, amit te. A városról, az életröl, meg úgy mindenröl. Na, ilyen a szaurusztánc." (TCG)

"Alkonyszínű rókák a rókaszínű alkonyban."

Ariel von Ladik, a Hasemiták egykor szorgos hivatalnoka ötvenegyedik születésnapján hirtelen elhatározástól vezérelve elhagyja munkahelyét, a Pártot, és mindent, ami azelőtt jellemezte. Beleveti magát a Couleur Lokál sötét boxaiba és birodalmi alkonnyal teli poharaiba. Itt, ezen a furcsa helyen, amit csak azok találnak meg, akik nem keresik, próbálja összerakni a képet a világról, mert amit ő lát és ismer, talán nem az, amit mások látnak és ismernek. A fiatal Máray Lail, a baljós világfi, Nero de Sforza, a csavargó Galgagyörkből való Salaam, a vad életű Aila von Selmecz és a cserzett lelkű Menghisztu Akela elbeszéléséből egy furcsa világ rajzolódik ki, ami egyszerre Ariel világa is, egyszerre pedig nem. Szauruszok, Hasemiták, cigányok, a Legális Fasiszta Párt ifjai, tolvajok, nincstelenek, gazdagok, erkölcstelenek, a különös város ezernyi lakója lejt őrült és kegyetlen táncot az alkonyban.

"Mindegy, hogy ki hol áll: a szerkezet változatlan."

Trenka Csaba Gábor második, 1994-ben megjelent könyve - amellett, hogy ritkaságnak számít - olyan mű, amiről nem lehet egykönnyen nyilatkozni. Benyomások azok, amelyek főleg megmaradnak az olvasóban. Szerelem, szex, bűn, harag, tömeg, sivárság, halál, élet. Senki se próbálja felgöngyölíteni a történetet: nagyon nem tudjuk meg, miért mondják el a szereplők azt, amit, illetve hogy ki is az az Afranius, aki minden történetben felbukkan, néha utalva egy korábbi részre, néha viszont mintha teljesen más személyről lenne szó. Afranius talán az a tényező, ami a szereplőket a Couleur Lokálba vezette. A regény érdekes külsőségeiben is. Egyrészt a szerző - Trenka - a bevezetőben magát mint "a különös és idegen város kívülálló tudósítóját" vezeti fel, majd később viszont megemlítődik újra, mint "ellenzéki szerző, aki csúnya halált halt". Ez az ellentmondás már önmagában is bonyolulttá teszi az értelmezést, de ez csak a kezdet. A szöveg Ariel emlékezése, amit egy Hasemita hivatalnok ellenőriz, és lábjegyzetében mindig kijavítja ill. kommentálja a leírtakat, mint egy jó cenzor. De itt még a cenzort is cenzúrázzák, ugyanis valahol a könyv felénél megtudjuk, hogy még egy olvasó hozzáír a szöveghez. Diktatúra felsőfokon. És miért van az, hogy Ariel a mi Budapestünk helyneveit használja, szemben a cenzorral, aki mindig kijavítja, olyanokra, hogy Győzelmes Pelikánok útja, Alkonyrókák tere, Szaszanida park és Iszmail mecset? Lehetséges, hogy a világ összefolyt? És mi a Lény? Valami olyasmi, mint a titokzatos szauruszok, amikről nem tudni, valóban léteznek-e, és ha igen, mik is pontosan? Az ősgyíkok talán a visszatérő rend hírnökei, talán Trenka a rendszerváltásra kíván utalni, nem lehet tudni.

"Nem akarok semmit, csak felidézni a félelmet és a gyönyört."

És mindezek fölött, mellett, alatt, benne, rajta, a háta mögött, Möbius-szalaggá csavarodva, ott a Város. A Város, melynek nincsen neve, csak egy szent folyója, a Da Nang - melynek nevének megváltoztatása maga is bűn, hát még olyan névre, mint Duna -, s egyszerre keleti, nyugati, ódon, csillogó, koszos, falfirkákkal teli, freskókkal teli, ahol a pálmafák lengenek a szakadó hóesésben. Maga a világ vége és a világ kezdete, a Birodalom utolsó napjai, a szauruszok eljövetelének hajnalán. Vajon ez Budapest? Vagy csak egy lidérces álom, álompolgárokkal és irreális-szürreális alakokkal? Talán sose fog kiderülni. Még akkor se, ha elolvasod ezt a könyvet - de ez csöppet se zavarjon, engem se zavart. Olyan ez, mint a Galaktikus Pornográfiában: "a valóság nem az, ami körülöttünk van, hanem az, ami arról nekünk eszünkbe jut." Neked mi jut eszedbe a világról?

Ha érdekel, nézz bele.
Vagy olvasd el, más mit lát az alkonyatban.

2010. november 23., kedd

Sokszoros reklám

Először is, amiről már lehetett hallani, sőt, lehet látni is.

Elindult az SFmag [like Locusmag] online, fantasztikummal foglalkozó magazin. A keletkezéséről, céljairól estébé sok helyen lehet olvasni. Hogy én hogy kerültem a képbe? Hát, az úgy volt, hogy mindig is szerettem volna egy modern, igényes SF honlapot látni, segíteni benne. Ne értsen senki félre, az FK is igényes, csak sajnos nem tud minden téren áttörni. Az SFmag létrejöttéig az FK-ban láttam az egyetlen lehetőségét annak, hogy az online magyar fantasztikus portálok hasonlóan színvonalassá váljanak, mint külföldi társaik. Most már nem csak az FK-ban látom.

És ha már reklám, ajánlom magamat, illetve egy SFmagos cikkem, életem első olyan írását, amihez külföldi alanyok segítségét kértem: a 2010-es Chesley Award nyertesekről szóló cikkről beszélek. Olvassátok és nézzetek el az alkotók honlapjaira, megéri!

És ha már képek. Szoktátok nézegetni a Sci-Fi-O-Ramát, vagy a skiffy-t? Mert én igen. És imádom őket. És hát hirtelen felindulásból úgy döntöttem, miért ne csinálhatnék én is hasonlót? Csak saját szórakoztatásomra. Meg is csináltam, szelíd-szolíd sci-fi képesalbumomat, ahol össze-vissza/tematikusan kerülnek majd fel képek, könyv- és magazinborítók, illusztrációk, a szem gyönyörködtetésére. (Van egyébként hasonló magyarul, a Tufabor, amit ajánlok mindenkinek.) Itt tényleg nem lesz semmi ideologizálás, se nyavalygás, elmélkedés stb. Csak képek. Meg persze néha zene, mert ugye az is alulreprezentált az SF kapcsán. Szóval ott a kis robot, aki olvas, őt kell követni ha el akartok jutni az albumba. Remélem mindenkinek annyira fognak tetszeni ezek a képek mint nekem.

Egyébként más téren is elég sok minden történt velem. Bedolgozom ide is, oda is, sőt, még a Galaktikában is fölfedezhetitek a nevemet. Persze ez nem nagy dolog, de azért na! Plusz a kis sci-fis csoportunk is új projekten dolgozik (még csak ötletelés stádiumban van a dolog), de ha összejön nagyobb lesz mint a kötetünk (amiről fogalmam sincs, mennyire [nem] lett sikeres). Szóval zajlik az élet. Ti meg olvassatok!

2010. november 20., szombat

SF kurzus 2010/2.

