2015. augusztus 4., kedd

Stallo

Adva van egy könyvsorozat, amiben a kortárs világirodalom érdekes műveit szeretnék bemutatni, ez a József Attila Kör Világirodalmi Sorozata. Ezt idén felkarolta a Libri Kiadó, azzal a felkiáltással, hogy ebben olyan műveket kívánnak megjelentetni, amelyek a szépirodalom és a populáris irodalom határmezsgyéin mozognak, felhasználják a popkult irodalom elemeit és eszközeit, teszik mindezt szépirodalmi keretben. Ennek az irányvonalnak az egyik kötete volt Stefan Spjut svéd szerző 2012-es Stallo című vaskos könyve - én pedig megbizonyosodtam, hogy valaki itt nagyon nem ért valamit.

Bár mindenki ódzkodik kimondani a való tényt, ez a könyv egy fantasy. Kortárs környezetben játszódik, igen, napjaink (2004) Svédországában, és a címszereplő lényeken kívül semmi természetfeletti nincs benne, de ez akkor is fantasy. Adva vannak a skandináv népek mesés lényei, akiket sokféleképpen neveznek, de a legtöbben a trollt ismerik. A regény elején elrabolnak egy kisfiút az anyjától egy erdei viskóból, majd kiderül, hogy az anya szerint a rabló egy troll volt. Harminc évvel később Susso Mirén, a legendás természetfotós unokája megszállottan kutatja a trollokat és mindent, ami a hozzájuk hasonló legendás skandináv lényekhez kötődik. Mindezt pedig azért teszi, mert nagyapja egyszer lefotózott egy emberszerű, de nem ember lényt egy medve hátán. Susso és családja hamarosan belekeveredik egy gyermekrablásba, és a saját privát nyomozásuk során lassan egyre inkább megbizonyosodnak róla, hogy a trollok valóban léteznek - és emberi segítőik is vannak.

Adva van tehát egy klasszikus helyzet, a normális, reális valóság szembekerül az irreálissal. Ezzel a résszel rendben is volnánk, az író világában az emberek következetesen nem vesznek tudomást a természetfelettiről, egyrészt mert semmi igazán kézzelfogható bizonyíték nincsen, másrészt azért, mert akkor alapjaiban rendülne meg a valóságba vetett hitük. Ez benne van a könyvben, és amíg csak sejteti a szerző, hogy a gyerekrablók mágikus lények, addig minden jól is működik. A kezdő rész, ami a múltban játszódik, a rejtélyes jelenségekkel komor és már-már félelmetes atmoszférát teremt. De a regény egyik szála pont azokról szól, akik a trollokat őrzik (kiszolgálják?), és ez bizony csorbít a rejtélyen.

Ami azonban még ennél is sokkal nagyobb baj, az nem abból következik, hogy a regényben van-e fantasztikus elem, vagy sem. Először is túl hosszú a könyv. És most nem a szokásos túlírtságra gondolok. Nagyon sok olyan, pár oldalas rész van, amiben nem történik semmi. A cselekmény nem megy tőle előre, a szereplőről nem tudunk meg többet, ahogy másról sem. Egyszerűen annyi történik, hogy a karakter eszik, kifújja az orrát, pisil - nem tudom, ez valami északi jellegzetesség-e, de az írónak szemmel láthatóan különös vonzódása van a testnedvek iránt - vagy egyszerűen csak lébecol. Ezek az üresjáratok megjelennek a leírásoknál is, még a regény végén, az izgalmas leleplezést is olyan vontatottan képes megírni az író, hogy az embert már egyáltalán nem is érdekli, mi fog történni. Elhiszem, hogy fontos dolognak tűnt a realizmus, ezért ír le olyan jelentéktelen momentumokat is, mint hogy mit esznek már huszadjára is a szereplők vagy hogy pontosan milyen márkájú kocsival találkoznak, de ez ilyen mértékben már nevetséges. Nem attól lesz valami szépirodalmi, hogy ennyire görcsösen ragaszkodik a leírásokhoz. De még ha csak a leírásokkal lenne baj. A főhősök karakterei még úgy ahogy rendben is volnának, de a cselekedeteik és a párbeszédek borzalmasak. Tudom, ez nagyon rosszmájú kijelentés, de néha úgy viselkednek és beszélnek, mintha valamilyen szellemi sérüléssel élnének. A párbeszédekben védhetnénk azzal, hogy Csehov hősei is elbeszélnek egymás mellett, de ilyen szintű kommunikációs defektus, ami egyes jelenetekben megnyilvánul, már-már szürreális. És ez a mellékszereplők esetében csak hatványozódik, konkrétan több olyan figura is feltűnik, aki mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatát a valósággal. Nem tudom, ez szándékos írói fogás volt-e, vagy így sikerült, mindenesetre nagyon zavaró.

