2015. június 22., hétfő

Az időutazás tegnapja

Az időutazás napja végén ha nem is biztosra lehetett mondani, de elképzelhető volt, hogy lesz folytatása a Beregi-család történetének az időutazás által kaotikussá változtatott világban, a szerző, Brandon Hackett (Markovics Botond) pedig nem is rejtette véka alá, hogy bizony még egy kötetre szüksége van, hogy kereken lezárja az eseményeket és a felmerülő kérdéseket. Így aztán 2015-ben jött is Az időutazás tegnapja, ami kicsit olyan is, mint az elődje, kicsit más is, kicsit jobb is, de részemről kissé gyengébb.

Beregi Bálint, az időgép feltalálója saját fiatalkori önmagával, a nála fiatalabb szüleivel és későbbi szerelme, Rebeca fiatal változatával egy titkos mikrouniverzumban bujkál az időn kívül. Ugyanis nem elég, hogy az időutazás tönkretette az idővonalat és folyamatosan elnyeli a jövőt, közelebb hozva egy lokális - nem az egész univerzumra kiterjedő - világvégét, de még Donald Haugen és az általa irányított Haugen-dimenzió erőforrásai is azon vannak, hogy megtalálják Beregiéket. Ugyanis a két Bálint az egyetlen, aki megakadályozhatja az emberiség pusztulását a titokzatos időglobinok segítségével, amelyek egy másik időutazó civilizáció - az ún. Maxwell-démonok - technikája, egy olyan fajé, ami képes volt elmenekülni a saját téridejének pusztulása elől. Azonban mielőtt rájöhetnének a megoldásra, minden végérvényesen megváltozik, amikor Rebecát elfogják a haugenisták, és sokkal radikálisabban írják át az eddigi idővonalat.

Ez a regény is elsősorban cselekményközpontú, ugyanakkor mivel nem kell már olyan sok dolgot elmagyaráznia az időutazás világával kapcsolatban, mint az első résznek - ezért talán nem árt újra kézbe venni az előzményt - ezért több teret kaphatnak a karakterek. Itt ugyanis három nézőponti karakter szemszögéből látjuk az eseményeket: Rebeca, a fiatal Bálint és Octavia Haugen, aki Donald Haugen lánya. Azt kell mondjam, ez a hármas nézőpont erényére is és hátrányára is vált a könyvnek, minden problémámat erre tudom visszavezetni, de mielőtt úgy tűnne, csak a negatívumokkal foglalkozom, leszögezem, Az időutazás tegnapja még mindig egy minőségi szórakoztató sci-fi. Érdekes világot mutat be - ami már nem rendelkezik annyi idegenséggel, mint korábban, de ez nem is baj - és képes új és meglepő ötleteket felmutatni, amik igazán a regény második felében kerülnek elő, amikor Octavia és a titokzatos Maxwell-démonok nagyobb szerephez jutnak. A könyv legérdekesebb momentuma egyszerre következik szervesen az időutazásból, ugyanakkor képes egy, az eddig felépített világtól gyökeresen eltérő irányt mutatni, ami az én szememben a szerző rátermettségét mutatja. A cselekménye lendületes, nem lehet panaszunk arra, hogy unatkoznánk, vagy hogy nem kerülnek elő kellő fordulatok a könyvben, ráadásul ahogy közeledik a vég, úgy lesz egyre komorabb az atmoszféra is. A vége ugyan kissé kurta-furcsa, és én a feloldást is túlságosan lokálisnak éreztem a probléma globális voltával szemben - ezt jobban nem tudom hirtelen megfogalmazni -, de a történet tekintetében nincsen nagy hiányérzetem.

Calabi-Yau tér ábrázolása, ilyesmi
a Haugen-dimenzió (forrás)
Viszont kénytelen vagyok szólni a karakterekről. Azt olvasója válogatja, hogy érdekesnek találja-e a három fő figurát, és ezáltal az ő nézőpontjukat, vagy sem. Az én egyéni problémám, hogy számomra nem ők voltak a megfelelő nézőpontok, de ha ezen is túllendülünk, egy sokkal komolyabb dologgal találjuk szembe magunkat. Szemléletes, hogy amikor a metrón ráébredtem, hogy én egy young adult könyvet olvasok, először nem akartam hinni a szememnek. De ez egy nagyon erős megfogalmazás: a regény nem válik young adult könyvvé azért, mert két fiatal felnőtt főszereplője van. Ugyanakkor ez a két szereplő sokszor viselkedik és gondolkodik úgy, mint a YA történetek szereplői - értem ezalatt azt, hogy a nagy, saját érzelmi világukhoz nem kötődő konfliktusok közben sokszor inkább a saját érzelmi világuk érdekli őket. Rebeca és Bálint sokszor évődnek azon, vajon a másik mit érez, és hogy az egymáshoz való viszonyuk milyen minőségű is. Ezzel sem lenne önmagában még gond, de néha kifejezetten érthetetlen számomra, mi a célja ennek az egésznek. De ez csak az én szemszögemből tűnik céltalannak, hiszen lehet az egészet azzal magyarázni, hogy a fiatal szereplők így látják a világot, számukra - és ezért a történet alakulása szempontjából is - ezek a fontos kérdések, ez határozza meg a cselekedeteiket. És ez tény, ebben koherensek a karakterek. Ugyanakkor egyrészt kissé félrecsúszottnak érzem a korukat (nem tizennyolc és huszonkettő, inkább tizennégy és tizenhat éveseknek tűnnek), másrészt sokszor suták, nem élőek, és ez már Octaviára és más mellékszereplőkre is igaz. Előfordul, hogy nem teljes értékű karakterként működnek, hanem csak bizonyos jellemző karakterjegyek mentén, amiket aztán a szöveg próbál árnyalni - ilyen az idős Bálint és Rebeca kapcsolata. Nem teszi tönkre a regényt, de engem ez kissé zavart.

Hiába jó regény Az időutazás tegnapja, hiába remek, amikor Octavia és a Maxwell-démonok teret kapnak, és hiába szédítőek még mindig az időutazás lehetőségei, mire eljutottam odáig, a sok kurta-furcsa karakterdráma elvette a lelkesedésemet, és már nem tudtam visszakapni. Mindettől függetlenül minden sci-fi olvasónak bátran ajánlom a könyvet, hiszen jól végigviszi az előzményben felvetett kérdéseket, akciódús és érdekes történetet épít fel, továbbra is remek ötleteket dob bele a fortyogó időutazó-levesbe, amiből persze lehet, hogy nem mindenki tányérjára ugyanolyan ízű falatokat fog kimerni.

2015. március 22., vasárnap

Tavaszi olvasnivalók

Attól, hogy a blogon alig van írás, attól az élet nem áll meg, csak most kevesebb időm volt olvasni.


Kőrösitől eddig egyértelmű favorit a Romkert, de azért ez a könyv sem sikerült rosszul. Én az "ultimate családregény" címkével tudom illetni, ugyanis szinte minden tipikus, más magyar családregényekben is megjelenő sorsvariációt megkapunk a XX. századból - mindezt kicsit játékos elbeszélésben. Ez a játékosság volt ami igazából tetszett, illetve az orosz szál, annak szereplői ugyanis annyira élőek, emberiek, hogy nem tudsz nem együtt élni velük. A főszereplő, Luda karakterében megvan az a világszemlélet, amit te is el akarsz sajátítani, ahogyan te is szívesen tekintenél saját sorsodra. Ha nem is tökéletes regény - néha már unom a nagy magyar családregényeket - mindenképpen kellemes olvasmány.


Glukhovsky-t itthon is nagy kultusz övezi, a Metro regények szép bevételeket produkálnak, a közvetlen baráti körömből is két rajongóról tudok. Ez volt az első könyve, ami átütötte az ingerküszöbömet, és úgy álltam neki, hogy hajlandó vagyok megbocsátani neki, ha nem igazi, keményvonalas zsáner-sci-fi, de mond érdekes dolgokat és jól van megírva. Nos, egyrészt ez zsánerregény, legalább is teljesen úgy működik, másrészt ez egy rosszul megírt zsánerregény. Nem is akarok erre több szót fecsérelni, régen tudtam már ilyen egyenesen, jól megfoghatóan leírni, miért rossz szerintem egy regény. Az egyik szerkesztő szerint olyan olvasni a kritikát, mint "végignézni egy balesetet". Én meg azt hiszem Glukhovsky-t hanyagolom.


