A sci-fi rendezvényekről

„A találkozón összegyűlt száz fős mag azonban kevés ahhoz, hogy visszahozza a kilencvenes évek eleji Hungarocon hangulatát.” (A Hungarocon jövője, Átjáró 4., 2002)

„Aztán itt volt a közönség problémája: mindenképpen feltűnhetett az egyszeri nézőnek, hogy a Con nem igazán az előadásokról, hanem a kis hazai SF-diplomáciáról szól. Az egyes programokon ritkán voltunk 20-30 főnél többen, holott a Con teljes létszáma azért az 50-60 főt elérte (amit nagyon jól mutat, hogy a Zsoldos-díjátadó teltházzal ment).” (Két hétvége a magyar SF jegyében, Benkő Marianna, 2011.)

2011-ben rekordszámú, öt sci-fi rendezvényen tettem látogatást. Ezek azonban sok mindenben különböztek, némely rendezvények még talán magukat sem tekintik igazi „sci-fi találkozónak”. Szétbonthatjuk eszerint is ezeket. „Hivatalos” rendezvény volt a 31. HungaroCon (2011. június 24-26.), az AVANA-SFportal (2011. november 12.) és a szegedi Kész-Tető Egyesület Sci-Fi Napja (2011. november 26.). Ezek mellett amolyan „baráti összejövetel” volt a 3. InterGalaktika találkozó (2011. június 17-19.) és a 24. Szefantor (szintén a Kész-Tető Egyesület szervezésében, 2011. augusztus 5-14.).

Szétválaszthatjuk úgy is az eseményeket, hogy melyek nyúlnak vissza gyökereikkel 1990 előttre és melyek az újak (ilyen tekintetben a szegedi Sci-Fi Nap kakukktojás, mert bár először rendezték meg, sok szállal kötődik a hagyománnyal rendelkező Szefantorhoz). De még ennél lényegibb dolgokban is különböznek: egyik csak baráti, a másik csak szakmai, van, ami próbálja ötvözni a kettőt és van, ami nem is tudja, mi akar lenni. Lehetne még sok szempontból elemezgetni a különbségeket, de most csak egy általános jellemzőt emelnék ki. Hogy mégis mi az, ami jellemző mindegyikre? Az alacsony részvételi arány. A leglátogatottabb talán a budapesti Sci-Fi Nap volt, cirka 100 emberrel (ebbe a szervezők is beleszámítanak), ezt követi a Szefantor, ahol viszont sokat számít, hogy az emberek családostól érkeznek. A HungaroCon, „az” országos rendezvény, létszáma nem érte el a 70 főt. Az IG találkozó csapata 20 fő körül mozgott, ezzel nagyjából azonos volt a szegedi Sci-Fi Nap mérete (itt viszont ne feledjük, hogy a baráti találkozóval ellentétben szervezők és előadók is voltak, tehát a tényleges „látogatószám” sokkal alacsonyabb). Ráadásul a rendezvények látogatói közt nagyok az átfedések.

Azt mondhatnánk, hogy a reális szám, ami egy országos, jól megszervezett magyar sci-fi rendezvényen megfordul, 100 fő körül mozog. Hogy ez sok vagy kevés? „A művelődési házakban [a nyolcvanas években] szinte vadásztak a rendezvényekre, a scifi [sic!] mozgalom a tetőfokán volt (800-900 fős HUNGAROCON-ok).” Ez a Szefantor blogján olvasható. Egy ilyen számhoz képest a mai tényleg kevés. De számoljunk másként: „A ’80-as évek elejétől a példányszámok nagyon szépen megemelkedtek. Nőtt a sikere ennek az egész műfajnak, és ez a példányszámokon is meglátszott természetesen. Olyan példányszámaink voltak, hogy: 240 ezer. Huxley: Szép új világ.” (Kuczka Péter, 1996.)

Ma nincsenek rendelkezésünkre álló pontos eladási adatok, de egyes források egy ma megjelenő, tényleg sikeres sci-fi (pl. Dick vagy Robert Charles Wilson) elfogyó példányszámait nem teszik pár ezernél többre. Természetesen a helyzet nem feleltethető meg teljesen egymásnak, hisz a rendszerváltás előtt egy „kiadói csoport” foglalkozott sci-fivel (azaz a Móra adott ki profilszerűen sci-fit, de ha kijött egy tematikába vágó könyv az Európánál, az nem zavart be a példányszámba, nem volt verseny) addig ma a sci-fit megjelentető kiadók száma egy tucatnyi körül mozog (ez a szám hol nagyobb, hol kisebb). Azonban még így sem beszélhetünk egy 4-5000-es olvasótábornál nagyobbról (mivel egy könyv nem nyeri el feltétlenül minden olvasó érdeklődését). Az pedig azt jelenti, hogy ha nem is Huxley regényével (mely nem csak a sci-fi olvasókat érdekelhette) számolunk, akkor is az „olvasótábor” (vigyázzunk, több ok miatt ez is csak relatív megnevezés lehet!) a jóindulattal kalkulált számok mellett is a huszadára zuhant vissza! Vagyis a kvázi 1000 fős rendezvények utódainak mindössze 50 fős látogatottságuk kellene, hogy legyen. Természetesen ez is csupán számtan, ami korántsem vesz figyelembe rengeteg tényezőt, de jól szemléltet bizonyos dolgokat.

