2020. május 31., vasárnap

Legendás földek atlasza

Hic sunt leones.

Gyerekkorom óta térképrajongó vagyok. Nem tudnám megmondani, miért, talán az nyűgöz le, hogy a világ hatalmas térségeit egy sík lapra lehet rajzolni, hogy a valóságban nem létező vonalakkal országokat, népeket lehet teremteni. Kedvenceim a földrajzatlaszok voltak, amiket rongyosra lapozgattam, és máig jó szívvel gondolok vissza a szüleim egyik vastag könyvére, egy részletes világtérképre.

Judyth A. McLeod ugyancsak vaskos (és jó nehéz) könyve, a Legendás földek atlasza a térképimádatom mellett a fantasztikum iránti vonzódásomat is megszólítja: ebben a könyvben a szerző sok korabeli térképpel és illusztrációval veszi végig, milyen sosem volt földeket képzeltek el elődeink a világ különféle tájaira.


A könyvben többféle "legendás föld" kerül elő. Megismerjük, mit gondoltak az ókorban és a középkorban a "fel nem fedezett" területekről, kontinensekről, milyen térképeket készítettek, hol voltak a fehér foltok. Ahogy haladunk előre az időben úgy lesz egyre kevesebb az ilyen fehér folt, de még mindig találni szép számmal spekulációkat nem létező országokról, Lemúriáról, Atlantiszról. Előkerül az üreges Föld elmélete ugyanúgy, mint Eldorádó vagy a mesés Kelet. A szerző bemutatja, hová képzelték el az emberek a Paradicsomot, ahonnan Ádám és Éva kiűzetet, milyen mesebeli királyságokat álmodtak a térképeken nem szereplő helyekre. Mennyi különös népet képzeltek el, és milyen kreatúrákkal népesítették be ezeket a tájakat. Olvashatunk arról, mit gondoltak az európai felfedezők, amikor nekivágtak az ismeretlennek, miben reménykedtek és mitől féltek. De egy-két igazi füllentés is előkerül, olyan hazugságok, amik sokáig hihetőbbnek tűntek a valóságnál. Megannyi érdekes történet és fantasztikus ország, ami sosem volt, de talán még ma is élnek a kultúránk emlékezetében. Igazi kultúrtörténeti csemege, amiből az ember nem győzi kiválasztani a kedvenceit.









Így pusztult el Atlantisz...

Lemúria, a sosem volt, csodás civilizáció 

Bár a szöveg talán nem tökéletes, a könyv képanyaga mindenképpen magával ragadó. Az olvasó órákat el tud tölteni egy-egy térkép bogarászásával, de ugyanígy elgyönyörködhetünk a kódexképeken, sárkányok, emberfejű szörnyek és más lények ábrázolásain. Fantasyolvasóknak kifejezetten ajánlott darabról van szó, sőt, meg merem kockáztatni, hogy akár írók is találhatnak inspirációt ebben a kötetben. De élvezetes olvasmány lehet azoknak is, akiket a történelem érdekel, hogyan változott az emberek világképe. És persze akit hozzám hasonlóan csak a nagy térképek érdekelnek, és a színes furcsaságok és különös fantazmagóriái, az mindenképpen vessen rá egy pillantást.

Az üreges föld

2020. május 24., vasárnap

Halhatatlan holdlakók

Akik érdeklődnek a második világháború előtti magyar fantasztikum iránt, azoknak ismerős lehet Urbán László irodalomtörténész neve. A Galaktika 35. számának és a World SF négykötetes, a magyar sci-fi kezdeteit bemutató sorozatának összeállításával lett ismert az olvasók előtt még a nyolcvanas években. Urbán munkássága felbecsülhetetlen a hazai SF történetének szempontjából, egy leendő magyar sci-fi történeti munka sokat köszönhet majd neki.

Az viszont sajnos igaz, hogy ezek a sci-fi történetek sokszor ma már inkább csak kuriózumok. Ami engem illet, nem is rajongok értük túlzottan - kutatóként ugyan izgalmas a téma, érdekes megfigyelni, hogyan alakult ez a tematika itthon, kik és miről írtak, olvasmányként viszont kevés élvezetet nyújtanak, egy-két ötletet vagy ma már megmosolyogtató fordulatot leszámítva.

De mint jó gyűjtögető, ma is igyekszem a fellelhető forrásmunkákat összegyűjteni. Így akadtam rá még régebben Urbán 1988-as kötetére, a Halhatatlan holdlakókra.


Természetesen nem azt kaptam, amit vártam: ebben a könyvben az irodalomtörténész a XIX. század közepétől a XX. század közepéig gyűjtött össze különböző esszéket, újságcikkeket, amik a Földön kívüli világokkal és azok lehetséges lakóival foglalkoztak. Belegondolva a téma nagyon izgalmas, hiszen bepillantást nyújt a korabeli magyar gondolkodásba, illetve abba, milyen tudományos ismeretekkel rendelkeztek a Holdról, a Naprendszerről az emberek. Akad itt leírás a Merkúrról, spekuláció arról, hogyan hódítja majd meg az ember a távoli bolygókat, és milyen lesz a találkozás az idegen lényekkel.

Amiért kifejezetten tetszetős a kötet, azok a korabeli illusztrációk. Nincs belőlük nagyon sok, és a fekete-fehér képeken nem mindig lehet kivenni elsőre, mit is ábrázolnak (bár nyilván a Szaturnusz gyűrűi így is felismerhetőek), ennek ellenére egészen jól bemutatják, milyen fantáziával álmodtak meg új világokat elődeink.


Fényjelekkel kommunikálunk távoli világokkal.

Utazás más planétákra.

Két világ találkozása.



Mindenképpen megéri egy pillantást vetnie a kötetre annak, akit érdekel a kultúrtörténet vagy a magyar fantasztikum kialakulása, hiszen ezek a rövid írások arról is vallanak, milyen talajon sarjadt ki a korai magyar sci-fi, milyen cikkek, tanulmányok, ismeretterjesztő írások inspirálták a kor íróit és fantasztáit. Az olvasó aztán pedig belevetheti magát valamelyik régi magyar SF válogatásba a fent linkeltek közül.

Akit érdekel egy hasonló, de nemzetközi merítésű mű, az a MEK-en megtalálja Galántai Zoltán Marscsatornák, idegen világok, angyalok, földönkívüliek című kötetét.

Bónusz: Urbán László írása a magyar fantasztikum történetéről

2020. május 10., vasárnap

Barlowe's Guide to Extraterrestrials

Az egyik első dolog, ami az ember eszébe jut, ha meghallja, hogy sci-fi, az idegen lények. Kicsik, nagyok, emberszerűek, olyanok, mint a földi állatok, vagy éppen teljesen mások, idegenek. A science fiction már a kezdetektől vonzódott a nem emberihez, és hol kisebb, hol nagyobb fantáziával igyekeztek az írók ábrázolni ezeket a teremtményeket. Az illusztrátorok pedig az instrukciók alapján - vagy saját fejük után menve - próbáltak képet adni róluk a közönségnek.

Az egyik ilyen illusztrátor Wayne Douglas Barlowe, aki a hetvenes években kezdte a pályáját, majd 1979-ben Ian Summersszel és Beth Meachammel kollaborálva egy egészen különös könyvet készített: idegen lények képes kalauzát. Ez a Barlowe's Guide to Extraterrestrials.

Az 1987-es második kiadás borítója

Barlowe képlete egyszerű: végy egy rakás fura, eddig még nem ábrázolt idegent a sci-fi irodalmából, és az írók útmutatása, valamint a saját elképzeléseid alapján rajzold le őket! Ilyenkor szoktak a legnevetségesebb, legkevésbé hihető lények születni, olyanok, amire ránézve senki nem hiszi, hogy ilyenek létezhetnek valahol. És Barlowe könyve ezért is érdekes: ő ugyanis nagyon komolyan vette a dolgot, aprólékosan átgondolta, ha a valóságban léteznének az általa életre keltett idegenek, akkor hogy néznének ki? Mi kell ahhoz, hogy egy piszkafalábú lény meg tudjon állni? Egy hatalmas fej milyen testet feltételez? Természetesen volt honnan merítenie, a szülei ugyanis mindketten állatokról és növényekről szóló műveket illusztráltak.

