Az elveszett rakéta

Hal Clement amerikai író Az elveszett rakéta (angolul a frappánsabb Mission of Gravity) című, legismertebb regényének magyar utószavában Kuczka Péter a könyvet mint az Új Hullám egyik legfontosabb ellenpontját említi. Kuczka szavaiban az Új Hullám kifejezetten romboló hatású már-már anarchista mozgalomnak tűnik, míg Clement írása és ez a fajta hard science fiction a megfogalmazásban "az igazi science fictionként" tűnik fel előttünk. Viszont ez az eredetileg 1953-ban megjelent regény éppen a szigorú tudományossága miatt lesz orvosi lova az évtizedekkel ezelőtt írt hard SF műveknek, amin tökéletesen be lehet mutatni, mik is a hátulütői és az esetleges előnyei egy ilyen könyvnek.

A könyv története nem túl bonyolult. A távoli Meszklin bolygó tanulmányozásával foglalkozó emberi űrhajósok az idegen világ szélsőségesen erős gravitációja miatt - az egyenlítőnél 3G, a sarkoknál több, mint 600G - kénytelenek az itteni intelligens őslakosok egyikének, a 40 centis kis féregszerű lénynek, Barlennannak a segítségét kérni. A Meszklin tengerein kereskedő Barlennan Bree nevű hajójával és bátor legénységével nekivág, hogy a északi féltekéről az Egyenlítőn - a Peremen - átjutva elérjék a északi sark közelében leszállt első földi rakétát, amivel azonban megszakadt az emberek kapcsolata. Barl és társai az út során a bolygó különös fizikai tulajdonságainak és az eddigi idegen világrészek lakóival való találkozásoknak köszönhetően nem kevés kalandba keverednek, míg végül eljutnak a rakétához, ahol aztán a kis lény is előállhat régóta dédelgetett tervével.

Ne kerteljünk, ez a regény nem öregedett valami szépen. A stílusa csikorgós és száraz, nem hogy költőiség, de még egy kis könnyedség sem szorult belé, a száraz leírásokat és a célratörő párbeszédeket csak a nagyobb történeti fordulópontoknál szakítja meg egy-egy megrendítőnek szánt előreutalás ("akkor még nem tudták, hogy"), vagy itt-ott egy humorosabb megjegyzés (ami vagy működik az olvasónál, vagy nem). Teljesen jól látszik, hogy a szerzőnek nem az volt a célja, hogy szép szöveget alkosson, hanem hogy tudományos problémákat magyarázzon meg. És az tény, hogy ezt meg is teszi, csak nem valami könnyű megemészteni a különféle, a legunalmasabb fizikaórákat idéző stílusú előadásokat. Ráadásul a rosszul öregedés itt hatványozottan előjön, ugyanis kifejezetten fájó, amikor a problémák abból adódnak, hogy például a csillagokat átszelő, bolygókat benépesítő embereknek nincsen a Meszklin feltérképezéséhez megfelelő űrszondájuk. 

Egy szemléltető ábra

A könyv, mint hard SF, ragaszkodik azokhoz a tudományos elképzelésekhez és világképhez, amely az ötvenes években létezett. Az ember persze nem tudja elképzelni, hogy milyen egy a Földnél többször nagyobb, annál sokkal gyorsabban forgó bolygó, aminek teljesen más a légköre és a tengerei a hatalmas gravitációs erőknek köszönhetően. De ma már kifejezetten furcsán tud hatni, amikor az emberi asztronauták rácsodálkoznak bizonyos jelenségekre, amiket később a legtermészetesebb módon elmagyaráznak, mint ami egyértelmű. Bennem kissé azt az érzést keltette, hogy itt mindenki azért csak később jön rá a dolgokra, hogy elmagyarázhassák Barlnak és az olvasónak. Ezt pedig nehezen tudtam beleilleszteni a XXI. század tudományos látásmódjába - amit bennem éppen az elmúlt évtizedek sci-fijei mélyítettek el.

Stephan Martiniere

Pedig biztosan sokat tanulhattam volna a könyvből, ha fizikaórán szemléltető példaként kerül elő egy agilis tanár előadásában, nem pedig egy nehézkes szövegben - ami valószínű azért is nehezebben befogadható számomra, mert a fordítása is közel negyven éves. Meg kell hagynom, van abban valami bájos, amikor egy olyan lény szemén át látjuk a világot, aki 5 centivel magasodik a föld színe fölé, és el sem tudja képzelni, mi az az ugrás vagy dobás. Érdekes gondolatkísérlet a Meszklin, csak sajnos egy idő után nem kifejezetten érdekel, mi történik a meszklinitákkal. Ugyan újabb és újabb akadályok elé kerülnek, de ezek sem hozzák izgalomba az embert - még talán akkor tudott a legjobban érdekelni a sorsuk, amikor más bennszülöttekkel kerültek konfliktusba, de ott is  igazából az foglalkoztatott, miben mások és miért. De ezek a részek sem voltak annyira erősek, hogy kiemeljék a könyvet az átlagos színvonalból.

Ez sajnos a hard SF sajátja: könnyen elavulhat. Szerencsére - véleményem szerint éppen a Kuczka által kárhoztatott Új Hullám hozadékaként - a mai hard sci-fi sokkal inkább enged a fantáziának, sokkal merészebb, több teret hagy a képzeletnek, így el tudja kerülni valamennyire ezt a csapdát. Emellett pedig ma már kevés szerző engedi meg magának azt a luxust, hogy a történetet teljesen marginálissá tegye, hogy tudományos tézisek gyűjteményévé változtassa a könyvét - de azért vannak ilyenek, elég csak Kim Stanley Robinson 2312 és Aurora, vagy David Brin Existence című könyveire gondolni. Mindenesetre ma a hard nem feltétlenül emészthetetlent jelent, és bár lehet, hogy sokan jobban kedvelik azokat a könyveket, amikben a tudományt könnyebben megérthetik, én inkább a extravagáns, mozgalmas, és a tudomány új távlatait felvillantó hard science fiction mellett teszem le a voksomat.