Nem voltam nagy bizalommal a könyv felé, tartottam tőle, hogy majd kapom a nagy üres szentenciákat, hogy milyenek is ezek a mai fiatalok, Aztán az első harminc oldal után sutba dobtam az előítéleteimet - igen, nekem is vannak, előítéletesen kezdek el olvasni minden könyvet. Aztán ha jó egy könyv akkor képes az előítéleteimet felülírni. Na, Totth Benedek könyvének sikerült. Nem mondom, hogy nem lehetett volna egy sokkal jobb regény - nem bántam volna, ha jobban belemászunk a főhősök lelkivilágába, kicsit árnyaltabbak a cselekedeteik mozgatórugói, és néhol nem éreztem volna megalapozatlannak az eseményeket -, viszont a stílus és a miliő telitalálat. A szöveg viszi magával az embert, komolyan, régen olvastam már ennyire jól olvasható szöveget, ami ráadásul minden erőlködés nélkül képes összehozni az irodalmi nyelvet a beszélt köznyelvvel, annak minden trágárságával, szlengjével és fordulatával. A főszereplő srácok mondatairól nem az jutott eszembe, mint általában az ilyen könyveknél, hogy a szerző csak maximum a BKV-n kapott el pár töredékes beszélgetést. Ez pedig már külön jó pont. Ráadásul végre elszakadtunk a budapesti nagyvárostól és az idealizált vidék képétől, és megkaptuk a vidéki magyar várost olyannak, amilyen: kopott, szürke, unalmas. Olyan hely, ahol nem feltétlenül öröm fiatalnak lenni - persze sok ilyen hely van sajnos ma Magyarországon -, de mégis sokan itt kénytelenek élni. Látszik, hogy az íróra mekkora hatást gyakorolt Palahniuk és Brett Easton Ellis, ami nem baj, csak valahogy a stílus sikeresen elterelte a figyelmet a könyv többi részéről. Mindenesetre meglepődtem, mennyire tetszett a könyv még így is, szóval a szerző második kötetére is vevő vagyok.

2015. március 15., vasárnap

Istenemberek

A szovjet sci-fi általában nagyon csúnyán öregszik. Ennek több oka is van: egyrészt a stílus, amit a szerzők (és a fordítók) adtak a regényeknek az évek alatt egyre messzebb került a hétköznapi beszédtől - ezzel párhuzamosan pedig a szórakoztató művek nyelvezetétől -, másodszor pedig sok, különösen az ötvenes-hatvanas években írt könyv hajlamos a technikai zsargonnak azt a fajtáját használni, ami harminc-negyven év alatt már idejétmúlttá vált. Mindehhez pedig hozzájön az a gyakran direktben, külső nyomásra (?) vállalt optimista, idealista jövőkép, ahol a (szovjet/kommunista) ember meghódítja a Kozmoszt, barátságba kerül a különféle idegen lényekkel, melyeket gyakran ő maga segít egy jobb és erkölcsösebb civilizáció eléréséhez. Ez a három komponens napjainkra, amikor a realizmus még a teljesen elrugaszkodott űroperába is könyörtelenül betolta koszos csizmáját, megmosolyogtatóvá vált. Nagyon kevés az a kivétel, ami manapság is élvezetes tud lenni, még ha a fenti hibákat fel is vonultatja. Szergej Sznyegov trilógiája - a három regény a Galaktikus felderítés (1966), Behatolás a Perseusba (1968) és A fordított idő gyűrűje (1978) -, amit együttesen Istenemberek (Люди как боги) címen adtak ki pont ilyen.

A kétkötetes magyar kiadás Ámon László borítóival
A történet kezdete a XXVI. században indul, a Földön, ahol a fiatal Eli és barátai hosszú útra indulnak az Ohrára, az emberiség mesterséges bolygójára, ahol a csillagvilág különféle lényeinek követei élnek. Az utazás nem titkolt célja, hogy többet megtudjanak egy eddig még nem ismert faj, az emberekre nagyon hasonlító galaktok civilizációjáról, és évezredekkel ezelőtti háborújukról, amit a csak pusztítónak nevezett idegenek ellen vívtak. Eli és társai hamarosan egy hatalmas űrhajón, a Téremésztőn elindulnak a Perseus felé, hogy segítsenek a galaktoknak pusztítók elleni ősi háborújukban.

Röviden ez a premisszája az Istenembereknek, de ha azt mondom, hogy mindez csupán az első kötetben történik, akkor talán világossá válik, hogy Sznyegov nagyon is mozgalmas trilógiát írt meg. A jövőbeli Föld, az újdonsült úrhajók, a Plútó mesterséges világa, az Ohra, a különféle idegen lények, majd a Perseus csillagvilágának és az emberek és pusztítók találkozásának története után, a harmadik kötetben a szerző még messzebbre viszi hőseit, egészen a Galaktika magjába. És mindeközben Sznyegov nagyon sokat elmélkedik az ember szerepéről a világegyetemben, arról, mi lehet a célja, hogyan kell és érdemes viszonyulnia más fajokhoz, ezen keresztül pedig önmagához. Elsőre ez a történet is lehetne egy száraz, idealista szovjet förmedvény, ahol a rendíthetetlen hősök szembeszállnak minden nehézséggel, amit a világűr eléjük vet, és nemes küzdelmükben végül elviszik a szebb jövőt a sokat szenvedett és/vagy primitív fajoknak. Félreértés ne essék, ez is benne van a trilógiában, de az író szerencsére képes elrugaszkodni a szovjet sci-fi realizmusától, szabadjára engedi a fantáziáját és kész kalandok egész sokaságát beletölteni a művébe. A trilógia pedig pontosan akkor működik a legjobban, amikor ezeket a szerző meglépi.

Valószínű, ha tizenévesen olvasom ezt a könyvet, akkor imádtam volna. Ez a jövő ugyanis amellett, hogy ismerős más orosz művekből, mégis izgalmas és színes. Az idegen lények mind érdekesek, az író élénk fantáziájának termékei, legyenek azok a Vega kígyólényei, a pusztítók vagy a Galaxis magjának furcsa teremtményei. Nem érezni azt, hogy ezek a lények csak zöldre festett emberek, még akkor sem, ha sokszor a beszédmódjuk és gondolkodásuk emberi sémákat követ. A Téremésztő csillaghajó útja, majd az újabb expedíciók eseményei érdekesek, ráadásul Sznyegov pár igencsak remek elemmel gazdagítja a történetet, mint a mesterségesen megalkotott sárkányok, pegazusok, vagy a harmadik kötet intelligens kutyája. A pusztítók félig gépi lények által benépesített birodalmához hasonlóval én még nem találkoztam szovjet sci-fiben, sőt, az egész trilógia nagyon egyedi világot vonultat fel. Nem csoda, ha hazájában közkedvelt alkotás és Magyarországon is sokak kedvencévé vált. Igazi kalandos űropera.

Azonban mégsem voltam képes maradéktalanul szeretni a trilógiát. Először is a szovjet sci-fi felvázolt hibái sokszor itt is jelen vannak. Az optimizmus még nem olyan erős, vagy legalább is nem annyira megalapozatlan, hiszen a szereplők és főleg Eli részletesen végiggondolja a felmerülő erkölcsi kérdéseket. Ráadásul az író okosan alkot belső ellenzéket is, hogy ütköztethesse a gondolatokat. De ahogyan a pusztítók elképzeléseinek megcáfolásánál, úgy itt is és mindenhol, ahol két ellentétes nézet ütközik össze, ha jobban megvizsgáljuk ezeket a "más gondolatokat", láthatjuk, hogy sokszor hézagosak, nem végiggondoltak, csak arra valók, hogy legyen minek ellentmondani. A harmadik kötetben éreztem ennek az átgondoltságnak a hiányát, ahol a Perseusban történtek után húsz év telt el, és a változások sokszor nem hatnak életszerűnek. Persze ezt Sznyegov is láthatta, mert itt-ott igyekezett érzékeltetni, hogy nem minden zökkenőmentes - néhol még apró konfliktust is épített erre -, de attól még mindig túlságosan idealistaként vitte véghez a dolgokat.

Egy japán borító
Emellett sokkal jobban zavart a tudományos vagy annak szánt eszmefuttatások hada. Már az első két kötetben is vannak a mai fülnek furcsán hangzó monológok és tudományos hipotézisek, de ezeket még elnézi az ember a cselekmény sodrában - ráadásul Sznyegov nem fél egy-két fontos szereplőt megölni, ami a fenti optimista világot komorabbá, ezáltal izgalmasabbá teszi -, de a harmadik regényben ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Ez egyébként is jobban elkülönül a másik két regénytől, azok egy történetet mondanak el, míg ez egy másikat. Kezdetben sokkal jobban is érdekelt, mint a korábbiak, mert a komor felütés és a minden eddiginél nagyobb kihívás, valamint a korábban megszokott világképtől való elrugaszkodás újszerűséget adott az egésznek. A történet felétől azonban egyre vontatottabbá válnak az események, a szereplők sokszor oldalakon keresztül csak elmélkednek, Eli sokkal többet vívódik, gyakran a mai olvasó számára kifejezetten céltalanul. És amikor leül a cselekmény akkor hirtelen ránk zúdul a kínos tudományos szöveg és a szereplők avitt beszéde. Különösen Romero vállaltan régies beszédmódja az, amivel ki lehetett kergetni a világból, az ő cikornyás körmondatai ma már parodisztikusak, még akkor is, ha sokszor maga a narrátor - Eli - is kifejti azt nézetét, hogy ez már neki is túlzás. Afölött már nem is érdemes elidőzni, hogy Elin és néhány mellékszereplőn kívül az összes karakter ugyanolyan, beszédmódjuk ugyanaz, mint ami a fő narrációé - ezt ugyanis az ember hajlamos elnézni egy negyven-ötven éves regénynek. Azonban be kell vallanom, hogy amikor az író a szereplők közti ellentéteket igyekszik használni, hogy előre mozdítsa a cselekményt, akkor azok működnek, az ellentétek megalapozottnak hatnak, még ha mai szemmel túl mesterkéltnek is tűnnek a szereplők egyes cselekedetei.