Hogy mit vonhatunk le a fentiekből? Nos, egyelőre annyit, hogy kevesen látogatják a rendezvényeket, azok is főleg „belsős”, „szakmás” emberek, és hogy aki úgy gondolja, egy ilyen rendezvény nyereséget termelhet, annak nagyon jól meg kell fontolnia, mit hogyan csinál. De akkor mit jelent ez? A nagy sci-fi rendezvények kora lejárt? Az írás további része erre keresi a választ, és nem titkoltan azt kívánja alátámasztani, hogy igen, a nagy tömegeket megmozgató, több száz fős (horribile dictu, ezres) sci-fi rendezvények nem életképesek. Természetesen azonnal előkerülhet számtalan ellenpélda, de majd később látni fogjuk, hogy ezek még analógia szintjén sem jók a tétel megdöntésére (de ez nem jelenti, hogy a tétel megdönthetetlen, hisz a most következő okfejtések nem kőbe vésett igazságok, de ennek oka remélhetően a szövegből kiderül).

A vita és a vélemény

John Stuart Mill (1806-1873) A szabadságról (On Liberty, 1859.) Századvég Kiadó, Bp., 1994, fordította Pap Mária

"Ha az emberiség egyetlen ember kivételével azonos véleményen volna, még akkor sem lenne joga ezt az embert elhallgattatni, ahogy annak sem lenne joga – ha hatalma volna is rá – az emberiséget elhallgattatni. Ha a vélemény olyan magánvagyon volna, mely csak tulajdonosa számára értékes, s ha élvezésében zavarni valakit egy egyén magánsérelme lenne csupán, akkor volna értelme mérlegelni, hogy kevés vagy sok emberen követték-e el a sérelmet. Ám ha korlátozzák egy vélemény kifejtését, abban épp az a különlegesen rossz, hogy az emberi nemet rabolják meg, az utókort éppúgy, mint a kortársakat, s az eltérő véleményűeket még jobban, mint az egyetértőket. Mert ha a vélemény helyes, megfosztják őket az alkalomtól, hogy igazságra váltsanak egy tévedést, ha pedig helytelen, nélkülözni kénytelenem egy majdnem ekkora nyereséget, hogy tudniillik élesebben és elevenebben észleljék az igazságot azáltal, hogy az megütközik egy tévedéssel. Ezt a két hipotézist külön-külön kell megvizsgálnunk, mivel az egyikhez másfajta érvek tartoznak, mint a másikhoz. Sohasem lehetünk biztosak abban, hogy az a vélemény, amelyet elnyomni próbálnak, helytelen; és még ha biztosak is lennénk ebben, elnyomása akkor is káros.

Először: lehet, hogy az illetékesek által elnyomni kívánt vélemény helyes. Azok persze, akik el akarják nyomni, tagadni fogják helyességét, tudnunk kell azonban, hogy nem tévedhetetlenek. Nincs joguk rá, hogy az egész emberiség helyett eldöntsék a kérdést, s mindenki más elől elrejtsék a mérlegeléshez szükséges eszközöket. Hogyha azért hallgattatnak el egy véleményt, mert biztosak benne, hogy helytelen, akkor úgy viselkednek, mintha feltételeznék, hogy az ő bizonyosságuk azonos az abszolút bizonyossággal. A vita elhallgattatása mindig egyenértékű a csalhatatlanság feltételezésével. Ennek cáfolatát a közismert érvekre hagyhatjuk, melyek attól, hogy közismertek, nem kevésbé jók." (25-26.)

[…]

"Az ítélőképesség azért adatott az embereknek, hogy éljenek vele. […] A kormányoknak is, az egyéneknek is kötelességük a tőlük telhető legigazabb véleményeket kialakítani, kötelesek ezeket körültekintően megformálni, és sohasem kényszeríthetik véleményüket másokra, ha nem teljesen bizonyosak abban, hogy igazuk van. […] Teljes bizonyosság nem létezik, olyan bizonyosság azonban van, amely elégséges az emberi életcélokhoz. Saját viselkedésünk irányításához fel lehet, sőt fel is kell tételeznünk, hogy véleményünk igaz […]." (27-28.)