A végeredmény ötven furcsa lény lett, élőhelyeik, biológiájuk, életmódjuk leírásával. Akadnak itt sokak által ismertek (mint a bábosok Larry Niven Gyűrűvilágából vagy a Főkormányzók Clarke regényéből, A gyermekkor végéből) és kevésbé ismerősek, sőt, olyan, elsőre furcsának hangzó választások is, mint a fekete felhő Fred Hoyle regényéből vagy a Solaris óceánlénye. (Arról se feledkezzünk meg, hogy Frank Herbert navigátora valójában egy eltorzult ember, nem idegen lény, bár ez igazából már csak részletkérdés.)

Idegen James White: Kórház a Galaktika szélén
(Hospital Station) c. regényéből

Liga-navigátor Frank Herbert Dűne univerzumából

Meszklin Hal Clement regényből, Az elveszett rakétából (Mission of Gravity)

Lovecraft egyik Nagy Öregje

A Dolog, John W. Campbell kisregényéből
(Ki van odakint? / Az izé / Who Goes There?)

Egy Főkormányzó A gyermekkor végéből

Harry Harrison idegenje a
Star Smashers of the Galaxy Rengers SF paródiájából

A könyvben akad egy méreteket összehasonlító ábra is
A kiadvány végén helyet kapott néhány oldal, amik a könyvben szereplő, illetve abból kimaradt idegenről készült vázlatokat tartalmazzák. Jól látszik, hogy az 1979-ben még csak 21 éves alkotó fejében sokkal több furcsa és néha bizarr lény ütött tanyát, mint amennyi ebbe a kiadványba bekerült. Valószínű nem én vagyok az egyetlen, aki szívesen látna egy hasonló könyvet az elmúlt negyven év sci-fi idegenjeiről...


Barlowe aztán elkészítette 1996-ban a kötet párját, a Barlowe's Guide to Fantasy-t; ebben a legszokványosabb fantasylények mellett szintén felvonultat néhány valóban különös fantasztikus kreatúrát. És ha valakinek ismerősek lennének Barlowe egyes képei, az nem véletlen: az ő Expedition című könyvéből készült aztán a Discovery Channel 1995-ös dokumentumfilmje, az Alien Planet, amiben egy idegen bolygót és annak különös lakóit mutatják be. 

A könyvben szereplő idegenek listáját itt találjátok.

2020. május 3., vasárnap

Az ember után

Szerintem gyerekként mindenkit lenyűgöznek az állatok. Fura lények, amik körülvesznek bennünket, mozognak, reagálnak, és saját akaratukból cselekszenek. De ami fontosabb, a legváltozatosabb és legkülönösebb formájúak. Mancsuk van, farkuk, nagy fülük vagy tollaik és csőrük, uszonyuk, tarkák vagy egyszínűek. A lehetséges variációk száma szinte végtelen. Különösen akkor, amikor szembesülünk vele, hogy régen is éltek állatok, sőt, egészen máshogy kinéző állatok. Egyesek hasonlítottak a mostaniakra, mások nagyon különböztek tőlük. A Földön valaha élt összes faj elképesztő sokaságot jelent, amit fel se vagyunk képesek igazán dolgozni. De ha léteztek állatok az ember előtt, akkor vajon létezni fognak az ember után is?

Ezzel a gondolattal játszott el Dougal Dixon etológus, amikor összehozta 1981-ben Az ember után című könyvét. (Magyarul 1991-ben jelent meg.) Vajon ötvenmillió év múlva, a jövőben, mikor az ember már eltűnt a színről, milyen állatok népesítenék be a Földet? Napjaink melyik faja élné túl a változásokat, sőt, alkalmazkodna ezekhez a változásokhoz? Hogy néznének ki? Hogy élnének, táplálkoznának, szaporodnának, vadásznának?


Dixon könyve azért is csodálatos a szememben, mert nemcsak ötletes fiktív állatokat teremt, hanem mindezt igyekszik úgy megtenni, hogy közben ügyel az evolúció és a fajok fejlődésének nagy törvényszerűségeire is. A könyv elején a szerző nagyon sok mindent elmagyaráz arról, hogyan is fejlődnek a fajok, mit jelent az evolúció, miért alakul ki különböző állatoknál ugyanaz a megoldás ugyanarra a problémára, vagy hogy a különféle környezeti tényezők milyen reakciókat kívánnak meg egy-egy állattól. Kissé száraz ugyan ez a bevezető, de amikor a könyv sorra bemutatja a jövő különféle lényeit, egyszerre elkezd élni ez a passzív tudásanyag, amit addig olvastunk.

A legcukibbtól a legbizarrabb lényekig mindenféle felvonul a könyvben, és az ismerős formák mellett egyedi és vicces evolúciós megoldásokat is láthatunk. Közben pedig megtanuljuk, milyen jellegzetességei vannak a különféle életmódhoz alkalmazkodott fajoknak, vagy hogy melyik forma lehet az, ami evolúciósan célravezető. Mindezt nagyon jó nyelvezettel vezeti elő a könyv, a képeket pedig órák hosszat lehet csodálni, tanulmányozni az egyes állatok jellegzetességeit, eltöprengeni, milyen lehet ez az élet 50 millió évvel a jövőben. Hogy lesz nagytestű növényevő a nyúlból? Kétlábú ragadozó a denevérből? Nagytestű tengeri állat a pingvinből? Ezeket az érdekes spekulációkat pedig remek illusztrátorok csodás rajzaival elegyíti.





Bár egy negyven éves könyvről van szó, ma is nagyon szívesen odaadnám bármelyik gyerek kezébe, hogy a képek nézegetése közben ragadjon rá valami a biológiából. De felnőttként is sok izgalmas dolgot találhatunk a könyvben. Napjainkban, amikor már valóban a bőrünkön érezzük, milyen drasztikusan és nem feltétlenül szerencsésen alakította át az ember a környezetet, egy ilyen könyv csak még izgalmasabb és elgondolkodtatóbb. Mert egyrészt amellett, hogy remekül rávilágít, hogy az ember kihalása után (amin mint faj jelenleg gőzerővel ügyködünk) is lesznek állatok a Földön, úgy arról is elgondolkodtat, mi milyen változásokat hoztunk a világra, mennyi faj sorsa fonódott össze a miénkkel. Szomorú azért, hogy a könyv narrátora úgy beszél az emberiség pályafutásáról, mint egy rossz emlékű természeti katasztrófáról – de nem tudunk nem egyetérteni vele. 


Dixonnak nem ez az egyetlen ilyen projektje. A Man After Man című könyvében az emberiség továbbfejlődési lehetőségeit dolgozza fel (már-már horrorisztikus illusztrációkkal), a The New Dinosaurs pedig azzal játszik el, milyenek lennének az őshüllők napjainkban, ha nem pusztultak volna ki 65 millió éve. Emellett Dixon közreműködött Az ember utánhoz hasonló A vad jövő című dokumentumfilm-sorozat könyvváltozatában is.

2020. április 26., vasárnap

Terran Trade Authority

Menthetetlenül rajongok a hetvenes évek sci-fijének képi világáért. Talán mert a gyerekkoromban sokat forgatott Galaktikákban is főleg ezekből a képekből válogattak. Pedig mai fejjel már látom, hogy ezek a képek sokszor rikítóak, furcsák, szürreálisak vagy éppen ellenkezőleg, sterilek és néha már-már nevetségesen egysíkúak. Mindennek ellenére nem tudok betelni velük, és éppen ezért zseniális a Terran Trade Authority sorozat.

(Ajánlott zene: Lazerhawk: Space Is The Place)

1978 és 1980 között egy bizonyos Stewart Cowley összegyűjtött egy adag sci-fi illusztrációt, és négy nagyalakú albumban kerekített köréjük egy fiktív univerzumot. Ez a Terran Trade Authority világa, ahol az emberiség a XX. század végén már nekilátott a környező űr feltérképezésének, a XXI. század elején megvetette a lábát a Holdon és a Marson, majd hamarosan kapcsolatba lépett az Alfa Centauri népével, és megvívta háborúját a Proxima Centauri civilizációjával.