Ennek ellenére mégis azt mondom, az Istenemberek a szovjet-orosz sci-fi egyik legérdekesebb műve, és bizonyos szempontból a legjobb is. Hiszen ha végiggondolom az általam olvasott orosz sci-fiket - Jefremov, Bulicsov, Sztrugackij, Kagarlackij és még sorolhatnánk -, akkor nem igazán találok ehhez foghatóan grandiózus, izgalmas, akciódús és színes történetet. Rengeteg apró és hatalmas ötlet, Big Dumb Objectek - amik a mai űropera kihagyhatatlan elemei -, egyedi és furcsa idegen világok és lények vonulnak végig a több, mint ezer oldalon. Ráadásul itt a címmel ellentétben az ember nem válik istenné. Igen, képes hallatlan dolgokat véghezvinni, bolygókat elpusztítani, teremtene, életet létrehozni, legyűrni a fizikai világ törvényeit, felhasználni a teret és az időt, ennek ellenére mégis megmarad embernek - persze szovjet mércével mérve. Embernek, aki esendő, nem mindenható, aki sokszor vívódik, szeret, gyűlöl, de ha kell, képes a jóra, az önfeláldozásra, a segítségnyújtásra. Valóban humanista könyvről van szó, ahol a humanizmus kiterjed minden érző élőlényre. A szenvedés, ahogyan a főhős mondja, nem gyengül a fizikai távolsággal, és egy érző lényt ugyanúgy bánt egy másik érző lény fájdalma, mint a sajátja. Persze nem olyan elemi erejű itt a humanizmus, mint Sztrugackijék könyveiben, de innen, a szabad világból szemlélve nem kell szégyenkeznie Sznyegovnak sem. Minden hibája ellenére ez egy jó történet, amit ha meg is rágott az idő vasfoga, még mindig nyújthat kellemes szórakozást az olvasóknak.

2015. január 17., szombat

Pandóra csillaga

Az egészet ott kell kezdenem, hogy 2012 nagyon erős év volt számomra science fiction regények terén. Pontosabban a második fele, amikor is gyakorlatilag a képembe robbant a new space opera a maga lélegzetelállítóan érdekes, eleven és a bennem élő, a sci-fit imádó, űrhajókkal és idegen bolygókkal teli fantáziájú gyereket magával ragadó ötleteivel. Alastair Reynolds két regénye, a Tűz lobban a mélyben Vernor Vinge-től, és Peter F. Hamilton könyve, A földre hullt sárkány. Ugyan előbbiek sokkal grandiózusabbak, és később többször is hivatkoztam rájuk, mégis, Hamilton regénye valahol sokrétűbb és szimpatikusabb is számomra, ráadásul nagyon meg is lepett olvasás közben. Azóta várom, hogy Hamiltont felfedezze újra a hazai könyvkiadás, és amikor egy éve megtudtam, hogy a Delta Vision ki akarja adni a Pandóra csillagát (Pandora's Star) és közvetlen folytatását, a Júdás elszabadult (Judas Unchained), mindenhol ezt tekintettem az év legfontosabb sci-fi megjelenésének. Aztán végül hosszú várakozás után a kezembe vehettem a 2004-es könyvet (két kötetben), és bár nagyon sokáig kételkedtem, mégis végül azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy rögtön belekezdenék a folytatásba.

2050-ben a NASA első Mars-expedíciója hosszú utazás után landol a vörös bolygón. Wilson Kime élete csúcspontját éli át pilótaként, legalább is egészen addig így gondolja, amíg egy házilag barkácsolt űrruhában le nem inti az űrhajójukból kiszálló asztronautákat Nigel Sheldon, egy fizikus, aki barátjával, Ozzie Isaacsszel épp az előbb nyitott féregjáratot a Földről a Marsra. Ezután ugrik a történet, és 2380-ban vesszük fel ismét a fonalat. Ekkor a Csillagközi Nemzetközösség keretein belül az emberek már több mint száz világon élnek, amiket a féregjáratok segítségével, szisztematikusan gyarmatosítottak. A bolygókat hatalmas vasúti hálózat szövi be, melyek a világokat összekötő kapukon keresztül biztosítják a faj lüktető életmódját. Az olyan új felfedezéseknek hála, mint a személyiség adattárolóba mentése és a kvázi örök életet biztosító megfiatalító kezelések, a társadalmat nagy fokú stabilitás jellemzi, csupán néhány elszigetelt esetben kell katonai erőt bevetni. A hatalmas vállalatok, planetáris és csillagközi dinasztiák, köztük pedig talán a legnagyobb, a féreglyuk-technológia monopóliumával rendelkező Térhajlítású Űrközlekedési Vállalat irányítja a Nemzetközösséget. Béke és nyugalom jellemzi az átlagemberek életét.

Egy jelentéktelen bolygón azonban egy csillagász megdöbbentő felfedezést tesz. A Nemzetközösség kutatói eddig is tudták, hogy egy több, mint ezer fényévnyire, a féregjáratok hatósugarán túl lévő kettőscsillag tagjait valami különös idegen burok vett körbe. Azonban senki sem gondolta, hogy a beburkolás nem éveket, hanem pillanatokat vett igénybe. Az emberiség vezetői felbolydulnak: valami van odakint, ami mérhetetlen hatalommal bír, és valamiért egész csillagrendszereket szigetel el. A Dyson Alfa és Béta fajai magukat szigetelték el? Vagy valaki más zárt be valamit? Akármiért is történt, egy bizonyos, veszély leselkedik az űr eddig fel nem térképezett részében. Ugyan az emberiség már találkozott idegenekkel, mint a sok világon jelen lévő szilfenek vagy a hatalmas , több fajnak otthonául szolgáló űrhajóval, a Mennyei Angyallal, de ezek csupán minimális hatást gyakorolnak a Nemzetközösség életére. Az emberek úgy döntenek, űrhajót építenek és a féregjárat-technológia segítségével elmennek a Dyson Ikrekhez, kideríteni, ki és miért hozta létre a két burkot. Wilson Kime-nak most újfent lehetősége nyílik arra, hogy átélje az igazi felfedezés élményét és dicsőségét, mint a Második Esély nevű hajó kapitánya.

Azonban a Nemzetközösségen belül sokan nem akarják, hogy az űrhajó elinduljon. A magukat az Emberi Öntudat Őrzőinek nevező terrorista szervezet meg van győződve, hogy egy idegen lény, a Csillagutazó, beépült a Nemzetközösségbe, és végső célját, az emberiség elpusztítását a Második Eséllyel akarja elérni. És bár a legendás nyomozó, Paula Myo már évtizedek óta a nyomukban van, félő, hogy sikerrel járnak az expedíció megakadályozását illetően.

Ahogyan az a hosszú történetismertetésből is látszik, ez egy grandiózus, több nagyobb és apróbb összetevőből felépülő világ, ahol a szerző több tucatnyi szereplőt mozgat. A fent leírt történet csupán a főbb vonala a regénynek, emellett még több kiegészítő szál is van, és ezek mindegyike valamit hozzátesz az egész képhez. A legfontosabb dolog éppen ez a könyvvel kapcsolatban: ez egy 1150 oldalas írás, ami ráadásul valójában csak egy fél regény, a folytatással lesz teljes a történet (mint a Hyperion és a Hyperion bukása esetében, azzal a különbséggel, hogy a Pandóra csillaga egymaga hosszabb, mint Simmons két Hyperionja együtt). És igazából a méret minden felmerülő főbb negatívum oka. Hamilton szeret lassan építkezni, ez már A földre hullt sárkánynál is látszott, ám amíg az egy 700 oldalas katonai sci-fi, addig ebben a regényben 700 oldalig nem sok igazán erős fordulat történik. A több szál és több szereplő bemutatása, elmélyítése, kapcsolataik felvázolása, a Nemzetközösség világának, bolygóinak lefestése akarva-akaratlanul hihetetlen méretűvé duzzasztják a könyvet. Ráadásul az én ízlésemnek néhol már sok volt a leírás, a különböző planéták és a nemzetközösségi élet jellemzőinek bemutatása nem igényelt feltétlenül ennyit, ahogyan némelyik szál is sokkal hosszabb, mint amit a szerepük indokol - még akkor is, ha azok is a könyv végére érdekessé válnak, az egyikről ráadásul sejteni, hogy igazán a folytatásban lesz szerepe. Egy ekkora könyvnél az ember óhatatlanul elfelejti, mit olvasott öt-hat-hétszáz oldallal korábban. És az rendben van, hogy ha elfelejtettük, akkor az nem is volt igazán releváns információ, de néha a meglepetés azért ért, mert eszembe jutott, hogy egyik vagy másik szereplővel már találkoztunk - 300 oldallal korábban.

