2015. december 28., hétfő

Könyves előretekintő - 2016

Nem zárhattak rossz évet a zsánerrasszista science fiction rajongók, még ha sok cím át is csúszott 2016-ra, vagy egyszerűen csak a megjelenésük a mítoszok földjére került. És bár a kiadók szokatlanul (?) csendesek jövő évi terveiket tekintve, azért már most akad szép számmal, amire a keményvonalas sci-fi fanatikusok fenhetik a fogukat.

Az alábbi lista nagyon szubjektív, elsősorban az engem érdeklő könyvekről szól részletesebben.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes Állomás (Station Eleven)
Ezt elvileg 2015-re ígérték, de a kiadók ördöge másként döntött. Kicsit bölcsészesnek tűnő posztapokaliptikus könyv, ahol vándorszínészek a főszereplők. Végül is, ha vége a világnak, ez nem egy feltétlenül elítélendő foglalkozás. Várjuk, hiszen nagy esély van rá, hogy egy újabb remek irodalmi SF-fel gazdagodik a könyvespolcunk. Shakespeare, pusztulás felé haladó világ, karakterdráma és szép mondatok.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei (Emissaries from the Dead)
Szintén 2015-ből hozott anyag. Aszongya: az egész egy idegen civilizáció által létrehozott mesterséges bioszférában játszódik (fejjel lefelé!), amit egy szintén mesterségesen kreált intelligens faj ural, amit az MI-k és az emberek tanulmányoznak. Aztán persze emberek halnak meg, ekkor érkezik ide a mizantróp, munkamániás nyomozónő főhősünk. Igazán szívderítően hangzik, nem?

Peter F. Hamilton: Júdás elszabadul (Judas Unchained)
Ahhoz képest, hogy 2015 nyarára ígérték, örülhetünk, ha tavaszra megkapjuk – akkor persze egy hónapig olvashatjuk, különösen, ha már elfelejtettük, mi történt az előzményben, mert akkor azt az 1200 oldalt is újraolvashatjuk. De csak hogy felfrissítsük az emberek emlékezetét: vannak ezek a térkapuk, meg az erre épülő több tucat világ, kvázi örökéletű emberek, ja és fura idegenek (például a szilfenek a hülye ösvényeikkel). Ja és két beburkolt csillag. A többi már spoiler, de ugye mindenkinek megvan az utolsó mondatok döbbenete, avagy amikor Pratchett elvállalt egy cameót ebben az SF univerzumban is.

Neal Stephenson: Seveneves
Ahogy előre látható volt, ennél sem sikerült tartani az ütemtervet, de nem baj, így legalább elmondhatjuk, hogy minden évre jut egy grandiózus, a történetet mint olyat csak hátráltató tényezőnek tekintő magnum opus a hazai sci-fi kiadásban. Szóval, a Hold minden előzetes jel nélkül felrobban, ezzel pedig arra készteti az embereket, hogy záros határidőn belül elhagyják a bolygót. És persze a dolgok nem mennek olyan simán, mint elsőre tűnik (mert különben milyen alibi-történetet mutatna fel az író a kiadójának?)

Al Robertson: Égtörés (Crashing Heaven)
Az első a tényleg 2016-ra tervezett könyvek közül, és nem is akármilyen! Az emberiség túl van egy fellázadt MI kaptártudattal vívott háborún, ami után a Föld lakhatatlanná vált, a népesség pedig egy ütött-kopott, toldozott-foldozott űrállomáson él. Posztcyberpunk thriller, ahol a főhőst leginkább az ösztökéli, hogy rövid időn belül átveszi a teste irányítását az a harci MI, amelyik jelenleg még csak a férfi elméjében várakozik. Igazi komor, mocskos kis SF regénynek tűnik, alig várom!

Iain M. Banks: The Hydrogen Sonata
Sajnos ez az utolsó Kultúra regény, amit Bankstől olvashatunk, így bízzunk benne, hogy nem rossz szájízzel fogjuk letenni – a Közelkép pedig bizakodásra ad okot. Az egész sztori nem sokkal azelőtt veszi kezdetét, hogy egy idegen civilizáció a kollektív Szublimáció útjára lépne – vagyis elhagyva az anyagi létet magasabb síkra lép. De mielőtt ez megtörténne, bizony fel kell fedni néhány titkot, amelyek lehet, hogy gyökeresen változtatják meg a szublimáló faj és más civilizációk sorsát. A kritikák szerint egy érdekes, pörgős regényről van szó, ami azonban kellő alapossággal jár körbe különféle kérdéseket. Majd meglátjuk!

Cixin Liu: The Three-Body Problem
Az Hugo-díj idén a Sad Puppies botrányról szólt, de ennél talán fontosabb, hogy először nyert kínai regény díjat. Cixin Liu, hazájában bestsellernek számító trilógiájának első részében a kínai kulturális forradalom története keveredik a hard sci-fivel, és… de ez már lehet, hogy spoiler, legyen elég annyi, hogy grandiózus, az egész emberiség sorsát befolyásoló események veszik kezdetüket. Igazi kuriózum ez a könyv, ami jól keveri a kínai kulturális elemeket a modern, nyugati sci-fivel. Mindenképpen 2016 egyik legfontosabb megjelenése.

Paolo Bacigalupi: The Water Knife
Bacigalupi A felhúzhatós lány óta mindent csinált, csak klasszikus értelemben vett sci-fit nem. Most visszatér az ökopunkhoz, ezúttal az amerikai kontinensre, és a cím nem árul zsákbamacskát: itt bizony a víz válik a legfontosabb természeti erőforrássá. De ne egy Mad Max-szerű posztapokaliptikus vízióra gondoljunk, Bacigalupi annál sokkal okosabb író. Mindenképpen olvasandó könyv, kíváncsian várom, tud-e olyan eredeti és élettel teli világot alkotni, mint első regényében.

Ian McDonald: Luna – New Moon
Eljött az ideje, hogy az is McDonaldot olvasson, aki eddig nem akart: a jövő Holdján bizony farkastörvények uralkodnak, már csak azért is, mert az itteni kolóniákat irányító öt család folyamatosan harcol egymás ellen, viszont hamarosan minden felborul, amikor az egyik „Ház” a bukás szélére sodródik. Ha mindig is érdekelt az űrbéli élettereken játszódó sci-fi, ami aprólékosan és végletekig hihetően van megalkotva, akkor valószínű ez a „maffiaregény” a te könyved lesz.

Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Háború (The Long War); A Hosszú Mars (The Long Earth)
A kiadó tervei szerint akár A Hosszú Föld sorozat 2. és 3. része is megjelenhet 2016-ban (ha-ha-ha). De az biztos, hogy folytatódni fog a párhuzamos világokat néhány szem burgonya segítségével meghódító emberiség története, amikor is a világokon keresztül tekergőző civilizációban (civilizációkban?) eszkalálódik a háború. Az első kötet fogadtatását látva szinte biztos, hogy Pratchett és Baxter mindketten írói eszköztáruk legjavát felvonultatják.


Jack Campbell: Fearless
A Rendíthetetlen folytatása ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbamaradt – szó szerint, az egész sorozat ugyanis olyan, mintha a tévében, hetente vetített epizódokat néznénk. Black Jack Geary és a megvert szövetségi flotta tovább tör előre, hogy hazatérjen, ebben pedig nem csak a folyamatosan a nyomukban lihegő szindikátusiak akadályozzák meg, de a belső ellentétek, rossz berögzülések és sok, elsőre fel nem tűnő probléma is. Az idei év igazi meglepetése volt ez a military SF sorozat, ha rajtam múlna, minden fél évben jelenne meg egy rész…

Ann Leckie: Ancillary Mercy
Az első résznél megadtam a bizalmat, a második résznél már csalódottan tettem le a könyvet. De még mindig látok esélyt, hogy megtudjuk, mi is lesz a Radch Birodalomban kirobbanó polgárháború vége, hogy alakul a több ezer testben élő uralkodó sorsa, és hogyan végződik Breq, az emberi testbe zárt hajdani csatahajó története. A szálak elvarródnak, a trilógia véget ér, és talán most kapunk is végre valami rendes választ a nagy kérdésekre, nem csak érdekes, de a fő konfliktus szempontjából kevésbé fontos gondolatokat.

Ezeken a könyveken kívül lesznek még újrakiadások (pl. Solaris), novellaválogatás a sci-fi hőskorából (újabb Stanley G. Weinbaum, ezúttal a Delta Visiontől), az Agave sorozatainak folytatása (Gyilkosság világvége előtt második kötete) és egy génmódosított szuperkatona története (Black Man Richard Morgantől), lesz valami idegen bolygón királyos-ármánykodós Orson Scott Card, és a Galaktika is bármikor ledobhat egy-két váratlan bejelentés-bombát, ahogyan több kiadó bejelentéseire is számíthatunk az év elején. Ami biztos, hogy végre megjelenik László Zoltán új könyve – higgyétek el, szeretni fogjátok –, és egyre inkább hajlok rá, hogy az Ad Astártól ne várjam Vernor Vinge űroperáját.

Szóval bevásárlólistát frissít, aktuális könyveket minél előbb elolvas, és felkészül a jövő évi könyvdömpingre!

UPDATE: Aki szemfülesen olvasta az SFmagot, az kiszúrhatott egy elszólást, ami szerint érkezni fog még egy military SF az idén, méghozzá az Agavétól Marko Kloos sorozatának első kötete, a Terms of Enlistment, ami egy igazi, régi vágású üsd-vágd űrháborús sci-fi regény.