A sorozat négy kötetet élt meg:
  • Spacecraft 2000-2100 AD
  • Great Space Battles
  • SpaceWreck: Ghost Ships and Derelicts of Space 
  • Starliners: Commercial Travel in 2200 AD
A négy könyv közül az első és a negyedik amolyan fiktív katalógus az emberiség által használt űrhajókról, amit a Terran Trade Authority nevű szervezet állított össze, míg a másik két kötet sokkal leíróbb jellegű, háborúk, felfedezések és katasztrófák ismertetései, érdekes történetekkel megtűzdelve. Az első két részt 1984-ben összefűzve is kiadták, nekem ezt sikerült megszereznem: Spacebase 2000.


Az előszóban megtudjuk az alapokat, kapunk egy kronológiát, majd sorban végigvesszük a hajókat, a második részben pedig a már említett háborúk (a Proxima és a Laguna háború) történetét követhetjük, illetve bepillantást nyerhetünk az emberiség felfedezéseibe, köztük találkozhatunk különös idegen űrhajókkal is. Néhol ugyan a képek nem tökéletesen passzolnak a leírásokhoz, de ez annyira nem zavaró, hiszen a könyv és az egész sorozat lényege nem a szöveg. A korszak legnagyobb nevű sci-fi illusztrátorainak munkái bukkannak fel, Jim Burns, Fred Gambino, Angus McKie, Chris Moore, Bob Layzell, és még sorolhatnám az itthon annyira nem ismert neveket. Igazi nyálcsorgató élmény belemerülni ebbe a kiadványba, és bár nagy ritkaság, az interneten itt-ott bele lehet kukkantani a sorozat köteteibe.






A sorozathoz később Cowley készített néhány kiegészítő kötetet, nagyrészt a TTA projekthez nem használt képekből. Ezek minőségéről megoszlanak a rajongók véleménye, mindenesetre nem ismerik el "kanonikusnak". Pedig akad köztük néhány egészen izgalmas darab...

A TTA további sorsa felemás módon alakult. Cowley mindig is kapható volt új könyvek összeállítására, erre végül a kétezres években került sok. Az RPG-kkel foglalkozó Morrigan Press az eredeti könyvek mellett egy TTA RPG-hez kapcsolódóan is elindított volna egy könyvsorozatot, amiben Cowley is részt vett. Mivel a képek jogait nem mindig volt egyszerű beszerezni, ezért az új kiadványok részben modern művészek munkáit is felhasználták volna, ill. reprodukálták a korábbi képeket digitális technikával. végül két könyv készült el 2006-ban, valamint az RPG szabálykönyv is megjelent. 

Hogy lesz-e valaha folytatás, azt nem tudni. Vagy hogy valamikor nem kap-e kedvet egy lelkes rajongó, hogy a TTA mintájára, kortárs alkotásokkal állítson össze egy hasonló kiadványt. Én mindenesetre vevő lennék rá.



2018. április 13., péntek

Szubjektív vélemény egy gumicsontról

Üdv itt! Ha ide jutottál, akkor talán látod, hogy ez egy blog. Alapvetően itt mindenféléről írok, elsősorban fantasztikumról, de ezen belül voltak már itt könyvismertetők, kritikák, filmes írások, esszék, de személyesebb jellegű dolgok is. Úgyhogy előre is elnézést kérek, ha most kicsit túlságosan is belelovalom magam ebbe a bejegyzésbe, de olyasmiről lesz szó, ami már több, mint tíz éve, mint egy rossz kísértet, vissza-visszatér.

Szélesi Sándor (aki nem ismeri, guglizzon rá a nevére) a saját blogján írt egy bejegyzést, amit itt olvashattok. Szeretném, hogy olvassátok el, mielőtt a bejegyzésemben tovább léptek. Köszönöm! Szóval, itt valami olyasmiről van szó, hogy hol és hogyan írnak a hazai fantasztikumról, és ez így miért nem jó, miért problémás, sőt, miért káros. Végigolvasva a szöveget az első gondolatom az alábbi volt:

Hogy engem ez mennyire végtelenül fáraszt már...

Nagyon fontos, hogy foglalkozzanak komoly, akadémiai szinten is a hazai SF-fel, hogy szülessenek átfogó munkák magyar nyelven, hogy elemző kritikákat írjanak egy-egy műről. Rengeteg előremutató dolog történt az elmúlt pár évben ezen a téren, az MA Popkult vagy a Pázmányon megalakult populáris kutatócsoport létrejöttétől a Magyar Narancs, Prae, Tiszatáj, Műút etc. egyre szaporodó fantasztikus témájú írásaiig. Az SFF rendezvények reneszánszukat élik, ezt nem győzöm hangsúlyozni. Lett egy díj, ami pont azokat hivatott díjazni, akik nem (vagy nem csak) íróként tesznek sokat a fantasztikumért, ez a Hexa. (És nem, ez nem nekem jutott eszembe.) Egyre több, a szűk "gettón" kívüli szerző és olvasó foglalkozik a zsánerrel, OTDK dolgozatok, szakdolgozatok, disszertációk születnek ezekben a témákban, tanulmánykötetek is fel-felbukkannak. Közben pedig a zsáneren belül is egyre komolyabb a szerveződés. Nem leszek szerénytelen, én is ahol tudok, hozzájárulok ehhez a pezsgéshez.

Szóval annyi remek dolog van, annyi előremutató, izgalmas és érdekes projekt és kérdés. Annyi mindenről lehetne beszélni. És mégis mi történik? Újra és újra előcibálják ezt a témát. Nyilván önmagában nincs azzal probléma, ha arról beszélünk, hogy milyen a blogszféra, milyen honlapok vannak stb. Sőt, még azzal sincs gond, ha vita alakul ki egy-egy mű különféle megítélése kapcsán. (Én örülnék a legjobban, ha a szcéna különféle platformjai reflektálnának egymásra!) 

De nem, itt nekem nem úgy tűnik, hogy erről van szó. Itt most arról beszélnek, hogy kiegyensúlyozatlanság van. Hogy itt "érdekek" miatt bizonyos dolgokról írnak, bizonyos dolgokról meg nem. Ami, már bocsánat, de nettó vicc. És akkor még finom voltam. Ez a fajta elgondolás már tényleg egy évtizednél is régebbi, szerintem már azelőtt megvoltak az alapjai, hogy én belecsöppentem a helyzetbe. Ez egy már-már fóliasisakos összeesküvés-elmélet, aminek az a lényege, hogy pénzügyi és személyes érdekek miatt a bloggerek, kritikusok saját maguktól (vagy szerzők, kiadók machinációi nyomán) bizonyos dolgokról írnak, másról nem, és hogy a rossz kritikának is ez az egyik fő háttere.

Mint könyvekkel foglalkozó ember, blogger, cikk- és kritikaíró, az egész blogger és kritikusi szféra nevében kikérem magamnak, hogy azt feltételezze bárki, hogy én vagy bárki valamiről valamilyen kiadói vagy pénzügyi érdekből írjon! Teljesen nonszensz feltételezés, nem is értem, hogy ezt most tényleg komolyan gondolja valaki? Most nem akarom elütni az egészet azzal, hogy azokon az oldalakon és blogokon sem írnak mindenről ugyanolyan mértékben, amiket az ilyen hozzászólásokban sose hoznak fel negatív példának. (Az senkit sem zavar mondjuk, hogy az SFportalon miről nem írnak, bezzeg az SFmag esetében!)