A részletességnek persze nem csak negatív oldala van. Hamilton nagyon sok időt szentel arra, hogy bemutassa, hogyan is néz ki ez a XXIV. század, hogyan működik a gazdaság, a társadalom, milyen az az életforma, ahol az ember számos életciklust tud maga mögött, vagy éppen hogyan is működik a bűnüldözés. Mindezeknek köszönhetően egy hihetetlenül grandiózus képet kapunk a jövőről, annak miriádnyi aspektusáról, olyan szintű realista ábrázolásmóddal, amivel a csili-vili űrhajós sci-fikhez szokott olvasó ritkán fut össze egy űroperában (mert attól, hogy mindenki féregjáratokon utazik, a történet a regény végére igazi űrhajós science fictionné válik). És ami a legfurcsább, egy idő után azon veszi észre magát az ember, hogy rendben, sok mindent megtudtunk a világról, de azok az elemek is érdekelnének bennünket, amikre csak egy-két elejtett utalás jutott (ugyanis azoknak tényleg semmi szerepük nincsen). Az író így is talán az összes aspektusát, következményét, lehetőségét megmutatja egy ilyen jellegű jövőnek, a lehetséges társadalmi kísérletektől kezdve az élvhajhász életmód legszélsőségesebb változatáig.

Jim Burns

Persze az ember egy idő után ráun a nagy világbemutatásra, erre már fentebb kitértem. A sztori néha észveszejtően lassan cammog előre, és hiába lesz később jelentősége egy-egy szálnak, kezdetben ezt nem érezzük. De amikor az űrhajósok végre a könyv felénél eljutnak a beburkolt csillagokhoz, ott átkapcsol a történet. Nem mondom, hogy felpörögnek az események, de onnantól kezdve exponenciálisan megnő a 100 oldalra jutó fordulatok száma, a megdöbbentő összefüggések felbukkanása és úgy egészében az az érzés, amikor az ember szinte fizikailag ugrik egyet a meglepetéstől. Hamilton itt - gyakorlatilag a magyar kiadás második kötetében - mutatja meg igazán, mire is képes. A feszültség némelyik jelenetben fizikailag tapinthatóvá válik, aztán amikor kiderül, mi is van a burok alatt, ott az író elengedheti a fantáziáját, és azt is beszippantja a könyv, aki unta az azt megelőző közel 700 oldalt. Sajnos el kell ismerni, hogy egy 200 oldalas könyvnél nem baj, ha a fele csak felvezetés, de egy 1200 oldalasnál már igen. Viszont ez most nagyon rosszul fog hangzani: én valahol az utolsó 400 oldal miatt meg tudok bocsátani. Ugyanis a könyv végére viszont már tényleg teljesen felpörögnek az események, az eddig unalmas szálak is érdekesekké válnak, a nyugodt, optimista jövőképbe Hamilton szinte örömmel tolja bele a konfliktust, és a szemünk láttára következik be a kataklizma. Az ember elkezd izgulni, szorítani a szereplőknek, elkezdi falni az oldalakat, érdeklődve olvassa, mi történik a különféle szereplőkkel. Aztán amikor óhatatlanul eljutunk az utolsó oldalhoz, azonnal nyúlnánk a folytatásért.

Viszont bármennyire is érdekes lesz a regény a végére, bármennyire is grandiózus a világa, bármennyire is csigázzák fel az embert a konfliktusok, ezt a könyvet minden erénye ellenére sem tudom áhítattal forgatni. Egyszerűen attól, hogy egy nagyon egyedi sci-fi univerzumot épít fel és csavar rengeteget a sztorin - és igen, megemelem a kalapom, egyes húzásai tényleg briliánsak -, még nem tudok elfeledkezni a stílus egyszerűségéről. Itt nem fogunk frappáns, idézhető mondatokkal találkozni, vagy mély filozófiai eszmefuttatásokba botlani. Karakterdrámát se nagyon várjunk, a szereplők mindegyike rendelkezik jellegzetes stílusjegyekkel, és nem mondanám őket sablonosnak - ha kétdimenziósnak is tűnnek, azért még el kell ismerni, hogy ezek elég érdekes dimenziók -, de ennyi karakter esetében óhatatlan, hogy csak néhányuk mozgatórugóiba nyerhetünk bepillantást. Az olyan karakterek, mint a terrorista Elvin, Ozzie vagy Kime, kiemelkednek a másodlagosan érdekes szereplők közül (Nigel Sheldon, Oscar vagy éppen Melanie, aki egy idegesítő és jelentéktelen mellékalakból válik nagyon fontossá, ezzel indokolva az első kötet unalmát kicsit oldó nyomozós vonal meglétét). De a két legérdekesebb figura a két nagy ellenlábas, Paula Myo nyomozó és Bradley Johansson, az Őrzők vezetője. Paula a maga szociális és érzelmi kirekesztettségével együtt is az egész könyv legérdekfeszítőbb alakja, ő az, aki szemmel láthatóan a legkompetensebb, legaktívabb, egy igazi kulcsfigura. Johansson pedig egy, a háttérben manipuláló kultuszvezér, akiről azonban a könyv előrehaladtával egyre többet tudunk meg, míg a végére az olvasóban teljesen megkérdőjeleződik az, amit eddig gondolt róla.

Végeredményben viszont elég nehéz úgy ítélkezni egy regény fölött, hogy gyakorlatilag csak a felét olvastam el. Annyi már látszik, hogy itt valami grandiózus dolog várható, hiszem sok központi kérdésre nem hogy választ nem kaptunk, de még utalást sem, viszont egyes elejtett momentumokból arra lehet következtetni, hogy itt bizony még sok meglepetés fog várni bennünket. Ráadásul azért is nehéz helyzetben vagyok, mert szívem szerint azt mondanám, csak akkor kezdjen bele az ember az olvasásba, ha utána - esetleg egy szusszanásnyi szünet beiktatásával - neki tud állni a folytatásnak. Viszont azt is ki kell emelnem, hogy Hamilton magyarországi kiadása miatt mindenkit arra kapacitálok, hogy ha teheti, vegye meg a könyvet - persze csak ha érdekli a történet, remélem, nem fog benne csalódni -, ezzel is támogatva a jövőbeli más művek kiadását. A Pandóra csillaga esetében azt minden hezitálás nélkül elmondhatom, hogy ez egy monumentális sci-fi, igazi, jól megírt new space opera, ahol a realista világalkotás és a sziporkázó, néha teljesen egyedi ötletek jól kiegészítik egymást. Hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy nem kellett csalódnom Peter F. Hamiltonban, ugyanis a kezdeti (még ha ez a kezdet a regény feléig is tartott) kétségek és rossz szájíz ellenére, a kisebb döccenők mellett is valóban önfeledten tudtam élvezni az elém táruló képet és a történetet, aminek nagyon várom a befejezését.

Manchu képe a francia kiadáshoz

2015. január 6., kedd

2014 zenével

Valahogy most nincsen kedvem évértékelőt írni. Biztos van, akit érdekel, melyik könyvek tetszettek a legjobban, de nem érzek rá késztetést, hogy ilyenekről írjak, nem tudom, miért. Talán mert most sokkal jobban foglalkoztat a saját valós életem. Viszont személyes hangú visszatekintést sem szerettem volna, egyrészt mert félek, hogy túlságosan sokat osztanék meg magamról, amit később megbánnék, másrészt a visszatekintéseknek csak akkor van értelmük, ha az ember tanul vagy merít a történtekből. Miközben nézegettem (hallgattam) a blogger kollegina zenei összeállítását az ötlött a fejembe, miért nem zenékkel mutatom be 2014-et? Igaz, hogy nem tudok zenélni, nem értek a zenéhez, nem tudom megkülönböztetni a zenei stílusokat (mármint névvel nem), de zenével nőttem fel, szinte mindig kell, hogy szóljon valami a közelemben. Talán éppen ezért sokszor egy-egy helyzetnek, emléknek, érzésnek, könyvnek, filmnek, sőt, embernek is társítok a fejemben jellegzetes zenét, amit hallva rá asszociálok (például Blue Swimm című Yppah számról az Óraverzum ugrik be, csak hogy mondjak egy könyvet).

Persze nehéz lenne mindent zenével illusztrálni, de meglepően sok új hangzás került be az életembe. Talán ez is jelent valamit. Lássuk! (Ezeken kívül persze sok más és más zenét hallgatok, de ezek a legerősebb hatásúak szigorúan a tavalyi évből.)

2015. január 2., péntek

Solaris

Stanisław Lem egyike volt a legismertebb nem angolszász sci-fi szerzőknek, a Solarist (1961) pedig sokan - valószínűleg joggal - a legfontosabb művének tartják. Valószínűleg sokat segített a népszerűsítésében Andrej Tarkovszkij filmadaptációja, ami nem csak, mint science fiction, de mint lélektani film is fontos alkotás (nem csoda, ha amerikai remake is készült belőle). A regény és a két filmváltozat érdekes módon ugyanannak a történetnek három különböző aspektusát emeli ki, három különböző megközelítést alkalmaz. Most a regényről fogok csak beszélni, de ajánlom megtekintésre a filmváltozatokat is (még az újat is, minden hibája ellenére).

A történet kezdetén Kris Kelvin pszichológus megérkezik a Solaris Állomásra, ahol néhány tudós munkálkodik azon, hogy megértse, de legalább is tanulmányozza az idegen bolygót befedő, különös, élő óceánt. Kelvinnek hamar rá kell jönnie, hogy a tudósok között őrült állapotok uralkodnak, de ami a legkülönlegesebb, nemsokára neki is szembesülnie kell azzal, amit valószínűleg az óceán okozott. Vajon miről van szó? Az eddig kiismerhetetlen, gyakran a józan észnek ellentmondóan viselkedő óceánlény kapcsolatfelvételi próbálkozásáról? Vagy valami félresikerült kísérletről? Esetleg isteni büntetésről? Netán épp ellenkezőleg, lehetőségről, hogy az emberek rendbe hozzák régi hibájukat? Akármelyik is, Kelvinnek szembe kell néznie saját legmélyebb félelmével.