2015. december 26., szombat

Év végi filmezéshez

Itt van végre az év végi pihenés, nyakadba szakadt a nagy szabadidő, és nincs kedved ebben az időben az utcákat járni, rokonokat látogatni, vagy egyszerűen egy kis nyugodt filmezésre vágysz? Akkor íme három alkotás, amivel kitöltheted a csöndes estéidet, és nem fogod megbánni egyiket sem:


Igazából Avril, csak ugye magyarra fordítjuk ezt a francia rajzfilmet, amiben minden van, amit egy igazi, családi kikapcsolódásnak tartalmaznia kell: kaland, izgalom, humor, és beszélő macska. Ebben az alternatív XX. században a talpraesett Avril egyszerre menekül a rendőrségtől, akik a Végső Szérumot keresik, amivel szuperkatonákat állíthatnának elő, és egy titokzatos hatalomtól, amelyik a Föld összes tudóság elrabolja, rejtélyes céljai érdekében. Pörgős és vicces kis mese ez, ami magával ragadó látványvilágot alkot meg, közben viszont biztos kézzel vezeti a nézőjét, legyen az kicsi vagy nagy.


Mit ad nekünk Shakespeare ma, 2015-ben? Nos, nem ebből az adaptációból fogjuk feltétlenül megtudni, de azt el kell ismerni, hogy a színészek, a látvány és a zene nagyon profin végzi a dolgát. Lehet-e jobb helyszíne az árulás és őrület eme fél évezredes történetének, mint a ködbe burkolózó hegyek határolta hideg skót táj? Fassbender kegyetlen Macbethként, kisujjból tudja hozni az ilyen figurákat, mellette Marion Cotillard talán kicsit már ripacs is (még ha nagyon is jól illik hozzá a fenti rajzfilm Avrilja, akinek a hangját kölcsönzi). Árulás, vér, kardcsörte, Shakespeare klasszikusok.


Szuggesztív egy film, amire az ember igazából be sem ülne, mert nem tűnik olyan nagyon érdekesnek: FBI ügynöknő küzdelme a drogháborúban. Láttunk már ilyet. Tényleg? Ilyet még biztos nem. Ez a komor és feszült film fél óra után a vászonra szögezi a tekinteted, nem ereszt el egy percig sem, a képedbe tolja a valóságot, hogy bizony ez nem egy hollywoodi blockbuster, ahol mindenre az erő a válasz, és majd mások takarítanak utánad. Nem, itt sötét zenére szállunk le a pokolba, ahol semmi heroikus nincs, ahol ahhoz, hogy győzz, neked is fel kell hagynod a jóval. Emlékezetes film, talán az egyik legjobb idén.

(És persze, hogy én is láttam az új Star Wars filmet, de komolyan, kit érdekel az ezerötszázhuszadik vélemény a témában? Jó, itt azért írtam pár mondatot.)

2015. november 21., szombat

A fekete felhő

Miután leírom e sorokat, páran majd összevetik a leírtakat A fekete felhő (The Black Cloud) igaz történetével, amit az angol csillagász, Fred Hoyle vetett papírra 1957-ben. Mielőtt azonban ez megtörténik, vegyük számba, mennyit változott a világ az eltelt 58 év alatt, majd pedig azt, a sci-fi mennyit változott ezalatt. Mert hard SF-ről beszélünk ugyan, de az efféle hard SF fölött már nagyon eljárt az idő...

Minden akkor kezdődött, amikor a tudósok felfedeztek egy különös kozmikus felhőt, ami egyenesen a Naprendszer felé tartott. Kezdetben a kormányok próbálták titokban tartani, de hamarosan, ahogy a felhő egyre közelebb ért, először csak az égen, aztán a földi életben is megmutatkozott a jelenléte. A sorozatos katasztrófák hatására a világ megváltozott.


Ám ugyan ezek a katasztrófák megváltoztatták a világot, a könyv inkább a tudósok különleges csoportjával foglalkozik, akik a felhő mibenlétét és hatásait kutatják. Mai szemmel, amikor a katasztrófafilmek már unalomig ismert sémákat ültettek el az emberek fejébe, a szenvtelen leírások, amelyeket a szerző alkalmaz, hogy bemutassa, mit is okozott a felhő megérkezése eléggé semmitmondóra sikerültek. A számok, a szenvtelen taglalása az éghajlati változásoknak, ezek mind-mind unalmasak, nincs bennük élet, nem igazán lesznek többet üres szavaknál. De persze a könyv nem is igazán erről szól. Sokkal fontosabbak ugyanis a tudósok.

De jaj, a tudósok! A görögök töprengtek el azon, mennyire ideális lenne egy olyan állam, amit csak a tudósok irányítanak. Nos, ha azok a tudósok olyanok lennének, mint Hoyle tudósai, akkor talán inkább ne engedjük ezt megtörténni. Azzal nem lenne semmi baj, hogy végeláthatatlan eszmecseréket folytatnak a felbukkanó problémákról - és néha nem átallanak egymást ki is oktatni - elvégre egy tudományos kérdésről van szó, már persze ha tudósok a főszereplők. De amit a tudósok a világ többi részéről gondolnak... A politikusokat minden látható indok ellenére hozzá nem értőknek állítja be a regény, akiket csak saját mandátumuk érdekel, éppen ezért felesleges beavatni őket a készülő katasztrófába. Persze utólag a tudósok nem átallanak megdorgálni a politikusokat, hogy bezzeg ők szóltak előre, de hallgattak rájuk? De kérem, a tudósaink a regény alatt nagyjából inkább azzal törődtek, saját magukat hogyan tudnák a legjobban megvédeni a közelgő katasztrófától. Miközben azt olvassuk, hány millióan haltak meg (persze látni továbbra sem látjuk a pusztítást), addig ők üldögélnek a jó előre elkészített bázisukon (aminek létrehozásakor átverték a politikusokat) és a a felhőn merengenek. Meg tudnám bocsájtani a könyv száraz stílusát és unalmas történetét, ha nem lenne ez a hatalmas arrogancia, amivel a szerző viseltet minden földi halandó felé, aki nem szentelte az életét a tudományoknak.


No de nyilván mindenki arra kíváncsi, mi van a felhővel - pontosabban a Felhővel. Nos, ezt a könyvet elspoilerezni ma már olyan, mint elárulni a Rómeó és Júlia végét, de azért akit zavar, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a Felhőről kiderül, hogy intelligens. Ez ma már nem nagy dolog a sci-fiben, az ilyen típusú intelligenciák nem jelentenek nagy invenciót - a Napok Házában Reynolds pl. simán mellékszereplőként jelenít meg egy ilyet -, de az ötvenes években egy ennyire gondosan kidolgozott ötlet bizony megérdemelte a kiemelést. Hoyle a kor tudományos ismeretein belül igyekezett hitelesen bemutatni, milyen is lehet egy felhőintelligencia, hogyan kommunikálhat, gondolkodhat, szaporodhat. A végén ugyan elszaladt vele a képzelete, de szerencsére nem túlságosan. Mindent összevetve akit érdekli, mit gondolt erről a dologról fél évszázada egy tudós, az olvassa el bátran.

Viszont a mai átlagolvasónak nem hiszem, hogy tetszene a könyv. Az eddig említett gyengeségeken kívül a konfliktus gyengesége a regény nagy részét érdektelenné teszi, csupán az utolsó negyedében lesz érdekes, de akkor is csak kevesen fogják igazán élvezni a regényt. Ha valaki ódivatú hard sci-fit szeretne olvasni, az inkább Clement meszklinitáiról olvasson, ott legalább érdekes világleírás és értékelhető konfliktusok vannak. A fekete felhő klasszikus ugyan, és értékelni kell, de ennek ellenére közel hatvan év alatt teljesen elkopott az ereje...

2015. november 15., vasárnap

Rendíthetetlen

Én lepődtem meg a legjobban. Természetesen számítottam rá, hogy egy kellemes, olvasmányos military sci-fivel lesz dolgom, hiszen mégiscsak egy többkötetes, világhírű sorozatról van szó. És különben is, az űrháborús könyvek jellemzője a gördülékenység. De miközben olvastam Jack Campbell 2006-os Rendíthetetlen (Dauntless) című regényét, ráébredtem, hogy ez nekem sokkal jobban tetszik, mint gondoltam.

A regényt nem hiába szokták a Battlestar Galacticához hasonlítani: a Rendíthetetlen alaphelyzete sokban hasonlít, noha itt a flottának nem a gyilkos robotok, hanem a száz éve a szövetséggel háborúzó Szindikátus Világok elől kell menekülnie. Ugyanis miután a Szindikátus csapdába csalta a Szövetség flottáját mélyen az ellenséges vonalak mögött, a megmaradt hajóknak két választásuk maradt: vagy felveszik a harcot a túlerőben lévő ellenséggel és mind egy szálig elpusztulnak, vagy hallgatnak John Gearyre, akit száz év hibernáció után nemrég élesztettek újra. Geary azonban nem egyszerűen egy letűnt kor háborús veteránja, aki egy mentőkabinban sodródott évtizedeken át. Ő a legendás Black Jack, aki a Szövetség és a szindikátus első csatájában hősiesen helyt állt, és mára mitikus figurává, a szövetség legnagyobb hősévé vált. De vajon elfogadják-e az önfejű kapitányok Geary menekülési parancsát, hiszen az gyáva megfutamodás lenne, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több tucat ellenséges naprendszeren kell átverekedniük magukat. És ami a legfontosabb, Geary vajon el tudja fogadni, hogy sokak szemében ő tényleg egy valódi hős.