Múlt hétvégén tartottuk a szokásos SF-es kurzusunkat az SZTE-BTK Vallástudományi Tanszékén, igencsak szép számú jelenlévővel. Ezt még októberben előzte meg egy előadássorozat, ahol hallhattak tőlünk, "oktatóktól" a prezentációtechnikáról, az adaptációkról, én elmondtam monstre 45 perces SF-es prezentációmat - amivel csak 25 perccel léptem túl a 20 perces keretet - ill. a virtuális/vurtuális terekről, valamit egy-két műről (mi Tamás barátommal sahárok voltunk). Ahogy lenni szokott, a hétvégi óra körülményei most is változtak, hisz míg tavaly hárman, idén négyen bíráltuk az elhangzó referátumokat, és sokkal több volt azoknak az előadóknak a száma, akik csak azért adtak elő, mert kedvük volt, egyébként nem kaptak érte jegyet. Rajtuk kívül is volt olyan, aki a korábbi kurzusokon részt vett és most csak nézőként volt jelen.

Az elmondható, hogy a legtöbb referátum nem egy konkrét művet (irodalom, film stb.) járt körül, hanem egy témát (posztapokaliptika, időutazás, disztópiák, eugenika, robotika stb.) és ezekhez vették "illusztrációnak" a különféle műveket. Persze volt olyan referátum is, ami konkrét műre koncentrált (pl. Enki Bilal Szörny-tetralógiája, ami meghozta a kedvem Bilal képregényeihez, vagy amin még én is meglepődtem, a Takeshi Kovacs-trilógia).

Összességében a kurzus jó hangulatban telt, mindenki hozott rágcsát, innivalót, amit bedobtunk a közösbe, így volt mit ropogtatni, ezzel is zavarva az előadókat - ezúton kérek tőlük elnézést. Érdekes volt figyelni, hogyan állnak hozzá teljesen különböző emberek bizonyos témákhoz, ill. hogy hogyan teljesítik a diasorral megtűzdelt prezentációt. Bár sokan voltak, akik első prezentációjukat tartották az egyetemen, mégis többen jól teljesítettek (ehhez hozzá tartozik, hogy mi is nagy figyelmet fordítottunk rá, hogy jó ppt-ket adjanak ki a kezükből). Ennek már csak azért is örülök, mert a kurzus célja az SF népszerűsítése mellett a prezentációtechnikák elsajátítása is. Én is innen tanultam meg rendesen prezentálni. Persze az is elmondható, hogy a hallgatók nagy része most foglalkozott először SF művekkel, de ez sajnos egy ilyen szakma, remélem a kurzus meghozta a kedvüket hozzá.

Két előadás volt, amit kiemelnék. Az egyik az udmurt (Oroszország) Vjacseszlav Ar Szergi Lepkelelkek című könyvével volt kapcsolatos. Se a könyv, se az előadás nem kapcsolódott az SF-hez - bár minden SF, ahogy ezt az előadó is megjegyezte -, mégis az egyik legérdekesebb prezentáció volt a világ végén élő udmurtokról. A másik előadás pedig az elektronikus zene és az SF viszonyáról, érdekességekkel, alkotókkal, klippekkel és sok-sok zenével. Íme két példa, előbbit a klipje miatt is érdemes megnézni, utóbbit pedig biztos mindenki ismeri:




Végeredményben ez a félév is érdekesen és kellemesen zajlott le, sok pozitív visszajelzéssel. Reméljük, jövőre is ilyen jó hangulatban fog telni a kurzus, és hogy sikerül továbbfejlesztenünk egy nagyobb létszámú előadássá.

2010. október 27., szerda

The Age of Noise and Light

Nem szokásom ilyen bejegyzést írni, több okból sem. Egyrészt nem szoktam jövőben bemutatásra kerülő filmekről írni: ez a filmes honlapok, blogok dolga. Másrészt eddig egyszer írtam zenekarról (Tangerine Dream), akkor se sokat. Harmadrészt az ilyen katyvasz bejegyzések se illőek hozzám.

De a Tron: Legacy című film teljesen megfogott.

A Tron mindenkinek megvolt? 1982, a számítógépes kor hajnala (még Gibsonék is csak hologramrózsák szilánkjait szedegették), sehol sincs még a professzionális számítógépes grafika. És akkor a Disney - érzitek, remélem, a Disney, a családi matinék fő királya - összehozott egy filmet. Összességében nem lett volna nagy valami, de valami miatt mégis formabontó és korszakalkotó lett. A Tron volt az első film, amelyet teljesen - persze vannak kivételt képező jelenetek - számítógépes animációval készítettek, és itt kezdtek el igazán agyalni, milyen is lehet a cyberspace. A fénymotorok (vagy maradjunk a light cycle-nél?) talán mindenkinek az emlékezetébe beivódtak, és aki látta gyerekkorában az nosztalgiával tekint vissza rá (felnőtt fejjel, a mai high-tech univerzumunkban már nem annyira szemet gyönyörködtető, de ez az idő foga). [Akit érdekel, elolvashatja Brian Daley novellizációját, de akár le is töltheti.]

És hát mint minden fontosabb - és kevésbé fontosabb - filmtörténeti művet, ezt is elérte a reboot/prequel/etc. hullám. Első pontnak hála az égnek nem egy "felújítást" kapunk, ami általában nagyon rossz szokott lenni, hanem továbbviszik a történetet. A Tron: Legacy (magyar forgalomban Tron: Örökség) Flynn fiáról fog szólni, és arról, hogyan próbálja megtalálni apját a cybertérben.

Remélem nem követek el nagy bűnt, ha azt mondom, erre a filmre se a története miatt fogok emlékezni. De emlékezni fogok!


Először is ott a látvány. Ez a trailer ugyan nem enged sokat látni, de a neten fellelhető pár kép arról, hogyan is fog kinézni a film világa (vagy videó itt). Büntet. Nagyon futurisztikus, lélegzetelállító. Legalább is nekem.

De ez így önmagában kevés lenne ehhez a bejegyzéshez. A másik a zene.


A zene jó karcos, és nem más szolgáltatja, mint a Daft Punk. Mit mondjak, úgy összességében eddig is kedveltem a két francia zenéjét, bár nem voltam tőle hasra esve. Azok a számaik tetszettek eddig is, amelyekben nincs ének, csak zene. A Tron: Legacy zenéje viszont zúzós, karcos zene, amilyet mindig is szerettem. Egyébként annyira eggyé váltak a filmmel a fiúk, hogy benne is lesznek:


És ha valaki szereti az ínyencségeket, annak itt egy animált kép róluk:


Szóval nagyon várom a filmet, ami remélem megadja amire vágyom: jó kis képi és zenei orgiát, amolyan high-tech módra. Decemberig kell rá várni (Update, megnéztem, vélemény itt), addig tuti hogy rongyosra hallgatom a zenét. Ezzel már el is kezdtem:

Mi hiányzik a magyar SF-ből?

Most nem lebaszni akarok senkit. Általában nem is szokásom, remélem ezt a blog olvasói tudják.

Nem akarok most itt elméleti dolgokról írni, lándzsát törni az angol SF kérdésében, satöbbi.

Most arról szeretnék beszélni, mi hiányzik úgy an block a hazai fantasztikumból. Magyarul belőletek, belőlünk.