Tényleg rengeteg könyves blog létezik. Tessék felmenni a molyra, ott látszik, millió van. El nem hiszitek, mennyi megkeresést kap a GABO, ahol dolgozom, hogy ilyen-olyan könyves blogoknak adjon recenziós kötetet. Persze, nyilván egy romantikus regényekkel foglalkozó blog nem fog SF-ről írni, de azt sem lehet mondani, hogy a hazai SFF regények között van, ami kiszorul a netről. Aki nem hiszi, lépjen be a F.I.O.K. csoportba, ott annyi ilyet osztanak meg, hogy győzze az ember követni. Egyébként meg mindenkinek szíve joga azt írni és arról, amiről akar. Ja, hogy egyes olvasott és mérvadónak tartott helyeken nem írnak bizonyos könyvekről, vagy nem szeretik? Akkor megmondom, miről van szó: az a cikkíró, akit sokan olvasnak és sokan adnak a véleményére, nem akar vagy nem tud foglalkozni azzal a könyvvel, mert csak. Ennyi. Nincs összeesküvés, nincs háttérhatalom, nincsenek zsidók meg spekulánsok mögötte. Ennyire egyszerű.

Minden egyes alkalommal, amikor előkerül ez a téma, azt érzem, hogy fölöslegesen elpazaroljuk az energiáinkat. Nem írnak a YA fantasykről egy fantasy blogon, skandalum! Szeresse és olvassa az az ember is a YA-t, aki amúgy nem szereti! Nem írnak a logós űrháborús könyvemről ott, ahol nem is szoktak ilyenről írni! Még ilyet! Komolyan, most meg akarja valaki változtatni egyes emberek ízlését? Kötelezővé tesszük, hogy mindenhol írjanak mindenről? Elvárjuk a szabadidőben, két pusziért (se) dolgozó kritikusoktól, hogy minden idejüket áldozzák fel arra, ami nem is érdekli őket? Túl sokat rugózik mindenki ezen. Én is.

Vannak olyan emberek, akik mindig fognak találni kifogást, miért nem fogadják el a kritikát kritikának, miért nem fognak tudni együtt élni azzal, ha valahol nem írnak erről vagy arról. Mindig bele lehet kötni mindenbe, lehet gonosz üzleti érdekeket sejteni a háttérben, ahogyan azt Szélesi bejegyzése is sugallja. Fel lehet használni az írói, szerkesztői tekintélyünket arra, hogy elhintsük az ellenségeskedés magvát, hogy hiteltelenítsünk embereket, hogy terjesszük az elméleteinket és ne foglalkozzunk az ellenérvekkel. Végtelenül káros az egész közegre nézve, lerombolja annak a nagyon sok embernek a munkáját, akik a hazai fantasztikum jobbításán dolgoznak (még ha nem is mindenki mindig ugyanarra akar menni). Mindenki azon sír, hogy nem temetik be az árkokat. Én elég sok embert látok, aki pont ezen dolgozik. Én is, hiába nem szíveljük egymást Szélesivel, az utóbbi időben igyekeztem nyitott lenni (őszintén örültem például, hogy ott volt a ViTán). De minden egyes ehhez hasonló ködszurkálás, üres vádaskodás után szomorú leszek. Élni és élni hagyni. Mindenki azt csinálja, amihez ért. Én igyekszem megváltozni és árkokat betemetni. Rengeteg dolog van, ami pozitív, és teljes mellszélességgel beállok mögé, mert jónak tartom.

Jónak tartom például, hogy napvilágra került a Galaktika lopása, és igaza van Pintér Bencének, ki kellene állni az igazság és jogosság mellett. Nem lehet mentegetni, nem lehet azt mondani, hogy nem tetszik a "támadás stílusa" (milyen támadás különben? teljesen jogos számonkérésről beszélünk). Lehet azt mondani, hogy a Galaktika kártalanította a szerzőket, ez oké, de attól még felénk, a közösség felé és az olvasói felé továbbra se történt meg az elszámolása. Ez pedig fontos lenne nekik is, hogy visszaszerezzék a bizalmunkat.

Jónak tartom, hogy mennyi remek könyvről lehet írni, és hogy mennyien írnak. Blogbejegyzéseket, ajánlókat, és elemző kritikákat is. Nem mondom, hogy én mindig kritikát írok, de szoktam azt is. Jó látni, hogy új hangok tűnnek fel (és mennyi nő!) a blogokon, portálokon, akik beszélnek a fantasztikumról. Kritikákban szerintem jól állunk, esszékben és hasonlókban még fejlődhetünk, de bízom benne, hogy ami késik, nem múlik.

Jónak tartom, hogy megalakult a Pázmányon a populáris kultúra kutatócsoport (nem tudom a pontos nevet, elnézést). Ott voltam én is a bemutatkozó estjükön, és örülök, hogy végre feltűnt az igény másokban is, hogy elkezdődjön a kommunikáció az idehaza dolgozó szakemberek között, ez ugyanis nagyon fontos. Úgy gondolom, hogy itthon egyénileg már minden adott, most már csak összedolgozni kell.

Jónak tartom, hogy megrendeztük a Világok Találkozását. Nem lett tökéletes, de szerintem elindulhat vele valami, ami összefoghatja a fantasztikum közösségét, ami ösztönözhet másokat is, ami segíthet, hogy még jobb legyen idehaza SFF olvasónak lenni.

Lehet újra és újra ősrégi témákat felmelegíteni, amiknek nincs sok értelmük, lehet a másikat cseszegetni, neveket nem mondva szurkálódni, de jobb lesz ettől? Annyi minden jobbra lehetne ezt az energiát fordítani. Lehetne akár arról is írni, hogy máshol hogyan csinálják. Vagy, Szélesi bejegyzésében, hogy mint író, mit gondol, mire lenne szükség, hogy több embert elérjünk a kritikákkal, vagy ledöntsük a "gettó" falait. És igen, vitázzunk! Ütköztessük a véleményeinket. De ne úgy, hogy ködösítünk, aztán meg sejtelmesen közöljük, hogy "félreértettél", vagy "beszéljük meg egy sör mellett", "nem akarok neveket mondani" etc. 

Ami pedig engem illet, mint mondtam, végtelenül untat ez a kritika-blog téma. Nem akarok és nem is fogok többet erre szót és energiát fecsérelni. Szerintem ebben a formában nagyon nincs rajta mit beszélni, hacsak azt nem, hogy totális félreértésben leledzik mindenki, aki azt hiszi, egy "akadémiai elemző kritika" objektív. Ahogy az is félreértés, hogy baj, ha valaki rajongó. Ha nem lennék rajongó, nem foglalkoznék sci-fivel. Miért, ti igen?

ui. itt egy remek kis gyűjtés az elfogult, árnyékhatalmi portálokról, akik kiegyensúlyozatlanok

2018. április 1., vasárnap

Érkező könyvszenzációk

Már bizonyára többekhez eljutott az a pár napja közzétett blogbejegyzés, amiben közölték, hogy idén több, kuriózumnak számító sci-fi és fantasy megjelenés is érkezik majd. Mivel ezek a könyvek engem is komolyan megmozgattak, ezért - bár elhatároztam, hogy nem írok ilyen posztokat - most magyarítottam a könyvek fülszövegeit, hogy minél többen értesüljenek ezekről a valóban nagyon izgalmas címekről.

Szóval, íme a négy könyv, ami várhatóan fel fogja borítani az angolszász zsánerpiacot:


Alastair Reynolds - Peter F. Hamilton: Unusual Questions

Fájóan üres a hely a brit sci-fiben, amit a néhány éve elhunyt Iain M. Banks hagyott maga után. Napjaink két legismertebb angol sci-fi írója végül úgy döntött, közösen róják le a tiszteletüket Banks emléke előtt, aki megannyi izgalmas és mélyen elgondolkodtató regénnyel járult hozzá a zsánerhez. Miközben a rajongók újra elmerülhetnek a Kultúra gigantikus és színes világában, élvezhetik a Reynolds és Hamilton műveire jellemző legjobb elemeket is.

Minish ko-Bagati a Kultúra titkosszolgálatának, a Rendkívüli Körülményeknek talán a legjobb ügynöke - ami nem is csoda, hiszen egy drónnál keresve sem lehetne jobb beszivárgót találni. Amikor azonban néhány titokzatos, és első látásra nem teljesen beszámítható Elme a távoli Parash Gyűrűre küldi a magának való Minish-t a Tűzd a füled mögé ÁKE fedélzetén, kénytelen maga mellé venni egy embert, a hajóról hajóra vándorló, bohém Karagi Zhát.