[…]

"Vita és tapasztalás segítségével le tudja győzni tévedéseit. A tapasztalás önmagában nem elég. Vitára is szükség van, ebben kell eldőlnie, hogy hogyan kell értelmezni a tapasztalatot. A tények és a viták fokozatosan kiszorítják a helytelen vélekedéseket és a rossz gyakorlatot; ám ahhoz, hogy hathassanak az értelemre, előbb tudottá kell lenniük előtte. Kevés tény beszél önmagáért, jelentésüket magyarázatoknak kell megvilágítaniuk. […] Mitől válik valaki olyanná, akinek ítéletében valóban meg lehet bízni? Attól, hogy mindig kész elfogadni a véleményét és viselkedését illető bírálatot. Attól, hogy szokásává vált, hogy mindent meghallgasson, amit ellene felhozhatnak, s hasznosítsa is belőle mindazt, amit szükséges, s hogy megmagyarázza magának, alkalomadtán másoknak is, hogy miért téves egy téves nézet. Attól, hogy úgy érzi: csak úgy ismerhetünk meg egy tárgyat legalább nagyjából teljesen, ha mindazt meghallgatjuk, amit a legkülönbözőbb felfogású emberek mondhatnak róla, s ha az összes nézőpontból megvizsgáljuk, amelyekből a legeltérőbb szellemi alkatú emberek szemlélhetik. […] A saját véleményünkbe vetett jogos bizalom egyedüli alapja csak az lehet, ha hozzászoktunk, hogy véleményünket mindig a másokéval való egybevetés útján helyesbítjük, és így szilárdítsuk meg annyira, hogy ne habozzunk a gyakorlatban alkalmazni: mert ha valaki tisztában van mindazzal, amit föl lehet hozni ellene – vagy legalább azzal, amit kézenfekvő fölhozni ellene –, s minden ellenkező álláspont ellenére ragaszkodik a magáéhoz, tudván, hogy nem kerülte, hanem épp kereste az ellenvetéseket és kifogásokat, s nem zárt ki egyetlen szempontot sem, amely más fénybe állíthatná a dolgot, akkor joga van azt gondolni, hogy ítélete helyesebb bárki másénál, aki hasonló folyamaton nem ment át." (29.)

"Ha valaki a kérdést csak saját szemszögéből ismeri, kevéssé ismeri. Lehet, hogy jók az érvei és elképzelhető, hogy senki sem tudja megcáfolni őket. De ha képtelen az ellenkező oldal érveit megcáfolni, ha még annyit sem tud, hogy mik ezek az érvek, nincs alapja rá, hogy a két nézet bármelyikét kiválassza. […] Az sem elegendő, ha az ellenfél érveit saját mestereitől hallja, azok beállításában és cáfolataiktól kísérve. Nem ez a módja, hogy az ember méltányosan mérlegelje az érveket és valódi szellemi érintkezésbe kerüljön velük. Olyanoktól kell meghallgatnia őket, akik valóban hisznek bennük, akik komolyan védik őket, és megteszik a tőlük telhetőt védelmükre." (45.)

"Ha a szabad vita hiányának káros hatása – amikor a készen kapott nézetek igazak – arra korlátozódnék, hogy az emberek tudatlanok maradnának nézeteik alapjai felől, azt lehetne gondolni, hogy ez, habár intellektuálisan káros, erkölcsileg nem az, és nem befolyásolja a nézetek értékét, legalábbis ami a jellemre tett hatásukat illeti. A valóság azonban az, hogy viták hiányában nemcsak a nézetek alapjai mennek feledésbe, hanem gyakran értelmük is elhomályosul." (49.)

"A legnagyobb vétek, amit egy vitázó elkövethet, az, ha az ellenkező nézet képviselőjét rossz vagy erkölcstelen embernek bélyegzi. […] Az általánosan elfogadottal ellentétes nézetek többnyire csak mesterkélten óvatos nyelvezeten előadva számíthatnak meghallgatásra, s ha kínos gonddal ki van küszöbölve belőlük minden szükségtelen támadás, s ha csak a legcsekélyebb mértékben is eltérnek ezektől a követelményektől, elvesztik talajukat, míg az uralkodó nézetek oldalán alkalmazott fékevesztett mocskolódás valóban elijeszti az embereket attól, hogy ellenkező véleményt valljanak, vagy ellenkező véleményt képviselő embereket meghallgassanak. […] Nyilvánvaló azonban, hogy egyiknek a megrendszabályozása sem tartozik a törvényre vagy a hatalomra, a közvéleménynek ellenben minden alkalommal az adott eset körülményeit figyelembe véve kellene ítéletet alkotnia, mindazokat elmarasztalva – akármelyik véleményt képviseljék –, akikből hiányzik az elfogulatlanság, vagy akik rosszindulatúnak, bigottnak vagy intoleránsnak mutatkoznak; s ezeket a vétkeket nem az illető álláspontjából kellene kikövetkeztetni, még akkor sem, ha az adott kérdésben az történetesen ellentétes a sajátunkkal; s megérdemelt tisztelettel kellene övezniük mindazokat – álláspontjuktól függetlenül –, akik elég higgadtak és becsületesek ahhoz, hogy azt tulajdonítsák ellenfelüknek, amit az valóban állít, nem túlozva el semmit, hogy a hitelét rontsák, s nem hallgatva el semmit, amit az saját érdekében mond vagy mondhatna. Ez a nyilvános vita valódi erkölcse, s ha gyakran sérelmet szenved is, szívesen gondolom azt, hogy számos vitatkozó akad, aki az esetek többségében ehhez tartja magát, s még több olyan, aki tudatosan törekszik rá, hogy ehhez tartsa magát." (63-64.)

Kis magyar álom

Mottó: a pénz nem boldogít, de sok mindent megvehetsz vele, ami boldoggá tesz.