Egyesek fröcsögnek, flémelnek, szidnak, ostoroznak, stb. Akinek inge vegye magára. De egyvalamiről elfeledkezik a többség. Az SF nem önmagáért létezik. Hanem az olvasókért. Bezony. Én nem fogom most keresztes vitézként zászlómra tűzni az "Olvasó" címkét. Nem vagyok egyszerű olvasó, mert én már nem csak egyszerű olvasó vagyok. Visszajelzek, bele-belefolyogatok a hazai SF-be, legyen szó itt magáról az SF életről (és itt ne a hazai "mainstream" életet gondoljátok, ettől teljesen különböző dologról van szó) vagy a netes SF elméletekről (ismertető, esszé, kritika stb.) Az egyszerű olvasó nem ilyen. Ő olvas. Persze, visszajelezhet, hisz az internet, a web2 korában élünk, miért ne tehetné meg. Ha írók, szerkesztők, fordítók megtehetik, egy mezei olvasótól milyen alapon vennénk el ezt a jogot. De nem ez a fő kérdés, kanyarodjunk vissza. Szóval, a lényeg, hogy van az olvasó. Meg úgy mindenki. És van valami, amit jobb lenne gyakorolni. Az, hogy tiszteletben tartjuk a másikat, szépen beszélünk, nem kiabáljuk le a fejét, nem állítjuk be hülyének. Az apropó (az egyiket nem írom le, megfogadtam, hogy nem írok ide róla) a solarián Szenkel folytatott kis csevejünk. Neki nem jött be igazán a Lenni vagy nem lenni (sic!). Leírta, mit gondol róla. Namármost, mindenki tudja rólam, hogy imádom ezt a könyvet. És mit léptem erre? Nekiálltam vitatkozni? Elhajtottam? Negligáltam a véleményét? Nem. Két dolog miatt. Először is Szenk velem szemben - és ahogy figyelem egy ideje, soha senkivel szemben - nem követett el hasonlót. Másodszor: véleményekről nincs értelme vitázni. Nem azt mondom, hogy nekem van igazam. Különbözünk, így is kell fölfogni a világot. Most nem fogok senkivel se veszekedni azért, mert szereti a ketchupot, én pedig nem. Ez nonszensz lenne. És ez a baj a hazai fantasztikummal (nem a ketchup).

Egy kis megértés, türelem, odafigyelés kellene. Persze, én is tudom, hogy vannak, akikkel nem lehet értelmesen beszélni. Ez van, ilyenek is vannak. Ennek ellenére még lehet próbálkozni. Minden oldalnál. Ugyanis szerintetek egy átlagos olvasó ha véletlenül olyan blogra téved, ahol kedvenc írója épp a falkáról, a szekértáborokról, vélt vagy valós (?) összeesküvésekről ír, mit fog ebből levenni? Semmit. Maximum azt, hogy az illető sültbolond.

Szóval ez hiányzik: egy alapvető emberi jellemző. Kezeljük a másikat is úgy, ahogy elvárjuk, hogy minket kezelnek. Próbáljuk meghallgatni, megérteni, mit mond. Ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, amit mi kitaláltunk. Csodálkoztok, hogy szarban van a hazai fantasztikum? Hogy megy a falkázás, meg ilyenek? Hogy a kutyát nem érdekli már az SF valójában? Hát éppen ezért. Nem mondom, hogy most szipogós nagy összeborulás kell. Az ugyanis lehetetlen. Nem is nagyon értem, mások miért szajkózzák ezt szüntelen. Ennek már vége. Le kell tarolni mindent. És azután kellene újra építkezni. Új alapokról, tiszta lappal.

Meghallgatni, meghallgatva lenni. Tisztelet, és az ártatlanság védelme. A kettős mércét pedig gyorsan felejtsük el, mert azt elég gyorsan ki lehet szúrni, és utána csak magunk alatt vágjuk a fát.

És még valami ide a végére. Ne felejtse el senki: én még fiatal vagyok, nagyon fiatal. És az internet korában élünk. Én is benne élek. És nem vagyok sültbolond. Előttem az élet. Szóval bármit is tesz a hazai SF krémje, és még akkor is itt leszek, amikor ők már azt is elfelejtik, miért tették azt, amit. Ez nem fenyegetés. Ez ténymegállapítás.

2010. október 26., kedd

A barbárokra várva

"- Mi lesz velünk most a barbárok nélkül?
Úgy hittük, ők hoznak megoldhatatlan
dolgainkra holmi megoldásfélét."
Konsztantinosz Káváfisz

Nem hiába kezdem ezzel az idézettel, hisz a Nobel-díjas dél-afrikai szerző, J. M. Coetzee (állítólag úgy kell ejteni, hogy "kütszié", de én úgy ejtem, hogy "kötzié") is ebből a versből merítette ötletét klasszikus 1980-as regényéhez.

A könyv maga érdekes műfajt képvisel, talán a történelmi fikció címkével illethetnénk, de persze mint oly sok műnél úgy ez itt sem számít. Történetünk a meg nem nevezett Birodalom egy határvidéki helyőrségében indul. A névtelen városka egy oázis mellé épült, és a Birodalom egyik "fontos bástyája" a titokzatos barbárokkal szemben. A helyi bíró irányítása alatt a helyőrség a maga békés életét éli. Azonban megjelenik a titokzatos Joll ezredes, akit a fővárosból azzal a céllal küldtek ide, hogy felmérje a határ menti barbárok erejét és előkészítse a terepet egy esetleges inváziónak. Bár a bírónak már a kezdet kezdetén erős ellenérzései vannak Jollal és feladatával szemben, mégis ellátja kötelességét. Még akkor sem emeli föl a hangját, amikor az ezredes szemmel láthatóan ártatlan embereket - szerinte a gonosz barbárok közül néhányat, bár több köztük az öreg és az asszony, mint a harcra kész férfi - "faggat ki", ami itt módszeres kínvallatást jelent. Miután az ezredes dolga végeztével hazatér, a bíró pártfogásába vesz egy megkínzott barbárlányt, és az események lassan beigazolják félelmét: a határ menti város élete teljesen megváltozik.

"A történelmen kívül akartam élni. Azon a történelmen kívül, amelyet a Birodalom minden alattvalójára, még az ilyen távolba szakadtakra is rákényszerít."

A könyvvel kapcsolatos egyik fontos tudnivaló, hogy az apartheid idején íródott, és egyértelmű (?) a párhuzam a barbárok és a feketék, a Birodalom és a rendszer között. Persze nem kell csak erre kihegyezni az értelmezést, és éppen ezért válik ez a könyv egy remek alkotássá. A tétel egyszerű: tartsd fenn a lakosság félelmét a külső ellenség iránt, borzold fel legbelsőbb állati ösztöneiket, a mástól való félelmüket, és akkor a tenyeredből fognak enni. Legyen egy állandó ellenségkép, ami összekovácsolja az egyébként teljesen különböző embereket. Hazudj a szemükbe, úgy sem veszik észre, mert félnek, mert az ember nagy tömegben birka, elfogadja, bármit is teszel arra hivatkozva, hogy te vagy a hatalom, és értük cselekszel. Dobd sutba az igazságot: hisz ugyan ki tudja, mi az igazság. A bíró? Joll? A barbárok? Könnyű csűrni-csavarni a dolgokat, aztán ha rosszra fordul a helyzet, még mindig sikeresen kihátrálhatsz.