A könyv bár ötven éves, ez nem érződik rajta annyira, pontosabban a technikai részleteken az ember hajlamos átsiklani, ugyanis maga az alapfelvetés roppant érdekes, a prózája pedig nem is akar klasszikus értelemben vett sci-fiként viselkedni. Ugyanakkor mégis sci-fi regényről beszélünk, ami egy klasszikus toposzt próbál átértelmezni.

A regény két fő gondolatmenet mentén szerveződik. Az egyik a kapcsolatfelvétel örök témája, Az idegen óceánlény vizsgálata az emberiség legnagyobb kihívása, valami, amire már régóta vágynak. Ugyanakkor hamar rájönnek a kutatók, hogy szinte semmit sem képesek kihámozni a megfigyeléseikből és kísérleteikből, a külön tudományággá vált Solaris-kutatás - a szolarisztika - száz éve alatt ugyan hatalmas mennyiségű adat és hipotézis halmozódott fel, de tények tekintetében annál szegényesebbek az emberek. A könyv sok oldalon keresztül foglalkozik ezekkel a hipotézisekkel, a szolarisztika történetével, kutatóival, közben pedig bemutatja az óceán természetét, jellemzőit. Ezek a részek sokszor talán túl vontatottak, ugyanakkor érdekes gondolatokat tartalmaznak a tudomány fejlődéséről, jellegéről, mindenféle tudomány mivoltáról. Lem egy percig sem hagyja az olvasót reménykedni: meddő kísérlet bármilyen módon is vizsgálni az óceánt, és bár a könnyv végén nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy talán most változás következik ebben, az olvasó nem képes már feltétlenül reménykedni. A bukás, az igazi megismerhetetlen elfogadása a legnehezebb feladat mindenkinek. A Solaris ezért válik kulcsfontosságú regénnyé, mert a sci-fi klasszikus alapvetését, miszerint az univerzum megismerhető és a tudomány segítségével minden megmagyarázható, teljes mértékben megkérdőjelezi.

Ráadásul nem csak az univerzum megismerhetősége kerül mérlegre, hanem az elképzelés is, hogy az ember "meghódítja" a világegyetemet és a csillagokat. Ahogyan az amerikai határvidék mítosza áttevődött az űrbe a ponyvamagazinokban, úgy az idegen világok amolyan kicsit eltorzított, de lényegében antropomorf helyek lettek, az idegenek sem sokban különböznek azoktól a civilizációs formáktól, amiken az emberiség a történelem során átesett. Sok science fictionben az idegen, a más valami jellemző emberi felnagyítása, tükörként arra szolgál, hogy az emberiség tanulmányozhassa benne magát. A Solaris óceánja azonban minden, csak nem emberi. Lem ki is fejti, hogy az ember antropomorf szemlélete a legnagyobb gát, ám ennél is nagyobb az, hogy az ember számára megérthetetlenül idegen az egész bolygó. Ugyanakkor mégis talán az óceán az, ami a leginkább képes megmutatni az emberi lélek legmélyét. (Aminek az ötlete és bemutatása valóban egyedi és felejthetetlen.)

És éppen ez, a lélek legmélye a másik központi eleme Lem művének, vagyis Kelvin és Harey története. Tarkovszkij filmje erre fókuszál, és számomra ennek a történetnek ez sokkal fontosabb részének is tűnik. Azonban amíg a filmváltozatban minden egzisztenciális kérdés ennek a karakterdrámának a hatáskörében történik, addig a könyv kevesebbet foglalkozik vele, és egyetértve a kolleginával, hiába az ebből a szituációból fakadó - néhol valóban remek jelenetekben felvillantott - feszültség, az állandóan beékelődő tudományos fejtegetések megakasztják a történetnek ezt a szálát, és az olvasó elveszítheti érdeklődését. Amíg a filmváltozatban az egzisztenciális vonal fogott meg, addig a könyvnek inkább a korábban taglalt tudományfilozófiai vonala és a sci-fi alapötlet újraértelmezése fogott meg. Igazából itt Kelvin és Harey története csupán ürügy, sokkal jobban is ki lehetett volna használni a kettejük viszonyában rejlő drámát. Ritkán mondok ilyet, de lehetett volna hosszabb a könyv, hogy a felmerülő kérdéseke jobban kifejtse.

Emellett sajnos nekem is problémám volt a könyv végén hirtelen előkerülő vallásfilozófiával, amit annak tudok be ugyan, hogy a megismerés kudarca akarva-akaratlanul előhívja az emberből a metafizikai magyarázatokat - mert az emberi agynak valamilyen magyarázatot kell találnia az érthetetlen eseményekre. Azonban ezt a részt ennek ellenére is előkészítés nélkülinek éreztem.

Érdekes, hogy mikor évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, megfogott, de nem tudtam megmondani, amíg újra nem olvastam, hogy mi volt az az aspektusa, ami nagyon tetszett. Újraolvasva megint érdekesnek találtam a felvetett kérdéseket, de talán a filmváltozat miatt is már sokkal jobban meglátom azt, amitől talán még jobb lehetne a könyv. Félreértés ne essék, a Solaris nagyon erős és nagyon fontos könyv, több gondolata is intelligens és továbbgondolásra érdemes. Csupán arról van szó, hogy kihasználatlanul maradtak bizonyos lehetőségei, amiket viszont Tarkovszkij a maga módján kihasznált.

(Lábjegyzet: Lem nem szerette a filmváltozatot, holott erre véleményem szerint semmi oka nem volt.)

Forrás

2014. december 26., péntek

Az utolsó és első emberek

A science fictionnek, mint minden történelemmel rendelkező zsánernek, vannak megkerülhetetlen alapművei, amelyeket ugyan a korszak már régen meghaladott, mégis a tematikával foglalkozó emberek nem feledhetnek el. A sci-fi esetében az elévülés igen látványos, hiszen a minket körülvevő tudományos-technikai fejlődés következtében lehetetlen tökéletes jövőképet alkotni egy-egy sci-fiben, ezen felül pedig a "megálmodott" felfedezések, amelyek az adott mű megírásának idejére, annak tudományos eredményeire alapoznak, megmosolyogtatóvá válnak pár évtized múltán. Ráadásul minél távolabbra megyünk a múltba, annál valószínűbb, hogy ami akkor eredeti ötlet volt, az mára ócska toposszá silányult. Gondoljunk csak a Frankensteinre - vagy jelen regényre, az angol Olaf Stapledon 1930-as, Az utolsó és első emberek (Last and First Men) című munkájára. Mindkét könyv korában hihetetlenül előremutató, innovatív és delejes látomás volt, ami a későbbi generációk képzeletét ejtette rabul, a mai befogadó számára viszont talán már nehezen élvezhető.

A könyvre csak jobb híján használom a regény szót, maga a szerző is mint krónika hivatkozik művére, amit a kerettörténet szerint az elképzelhetetlenül távoli jövő egyik Utolsó Embere sugall az írónak, visszanyúlva az időben. A könyv a megírás idején veszi kezdetét, bemutatja Európa államainak, Oroszországnak, később Amerikának és Kínának a szembenállását, megannyi háborúját, majd az első Világállam létrejöttét és kultúráját, annak bukása után egy rövid felvirágzást, végül az Első Emberek pusztulását. A krónika szerint összesen tizenhét további emberfajta követte a mi civilizációnkat, mindegyik más és más, de alapvető jellegeik sokszor hasonlóak voltak. Kezdetben a természetes evolúció útján alakultak ki (miután háborúk vagy betegségek kipusztították elődjeiket), később azonban tudatos tervezés - ma génmanipulációnak neveznék, a könyv fajnemesítés néven emlegeti - segítségével hozták létre őket. Voltak olyan emberek, akik átélték a háborút a Mars-lakókkal, megint másoknak el kellett hagyniuk a Földet, ami egy szerencsétlen esemény során elpusztult. Az ember megküzdött a Vénusszal és lakóival, valamennyire sikeresen át is formálta azt, majd onnan is menekülnie kellett, míg végül a Neptunuszon telepedett meg. Itt töltötte pályafutásának második felét, hol a vadság, hol a civilizáltság keretei közt, több emberformát is létrehozva. Végül az utolsó három emberfaj megteremtett egy hatalmas, érett kultúrát, melynek igazi nagyságát az Utolsó Emberek teljesítették ki. Ám sajnos nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a világegyetem sokkal kegyetlenebb annál, sem hogy kiélvezhessék és tovább fejleszthessék nagyszerű életformájukat.

Mindenképpen el kell ismerni, hogy Stapledon hihetetlenül impozáns munkát alkotott könyvével. Legyenek a különféle elgondolások mai szemmel nézve bármennyire is idejét múltak, naivak vagy spekulatívak, mégis látnunk kell, hogy a maga idejében sok elképzelése forradalminak, lenyűgözőnek számított - sőt, egyes elemek még ma is erősek és érdekesek. Mint könyv sajnos a mű nem éppen olvasóbarát. Se a szerkezet, se a nyelvezet nem segíti elő, hogy a néhol igencsak bonyolult vagy körülményes eszmefuttatásokat követni tudjuk, egy-egy emberi kultúra bemutatásánál akaratlanul is elkalandozik a figyelmünk, elveszítjük a fonalat. Nehéz egy ilyen könyvről nyolcvan év távlatából ítéletet mondani, a mai olvasó elé igencsak komoly kihívást állít.