Már csak azért is, mert ez tényleg egy hatszáz oldalas könyv, amibe alig jutott izgulni való fordulat. A trollok és egyéb mágikus lények érdekesek lettek volna, és róluk többet is megtudtam volna - vagy csak többször láttam volna őket -, de a rejtélyesség miatt érthetően sokszor csak sejtetik, milyenek is valójában. Viszont így nem marad semmi, amiért érdemes lenne olvasni, ugyanis a fő csattanókat már a könyv elején ellövik, az állandó tényutak, lassú narráció, leírások, üresjáratok miatt pedig hamar elveszíti az ember a türelmét. Még a száraz tények átadása is izgalmas tud lenni a szövegben, mert akkor legalább úgy érezzük, valami lényegi információhoz jutunk - még ha a sok szövegből csak a töredékét is használja a történet. Az pedig, hogy miért volt szükség három nézőpontra a regényben, még mindig rejtély számomra, ahogyan az is, hogy mit adott hozzá az olvasáshoz a Mirén família kusza családi viszonya...

Tehát van egy túlírt, unalmas, fantasztikus elemeket használó könyv, amit úgy reklámoznak, mint a szépirodalmat, ami áthidalja a szakadékot a popkult és a magaskultúra között. Ezzel nekem csupán az a bajom - függetlenül attól, mennyire nem tartom jó regénynek a Stallót -, hogy nem látom, mi alapján mondják ezt. Azért, mert történelmi alakokat használ fel, ilyen kontextusba helyezi a fantasztikumot? Ez a fantasy sajátja, még én sem lepődöm meg, ha ilyesmivel találkozom, pedig nem sok fantasyt olvasok. Vagy a realizmusa miatt? Tessék több urban fantasyt olvasni. A túlcsorduló leírások miatt? Ilyenkor mindig azt érzem, ezzel csak megerősítik a zsánerolvasókban azt az előítéletet, hogy a szépirodalmi szövegek olvashatatlanok. Az egésznek olyan felhangja van, mintha a) a popkult nem termelhetne ki olyan műveket, amik semmivel sem maradnak el a szépirodalomtól, b) a szépirodalom képes egyedül megnemesíteni a fantasztikumot, c) azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy fantasy, máris kevésbé vállalhatatlan egy mű. 

De valószínű túlságosan is félrevittem az értelmezést, ez az írás a regényről szólt, nem a sorozatról. És nyilván senki nem akar rosszat ezzel, csak mivel egy gyenge fantasyt olvastam egy "tematikákat és irodalmi szinteket áthidaló, rejtélyes regény" helyett, becsapva érzem magam, és sokkal jobban felerősítem magamban az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások kapcsán jelentkező rossz érzéseket. Én továbbra is igyekszem nyitottan állni az ilyen koncepciókhoz (tisztában vagyok vele, hogy néha nehezen megy), bízva abban, hogy esetleg valami olyasmi is kisülhet belőlük, amit én is élvezni tudok. És ha ebben a PopArt sorozatban (az előzetes híreszteléseknek megfelelően) sci-fi közeli mű  is meg fog jelenni, azt is mindenképpen el fogom olvasni. Csak legfeljebb sokkal óvatosabb leszek vele.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése