2015. július 20., hétfő

A kauzalitás angyala

Tudjátok, milyen nehéz egy olyan könyvről objektíven beszélni, ami a legmélyebb gyermeki rajongást hozza elő az emberből? Mert lehetne lelkendezni, szuperlatívuszokban beszélni egy ilyen regényről, de az miben különbözne a neten fellelhető legegyszerűbb véleményektől? Aki a háta mögött tudhat több mint hét éves blogger-pályafutást, kritikák és komoly esszék tucatjait, az igazán összekaphatná magát, akármilyen könyvről is legyen szó.

Pedig elsősorban tényleg csak azt tudom elmondani Hannu Rajaniemi trilógiájának utolsó kötetéről (a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg folytatásáról), A kauzalitás angyala című könyvről, hogy valahol zseniális alkotás. Vagy én nem olvasok elég űroperába oltott hard SF-et, mindenesetre ilyen típusú könyvvel – az előzményeken kívül – még nem volt dolgom.

A korábbiakból megismert mestertolvaj, Jean le Flambeur az elpusztult Földről épp a külső bolygók felé tart, hogy megmentse az oorti harcost, Mielit, mielőtt a szobornoszt – a Belső-Naprendszert uraló, digitálisan tárolt személyiségekből álló civilizáció – vagy a zokuk – a szerepjátékos geek-kultúrából merítő poszthumánok a Szaturnuszról – elfognák őt. Azonban a lány minden igyekezete ellenére a zokukhoz kerül, Jean pedig kénytelen Matjek Csen, a szobornoszt alapítójának korai személyiségváltozatával ellopni régi űrhajóját, hogy segítségével még közelebb kerüljön saját múltjához, ezáltal pedig a világ megmentéséhez. Ugyanis a szobornoszt és a zokuk utolsó nagy háborújukra készülnek, de nem ők a legveszélyesebb szereplők ebben a játszmában.

Szívesen mondanám azt, hogy a regény nem ennyire kaotikus, mint ez a hevenyészett, az előzmények ismeretének hiányában érthetetlen zanza, de a helyzet pontosan ez. Rajaniemi univerzuma még mindig majd szétrobban, annyi mindent zsúfolt bele, amit elsőre az ember fel sem fog igazán. Amíg a korábbi kötetekben azt tudtam mondani, nagyjából mindent értettem, itt nem mernék mérget venni ugyanerre. Viszont ahogyan a Diaszpóránál sem zavart ez, úgy itt is hamar túl tudok lendülni a dolgon. Ennek valószínűleg több oka lehet. Egyrészt amikor érteni, mi történik, az egyszerűen lenyűgöző. A finn szerző annyira egyedi és magával ragadó világot teremtett, hogy egy magára valamit is adó science fiction olvasót oldalakon belül az örömtől sikongató kisgyerekké változtat, aki mint a karácsonyra kapott ajándékokat, úgy bontogatja a regény részleteit. Mindeközben pedig cselekményben sincsen hiány, az ember néha csak kapkodja a fejét, hogy kövesse, mi történik – ez egyrészt azért van, mert Rajaniemi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy itt bizony mindenki bizarr technológiákat használ, másrészt sose tudni, éppen mi a valós, mi a szimulált, és mi a szimuláción belüli szimuláció. A szerző fantáziája szárnyal, és ahogyan a sorozatban megszokhattuk, a modern fizika segítségével varázsol elképesztő jeleneteket. Amikor pedig megállunk kicsit, akkor mélyebben meg tudjuk ismerni ennek a világnak az alapjait, megtudjuk, hogyan jött létre a szobornoszt és a zoku, és milyen szerepe volt mindebben magának Jeannak.

És ha már itt tartunk, a szereplők talán itt érnek meg igazán. A tolvaj, ahogy egyre többet megtud saját magáról – vagyis hogy egyre több részt szerez vissza önmagából –, egyre érettebbé és felelősségteljesebbé válik, nem csak Mieli, de Matjek felé is – aki egyébként kellemes színfoltja a regénynek, tökéletesen segíti a tolvaj útjának és jellemének alakulását. Mieli is érdekes változásokon megy keresztül, a Fraktálhercegben megismert motivációja árnyalódik, ő maga is átértékeli saját életét, és a regény végén megtalálja a saját útját.

Persze továbbra is a regény fő erőssége a világteremtése. Nem lesz annyira szép szöveg, mint a Fraktálherceg, és az ember néha tényleg nem érti, mi is történik pontosan a könyvben, ennek ellenére mégis magával ragadó ez a jövőbeli Naprendszer. Kissé tartottam a zokuk világától, a szerepjátékos közeg nem áll hozzám közel, de Rajaniemi szellemesen nyúl ehhez is, így a különféle zoku csoportok világa egyszerre szórakoztató és lenyűgöző. Ami viszont tovább zavarhatja a képet, hogy tényleg oda kell figyelni, mikor mi történik valóban és mi szimulációban. Ahogy a végét sem értettem teljesen, úgy az az érzésem, hogy a közbenső események során is elmulasztottam pár dolgot, de ez annyira nem zavart.

Szomorúan tettem le a könyvet, mert azt éreztem, most lezárult egy nagyszerű kaland, ami tényleg a science fiction iráni legmélyebb rajongásomból táplálkozott, egy remek könyvsorozat, ami egyesíti a kortárs hard sci-fi és a világra való rácsodálkozás legjobb elemeit. Az egész trilógia nagy teljesítmény, ami bármelyik öreg róka írónak becsületére válna, ugyanakkor fel is adja a leckét Rajanieminek, hiszen innentől mindenki ehhez az ötlet-kavalkádhoz, lenyűgözően sokszínű világhoz és az olvasót érett, gondolkodó embernek néző narrációjához fogja mérni. Talán nem sikerült most a legszikárabban beszélnem a trilógia záró kötetéről nekem sem, de nincs annál nagyobb élmény, amikor egy könyv a legmélyebb húrokat pendíti meg az emberben, nálam pedig ez a világegyetem csodáival való önfeledt szórakozás.

2015. július 15., szerda

Amiért egy zsánerrasszistának élnie érdemes

zsánerrasszizmus (fn.): olyan gondolkodásmód, amely a különféle zsánertematikák közötti különbségeket kiemeli, ezekhez esztétikai, morális vagy értékbeli tulajdonságokat rendel és hierarchiát állít fel közöttük. A zsánerrasszizmus jellemzője egy tematika abszolutizálása a lenézett többivel szemben. Lásd még: eszképizmus (fantasy), sci-fi-fantasy ellentét, igazi fantasztikum, sárkányok

Mi, zsánerrasszisták, tudjuk, hogy csak egy igaz és üdvözítő fantasztikum létezik, és ez a science fiction. És itt most nem a szépirodalmárok által írt fantasztikumra vagy a sci-fi kaland-limonádékra gondolok, hanem azokra a könyvekre, amikben ha nincs is űrhajó, de legalább elfogadható mérvű és erősségű technohablaty van, mindez pedig megfejelve olyan témákkal, amelyek bizony elgondolkodtatják az űrháborúkon és robotlázadásokon szocializálódott olvasókat. A dicsőséges 2012. év után kissé lanyhult az ilyen könyvek hazai megjelenése, de azért egy igazán jó keményvonalas zsánerrasszista még most is találhat magának olvasnivalót. A következőkben összeszedtük, mik jelentek meg eddig (elég karcsú a lista, ejnye-bejnye, mindenki megfeledkezik a jó öreg sci-fi fanokról), és milyen csodálatos űrhajók… izé, könyvek várnak majd ránk.

Terry Pratchett - Stephen Baxter: Hosszú Föld (Hosszú háború)
A nemrég elhunyt Terry Pratchett kollaborált az idehaza nem éppen a legjobb oldaláról ismert Stephen Baxterrel (Időodüsszeia, brrr…), és összeraktak egy négy kötetes sorozatot. A lényeg, hogy egy szem krumpli segítségével milliónyi párhuzamos Földre juthatunk el, ez pedig számtalan lehetőséget és talán ennél is több kérdést vet fel. Az egyedi karakterek, a több világon átívelő gondolatok és a macskák kedvelőinek ajánlott. És, ha az ég és a Delta Vision könyvkiadói folyamatai is úgy akarják (előbbit talán könnyebb pozitív irányba befolyásolni) még idén jöhet a folytatás, ami 50 évvel később veszi fel a fonalat.

Mindenki kedvenc megélhetési bevándorlója (lásd még: angolszász álnevek a magyar SF piacon) folytatja a tavalyi évben megkezdett időutazós kalandregényét, mindjárt azzal, hogy kitörli a XX. századot a történelemből. Köszönjük meg neki! Maxwell-démonok, időn kívüli dimenziók, más fizikájú világok, minden, amiért egy jó zsánerrasszista megnyalhatja mind a tetszőleges számú ujját. Pratchett és Baxter regényével szemben cselekményt is tartalmaz (meg YA románcot, nézzük ezt el neki).

Kim Stanley Robinson: Aurora
Röviden összefoglalva: hihetetlenül sokat fogunk megtudni a generációs űrutazásról, és annál kevesebbet arról, hogyan írjunk emberi karaktereket és akciódús cselekményt. Legalább is ha a 2312-ből indulunk ki. Lapzártunkkor érkezett: már az első húsz oldalon rengeteget tudhatunk meg a nitrogén-megkötő baktériumokról és a Coriolis-erő rejtelmeiről. Jó lesz ez, gyerekek…

Orson Scott Card: Árnyékbábok
Az úgy volt, hogy kellett a pénz… Nem, Card tényleg el akarja nekünk mondani a Végjáték mellékszereplőinek a történetét, Peter világuralomra törését és még biztos sok más érdekes dolgot. Reméljük a gyerekek megnőttek kicsit az előző részek óta.

Jacek Dukaj: Más dalok
Egyes források szerint ez olyan, mintha Gene Wolfot kevernénk China Miéville-lel. Mindenesetre a fülszöveg alapján ez bármi lehet, de bízva abban, hogy Dukaj igazán ínycsiklandozóan szokta keverni a sci-fit ésaz olvasható szépirodalmat (igen, SF ötletek és emberi karakterek, néha ilyen is van) ebből még akár igazi remek zsánerrasszista olvasmány is lehet.

Charles Stross: Mosoda akták 1.
Határeset, a geek-faktor kiugró értéke (és a kvantum és a hullámfügvény szavak elhangzása, illetve a mindenféle furcsa párhuzamos univerzumok megjelenése) miatt végül azért nem lehet rossz választás még akkor sem, ha nem igazán veszi komolyan önmagát – és azért az olvasó se cselekedjen másként.

És akkor most jöjjenek a várható kötetek, reméljük kissé combosabb lesz az év második fele:

Dan Simmons: Ílion
Imádtad a Hyperiont? Nem? Akkor mit keresel itt? Na de hogy beszéljünk erről is: Shakespeare szonettekben beszélő robotok és nanotechnológiát használó olümposzi istenek. Köszönjük, hogy velünk tartott. (Szeptemberben jön.)

Peter F. Hamilton Júdás elszabadul (Judas Unchained)
Egyhavi olvasmányadagunk, különösen, ha már elfelejtettük, mi történt az előzményben, mert akkor azt az 1200 oldalt is újraolvashatjuk. De csak hogy felfrissítsük az emberek emlékezetét: vannak ezek a térkapuk, meg az erre épülő több tucat világ, kvázi örökéletű emberek, ja és fura idegenek (például a szilfenek a hülye ösvényeikkel). Ja és két beburkolt csillag. A többi már spoiler, de ugye mindenkinek megvan az utolsó mondatok döbbenete, avagy amikor Pratchett elvállalt egy cameót ebben az SF univerzumban is. (Nyár végére ígérik, vagyis októberben olvashatjuk.)

John Brunner: Zanzibár (Stand on Zanzibar)
A váratlan meglepetések nagymesterétől várható ez a nem éppen friss regény, de ahogy hallottuk, megéri rá várni. Kb. olyan, mintha Gibson húsz évvel hamarabb született volna, és az első cyberpunk regényét 1968-ban írta volna: túlnépesedés, óriáscégek, metropoliszok, mesterséges intelligenciák, nyakon öntve nyelvi játékokkal, posztmodernbe hajló szövegekkel és saját szlenggel. A fordítót nem irigyeljük, ezúton is jó munkát kívánunk neki, és szorítunk, hogy tényleg legyen hozzá szerkesztő is. (Nyár végére ígérik.)

Emily St. John Mandel: Station Eleven
Kicsit bölcsészesnek tűnő posztapokaliptikus könyv, ahol vándorszínészek a főszereplők. Végül is, ha vége a világnak, ez sem rosszabb foglalkozás, mint teletetoválva BDSM szerkóban randalírozni a sivatagban. De félre a tréfával, várjuk, hiszen nagy esély van rá, hogy egy újabb remek irodalmi SF-fel gazdagodik a könyvespolcunk. Shakespeare (megint), pusztulás felé haladó világ, karakterdráma és szép mondatok. (Valamikor ősszel.)

Adam-Troy Castro: Halottak küldöttei (Emissaries of the Dead)
Szemmel láthatóan a Gabo Kiadó idén eddig nem erőltette meg magát sci-fi téren (nem, az Afterparty nem ér!), de íme, egy újabb ígéretes darab. Aszongya: az egész egy idegen civilizáció által létrehozott mesterséges bioszférában játszódik, amit egy szintén mesterségesen kreált intelligens faj ural, amit az MI-k és az emberek tanulmányoznak. Aztán persze emberek halnak meg, ekkor érkezik ide a mizantróp, munkamániás nyomozónő főhősünk. Igazán szívderítően hangzik, nem? (Ősz.)

Ann Leckie: Mellékes háború (Ancillary Sword)
A világegyetem összes fontos sci-fi díját – és néhány párhuzamos világét is – elnyerő Mellékes igazság folytatása, amiben a széthasadt személyiség pszichológiai problémájának egy érdekes vetülete miatt egy hajdani csatahajó emberi testben próbálja megváltani a hatalmas galaktikus birodalmat (is). Kíváncsiak vagyunk, vajon az első kötetben parlagon hagyott ötleteket ki tudja-e bontani, és hogy továbbra is azon rugózik-e a kritika, hogy ebben a nyelvben nincsenek nemek. Reméljük, igenek vannak. Csak úgy mellékesen. (Ősz.)

Jack Campbell: Rendíthetetlen (Dauntless)
Mindennapi military sci-finket Uram add meg nekünk ma! Avagy ki gondolta volna, hogy egyszer azt fogom mondani, hogy bizony úgy olvasnék egy jó (!) Scalzit. Igaz ezt nem az amerikai netceleb írta, de jó esély van rá, hogy nem hiába népszerű Amerikában. Szétvert űrflotta, kiábrándult katonák, és egy mirelitből kimentett háborús veterán. BSG és Vének háborúja fanatikusoknak kötelező darab.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Children of the Mind)
Mindössze 16 évet kellett várni arra, hogy kiderüljön, vajon végleg elöntötte-e Card agyát a Fajirtás végén felsejlő vallási téboly. Avagy végre elégtételt kapnak azok az olvasók, akik gyűlölik, ha egy regényt két könyvként írnak meg, de csak az egyiket jelentetik meg. Ami biztosan lesz: öreg Ender (nem vén Ender), akinek Zeuszként a fejéből pattantak elő a könyv bizonyos karakterei, illetve gigászi hangyabolyok, remélhetőleg nem Starship Troopers kivitelben. (Ősz.)

Neal Stephenson: Seveneves
A könyv fizikai méretei miatt nem vagyunk meggyőződve róla, hogy ebben a naptári évben a kezünkbe vehetjük, de a remény hal meg utoljára. Stephensonból kiindulva, érnek majd bennünket meglepetések, mert aki képes sumér hackerekről és a toalettpapír kezelés szabályairól is cyberpunkot írni, attól minden kitelik.

Vernor Vinge: A Deepness in the Sky
Egy zsánerrasszista egyszersmind menthetetlenül optimista is, ezért töretlenül várja egy olyan könyv megjelenését, amire valljuk be, nem fogadnánk nagyobb összegben. Pedig egyébként van itt is minden: a Tűz lobban a mélybenből ismert Lomha Zónában fénysebesség alatt közlekedő hatalmas kereskedő űrflotta, mindenféle emberi civilizáció, és egy pókszerű faj, amelyik sajátságos csillagászati körülményei miatt csak rövid ideig képes aktív civilizációként működni. Ez sem rövid könyv, de legalább sok nyomdahiba fér el benne.


Hát ímhol olvashattátok a kinyilatkoztatást, feleim, tessék mélyen a pénztárcátokba nyúlni és áldozni az Igazi Science Fiction oltárán, addig pedig Greg Egan és Alastair Reynolds szelleme kísérjen benneteket utatokon! A végtelenbe, és tovább!

2015. július 6., hétfő

Forró napokra ajánlom

Ha már éppen leolvadna az emberről a bőr a nagy kánikulában, két igencsak hasznos dolgot tehet: beül a hűvös lakásba (vagy kádba, medencébe) egy jó könyvvel, vagy a moziba, megnézni egy remek filmet. Össze is szedtem három alkotást, amikről más helyeken írtam, és tökéletesnek tartok erre a célra.


Kezdjük talán az ausztrál sivataggal (ami amúgy igazából Afrikában van, a forgatás alatt a természet megtréfálta a stábot és Ausztrália hirtelen kizöldült), ahol is George Miller megcsinálta az igazi Mad Max epigont, ami sokkal jobb, mint az eredeti. Igen, mindenki jól hallotta: az autós posztapokaliptika mára már ZS-filmek klisétára lett, erre jön az eredeti író/rendező és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul ennél tovább már nem lehet feszíteni a Mad Max élményt: a két órás játékidőben kb. húsz percig nem robognak a szereplők (azaz nincs akció vagy annak előkészítése), a többiben mind folyamatos a pörgés. Ráadásul a dizájn, a sminkek, az autók és az egész látványvilág hihetetlenül magával ragadó (pláne ha tudjuk, hogy még a lángoló gitár is igazi). És bármennyire is meglepő, de bizony ez egy feminista film - na jó, ez így durva, de komolyan és erőteljesen szól a női egyenjogúságról és a nők erejéről, elég csak megnézni Charlize Theron karakterét, aki lényegében a főhős, és kompetens, a nőkért tevőlegesen harcoló valaki (nem egy női testbe bújt férfi). És ezen kívül is nagyon sok rétege van a filmnek. Ami pedig az akciót illeti, nos, mindig is öröm ennyire jól megkoreografált üldözést és gyilkolást nézni a vásznon. Szóval ha csak egyetlen filmet néz meg az ember 2015-ben az az új Mad Max legyen (és utána úgy is napokig fogja hallgatni a zenéjét).


Na most nem ez a legjobb Szorokin. Kicsit néha leül, itt-ott nem nagyon érteni, miért is jó nekünk egy-egy fejezet, de amikor jó, akkor nagyon jó. Szorokin elméje annyira furcsa, hogy az ötletei azonnal letaglózzák az olvasót. Nagyon nem is tudnék mit hozzátenni ahhoz, amit az ajánlóban írtam, veszteni nagyon nem veszíthet vele senki, aki szereti az ilyen furcsa könyveket és nem zavarja, hogy kicsit lassan haladnak a dolgok.


Amit mindenképpen érdemes tudni erről a regényről, az az, hogy ez az utóbbi évek legfontosabb és több szempontból is a legjobb magyar fantasztikus regénye. Nem csak mint fantasy, de még a sci-fiket is simán maga mögé utasítja. A témája, annak komplexitása, kidolgozottsága, a karakterek, a konfliktusaik, a világképe, mind azonnal klasszikussá teszik a regényt. A szerző nem mismásol, nem feledkezik el arról, hogy bizony itt nem lehet félvállról venni a dolgokat, bizony rendesen összerakta a könyvet. És mindenki meg tudja találni azt, amit neki mond, legyen az nő vagy férfi. Számomra a könyv érzelmi vonala volt a leginkább letaglózó, ha végiggondoljuk az egész helyzetet szűkölve tekintünk a körülöttünk lévő világra is. A Horgonyhely nem azért lesz nagyon durva könyv, mert csonkítás, erőszak és embertelen elnyomás van benne (és pár sokkoló jelenet), hanem mert a valóság legfontosabb kérdéséről beszél: a gyűlöletről és mások leigázásáról, aminek egyik formája, hogy a világ lakóinak felét alacsonyabb rendűnek tartják csak azért, mert egy bizonyos nemhez tartoznak. Mindenkinek el kell ezt a könyvet olvasnia, gondoljon akármit a nőkről és a feminizmusról. Ennél fontosabb könyv nem nagyon lesz egy darabig a magyar fantasztikumban.

2015. július 3., péntek

Oly sokáig voltunk lent (Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól)

„Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.”

Ritkán szoktam ilyet mondani, de nem a szerzőre, hanem a kiadóra haragszom. Jelen helyzetben az Agave Kiadóra legújabb regényük, Pék Zoltán Feljövök érted a város alól című könyve miatt. A regényt a kiadói marketing nagyon erősen pozícionálta, egyszerre komor sci-fi jövőkép, egyszerre Budapest-regény, undeground, dicki vízió, ráadásul mindehhez figyelemfelkeltő borítót is készítettek, a szerző személye (elismert és sokak által kedvelt fordító) és a cím (ami ráadásul többszörös jelentést hordoz) csak tovább fokozta az olvasók várakozását. De hangozzon bármennyire is keményen, ezt a regényt nem lett volna szabad kiadni. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy Pék Zoltán kötete egyáltalán nem érdemes a kiadói figyelemre. De így, ebben a formában ez még nem „kulcsrakész” könyv. Ez egy kézirat, egy első draft, amivel még sokat kell dolgozni, amíg a fogyasztók elé kerülhet, és ez nem csak a szerző feladata.

„A világ olyan valószínűtlen,
Az álom én vagyok,
Olyan jövőkbe nézek,
Amiket sosem láthatok”

A rövidke regény szétszórt információmorzsákkal építi fel a világát: a jövőben (?) Buda és Pest két egymással ellentétes fejlődési utat választott városállam. Előbbiben a könyv történései előtt 25 évvel történt Merénylet (egy korábban jelentéktelennek hitt vallási szekta vezetőjének meggyilkolása) után egy teokratikus, múlt felé forduló államalakulat jött létre, utóbbiban a keleti bevándorlókkal karöltve egy high-tech „city” alakult ki. A hajdani belváros pedig amolyan senkiföldje, ahol főhősünk, Corvinus is tevékenykedik. Kisebb-nagyobb, a legális és illegális határán billegő munkákból tartja fenn magát, kallódik, semmilyen cél nem vezérli. Amikor azonban egy régi ismerőse (nehéz lenne barátnak nevezni) és üzlettársa felkéri, hogy segítsen egy eltűnt fiú ügyében, aki Budára szökött, régi sebek tépődnek fel, Corvinus pedig úgy tűnik, célt kap az életébe.

Ez így összefoglalva, a fülszöveggel és a borítóval megtámogatva nagyon hatásosnak tűnik. Érdekes disztópia, borzongató világkép, mindez az ismerős Budapesten (mindig elgondolkodom azon, hogy aki nem a fővárosban él, mennyivel másként dekódolja az ott játszódó szövegeket), magyar közegben, egy antihőssel, rejtéllyel és komor atmoszférával. Igen ám, de mindezek legjobban a fülszövegben vannak összerakva, ugyanis amit a regény produkál, az nem éppen ez.

„Mint egy hosszú háború
ahol győz az ellenség”

A Feljövök érted a város alól esetében Pék Zoltán azt a regényírói hagyományt követi – tudatosan vagy tudattalanul –, amikor a cselekmény csupán egy eszköz a világ bemutatására és/vagy a szerző különböző témákkal kapcsolatos gondolatainak átadására. Ezzel semmi gond nem is lenne, ha a történet nem élne túlságosan sok klisés fordulattal. Ami már csak azért is probléma, mert nem sok fordulat van a regényben.. Az olvasóban egy idő után kialakul az az elképzelés, hogy hiába is várna a lassan haladó cselekménytől izgalmat, amiért tovább kellene követnie Corvinust, azt nem fogja megkapni, a kiszámíthatóság és a sablonosság hamar megöli a kötet cselekményét, ami máris megnehezíti Pék Zoltán dolgát, hogy fenntartsa az olvasóban az érdeklődést.

Forrás
A szerző ráadásul hiába próbál atmoszférát teremteni, nem állt össze a fejemben a könyv világa. A beígért high-tech Pest például megmarad pár mondatnak. De ugyanez igaz az egész fiktív Pest-Budára, az ember nem érzi, hogy valóban ott jár, ahol a Keleti és Nyugati Pályaudvarok leomló, de patinás épületei vannak, ahol a hatalmas sugár- és körutak, gangos belvárosi házak, a hullámzó Duna, a folyó felé magasodó budai hegyek, a Bazilika, a Vár, a kis budai utcák a dombok közt és a sűrű pesti úthálózat alkotnak egy különös, egyedi hibrid metropoliszt. Attól, hogy a szereplők kimondják, hogy a megjelenő féltucatnyi budapesti helyszín és épület micsoda, még nem lesz a könyv „Budapest-regény”. Az élményt meg kell teremteni, nem el kell mondani. Olvasás közben a helyszín nem rendelkezik funkcióval, csak van, ezért bármelyik másik valós vagy fiktív kettéosztott városban játszódhatna a történet. Budapestnek megvan a maga sajátossága, amiért nem csak a többi magyar várostól, de a világ több más nagyvárosától is különbözik. Ez a különbözőség viszont nagyon hiányzik ebből a könyvből. Ráadásul olvasás közben inkább az ugrott be, hogy Gáspár András jövőbeli városa a Kiálts farkast című könyvében sokkal élőbb és „pestibb” (az inkább pesti regény, sem mint budapesti). De nem ez az egyetlen könyv, ami eszembe jutott Pék Zoltán kapcsán.

Pék Zoltánt fordítóként ismerik, nekem azonban mégsem Gaiman vagy Dick ugrott be olvasás közben, hanem az, hogy ő ültette át magyarra Jeff Noon Vurtját. Ez a manchesteri pszichedelikus, cyberpunk-szerű, sci-fi/fantasy hibrid kaland nagyon egyedi élményt nyújt az olvasóknak. Jelen regény stílusában mintha valami hasonlót próbálna megvalósítani. Elsősorban azt mondanám, minimalista stílust akart elérni a szerző, olyan mondatokkal, amik mindegyikének súlyt kíván adni. Azonban ez a másik végletbe csúszik át., A sok komor szentencia, különösen mert a főszereplő E/1-ben, jelen időben narrál, egy idő után unalmassá, üressé, néhol már-már nevetségessé válik. Corvinus ráadásul a regény előrehaladtával mintha egyre sűrűbben akarna megosztani életbölcsességeket, nagy igazságokat. Viszont ettől is csak olyan lesz, mint a kerület furcsa figurája, akit mindenki ismer, de senki sem vesz komolyan. Corvinus ráadásul nem éppen koherens karakter: egyszerre profi, aki tudja, hová kell menni, hová kell ütni, igazi cyberpunk figura – a regény nem CP, de erőteljesen épít annak elemeire –, aki a társadalom peremén él, saját elhatározásból semmilyen emberi kapcsolata nincsen. Ugyanakkor egy idő után kezd olyan lenni, mint egy kis senki, aki igazából nem annyira jó, aki nem azért szótlan, mert nem akar megszólalni, hanem mert nincs is mit mondania igazából az üres életbölcsességeken kívül. Corvinus nem antihős, Corvinus antikarakter. Értjük, hogy a múltjában kegyetlen dolgok vannak, de ezek is olyanok, mintha csak azért került volna oda, mert egy ilyen figurának sanyarú gyerekkor dukál. Természetesen van ennek a szálnak létjogosultsága, hiszen a jelenben több dolog is ide csatol vissza – a motiváció, bizonyos karakterekhez való viszonya etc. –, de ezt is üresnek és végtelenül klisésnek érezni, ahogyan szinte minden alkotóelemet.

Sokáig lehetne még beszélni a könyvről, ha pedig felvállalnánk, hogy bizonyos spoilereket elmondunk, akkor az egész kötet összedőlne – például miután főszereplőnk a fél könyvön keresztül végig aggódott, hogy át kell mennie Budára, mert az egy igazán szörnyű hely, egyszerűen csak átsétál, és minden akadály nélkül el is vegyül ott. Olyan érzést kelt ez, mintha feleslegesen misztifikálná túl a dolgot, az ember valami komolyabbra számít. Nem érezni, hogy van ok az aggodalomra és a félelemre. Mint amikor izgulunk, hogy vajon mi fog előugrani a szekrény mögül, de aztán kiderül, hogy semmi sincs ott.

Amiről még mindenképpen szólni kell az a regény zenei vonatkozása. A Feljövök érted a város alól egy Európa Kiadó szám egyik sora, ahogyan a regény minden egyes fejezete egy-egy késő hetvenes, de főleg nyolcvanas évekbeli zeneszámhoz kapcsolódik (Európa Kiadó, Hobo Blues Band, KFT, LGT, Piramis, Sziámi, Beatrice, Karthágó, Bikini etc.). Ezek a fejezetcímek jobb-rosszabb módon – néhol kifejezetten sután – beleszövődnek a könyv szövegébe is. A szerző egy interjújában kifejtette, hogy szerette volna beleilleszteni ezeket a szövegeket a könyvébe, a regény nem áll különösebb célzott viszonyban ezekkel. Nem arról van szó, hogy általuk tudatosan akarta a könyv értelmezését befolyásolni, azonban mégis ez történik. Úgy gondolom, ez lehet a könyv egyik kulcsa. A könyv, mondjuk így, annyira undergrounddá akart válni, mint ezek a zeneművek. Ha valaki ismeri ezeknek az együtteseknek a munkásságát és nagyjából el tudja képzelni a nyolcvanas évek „ellenkultúráját”, akkor olvasás közben talán maga is hajlamos úgy tekinteni Pék Zoltán regényére, mint ami ezt az érzést igyekszik megidézni. Az hagyján, hogy a könyvben igazán semmi sincs, amitől ne íródhatott volna a nyolcvanas években – valószínű, ha akkor jelenik meg, kultikussá válik, ha csak bizonyos körökben is –, de a felhasznált panelek és a szöveg stílusa is ezt az érzést erősítette meg bennem. Mert milyen is ezeknek a szövegeknek a jövőképe? Sötét, komor, a bomló szocializmus romjain valami rideg és embertelen nőtt fel, ahol az emberek tömegei élnek a társadalmon kívül, a rendszer elemberteleníti a polgárokat, elvesz minden reményt a jobb életre. Elég csak meghallgatni néhány számot a pesti prolik és a kallódó ifjúság életéről a nyolcvanas években, és továbbgondolni, milyen folytatása lehet egy ilyen jelennek. A regény világa is ilyen, mintha egy nyolcvanas évekbeli rock-zenekar albumának a szövegkönyve lenne az elképzelt jövőről, ahogyan azt a kirekesztettek látják. Csak sajnos, ahogyan a nyolcvanas évek sem csak a kőbányai lakótelepekről szólt, úgy a jövő sem csak ilyen. És amíg egy zeneszámban az ember nem foglalkozik az éppen csak felskiccelt világkép hiányosságaival – hiszen azt a szöveghez tartozó zene is segít megteremteni – addig egy regényben ezek a hiányosságok sokkal szembetűnőbbek. A stílus talán képes elfeledtetni, de még akkor is ott marad a hiány. Nem hiszem, hogy sokak számára fog ez az „album” ismerős életérzést felhozni, de azt hiszem, ha mégis, abban nagy szerepük lesz a fejezetek címeit adó zeneműveknek.

Úgy tűnhet, hogy semmi értékelhetőt nem találni Pék Zoltán első regényében. Ez nincs így, én igyekeztem nyitottan állni a könyvhöz, és kifejezetten sokat töprengtem rajta. Talán én is meglátom az értékeit, ugyanakkor azt gondolom, a szerzőnek még sokat kell dolgoznia, hogy minden elképzelését teljes mértékben meg tudja valósítani. Most ez sajnos nem sikerült neki, szemben mondjuk Totth Benedeknek a Holtversennyel (ez volt a harmadik könyv, ami olvasás közben eszembe jutott), aki sikeresen került át a fordítók világából a regényírókéba. Mindazonáltal úgy gondolom, ebben nem csak a szerző a felelős, bár valóban elhamarkodott és nem szerencsés ilyen kijelentést tenni. Én úgy látom, hogy az Agave kiadó nem foglalkozott kellően ezzel a szöveggel, több, nyilvánvaló hibát egy szerkesztő képes lett volna kiküszöbölni. Egy elsőkönyvessel sokat kell foglalkozni. Tanácsokkal kell segíteni és ha kell, visszatartani a kéziratot addig, amíg készen nem áll a kiadásra. Különösen, ha úgy gondol magára egy kiadó, mint egy írói műhelyre, vagy egy színtérre, ahol a kezdő szerzők megmérettethetik magukat. A Feljövök érted a város alól esetében a felelősség éppen ezért nem csak a szerzőé, de a kiadóé is.

Megnyílt a lábad előtt az időóceán
Várnak rád, hogy lépteid vezessék
Odaát egy ismeretlen sötét tartomány
Légy nálunk üdvözölve, vendég:
A Föld árnyékos oldalán

(Köszönet Szabó István Zoltán "Steve"-nek a szerkesztői észrevételekért)

2015. június 22., hétfő

Az időutazás tegnapja

Az időutazás napja végén ha nem is biztosra lehetett mondani, de elképzelhető volt, hogy lesz folytatása a Beregi-család történetének az időutazás által kaotikussá változtatott világban, a szerző, Brandon Hackett (Markovics Botond) pedig nem is rejtette véka alá, hogy bizony még egy kötetre szüksége van, hogy kereken lezárja az eseményeket és a felmerülő kérdéseket. Így aztán 2015-ben jött is Az időutazás tegnapja, ami kicsit olyan is, mint az elődje, kicsit más is, kicsit jobb is, de részemről kissé gyengébb.

Beregi Bálint, az időgép feltalálója saját fiatalkori önmagával, a nála fiatalabb szüleivel és későbbi szerelme, Rebeca fiatal változatával egy titkos mikrouniverzumban bujkál az időn kívül. Ugyanis nem elég, hogy az időutazás tönkretette az idővonalat és folyamatosan elnyeli a jövőt, közelebb hozva egy lokális - nem az egész univerzumra kiterjedő - világvégét, de még Donald Haugen és az általa irányított Haugen-dimenzió erőforrásai is azon vannak, hogy megtalálják Beregiéket. Ugyanis a két Bálint az egyetlen, aki megakadályozhatja az emberiség pusztulását a titokzatos időglobinok segítségével, amelyek egy másik időutazó civilizáció - az ún. Maxwell-démonok - technikája, egy olyan fajé, ami képes volt elmenekülni a saját téridejének pusztulása elől. Azonban mielőtt rájöhetnének a megoldásra, minden végérvényesen megváltozik, amikor Rebecát elfogják a haugenisták, és sokkal radikálisabban írják át az eddigi idővonalat.

Ez a regény is elsősorban cselekményközpontú, ugyanakkor mivel nem kell már olyan sok dolgot elmagyaráznia az időutazás világával kapcsolatban, mint az első résznek - ezért talán nem árt újra kézbe venni az előzményt - ezért több teret kaphatnak a karakterek. Itt ugyanis három nézőponti karakter szemszögéből látjuk az eseményeket: Rebeca, a fiatal Bálint és Octavia Haugen, aki Donald Haugen lánya. Azt kell mondjam, ez a hármas nézőpont erényére is és hátrányára is vált a könyvnek, minden problémámat erre tudom visszavezetni, de mielőtt úgy tűnne, csak a negatívumokkal foglalkozom, leszögezem, Az időutazás tegnapja még mindig egy minőségi szórakoztató sci-fi. Érdekes világot mutat be - ami már nem rendelkezik annyi idegenséggel, mint korábban, de ez nem is baj - és képes új és meglepő ötleteket felmutatni, amik igazán a regény második felében kerülnek elő, amikor Octavia és a titokzatos Maxwell-démonok nagyobb szerephez jutnak. A könyv legérdekesebb momentuma egyszerre következik szervesen az időutazásból, ugyanakkor képes egy, az eddig felépített világtól gyökeresen eltérő irányt mutatni, ami az én szememben a szerző rátermettségét mutatja. A cselekménye lendületes, nem lehet panaszunk arra, hogy unatkoznánk, vagy hogy nem kerülnek elő kellő fordulatok a könyvben, ráadásul ahogy közeledik a vég, úgy lesz egyre komorabb az atmoszféra is. A vége ugyan kissé kurta-furcsa, és én a feloldást is túlságosan lokálisnak éreztem a probléma globális voltával szemben - ezt jobban nem tudom hirtelen megfogalmazni -, de a történet tekintetében nincsen nagy hiányérzetem.