Kissé félrevezető, de jópofa
Ezen kívül a többi hibáját már igazából nem is lehet hibának tekinteni. Arról, hogy a jövő nem úgy alakult, ahogyan elképzelte, nem tehet az író, ahogyan arról sem, hogy nem látta előre se az űrkutatás, a biológia, a számítástechnika vagy a telekommunikáció rohamos fejlődését. Ráadásul ebben a jövőképben nagyon jól látszódik, hogy még a posztmodern kor előtt gondolták ki. Nem akarom belekeverni a posztmodernt, nehogy az érezze bárki, ez amolyan mindenre ráhúzható dolog. Mindössze arra kívánok utalni, hogy Stapledon "jövője" inkább tizenkilencedi századi, a világképe, elgondolásai nélkülözik azt a vad és kiszámíthatatlan képet, ami a XX. század második felének sajátja. Jól látszik ez már csak abban is, ahogyan az idővel bánik. Ahogy halad előre a könyv, úgy tesz minél nagyobb ugrásokat, egyes civilizációi, fajai kezdetben csak tízezer éveket, majd milliókat, később tízmilliókat ölelnek fel. És ugyan nem feledkezik meg a geológiai változásokról, az állatok és növények evolúciójáról, az ő emberei sokszor talán túlságosan is statikusak. Persze, ők is változnak, mind belsőre, mind külsőre, de vagy nem olyan gyorsan, mint környezetük, vagy irracionálisan gyorsan, ráadásul talán kevésbé térnek el alapjaikban Stapledon korától, mint várnánk. Ugyanakkor elismerem, én nem vagyok biológus, nem tudom, mi a reális, és bárki felemlegetheti a cápát, ami háromszáz millió éve lényegében változatlan. Ami viszont már mint regényt érinti, az időkezelés számomra abból a szempontból is problémás volt, ahogyan és emennyit az egyes korszakokról beszélt. Sokkal jobban érdekelt volna - és talán nem csak számomra lenne érdekesebb - a megváltozott emberek, a vénusziak vagy a neptunusziak világai, történelmük, fejlődésük, szemben mondjuk az Első Emberek politikai történetével - ami viszont nyilván Stapledont és kortársait érdekelték jobban. Éppen a késői részek azok, ahol az ember sokkal inkább el tud rugaszkodni a valóságtól, nem zavarja, hogy nem Anglia és Franciaország közt tört ki háború a XX. században, vagy hogy Kína ma nem olyan nemes keleti bölcs, mint ebben a kötetben. Azt viszont meg kell jegyeznek, az, hogy a szerzőt a kései embereknél is inkább azok kultúrája és gondolkodása érdekelte, szemben fejlődésükkel és fantasztikus világukkal, teljesen érthető.

A fentiek ellenére azt kell mondanom, a könyv azon kívül is érdekes lehet, hogy a science fiction korai szakaszának egyik érdekes jövőképe. Ha átugorjuk a közeljövőre vonatkozó spekulációit - természetesen akit ez a része foglalkoztat, az itt is talál érdekes gondolatokat -, akkor azt láthatjuk, hogy az író tényleg szabadjára engedte a képzeletét. Egyes részei kicsit olyanok voltak, mintha a 2312 előképét olvastam volna: az ember hosszú idő után nem csak a társadalmi rendszerét, de saját testét, agyát is elkezdi módosítani, kimerészkedik az űrbe, átformál egy egész világot, majd végül egy több bolygóra - kvázi az egész Naprendszerre - kiterjedő civilizációt hoz létre. Stapledon korának tudományos elképzeléseire alapozott, és láthatjuk, hogy ötletei közül mennyi vált a sci-fi elfogadott eszközévé. Szuperagyak igájában szenvedő emberek, víz alatti idegen civilizációk, telepatikus összekapcsolódás, kettőnél több nemből álló faj stb. -, azok sem tűnnek ma már újdonságnak. Ezeken kívül az olyan elemek, mint az emberi agyból létrehozott szuperszámítógépek, a terraformálás, felhőtudatok, pánspermia olyasmik, amik akkor még csak kinevetett tudósok és írók fejében léteztek, mára viszont már komoly kutatók is foglalkoznak velük, nem egy pedig mára a hétköznapi ember számára is ismert elgondolás lett.

Azonban ami még ennél is sokkal fontosabbá teszi a szememben a könyvet az éppen azok a gondolatok, amiket Stapledon megfogalmaz bizonyos civilizációk leírásánál. Úgy gondolom, az írónak elsősorban az volt a célja, hogy a különféle emberek bemutatásával korának jellemzőit, az őt foglalkoztató erkölcsi, társadalmi, szellemi etc. kérdésekről valljon. Persze amit a XX. század eseményeiről ír azok valahol ma már különösnek hatnak, hiszen láttuk, hogy a Szovjetunió egyáltalán nem váltotta be azt a reményt, amit egyesek elvártak tőle, a békét se úgy teremtették meg Európában, ahogyan elképzelte a szerző. Viszont amit a Népszövetségről ír az hasonló ahhoz, ami az ENSZ-szel történik, és az Amerikai Egyesült Államok életmódjának globálissá válását is jól meglátta, el is gondolkodtam, hogy vajon ez a folyamat mennyire lehetett érezhető a harmincas években. A későbbiekben, ahogy távolodik a "mától" és növekszik a felölelt idő is, úgy egyre szélsőségesebbé válik egy-egy elképzelés - pl. az ének, a fiatalság vagy a halandóság kultusza -, és egyre jellemzőbbé válik, hogy a tudományos fejlődés vagy a gazdasági elképzelések - amik valójában évmilliók alatt sem változnak sokat a könyvben - helyett egyértelműen a gondolkodás, a művészetek, a kultúra és a társadalom kérdéseire fókuszál. És miközben különféle furcsa civilizációkat teremt - ami jó sci-fihez méltóan sokszor valamilyen tudományos felfedezés, a környezet vagy egy-egy faj fiziológiai jellege miatt alakul ki -, valójában azt mutatja meg, milyen pozitív és negatív elgondolások jöhetnek létre, hogyan lehet egy kérdést megvizsgálni, megválaszolni. A krónika - és szerzője - ritkán emel ki egy-egy fontos egyént a hatalmas időfolyamban, de amikor megteszi, akkor sokszor nagyon eleven és fontos dolgokat mondanak ki ezek a szereplők. Lényegében az élet értelméről, annak egyik lehetséges és talán üdvös szemléletmódjáról, az idő természetéről, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyéről stb. hangzanak el fejtegetések, amelyeket ha végiggondolunk könnyen magunkévá tehetünk. Az Utolsó Emberek világának leírásánál nem csak üres szóként jelenik meg az, hogy ez talán a legjobb, amire az emberiség képes, hanem azokból, amiket látunk - ami korántsem a teljes kép, mert ahogyan a narrátor megjegyzi, mindent nem képes felfogni a mi primitív agyunk -, abból tényleg egy harmonikus, magasan fejlett, testvériségen alapuló faj képe rajzolódik ki. Éppen ezért érezzük valódi veszteségnek a pusztulását, és hat sokkal erősebben az a nagyon pozitív utolsó üzenet, amit a könyv átad nekünk.

Stapledon regénye így válik egy igazi humanista alkotássá, a szó legszorosabb értelmében. Grandiózus krónikája megörökíti az ember fiktív, de nem kevésbé heroikus küzdelmét, megbicsaklásait, hibáit, eltévelyedéseit, bűneit, érzékenységét, félelmeit, örömeit és jövőbe vetett végtelen hitét. Az utolsó és első emberek humánjai, legyenek aprók és szőrösek, magasak és robosztusak, repülő vagy telepatikus lények, valójában mi vagyunk, a mai ember ezerféle fajtája, a mi megszámolhatatlan jellemzőnk egy-egy különös fikcióba oltva. Az angol szerző regénye nem csak azért a science fiction egyik alapműve, mert elképesztő látomást nyújt az eljövendő korokról, hanem mert mindeközben végig az embert tartja a fókuszban. Minden ember egy teljes világegyetem, ezért válik ez a faj igazából olyan csodálatra méltóvá, és a krónika szerzője ezért is üzenhet a jövőből, hogy erről megbizonyosodjunk. Az emberiség egy dallam, amelyben milliárdnyi hang keveredik, és csak rajtunk múlik, milyen dallamot hozunk ki belőle, mi magunk milyen hangot adunk hozzá az egészhez.

2014. december 23., kedd

Karácsony előtti ajánló

Igazából elkéstem ezzel a bejegyzéssel: tegnap szerettem volna kirakni, hogy még ráfoghassam, "karácsonyi ajándéknak való könyvek" vannak benne. Sebaj, bőven ráér az ember beszerezni az itt szereplő két regényt, viszont az ünnepi pihenés alatt nyugodtan borzolhatja az idegeit egy kis magyar sorozattal.