Lovas Lajost sokan csak úgy ismerik, mint az Agydobás című 2005-ös regény szerzőjét, esetleg annak folytatását, a Jó reggelt délbent is. Előfordulhat, hogy találkoztak novelláival a Galaktikában, felkapták a fejüket amikor Zsoldos-díjat nyert, és hajlandóak voltak elfogadni, hogy Lovas az, akit a sci-fi berkekben csak mint "humoros szerzőt" aposztrofálnak. Természetesen neki is vannak "ragadványnevei" és a műveit is szokás mindenféle hangzatos "rokonokkal" illetni, de erről majd később.

Történt egyszer, úgy 2010 tájékán, hogy a Galaktika Fantasztikus Könyvek (és minden csatolt részek, vagy ez a csatolt rész) állami pályázaton pénzt szerezve kiadta Lovas harmadik sci-fi regényét, a borítóján a titokzatos N címmel. Titokzatos is lehet, hisz nem sokat lehetett tudni a könyvről, a szerző is csak rébuszokban beszélt, a fülszöveg pedig vajmi keveset árult el arról, milyen is lehet maga a könyv. A borító meg, eh, inkább egy újabb Romana füzetet sejtetne, de azért adjunk neki egy esélyt, nem a borító teszi a könyvet, sajnos. Rögös talajon jár, aki humoros regényt, ne adj isten, humoros sci-fit akar írni. De nézzük akkor, mit is kapunk a recenziónkért pénzünkért!

2007-ben járunk, egy kórházban, ahol főhősünk, egy harmincas évei közepén-végén járó férfi - akiről ugyan nem kapunk leírást, de a jelek szerint igencsak jóképű - magához tér a kómából és semmire sem emlékszik, pontosabban: önmagával kapcsolatban ill. a "nemzeti identitásával" kapcsolatban semmire. Ennek ellenére szépségesen szép felesége egy nap beállít a kórházba két gyerekkel - pont mielőtt kezdett volna mélyebb románc szövődni hősünk és kezelőorvosa között - és hazaviszi. Kiderül, hogy neve is van hősünknek, méghozzá Fehérvár Nándor - nem vicc, illetve az, na -, és filozófia-történeti könyvet ír ösztöndíjból. Mellette meg akkora háza van mint egy kisebb szálloda. Persze a dolog akkor kezd furcsa lenni, amikor a lepedőakrobata vadmacska feleség a kávétól füstölve leáll. Ahogy a gyerekek is. Akiknek nincs is rendes szájuk, csak oda van rajzolva.

Valahol itt éreztem először, hogy le kéne tenni ezt a könyvet, vagy beadni antikváriumba, bár az embertársaim elleni bűntettnek minősülne. Félre ne értsen senki: lehet, csak én nem vagyok a célközönség. Na de haladjunk tovább. A próbababa-feleség és a kölykök be a szekrénybe, ahol mellesleg halomban állnak a húszezresek. Persze Nándi nem tudja, mennyi az annyi, de hamar rájön, hogy nagy valószínűséggel a "Magyarország leggazdagabb harmincasai" klubba szóló belépőkártyája is ott kallódik valahol a kanapén. Hamar vesz  is sportkocsit, gyémántos aranykarórát és egy cipőt, amiről aztán kiderül, hogy csak a perzsa sah családtagjai hordják (mindez utóbbi azért fontos, mert így biztosítja a szerző, hogy ha esetleg valami gond lenne a történetben, amire nem tud megoldást, a kalapból előhúzhassa a segítő perzsákat, mint egy nyuszit a varázsló).

A sztorit itt most félre is tehetjük egy időre, ugyanis innentől kezdve hősünk beleveti magát a gazdagok életébe, ami nagyon nem mozdítja előre a cselekményt. Hamar felszed egy duzzogós kis pi... pardon, hölgyet, végigtivornyázik egy éjszakát, sorra botlik szebbnél szebb nőkbe, keveredik nagyobbnál nagyobb "szerelmeskedésekbe" és költ egyre nagyobb összegeket. De nem kell aggódni, hősünk pénztárcája kiapadhatatlan. Meg hát azért kapunk társadalomkritikát, korrajzot meg mindent, ami szem-szájnak ingere.

Komolyra fordítva a szót: mi bajom van nekem ezzel az egyébként biztos remek regénnyel, mely a fülszöveg szerint douglas adamsi magasságokba emeli a magyar sci-fi humort? (Hát, a fülszövegíró nagy marketinges lehet, de hogy egy Adams könyvet sem olvasott, az is biztos.) Két dolog, csak kettő: a történet és a humor.