Calabi-Yau tér ábrázolása, ilyesmi
a Haugen-dimenzió (forrás)
Viszont kénytelen vagyok szólni a karakterekről. Azt olvasója válogatja, hogy érdekesnek találja-e a három fő figurát, és ezáltal az ő nézőpontjukat, vagy sem. Az én egyéni problémám, hogy számomra nem ők voltak a megfelelő nézőpontok, de ha ezen is túllendülünk, egy sokkal komolyabb dologgal találjuk szembe magunkat. Szemléletes, hogy amikor a metrón ráébredtem, hogy én egy young adult könyvet olvasok, először nem akartam hinni a szememnek. De ez egy nagyon erős megfogalmazás: a regény nem válik young adult könyvvé azért, mert két fiatal felnőtt főszereplője van. Ugyanakkor ez a két szereplő sokszor viselkedik és gondolkodik úgy, mint a YA történetek szereplői - értem ezalatt azt, hogy a nagy, saját érzelmi világukhoz nem kötődő konfliktusok közben sokszor inkább a saját érzelmi világuk érdekli őket. Rebeca és Bálint sokszor évődnek azon, vajon a másik mit érez, és hogy az egymáshoz való viszonyuk milyen minőségű is. Ezzel sem lenne önmagában még gond, de néha kifejezetten érthetetlen számomra, mi a célja ennek az egésznek. De ez csak az én szemszögemből tűnik céltalannak, hiszen lehet az egészet azzal magyarázni, hogy a fiatal szereplők így látják a világot, számukra - és ezért a történet alakulása szempontjából is - ezek a fontos kérdések, ez határozza meg a cselekedeteiket. És ez tény, ebben koherensek a karakterek. Ugyanakkor egyrészt kissé félrecsúszottnak érzem a korukat (nem tizennyolc és huszonkettő, inkább tizennégy és tizenhat éveseknek tűnnek), másrészt sokszor suták, nem élőek, és ez már Octaviára és más mellékszereplőkre is igaz. Előfordul, hogy nem teljes értékű karakterként működnek, hanem csak bizonyos jellemző karakterjegyek mentén, amiket aztán a szöveg próbál árnyalni - ilyen az idős Bálint és Rebeca kapcsolata. Nem teszi tönkre a regényt, de engem ez kissé zavart.

Hiába jó regény Az időutazás tegnapja, hiába remek, amikor Octavia és a Maxwell-démonok teret kapnak, és hiába szédítőek még mindig az időutazás lehetőségei, mire eljutottam odáig, a sok kurta-furcsa karakterdráma elvette a lelkesedésemet, és már nem tudtam visszakapni. Mindettől függetlenül minden sci-fi olvasónak bátran ajánlom a könyvet, hiszen jól végigviszi az előzményben felvetett kérdéseket, akciódús és érdekes történetet épít fel, továbbra is remek ötleteket dob bele a fortyogó időutazó-levesbe, amiből persze lehet, hogy nem mindenki tányérjára ugyanolyan ízű falatokat fog kimerni.

2015. március 22., vasárnap

Tavaszi olvasnivalók

Attól, hogy a blogon alig van írás, attól az élet nem áll meg, csak most kevesebb időm volt olvasni.


Kőrösitől eddig egyértelmű favorit a Romkert, de azért ez a könyv sem sikerült rosszul. Én az "ultimate családregény" címkével tudom illetni, ugyanis szinte minden tipikus, más magyar családregényekben is megjelenő sorsvariációt megkapunk a XX. századból - mindezt kicsit játékos elbeszélésben. Ez a játékosság volt ami igazából tetszett, illetve az orosz szál, annak szereplői ugyanis annyira élőek, emberiek, hogy nem tudsz nem együtt élni velük. A főszereplő, Luda karakterében megvan az a világszemlélet, amit te is el akarsz sajátítani, ahogyan te is szívesen tekintenél saját sorsodra. Ha nem is tökéletes regény - néha már unom a nagy magyar családregényeket - mindenképpen kellemes olvasmány.


Glukhovsky-t itthon is nagy kultusz övezi, a Metro regények szép bevételeket produkálnak, a közvetlen baráti körömből is két rajongóról tudok. Ez volt az első könyve, ami átütötte az ingerküszöbömet, és úgy álltam neki, hogy hajlandó vagyok megbocsátani neki, ha nem igazi, keményvonalas zsáner-sci-fi, de mond érdekes dolgokat és jól van megírva. Nos, egyrészt ez zsánerregény, legalább is teljesen úgy működik, másrészt ez egy rosszul megírt zsánerregény. Nem is akarok erre több szót fecsérelni, régen tudtam már ilyen egyenesen, jól megfoghatóan leírni, miért rossz szerintem egy regény. Az egyik szerkesztő szerint olyan olvasni a kritikát, mint "végignézni egy balesetet". Én meg azt hiszem Glukhovsky-t hanyagolom.


Nem voltam nagy bizalommal a könyv felé, tartottam tőle, hogy majd kapom a nagy üres szentenciákat, hogy milyenek is ezek a mai fiatalok, Aztán az első harminc oldal után sutba dobtam az előítéleteimet - igen, nekem is vannak, előítéletesen kezdek el olvasni minden könyvet. Aztán ha jó egy könyv akkor képes az előítéleteimet felülírni. Na, Totth Benedek könyvének sikerült. Nem mondom, hogy nem lehetett volna egy sokkal jobb regény - nem bántam volna, ha jobban belemászunk a főhősök lelkivilágába, kicsit árnyaltabbak a cselekedeteik mozgatórugói, és néhol nem éreztem volna megalapozatlannak az eseményeket -, viszont a stílus és a miliő telitalálat. A szöveg viszi magával az embert, komolyan, régen olvastam már ennyire jól olvasható szöveget, ami ráadásul minden erőlködés nélkül képes összehozni az irodalmi nyelvet a beszélt köznyelvvel, annak minden trágárságával, szlengjével és fordulatával. A főszereplő srácok mondatairól nem az jutott eszembe, mint általában az ilyen könyveknél, hogy a szerző csak maximum a BKV-n kapott el pár töredékes beszélgetést. Ez pedig már külön jó pont. Ráadásul végre elszakadtunk a budapesti nagyvárostól és az idealizált vidék képétől, és megkaptuk a vidéki magyar várost olyannak, amilyen: kopott, szürke, unalmas. Olyan hely, ahol nem feltétlenül öröm fiatalnak lenni - persze sok ilyen hely van sajnos ma Magyarországon -, de mégis sokan itt kénytelenek élni. Látszik, hogy az íróra mekkora hatást gyakorolt Palahniuk és Brett Easton Ellis, ami nem baj, csak valahogy a stílus sikeresen elterelte a figyelmet a könyv többi részéről. Mindenesetre meglepődtem, mennyire tetszett a könyv még így is, szóval a szerző második kötetére is vevő vagyok.

2015. március 15., vasárnap

Istenemberek

A szovjet sci-fi általában nagyon csúnyán öregszik. Ennek több oka is van: egyrészt a stílus, amit a szerzők (és a fordítók) adtak a regényeknek az évek alatt egyre messzebb került a hétköznapi beszédtől - ezzel párhuzamosan pedig a szórakoztató művek nyelvezetétől -, másodszor pedig sok, különösen az ötvenes-hatvanas években írt könyv hajlamos a technikai zsargonnak azt a fajtáját használni, ami harminc-negyven év alatt már idejétmúlttá vált. Mindehhez pedig hozzájön az a gyakran direktben, külső nyomásra (?) vállalt optimista, idealista jövőkép, ahol a (szovjet/kommunista) ember meghódítja a Kozmoszt, barátságba kerül a különféle idegen lényekkel, melyeket gyakran ő maga segít egy jobb és erkölcsösebb civilizáció eléréséhez. Ez a három komponens napjainkra, amikor a realizmus még a teljesen elrugaszkodott űroperába is könyörtelenül betolta koszos csizmáját, megmosolyogtatóvá vált. Nagyon kevés az a kivétel, ami manapság is élvezetes tud lenni, még ha a fenti hibákat fel is vonultatja. Szergej Sznyegov trilógiája - a három regény a Galaktikus felderítés (1966), Behatolás a Perseusba (1968) és A fordított idő gyűrűje (1978) -, amit együttesen Istenemberek (Люди как боги) címen adtak ki pont ilyen.

A kétkötetes magyar kiadás Ámon László borítóival
A történet kezdete a XXVI. században indul, a Földön, ahol a fiatal Eli és barátai hosszú útra indulnak az Ohrára, az emberiség mesterséges bolygójára, ahol a csillagvilág különféle lényeinek követei élnek. Az utazás nem titkolt célja, hogy többet megtudjanak egy eddig még nem ismert faj, az emberekre nagyon hasonlító galaktok civilizációjáról, és évezredekkel ezelőtti háborújukról, amit a csak pusztítónak nevezett idegenek ellen vívtak. Eli és társai hamarosan egy hatalmas űrhajón, a Téremésztőn elindulnak a Perseus felé, hogy segítsenek a galaktoknak pusztítók elleni ősi háborújukban.

Röviden ez a premisszája az Istenembereknek, de ha azt mondom, hogy mindez csupán az első kötetben történik, akkor talán világossá válik, hogy Sznyegov nagyon is mozgalmas trilógiát írt meg. A jövőbeli Föld, az újdonsült úrhajók, a Plútó mesterséges világa, az Ohra, a különféle idegen lények, majd a Perseus csillagvilágának és az emberek és pusztítók találkozásának története után, a harmadik kötetben a szerző még messzebbre viszi hőseit, egészen a Galaktika magjába. És mindeközben Sznyegov nagyon sokat elmélkedik az ember szerepéről a világegyetemben, arról, mi lehet a célja, hogyan kell és érdemes viszonyulnia más fajokhoz, ezen keresztül pedig önmagához. Elsőre ez a történet is lehetne egy száraz, idealista szovjet förmedvény, ahol a rendíthetetlen hősök szembeszállnak minden nehézséggel, amit a világűr eléjük vet, és nemes küzdelmükben végül elviszik a szebb jövőt a sokat szenvedett és/vagy primitív fajoknak. Félreértés ne essék, ez is benne van a trilógiában, de az író szerencsére képes elrugaszkodni a szovjet sci-fi realizmusától, szabadjára engedi a fantáziáját és kész kalandok egész sokaságát beletölteni a művébe. A trilógia pedig pontosan akkor működik a legjobban, amikor ezeket a szerző meglépi.