Az In Treatment és az izraeli eredeti, BeTipul magyar változatát az HBO készítette, és Európában nem ez az egyetlen nemzeti változat. A fél órás epizódok egy pszichológus, Dargay András öt napját követi nyomon, pontosabban négy alkalmat, amikor terápiát tart, és az ötödiket, amikor ő keresi fel korábbi barátját, hogy kibeszélje a saját frusztrációit és gondjait. Bevallom őszintén, a sorozat nagyon mélyen megérintett, még mikor vagy két éve láttam, és a nemrég befejezett második évad is nagyon erősen szólítja meg nézőjét. A különféle emberi sorsok és személyes drámák elsőre extravagánsnak tűnnek, de valójában olyan mozgatóik vannak, amelyek mindannyiunk életében megtalálhatóak. Ahogyan egy ismerősömmel megállapítottuk: mindenkinek alanyi jogon járnia kellene pár ülés egy pszichológussal, erre pedig ez a sorozat - amellett, hogy mint tévéműsor is remek, színészestől, rendezőstől - témáival csak még jobban ráerősít.


Amikor elkészült a cikk a regényről, és interjút is csináltunk a szerzővel, akkor az egyik szerkesztővel a Próza Nostráról érdekes levélváltásba kerültünk. A témája az volt, hogy én váltig állítottam, ez a könyv nem feltétlenül gyerekkönyv, de legalábbis mindenképpen erős felnőtt könyv is lehetett volna belőle, míg ő annak adott hangot, hogy nem kell feltétlenül szembeállítani a felnőtt és ifjúsági irodalmat, illetve, hogy utóbbi egyáltalán nem kisebb rangú az előbbinél. Ebben egyet is értek, ami viszont engem megakasztott olvasás közben, az az, hogy sokkal komorabb, mint amit némely jelenet indokolna - erről privátban Lakatossal is beszéltünk -, de miután végiggondoltam, nekem milyen könyvek kerültek 12-13 évesen a kezembe, nem volt több aggályom. Mindenesetre remélem, hogy ez a már-már miéville-i fantáziájú világ a maga óramű világával, léghajóival, furcsa lényeivel és ember-gép hibridjeivel a folytatásokban sokkal erősebb és "felnőttesebb" lesz (legyen ez bármennyire is szubjektív dolog részemről). Mindenesetre kicsiknek, nagyoknak egyaránt ajánlani tudom a kötetet, aki olvasta a Dobozvárost vagy a Lencsilányt az tudja, mire számíthat. Aki meg nem, annak ott a cikk.


Véleményem szerint Az ember gyermeke filmváltozata a 2000 utáni legjobb sci-fi még a mai napig is. Mindezt teszi úgy, hogy se űrhajók, se modern autók, se semmi ilyesmi nincs benne, nem látványos, nincs teletömve idegenekkel. De a légköre, a színészek, a történet, a vizsgált kérdések - elnyomás, terrorizmus, bevándorlás etc. -, mind nagyon erőssé teszik az egészet. Az idén, nem sokkal a magyar megjelenés után elhunyt angol írónő könyve teljesen más. Az alapfelállás ugyanaz, de más dolgokra fókuszál, sokkal inkább tűnik úgy, hogy ez egy nyugodt apokalipszis, ahol szépen lassan múlnak el a dolgok, maga a főhős sem valami akcióhős, hanem egy történelemprofesszor, aki véletlenül - és mert unokatestvére Anglia ura - keveredik bele az eseményekbe. A könyvet belengő vallásos légkör - kezdve az apokaliptikus jövendölések hangulatától a végítéleten, a messiás várásán át a vallásos szereplőkig - csak jobban megerősítik az elmúlás nyomasztó erejét. Ajánlom mindenkinek, akit nem zavar, hogy a világvége az angol nyárspolgárság szemszögéből érkezik, de a könyv előrehaladtával lassan teljesen elszorítja az ember szívét.

2014. december 19., péntek

Guvat és Gazella

Jól jelzi Margaret Atwood 2003-as Guvat és Gazella (Oryx and Crake) című regényének jellegét, hogy idehaza nem egy zsánerkiadó, hanem az Európa jelentette meg, és egyáltalán nem úgy kezelik, mint a science fictionöket szokás. A MaddAddam-trilógia (magyarul GyagyásÁdám fordításban szerepel a kötetben) eddig magyarul egyedüliként megjelent része azonban mint sci-fi is megállja a helyét, mindemellett azonban szépirodalmi jellemzői miatt nem lehet szemrehányást tenni senkinek, aki inkább szépirodalomként hivatkozik rá.

Hóember, aki egykor Jimmy volt, a tenger mellett él, amolyan csúf remeteként, a civilizáció romjain. Egyetlen társai a Guvatkák, ezek az új emberek, akik még tiszták, tudatlanok, ártatlanok. Hóember Gazellának tett ígérete miatt vigyáz ezekre az emberekre, akik őt amolyan furcsa, tőlük teljesen idegen lénynek tekintik, aki a teremtőjükkel, Guvattal és az állatok teremtőjével, Gazellával áll kapcsolatban. Azonban a Guvatkák sem tudják megadni Hóember minden szükségletét, aki kénytelen újra visszamerészkedni a hajdan volt épületek közé, hogy élelmet szerezzen. Ám miközben egyre mélyebbre hatol a halott városba, úgy a saját múltjának emlékei is egyre nagyobb erővel térnek vissza.

Jimmy, aki majd Hóember lesz a kivételezett felső osztály tagja. Szülei génsebészek, akik a világot elárasztó új élőlények, gyógyszerek és eljárások létrehozásán dolgoznak. Jimmy nem kifejezetten intelligens gyerek, de azt látja, hogyan hullik szét a családja, majd hogyan alakul át az egész világ körülötte, ahogy az emberiség egyre inkább átveszi Isten helyét a Teremtés koordinátoraként. Miközben a világot a legbizarrabb állatok és növények lepik el, úgy harapódznak el a háborúk és az őrület a szegényebb területeken. Jimmy persze ebből a saját bőrén nem sokat tapasztal, egészen addig, amíg össze nem barátkozik Glennel, akit később csak Guvatként emleget. Ugyanis Guvat nem csak zseni, de a világ megváltoztatására törekszik – és minden jel szerint sikerrel is fog járni.

Bár maga Atwood úgy nyilatkozott, hogy a könyvét inkább spekulatív fikciónak tartja, sem mint science fiction regénynek, ugyanis nem foglalkozik „azokkal a dolgokkal, amiket még nem találtak fel”, a könyv attól még sci-fi marad, hangozzon ez bármennyire is pejoratívan egyes olvasók számára. Tény, hogy a regény alapvetően Jimmy élettörténetére, személyiségére, az őt ért traumákra és azoknak a feldolgozására, illetve Guvattal és Gazellával való kapcsolatára fókuszál, mindezek mellett azonban markánsan jelen van a génmódosítás, az ember módosítása és a különféle globális katasztrófák miatt létrejövő jövőkép. Ezek nélkül Jimmy nem lenne az, aki, anyjával kapcsolatos traumája, a körülötte tomboló őrület, ami elharapódzott a világban – az interneten élő show-kban lehet kivégzéseket, eutanáziát, mindenféle perverz eseményeket látni, lázadásokat, nyilvános lincseléseket, utcai összecsapásokat etc. végignézni - nem formálják személyiségét. Sajnos ez a kép ma talán még közelebb van, mint a regény megírásakor, az internet szabadsága nagyon könnyen az ember ellen fordítható. A génmódosítás illetve az emberi életet „jobbá tevő” eljárások is lényegében a kizsákmányolás új formái, melyek az emberi gyarlóságokra játszanak rá. Éles kritika ez a mai társadalomról, és egy éles kép is, amiben az író rámutat, hogy az egész emberiség veszélyben van, mindössze arról van szó, hogy a káosz különféle formái harapódznak el különféle területeken.

Azonban bármennyire is érdekes legyen az Atwood által megálmodott jövő, a furcsa, "génkevert" állatok, a Guvatkák új világa, vagy a pusztulás előtti állapotok, a könyv mégis Jimmyre, Hóemberre fókuszál. Az ő viszonya az emberekhez, idegensége egy olyan világban, ahol csupán a zseniknek van hely, ahol a hozzá hasonlókat deviánsként kezelik. Nem csoda, ha lényegében csupán két emberrel képes mélyebb érzelmi viszonyt kialakítani: az egyik Guvat, aki alapvetően egyfajta furcsa fensőbbséggel tekint az emberekre, a másik pedig Gazella, akit Jimmy – legalább is ő így hiszi – még gyerekként lát meg, és élete jelentős részében csupán egyetlen képként kíséri végig az életét. Mindenki mással szemben Jimmy képtelen megnyílni, de mi is úgy érezzük az elbeszéléséből, hogy nem is igazán akad senki, aki képes lenne felfogni, átérezni az ő érzéseit, gondolatait. Az őt körülvevő emberek sekélyesek, demagógok, esetleg őrültek, beképzeltek, vagy éppen olyan számítóak, mint amilyenné egy idő múlva Jimmy is válik, és a nők, akikkel kapcsolatba kerül is csupán egy eszközt látnak benne, nem pedig a másik embert. Talán az egyedüli ember, aki képes lett volna megérteni, az édesanyja, pontosan saját érzékenysége miatt cselekszik úgy, amivel végül egy életre megsebzi a fiát. Jimmy pedig, hogy elfedje sebeit és valódi érzéseit, hazudni kényszerül, és éppen ezek miatt a hazugságok miatt válik talán a tökéletes kapoccsá a Guvatkák és teremtőik között. Hóember tudja jól, ami a mi világunk, az olyan szörnyű, ép ésszel felfoghatatlan és céltalan, hogy jobb, ha a tiszta, új emberiség csak hazug meséket tud róla. Talán így elkerülhető az, ami az előző emberiséget a pusztulásba taszította.