Nos, a történet. Hiába csak kétszáz oldal az egész, hiába rövidebb, mint egy átlag (akár magyar, akár külföldi) sci-fi regény, a sztori mégsem elég ahhoz, hogy kitöltse azt. Az elején még megvan a rejtély ígérete, aztán lassan ez nem lesz érdekes, marad az élvhajhász aranyifjú. Valahol a könyv kétharmadánál a szerzőnek talán eszébe juthatott, mit is akart, és hozzácsap pár tucat oldalt a "sztorihoz" (amit egyébként sokkal rövidebben le lehetett volna zavarni, így ez is unalmassá válik). És természetesen a végén jön egy kis akció, csihi-puhi, menekülés, satöbbi, aztán egy epilógusban értesülünk a boldog végről. Ha meg akarnánk magyarázni, miért volt szükség arra a közel száz oldalra, aminek semmi köze a cselekményhez, bajban lennénk. Sem a karakter nem árnyalódott, sem az ábrázolt világban (a mai magyar valóságban, illetve annak karikatúrájában) nem mélyültünk el. Egyetlen egy dolog van, amit fel lehet hozni mentségül: a humorosságot. Illetve várjunk csak!?

Mert hát igen. A könyv célja az lenne, hogy megnevettessen minket, engem. Na mármost, mint tudjuk, ez roppant mód nehéz. A humor sok mindentől függ, életkortól, szociális helyzettől, neveltetéstől, előismeretektől, és még sorolhatnánk. Természetesen egy recenzió szerzője sem tud kibújni saját köntöse alól, magyarul nem feltétlenül tud mindenre vonatkozó általánosságokat levonni. Minden bizonnyal lesznek (vannak) olyanok, akik humorosnak, pontosítok, elég humorosnak találják a regényt (az ostorozó hazaszeretet megnyilvánulását felemlegető recenzensekről ne is beszéljünk).  Megengedhetem tehát magamnak, hogy azon a dombtetőn üssek tanyát, melyen azok üldögélnek és merengenek, akiknek ez kevés. Humor? Ez? Értem én, hogy mi miért van itt. Értem én, mire játszik rá a szerző, amikor a modern költőről ír, vagy amikor a szkíta-hun-sumér satöbbi elméleteket valló zseniális "tudósokat" pécézi ki, esetleg a női lélek mélyébe kívánja elkalauzolni nyájas férfiolvasóit. Persze hogy értjük, hogy mit akar. Csak éppen nincs puskapor abban a mordályban, így ne várja, hogy átlő a várárkon...

De beszéljünk komoly emberek módjára! Valahogy nem sikerült elérnie a szerzőnek, hogy a felnagyított, karikírozott, kifigurázott helyzetek/jellemek igazán komikusak legyenek. Olyan volt az egész, mint egy gyenge tévékabaré: láttuk már, ismerjük, és már unjuk nagyon. Semmivel sem különbözik ezektől. Meg persze csak azt tudja karikírozni az ember, amit ismer. Nem hiszem, hogy az ábrázolt fiatalok, nők és egyéb rétegek igazi ismerete áll amögött, amilyennek megmutatta őket a regény. Mert hát rendben, hogy általában az előítéletekre építve lehet a legjobban viccelődni, de mi van, ha ennek a csoportnak a tagja hallgatja a viccet? Mert nem minden egyetemista fiatal olyan, mint az itt ábrázoltak. Nem mindenki lilabölcsész, van annak ellenpólusa, az öltönyös bróker. Sokkal több van ebben a korosztályban, mint az író generációja gondolná. Rengeteg dologban gyökeresen különbözik a két generáció egymástól, amit úgy érzek, a szerző nem lát, ezért emeli ki ezt a képet az egyetemistákról. Akiknek ez valószínűleg nem fog tetszeni, már ha kezükbe veszik ezt a könyvet. Elmosolyodhatnak az ilyen "naiv" karikatúra láttán, az értelmesebbek viszont valószínűleg nem fognak. De nem csak ez a "humorforrás" csordogált gyengén, Nándorunk csajozási szokásai, és még a felvázolt, a sci-fi elemet szolgálni hivatott jövő kifordított képe is gyenge. Mondhatnánk, itt nem ez a vicc, hanem az, hogy úgy gondolhatta a szerző, ez majd hatni fog rekeszizmainkra (vagy legalább elmosolyodunk). Nem csak az altesti poénok lehetnek jó poénok, és nem csak a furcsa ember lehet vicc tárgya.

Rá szeretnék mutatni: hahó, van itt egy réteg (fiatalok ill. volt és jelenlegi egyetemisták), akik szerint ez poros, unalmas, nem vicces! Douglas Adams? Ha ezt a könyvet olvassa az univerzum távoli (egyesek által mennyországnak, mások által pokolnak nevezett) részén, vagy egy másik dimenzióban, bárhol is legyen, joggal kérhetné ki magának az összehasonlítást.

Utolsónak pedig néhány szót arról, mi is van most a nőkkel? Ezt a könyvet nem éppen nőknek találták ki: a legszimpatikusabb nő is a karjaiba omlik annak a férfinak, aki egy szikrányi monogámiát sem mutat, amint lehet, elfordul tőle és más szoknya után néz. Biztos ilyen pasira vágynak az elköteleződés hívei. Ami pedig a fiatal hölgyeket illeti, most már értem, miért születnek például ilyen dalok. De a szerző biztosít bennünket, a nők is egyenjogúak a férfiakkal, megéri a férfinak személyként és nem tárgyként kezelnie a nőt. Mert az főz neki tojást. Lehet magyarázni, mekkora tragédia, hogy a férfi nem képes komoly kapcsolatra és így tovább, de valahogy úgy érzem, mást láthatnak bele az arra érzékeny olvasók. Csak annyit mondanék: ha tényleg az a könyv üzenete, hogy Nándor nőkhöz való viszonya rossz, akkor miért azt látjuk, milyen jó az ő élete?