Ahogy az várható volt, a Rendíthetetlen lendületes könyv, már a regény elején szembesülünk egy megoldandó problémával, ami után a szereplőknek csak annyi idejük marad, hogy felkészüljenek a következőre. A történet viszont szerencsére nem arról szól, hogy egyik problémából esünk a másikba, ugyanis ez ennél sokkal okosabb kötet. Campbell amellett, hogy – valószínű katonai múltjának is köszönhetően – izgalmasan és hihetően építi fel az űrbéli hadviselést, beleás az egész háború mélységébe is, teszi mindezt egy komplex és érdekes karakter segítségével. Az író a cselekmény előrehaladtával több, a flottán belüli konfliktusra is rávilágít, és meg is magyarázza, mi miért alakult ki így. Campbell világában száz év űrháború nem múlik el nyomtalanul, teljesen logikusnak és reálisnak tűnik, hogyan is folyik egy ilyen konfliktus, és milyen hatásai vannak nem csak a civilekre és a katonákra, de a hadviselés egészére - gyakorlatilag mindenre. Ahhoz pedig, hogy mindezt érzékletesen és okosan be tudja mutatni, egy külső szemlélő tökéletes, így kerül a képbe Geary.

De Geary nem csak egy eszköz a szerző kezében, nem egy szimpla látcső: ő egy vívódó, saját problémákkal küzdő főszereplő. Száz évvel korábbi világból származik, így remek ellenpontja a többi karakternek, és nem csak feltétlenül azoknak, akikkel konfliktusa támad. Azonban ennek a kívülállásnak két oldala van, egyrészt ez teszi őt ideális hadvezérré, hiszen őt nem korcsosította el száz év háborúskodása, nem merevedett meg, a régi értékek mentén képes iránymutatást adni a különben szétzilálódó flottának. Ugyanakkor ő is átéli mindazt, amit hasonló helyzetben az olvasó „elvár” – megbénítja a sokk, hogy minden, amit ismert, eltűnt, hogy se családja, se barátai nincsenek. Mindehhez viszont Campbell hozzáadja Geary „hős” mivoltát, ami szintén összetett és ötletes eleme a regénynek. Geary egyszerre ünnepelt valaki, akiben az egyszerű katonák vakon megbíznak, ellenben van, aki számára veszélyes figura, hiszen a rárakódott „kultusz” miatt úgy tűnik, fanatikus és önfejű. És olyanok is akadnak, akik nem szívesen veszik, hogy tényleges tapasztalat hiányában lett a flotta vezetője csak azért, mert „hős”. Mindezek Geary személyiségét is megterhelik, aki vívódásából a kötelesség és a felelősség segítségével tud kilábalni, magára véve a flotta hazajutásának feladatát.

Campbell regényében az olvasó ennek az összetettségnek köszönhetően több dolog miatt is izgulhat. Sikerül megmenekülnie a flottának? Sikerül legyőzni az épp aktuális ellenséget? Sikerül Gearynek felülkerekednie a flottán belül? Vajon jól dönt-e? Nem bénítja-e meg a felelősség, a kudarctól való félelem, vagy a ránehezedő hőskultusz? Vajon képes összekovácsolni a flottát, aminek a világától száz év választja el – és ami talán már nem az a nemes és erős valami, amiben egykor szolgált?

A kérdések, a könyv megírása, a cselekmény közben felbukkanó egyéb elemek, és legfőképpen Geary alakja bebizonyítják, hogy a military sci-fi nem csak olyan laza lehet, mint Scalzi Vének háborúja sorozata, hanem komoly, feszültséggel teli és végtelenül szórakoztató is. Realitásában a Földre hullt sárkányt idézi, de bárki megtalálhatja a számítását, aki kicsit is érdeklődik a sodró lendületű katonai sci-fi iránt. Mivel a Rendíthetetlennel elinduló Lost Fleet sorozat napjainkban a hatodik köteténél jár, még koránt sem érünk az izgalmak végére, de ez ne riasszon vissza senkit; én nagyon várom, hogyan fogja folytatni Campbell „Black Jack” történetét.

2015. november 7., szombat

The Incal

Alejandro Jodorowsky legendás képregény-univerzuma, a Jodowerse 1981-ben, az első The Incal történettel jött létre, amit aztán később olyan művekkel duzzasztott tovább, mint A Metabárók kasztja vagy a Technopriests. Jodorowsky a francia Moebiusszal (Jean Giraud) még a hetvenes években ismerkedett össze, amikor a korábban színházzal és filmezéssel foglalkozó "Jodo" Frank Herbert Dűnéjéből akart egy elemi erejű látomást készíteni. Ez a film végül nem készült el - erről szól a 2013-as Jodorowsky's Dune -, de az alkotók több ötletet felhasználtak később, amikor Jodorowsky úgy döntött, a képregények világában alkotja meg az emberi létezéssel, az univerzummal és a lét egészével foglalkozó látomásait. Ez lenne a The Incal, ami harminc évvel később is fontos hivatkozási pont a képregények közt, és ma is élvezetes alkotás.

Az Incal hat kötete

A történet főhőse John Difool, egy R osztályú magándetektív, egy egyszerű kis senki, akinek a napjait a drogok, az alkohol és a homeo-kurvák töltik ki. Egészen addig, amíg egy megbízása során véletlenül egy bergtől - az emberiség ősi ellenségének számító faj képviselőjétől - a birtokába nem kerül az Incal nevű különös "entitás". Hamarosan kiderül, hogy az Incalt nagyon sokan meg akarják kaparintani. A bergeken és a város urain kívül még a föld alatti világ titokzatos királynője is az Incalt keresi a farkasfejű Kill Wolfheaddel az oldalán, zsarolással ráveszi a legendás harcost, a Metabárót, hogy eredjen Difool nyomába. Ugyancsak őt keresik a Technók, akik valamilyen sötét tervet készülnek véghezvinni, amiben csak az Incal akadályozhatja meg őket. Mindezek mögött azonban sokkal nagyobb hatalmak küzdelme rejlik, amin az egész ismert világegyetem sorsa múlik.

Akik azt mondják, ez egy nagyon komplex és szerteágazó képregény, azok egyáltalán nem túloznak. A fent vázolt alapfelállás csupán a történet kiindulópontja, hamarosan a lokális konfliktus kiszélesedik, mi pedig ennek mentén ismerünk meg újabb és újabb elemeket ebből a hatalmas képregényes világból. Ami azt illeti, számomra ez a része volt a képregény legerősebb alkotórésze. Jodorowsky olyan hihetetlenül különös, érdekes és egyedi módon hozta létre a saját space fantasyjét, amit a legfurább idegen lények, különös planéták és futurisztikus dizájnú űrhajók, ruhák, gépek ezreivel tölt meg. És ami a legfontosabb: érezni, hogy itt igenis mindennek van háttere. Hiába kapunk csak villanásokat például a Birodalom planétáiból, rögtön tudjuk, hogy ezek legalább olyan komplexek, mint amikről többet beszél a történet. A sok felbukkanó szereplő is a maga nemében mind illeszkedik a világba, még akkor is, ha nem sokat tudunk meg róluk. 

Hajók és idegenek: balra a War Star nevű űrállomás, jobbra egy idegen medúzalény

Mert azért be kell vallani, a szereplők nem feltétlenül szépirodalmi mélységűek, és ez talán azokat, akik Miller Batmanjéhez hasonló mélységeket várnak, elkedvetlenítheti. Viszont itt tényleg nem azon van a hangsúly, kik ezek a karakterek, hanem hogy mi a szerepük. Nem hiába egy-egy archetípust vagy feladatkört testesítenek meg - az ősanya, a harcos, a vadállat, de elég csak Difoolra gondolni, aki a Tarot bolond figurája ("The Fool"). Jodorowsky történetében sokkal fontosabb a világot mozgató erők és azok viszonya. A fény és a sötétség, ugyanakkor ezek egysége, a férfi és a nő, a teremtés aktusa, szerves és szervetlen összefonódása, a természettel való harmónia, érzelmek és logika. Az Incalban minden komplex, mindennek több alkotóeleme van, ettől lesz nem csak egy történet, hanem egy különös, spirituális utazás is. Ugyanakkor pont emiatt a spirituális vonal miatt a történet a végére eléggé szétesik, egyre több az ezotériába hajló ötlet és mondat, míg végül a képregény áttöri a fizikai valóságot, és egyfajta pszichedelikus látomássá - teszem hozzá, hatásos látomássá - válik. Ez szintén olyasmi, ami sok olvasót eltántoríthat, vagy legalább is rossz szájízt hagyhat benne. Nyilván látni kell, hogy Jodo célja nem elsősorban a szórakoztatás volt - sose volt az, semelyik médium esetében, amiben dolgozott -, hanem hogy rajta keresztül elmondja a véleményét. Mert van itt minden, gyakorlatilag az emberi önzés, butaság és egyéb rossz tulajdonságok pellengérre állítása. Jodorowsky világában emberi hibák vannak, és ő épp ezeket akarja az Incal segítségével megváltoztatni. Napjainkban, ha valaki egy ehhez fogható történethez nyúlt volna, akkor legalább kétszer ilyen hosszan írja meg, jobban belemélyedve a szereplők lelkébe és a különféle konfliktusokba, de a nyolcvanas években ez teljesen elegendő volt - és ha nem ragadunk le a megszokott sémáknál, nekünk is elég lesz, hiszen annyi ötlet sorjázik benne - mindezek Moebius remek rajzaival, bár itt-ott a karakterek arcvonásai néha a felismerhetetlenségig megváltoznak, amit nem tudok mire vélni -, hogy nem is nagyon tűnhetnek fel ezek a dolgok.