A Guvat és Gazella egyszerre egy félelmetes és mégis kicsit ismerős jövőkép, illetve egy lélektani kórkép az emberről és kapcsolatairól. Az elidegenedés, a hazugságok, a bűn és bűnhődés témái lengik be a szöveget, ami játékos és komoly, profán és magasztos egyszerre, mint maga Hóember. Bátran merem ajánlani ezt azoknak, akiket érdekel egy furcsa, ámde mégis valahol reális jövőkép, és nem szeretnék azt egy rideg sci-fiben keresni. Remélem, hogy az Európa ki fogja adni a sorozat többi kötetét is (The Year of the Flood, 2009; MaddAddam, 2013), mert bár a könyv valamiért nem vágott annyira mellbe, mint vártam, mégis érdekel, hogyan is folytatódik az új emberiség és Hóember története.

2014. december 16., kedd

2312

Avagy így élsz háromszáz év múlva.

Miközben utánaolvastam Kim Stanley Robinsonnak, kiderült, hogy a szerzőnek nincsen a természettudomány semelyik ágából sem diplomája. Ellenben angol irodalomból igen. A Nebula-díjas 2312 című 2012-es regényét elolvasva azonban inkább azt feltételezné az ember, hogy egy természettudományos megszállottságú emberre van dolga, aki a tudományt az irodalom, de akár az élvezhetőség fölé helyezi.

A XXIV. század elején járunk, amikor az emberiség már nagyrészt belakta a Naprendszert, rohamléptekkel terraformálta a Marsot, évtizedekkel korábban neki kezdett a Vénusz és a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a lakhatóvá tételéhez, és napirenden van még más lehetséges égitest is a földiesítés célpontjaként. Ezek mellett szinte az összes szilárd bolygót, holdat, sziklát meghódították az emberi települések, kivájt aszteroidák repkednek az űrben, belsejükben a Földön kihalt, vagy kihalóban lévő élőlényeivel. A regény a Merkúron, a napvonal előtt haladó Terminator mozgó városában veszi kezdetét, ahol Swan, egy, még az űrlakók közt is különcnek számító nő nagyanyja, Alex halála után örökségül feladatot kap tőle: a Naprendszer különböző pontjain élő űrlakók laza szövetségének, a Mondragonnak a kvázi "utazó követe" lesz, így találkozik többek között a szaturnuszi Wahrammal és más űrlakókkal. Swan előtt hamarosan világos lesz, hogy Alex és társai valami nagyszabású dologra készültek, aminek nem csak a Naprendszer lakóihoz és a vegetáló, a pusztulás szélén egyensúlyozó, de az emberiség számára nélkülözhetetlen Földhöz van köze, hanem a kvabusokhoz is, ezekhez a kvantumszámítógépek segítségével létrejött mesterséges intelligenciákhoz is, akik szemmel láthatóan külön utakat kezdtek el járni az elmúlt évtizedekben.

Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat ezzel a könyvvel kapcsolatban: egy nagyon érdekes és izgalmas, tudományos munka lehetne, ha nem akarna mindenáron elmondani nekünk egy történetet, amiben a szereplők interakcióba lépnek egymással, sőt, még beszélgetnek is. Ugyanis a 2312 legnagyobb hibája az, hogy a története hihetetlenül unalmas, vontatott, érdektelen, zavaros, a lezárása pedig banális és összecsapott. És ha mindez nem lenne elég, a két főbb szereplőn kívül nagyon egy másik karakter sincs kidolgozva - holott a két legfontosabb mellékalak, a "kicsi" nyomozó, Genette és a földi nyomorból a Vénuszra kerülő Kiran alakjában sokkal érdekesebb potenciálok bújnak meg -, viszont Swan és Wahram semmilyen módon sem tud közel kerülni az emberhez. Előbbi sokszor nem csak ellenszenves, de érthetetlen, megalapozatlan, meg merem kockáztatni, néhol hisztérikaként viselkedik. Utóbbi viszont, ahogyan erre Swan a kötet elején tippel, olyan, mint egy autista, lassú, a gondolatai néha érthetetlenül kapcsolódnak össze, és bár kettejük közül ő a szimpatikusabb, mégis inkább csak sodortatja magát, gyakran arra, amerre a nő húzza. Tény, hogy a regény szerelmi szála - amit esküszöm az elejétől lehet sejteni - szépen ki van dolgozva, csak számomra pont azért hiteltelen, mert ezek a figurák teljesen hidegen hagynak. És csak hogy vágjak még egy kicsit a fejszémmel ebbe a hatalmas fába, amiként a regényt elképzelem - ahol a történet a törzs -, a párbeszédek nem csak érthetetlenek, de sokszor már idegesítően blődnek hatnak. Egy részükkel kapcsolatban nem is tudom, mi lehetett a szerző célja...

Ami viszont a képzeletbeli fa koronáját illeti, az bizony óriási, impozáns, szerteágazó és hihetetlenül részletes.

Ahogy mondtam, a 2312 egy remek tudományos munka lehetne arról, milyen lesz - lehet - az emberiség élete háromszáz évvel később. Kezdjük ott, hogy nem lehet majd csak úgy férfiakról és nőkről beszélni, a nemi jellegek, jellemzők és szexuális preferenciák teljes kavalkádjában fognak élni utódaink, ahol bizony nem hogy nem az lesz fontos, kinek milyen a neme, hanem egy egyén akár mindkettő is lehet, sőt, Robinson regényében ez nagyon is elterjedt az űrlakók közt. Akik, hála a tudományos eredményeknek, már akár két teljes évszázadig is élhetnek, a testi leépülés bármilyen komolyabb jele nélkül. Ebben a világban a Naprendszer bolygói közötti utazás teljesen hétköznapi, a bolygók terraformálása belátható időtávlatokba szorul, és mindenki a legvadabb dolgokat művelheti szabadidejében. Az emberi test módosítása - a józan ész és a praktikum határain belül - szinte végtelen. Gondoljuk csak el, mennyi szédítő lehetőség, milyen végeláthatatlan kavalkád alakul ki így ebben a jövőben!

Steve Gildea - Planetary Suite

Ugyanakkor ennek a kavalkádnak árnyoldala is van, lényegében ez lenne a könyv fő kérdése, vagyis hogy milyen társadalmi-gazdasági modell vagy rendszer lenne képes nyugalmat és prosperitást hozni nem csak az emberiség bizonyos csoportjai számára, hanem a teljes népességnek. Érzékletes képet kapunk a katasztrofális - természeti és társadalmi - helyzetben lévő Földről, az űrbeli "hidegháborúról", egyes planéták nehézségeiről és a különféle érdekellentétekről. Nagyon sajnálatos azonban, hogy a könyv a kezdeti gondolatok után nem foglalkozik sokkal többet ezzel a kérdéssel, és inkább próbálja a történetét összerakni, holott bizonyos szempontból az ezzel foglalkozó kis esszék adnak teret a legnagyobb invencióknak. Az ilyen betoldások, rövid kis kivonatok, magyarázatok, tudományos érdekességek, társadalmi spekulációk színesebbé és érdekesebbé is teszik a könyvet, mint a cselekmény lassú vánszorgása (ha nagyon gonosz akarnék lenni, használhatnám a rándulás szót). Ráadásul Robinson sokszor itt sziporkázik igazán! Kedvenc részem például, amikor elmagyarázza, hogyan készítsünk "házilag" terráriumot egy aszteroidából. A könnyed stílus találkozik a tudománnyal, és remek elegyet alkotnak. Ilyennek kellett volna lennie az egész könyvnek, de sajnos ezekből nincs olyan sok, ráadásul a történet lassúsága elveszi az ember energiáit és már a betoldott tudományos részeken is sokszor unottan átfut, hisz úgy se nagyon ért az átlagolvasó a sejtbiológiához vagy a kémiához.

A 2312 igazi hibrid, a tudomány és a történet furcsa házassága. Ilyen tekintetben azt kell mondanom, Kim Stanley Robinson az új Arthur C. Clarke, aki igyekszik összehozni a kettőt, ennek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Robinson könyve egyszerre lehengerlő jövővízió, tudományos munka a Naprendszerről, annak várható változásáról, a XXIV. század emberiségéről, a ránk váró problémákról és a lehetséges megoldásokról. Olyan érdekes és aprólékosan kidolgozott világ a regényé, amire tucatnyi izgalmas könyvet össze lehetett volna eszkábálni. Azonban itt most ez nem sikerült, a cselekmény és a szereplők csupán alibinek tűnnek ahhoz, hogy a szerző megírhassa azt a mérhetetlen tudásanyagot, amit magába szívott. Sajnálatos dolog, mert valóban rengeteg potenciál volt benne, fele ilyen hosszan, kissé összeszedettebben a varázs, ami a könyv első felében megfogott nem változott volna szürkeséggé és unalommá.