De ha strandkönyv, akkor biztos az. Mai világunkban elhiszem, hogy szórakoztató lehet, hisz ma az emberek számára tényleg ez a magyar álom! Remélem, a szerző megtalálja közönségét, és minél kevesebb, az enyémhez hasonló írást fog olvasni. Mert hát nem venném a szívemre, ha hozzám hasonló ízlésű emberek elrontanák a sokaság szórakozását. Ha ez kell az embereknek, kapják meg ezt. Én pedig örülök, mert sikeresen leküzdöttem azt a viszketéshez hasonlító érzést, és nem dobtam el a könyvet már rögtön az elején. Így legalább elmondhatom, hogy végigolvastam még egyet a hazai sci-fi termés legjavából.

Végszónak pedig legyen elég ennyi: siker, pénz, csillogás, ez az álmom...

A year of my life

Nem vagyok az énblogolás híve. Általában megbánom az ilyen próbálkozásaimat (eddig vagy 3-4 énblogot küldtem a virtuális pusztulásba). Ráadásul most talán nem is a legvidámabban látom az évet, sok mindent nem kommunikálok a netre (akik követik a twitterem azok pár kitörésemet láthatják csak). Igazából sokkal komorabban, pesszimistábban szemlélem a világot mint pár éve, ennek rengeteg oka van. Lehet nem jó ötlet ezt a bejegyzést megírni. De a lányok (Bea és Judit) meghozták a kedvemet. Próbálom viszonylag rendesen összefoglalni, milyen dolgokat tartok fontosnak az évből.

Aki szokta olvasni a blogot, az igazából valamennyire ismer. Az, hogy mi tetszik, mi nem tetszik, mire fordítok időt és mire nem jellemez valamennyire. A többire meg igazából ki kíváncsi? De lehet van akit érdekel, how is this guy anyway? A Tovább után, ha érdekel.

2011

Nos, mivel úgy sem nagyon blogoltam, legyen egy kis évbúcsúztató. Mint minden év, ebben is voltak jó és rossz pillanatok, jó és rossz filmek, jó és rossz könyvek. Lássuk a Tovább után.

Dinoszauruszok

Walter Jon Williams Dinoszauruszok (Dinosaurs) című novellája 1987-ben jelent meg az Asimov's Science Fictionben, következő évben pedig finalista volt a Hugo-díjra.

A sharok feszülten és haraggal teli szívvel várják, hogy az emberek űrhajója leszálljon bolygójukon. Az ember követként érkezik, hogy megkössék a békeszerződést a két faj között. Azonban a sharok egyik meglepetésből a másikba esnek: az ember szerint a sharokat nem támadták meg, és hogy bár meg tudják kötni a békét, közel száz évig még bármikor eleshetnek shar planéták. Ugyanis ez az emberiség már teljesen idegen a sharoktól: specializálódott, rengeteg automatikusan működő szerkezetük, génmódosított élőlényük van. Ilyenek pl. azok a kolonizáló hajók, melyek magasabb intelligencia nélkül alakítják át az útjukba eső bolygókat: így kerülhetett sor több shar világ elpusztítására. Drill, az emberek követe igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy a sharok ne rohanjanak esztelenül az emberek ellen, mert az a teljes kipusztulásukkal járna.

Ebben a novellában az a rendkívüli, hogy az ember már nem ember, de az idegen sem olyan még, mint az ember. A nagykövet önmaga nem is egy személy: áll egy normális entitásból, áll egy Memóriából, ami amolyan emberi számítógép és áll egy lényből, ami a testi funkcióit működteti. Az olvasó hirtelen nem is tudja hová tenni ezt a lényt, annyira más mint mi. Ő már nem ember a mi fogalmaink szerint, mégis embernek tekint önmagára. A vele kapcsolatos sokkhatást csak tovább fokozza amikor megtudjuk, mi is okozta a sharok és az emberek közötti konfliktust és Drill hogyan is tekint erre az egész problémára. A szerepek felcserélődnek, az idegenek sokkal szimpatikusabbak, noha Williams Drill szemén át rámutat az ő társadalmuk - ezen keresztül pedig a mi jelenlegi társadalmunk - furcsaságaira. De mégis, ennek a novellának az emberisége már túljutott azon a határon, amit el tudunk fogadni. Megvalósult a Nietzsche és sok más hasonló gondolkodó által megjövendölt "túllépés a jelen emberén" egy fejlettem, bonyolultabb struktúrába. Ám ez az emberiség ugyanolyan hibákkal is él, mint a jelenlegi, csak a léptékek kisebbek. Kérdés tehát, hogy vajon ez az irány lenne a jó? Vajon hány faj pusztul ki csak azért, mert az ember nem képes kicsit változtatni hozzáállásán? És vajon Drill emberisége képes-e egyáltalán a változtatásra? Ez az utóbbi az, ami sokkal tovább megmarad az olvasóban a novella befejeztével.