Felül Moebius storyboardja a Dűnéhez, lent jelenet az Incalból

A The Incal egy roppantul érdekes képregény, összetett és számos rétege van. A Jodorowsky Dűnéjéből és számos egyéb forrásból építkező látványvilága - ezek kilistázása külön posztot érdemelne, kezdve a Harkonnen báróra hajazó figurától egészen a Technók jeléig, ami sardaukat jelkép lett volna a Dűnében - a későbbiekben több alkotóra is hatott. Érdekesség, hogy Luc Besson Ötödik elem című filmje miatt Jodorowsky perelt is, de mivel Moebius Bessonnal dolgozott, a bíróság nem találta megalapozottnak plágiumot. Mindenesetre ez az egyetlen mozgókép, ami a legközelebb került a The Incal átadásához. A nyolcvanas évek végén Pascal Blais animációs rendező elkészített egy trailert tervezett Incal adaptációjához, amit később digitálisan fel is újított (lásd lent), de ebből a mai napig nem lett semmi. Legutóbb Nicholas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) rendező - aki egyébként megszólal a Jodorowsky's Dune-ben - vetette fel egy élőszereplős sorozat lehetőségét, erre azonban egyelőre még várni kell. Addig ajánlom mindenkinek a képregényt, mert egy emlékezetes élménnyel lesz gazdagabb, és a maga sajátos világlátása, képei és humora kifejezetten izgalmassá teszi ezt a transzcendens kalandtörténetet.


2015. október 27., kedd

A csillagok fiai

Amióta az első ember kilépett a világűrbe sokak fantáziáját megragadja, milyen is lehet odakint, milyen lenne az űrben élni, utazni, elérni új bolygókat, idegen csillagokat. A sci-fi ősi toposza a távoli csillagrendszerekbe indított expedíciók története, legyenek azok emberiek, akár idegen lények küldetései. John Barnes veterán sci-fi író (akinek idehaza nem jelent meg önálló kötete) Buzz Aldrinnal, a Holdra elsőként leszálló Apollo 11 asztronautájával („a második ember a Holdon”) közösen 1996-ban ezt a toposzt használta fel, hogy megírja A csillagok fiai (Encounter with Tiber) című regényt, ami azonban hiába szerepeltet idegeneket, inkább olyan, mint egy asztronauta elbeszélése és töprengése a XX-XXI. század fordulójának űrhajózásáról.

A történet kezdetén a Tenacity csillaghajó, a Naprendszert elsőként elhagyó expedíció az alfa Centauri felé tart, ugyanis bebizonyosodott, hogy évezredekkel ezelőtt idegen civilizáció létezett a csillagrendszerben. A könyv Clio Trigorin, a Tenacity egyik űrhajóságnak kerettörténetében egyrészt Clio családjával történeteket, illetve az általa lefordított idegen krónikában leírtakat ismerhetjük meg. Az emberi szál az 1990-es évek legelején veszi kezdetét, és tart egészen addig, amíg a Marson az emberek rá nem lelnek a „tiberisziek” Enciklopédiájára, minden tudományuk és kultúrájuk letéteményére. A másik szálon pedig a tiberisziek kilencezer évvel ezelőtti, Földre induló expedícióját és annak különös sorsát követhetjük végig.



A csillagok fiai négy részre tagolódik, az első a kilencvenes évek illetve a kétezres évek elejének űrhajózásával foglalkozik, amiben még lennének is érdekes ötletek, de egy ponton túl annyira részletessé válik és túlburjánzik az űrhajózás technikai részleteit taglaló leírás, hogy az ember elveszíti az érdeklődését - pedig még csak a könyv elejénél járunk. Amikor felfedezik az idegenek szignálját, és annak nyomán elindulnak a Holdra, az kissé jobban sikerült, de hamarosan ez is érdektelenségbe fullad. De ha azt hinnénk, hogy csak a realista szál unalmas, nagyon tévedünk: a következő részben a tiberisziek világába nyerünk bepillantást, az első, a mi Naprendszerünkbe induló expedícióba. A szerzők itt végérvényesen elveszítettek: hiába különbözik a két faj (az emberek és a tiberisziek két alfaja), hamar kiderül, hogy ezek a lények csupán máshogy kinéző emberek. A beszédmódjuk - ami igazából minden szereplőnél azonos, legyen ember vagy idegen -, a problémákra adott válaszaik, a reakcióik, mind olyan, mintha nem is egy más környezetben létrejött, más biológiájú és kultúrájú lényekről lenne szó. Ráadásul nem meglepő, hogy az ő történetük sem csigázza fel az embert, talán csak akkor, amikor megérkeznek a Földre. A harmadik rész a második ilyen expedícióval viszi tovább cirka 40 évvel később az eseményeket. A két tiberiszi szál egészen a második végéig gyakorlatilag a "fejlett lények az őrlakók között" toposzát viszi végig, amit vagy szeret az ember, vagy nem (személyes megjegyzés: én nem szeretem). Persze legvégül, amikor a tiberisziek úgy döntenek, elhagyják a Földet, az emberben újra felcsillan a remény, hogy érdekességet fog olvasni, de ekkor ez a szál véget és, és az utolsó részben az első fejezet története folytatódik (kb. 20 évvel később). Ez talán a legérdekesebb, ebben egy Marsra induló csapatot követhetünk végig, majd a vörös bolygón folyó munkálataikat. Azonban mielőtt ez a rész is eljuthatna a tetőpontjára, elérkezik a regény vége, a kerettörténet lezárása, ami szintén nem zár le igazából semmit.

Nem vagyok az ilyen hosszú történetismertetés híve, de úgy éreztem, máshogy nem tudom érzékeltetni a regény alapvető hibáit. Először is: unalmas. Minden izgalmas és érdekes esemény a háttérben történik, egy-két utalásból értesülünk róla, hogy megtörténtek. Ami fel tudná csigázni az olvasót, azt elhanyagolják, háttérbe szorítják. Ezzel szemben az űrhajósok és a tiberisziek apró-cseprő, mindennapi dolgai sokkal több teret kapnak, ami ilyen nagy mennyiségben már bosszantó. Ezt egészítik ki a sablonos stílus (fordítás?), és hogy egyik szereplő sem válik élővé. Hiába vannak felvázolva személyes konfliktusok - a tiberiszieknél még rasszizmus is van! -, ezek üresek, érzelem nélküliek. A sci-fi rész sem valami érdekes, nincs nagyívű világépítés, sem pedig körömrágó felfedezés. Az emberek jópofáskodó tudósok, akiknek a legnagyobb problémája a gonosz és hozzá nem értő politikusok állandó akadékoskodása, a tiberisziek pedig olyanok, mint a gyerekek, akik nem értenek semmit, nem képesek túllépni saját, eléggé fejletlen világképükön és mindehhez még roppant mód ésszerűtlenek is. Értem én, hogy velük görbe tükröt akartak tartani a szerzők az emberiség elé, de annyira hiteltelenné tették az idegeneket, hogy az ember csak azt tudja mondani: buták.

Ami menti a könyvet, az az űrkutatás bemutatása. Bevallom, az elején, az új űrverseny felvázolása érdekes volt, és hogy ha jobban odafigyelek, akkor minden bizonnyal sok érdekességet megtanulhattam volna arról, hogyan is működnek manapság az űrsiklók. Ami a fejlettebb technológiákat illeti, erősen él bennem a gyanú, hogy itt-ott technoblablával volt dolgom, de az egész regényben kellően megalapozott volt a tudományos háttér, hogy a hard SF rajongói örülhessenek.

ilyen szép rajzok vannak benne

A csillagok fiai sokkal többet ígér annál, mint amit betart. Hiába ígér hatalmas távlatokat, indít egy csillaghajón, az egész végül egy asztronauta képzelgése lesz, amit a rutinos sci-fi író sem tölt meg élettel. Túlírt, dagályos, kifejezetten unalmas alkotás, ami romantikus élmény lehet az űrhajózás szerelmeseinek és azoknak, akik megszállottan olvassák a science fiction műveket.

Aldrin és Barnes 2000-ben újabb közös regényt írt, a szintén a közeli jövőben játszódó „asztronauta regényt”, a The Returnt.

2015. október 24., szombat

Browser zsinórjai

A science fiction nem egy homogén tömb. Nem csak arról van szó, hogy jól körülhatárolható szabályok szerint íródott művekre aggathatjuk rá a sci-fi címkét. A sci-fi ötletei, toposzai önálló életet élnek, állandóan megjelennek más irodalmi irányzatokban, írók műveiben már a kezdetektől fogva. Ez persze könnyen zavart kelthet az emberben, hiszen nem tudja, mivel is találkozott éppen, zsánerművel, vagy valami egészen mással. A francia filozófus, Tristan Garcia 2012-es regényében, a Browser zsinórjaiban (Les Cordelettes de Browser) arra tesz kísérletet, hogy a sci-fi toposzokat felhasználva elmondja véleményét az időről, az emberről, az örökkévalóságról és mindarról, ami ősidőktől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Hogy hogyan siker ez neki? Jobban-rosszabbul.