Hogy mi lehet az Elmék célja, azt csak sejteni lehet. De bizonyos, hogy köze van hozzá néhány különösen viselkedő szublimatának, egy mindenhol felbukkanó homomdának, és az idilli Zitira bolygónak, ahol éppen most jár le az ezer évre választott uralkodó dinasztia ideje. Minish és Zha hamarosan egy galaktikus léptékű rejtély közepébe csöppen, ahol nem biztos, hogy a Kultúra a legnagyobb játékos. De melyik lehet az a civilizáció, amelyik még a ravasz Kultúrát is képes az orránál fogva vezetni?

"Olvasás közben reménykedtem, hogy mégis Banks írta ezt a könyvet, és hogy a fiókban, ahonnan ez származik, találunk még ilyen lebilincselő regényeket..." - Jo Walton (Tor.com)


N. K. Jemisin - Nnedi Okorafor: Children of The Elephant King

A kortárs fantasztikum két ragyogó tehetsége már régóta tervezte, hogy közös regényt ír. Most, hogy mindketten befejezték trilógiáikat (A megtört föld ill. a Binti), elkészíthettek egy grandiózus történetet, amiben az olvasókat elviszik Afrika legmélyére, ahol a múlt és a jövő találkozik.

Egy mítosz szerint az ősidőkben az ember, a vihar és az elefánt békében éltek együtt. Ám a vihar, félve az ember hatalmától, elmenekült az égbe, a gyanútlan elefántot pedig megölték az ember nyílvesszői. Az ember addig vadászott az elefántra, míg az teljesen kipusztult a világon. Ám úgy tartják, a faj utolsó tagja, a hatalmas Elefántkirály, örökül hagyta erejét és bölcsességét egy embernek, akiben tovább élnek e nemes lények az idők végezetéig.

Afiya a Föld utolsó metropolisának szegénynegyedében él. A világ nagy része elpusztult, csupán Afrika egyes vidékein élnek még vad törzsek, akik néha ellátogatnak a Városba. A lány nem is sejti, milyen mérhetetlen kincset kap az egyik törzs vándorárus öregjétól. Az Umoja szarva hamarosan különös világot nyit meg Afiya és barátai előtt, akik egy titokzatos prófécia nyomában nekivágnak a halott szavannának, hogy felkutassák az egyetlen teremtményt, aki megmentheti a Várost és lakóit: az Elefántkirályt.

"Jemisin és Okorafor prózája egyesíti kettejük legjobb tulajdonságát... A disztópikus Afrika sosem volt még ennyire színes, varázslatos és veszélyes." - The New York Times


Arthur C. Clarke: The Seldon Evidence

1989-ben Arthur C. Clarke és Isaac Asimov bősz levelezésbe kezdett, aminek a témája egy új Alapítvány regény volt. Ezt a könyvet, a The Seldon Evidence-t (A Seldon bizonyíték) Clarke írta meg végül. Az írót mindig is izgatta a matematikus Hari Seldon karaktere, így szívesen megírta a történelem első Alapítvány spin-offját. Sajnos végül a könyv nem jelent meg, csupán néhány példányt nyomtak belőle Asimov, Clarke és a DAW Books munkatársai számára. Most, a két elhunyt szerző jogutódai megegyeztek, hogy a nagyközönség elé tárják ezt az izgalmas történetet.

Hari Seldon az Alapítvány megálmodója, aki a távoli Terminuson hunyt el. De mielőtt végleg a Peremvidékre költözött, hogy felépítse vízióját, állítólag Trantoron hagyott egy titkos dokumentumot, ami az egész Alapítvány tervet veszélyeztetheti. A Nagy Dúlás, Trantor eleste után a "Seldon bizonyítékot" ismeretlen helyre vitték, a hajdani Galaktikus Birodalom ezernyi világa közül az egyikre.

For Genero magától Terminus Polgármesterétől kapta a feladatot, hogy találja meg a Bizonyítékot és vigye az Alapítványba, mielőtt rossz kezekbe kerülne. De nem is sejti, hogy a titokzatos Második Alapítvány is útnak indítja saját ügynökét, Enina Frendet, egy irgalmat nem ismerő telepata nőt. Miközben a két ügynök bejárja a Galaxist, és egyre többet tud meg a legendás matematikus életéről és személyiségéről, egy harmadik erő is eltökéli, hogy megkaparintja a Bizonyítékot, hogy véget vessen Hari Seldon ezer éves Tervének, ami újra fényt hozhatna a pusztító Sötét Korba.

"Imádtam minden sorát. Aki szereti a sci-fit, annak kötelező a polcán tudnia a könyvet!" - Robert Silverberg


George R. R. Martin - Patrick Rothfuss (& Brandon Sanderson): Swords of Shadow

Mindenki felkapta a fejét, amikor a két fantasy íróóriás, Martin és Rothfuss bejelentette, hogy közös regényen dolgozik. Sajnos azonban a kegyetlen sors közbeszólt, így a szerzők nem élhették meg, hogy befejezhessék művüket. Végül Brandon Sandersonra esett a választás, hogy pontot tegyen ennek az epikus történetnek a végére, mellyel méltó módon zárulhatott le két csodás írói életút.

Amikor a Második Hold felkel, hétszáz évente egyszer, Kor Hegyeiből előjön az Árny, hogy csatlósaival végigdúlja Amanti kontinensét. Skel Hiffud minderről nem sokat tud. Hallotta ugyan gyerekként a falu vénjeinek történeteit, de számára mindez csak dajkamese. Ám egy napon az Árny csapatai eljönnek, és lemészárolják a falu lakóit, a fiú pedig csak a szerencsének köszönheti, hogy megmenekül. Hamarosan egy titokzatos vadász mellé csapódik, akiről sejteni kezdi, hogy többet tud az Árny inváziójáról, mint állítja.

Skel és a vadász útja során újra és újra a pusztítás nyomaira bukkan, az Árny útját kiégett városok és vérrel teli folyók kísérik. Amanti királyságai azonban összefognak, hogy szembeszálljanak az Árny csatlósaival, még akkor is, ha ez a történelem során soha senkinek nem sikerült. Skelnek is választania kell: vagy bízik a szerencséjében és tovább menekül a végzete elől, vagy csatlakozik az egyesült sereghez, és felveszi a harcot azokkal, akik tönkretették az életét. Viszont a döntése sokkal nagyobb következményekkel jár, ami Amanti egész jövőjét új irányba billenti.

"Hátborzongatóan epikus történet a zsáner két gigászától. Méltó zárlata az életművüknek." - Scott Lynch


Ja, és a végére: nézd meg a posztom publikálási dátumát!
---

Természetesen nem kívánom se Martin, se Rothfuss halálhírét, remélem még nagyon sok könyvvel örvendeztetik meg a fantasy szerelmeseit.
Ami a kenyai elefántos mítoszt illeti, annak első fele valóban létezik, itt olvashatjátok.
A borítóképek eredetijei pedig:
- remélem egyszer AndreasUneby képe tényleg felkerül egy könyvre;
- ezeket a csodás festményeket bárki szívesen kirakná otthon;
- ki másnak is választottam volna a képét egy retro borítóhoz, mint Frank Kelly Freasét?
- Richard Anderson többi képével pedig már mindenki találkozhatott.

2018. március 22., csütörtök

Az új időutasok - H. G. Wells továbbírói

A sci-fi egyik nagy írójától, H. G. Wellstől az utóbbi évekig semmit nem olvastam. Ennek a hiányomnak az orvoslására is azért került sor, mert annyi "továbbírása", "remake-je", "újragondolása" létezik a történeteinek, hogy kíváncsi lettem, milyen is az eredeti Wells. Legnagyobb meglepetésemre azt kellett felfedeznem, hogy az angol író több, mint száz évvel később is még mindig jó, nem csak ötleteiben - amik mára sci-fi klisék lettek -, hanem stílusában is. (Kedvencem ilyen szempontból a Dr. Moreau szigete.) Eredetileg a Moly.hu Merítésének 2017. márciusi számába készítettem ennek apropóján egy összeállítást a wellsi "örökösökről": azokról a művekről, amik a nagy előd írásaira építenek.