A novella magyarul a Galaktika 114. (1990/3.) számában jelent meg Galamb Zoltán fordításában.

A Fudzsi 24 látképe

Roger Zelazny 1985-ös A Fudzsi 24 látképe (24 Views of Mt. Fuji, by Hokusai) című kisregénye az Asimov's Science Fictionben jelent meg. Kiadása évében Nebulára jelölték, 1986-ban pedig mint legjobb kisregény megkapta a Hugót.

Mari valaha kódfejtéssel foglalkozó ügynök volt Japánban. Férjével, Kittel dolgozott együtt egy számítógépes rendszer segítségével. Azonban Kit meghalt, Mari pedig kénytelen volt gyorsan elhagyni Japánt születendő gyermekével. Most, több évvel később Mari visszatért Japánba, hogy egy sajátos zarándokút során átgondolja az életét, majd végül megszabadítsa a világot egy lappangó gonosztól, akit csakis ő képes megállítani. Útját régi ellenségekből lett barátok és új ellenségek keresztezik, miközben a régi és az új Japán világa, a keleti és a nyugati ember világa is keresztezi egymást, mindennek középpontjában pedig a szent hegy, a Fudzsi és a róla készült 24 kép áll.

Ahogyan a kisregény eredeti címében is szerepel, a művet Kacusika Hokuszai híres, a Fudzsiről készült 36 metszetből álló sorozata, pontosabban annak 24 tagja ihlette. Hokuszai képei minden fejezet címeként jelennek meg, Mari ugyanis igyekszik eljutni azokra a helyekre, ahol a mester közel 200 évvel ezelőtt megalkotta a szent hegyről készült rajzait. A kisregény egyébként a (megíráshoz viszonyított) közeljövőben, kb. a 2000-es évek elején játszódik. A novellában sokáig nem is utal semmi arra, hogy science fictionnel van dolgunk, a megjelenő "epigonokról" sem tudjuk elsőre eldönteni, hogy tényleg léteznek, vagy csak Mari képzelete játszik velünk. Aztán lassan megtudjuk, hogy a sci-fi elem ténylegesen hozzá tartozik a műhöz, a főhősnő cselekedeteinek oka erre vezethető vissza. 

"Ám fölidézem, hogy Ernest Hemingway azt mondta Bernard Berensonnak, hogy leghíresebb könyvének az a titka, hogy nincsen benne szimbolizmus. A tenger az tenger volt, az öregember csak egy öregember, a fiú csak egy fiú, a nagy hal csak egy nagy hal, a cápák közönséges cápák. Az emberek maguk ruházzák fel többlettel ezeket a dolgokat, amikor a felszín alatt keresgélnek, mindig többet akarnak."

A Fudzsi a Kavagucsi-tóról nézve

Egyébként a fő cselekmény ismerős, nem is ez az, ami erőssé teszi a művet. Zelazny Mari utazása során rengeteg gondolatot megfogalmaz vagy vet fel kérdés formájában. A fejlődés, az egyén, az egyén felelőssége, az emberi kapcsolatok, mindez megtámogatva a keleti és a nyugati kultúra legkülönfélébb elemeire való hivatkozással. Előkerül itt Freud, a bushido, a Don Quijote, régi japán regények, mitológia, mindenféle utalás, gondolat. A szerző és szereplője hihetetlen műveltségről tesz tanúbizonyságot. Azonban hiába citálnak elő annyi mindent, ez nem tűnik fennhéjázó, kérkedő okoskodásnak. Rengeteg gondolat megfogan az olvasó agyában is, eltöprengünk például azon, vajon mit jelent az, hogy a Fudzsinak rosszul tükröződik a képe a tó vizében? A főhősnő folyamatosan reflektál a képekre, azok benne különböző gondolatokat, asszociációkat keltenek, a táj néha lelki tájjá válik, ő maga pedig hol keresi a különbséget a rajzok és a valóság között, hol elfogadja a változást. Hokuszai egyfajta útmutatóként áll a nő mellett, irányt mutatva nem csak a zarándoklatának, de az életéről szóló elmélkedésének is. Zelazny képes élővé varázsolni a kétszáz éves képeket. Érdekes kísérlet a képeket nézni olvasás közben, néha legalább annyira el tud merülni az ember a rajzokon mint a szövegben.

A Fudzsi 24 látképe egy lassú, melankolikus, gondolkodást igénylő történet, nem árt ha az ember nem ijed meg a rá zúduló kulturális kitekintésektől, a főleg lelki síkon játszódó cselekménytől és a néhol már-már filozofikus párbeszédektől.

A kisregény magyarul a Galaktika 93. számában (1988/6.) jelent meg Gálvölgyi Judit fordításában.

Emily fényhajója

Az Emily fényhajója (Sister Emily's Lightship) Jane Yolen 1996-os, eredetileg a Starlight 1 című antológiában megjelent írása 1997-ben Nebula-díjat nyert novella kategóriában.