A könyv zavaros, kissé misztikus első fejezete után megtudjuk, hogy a jövőben az utolsó nagy felfedező, David Hale Browser űrhajójával, a Kígyóval elérte a világegyetem szélét, ahol aztán megállította a tágulást. Onnan a Földre csak a Kígyó tért vissza, fedélzetén a titokzatos Szekreterrel, az öröklét letéteményesével és a Konzolokkal, melyek segítségével az emberek képesek életben maradni az Örökkévalóságban. Azonban ahogy telnek a számlálatlan évszázadok, az emberek egy része mind nehezebben viseli a változatlanságot, míg aztán egy napon szárba nem szökken a lázadás.

Ha zsánerkönyvként olvasnánk a regényt, akkor a fent vázolt információkat érthető formában kapnánk meg – Garcia azonban egyszerre bonyolítja túl és egyszerűsíti a végletekig a cselekményt. A könyv első felében az Örökkévalóság világának lakóit mutatja be, teszi mindezt olyan bonyolultan, hogy az olvasó nem is érti, hol van, mi miért történik, sőt, hogy az egyes fejezetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz (egyáltalán azonos világban történnek-e az események). Az hagyján, hogy a világ felépítését, alkotórészeit sem tudjuk összerakni – ez egyébként a regény legvégén sem sikerül –, de a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóiról is csak találgathatunk. Ezzel szemben a második fele a regénynek szinte mesei, a történések lineárisak, az elbeszélés egyszerű, a szereplők archetipikusak. A korábbi bonyolultsággal szemben ez az egyszerűség disszonánsan hat. Az viszont az egész regény értelmezését – első látásra – borzasztóan megkönnyíti, hogy Garcia tálcán nyújtja nekünk a bibliai utalásokat – a kígyó, az emberpár, stb. Olvasás közben összerakunk valamilyen fajta értelmezést ezeknek a mankóknak a segítségével, de végül rájövünk, hogy ez így kevés.

Vagy az olvasó téved, és sokkal több van ebben a könyvben, mint ami elsőre látszik, vagy a szerző fújja fel a regényét, holott annak jó része üres. Hiába vannak benne kifejezetten jó részek – mint Browser története, vagy a szereplő, aki a múltját akarja „újravágni” –, ezek mellett a legtöbb jelenet céltalannak tűnik. Értjük, hogy az Örökkévalóság unalmas, a változatlanság nem jó, és így tovább, de ezeket nem átérezzük, hanem csak tudomásul vesszük a szereplők elmondásából. Sőt, igazából még az sem: a lázadók a könyv narrátora szerint sem éppen nemesek, céljaik igazából nincsenek, majd az új világrend is inkább amolyan tessék-lássék valami, semmi kézzel fogható rendezőelv nincs mögötte. Az egész könyv kusza, különböző, felismerhető vagy csupán sejtetett gondolatok halmaza, amit az olvasó keservesen próbál összerakni, sikertelenül.

A legfurcsább, hogy nem tudnám kategorikusan felsorolni, miért rossz a könyv. Mert ez nem zsánerregény. De azt sem tudom megfogni, miért lenne jó, mik azok a gondolatok, amiket még nem láttam, mi az, amiért ez a könyv kiemelkedő lenne, amiért azt érezném, hogy érdemes volt elolvasnom. Én vártam ezt a regényt, reménykedtem, hogy egy izgalmas, filozofikus történetet fogok olvasni a halhatatlanságtól, de ez idén nem az első olyan könyv, ami ezt a témát nem volt képes az én szememben érdemben megfogni. Viszont még mindig fenntartom a lehetőségét, hogy vannak benne olyan filozófiai tézisek, amik nekem – az előismeretek hiányában – nem tűntek fel. Én csak nyitott olvasóként álltam a könyvnek, de továbbra sem értem, mit is kaptam…

2015. október 12., hétfő

Olvasmányok rossz időre

Tudom, tudom, a legelcsépeltebb bejegyzéscím, ami csak létezhet, de mégis milyen címet adjon az ember az újabb cikkajánlónak?


Ez az a regény, amiből Rudolf Péter irányítása alatt szép, de sikertelen történelmi sorozatot csinált a Magyar Televízió. Pedig az alapanyagban van potenciál, a szabadságharc idején játszódó utazás felvillantja a korszak jellegzetességeit, amibe Fehér belekeveri a mai magyar állapotokat, nem is nevesítve - különben is, nem szeretem, amikor aktuálpolitikai poénok jelennek meg egy történelmi könyvben, viszolygok az ilyen összekacsintásoktól -, hanem általánosítva, a kisemberek különféle fajtáinak és világlátásának megfelelő figurák képében. A kreált nyelv remek játékot kínál az olvasónak, és ami kifejezetten felüdíti az amúgy sem rossz regényt, az a varázsos elemek megjelenése, vannak itt óriások, boszorkányok, ami csak kell. Az irodalmi áthallásokról pedig ne is beszéljünk.


A LoveStart jegyző izlandi szerző ezúttal egy meseregénybe szövi bele elképzeléseit és a fogyasztói társadalom kritikáját. Teszi mindezt kellemes stílusban, mesél és mesél, és lassan a realitás és a mese összeér. Ugyan valamit hiányoltam a könyvből, mégis úgy gondolom, érdemes kicsiknek és nagyoknak is a kezébe vennie a kötetet, már csak a nagyon szép belső illusztrációk miatt is.


Még nagyon régen, valamikor 10-12 éve olvastam a régi kiadásban a regényt, és bár alig emlékeztem belőle valamire, az megragadt, hogy nem volt vele komolyabb problémám. Szóval mikor kijött az újrafordított változat, akkor kíváncsian vettem a kezembe (sic!). És legnagyobb meglepetésemre tényleg tetszett, de nem azért, amit vártam. Gibson regénye ugyanis egyszerű cyberpunkból amolyan posztmodern jövővízió lett, a szövege és a világa megállja a helyét a kortárs szépirodalom mezőnyében is. Na ne a szépen megírt könyvekre gondoljunk, amik mély lélektani problémákat boncolgatnak: Gibsonnál a probléma a jövő, ami igazából már itt van. A főszereplői nem igazán karakteresek, a konfliktus nem valami erős, ellenben az atmoszféra remekül eltalált. Nem csodálkoznék, ha sok klasszikus cyberpunkon nevelkedett olvasó tenné le a könyvet, mert itt nincsenek hackerek és agyfagyasztó JÉG, ellenben "AIDS szent" és televízió vallás (szó szerint) van. Kellemes kiruccanás a komfortzónából.


Dukaj az Extensa óta nagy kedvencem, még az olyan gyengébb könyvei is, mint a Zuzanna és a világmindenség is remek szórakozást nyújtanak, nem utolsó sorban a remek stílus és a több regényre való ötlet miatt. Nos, a Más dalok mindent tud, amit az eddigi Dukaj regények, de még ennél is többet. Először is, az alap egy alternatív történelmi világ, ahol Nagy Sándor örökén a hellenisztikus világ élt tovább több ezer éven át. Ez nem a mi világunk, olyannyira nem, hogy semmi nincs benne, ami kapcsolódna a realitásunkhoz. És hogy ennek mi az elsődleges oka? Az, hogy Dukaj igazi fantasztikus szerző, aki komolyan veszi az invencióját, és nem csak, hogy aprólékosan kidolgozza a hátterét és a fantasztikum működését, de logikusan mindent ebből eredeztet. Dukaj a hellén világképet veszi alapul, és erre húzza fel a regényét, a konfliktusát is ehhez köti, de nem is kötheti máshoz, hiszen érezzük, hogy ennek a problémának elő kellett kerülnie. Mindehhez pedig a szöveg is igazodik, a latin-görög kifejezések, amik hol ismert, hol ismeretlen fogalmakat írnak le, az egyszer lírai/eposzi, máskor hétköznapian gördülékeny mondatok igazi dallamot adnak a szövegnek. Végül pedig a főbb szereplők mind igaziak, élők, a főhős, Hieronim Berbelek valóban hőssé válik, ember fölötti emberré, az ő útja valóban már-már mítikus, egyszersmind végtelenül emberi. A Más dalok maga a könyvvé lett zsenialitás, némelyik jelenete olyan erejű, hogy az ember nem tud szabadulni tőle, és végül bánja, hogy véget ér az utazása, még ha az egy több, mint 600 oldalas utazás is. Sok mindenhez lehetne hasonlítani a könyvet - akár a fantasztikum, akár másfajta irodalom területéről -, de véleményem szerint Dukaj eljutott oda, amikor már hozzá hasonlítanak másokat. Remélem, jövőre folytatódik a hazai kiadása a regényeinek.

2015. október 3., szombat

Snow Crash

Íme egy újabb régi írás, egy korai zsenge (valamikor 2008 tájáról) az azóta megszűnt InterGalaktikáról (ott "Resetelt" cyberpunk címen jelent meg), Neal Stephenson Snow Crash-éről. Akkor még nem is sejtettem, hogy később úgy fogok hivatkozni a regényre, mint ami igazán megmutatta, hogy a klasszikus cyberpunk már nem működik - tette mindezt baromi szórakoztató formában.