Egy évvel a rovat publikálása után, hogy minél több emberhez eljusson, kicsit átdolgozva, kibővítve újraközlöm itt a szöveget, remélve, hogy másokat is Wells és "utódai" olvasására ösztönözhetek.


Mi többet lehet elmondani Herbert George Wellsről, mint ami a fenti képen szerepel? Ő a modern sci-fi egyik atyja, számtalan SF ötlet kiagyalója és elterjesztője. Hatása ma már felfoghatatlan a science fiction egészére nézve, az időutazás, az idegen inváziók, a láthatatlanság, az emberi test újraszabása, a jövő társadalmainak feltérképezése, és ami talán a legfontosabb, a tudományos ötletek használata, hogy felvázolja a kor társadalmi problémáit – ezek mind az ő nevéhez köthetőek. Wells képzelete mellé pedig igazi írói véna társult, könyvei több, mint száz évvel megírásuk után sem hatnak nevetségesnek. A regények lapjain át érződik, hogy egy nagy elme bújik meg a könyvek mögött.

Nem csoda, ha maga Wells és művei is több epigont, folytatót, örököst szültek. A sci-fi nagyon sok olyan regényt és novellát termelt ki, amelyek így vagy úgy, de feldolgozták a wellsi életművet, vagy akár magát Wellst tették meg hősüknek. Ebbe a mérhetetlen óceánba kísérlek most meg elmerülni, hogy a teljesség igénye nélkül, kedvcsinálóként bemutassak pár alkotást, ami érdekelheti az olvasót.

Wells talán legismertebb, legtöbbet hivatkozott műve Az időgép, amivel felkeltette maga iránt az érdeklődést és sikert is elért. Magyarul is ennek az írásnak jelent meg a legtöbb „folytatása”. Itt van mindjárt az Utazások az időgéppel, ami Wells eredetije mellett két másik történetet is tartalmaz: Egon Friedell osztrák filozófus és történész 1946-os Az időgép visszatér, és K. W. Jeter 1979-es A morlockok éjszakája című írását. Míg az első az időutazó újabb útjait meséli el, addig a második a jövőből érkező morlockok inváziójáról szól, és még maga Merlin is megjelenik benne.

Ennél vélhetően ismertebb Stephen Baxter 1995-ös Campbell-, Dick- és BFSA-díjas regénye, az Időhajók. Baxter maga már-már „hivatásos” Wells-folytatónak számít (erre később visszatérünk), könyvében igyekszik összeolvasztani Wells időutazós történeteit (pl. Az időgép előtti The Chronic Argonauts című novellát) és a XX. század végi sci-fi toposzokat. Sőt, maga Wells is felbukkan mellékalakként. A kissé avittnak ható "viktoriánus" nyelvezet és lassú, leíró jellege miatt nem könnyű olvasmány, de egy Dyson-gömbtől kezdve az őskoron át egy alternatív XX. századi háborúig igen színes ötleteket vonultat fel.

Wellst magát egyébként sokszor tették (és teszik) meg sci-fi művek szereplőjének. Egy harmadik, magyar nyelven elérhető időgép-átiratban, a spanyol Félix J. Palma trilógiájában is ő lesz az egyik főszereplő. Az első kötetben, Az idő térképében mindenki Wells regényének lázában ég, és egy fiatalember a fejébe veszi, hogy az író saját időgépével fogja megváltoztatni a múltat. Viszont Palmánál semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Higgyetek nekem, a saját bőrömön tapasztaltam!

Az időgép és az időutas

Ha pedig átnyergelünk a magyarul meg nem jelent művekre, akkor bizony tényleg elveszünk a „folytatások”, „előzmények”, „igaz történetek” és hasonlók tengerében. A téma olyannyira népszerű, hogy nemrég mutatták be az egyik ilyen regény újramelegített TV-sorozat verzióját (amit azonnal el is kaszált az ABC csatorna). Karl Alexander Time After Time című regényének nem ez az első mozgóképes változata, az 1979-es filmváltozatban Malcolm McDowell játszotta a Hasfelmetsző Jack után a jövőbe utazó H. G. Wellst.

Nagyon hosszú lenne, ha minden ide vágó történetet fel akarnék sorolni, így csak pár ismertebbet említenék. Ott van az időutazó újabb útját elmesélő, Ditmar-díjas The Man Who Loved Morlocks David J. Lake-től (1981), ahol a főhős még messzebb utazik a jövőbe. Ronald Wright A Scientific Romance (1999) című könyvében egy jelenbeli múzeumi kurátor kerül az időgép új történetének középpontjába. De olvashatunk arról is, mi történt az eloi Weenával (The Truth About Weena, ez David J. Lake díjnyertes novellája), vagy hogy a háborúzás szempontjából milyen jól használható az időgép (az 1923-as francia Timeslip Troopers Théo Varlet és André Blandin tollából, vagy Hal Colebatch regénye, a Time Machine Troopers 2011-ből).

Tovább nem is kalandoznék az időben, akit érdekel a téma, böngésszen címeket az ISFDB-n és Az időgép saját wiki adatbázisában.

Kell nagyobb bizonyíték arra, hogy Wells regényei mennyire nagy hatásúak, mint hogy a marslakók inváziójáról szóló Világok harca megjelenése után nem sokkal az Egyesült Államokban, 26 részben napvilágot látott az Edison's Conquest of Mars című regény Garrett P. Serviss csillagász és újságíró tollából? Ez a történet Wells regényének folytatása, amiben a földiek a nagyszerű Edison vezényletével (és annak csodás találmányaival) visszavágnak a marsiaknak. Ezzel a tettével Serviss beírta magát a sci-fi történetébe, hiszen ez volt az első alkalom, amikor nem egy író maga készített folytatást művéhez, sőt, az ő tudta nélkül használta fel valaki az elképzeléseit saját munkájában. A spanyol Palma trilógiájának második része, Az ég térképe - ami a marslakók invázióját írja újra - például azzal indít, hogy Serviss és Wells találkoznak.

Ha lehet, az első továbbírást követően a Világok harca legalább annyi „követőt” termelt ki magából, mint Az időgép. Magát az inváziót számtalan formában feldolgozták. Egy egész antológiát (War of the Worlds: Global Dispatches) szenteltek annak, hogy bemutassák, mi történt a világgal (és híres emberekkel) a marslakók inváziója alatt. Walter Jon Williamsnél például Kínában, Howard Waldropnál pedig Texasban bukkannak fel a marslakók. Akit érdekel, hol játszódik a többi novella és ki a főszereplője, az ide kattinson!Egyébként a kötet szerkesztője, Kevin J. Anderson később külön regényt írt arról, Wells maga hogyan éli meg a háborút (The Martian War).

Illusztráció Palma trilógiájának első részéhez

Hayden Lee novellájában a marsiak szemszögéből írja újra a történetet, Christopher Priest pedig The Space Machine című könyve összekapcsolja Az időgép történetét a Világok harcával. Természetesen többször is megírták a marsiak második invázióját is, nem egyszer kölcsönvéve más híres irodalmi alakokat is, mint pl. Sherlock Holmest. Ilyen George H. Smith regénye, amiben a marsiak egy kevésbé fejlett párhuzamos Földet támadnak meg, de a derék Holmes legyőzi őket. Egyébként a Sherlock Holmes' War of the Worlds című könyvből azt is megtudjuk, mit csinált Sherlock és Watson az első támadás alatt. (Ezt a fajta all-star gálát talán Lavie Tidhar pörgette maximumra.) Aztán ide citálhatjuk Alan Moore klasszikus képregényét, a The League of Extraordinary Gentlemen második részét, amiben a XIX. századi „Bosszúállóknak” a marslakókkal kell megküzdeniük. 

