2015. augusztus 27., csütörtök

Érzékeny búcsú a birodalomtól

Van az úgy, hogy az ember nem vágyik hatalmas és összetett eszmefuttatásokra, epikus intrikákra és mély karakterdrámákra. Egyszerűen csak szeretne kikapcsolódni, valami rövid, de szórakoztató könyvvel elütni a szabadidejét. Erre pedig egy régi vágású sci-fi olvasónak remek lehet az idehaza teljesen félrevezető kiadásban, Érzékeny búcsú a birodalomtól címmel megjelent Brian Daley regény, ami valójában Requiem for a Ruler of Worlds, és 1985-ben jelent meg. Nyilván, mivel Daley-t a Star Wars regényekről ismerték idehaza (ma is főleg arról ismerik), ezért nem meglepő, ha az egész könyv külsőre hasonlít ezekhez (még a logó is ott virít a borítón). És ugyan a háttérvilág teljesen más, azért ebben a történetben sem kell csalódnia senkinek, aki egyszerű kalandra vágyik.

Ugyanakkor Daley jelen univerzuma összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Az emberiség Harmadik Lélegzetének idején járunk, az űrcivilizáció harmadik kiteljesedésekor. Caspar Weir, egy tizenkilenc világból álló - galaktikus léptékkel mérve jelentéktelen - birodalom "igazgatója", aki végrendeletébe titokzatos indokok által vezérelve, az utolsó pillanatban egy földi hivatalnokot is bevesz. A Föld mintegy kétszáz éve, egy vesztes háború óta magába fordult, idegengyűlölővé és merev bürokratikus rendszerré vált. Hobart Floyt egy jelentéktelen kis senki, aki szabadidejében családfakutatással foglalkozik, ám egy csapásra a Föld legismertebb emberévé válik, hiszen el kell utaznia a távoli csillagbirodalomba a titokzatos örökségéért. Persze a földi kormány szándéka szerint azt be kell szolgáltatnia a vezetőknek, de mivel a földieknek nincs semmilyen hatalma az űrben, ezért egy űrjárót, a Földön kiránduló Alacrity Fitzhugh lesz Hobart útitásra - még ha nem is saját akaratából.

Természetesen mivel ez egy színes, szagos űropera, ezért hőseink kalandjai abból állnak, hogy néhány állomáson elidőznek, az olvasó pedig megismerkedhet a szerző által kiötlött jobb-rosszabb jövőbeli helyekkel, csoportokkal, fajokkal. Daley szerencsére nem vette komolyan magát és a világát, és bár nagyon érződik a könyvön, hogy már harminc éves, azért egy-két dolog még ma is pofátlanul vicces, különösen ami az idegen lényeket illeti. Ugyanakkor a cselekmény néha borzasztóan le tud ülni, és a könyv utolsó harmadában többször jut az ember eszébe a "csak ezen legyünk túl" gondolat.

A másik nagy erénye a könyvnek, hogy szerethetőek a szereplői. Ho és Al - ahogyan röviden egymást nevezik - nem éppen mély figurák, de vannak olyan karakterjegyeik, amelyek szimpatikussá teszik őket. Egyikük a naiv, ismeretekkel nem rendelkező, de azért talpraesett és találékony figura, a másik a nagyszájú, vagány, kissé beképzelt, de intelligens, érzékeny, és a múltjában titkokat rejtő űrbéli. A két figura jól kiegészíti egymást, és bár sose lesznek olyan emlékezetesek, hogy hivatkozzunk rájuk, de a könyvben nagyon is jól megállják a helyüket. 

Nem is tudom, melyik az elrettentőbb borító...

És amin én magam is meglepődtem: Daley képes nagyon érdekesen csavarni a történetet. Eleve a kiindulási helyzetet, a Föld világát és kapcsolatát az űrbéliekkel egészen jól kitalálta, de az igazi meglepetést a könyv végén felsejlő intrika. Mert a regény története ugyan véget ér, de a szereplőké nem, mert az örökség még nem kerül Hobart kezébe, csupán megtudja, mi is az valójában. Ezzel együtt viszont felsejlik, hogy bizony komoly erők mozognak a háttérben, akikkel már a regényben is, de a folytatásokban minden bizonnyal meg kell küzdeniük a főhősöknek.

Viszont mindezekkel együtt ez egy ponyva, a szó kellemes értelmében. Nem tör nagy babérokra, nem akar sci-fi megújító klasszikus lenni, kellemesen akarja szórakoztatni az olvasóját. Nyilván ez egyfajta bűnös élvezet mindenkinek, aki a komolyabb hangvételű szocio-SF-hez vagy modern űroperákhoz szokott, de egyáltalán nem olyan rossz választás, mint amilyen lehetne. Nem tökéletes, nem is mérhető a nagy nevekhez, de van annyira izgalmas és érdekes, hogy az embert érdekelje a folytatás.

2015. augusztus 16., vasárnap

Az elveszett rakéta

Hal Clement amerikai író Az elveszett rakéta (angolul a frappánsabb Mission of Gravity) című, legismertebb regényének magyar utószavában Kuczka Péter a könyvet mint az Új Hullám egyik legfontosabb ellenpontját említi. Kuczka szavaiban az Új Hullám kifejezetten romboló hatású már-már anarchista mozgalomnak tűnik, míg Clement írása és ez a fajta hard science fiction a megfogalmazásban "az igazi science fictionként" tűnik fel előttünk. Viszont ez az eredetileg 1953-ban megjelent regény éppen a szigorú tudományossága miatt lesz orvosi lova az évtizedekkel ezelőtt írt hard SF műveknek, amin tökéletesen be lehet mutatni, mik is a hátulütői és az esetleges előnyei egy ilyen könyvnek.

A könyv története nem túl bonyolult. A távoli Meszklin bolygó tanulmányozásával foglalkozó emberi űrhajósok az idegen világ szélsőségesen erős gravitációja miatt - az egyenlítőnél 3G, a sarkoknál több, mint 600G - kénytelenek az itteni intelligens őslakosok egyikének, a 40 centis kis féregszerű lénynek, Barlennannak a segítségét kérni. A Meszklin tengerein kereskedő Barlennan Bree nevű hajójával és bátor legénységével nekivág, hogy a északi féltekéről az Egyenlítőn - a Peremen - átjutva elérjék a északi sark közelében leszállt első földi rakétát, amivel azonban megszakadt az emberek kapcsolata. Barl és társai az út során a bolygó különös fizikai tulajdonságainak és az eddigi idegen világrészek lakóival való találkozásoknak köszönhetően nem kevés kalandba keverednek, míg végül eljutnak a rakétához, ahol aztán a kis lény is előállhat régóta dédelgetett tervével.

Ne kerteljünk, ez a regény nem öregedett valami szépen. A stílusa csikorgós és száraz, nem hogy költőiség, de még egy kis könnyedség sem szorult belé, a száraz leírásokat és a célratörő párbeszédeket csak a nagyobb történeti fordulópontoknál szakítja meg egy-egy megrendítőnek szánt előreutalás ("akkor még nem tudták, hogy"), vagy itt-ott egy humorosabb megjegyzés (ami vagy működik az olvasónál, vagy nem). Teljesen jól látszik, hogy a szerzőnek nem az volt a célja, hogy szép szöveget alkosson, hanem hogy tudományos problémákat magyarázzon meg. És az tény, hogy ezt meg is teszi, csak nem valami könnyű megemészteni a különféle, a legunalmasabb fizikaórákat idéző stílusú előadásokat. Ráadásul a rosszul öregedés itt hatványozottan előjön, ugyanis kifejezetten fájó, amikor a problémák abból adódnak, hogy például a csillagokat átszelő, bolygókat benépesítő embereknek nincsen a Meszklin feltérképezéséhez megfelelő űrszondájuk. 

Egy szemléltető ábra

A könyv, mint hard SF, ragaszkodik azokhoz a tudományos elképzelésekhez és világképhez, amely az ötvenes években létezett. Az ember persze nem tudja elképzelni, hogy milyen egy a Földnél többször nagyobb, annál sokkal gyorsabban forgó bolygó, aminek teljesen más a légköre és a tengerei a hatalmas gravitációs erőknek köszönhetően. De ma már kifejezetten furcsán tud hatni, amikor az emberi asztronauták rácsodálkoznak bizonyos jelenségekre, amiket később a legtermészetesebb módon elmagyaráznak, mint ami egyértelmű. Bennem kissé azt az érzést keltette, hogy itt mindenki azért csak később jön rá a dolgokra, hogy elmagyarázhassák Barlnak és az olvasónak. Ezt pedig nehezen tudtam beleilleszteni a XXI. század tudományos látásmódjába - amit bennem éppen az elmúlt évtizedek sci-fijei mélyítettek el.

Stephan Martiniere
Pedig biztosan sokat tanulhattam volna a könyvből, ha fizikaórán szemléltető példaként kerül elő egy agilis tanár előadásában, nem pedig egy nehézkes szövegben - ami valószínű azért is nehezebben befogadható számomra, mert a fordítása is közel negyven éves. Meg kell hagynom, van abban valami bájos, amikor egy olyan lény szemén át látjuk a világot, aki 5 centivel magasodik a föld színe fölé, és el sem tudja képzelni, mi az az ugrás vagy dobás. Érdekes gondolatkísérlet a Meszklin, csak sajnos egy idő után nem kifejezetten érdekel, mi történik a meszklinitákkal. Ugyan újabb és újabb akadályok elé kerülnek, de ezek sem hozzák izgalomba az embert - még talán akkor tudott a legjobban érdekelni a sorsuk, amikor más bennszülöttekkel kerültek konfliktusba, de ott is  igazából az foglalkoztatott, miben mások és miért. De ezek a részek sem voltak annyira erősek, hogy kiemeljék a könyvet az átlagos színvonalból.

Ez sajnos a hard SF sajátja: könnyen elavulhat. Szerencsére - véleményem szerint éppen a Kuczka által kárhoztatott Új Hullám hozadékaként - a mai hard sci-fi sokkal inkább enged a fantáziának, sokkal merészebb, több teret hagy a képzeletnek, így el tudja kerülni valamennyire ezt a csapdát. Emellett pedig ma már kevés szerző engedi meg magának azt a luxust, hogy a történetet teljesen marginálissá tegye, hogy tudományos tézisek gyűjteményévé változtassa a könyvét - de azért vannak ilyenek, elég csak Kim Stanley Robinson 2312 és Aurora, vagy David Brin Existence című könyveire gondolni. Mindenesetre ma a hard nem feltétlenül emészthetetlent jelent, és bár lehet, hogy sokan jobban kedvelik azokat a könyveket, amikben a tudományt könnyebben megérthetik, én inkább a extravagáns, mozgalmas, és a tudomány új távlatait felvillantó hard science fiction mellett teszem le a voksomat.

2015. augusztus 12., szerda

Hotel Sapiens

A Hotel Sapiens, a finn Leena Krohn 2013-as regénye szinte azonnal becsapja az olvasót. Elhiteti velünk, hogy egy posztapokaliptikus sci-fit olvasunk, ahol mesterséges intelligenciák egy épületben néhány embert tartanak életben, amolyan „díszpéldányokként”. Azonban ez a könyv korántsem science fiction. Használja ugyan a sci-fi elemeket, de az ember gyorsan rájöhet, hogy itt valami egészen másról van szó, mint amit akár csak a fülszöveg is sejtet.

Amilyen rövid ez a könyv, legalább annyira furcsa. Már a kezdésnél meglepett, ugyanis nem számítottam rá, hogy egy ilyen könyvben a chemtrailről fogok olvasni – ennek az összeesküvés-elméletnek a lényege, hogy a repülők kondenzcsíkja valójában méreg, amit egy titokzatos hatalom permetez szét a Földön. Pedig ekkor még szinte semmit sem láttam abból, amit a könyv tartogatott a számomra! A huszonhét rövid fejezetben megismerhetjük a Hotel Sapiens lakóit, akik furcsábbnál furcsább dolgokat vallanak be magukról. Van itt virágárus, pszichiáter, tanár, csaló, de még Közönséges Ember is – akire azért ragasztják rá a nevet, mert önmagára mindig így hivatkozik. Ezek a lakók mindegyike valamilyen különös módon tekint a valóságra, van, aki halottakkal levelezik, más a hangyák szavait érti, megint más csupán egy test nélküli árnyék. A könyv hamar felkínálja az olvasónak a nyilvánvaló értelmezést, vagyis hogy bizony a robotnővérek, a láthatatlan Őrzők, a falakon kívüli elpusztult világ nem is az, aminek a lakók látják. Lényegében az egyetlen komolyabb fordulat ez, ami inkább csak egyfajta értelmezése a könyvnek. Elhihetnénk, hogy minden úgy történik, ahogyan a szereplők elmesélik, de mégis, a normalitáshoz szokott agyunk kétkedni kezd.

De mi is a normalitás? A Hotel lakói szemmel láthatóan nem követik azokat a normákat, amiket akár csak az olvasó. Ez lenne a könyv üzenete? Hogy a világ tele van furcsa alakokkal? Hogy a legkülönfélébb modern problémák őrülteket teremtenek? Bevallom, a regény olvasása közben végig kerestem a kulcsot a könyv feloldásához, megértéséhez, de nem leltem rá. Hiába volt néhány rész, amit kifejezetten élveztem, vagy ami a maga nemében viccesre vagy megindítóra sikerült, összességében nem láttam magam előtt az egész képet. Több olyan fejezet is volt, amit képtelen voltam értelmezni, pláne beilleszteni a többi közé. Ez bizony nem egy egyszerű, könnyen fogyasztható és értelmezhető könyv. Ahány olvasó, annyi értelmezése lesz, annyiféle módon fogja ki-ki a maga előismeretei, elképzelései, habitusa szerint látni a Hotel Sapienst és lakóit.

Örültem volna, ha sikerül kerekebb és hosszabb bejegyzést írnom a könyvről, de sajnos én nem láttam a könyv mondanivalóját, nem tudom, nekem adott-e valamit az olvasás, tudnám-e azt mondani, hogy „igen, ez egy maradéktalanul jó könyv”. Egyáltalán nem bántam meg az elolvasását, mert elgondolkodtatott, csak úgy érzem, nem azért mert a felvetett témái rezonáltak bennem, hanem mert igyekeztem megtalálni, milyen témákat is vetett fel. Ritkán adódik olyan könyv, amit nem tudok megfogni, de ez a könyv ilyen. Érdekes, izgalmas és ötletes szöveg, ami a kortárs szépirodalom legtöbbjével ellentétben okosan és a saját elképzelései szerint koherensen használja fel a sci-fi adalékokat, de mindenkinek meg kell küzdeni az értelmezésével.

2015. augusztus 4., kedd

Stallo

Adva van egy könyvsorozat, amiben a kortárs világirodalom érdekes műveit szeretnék bemutatni, ez a József Attila Kör Világirodalmi Sorozata. Ezt idén felkarolta a Libri Kiadó, azzal a felkiáltással, hogy ebben olyan műveket kívánnak megjelentetni, amelyek a szépirodalom és a populáris irodalom határmezsgyéin mozognak, felhasználják a popkult irodalom elemeit és eszközeit, teszik mindezt szépirodalmi keretben. Ennek az irányvonalnak az egyik kötete volt Stefan Spjut svéd szerző 2012-es Stallo című vaskos könyve - én pedig megbizonyosodtam, hogy valaki itt nagyon nem ért valamit.

Bár mindenki ódzkodik kimondani a való tényt, ez a könyv egy fantasy. Kortárs környezetben játszódik, igen, napjaink (2004) Svédországában, és a címszereplő lényeken kívül semmi természetfeletti nincs benne, de ez akkor is fantasy. Adva vannak a skandináv népek mesés lényei, akiket sokféleképpen neveznek, de a legtöbben a trollt ismerik. A regény elején elrabolnak egy kisfiút az anyjától egy erdei viskóból, majd kiderül, hogy az anya szerint a rabló egy troll volt. Harminc évvel később Susso Mirén, a legendás természetfotós unokája megszállottan kutatja a trollokat és mindent, ami a hozzájuk hasonló legendás skandináv lényekhez kötődik. Mindezt pedig azért teszi, mert nagyapja egyszer lefotózott egy emberszerű, de nem ember lényt egy medve hátán. Susso és családja hamarosan belekeveredik egy gyermekrablásba, és a saját privát nyomozásuk során lassan egyre inkább megbizonyosodnak róla, hogy a trollok valóban léteznek - és emberi segítőik is vannak.

Adva van tehát egy klasszikus helyzet, a normális, reális valóság szembekerül az irreálissal. Ezzel a résszel rendben is volnánk, az író világában az emberek következetesen nem vesznek tudomást a természetfelettiről, egyrészt mert semmi igazán kézzelfogható bizonyíték nincsen, másrészt azért, mert akkor alapjaiban rendülne meg a valóságba vetett hitük. Ez benne van a könyvben, és amíg csak sejteti a szerző, hogy a gyerekrablók mágikus lények, addig minden jól is működik. A kezdő rész, ami a múltban játszódik, a rejtélyes jelenségekkel komor és már-már félelmetes atmoszférát teremt. De a regény egyik szála pont azokról szól, akik a trollokat őrzik (kiszolgálják?), és ez bizony csorbít a rejtélyen.

Ami azonban még ennél is sokkal nagyobb baj, az nem abból következik, hogy a regényben van-e fantasztikus elem, vagy sem. Először is túl hosszú a könyv. És most nem a szokásos túlírtságra gondolok. Nagyon sok olyan, pár oldalas rész van, amiben nem történik semmi. A cselekmény nem megy tőle előre, a szereplőről nem tudunk meg többet, ahogy másról sem. Egyszerűen annyi történik, hogy a karakter eszik, kifújja az orrát, pisil - nem tudom, ez valami északi jellegzetesség-e, de az írónak szemmel láthatóan különös vonzódása van a testnedvek iránt - vagy egyszerűen csak lébecol. Ezek az üresjáratok megjelennek a leírásoknál is, még a regény végén, az izgalmas leleplezést is olyan vontatottan képes megírni az író, hogy az embert már egyáltalán nem is érdekli, mi fog történni. Elhiszem, hogy fontos dolognak tűnt a realizmus, ezért ír le olyan jelentéktelen momentumokat is, mint hogy mit esznek már huszadjára is a szereplők vagy hogy pontosan milyen márkájú kocsival találkoznak, de ez ilyen mértékben már nevetséges. Nem attól lesz valami szépirodalmi, hogy ennyire görcsösen ragaszkodik a leírásokhoz. De még ha csak a leírásokkal lenne baj. A főhősök karakterei még úgy ahogy rendben is volnának, de a cselekedeteik és a párbeszédek borzalmasak. Tudom, ez nagyon rosszmájú kijelentés, de néha úgy viselkednek és beszélnek, mintha valamilyen szellemi sérüléssel élnének. A párbeszédekben védhetnénk azzal, hogy Csehov hősei is elbeszélnek egymás mellett, de ilyen szintű kommunikációs defektus, ami egyes jelenetekben megnyilvánul, már-már szürreális. És ez a mellékszereplők esetében csak hatványozódik, konkrétan több olyan figura is feltűnik, aki mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatát a valósággal. Nem tudom, ez szándékos írói fogás volt-e, vagy így sikerült, mindenesetre nagyon zavaró.

Már csak azért is, mert ez tényleg egy hatszáz oldalas könyv, amibe alig jutott izgulni való fordulat. A trollok és egyéb mágikus lények érdekesek lettek volna, és róluk többet is megtudtam volna - vagy csak többször láttam volna őket -, de a rejtélyesség miatt érthetően sokszor csak sejtetik, milyenek is valójában. Viszont így nem marad semmi, amiért érdemes lenne olvasni, ugyanis a fő csattanókat már a könyv elején ellövik, az állandó tényutak, lassú narráció, leírások, üresjáratok miatt pedig hamar elveszíti az ember a türelmét. Még a száraz tények átadása is izgalmas tud lenni a szövegben, mert akkor legalább úgy érezzük, valami lényegi információhoz jutunk - még ha a sok szövegből csak a töredékét is használja a történet. Az pedig, hogy miért volt szükség három nézőpontra a regényben, még mindig rejtély számomra, ahogyan az is, hogy mit adott hozzá az olvasáshoz a Mirén família kusza családi viszonya...

Tehát van egy túlírt, unalmas, fantasztikus elemeket használó könyv, amit úgy reklámoznak, mint a szépirodalmat, ami áthidalja a szakadékot a popkult és a magaskultúra között. Ezzel nekem csupán az a bajom - függetlenül attól, mennyire nem tartom jó regénynek a Stallót -, hogy nem látom, mi alapján mondják ezt. Azért, mert történelmi alakokat használ fel, ilyen kontextusba helyezi a fantasztikumot? Ez a fantasy sajátja, még én sem lepődöm meg, ha ilyesmivel találkozom, pedig nem sok fantasyt olvasok. Vagy a realizmusa miatt? Tessék több urban fantasyt olvasni. A túlcsorduló leírások miatt? Ilyenkor mindig azt érzem, ezzel csak megerősítik a zsánerolvasókban azt az előítéletet, hogy a szépirodalmi szövegek olvashatatlanok. Az egésznek olyan felhangja van, mintha a) a popkult nem termelhetne ki olyan műveket, amik semmivel sem maradnak el a szépirodalomtól, b) a szépirodalom képes egyedül megnemesíteni a fantasztikumot, c) azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy fantasy, máris kevésbé vállalhatatlan egy mű. 

De valószínű túlságosan is félrevittem az értelmezést, ez az írás a regényről szólt, nem a sorozatról. És nyilván senki nem akar rosszat ezzel, csak mivel egy gyenge fantasyt olvastam egy "tematikákat és irodalmi szinteket áthidaló, rejtélyes regény" helyett, becsapva érzem magam, és sokkal jobban felerősítem magamban az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások kapcsán jelentkező rossz érzéseket. Én továbbra is igyekszem nyitottan állni az ilyen koncepciókhoz (tisztában vagyok vele, hogy néha nehezen megy), bízva abban, hogy esetleg valami olyasmi is kisülhet belőlük, amit én is élvezni tudok. És ha ebben a PopArt sorozatban (az előzetes híreszteléseknek megfelelően) sci-fi közeli mű  is meg fog jelenni, azt is mindenképpen el fogom olvasni. Csak legfeljebb sokkal óvatosabb leszek vele.

2015. augusztus 2., vasárnap

A Yan játékmesterei

Nemrégen röppent fel a hír, hogy magyarul is meg fog jelenni John Brunner sci-fi klasszikusa, a Stand on Zanzibar (Zanzibár címen). Brunner is azok közé a szerzők közé tartozik, akik a science fiction nagy hatású műveit írták, de magyarul csak életművük kevésbé fontos kötetei jelentek meg. (Brunner mellett ilyen még például Samuel R. Delany.) A Yan játékmesterei (The Dramaturges of Yan) sem mondható éppen korszakalkotó írásnak, nem is akar az lenni, ennek ellenére egy igencsak kellemes és érdekes olvasmány 1972-ből.