A cyberpunk (CP) műfajához mindig egy nevet szokás társítani: William Gibsont. Való igaz, a science fiction „fősodra” Gibson Neuromancer c. regénye után ismerte el a CP-t, de nem Gibson körül forog a cyberspace! Több nagyszerű szerző – Bruce Sterling, Lewis Shiner, Rudy Rucker stb. – vallotta magáénak a CP-t, és vallja még ma is – amikor Gibson már elfordult tőle, elég csak a Trendvadászra és az Árnyvilágra gondolnunk. Azonban ennek ellenére is egyenlőségjelet tettek Gibson és a cyberpunk közé. És mikor Gibson kezdett kifújni, mindenki a CP végét jósolta.

Ebbe a közegbe robbant be az akkor még alig ismert szerző, Neal Stephenson regényével, a Snow Crash-sel, mellyel új lökést adott a cyberpunk vérkeringésének, és bebizonyította, hogy igenis van élet Gibson után.

A könyv 1992-ben jelent meg, és jelölések sorát gyűjtötte be. Története valamikor a közeljövőben játszódik, egy elég különös Amerikában. Az USA egy bürokratikus árnyék-országgá korcsosult és már csak kis területet irányít. Az igazi élet az olyan helyeken van, mint Mr. Lee Hongkong Diaszpórája, vagy a nyárspolgári bürgerparkok. A jövő kifordult önmagából: a Cosa Nostra pizza-szállításra szakosodott, a Kongresszusi Könyvtár pedig a CIA-vel karöltve egyfajta titkosszolgálattá vált. Ez a Franchise-Alapú Kvázi-Állami Jogalanyok, céges hadseregek és országúti vagányok kora. Ilyen figura a főhős is, Hiro Protagonist – neve csöppet sem feltűnő, annak mindkét alkotórésze azt jelenti, hogy ő a főhős. Hiro ex-hacker, a kor internetének, a Metaverzumnak az egyik legismertebb arca, emellett önjelölt szamuráj, aki mindig egy katanával mászkál. Jelenleg jobb híján a maffiának dolgozik, mint pizzafutár. Azonban egy balul sikerült kiszállítás során összeismerkedik Y.T.-vel, a high-tech kütyükkel teleaggatott fiatal kurírral. Hiro és a lány közös vállalkozásba kezdenek: információvadászok lesznek. Hiro ebben a minőségében, egy régi barátján, Da5id-en keresztül belekeveredik a titokzatos új netes vírus, a Snow Crash ügyébe (a kifejezés azt jelöli, amikor a számítógép annyira fertőzött egy vírustól, hogy még a monitort sem képes működtetni). Persze a dolgok tovább bonyolódnak, amikor feltűnik Raven, a hatalmas aleut, aki egy atombombával jár-kel a világban. Lassan kiderül, hogy mindezeknek az eseményeknek közük van a milliárdos L. Bob Rife-hoz, akinek óriási, szedett-vedett Flottája, tele mindenféle nyelvű menekültekkel, bármelyik pillanatban rászabadulhat Amerikára.


Stephenson fogta a cyberpunk jól ismert alkotóelemeit (mint a cyberspace, a szétforgácsolódott USA, a végletesen kettészakadt társadalom, a hackerek kultúrája, a high-tech szerkentyűk garmadája), összekeverte őket, és egy pikareszk, humoros kalandregényt alkotott. A fordítónak külön dicséret jár, amiért képes volt olyan vagánnyá tenni a szereplőket, amilyenné egy Gibson-szereplő sosem válna. A párbeszédek ütősek, az ötletek eredetiek, a helyzetek jól eltaláltak. A szerző jól adagolja a komoly, magyarázó részeket és a humoros, oldottabb jeleneteket. Maga az alapötlet, a sumérokig visszavezetett „nyelvi-hackerkedés” pedig elég új ahhoz, hogy elbódítsa az olvasót. Néha ugyan picit erőltetett a regény, de ezt feledteti a sok akció, az ütős dumák és a leleményes ötletek. Maga a Metaverzum mai szemmel kissé anakronisztikus, de mégis megfoghatóbb, mint Gibson mátrixa, ahol a JÉG és az MI-k az urak, ember be nem teheti oda a neuronjait. Itt a Metaverzum igazi „second life” módjára funkcionál, tehát sokkal közelebb áll az ezredforduló virtuális realitásához, mint a komor és sötét elődjei.

Ez már nem az a rideg, embertől idegen CP, melynek világáról Brian Aldiss azt nyilatkozta, hogy abban nem lehet felnevelni egy gyereket. A Snow Crash világában fel lehet nevelni – csak nem olyannak, amilyennek szeretnénk. Ez az individuumok kora; aki nem képes önállóan érvényesülni, azt befalják a bürgerparkok vagy a fedesek Amerikája. Mindemellett az individuumok nem csak ebben a formában jelennek meg. Ezeknek a szereplőknek világmegmentő céljuk van. Ők nem egy MI titokzatos megbízásából dolgoznak, egyszerűen először a saját bőrüket akarják menteni, aztán kénytelenek rájönni, hogy azt a világgal együtt kell megmenteniük. A regény megelőlegezi a cyberpunk újjáéledését, amikor a stílus fölhígul, a szöveg már nem durva metaforák és szimbólumok kusza halmaza. Itt a cyberspace nem valami megfoghatatlan „másik valóság” – itt igenis majdhogynem kézzel fogható, sőt, a vírus által a két „világ” össze is kapcsolódik.

Hogy miért különbözik ennyire a cyberpunk kétféle jövőképe? Talán a megírás ideje miatt: Gibson a számítástechnika hajnalán álmodta meg műveit, Stephenson viszont már akkor, amikor a személyi számítógép elterjedőben volt és látni lehetett, hogy az internet és a rohamosan fejlődő informatika teljesen átalakítja az életet. Mindkét szerző jól ráérzett a korszellemre, és bár más-más oldalról közelítette meg a cybergenerációt, mindketten megláttak belőle valamit.

Hogy végül mi vált valóra, Gibson nyomasztó, sötét álma, vagy ez a modern kori lovagregény: lehet, hogy erre nincs kielégítő válasz.

Stephan Martiniere borítója a regényhez

2015. szeptember 25., péntek

Iain M. Banks kérdezz-felelek

Kicsoda ez a Banks?

Iain M. Banks skót sci-fi író volt, aki 1954-ben született és 2013 júniusában hunyt el rákban. Első regényét, ami a The Hungarian Lift-Jet címet kapta, 16 évesen írta. Persze nem ez jelent meg tőle, ez ugyanis A darázsgyár volt 1984-ben, ami azonnal hatalmas kritikai és közönségsikert hozott neki és elindította sikersztoriját. Összesen 15 nem sci-fi regényt írt, ezeket Iain Banks néven publikálta. De írt sci-fit, nem is keveset, összesen 12 regény jelent meg tőle Iain M. Banks név alatt. Sok díjat nyert vagy jelölték rájuk, sci-fi szempontból a két Brit SF-díja érdekes illetve a Hugo jelölése A száműzőért.


Nem neki van ez a sorozata, ez a Civilizáció vagy mi?

Kultúra, és igen, az első sci-fi regénye, az Emlékezz Phlebasra már ebben játszódik, mindössze három regényét nem helyezte ebbe a világba. Ez egy űropera, ahol a Kultúra egy magasan fejlett utópisztikus civilizáció, társadalomnak nem igazán lehetne nevezni, mert mindenki teljes mértékben egyenlő és szabad. Banks liberális elme volt, és ennek mentén a Kultúrában a polgároknak minden a rendelkezésükre áll, hogy kiteljesedhessenek. Hatalmas mesterséges intelligenciák, az ún. Elmék koordinálják a dolgokat, hold méretű űrhajók szelik az űrt és a Kultúra lakosságának jelentős része mesterséges világokon, ún. orbitálokon lakik.

Hát, nem tűnik valami izgalmasnak, mégis mi történhet egy utópiában?

Pedig az, mégpedig azért, mert Banks saját maga próbálja valahogyan megtalálni a saját utópiájának sötét oldalait vagy gyengéit. Éppen ezért a főszereplői szinte mindig a Kultúrán kívülről érkeztek – humanoidok vagy három lábú idegenek – és a regények konfliktusai a Kultúra valamilyen negatív oldalát hivatottak bemutatni. Az Emlékezz Phlebasra cselekménye például a Kultúra-Idiri háborúról, ennek az utópiának az utolsó háborújáról szól, a Fegyver a kézben a szupercivilizáció fejletlenebb fajokhoz való viszonyát veszi górcső alá, a Holtpont egy Kultúra elleni összeesküvés körül bonyolódik, a Nézz a szélbe pedig a Kontaktot, ennek az utópiának a hadseregét kritizálja, amikor eddigi legnagyobb fiaskójukat mutatja meg az olvasónak. A legutóbb idehaza megjelent kötet, a Közelkép szintén egy galaktikus háborún keresztül mondd el többet a Kultúra és más civilizációk viszonyáról.

Paul Youll borítója a Holtponthoz

Hohó, itt van hadsereg? Meg háború? Űrcsaták is vannak?

Igen, vannak, bár nem ezek teszik ki a fő vonalat a regényekben. És igen, van hadsereg, már ha az önállóan működő, egyszerre beszivárgó ügynökként és romboló fegyverként funkcionáló Kontakt tagokat annak lehet venni. Nekik is egy speciális egysége, a Rendkívüli Körülmények szekció hivatott a Kultúrát érintő „piszkos ügyekkel” foglalkozni. Lényegében ők azok, akiknek köszönhetően az utópia fenn tud maradni.