Érdekes, hogy a szovjet-orosz irodalomban is mennyire közkedvelt téma a marslakók inváziója, viszont sajátságos politikai felhanggal. Mind Lazar Lagin 1962-es plamfetjében (Well Andyou őrnagy [Майор Велл Эндъю]), mind a Sztrugackij fivérek 1966-os A marslakók második inváziója című kisregényében a marsiakkal kollaboráló emberekről írnak. Utóbbi mű nagyon népszerű lett: "Eddig két folytatást írtak hozzá. Az elsőt 1998-ban adták ki az orosz – 1994-től izraeli – Daniel Kluger tolmácsolásában Новые времена (Új idők) címmel, ami Apollón szemszögéből folytatja a történetet. Aztán létezik A marslakók harmadik inváziója (Третье нашествие марсиан) c. történet is Szergej Szinyjakin jóvoltából, ami 2006-ban látott napvilágot. Ez viszont egy nyomozós sci-fi történet." (Forrás)

És természetesen az igazi „wellsiánusok” nem hagyhatják ki a „hivatalos” folytatást, amit Wells nagy szakértője, Stephen Baxter írt. Ez a The Massacre of Mankind, ami 2017-ben jelent meg. (További marslakós történetekért szintén a wikipedián érdemes kutakodni.)

Töredelmesen be kell vallanom, hogy valószínű nem végeztem megfelelő kutatómunkát. Úgy tűnik ugyanis, hogy ha eltávolodunk Wells két legismertebb regényétől, a többi mű parafrázisainak száma rohamosan csökkenni kezd. Ennek pedig az is oka lehet, hogy még ha születtek is érdekes újragondolások, azok nem lettek olyan híresek, így pedig ember legyen a talpán, aki megleli őket…

Még talán a két zseniális tudósnak, Doctor Moreau-nak és Griffinnek, a láthatatlan embernek akad a legtöbb követője az irodalomban. Egy gyors keresés azonnal kidobja például Megan Shepherd ifjúsági regényét, a The Madman's Daughtert, aminek főhőse, Juliet, az őrült Moreau lánya, segítőivel apja szigetére indul, hogy felszámolja a tudós istenkáromló kísérleteit. Brian Aldiss tollából is született egy újraírás 1980-ban Moreau's Other Island címen, ebben az eredeti regény cselekményét a közeljövőbe helyezi. És természetesen Moreau is szerepel Alan Moore már idézett képregényében, ahogyan Griffin, a láthataltan ember is, aki állandó szereplője a díszes kompániának. (Griffin feltűnik a már szintén említett Kevin J. Anderson regényben, a The Martian Warban is.)

Eszik Alajos illusztrációja

Magyarul inkább csak olyan műveket találunk, amik inspirációnak használták ezeket a wellsi ötleteket, de érdemes elolvasni Gene Wolfe 1980-as novelláját, a Doktor Halál szigete és más történetek címűt (Galaktika 65., a fenti kép onnan való), ami a Wells-regény érdekes átírása. Ha pedig valaki még kételkedett benne, hogy Baxter Wells-megszállott, annak elmondom, hogy a szerző írt még egy történetet Wells Cavorjához is, aki az Emberek a Holdban zseniális tudósa – Baxter története a The Ant-Men of Tibet.

Végére érve a hevenyészett körutazásunknak Wells utódjainak körében, csak azt mondhatom, hogy olvasgatva a fent felsorolt művek történetét és kritikáit, nem marad le sokról az ember ha nem kutatja fel mindet. Akadnak köztük zseniális darabok, de ugyanígy a téma nem garancia automatikusan a minőségre. Viszont azt újfent csak megerősíthetem, hogy magát az alapműveket, főleg Wells korai regényeit megéri olvasni. Nem hiába hatnak még a XXI. század sci-fi írói számára is ihletőül.

Ha pedig valaki belebotlik egy-egy izgalmas "Wells átiratba", ne habozzon megosztani kommentben a felfedezését!

2018. március 18., vasárnap

Játék a történelemmel

A bejegyzést ajánlom Gaborják Ádámnak, 
akivel rövid, de annál érdekesebb eszmecserét folytattunk a témáról

Gyerekkorom óta a sci-fi mellett a történelem volt az, ami foglalkoztatott. Olyannyira, hogy három évig még az egyetemen is történelem szakra jártam. Nagyon fontos dolognak tartom, hogy miközben a jövőt tervezzük, ismerjük meg a múltunkat is, hogy az ott történtekből tanuljunk, és ha nem is kerüljük el, de kicsit jobban kezeljük ugyanazokat a problémákat, amik fel-felbukkannak a történelem folyamában.

Tisztában vagyok vele, hogy hála a hazai történelemoktatásnak, az emberek nagy része számára a történelem csak évszámok és rég halott emberek neveinek halmaza. Csaták és békeszerződések sorolása, esetleg egy-két feltaláló a sok uralkodó, hadvezér és politikus között. Azon felül, hogy nemrég múlt el egy újabb nemzeti ünnepünk (ennek apropóján pedig online is elérhető pár napig néhány, ebben az időszakban játszódó történelmi film), szerencsésen összefutottam néhány olyan alkotással, ami egészen másképp fogta meg a múltat és annak nagy alakjait, mint amit idehaza megszokhattunk. Szóval mindezek apropóján most beszéljünk egy kicsit a történelemmel való játékról!

A Szovjetunió legsötétebb időszakában játszódik a Sztálin halála című film, aminek főszereplői igazi szörnyetegek, akiknek ezrek vére szárad a lelkén. Viszont sokszor bármennyire is sötét és kegyetlen a film, végig megmarad humoros szatírának, egyébként itt írok róla. Pár hete olvastam Csepella Oliver régóta várt képregényét, a Nyugat+Zombikat, amiben a nyugatosok (Ady, Babits, Kosztolányi, Móricz, Karinthy és társaik) egy zombiinvázió kellős közepébe csöppennek a New York kávéházban. A harmadik mű pedig egy filmelőzetes, a Lajkó - Cigány az űrben című mozié. Igazából az előzetessel és a film koncepciójával kapcsolatos néhány reakció volt az, ami ennek a posztnak a megírására késztetett.

Irodalmunk nagyjai - eleddig ismeretlen oldalukról mutatva

Már a tavalyi Kincsem kapcsán felmerült a kérdés, hogy mennyire lehet a múlt eseményeit kiforgatni, átalakítani, viccet csinálni belőlük. Mennyire rugaszkodhatnak el az alkotók a tényektől, különösen mondjuk egy ennyire nemzeti siker feldolgozásakor, mint a legendás versenyló története. A Lajkónál is előkerült valami hasonló sok reakcióban: miért olyan hülyeségről csinálnak filmet, ami meg sem történt, miért nem szentelnek filmet az igazi magyar űrhajósoknak, egyáltalán, hogy jön ahhoz valaki, hogy nevetség tárgyává tegyen ilyesmit? Kincsem esetében: miért változtatták meg a történelmi tényeket, miért írtak bele olyan dolgokat, amik nem vagy nem így történtek meg, és ami a legrosszabb, hogy lett az egész dicső történet valami steampunkos, popslágereket dúdoló popcornmozi?

A Sztálin halála remekül idecitálható: egy nyomasztó történelmi helyzetből csinál viccet. De említhetném az utóbbi évek két közönségsikerét, a Becstelen Brigantykat és a Django elszabadult is. Ezek nem feledkeznek meg arról, hogy fajsúlyos témákat dolgoznak fel, mégis úgy döntenek, hogy egy sokkal nézőbarátabb, befogadhatóbb formát használnak ehhez. Természetesen nem lehet mindig minden helyzetből akciófilmet, komédiát vagy musicalt csinálni (legalábbis nem biztos, hogy mindenkinek a gyomra beveszi). 