Emellett érdekes leírásokat és gondolatokat tartalmaz arról, milyen egy elnyomó hatalom alatt élni. Mi a fontosabb, a kötelesség, vagy az egyén igazságérzete. Ahogy el is hangzik a bíró szájából: mi a törvény világában élünk, ami sajnos csak egy pótlék, hisz nem tudunk teljes mértékben igazságot tenni. De vajon mi az első, a jog, vagy az igazság? És mit tehet egy hivatalnok, amikor az állam teljes ereje nehezedik rá. Hogy maradhat valaki ember a hatalom álcája mögé bújt barbár lelkekkel szemben? Coetzee könyve nem a világirodalom legsodróbb regénye, sőt, egyes leírások igencsak vontatottak, de ezek a gondolatok és a bíró lelki vívódása emlékezetessé teszik A barbárokra várvát. Ez olyan könyv, ami a modern világunk - sajnos ma is éppen égetően aktuális - kérdéseivel foglalkozik, ami talán mindig aktuális marad. Bár ha jobb világban élnénk, Coetzee Birodalma is csak történelem lenne, mint számára az előző Birodalom. De ami a könyv egyik tanulsága: a hatalom talán sosem tanul elődei hibájából.

[Vérszegény ismertetőm itt.]

2010. október 20., szerda

Savannah 2116 AD

Újabb cikk, újabb érdekességek. A bejegyzés címe Jenny Robson dél-afrikai író regényének nyomán fogant meg (a kép elég rossz minőségű, pedig az Amazonról szedtem le), annak apropóján, hogy a Dél-Afrikában lévő science fictionről került ki egy kis összefoglaló. Az eleje még számomra is érdekes, mármint magáról a sci-fi helyzetéről elmélkedő rész (amit egy dél-afrikai irodalmár és egy sci-fi író cikkeiből szedtem össze), a második rész, ami már kimondottan a művekről, ill. az ottani sci-fi történetéről szólt volna már inkább sűrű, mint kielégítő. Sajnos a cikkek, amikből dolgoztam nem tértek ki valami részletesen, és én is még zanzásítottam belőlük. Bár utánakereshettem volna a műveknek (majdnem mindent meg lehet találni az interneten, csak kitartónak kell lenni), de most kivételesen megelégedtem ezzel. A lényeg úgy is benne van a cikkben.

Ugye Dél-Afrikáról tavaly óta SF téren - és nem kimondottan SF téren is - mindenkinek a District 9 jut eszébe. Nos, ezzel kapcsolatban Nnedi Okorafo nigériai írónő írt egy igen alapos bejegyzést a blogján, ami új fénybe helyezi a filmet (bár egy európai néhol kicsit erőltetettnek látja Okorafo egy-két kifogását, de tény, hogy sok érdekes dolog van benne). A lényeg, hogy leveszi a keresztvizet a filmről.

További érdekesség, hogy még J. M. Coetzee, ma már Nobel-díjas író is adott közre science fictiont - leghíresebb, A barbárokra várva című könyve is egyfajta történelmi fantasztikum -, mert ebben a tematikában könnyebben tudta elmondani véleményét az apartheid rendszerről.

Ja, és ne feledkezzünk meg a Moxyland-ről sem, amiről Rorimack írt az endlessre egy nagyon érdekes cikket, amiből kitűnik, hogy egy nagyon ambiciózus könyvről van szó, Lauren Beukes amúgy is Dél-Afrika egyik legismertebb SF szerzője. A zenéjét hallgatva az embernek megjön a kedve a könyvhöz is. És ha már lehet kérni, ezt jelentessék meg magyarul, meg mondjuk a Spiral of Fire-t Micheal Cope-tól, ami érdekes SF/mainstream kísérletnek tűnik. Egyébként aki kíváncsi a dél-afrikai SF termésre, az elolvashatja a dél-afrikai SF/F társaság fanzinjának, a Probe-nak néhány számát.







2010. szeptember 6., hétfő

Astronomía se escribe con G

Sok furcsa címmel találkoztam már életemben, de ez bekerült a Top10-be: "Asztronómia G-vel írva", vagy ilyesmi. Ez egyébként egy kubai SF antológia címe, és nagyon fülbemászó.

Ennek az apropója pedig az, hogy kikerült még múlt héten egy kis áttekintő a kubai SF-ről az FK-ra. Nem nagy dolog, szerencsém volt, hogy az egyik író (magát csak Yoss-ként emlegeti, és elég keményen néz ki) egy komplett áttekintést (ederetileg spanyolul, de Daniel W. Koon lefordította, ő egébként elég sokat tesz a latin-amerikai SF népszerűsítéséért) tett közzé még 2002-ben  (és itt jön elő a szokásos gyermekbetegség: nincs angol nyelvű forrás 2002 utánról, ami ugye már elég régen volt).

Több dologról is akarok írni. Nézzük sorjában:

Egyrészt érdekes, hogy egy olyan országban, ahol egy rakás dolog akadályozná az SF létrejöttét (diktatúra, polgárháború, papírhiány!) még ott is megveti a lábát.

Másodszor: az ember csak akkor tud írni róla, ha tud angolul (vagy spanyolul, de szerintem idehaza ők vannak kevesebben). Folyamatosan folyik a vita, hogy akkor most kell-e egy SF fannak angolul tudnia, vagy sem. Hát, szerintem nem árt. Már csak azért sem, mert pl. a kubaiak egy rakás novellát tettek közzé angolul a neten, és létrehoztak egy szerteágazó linkgyűjteményt a kubai SF-ről. Ráadásul a fiatalabb írónemzedék - akik már a nyolcvanas évek végén kezdtek alkotni(!) - olvasnak angolul kortárs SF-et, mert ugye ehhez csak így férhetnek hozzá (és olyan kortársakra gondoljunk, mint Gibson vagy Card, akiknek azért idehaza elég sok könyvük megjelent). Mit is vonhatunk le ebből? Szerintem aki érti az érti: olvassunk angolul, ill. mutassuk meg magunkat angolul. Nem az angolszászok miatt, a lópikulát! Hanem mert a többi nemzet is így fog minket megérteni.

A honi SF-ben mindig előkerül, hogy "a hazai utat kell követni!" OK, kövessétek, SF írók, de találjátok előbb meg! Yoss szerint a kubai szerzők megtalálták, hisz az egész kubai társadalom a változás előtt áll, hisz mi lesz itt, ha a Castróknak és társaiknak leáldozik? Hogyan fog hatni az elzárt Kubára a globális világ? Ők erre keresik a választ. Mindenki a körülményeit vizsgálja. Nekünk mi van? Közép-európai, a kommunizmust nemrég levetkőzött országként? Ne a banális dolgokat nézzétek, hanem ami igazán lényeges. De ezt nektek, írók, jobban kell tudni. Ne ötven éves sztorikat írjatok - írjatok a mának!

Negyedszer pedig egy, a szívemnek nagyon melengető dolgot szeretnék közölni. A cikkhez hozzászólt Daina Chaviano, akit csak "a kubai SF nagyasszonyaként" szoktak emlegetni: az első kubai SF íróműhely és az első kubai SF magazin létrehozója, a kilencevenes évektől az USA-ban élő író, akit napjainkban az egyik legnagyobb latin-amerikai fantasztikummal foglalkozó írónőnek tartanak (nem csak SF-et, hanem minden mást is ír, és magyarul is jelent meg könyve). És hogy ebből is levonjuk a tanulságot: az internet jó dolog, mert összehozza az embereket. És itt is ugye angolul.

Végezetül pár borítókép:







Az SF él!

2010. augusztus 25., szerda

Predators

Én az a fajta filmnéző vagyok, aki ritkán változtat a véleményén filmnézés közben. Ez a Ragadozóknál úgy jelentkezett, hogy fél óra után azt mondtam, nem érdekel, mi lesz a film vége, nekem ez tetszik.

De miről is van szó? Mindenki kívülről fújja, hogy Robert Rodriguez meg Antal Nimród, Adrian Brody meg a "predátorok". Igen ám, de amíg nem látod, addig nem tudod, mit is jelent ez. Adva van az alapszituáció, sima "ki-marad-a-végén" vadászós kicsithorror. Maga az alapötlet nem is egetrengető, sőt, el kell ismerni, hogy sok hiba is akad a filmben, ill. pár olyan fordulat és karakter, akit nem lett volna muszáj erőltetni. a szereplők közül csak három van, akire igazán van miért emlékezni, a többiek "levadászható alanyok". Ráadásul semmi olyan nincs benne, ami nagyon megkülönböztetné egy harminc éve készült, hasonló stílusú filmtől.

De mégis működik. Az egész film még is így kerek és jó. Kezdjük mindjárt az alapoknál. A kezdő jelenetek hihetetlenül jól megalapozzák a film atmoszféráját, a zene és a környezet azonnal berántja azt, aki számára az 1987-es Ragadozó máig kedves emlék. Itt ugyan nincs akkora tesztoszteronszag, mint Schwarzenegger mozijában, de ami kell azt itt is megkapjuk: hőseink valahol az első negyed órában kiirtanak egy fél erdőt, miközben próbálják levadászni a rájuk vadászókat. A dobszóló, ami pedig az igazi Ragadozók színre lépését kíséri, olyan erejű, hogy az ember mellkasában dobog még a film után is. A film csúcspontján pedig - az ominózus jelenet a Ragadozók táboránál még az elején - maga az elemi erejű Predator-érzés. Onnantól kezdve a film gyengülésnek indul, de ezzel együtt képes megtartani az atmoszféra erejét. A színészekre nem lehet panasz. Ugyan Laurence Fishburne néhol kicsit kilógott, de a film szintjén nem feltétlenül rossz a jelenléte. A korábban említett három legjobb karakter természetesen Adrien Brody, a Walton Goggins alakította halálraítélt fegyenc - aki a szükséges "crazy man" szerepét tölti be, és neki köszönhető a film legmaradandóbb momentuma -, és a maga sablonos módján is remek jakuzavezér (Louis Ozawa Changchien), akinek leszámolása az egyik Ragadozóval nem hogy klisés, hanem egy nagyon szép, szamuráj-filmbe illő jelenet. Brody zsoldosa meg kellemesen öncélú, és bárki bármit mond, még az a nagy stukker is jól áll a kezében.

Ami még a film egyértelmű előnye, az a klasszikus mozi-feeling. Ezt a filmet akár a 87-es film helyett is megcsinálhatták volna - na jó, nem -, mert kb. a formanyelv semmit se változott. Ez egy színtiszta akciófilm, erőskezű kameravezetéssel, szép éles képekkel, érdekes plánokkal. Amilyennek egy ilyen filmnek lennie kell. Persze a klasszikus "szűk teres horror" is előkerül, de hát ezt elnézzük, még ha picit ki is lóg az összképből (nem mintha a dzsungel nem lenne ugyanilyen szűk tér, funkciója szempontjából).

És hát ne feledkezzünk meg a főszereplőkről sem. A Ragadozók feltűnése a színen olyan szívmelengető a magamfajta fannak - bavalom, az AVP-ket nem láttam, az elsőt fél óra után kikapcsoltam, szóval semmilyen "rossz" tapasztalatom nincsen a 87-es kaland óta -,akinek a Predator szó egyet jelent a kegyetlen, rasztahajú dzsungelharcossal. A filmesek kitettek magukért: ezek a lények egyszerre high-tech űrlények és ösztönből harcoló vadak. Élvezet nézni ahogy először színre lépnek. És a klasszikus, 87-es filmből ismerős Ragadozót is remekül hozták elő. És ha már a megidézésnél tartunk. A filmben rengeteg utalás és nyílt visszanyúlás szerepel az első filmre, melyek egyesek szemében néhol erőltetettek lehetnek, de számomra pont megfelelőek voltak.  A befejezés is, bár kicsit talán túl "emberi" lett (azért az utolsó kép magáért beszél), a nagy leszámolás olyan, amilyennek lennie kell (lehet, ezt csak a férfi közönség tudja igazán értékelni,  és ezt minden hímsovinizmus nélkül mondom, hisz mi értjük az igazi lényegét a ragadozó mentalitásnak). Ez egy rajongói film, minden hibája ellenére (mert hát ugye, olyan égbolt alatt állni, amilyet a filmben látunk, elég kellemetlen lenne) is egy igazi Predator movie. Tehát dőljünk hátra, utazzunk vissza az időben huszonhárom évet, ereszkedjünk le az ösztönök szintjére, és hegyezzük a fülünket, hogy mikor meghalljuk a hangjukat, kellőképpen üdvözölhessük a visszatért Ragadozókat.

2010. augusztus 16., hétfő

Egy Locus-díj apropóján - Michael Whelan

Ha már úgy is belejöttem az SF képes bejegyzésekbe, miért ne vihetném tovább ezt a tendenciát?

Idén a képzőművész kategóriában a Locus-díjat nem más kapta, mint Michael Whelan. Akinek ez a név nem mond semmit, az skubizzon erre a képre:



Bezony, ha máshonnan nem, a 2010. Második űrodisszeia hazai (és egyébként az amerikai) borítójáról ismerős lehet. De hogy mit ne mondjak, Whelan közel negyven éves pályafutása alatt több mint 350 könyvborítót készített. Dolgozott a DAW Booksnak, és ő készítette Stephen King Sötét torony ciklusának képeit, ill. Anne McCaffrey Pern, Moorcock Elric és H. Beam Piper Ace kiadású Fuzzy-sorozatának borítóit is. Lemezborítókat is csinált, a The Jacksons-tól Meat Loaf-ig sok mindenkinek.

Whelan tizenhatszor kapott Hugót, többek közt az ún. "SuperHugót", amit az 1992-es 50. WorldConon adtak át, ő mint "az elmúlt 50 év legjobb képzőművésze" vehette át. Emellett huszonhat Locusa van, és tizenegyszer kapta meg az "illusztrátorok Hugójának" számító Chesley Award-ot. A rengeteg kitüntetés és díj közül talán a Science Fiction Hall of Fame-be való 2009-es beiktatását emelhetjük még ki.

Aki esetleg még ennél is többet szeretne tudni Whelanről, annak ott van a szerző weblapja sok képpel és információval.

2010. augusztus 7., szombat

Oldschool covers

Aki sűrűn látogatja a Sci-Fi-O-Rama honlapot, annak ez a kis bejegyzés nem fog újdonságnak számítani. De azt hiszem, megosztom veletek ezt az érdekes kis videót. A 2009-es vígjátékból, a Gentlemen Broncos-ból szárazik. (Érdemes kinagyítani, bár a feltöltéskor eléggé romlott a minősége.)

A kis könyvecskék valóban létező könyvborítókat tartalmaznak, szerte az 50-es és 80-as évek könyvborítóiból válogatva. Olyanok vannak itt, mint Frank Kelly Freas:

Rails Across the Galaxy

Vagy Donato Giancola:

The Incredible Shrinking Man

Illetve David Lee Anderson:

Shepard Pilot

Sok kép van, amit fölismerek, csak nem tudom, ki készítette, illetve hogy egyáltalán hol láttam őket. De még így is sok olyan van, amiről fogalmam sincs, micsoda. Pedig ezek nagyon szépek. Akit érdekel, innen kutakodhat tovább.