És ha most akarok elkezdeni Bankset olvasni, mivel kezdjem? A legelső sci-fijével?

Nem ajánlom, ugyanis az még kifejezetten magán viseli a kezdő sci-fi írók gyermekbetegségeit. Banks hajlamos túlírni a könyveit, és az Emlékezz Phlebasra is ilyen, bár tény, hogy minden van benne, ami élvezetes a későbbiekben. Kezdésnek ajánlom A játékmestert, ez egy moralizáló sci-fi, ami rövid és betekintést enged a Kultúra gondolkodásmódjába. Utána jöhet nyugodtan a Phlebas, aztán érdemes a hazai megjelenés sorrendjében haladni: Fegyver a kézben, Holtpont, Nézz a szélbe.  Utóbbi talán a legjobban sikerült Banks sci-fi. De remek kezdés lehet a Közelkép is, az ugyanis mindenféle előismeret nélkül is élvezetes, már csak azért is, mert igazi színes-szélesvásznú űropera. Ide tartozik még az Anyag és az Ellentétek, de ezek sajnos nem a legjobb könyvek, mindkettőben túlteng a királydráma és az ármánykodás. Persze aki szereti ezt, az itt is jól fog szórakozni.

Említetted, hogy van nem csak Kultúra sci-fije is. Azok milyenek?

A Sötét háttér előtt egy sci-fi Odüsszeia, a főhősnő egy nyüzsgő naprendszerben utazik keresztül-kasul, ebben kifejezetten sok az akció, bár nem olyan filozofikus, mint egy-egy Kultúra kötet. A száműző klasszikus űropera Banks sajátos jegyeivel megtöltve, hatalmas űrhajók, idegenek és minden, amit egy sci-fi olvasó szerethet. A 2013-ban kiadott Félemmetes géjpezet pedig egy rövid könyv, sokak szerint az egyik legélvezetesebb Banks: itt elszakad az űroperából és egy négy szálon futó történetben mutatja be a távoli jövő Földjét, ami elfordult az űrutazástól.

Mark Salwowski borítója a Holtponthoz

Banksi jegyek?

Úgy mint az űrhajók fura vagy vicces nevei, mint a Csavard lazára vagy a Logikát Keresek, Ne Taposs Rám, a hatalmas BDO-ok (Big Dumb Object) azaz óriási mesterséges űrbéli építmények, mint a több kilométeres Rendszerközi Hajók vagy az Orbitalok, de akár az Anyag hagymabolygóját is említhetnénk. Banksi sajátosság az állandóan csipkelődő, panaszkodó drón, ami vagy aki sokszor megy a főszereplő idegeire, ennek ellenére mégis szerethetőek. Az Elmék játszmái is ide tartoznak, ahogy a már-már szuperképességű Kontakt ügynökök machinációi is. És persze a furábbnál furább idegen lények, akiktől nyüzsög a Galaxis, elég csak a háromlábú homomdákra vagy mellkasukon is karral rendelkező, macskaszerű kelgirekre gondolni.

Aha. Akkor magyarul minden könyve megjelent.

Nem, sci-fiből még egy, a The Hydrogen Sonata vár a megjelenésre, de Banks hazai kiadója, az Agave jövőre kihozza ezt is. Hogy a szépirodalmi könyveivel mi a helyzet, az jó kérdés, A darázsgyár ugyan megjelent idehaza, de kérdés, lesz-e más az M nélküli Bankstől.

És film?

Nos, rebesgetni mindent rebesgetnek, de még semmi sincs. De ha gondolod, nézd meg ezt a fan videót, ami a Kultúra szellemiségét idézi:


2015. szeptember 21., hétfő

A marsi

Mark Vekni: Hé, miért hívsz Vekninek?
Acélpatkány: Végül is mindig kalóriákat számolsz. Meg nem jön a nyelvemre az, hogy Watney, ezt bevallom. A Vekni jobban hangzik.
Mark Vekni: OK, cickány.
Acélpatkány: Patkány.
Mark Vekni: Tessék?
Acélcickány: Semmi.
Mark Vekni: Szóval, mi a gond?
Acélcickány: Nos, gondoltam veled beszélem meg ezt az egészet. Félek, hogy engem ki fognak utálni.
Mark Vekni: Na?
Acélcickány: Hát, én nem tudtam maradéktalanul rajongani A marsiért.
Mark Vekni: Haver, ne már!
Acélcickány: OK, elismerem, hogy egy nagyon szórakoztató regény, teljesen megértem, miért futott be a szerző azután, hogy online kipakolta a Marson ragadt asztronauta kalandjait. Meg aztán persze azért is nagy szenzáció ez, mert a könyv egy „hogyan éljük túl a Marsot” kézikönyv turistáknak, vagyis sok tudományos okosság is van benne. Mondjuk, ha jól végiggondolja az ember, az a szép az egészben, hogy nem megy bele annyira mélyen, hogy az olvasó, ha nem is fog fel mindent, de azt érezze, hogy „ja, ezt én is meg tudnám érteni, ha odafigyeltem volna fizikaórán köpőcsövezés helyett.” Szóval egyrészt hard SF, másrészt azért nem kvantumfizika.
Mark Vekni: Nyilván. Egy regényről beszélünk ember, nem Hawking doktorijáról.
Acélcickány: Igen, regényről. Az alaphelyzet egyszerű robinzonád – értsd: valaki egyedül marad egy lakatlan helyen, és túl kell élnie/el kell jutnia onnan. Neked mondjuk nem volt saját Pénteked, hacsak a krumplik nagyon nem nőttek a szívedhez. Szóval az alapfelállás ismerős, mindettől azonban nem működött volna a dolog. Kellett a szerethető főszereplő.
Mark Vekni: (kihúzza magát) Én.
Acélcickány: Igen, te. A nagyszájú, szerethető, barátságos, végtelenül optimista, minden helyzetben boldoguló, találékony átlagfickó – még csak nem is te voltál a parancsnok vagy valami –, akinek mindenkihez van egy jó szava, még akkor is, ha az tizenkét perc alatt jut is el a másikhoz. Nem lehet egy ilyen fickónak nem drukkolni, pláne amikor folyamatosan vicces szövegeket mond, ezzel oldva a feszültséget két halálos csapás között – vagy éppen aközben. Én magam is meglepődtem, de nem idegesítettél annyira, mint gondoltam.
Mark Vekni: (gúnyosan) Ennek igazán örülök.
Acélcickány: De tényleg. Igaz, egy idő után nagyon amerikai lett az egész, nem csak a te hozzáállásod, hanem a többi szereplőé is. Az egész könyv egy hatalmas hurráoptimizmus, megszórva jó adag patetikussággal. Tudom, ez ilyen, de akkor is, kicsit néhol már sok volt. Mondjuk más kritikákkal ellentétben lenyeltem, hogy nem láttunk téged kiborulni – te magad írtad az elején, hogy nem fogsz mindent leírni, szóval ezeket simán elhallgathattad. Persze tény, hogy két év Mars után egy icipicit megváltozhattál volna.
Mark Vekni: De én így vagyok jó! Engem így szeretnek. Minek változtam volna meg? Pláne mert ez nem egy lélektani regény. A cél a tudománynépszerűsítés és a szórakoztatás.
Acélcickány: Ha már a tudomány, azért egy-két dolgon elmorfondíroztam.
Mark Vekni: Ne kímélj!
Acélcickány: Szóval, hogy milyen „zökkenőmentesen” mentek a dolgok. Nyilván nem arra a tucatnyi dologra gondolok, ami meg akart ölni. Kicsit olyan is volt a végére, mint a Gravitációban, ahol egyik vészhelyzetből csöppentünk a másikba, és a végén már csak azt vártuk, mikor hal már meg végre Sandra Bullock! Szóval a valóságban biztos vannak olyan apróságok, amik mindent áthúzhatnak. Például a por. Mert hát ugye a legújabb kutatások szerint a marsi por simán kicsinálja az embert, és nem tudod teljesen kirekeszteni. Gondolj csak a holdnáthára, amikor az asztronauták mindenhová behordták a holdport, aztán csak prüszköltek. Szóval rövid úton valószínű elpatkoltál volna.
Mark Vekni: Most komolyan! Ez ugyanolyan, mint hogy nincs bizonyíték a féregjáraton keresztüli utazásra meg hasonló sci-fi szövegelésre. Ne legyél már ennyire kocka!
Acélcickány: Jól van, csak mondtam. A másik dolog meg az audiobejegyzés.
Mark Vekni: Mi van vele?
Acélcickány: Hát, hogy akkor kerül elő, amikor éppen spórolni kéne az oxigénnel. Szóval hogy pont akkor beszélsz. Akkor több levegőt használsz el, nem?
Mark Vekni: Öööö…
Acélcickány: Vagy rosszul tudom?
Mark Vekni: OK, ugorjunk!
Acélcickány: Jól van, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.
Mark Vekni: Ember, a halál torkából menekültem meg nem is tudom, hányszor, és te azt fejtegeted, hogy bizony el kellett volna patkolnom. Tényleg ne csodálkozz, ha ki fognak utálni.
Acélcickány: Az élet kegyetlen.
Mark Vekni: Egyéb negatívum?
Acélcickány: Igazából nem nagyon. Nyilván egy-egy klisés mondattól vagy eseménytől az arcomat kapartam – amikor az egyik karakter felnéz az égre „Mark, jövünk” szöveggel, az fizikailag fájt –, és elgondolkodtam, mennyibe is került egyetlen ember visszahozása a Földre, de kábé ennyi.
Mark Vekni: Szóval attól még jól szórakoztál?
Acélcickány: Persze. Nem váltja meg a könyv a sci-fit, nem is ez lesz az év legjobbja (egyik évé sem), de tökéletesen megértem, miért szeretik sokan, és miért baromi népszerű. Igazi kis óda az emberi kitartáshoz, találékonysághoz, a józan paraszti észhez, és az összetartáshoz. Mondjuk a film ettől még nem érdekel.
Mark Vekni: Matt Damon, ne is mondd!
Acélcickány: És Ridley Scott! Prometheus valaki?
Mark Vekni: Brrr…
Acélcickány: Ja, és nyugtass meg, nem minden megoldás azzal végződik az űrben, hogy robbantsunk fel valamit!
Mark Vekni: Pedig ez a legjobb része! Nem nézed a Mythbusterst?
Acélcickány: (sóhaj) De…