Itthon viszont mintha a filmben és az irodalomban is csak nehezen akarna oldódni az a fajta realizmus, ami uralkodónak tűnik a magyar művészetben. Ezért számítanak annyira üdítőnek az olyan apró gyöngyszemek, mint a Liza, a rókatündér a sosem volt hetvenes évek miliőjével. Játszódhatott volna a "valóságos" hetvenes években, de akkor elveszett volna belőle az a varázs, amitől ennyire szerethető és sikeres lett a film. Ami pedig az irodalmat illeti, különös helyzet állt elő. A populáris zsánerek mintha sokkal óvatosabban próbálnák magukévá tenni a történelemmel való játékot, mint a szépirodalom, holott pont az ellenkezőjére számítanánk. Hiszen egy mezei regényíró, akit nem kötnek a "szépirodalmi kánon" elvárásai, sokkal nagyobb alkotói szabadsággal kellene, hogy rendelkezzen. Ennek ellenére a szépirodalomban gyakoribb a történelemmel való "gyurmázás". Amikor megjelentek az első Kondor Vilmos kötetek, a krimiben elindult egyfajta reneszánsza a XIX-XX. század fordulóján játszódó történeteknek, és ez átgyűrűzött a filmekbe is. A Nyugat+Zombik is azért válhatott azonnal kultművé (már megjelenése előtt), mert a mindenki által ismert, de már-már szakralizált irodalmi/történelmi alakokhoz mert bátran hozzányúlni. (Az irodalmi "átdolgozás" miatt ez csak érintőlegesen kapcsolódik a témánkhoz.) Azonban nekem úgy tűnik (de szívesen veszem, ha megcáfolnak), hogy a borzongató thrillereken és egy-két alternatív történelmi regényen kívül az irodalmi lektűr és a közönségfilm még mindig csak pátosszal vagy "realizmussal" tud a múlthoz nyúlni.


Pedig a történelem lényege pontosan az, hogy megannyi módon interpretálható. Nemrég hunyt el ennek a felfogásnak az egyik legnagyobb szószólója, Hayden White. Érdemes elolvasni, mit írnak róla, én itt most csak azt emelném ki, hogy bár a történelem valóban tényekből áll (egy esemény akkor és ott történt meg), annak értékelése már egészen más lapra tartozik. Mit emelünk ki, mit hallgatunk el, hogyan beszélünk egyes témákról, ez mind képlékennyé teszi számunkra a történelmet. Ennek köszönhetően viszont a történelemmel azt mondhatjuk el, amit akarunk. Ez persze számos problémát felvet, amire itt most nem szeretnék kitérni. Maradjunk abban, hogy egy történelmi témát feldolgozó mű alkotó(i) valami pozitívat akarnak közvetíteni. Ezt tehetik realizmussal, ugyanakkor véleményem szerint ha nagyobb tömegeket akarnak megcélozni, akkor lazítaniuk kell. De lehetséges, hogy egyszerűen, mint a Sztálin halála esetében, az alkotók meglátják például a kegyetlenség abszurditását, ezért a humorhoz nyúlnak. Vagy ki akarnak emelni párhuzamokat a jelenünkkel. Demagógnak tűnhet az a gondolat, hogy a minél nagyobb tömeg eléréséhez a tömeg nyelvén kell szólni, és én se propagálom a gyatra minőséget, de lehet ezt okosan is csinálni. Vajon hányan látták a Brian életét, és hányan a Krisztus utolsó megkísértését? Mindkettő mély kérdéseket vet fel, de az egyik populárisan, a másik komoly odafigyelést igénylő módon.

Kanyarodjunk vissza a Kincsemhez! Én is szemforgatással reagáltam, mikor megtudtam, hogy a filmben a Mizu?-t dúdolja az egyik szereplő. Hogy kerül egy kortárs popszám egy XIX. században játszódó alkotásba, tettem fel a kérdést. Viszont megnézve a filmet már egészen másképp vélekedek. Ugyanis az egész mű olyan, amibe egy ilyen geg tökéletesen belefér. A készítők koncepcióvá tették ezt az egészet: a zene, a ruhák, a táncjelenet, az egész amellett, hogy magán viseli a XIX. század jegyeit, egy csapásra moderné vált. És meg is lett az eredménye, ugyanis az egyik legsikeresebb magyar közönségfilm lett. Ez a fajta "poposság" könnyedén utat talált a nézőkhöz, azokhoz is, akik amúgy nem ülnének be egy magyar történelmi filmre. Ez nem egy Hídember, sem pedig egy A kőszívű ember fiai. A Kincsemben a történelem nem poros, nem dohszagú, nem lassú, nincs tele komor bajszos emberekkel. A Kincsem menő.

És hogy mi van akkor a történelmi hűséggel? Egyrészt a filmben van egy macska, amelynek segítségével megszelídítik a zabolátlan lovat. Olcsó hollywoodi klisének hangzik, igaz? Pedig ha hihetünk a történelemnek (és miért ne hinnénk?), ez valóban így történt. A valóság sokszor sokkal furcsább, mint a fikció. Másrészt a film a lényeget tekintve hű marad a történelmi eseményekhez. És ugyanez igaz a Sztálin halála esetében is. De mi a helyzet a Becstelen brigantykkal, ahol megölik Hitlert? Nos, az a kérdésem: a film hatására elterjedt, hogy a valóság helyett Hitler így halt meg? Még ha akadnak is emberek, akik ezt a verziót hiszik el, azok nem Tarantino miatt nem ismerik a valóságot. A Kincsem esetében ugyanez a helyzet: senki nem fogja azt gondolni, hogy a Mizu? sláger volt több, mint egy évszázada. Akit érdekelnek a valós események, az utána fog nézni, akit pedig nem, abban is megmarad a lényeg, vagyis hogy mi is Kincsem, a ló története. Mielőtt beültem volna a filmre én magam sem tudtam, mitől olyan fontos egy versenyló. Aki ennél mélyebb magyarázatra vágyik ezzel a témakörrel kapcsolatban, annak csak ajánlani tudom Umberto Eco Hat séta a fikció erdejében című kötetének ötödik és hatodik fejezetét. Ezekben a szövegekben pontosan arról szól, hogyan ismerhető fel a fikció, hogyan kezeljük a valóságos és nem valóságos események viszonyát és így tovább. Például, hogy mennyire fontos, hogy a különféle fikciós elemek ne kerüljenek ellentmondásba a széles körben ismert tényekkel, mint hogy az Eiffel-torony nem New Yorkban van - viszont ha mégis ellentmondás áll fent, annak is meg kell lennie a magyarázatának. Az pedig, hogy mi számít "széles körben ismert ténynek", már a befogadó dolga eldönteni.

A sosem volt Mekk Burger a Liza a rókatündérből

De akkor valójában nincs is egy igaz történelem? A kérdés jogos. A kép, ami a fejünkben él a múltról, mint említettem, erősen konstruált. Caesart, Napóleont, Kossuthot, mindegyiküket a rájuk rakódott történeteken, legendákon, mítoszokon és interpretációkon keresztül látjuk. Caesar elképzelésében legalább annyira meghatározó az Asterix és Obelix képregény, mint a történetírói munkák. Valahol olvastam azt a felvetést, hogy mi van akkor, ha a XIX. századi Magyarországról bennünk élő kép inkább köszönhető Jókainak, mint a történelemoktatásnak? Mekkora ereje van a fikciónak? És jó-e, ha a fikció veszi át a "valódi" történelem helyét? Látjuk, hogy nincs olyan, hogy "valódi": interpretációk vannak. Egy-egy történelmi alak vagy esemény elhelyezése sokkal inkább társadalmi megegyezés függvénye, sem mint a történelmi eseményekben elfoglalt helye, és ennek kialakításában nagy szerepe van annak, hogyan jelenik meg a művészetekben és a populáris kultúrában.

A történelem legfontosabb szerepe az, hogy tanuljunk belőle. Ehhez pedig diskurzust kell róla kialakítanunk, vitáznunk kell róla, meg kell találnunk, mit mond nekünk vagy másoknak, és azt be kell mutatnunk. Minél több embert ér el egy-egy alkotás, annál többek fognak tudni a történelem eseményeiről és arról, amit el akarunk (vagy el lehet) mondani azon keresztül. Ezért tartanám üdvözlendőnek, ha mind filmen, mind a populáris irodalomban sokkal bátrabban nyúlnának a történelemhez és sokkal merészebb alkotások születnének, amik "kihívják szellemünket" egyfajta játékra. A történelem számomra mindig is játék volt, és ahogy a gyerekek a játékokon keresztül ismerik meg a világot és tanulnak, úgy mi is ezt tehetjük az ilyen alkotások segítségével. Ráadásul játszani sokkal többen szeretnek, mint beülni egy sötét könyvtárba és régi lexikonokat lapozgatni.