Végül pedig álljon itt egy kis képgaléria a nagy Freas-től:


Find more photos like this on SFport.net

2010. augusztus 3., kedd

Az ausztrál SF irodalom - cikk

"Az ötvenes évek legfontosabb ausztrál science fiction regényírója egy Angliából érkező tengerésztiszt, A. Bertram Chandler volt. Chandler még a háború alatt találkozott John W. Campbell-lel, aki rávette az írásra, és meg is jelentette első novelláját az Astoundingban. Azonban Chandler otthagyta Amerikát, és 1956-ban Ausztráliába költözött, amit már korábbi útjai során megszeretett. Regényeivel és novelláival a korszak megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. Leghíresebb Rim World című sorozata, amely az emberi űr peremének föltérképezésének kalandos története." [Az ausztrál SF irodalom, maga a kép az egyik leghíresebb ausztrál SF illusztrátor, Stanley Pitt munkája]

Érdekes dolog más nemzetek SF-jét nézegetni. Egyszerre ismerős - elvégre az SF alapjai majdnem mindenhol azonosak, pláne mondjuk olyan angolszász gyökerű országokban, mint Ausztrália - és furcsán ismeretlen.

És vicces is. Ausztráliában nagy múltja van a fanzinoknak, és ugye ezek gyakran nem a legexkluzívabb kiadványok. Néha már a címükben is érdekesek, mint a Scinece Fiction Bullsheet, máskor azonban kivitelükben is megmosolyogtatóak. Ilyen a Potato Monkey című kiadvány is.


De azért nem csak ilyen kiadványok léteznek. Az egyik legfontosabb SF magazin ott az Antipóduson az Aurealis, aminek alább látható pár borítója.



Egyébként tiszta szerencse, hogy vannak hozzám hasonló őrültek, akik odavannak az SF borítókért. Egy nagyon érdekes vállalkozás a Galactic Central, ami az SF/F magazinokon kívül rengeteg más angol-amerikai és egyébb nemzet magazinborítóit szedte össze (ha minden jól megy, információk is fölkerülnek a kiadványokról).


2010. augusztus 1., vasárnap

Welcome to My Blog!

Üdvözlet!

Jól látsz, ez itt acélpatkány SF blogja. Bezony, ide költöztem. Már régóta érett ez bennem, szóval tekintsd ezt úgy, mint az előzőnek a folytatását. Persze pár korábbi bejegyzést áthoztam, mert mégse nézhet ki üresen a blog!

Nekem nagyon tetszik itt, könnyű kezelni, barátságos (nézzétek milyen fasza jól néz ki!), nekem való.

Szóval prózaian ennyi a dolog. Folytatom amit eddig is: írkálok mindenféléről.

C'est la vie!

La Jetée

Sokan sokféleképpen dolgozták már fel az időutazást, az atomháborút és a szerelmet. Sőt, sokan kombinálták is ezt a hármat. Mégis, talán Chris Marker az, aki elmondhatja magáról, hogy a legzseniálisabban vitte ezt véghez. Ráadásul mindössze 28 percben.

La Jetée, avagy Terminál, vagy Kilátóterasz. Egy hely, ahova a francia emberek kijárnak, az Orly Reptérnél, hogy figyeljék a föl és leszálló gépeket. Persze ez is elpusztul a harmadik világháborúban, amely rommá változtatja az egész világot. Csupán egy ember emlékeiben létezik még mindig ez a hely. Egy emberében, aki egyike a háború "veszteseinek." Persze valójában itt mindenki vesztes, de vannak akik uralkodnak és vannak, akin uralkodnak. Ő olyan, akin uralkodnak. De a föld alatti búvóhelyen - ami fölfogható fogolytábornak,börtönnek is - él egy tudós. A tudós és társai pedig az időutazással kísérleteznek. Ez lehet talán az utolsó esélye az emberiségnek: visszamenni az időben, hogy megtudják, hol rontották el, és előremenni az időben, hogy az utódoktól kérjenek segítséget. A férfi válik a tökéletes alannyá a kísérletek számára: elméjébe oly erősen beleégett egy férfi halála a Terminálon, hogy egész agyműködésére kihatott. Azonban a kísérlet során a múltban megismer egy nőt. Egy nőt, akit valószínűleg neki szánt a Világegyetem.

Ne csodálkozzon az, akinek erről a szinopszisról Terry Gilliam remekbe szabott filmje, a 12 majom jut eszébe. Hisz Gilliam ebből az 1962-es filmből merített. De a két mű markánsan különbözik. Marker ugyanis egy olyan filmet csinált, ami minimalista módszereivel ég bele az emberbe: fekete-fehér fényképek sora, egy narrátor hangjával. Nincsenek párbeszédek, se mozgalmas jelenetek. Mégis képes megfogni a tekintetet. Mindehhez pedig egy hihetetlenül megkonstruált történet társul. Az idő, ami mint valami fonál, összeköti a Múltat a Jelennel és a Jövővel. A férfi sorsa, ami már az első pillanattól fogva ismert, és ennek az utolsó képkockában történő váratlan fölismerése. Megdöbbentő, megrendítő. Az időutazás, ami elveszi az embertől a realitásérzéket. Mi igaz? És egyáltalán létezik olyan, hogy valóság, Jelen? Az egész olyan zsenialitás, ami nem hagyja nyugodni az embert. És mégis, van ennél fontosabb rétege a filmnek. A szerelem. A férfi, és az egész életét elkísérő nő képe, akit megtalál a Múltban, feladja érte a Jövőt és visszatér hozzá. A Múlt képei, a Múzeumi jelenet magáért beszél. Míg Gilliam egyfajta őrült paradoxont csinált, egy hajszát az idővel, addig Marker az idő örökkévalóságában foglalt emberről mesél. Egy 28 perces film, egy 28 perces mestermű.




Intertext - The White Abacus

"Vajon valamilyen archetipikus szkript alapján kell cselekedniük, amelyet a génállományukba írtak?"

A messzi jövőben egy MI ölt testet a világot behálózó adatmátrixból. Még alig élvezheti a valóság gyönyörűségét, nevet is csak most választ magának, máris egy fontos feladattal bízza meg az MI Konklávé. Ratio felügyeletére bíznak egy ifjú embet, aki a távoli Psziché kisbolygóról érkezett ódon űrhajójával a Földre, az embek és MI-k anarchista társadalmának központjába, hogy a pszicheánus tradícióknak megfelelően itt tanuljon. Telmah, az egyik nagyhatalmú pszicheánus Ház örököse lenézett vadember, aki vallási nézetei miatt elutasítja az univerzumban szétszóródott emberiséget összekötő hex-rendszer és a Gestell, a mindent átfogó információs mátrix használatát. Az együtt töltött öt év alatt az emb és az MI között egyfajta barátság szövődik.

Azonban váratlan dolog történik: rejtélyes körülmények közt meghal a fiú apja. Telmah és Ratio visszatér a Pszichére, ahol a fiú egyre jobban megbizonyosodik róla, hogy apját annak saját testvére gyilkolta meg. Miközben a fiú bosszút esküszik, Ratio egy sokkal nagyobb horderejű dologgal kezd el foglalkozni, aminek köze van a kisbolygó belsejében "fogva tartott" téridő anomáliához, az un. metrikus hibához.

"A szótéglákat, amelyeket mi, SF-írók használunk építkezéseink során, gyakran igenis el kell lopni így a korábbi írók által előre megálmodott világokból. És a motívumok, amelyeket megidézünk, épp olyan gyakran származnak meghökkentő SF grafikákból és tudományos fényképekből, diagramokból, mint személyes emlékeinkből szeretetről, fájdalomról és erről az egész átkozott valamiről."

Mint ahogy az a fentiekből is kitűnik, az ausztrál Damien Broderick The White Abacus (a szerencsétlen magyar keresztségben Lenni vagy nem lenni) című regénye a Hamletet emeli be a történetébe. De aki arra gondol, hogy az író nem tesz mást, mint hogy elmeséli a dán királyfi történetét modern köntösben, az nagyon téved.A szerző ugyanis amellett, hogy beemeli Shakespeare örök érvényű drámáját a történetbe, sok más irodalmi és zenei művet is megidéz, felhasznál. Elég csak a regény elején lejátszódó Játékra gondolni, amely amellett, hogy önmagában véve zseniális jelenet, megidézi majdnem az összes fontosabb Shakespeare darabot. Rómeó és Júlia, Robinson Crusoe, a klasszikus világirodalmi művek mellett Broderick bátran merít az SF klasszikusaiból is: Dűne, Tigris! Tigris!, Borges Bábeli könyvtára és más, idehaza kevésbé ismert science fiction írások bukkannak fel a lapokon. Mindezt pedig meghinti az egyetemes emberi kultúra megannyi szemcséjével, és ehhez remek zenét is szolgáltat: Gustav Holst Bolygók szvitje, Beethoven Eroicája (mennyei már csak belegondolni, milyen lehet erre a zenére végignézni az univerzum keletkezését, ahogyan azt a szereplők teszik a könyvben) jól megfér egymással Bessie Smith blues énekével.

Broderick regényéből sugárzik az intelligencia és az intellektualitás. Már a kezdő oldalaknál nyilvánvaló, hogy a mű élvezete (és megértése) igencsak nagy háttértudást igényel (amire egyesek azt mondhatnák, hogy öncélú, bár számomra ez nem tűnt öncélúságnak). A The White Abacust Dan Simmons Hyperionjához tudnám hasonlítani. Mindkét mű alapja egy ismert történet: utóbbié a titánok lázadása, előbbié a Hamlet. Ezeket a történeteket egyrészt átértelmezik, másrészt kiforgatják. Mindkét mű egy igencsak különös világot mutat be, de nem vesződnek túl sokat a magyarázatokkal, mindent a történetből tudunk meg. A regényekben fontos szerep jut a Mesterséges Intelligenciáknak, az azoknak otthont adó cyberspace-nek és egy különleges, a téridőt megváltoztató jelenségnek (az Időkripták a Hyperionban és a metrikus hiba az Abacusban), amely egy új korszak nyitányát jelentheti az emberiség fejlődésében.

"Az univerzum narratívája végtelen hosszan interpretálható [...]. Végtelen sok narratíva, ideális olvasóra várva."

De a legszebb az egészben az, hogy nem ezek miatt lesz az Abacus méltó társa Dan Simmons klasszikus írásának. Hanem azért, mert mint ahogy a Hyperion, úgy ez a mű is több szinten értelmezhető. Broderick aktív teoretikus, többek között írt a posztmodern science fiction-ről is. A posztmodern irodalom egyik jellemzője egyrészt a már korábban tagalt irodalmi átemelések, az irodalomelméletben csak interpretációnak nevezett jelenség. Az intertextek, melyek csak más szövegekkel közösen helyezhetők teljes értelmi közegükbe, és csak így lehet őket hellyel-közzel dekódolni. Ez az SF-ben sem új jelenség, elég csak Roger Zelazny regényeire (pl. A fény ura) vagy akár Asimov Alapítványára gondolni. Mindazonáltal az Abacusban az interpretáció mellett egy másik igencsak érdekes kérdés is előkerül. Az olvasót ugyanis a regényt olvasva hamarosan az az érzés keríti hatalmába, hogy itt valami olyasmit lát, amihez nem ért. Megnyílnak a szemiotika, a textológia és más félelmetes világok kapui, a szereplők a világegyetemről mint szövegről beszélnek, az emberek archetípusokká válnak, narratívák és hipertextek örvénylenek a történetben. Bár nem ez az első eset, hogy a világegyetemnek szövegként való kezelésével találkozom, sciece fiction-ben ez ritkaság számba megy, legalább is számomra. Broderick olyannyira belemélyed ebbe, hogy még a fejezetei címét is az irodalomelméletből kölcsönzi, pontosabban Harold Bloom-tól. Itt jegyezném meg, hogy amit korábban az intellektusról mondtam, ezeknél az eszmefuttatásoknál hatványozottan igaz. A legnagyobb problémám az volt, hogy az én jelenlegi háttértudásommal a leírtak egy része sajnos nem volt értelmezhető. De ez nem azt jelenti, hogy a könyv érthetetlen, egyszerűen valamivel több tudás szükségeltetik ahhoz, hogy fölfogja az ember.

Ami a regény világát illeti, az író dicséretet érdemel. Olyan érzékletesen és ötletesen festi meg a távoli jövő világát, hogy az ember csak "kapkodja a fejét" és tátja a száját. Merész és ötletes, okos és szellemes (ugyan kinek jutna eszébe, hogy az MI-knek külön személyes névmást kreáljon, vagy az általános megszólítást is megalkossa!) Bár egy gigászi civilizációnak a távlatát mutatja be, mégis megmarad az apróbb, emberközelibb helyszínnél, a Pszichénél, és még annak sem mutatja be minden részletét. Olyan, mint egy igazi shakespeare-i dráma, ami mintha egy apró színpadon játszódna. Érdemes megemlíteni továbbá, hogy remekül összekapcsolja az emberi sorsokat a globális problémával, és a regény végén újra egy apró helyszínen oldja fel a regényt. Ami a szereplőket illeti, Broderick nem ránt bele minket semmilyen fölfoghatatlan poszthumán civilizációba. Fókuszában olyan emberek (és génkezek) állnak, akiket meg tudunk érteni, azonosulni tudunk velük. Ők mi vagyunk, ugyanazok az emberek, akik évszázadokkal ezelőtt Helsingörben éltek vagy most közöttünk járnak. Legyenek akár kvázi klónok vagy madártollas lények, legbelül azonosak velünk.

"Minden fikció szavakból épít világot, és ez különösen igaz a science fictionre."

A The White Abacus egy ízig-vérig modern, okos, jól átgondolt, kísérletező science fiction. Egyszerre metafizikai, asztrofizikai, erkölcsi, morális, kalandos, drámai és könnyed. A nyelvezete is hol shakespeare-i - milyen is lenne egy Shakespeare átvétel? -, hol  játékos, hol tudományos. Azt kell, hogy mondjam, Damien Broderick regénye az utóbbi évek egyik legjobb műve, ami a kezem közé került. Én megbocsájtom neki a kissé összecsapott véget, mely még pár oldal magyarázatot elbírt volna, megbocsájtom a hirtelen váltást, a kissé homályos befejezést és a hihetetlen, már-már az értelmezhetőség határait átlépő eszmefuttatásait. Éppen azért, mert ez egy okos és szórakoztató SF.

[locutus a könyvről]

[SF Site review]

[Broderick unofficial site]

Ütköző világok

Nos, akikkel találkoztam a könyvhéten, azok tudják, hogy most egy irdatlan nagy önreklám következik.

Megjelent ugyanis az Ütköző világok (alcíme: Tanulmányok Philip K. Dick műveiről) című tanulmánykötet. És hogy ebben mi az önreklám? Hogy ezt mi csináltuk! Mi, a szegedi banda, plusz akik innen-onnan hozzánk csatlakoztak (a legtávolabbi szerző pl. jelenleg Finnországban leledzik). Mielőtt a kötetről kezdenék el beszélni, muszáj vagyok mesélni egy kicsit az eredettörténetéről.

Az egész 2007-ben kezdődött. A szegedi BTK-n indult egy szeminárium, amelyen a hallgatók Philip K. Dick írásaival és hatásával ismerkedhettek meg saját prezentációikon keresztül (ez volt az első tagja az azóta is töretlen népszerűségnek örvendő SF-es kurzusunknak). Akkor én is mint hallgató voltam jelen (ej a régi szép idők), és hát én is összehoztam valamit. A lényeg az, hogy miután lement a kurzus, a brancs egy része (akik közül sajnos a többség már másfelé keresi az érvényesülést) össze-összejárt, és itt vetült fel, mi lenne, ha ezeket az előadásokat kipofoznánk és kezdenénk velük valamit. Persze ez az ötlet ötlet is maradt, egészen a következő kurzus végéig, ahol sok új arc is becsatlakozott, és látszott, hogy van ebben potenciál. Így hát összedugtuk a fejünket, hogy ugyan mi is legyen. Így jutottunk el oda: írjunk kötetet Dick-ről. És akár hiszitek, akár nem, kb. másfél év volt, mire mindent össze tudtunk hozni. Az írások közül sok változott ezalatt, van ami gyökeresen, és van, ami sajnos be se került a mostani kötetbe. De szerencsére - és H. Nagy Péter közreműködésének köszönhetően - végül is a Könyvhéten a kezemben foghattam a Lilium Aurum kiadásában (a már korábban bemutatott Parazita Könyvek sorozatban) a mi kis drágaságunkat. Lássátok feleim, semmi sem lehetetlen.

És hogy mi van a kötetben?

Tartalma:

Kígyós Tamás: Író a fellegvárban - Tamás végzett pszichológus, és mint ilyen embert, nagyon érdekli a Dick-et körüllengő "légkör". Ebben az írásában arra próbál meg objektív választ adni, vajon tényleg őrült volt-e Dick, vagy esetleg túl sok trauma érte, ill. hogy mi is vezethetett az ő különös és számunkra borzongató látásmódjához.

Szilárdi Réka - Takács Gábor: A Mein Kampf, a Ji King és a telefonkönyv - Ebben az írásban Rékával, aki egyébként az egész projekt elindítója, Dick Az ember a Fellegvárban c. regényével foglalkozunk. Lényegében átnézzük, hogy a könyv két párhuzamos valósága és a jelen milyen viszonyban állnak egymással, és hogy ez milyen írói invenció eredménye lehet.

Kelemen Zsolt: Dr. Vérdíj, avagy az Apokalipszis posztfilozófiája - Zsolti amellett, hogy nagy Dick fan, számomra már értelmezhetetlen mélységekbe hatolt az irodalomelméletben és a szemiotikában. Itt egy élvezetes kis elemzést rakott össze a Dr. Vérdíj című regényről.

Makai Péter Kristóf: Álmodnak-e a sci-fi írók pirulákból előbújó istenekről? - Péter a hozzá illő módon egy átfogó tanulmányban járja körül, a drogok és tudatmódosító szerek hogyan jelennek meg Dick műveiben és milyen összefüggésekben is állnak ezek a valósággal.

Szilárdi Réka: Spontán légyott a valósággal? - Réka, aki a szegedi Vallástudományi Tanszék tanára, ezzel az írásával Dick három regényében (Ubik, Palmer Eldritch három stigmája, Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? ) járja körül mélyrehatóan az Isten vagy isteni lények problematikáját.

Klapcsik Sándor: "Mi leépítjük Önt": drog, média, skizofrénia - Sándor nem ismeretlen azoknak, akik követik a magyar nyelvű SF elméleti irodalmat. Színvonalas írásai mellé ez is odaférhet: ahogy a cím is mutatja, elsősorban a Dick regények narratív vizsgálata kerül előtérbe, de nem lehet természetesen elmenni az olyan kérdések mellett, mint a gépek, drogok, ill. a világ mediatizálódása.

Nagy Csilla: Trükkök által homályosan - Dick Kamera által homályosan című regényének és Richard Linklater filmadaptációjának vizsgálata mediális szempontból. Cyberpunk, posztmodern, drogok, film és irodalom problémái keringenek ebben az érdekes tanulmányban.

Sárközy Csongor: Újraírt jövő -  A Szárnyas fejvadásztól a Különvéleményig, a Videodrome-tól a Mátrixig, az Ubik filmtervtől a Szabad Albemuth Rádió adaptációjáig. Itt mindent megtudhatunk, ami Dick és film, adaptációktól kezdve a terveken át egészen az ihletett rendezőkig Terry Gilliamtől Darren Aronofsky-ig.

Szilárdi Réka: Ki nyer ma? - Avagy az eXistenZ, a legdickibb nem Dick adaptáció. Mi a játék, mi a valóság, és ezek hogyan fonódnak össze szinte érthetetlen eleggyé? Nos, ebből a tanulmányból megtudhatjuk ezeket a válaszokat, de vigyázat, a nyúl ürege nagyon mély!

Makai Péter Kristóf: Valami robot az államgépezetben - Dick, aki paranoiás volt vagy sem, de írásaiban mindig valami furcsa államot mutatott be. Elnyomó karhatalom, üldözés, zsarnokság. Mccarthysmus, kommunizmus, totalitariánizmus. Robotok, szimulákrumok, zsarnokok. Mindenki figyel, és mindenkit megfigyelnek. A fő kérdés: ébren vagyok, vagy valaki álmodik engem is?

Bene Adrián: Az ítélet felfüggesztve: Dick metalepszisei - Feltűnt már, hogy Dick írásaiban az emberek és a tárgyak úgy járkálnak a valóságok között, mintha az ember csak átlépne egy másik szobába? Hogy sose lehet tudni, melyik valóság az igazi? Nos, ez a tanulmány éppen erről, az irodalomtudományban csak metalepszisnek nevezett jelenségről szól, megvilágítva jó pár fehér foltot a Dick szövegek értelmezésében.

Takács Gábor: A káosz édes álma - Dick hatása sokrétű volt, és hol máshol lehetne ezt a legjobban megvizsgálni, mint a science fiction-ben? Ez a tanulmány három, Dicket példaképének tekintő író regényét elemezi mélyebben, emellett több kitekintést is tesz más írásokra és Dick saját szemléletére is.

A fenti felsorolásból is látszik, hogy a szövegek igen különbözőek. Van itt könnyed információáradat, mélyreható műelemzés vagy éppen átfogó esszé. Egyeseket bátran lehet olvasni egy pohár limonádé mellett a strandon, másoknál már kicsit nagyobb odafigyelés szükséges. De mint minden kincsért, ezekért is megéri (plusz ha az ember Dick-fan, annak ezek meg se kottyannak). Nekem elhihetitek, mindet olvastam, és részrehajlás nélkül (na jó, kicsit igen) állíthatom: hiánypótló és informatív kötet látott napvilágot.