2015. szeptember 19., szombat

Dűne kérdezz-felelek

Még 2013-ban jelent meg a mára már megszűnt Fantazmo oldalán egy kérdezz-felelek jellegű cikkem Frank Herbert Dűne univerzumáról, ugyanis a történet eredetileg 1963-ban jelent meg Dune World címen, folytatásokban, ezt dolgozta át Herbert és adták ki később, 1965-ben egy regényként. Szóval 2013-ban is és most, 2015-ben is 50 éves jubileumot ünnepelhet a Dűne világa, ennek apropóján közlöm most itt a cikket, ezzel együtt pedig elindítom a korábban máshol megjelent, de azóta az internet martalékává vált cikkeim, kritikáim újraközlését itt, a blogomon. Kellemes olvasást!

John Schoenherr illusztrációja a Dűnéhez

Mindenki ezt emlegeti, de mi ez a Dűne egyáltalán?

Ez egy science fiction regény, amit Frank Herbert írt. A regény az Arrakis nevű sivatagbolygón játszódik, amit lakói, a fremenek Dűnének neveznek. Ide érkezik Paul Atreides a szüleivel mint hűbérúr, ám elárulják őket, és a fiú anyjával a sivatagba menekül. Itt ismeri meg a homokférgeket istenként tisztelő népet és válik prófétájukká, egyszersmind jövőbelátó félistenné. A folytatásos Dune World-öt 1964-ben jelölték Hugóra, elnyerni viszont csak a Dűnének sikerült, igaz, a Nebulával együtt.

De nem csak ez az egy kötet van, ugye?

Nem, Herbert maga is írt öt folytatást: A Dűne messiása, A Dűne gyermekei, A Dűne istencsászára, A Dűne eretnekei és A Dűne Káptalanház címűeket. Ezek közül az első kettőben Paul még fontos karakter, később azonban utódainak a történetét meséli tovább az író. Ezekben már egyre több a morálfilozófiai, vallási és politikai probléma, a szereplők gyakran szavakban ütköztetik nézeteiket, nem tettekben, ezért sokan már nem is szeretik őket – másoknak viszont pont emiatt lett kedvence valamelyik folytatás.

Várjál, én láttam könyveket Dűne címkével, amiket nem Frank Herbert írt.

Igen, a fia, Brian Herbert és a szintén sci-fi író Kevin J. Anderson írt több regényt a Dűne világához. Frank Herbert még életében dolgozott együtt a fiával, a Man of Two Worlds című regényt együtt írták. Frank halála után megtalálták a feljegyzéseit és a be nem fejezett Dűne-sorozat utolsó kötetének vázlatait. Ezek alapján Brian Herbert és Anderson először előzményköteteket írtak, aztán a Butleri Dzsihádot, az emberek és gépek ősi háborúját dolgozták fel, majd pedig A Dűne vadászai és A Dűne homokférgeivel befejezték az eredeti sorozatot. Megoszlanak a vélemények, mennyire illenek ezek Frank Herbert szellemiségéhez, sokan nem is hajlandóak elolvasni, amit a két szerző összehozott (és hoz össze a mai napig, hiszen sorra írják a "Dűne spin-offokat").

Kyle MacLachlan az 1984-es Dűnében

Aha. Szerintem inkább megvárom a filmváltozatot, lesz az is, nem?

Nos, évről évre felbukkan az ötlet, hogy új Dűne filmet készítenek, de ez valószínű még sokáig nem fog elkészülni. [Update: Denis Villeneuve készít új adaptációt, első részét 2020-ban mutatják be] Eddig is többen feldolgozták már a regényt és a folytatásait. Az elsőt 1973-ban akarta elkészíteni Alejandro Jodorowsky filmrendező, későbbi képregénykészítő, az ő változatában szerepelt volna Salvador Dali, a látványt Chris Foss sci-fi illusztrátor és H. R. Giger, az Alien megálmodója készítette volna, a zenéjét pedig a Pink Floyd szolgáltatta. Ebből végül nem lett semmi, de készítettek egy dokumentumfilmet a projektről, amit nálunk 2014 januárjában mutattak be egy filmfesztiválon (itt írok is róla). Aztán 1984-ben David Lynch-nek sikerült végül tető alá hoznia egy adaptációt. Ez a változat hatalmasat bukott, egyrészt Lynch változtatásai nem tudták visszaadni az eredeti regényt, másrészt a látványvilág és a film történetmesélése annyira idegen a populáris filmeket kedvelő közönségtől, hogy a mai napig sokan inkább csak egy merész próbálkozást látnak benne. Ráadásul a filmet olyan mértékben megvágták, hogy Lynch később le is vetette a nevét a stáblistáról. Pedig igen díszes szereplőgárda vonul fel benne, Jürgen Prochnow játssza Paul apját, Leto herceget, Patrick Steward, mindenki Picard kapitánya Paul tanítóját, Max von Sydow a fremenek egyik vezetője, magát Pault Kyle MacLachlan formálja meg. Sőt, még Sting is feltűnik a filmben mint gonosz Harkonnen.

Valami rémlik, mintha a televízióban adták volna, de az elég modern volt.

Valóban, 2000-ben a Sci-Fi Chanel (ma SyFy) bemutatott egy háromrészes minisorozatot, amiben a húzónév Willaim Hurt volt. Ez a változat hűbben követi a regényt, a látványvilága modernebb, igyekezett átadni a Dűne kissé arabos világát. Bár a kritikusok szerint ez sem az igazi Dűne-élmény, a folytatása, amit 2003-ban mutattak be, már sokkal jobban eltalált. Ez A Dűne messiásának és A Dűne gyermekeinek a történetét dolgozza fel, és James McAvoy – az X-Men: Az elsők Charles Xaviere – alakítja Paul fiát, II. Letót. A készítők itt sikeresen oldották meg, hogy a filozófiai kérdések és a politikai intrikák megfelelő mennyiségben legyenek jelen, és a szereplők is remekül formálták meg karaktereiket, sőt, egyesek még jobban is, mint az előzményben. Ha nem akarsz elolvasni közel ezer oldalt, akkor ezt a két sorozatot érdemes megnézned.

Julie Cox (Irulan), Alec Newman (Paul) és Daniela Amavia (Alia) A Dűne gyermekei minisorozatban

OK, már csupán azt nem értem, mitől olyan fontos ez a sorozat? Nekem elsőre kicsit olyannak tűnik, mint a Trónok harca sci-fiben.

Először is érdemes megjegyezni, hogy az első kötet a hatvanas években jelent meg, és teljesen más hangot ütött meg, mint a legtöbb sci-fi előtte: egy intelligens és figyelmet igénylő könyvről van szó, aminek a főhőse egy vívódó messiás. A regény nagyon sok embernek – nem csak sci-fi íróknak, sőt, nem csak sci-fi olvasóknak – volt meghatározó élménye egészen a mai napig, sokan ehhez a regényhez mérik az egész science fictiont. (Elég annyi, hogy Lucas innen vette a Tatooine ötletét.) A folytatások aztán csak még inkább ráerősítettek erre a kultuszra, hiszen Herbert továbbgondolta a hőse, Paul és utódai dilemmáit, a jövőbelátás problémáját, a vallás és politikai összefonódását – ezzel kifejezetten egyedit alkotott a sci-fiben, mert ilyen komplexen még senki nem foglalkozott a témával –, az egyén történelemformáló erejét és számos filozófiai kérdést. Szereplői nem papírfigurák, gondolataik komplexek, és bár úgy tűnik, sokszor túlgondolják a problémákat, mégis ez teszi a regényfolyamot annyira érdekessé, hiszen az olvasót is gondolkodásra készteti. A sci-fi háttér sem egyszerű klisé, bár egy számítógépeket elutasító feudális birodalomról van szó, mégis Herbert világa sci-fi, mert sok olyan elem van benne, amitől elhisszük, hogy a jövőben járunk. Végezetül pedig ott van maga a Dűne bolygója, a hatalmas homokférgekkel, a vízfegyelemmel és megannyi elemével, amitől az egész egy hatalmas, bonyolult rendszerré válik, ami él és lélegzik, majdhogynem érezzük a sivatagi szelet és a homokot a lapokon.

Nem vagy te egy kicsit túl lelkes?

Dehogynem. De szerintem ha elolvasod a regényt, te is az leszel, és ha szerencséd van, beszippant, és meg sem állsz az utolsó kötetig.

Jantner János borítója A Dűne eretnekeihez