A történet nem túl hosszú, pár nap eseményeit meséli el a Yan bolygón, amelynek lakói évezredekkel ezelőtt visszasüllyedtek egy idilli állapotba, nem érdeklik őket a technikai vívmányok, a bolygójukra érkező embereket is csupán a fiatal yanbeliek rajongják körbe. Azonban amikor megérkezik ide a legendás Gregory Chart, ez a Galaktika-szerte ismert illuzionista művész, a bolygó és őslakóinak múltjából egy sötét rejtély kezd kiemelkedni, ami magyarázatot ad az itteniek "civilizációs apátiájára" és a bolygó holdjának évezredekkel ezelőtti titokzatos pusztulására.

A regény magán viseli a hatvanas-hetvenes évek SF-jének minden jellegzetességét. Az eredetileg magazinban megjelent történet nem törekszik grandiózusságra, végig emberközeli marad, még akkor is, amikor éppen egész civilizációk sorsáról beszél. A feldolgozott témák - mint például az eltérő kultúrák viszonya - az Új Hullám szellemiségét követi, akárcsak az olyan ötletek is, mint a Yanen használt drog vagy az ember és idegen közti szexuális viszony fejtegetése. Ne egy hippiregényre gondoljunk, az éteri Yan magán visel az emberek számára brutálisnak tűnő jegyeket, és a könyv végére kiderül, hogy bizony a földiek nagyon is félreismerték az idegeneket. Legjobban azonban bennem mégis a művész és közönségének a viszonya, az ezt boncolgató részek hagytak nyomot. Chart, és egy másik központi szereplő, a költő Marc Simon is művész, akik az idegen világon az új utakat, saját korlátaik kitolását keresik, azt, hogyan tudnának elérni egy magasabb művészeti formát, ami túllép saját kultúrájuk (fajuk) keretein. Azonban míg Simon az emberi lépték miatt átlátja a következményeket, amiket műve okozhat, addig Chart vakbuzgó keresésében eltávolodik mindenkitől, így viszont elveszíti azt, ami a művészet célja.

Azt írtam, a regény a korszak minden jellegzetességét magán viseli, és én ide sorolom a történet esetlenségét. A regény lassan épül fel, megismerünk minden fontosabb figurát és alkotóelemet, majd egy hirtelen váltással bele is csöppenünk Chart ténykedésének következményeibe. Kissé túlságosan is gyorsnak, esetlegesnek éreztem ezt az átmenetet, ráadásul a könyv utolsó részében felbukkanó fajsúlyos kérdések mintha csak érintőlegesen, kissé szentenciaszerűen lettek volna kifejtve, ami bennem hiányérzetet hagyott. Sokkal jobban el tudtam volna viselni, ha a szerző még rááldoz 30-50 oldalt, és jobban kifejti, mit is gondol ezekről a témákról. Talán az eredeti megjelenés helyén voltak terjedelmi korlátok, vagy Brunner korához képest én vagyok más narrációs stílushoz szokva, mindenesetre bármennyire is érdekes és meglepően eredeti regény is A Yan játékmesterei, maradt bennem egy kis űr, olyasmi, amit általában az ehhez hasonló regényeknél érezni szoktam (ilyen volt például Frank Herberttől a Heisenberg szeme, ott is hasonlóan hirtelennek éreztem a befejezést). Kissé azt az érzetet keltette a regény ezen része, mintha nem az olvasóra bízná a rejtélyek megfejtését, hanem gyorsan, egy-egy lényegre törő párbeszéddel adná hozzá a megértéshez szükséges elemeket a regényhez.

Mindehhez persze hozzátartozik, hogy magyarul egy ideológiailag erősen ellenőrzött közegben jelent meg ez az igencsak "újhullámos" könyv, ami ugyan nem forgatta fel a hazai sci-fi kiadást, de üde színfoltként reprezentálhatta azokat a változásokat, amik a hatvanas-hetvenes években végbe mentek a science fictionben.