Valószínű, ha tizenévesen olvasom ezt a könyvet, akkor imádtam volna. Ez a jövő ugyanis amellett, hogy ismerős más orosz művekből, mégis izgalmas és színes. Az idegen lények mind érdekesek, az író élénk fantáziájának termékei, legyenek azok a Vega kígyólényei, a pusztítók vagy a Galaxis magjának furcsa teremtményei. Nem érezni azt, hogy ezek a lények csak zöldre festett emberek, még akkor sem, ha sokszor a beszédmódjuk és gondolkodásuk emberi sémákat követ. A Téremésztő csillaghajó útja, majd az újabb expedíciók eseményei érdekesek, ráadásul Sznyegov pár igencsak remek elemmel gazdagítja a történetet, mint a mesterségesen megalkotott sárkányok, pegazusok, vagy a harmadik kötet intelligens kutyája. A pusztítók félig gépi lények által benépesített birodalmához hasonlóval én még nem találkoztam szovjet sci-fiben, sőt, az egész trilógia nagyon egyedi világot vonultat fel. Nem csoda, ha hazájában közkedvelt alkotás és Magyarországon is sokak kedvencévé vált. Igazi kalandos űropera.

Azonban mégsem voltam képes maradéktalanul szeretni a trilógiát. Először is a szovjet sci-fi felvázolt hibái sokszor itt is jelen vannak. Az optimizmus még nem olyan erős, vagy legalább is nem annyira megalapozatlan, hiszen a szereplők és főleg Eli részletesen végiggondolja a felmerülő erkölcsi kérdéseket. Ráadásul az író okosan alkot belső ellenzéket is, hogy ütköztethesse a gondolatokat. De ahogyan a pusztítók elképzeléseinek megcáfolásánál, úgy itt is és mindenhol, ahol két ellentétes nézet ütközik össze, ha jobban megvizsgáljuk ezeket a "más gondolatokat", láthatjuk, hogy sokszor hézagosak, nem végiggondoltak, csak arra valók, hogy legyen minek ellentmondani. A harmadik kötetben éreztem ennek az átgondoltságnak a hiányát, ahol a Perseusban történtek után húsz év telt el, és a változások sokszor nem hatnak életszerűnek. Persze ezt Sznyegov is láthatta, mert itt-ott igyekezett érzékeltetni, hogy nem minden zökkenőmentes - néhol még apró konfliktust is épített erre -, de attól még mindig túlságosan idealistaként vitte véghez a dolgokat.

Egy japán borító
Emellett sokkal jobban zavart a tudományos vagy annak szánt eszmefuttatások hada. Már az első két kötetben is vannak a mai fülnek furcsán hangzó monológok és tudományos hipotézisek, de ezeket még elnézi az ember a cselekmény sodrában - ráadásul Sznyegov nem fél egy-két fontos szereplőt megölni, ami a fenti optimista világot komorabbá, ezáltal izgalmasabbá teszi -, de a harmadik regényben ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Ez egyébként is jobban elkülönül a másik két regénytől, azok egy történetet mondanak el, míg ez egy másikat. Kezdetben sokkal jobban is érdekelt, mint a korábbiak, mert a komor felütés és a minden eddiginél nagyobb kihívás, valamint a korábban megszokott világképtől való elrugaszkodás újszerűséget adott az egésznek. A történet felétől azonban egyre vontatottabbá válnak az események, a szereplők sokszor oldalakon keresztül csak elmélkednek, Eli sokkal többet vívódik, gyakran a mai olvasó számára kifejezetten céltalanul. És amikor leül a cselekmény akkor hirtelen ránk zúdul a kínos tudományos szöveg és a szereplők avitt beszéde. Különösen Romero vállaltan régies beszédmódja az, amivel ki lehetett kergetni a világból, az ő cikornyás körmondatai ma már parodisztikusak, még akkor is, ha sokszor maga a narrátor - Eli - is kifejti azt nézetét, hogy ez már neki is túlzás. Afölött már nem is érdemes elidőzni, hogy Elin és néhány mellékszereplőn kívül az összes karakter ugyanolyan, beszédmódjuk ugyanaz, mint ami a fő narrációé - ezt ugyanis az ember hajlamos elnézni egy negyven-ötven éves regénynek. Azonban be kell vallanom, hogy amikor az író a szereplők közti ellentéteket igyekszik használni, hogy előre mozdítsa a cselekményt, akkor azok működnek, az ellentétek megalapozottnak hatnak, még ha mai szemmel túl mesterkéltnek is tűnnek a szereplők egyes cselekedetei.

Ennek ellenére mégis azt mondom, az Istenemberek a szovjet-orosz sci-fi egyik legérdekesebb műve, és bizonyos szempontból a legjobb is. Hiszen ha végiggondolom az általam olvasott orosz sci-fiket - Jefremov, Bulicsov, Sztrugackij, Kagarlackij és még sorolhatnánk -, akkor nem igazán találok ehhez foghatóan grandiózus, izgalmas, akciódús és színes történetet. Rengeteg apró és hatalmas ötlet, Big Dumb Objectek - amik a mai űropera kihagyhatatlan elemei -, egyedi és furcsa idegen világok és lények vonulnak végig a több, mint ezer oldalon. Ráadásul itt a címmel ellentétben az ember nem válik istenné. Igen, képes hallatlan dolgokat véghezvinni, bolygókat elpusztítani, teremtene, életet létrehozni, legyűrni a fizikai világ törvényeit, felhasználni a teret és az időt, ennek ellenére mégis megmarad embernek - persze szovjet mércével mérve. Embernek, aki esendő, nem mindenható, aki sokszor vívódik, szeret, gyűlöl, de ha kell, képes a jóra, az önfeláldozásra, a segítségnyújtásra. Valóban humanista könyvről van szó, ahol a humanizmus kiterjed minden érző élőlényre. A szenvedés, ahogyan a főhős mondja, nem gyengül a fizikai távolsággal, és egy érző lényt ugyanúgy bánt egy másik érző lény fájdalma, mint a sajátja. Persze nem olyan elemi erejű itt a humanizmus, mint Sztrugackijék könyveiben, de innen, a szabad világból szemlélve nem kell szégyenkeznie Sznyegovnak sem. Minden hibája ellenére ez egy jó történet, amit ha meg is rágott az idő vasfoga, még mindig nyújthat kellemes szórakozást az olvasóknak.

2015. január 17., szombat

Pandóra csillaga

Az egészet ott kell kezdenem, hogy 2012 nagyon erős év volt számomra science fiction regények terén. Pontosabban a második fele, amikor is gyakorlatilag a képembe robbant a new space opera a maga lélegzetelállítóan érdekes, eleven és a bennem élő, a sci-fit imádó, űrhajókkal és idegen bolygókkal teli fantáziájú gyereket magával ragadó ötleteivel. Alastair Reynolds két regénye, a Tűz lobban a mélyben Vernor Vinge-től, és Peter F. Hamilton könyve, A földre hullt sárkány. Ugyan előbbiek sokkal grandiózusabbak, és később többször is hivatkoztam rájuk, mégis, Hamilton regénye valahol sokrétűbb és szimpatikusabb is számomra, ráadásul nagyon meg is lepett olvasás közben. Azóta várom, hogy Hamiltont felfedezze újra a hazai könyvkiadás, és amikor egy éve megtudtam, hogy a Delta Vision ki akarja adni a Pandóra csillagát (Pandora's Star) és közvetlen folytatását, a Júdás elszabadult (Judas Unchained), mindenhol ezt tekintettem az év legfontosabb sci-fi megjelenésének. Aztán végül hosszú várakozás után a kezembe vehettem a 2004-es könyvet (két kötetben), és bár nagyon sokáig kételkedtem, mégis végül azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy rögtön belekezdenék a folytatásba.

2050-ben a NASA első Mars-expedíciója hosszú utazás után landol a vörös bolygón. Wilson Kime élete csúcspontját éli át pilótaként, legalább is egészen addig így gondolja, amíg egy házilag barkácsolt űrruhában le nem inti az űrhajójukból kiszálló asztronautákat Nigel Sheldon, egy fizikus, aki barátjával, Ozzie Isaacsszel épp az előbb nyitott féregjáratot a Földről a Marsra. Ezután ugrik a történet, és 2380-ban vesszük fel ismét a fonalat. Ekkor a Csillagközi Nemzetközösség keretein belül az emberek már több mint száz világon élnek, amiket a féregjáratok segítségével, szisztematikusan gyarmatosítottak. A bolygókat hatalmas vasúti hálózat szövi be, melyek a világokat összekötő kapukon keresztül biztosítják a faj lüktető életmódját. Az olyan új felfedezéseknek hála, mint a személyiség adattárolóba mentése és a kvázi örök életet biztosító megfiatalító kezelések, a társadalmat nagy fokú stabilitás jellemzi, csupán néhány elszigetelt esetben kell katonai erőt bevetni. A hatalmas vállalatok, planetáris és csillagközi dinasztiák, köztük pedig talán a legnagyobb, a féreglyuk-technológia monopóliumával rendelkező Térhajlítású Űrközlekedési Vállalat irányítja a Nemzetközösséget. Béke és nyugalom jellemzi az átlagemberek életét.

Egy jelentéktelen bolygón azonban egy csillagász megdöbbentő felfedezést tesz. A Nemzetközösség kutatói eddig is tudták, hogy egy több, mint ezer fényévnyire, a féregjáratok hatósugarán túl lévő kettőscsillag tagjait valami különös idegen burok vett körbe. Azonban senki sem gondolta, hogy a beburkolás nem éveket, hanem pillanatokat vett igénybe. Az emberiség vezetői felbolydulnak: valami van odakint, ami mérhetetlen hatalommal bír, és valamiért egész csillagrendszereket szigetel el. A Dyson Alfa és Béta fajai magukat szigetelték el? Vagy valaki más zárt be valamit? Akármiért is történt, egy bizonyos, veszély leselkedik az űr eddig fel nem térképezett részében. Ugyan az emberiség már találkozott idegenekkel, mint a sok világon jelen lévő szilfenek vagy a hatalmas , több fajnak otthonául szolgáló űrhajóval, a Mennyei Angyallal, de ezek csupán minimális hatást gyakorolnak a Nemzetközösség életére. Az emberek úgy döntenek, űrhajót építenek és a féregjárat-technológia segítségével elmennek a Dyson Ikrekhez, kideríteni, ki és miért hozta létre a két burkot. Wilson Kime-nak most újfent lehetősége nyílik arra, hogy átélje az igazi felfedezés élményét és dicsőségét, mint a Második Esély nevű hajó kapitánya.

Azonban a Nemzetközösségen belül sokan nem akarják, hogy az űrhajó elinduljon. A magukat az Emberi Öntudat Őrzőinek nevező terrorista szervezet meg van győződve, hogy egy idegen lény, a Csillagutazó, beépült a Nemzetközösségbe, és végső célját, az emberiség elpusztítását a Második Eséllyel akarja elérni. És bár a legendás nyomozó, Paula Myo már évtizedek óta a nyomukban van, félő, hogy sikerrel járnak az expedíció megakadályozását illetően.

Ahogyan az a hosszú történetismertetésből is látszik, ez egy grandiózus, több nagyobb és apróbb összetevőből felépülő világ, ahol a szerző több tucatnyi szereplőt mozgat. A fent leírt történet csupán a főbb vonala a regénynek, emellett még több kiegészítő szál is van, és ezek mindegyike valamit hozzátesz az egész képhez. A legfontosabb dolog éppen ez a könyvvel kapcsolatban: ez egy 1150 oldalas írás, ami ráadásul valójában csak egy fél regény, a folytatással lesz teljes a történet (mint a Hyperion és a Hyperion bukása esetében, azzal a különbséggel, hogy a Pandóra csillaga egymaga hosszabb, mint Simmons két Hyperionja együtt). És igazából a méret minden felmerülő főbb negatívum oka. Hamilton szeret lassan építkezni, ez már A földre hullt sárkánynál is látszott, ám amíg az egy 700 oldalas katonai sci-fi, addig ebben a regényben 700 oldalig nem sok igazán erős fordulat történik. A több szál és több szereplő bemutatása, elmélyítése, kapcsolataik felvázolása, a Nemzetközösség világának, bolygóinak lefestése akarva-akaratlanul hihetetlen méretűvé duzzasztják a könyvet. Ráadásul az én ízlésemnek néhol már sok volt a leírás, a különböző planéták és a nemzetközösségi élet jellemzőinek bemutatása nem igényelt feltétlenül ennyit, ahogyan némelyik szál is sokkal hosszabb, mint amit a szerepük indokol - még akkor is, ha azok is a könyv végére érdekessé válnak, az egyikről ráadásul sejteni, hogy igazán a folytatásban lesz szerepe. Egy ekkora könyvnél az ember óhatatlanul elfelejti, mit olvasott öt-hat-hétszáz oldallal korábban. És az rendben van, hogy ha elfelejtettük, akkor az nem is volt igazán releváns információ, de néha a meglepetés azért ért, mert eszembe jutott, hogy egyik vagy másik szereplővel már találkoztunk - 300 oldallal korábban.

A részletességnek persze nem csak negatív oldala van. Hamilton nagyon sok időt szentel arra, hogy bemutassa, hogyan is néz ki ez a XXIV. század, hogyan működik a gazdaság, a társadalom, milyen az az életforma, ahol az ember számos életciklust tud maga mögött, vagy éppen hogyan is működik a bűnüldözés. Mindezeknek köszönhetően egy hihetetlenül grandiózus képet kapunk a jövőről, annak miriádnyi aspektusáról, olyan szintű realista ábrázolásmóddal, amivel a csili-vili űrhajós sci-fikhez szokott olvasó ritkán fut össze egy űroperában (mert attól, hogy mindenki féregjáratokon utazik, a történet a regény végére igazi űrhajós science fictionné válik). És ami a legfurcsább, egy idő után azon veszi észre magát az ember, hogy rendben, sok mindent megtudtunk a világról, de azok az elemek is érdekelnének bennünket, amikre csak egy-két elejtett utalás jutott (ugyanis azoknak tényleg semmi szerepük nincsen). Az író így is talán az összes aspektusát, következményét, lehetőségét megmutatja egy ilyen jellegű jövőnek, a lehetséges társadalmi kísérletektől kezdve az élvhajhász életmód legszélsőségesebb változatáig.

Jim Burns

Persze az ember egy idő után ráun a nagy világbemutatásra, erre már fentebb kitértem. A sztori néha észveszejtően lassan cammog előre, és hiába lesz később jelentősége egy-egy szálnak, kezdetben ezt nem érezzük. De amikor az űrhajósok végre a könyv felénél eljutnak a beburkolt csillagokhoz, ott átkapcsol a történet. Nem mondom, hogy felpörögnek az események, de onnantól kezdve exponenciálisan megnő a 100 oldalra jutó fordulatok száma, a megdöbbentő összefüggések felbukkanása és úgy egészében az az érzés, amikor az ember szinte fizikailag ugrik egyet a meglepetéstől. Hamilton itt - gyakorlatilag a magyar kiadás második kötetében - mutatja meg igazán, mire is képes. A feszültség némelyik jelenetben fizikailag tapinthatóvá válik, aztán amikor kiderül, mi is van a burok alatt, ott az író elengedheti a fantáziáját, és azt is beszippantja a könyv, aki unta az azt megelőző közel 700 oldalt. Sajnos el kell ismerni, hogy egy 200 oldalas könyvnél nem baj, ha a fele csak felvezetés, de egy 1200 oldalasnál már igen. Viszont ez most nagyon rosszul fog hangzani: én valahol az utolsó 400 oldal miatt meg tudok bocsátani. Ugyanis a könyv végére viszont már tényleg teljesen felpörögnek az események, az eddig unalmas szálak is érdekesekké válnak, a nyugodt, optimista jövőképbe Hamilton szinte örömmel tolja bele a konfliktust, és a szemünk láttára következik be a kataklizma. Az ember elkezd izgulni, szorítani a szereplőknek, elkezdi falni az oldalakat, érdeklődve olvassa, mi történik a különféle szereplőkkel. Aztán amikor óhatatlanul eljutunk az utolsó oldalhoz, azonnal nyúlnánk a folytatásért.

Viszont bármennyire is érdekes lesz a regény a végére, bármennyire is grandiózus a világa, bármennyire is csigázzák fel az embert a konfliktusok, ezt a könyvet minden erénye ellenére sem tudom áhítattal forgatni. Egyszerűen attól, hogy egy nagyon egyedi sci-fi univerzumot épít fel és csavar rengeteget a sztorin - és igen, megemelem a kalapom, egyes húzásai tényleg briliánsak -, még nem tudok elfeledkezni a stílus egyszerűségéről. Itt nem fogunk frappáns, idézhető mondatokkal találkozni, vagy mély filozófiai eszmefuttatásokba botlani. Karakterdrámát se nagyon várjunk, a szereplők mindegyike rendelkezik jellegzetes stílusjegyekkel, és nem mondanám őket sablonosnak - ha kétdimenziósnak is tűnnek, azért még el kell ismerni, hogy ezek elég érdekes dimenziók -, de ennyi karakter esetében óhatatlan, hogy csak néhányuk mozgatórugóiba nyerhetünk bepillantást. Az olyan karakterek, mint a terrorista Elvin, Ozzie vagy Kime, kiemelkednek a másodlagosan érdekes szereplők közül (Nigel Sheldon, Oscar vagy éppen Melanie, aki egy idegesítő és jelentéktelen mellékalakból válik nagyon fontossá, ezzel indokolva az első kötet unalmát kicsit oldó nyomozós vonal meglétét). De a két legérdekesebb figura a két nagy ellenlábas, Paula Myo nyomozó és Bradley Johansson, az Őrzők vezetője. Paula a maga szociális és érzelmi kirekesztettségével együtt is az egész könyv legérdekfeszítőbb alakja, ő az, aki szemmel láthatóan a legkompetensebb, legaktívabb, egy igazi kulcsfigura. Johansson pedig egy, a háttérben manipuláló kultuszvezér, akiről azonban a könyv előrehaladtával egyre többet tudunk meg, míg a végére az olvasóban teljesen megkérdőjeleződik az, amit eddig gondolt róla.

Végeredményben viszont elég nehéz úgy ítélkezni egy regény fölött, hogy gyakorlatilag csak a felét olvastam el. Annyi már látszik, hogy itt valami grandiózus dolog várható, hiszem sok központi kérdésre nem hogy választ nem kaptunk, de még utalást sem, viszont egyes elejtett momentumokból arra lehet következtetni, hogy itt bizony még sok meglepetés fog várni bennünket. Ráadásul azért is nehéz helyzetben vagyok, mert szívem szerint azt mondanám, csak akkor kezdjen bele az ember az olvasásba, ha utána - esetleg egy szusszanásnyi szünet beiktatásával - neki tud állni a folytatásnak. Viszont azt is ki kell emelnem, hogy Hamilton magyarországi kiadása miatt mindenkit arra kapacitálok, hogy ha teheti, vegye meg a könyvet - persze csak ha érdekli a történet, remélem, nem fog benne csalódni -, ezzel is támogatva a jövőbeli más művek kiadását. A Pandóra csillaga esetében azt minden hezitálás nélkül elmondhatom, hogy ez egy monumentális sci-fi, igazi, jól megírt new space opera, ahol a realista világalkotás és a sziporkázó, néha teljesen egyedi ötletek jól kiegészítik egymást. Hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy nem kellett csalódnom Peter F. Hamiltonban, ugyanis a kezdeti (még ha ez a kezdet a regény feléig is tartott) kétségek és rossz szájíz ellenére, a kisebb döccenők mellett is valóban önfeledten tudtam élvezni az elém táruló képet és a történetet, aminek nagyon várom a befejezését.

Manchu képe a francia kiadáshoz

2015. január 6., kedd

2014 zenével

Valahogy most nincsen kedvem évértékelőt írni. Biztos van, akit érdekel, melyik könyvek tetszettek a legjobban, de nem érzek rá késztetést, hogy ilyenekről írjak, nem tudom, miért. Talán mert most sokkal jobban foglalkoztat a saját valós életem. Viszont személyes hangú visszatekintést sem szerettem volna, egyrészt mert félek, hogy túlságosan sokat osztanék meg magamról, amit később megbánnék, másrészt a visszatekintéseknek csak akkor van értelmük, ha az ember tanul vagy merít a történtekből. Miközben nézegettem (hallgattam) a blogger kollegina zenei összeállítását az ötlött a fejembe, miért nem zenékkel mutatom be 2014-et? Igaz, hogy nem tudok zenélni, nem értek a zenéhez, nem tudom megkülönböztetni a zenei stílusokat (mármint névvel nem), de zenével nőttem fel, szinte mindig kell, hogy szóljon valami a közelemben. Talán éppen ezért sokszor egy-egy helyzetnek, emléknek, érzésnek, könyvnek, filmnek, sőt, embernek is társítok a fejemben jellegzetes zenét, amit hallva rá asszociálok (például Blue Swimm című Yppah számról az Óraverzum ugrik be, csak hogy mondjak egy könyvet).

Persze nehéz lenne mindent zenével illusztrálni, de meglepően sok új hangzás került be az életembe. Talán ez is jelent valamit. Lássuk! (Ezeken kívül persze sok más és más zenét hallgatok, de ezek a legerősebb hatásúak szigorúan a tavalyi évből.)

2015. január 2., péntek

Solaris

Stanisław Lem egyike volt a legismertebb nem angolszász sci-fi szerzőknek, a Solarist (1961) pedig sokan - valószínűleg joggal - a legfontosabb művének tartják. Valószínűleg sokat segített a népszerűsítésében Andrej Tarkovszkij filmadaptációja, ami nem csak, mint science fiction, de mint lélektani film is fontos alkotás (nem csoda, ha amerikai remake is készült belőle). A regény és a két filmváltozat érdekes módon ugyanannak a történetnek három különböző aspektusát emeli ki, három különböző megközelítést alkalmaz. Most a regényről fogok csak beszélni, de ajánlom megtekintésre a filmváltozatokat is (még az újat is, minden hibája ellenére).

A történet kezdetén Kris Kelvin pszichológus megérkezik a Solaris Állomásra, ahol néhány tudós munkálkodik azon, hogy megértse, de legalább is tanulmányozza az idegen bolygót befedő, különös, élő óceánt. Kelvinnek hamar rá kell jönnie, hogy a tudósok között őrült állapotok uralkodnak, de ami a legkülönlegesebb, nemsokára neki is szembesülnie kell azzal, amit valószínűleg az óceán okozott. Vajon miről van szó? Az eddig kiismerhetetlen, gyakran a józan észnek ellentmondóan viselkedő óceánlény kapcsolatfelvételi próbálkozásáról? Vagy valami félresikerült kísérletről? Esetleg isteni büntetésről? Netán épp ellenkezőleg, lehetőségről, hogy az emberek rendbe hozzák régi hibájukat? Akármelyik is, Kelvinnek szembe kell néznie saját legmélyebb félelmével.

A könyv bár ötven éves, ez nem érződik rajta annyira, pontosabban a technikai részleteken az ember hajlamos átsiklani, ugyanis maga az alapfelvetés roppant érdekes, a prózája pedig nem is akar klasszikus értelemben vett sci-fiként viselkedni. Ugyanakkor mégis sci-fi regényről beszélünk, ami egy klasszikus toposzt próbál átértelmezni.

A regény két fő gondolatmenet mentén szerveződik. Az egyik a kapcsolatfelvétel örök témája, Az idegen óceánlény vizsgálata az emberiség legnagyobb kihívása, valami, amire már régóta vágynak. Ugyanakkor hamar rájönnek a kutatók, hogy szinte semmit sem képesek kihámozni a megfigyeléseikből és kísérleteikből, a külön tudományággá vált Solaris-kutatás - a szolarisztika - száz éve alatt ugyan hatalmas mennyiségű adat és hipotézis halmozódott fel, de tények tekintetében annál szegényesebbek az emberek. A könyv sok oldalon keresztül foglalkozik ezekkel a hipotézisekkel, a szolarisztika történetével, kutatóival, közben pedig bemutatja az óceán természetét, jellemzőit. Ezek a részek sokszor talán túl vontatottak, ugyanakkor érdekes gondolatokat tartalmaznak a tudomány fejlődéséről, jellegéről, mindenféle tudomány mivoltáról. Lem egy percig sem hagyja az olvasót reménykedni: meddő kísérlet bármilyen módon is vizsgálni az óceánt, és bár a könnyv végén nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy talán most változás következik ebben, az olvasó nem képes már feltétlenül reménykedni. A bukás, az igazi megismerhetetlen elfogadása a legnehezebb feladat mindenkinek. A Solaris ezért válik kulcsfontosságú regénnyé, mert a sci-fi klasszikus alapvetését, miszerint az univerzum megismerhető és a tudomány segítségével minden megmagyarázható, teljes mértékben megkérdőjelezi.

Ráadásul nem csak az univerzum megismerhetősége kerül mérlegre, hanem az elképzelés is, hogy az ember "meghódítja" a világegyetemet és a csillagokat. Ahogyan az amerikai határvidék mítosza áttevődött az űrbe a ponyvamagazinokban, úgy az idegen világok amolyan kicsit eltorzított, de lényegében antropomorf helyek lettek, az idegenek sem sokban különböznek azoktól a civilizációs formáktól, amiken az emberiség a történelem során átesett. Sok science fictionben az idegen, a más valami jellemző emberi felnagyítása, tükörként arra szolgál, hogy az emberiség tanulmányozhassa benne magát. A Solaris óceánja azonban minden, csak nem emberi. Lem ki is fejti, hogy az ember antropomorf szemlélete a legnagyobb gát, ám ennél is nagyobb az, hogy az ember számára megérthetetlenül idegen az egész bolygó. Ugyanakkor mégis talán az óceán az, ami a leginkább képes megmutatni az emberi lélek legmélyét. (Aminek az ötlete és bemutatása valóban egyedi és felejthetetlen.)

És éppen ez, a lélek legmélye a másik központi eleme Lem művének, vagyis Kelvin és Harey története. Tarkovszkij filmje erre fókuszál, és számomra ennek a történetnek ez sokkal fontosabb részének is tűnik. Azonban amíg a filmváltozatban minden egzisztenciális kérdés ennek a karakterdrámának a hatáskörében történik, addig a könyv kevesebbet foglalkozik vele, és egyetértve a kolleginával, hiába az ebből a szituációból fakadó - néhol valóban remek jelenetekben felvillantott - feszültség, az állandóan beékelődő tudományos fejtegetések megakasztják a történetnek ezt a szálát, és az olvasó elveszítheti érdeklődését. Amíg a filmváltozatban az egzisztenciális vonal fogott meg, addig a könyvnek inkább a korábban taglalt tudományfilozófiai vonala és a sci-fi alapötlet újraértelmezése fogott meg. Igazából itt Kelvin és Harey története csupán ürügy, sokkal jobban is ki lehetett volna használni a kettejük viszonyában rejlő drámát. Ritkán mondok ilyet, de lehetett volna hosszabb a könyv, hogy a felmerülő kérdéseke jobban kifejtse.

Emellett sajnos nekem is problémám volt a könyv végén hirtelen előkerülő vallásfilozófiával, amit annak tudok be ugyan, hogy a megismerés kudarca akarva-akaratlanul előhívja az emberből a metafizikai magyarázatokat - mert az emberi agynak valamilyen magyarázatot kell találnia az érthetetlen eseményekre. Azonban ezt a részt ennek ellenére is előkészítés nélkülinek éreztem.

Érdekes, hogy mikor évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, megfogott, de nem tudtam megmondani, amíg újra nem olvastam, hogy mi volt az az aspektusa, ami nagyon tetszett. Újraolvasva megint érdekesnek találtam a felvetett kérdéseket, de talán a filmváltozat miatt is már sokkal jobban meglátom azt, amitől talán még jobb lehetne a könyv. Félreértés ne essék, a Solaris nagyon erős és nagyon fontos könyv, több gondolata is intelligens és továbbgondolásra érdemes. Csupán arról van szó, hogy kihasználatlanul maradtak bizonyos lehetőségei, amiket viszont Tarkovszkij a maga módján kihasznált.

(Lábjegyzet: Lem nem szerette a filmváltozatot, holott erre véleményem szerint semmi oka nem volt.)

Forrás