Emily Dickinson noha már felnőtt nő, állandó betegsége miatt mégis családjára van utalva. A beteg költőnő számára az alkotás jelenti az igazi kiteljesedést, ám úgy érzi, verseiből kezd kifogyni az erő. Hiába alkot éjjel, mikor a leginkább elemében érzi magát, valamiért nem tud már úgy alkotni, ahogy szeretne. Azonban egy éjjel különös látogatója érkezik, és a vele tett utazása megváltoztatja az egész életét.

Egy vérbeli recenzens nem tudja, mit szóljon egy ilyen íráshoz. Cincálja szét az alapötletet? Vagy emelje ki a leírást? Mert ez a kettősség dolgozik most bennem a novella kapcsán. Egy történelmi alak - egy költő - beemelése a sztoriba valahol mindig hálás feladat, hisz nem kell az alkotónak kitalálnia a hihető karaktert: egy valaha élt embernél semmi sem lehet élőbb. Csak megfelelően kell ezt tálalni. Jane Yolen szemmel láthatóan birtokában van azoknak a képességeknek, amelyekkel ezt meg tudja tenni. De ahogy A Lincoln-vonatnál is megjegyeztem, nekem mindez önmagában nem elég egy fantasztikus (legyen az sci-fi vagy fantasy) írásnál nem elég. Itt az ötlet, a sci-fi ötlet annyira gyenge, hogy már-már banálisnak nevezném. Az ember kezdő íróktól szokott meg ilyen magyarázatokat, amit csak azért nem nevezek nevén, mert egy kritikában nem illendő "elspoilerezni" mindent. Legyen elég annyi, hogy nem lepődünk meg miután elolvastuk. Kicsit többet vártam egy olyan novellától, ami egy olyan már-már legendás költőnőt tesz meg főhősének, mint Emily Dickinson. Ugyan itt-ott beleszövi a szövegbe a költőnő egyik híres versét - gyakorlatilag annak a megszületésének idején vagyunk -, de túl kevés helyen, mintha csak jelzésként szerepelnének. Megint egy olyan novella, amit mi itt, messze Amerikától nem tudunk értékelni. Számunkra - tisztelet a kivételnek - Emily Dickinson nem jelent annyit, hogy csak az ő jelenlétével és sorsának felvillantásával meg tudjon fogni a novella.

Talán a Nebula-díj bizottságának is többet jelentett a költőnő, mint nekünk. Amivel semmi baj nincsen, csak jobb lett volna, ha már az elején tudja az ember, mire számítson, Mert bármennyire is szépen ír Yolen, a novella nagyon lassan indul, és mint mondtam, a katarzis maga túlontúl gyenge.

Egyébként íme az előcitált vers:

  A lehetségesben lakom -
  Valónál szebb e lak -
  Az ablaka sokkalta több -
  Ajtaja - számosabb

  Szobái mint cédrus -
  Szemnek nem győzhető -
  S az ég oromzatából
  Az örökös tető -

  Vendégek - jobbnál jobbak -
  Tennivaló csekély -
  Kitárni mind a két kezem
  Az Édenért.
  (Károlyi Amy)

A novella az Átjáró magazin 7-es (2003. február) számában jelent meg Kamper Gergely fordításában.

Még a királynő is

Az amerikai írónő, Connie Willis Még a királynő is (Even the Queen) című, 1992-es, eredetileg az Asimov's Science Fictionben megjelent novellája mind az 1992-es Nebulát, mind az 1993-as Hugót begyűjtötte.

Traci bíróként dolgozik, éppen egy tárgyalásra készül, amikor édesanyja hívja dühödten: most értesült, hogy Traci lánya, Perdita belépett a Biciklistákhoz. Ez még hagyján, de a nagymama egy nagy ebédet szervez, ahol a család nőtagjainak le kellene beszélnie a lányt erről a radikális, és sokak szerint esztelen döntésről. Azonban az ebédre csak Perdita tanítója megy el, az ebéd így is érdekesre sikerül.

„– A Biciklisták nem bicikliznek – köhintett Anya.

– Ők menstruálnak – mondta Twidge.”

Connie Willis szellemes és okos novellája egy olyan világban játszódik, ahol a nők egy gyógyszernek hála nem menstruálnak, így rengeteg dologtól megszabadulnak. Kezdetben az olvasó nem érti, mi az a váltó, vagy hogy kik lehetnek a Biciklisták – elsőre talán egy punk-banda jutna az ember eszébe – ill. hogy jön mindehhez a Nők Egyenlősége? Aztán persze lassan összeáll a kép, megtudjuk, hogy mi történt ennek kapcsán, és hogy miért is kelnek ki néhányan – mint a Biológiai Ciklus Társasága – ez ellen a rendszer ellen. Mit ne mondjak, elsőre úgy tűnhet, egy majdnem csupa női szereplőket használó – egy szem, kicsit tutyimutyi, bár szerethető és valahol tipikus férfi tűnik fel az egész sztoriban –, tisztán női témát feldolgozó, nő által írt novella egy férfi számára nehezen befogadható. Azonban Connie Willis könnyed stílussal tolja ezt az orrunk alá, és mi ahelyett, hogy felhúzott szemöldökkel olvasnánk erről a nem mindennapi témáról, inkább mosolyogva olvassuk, hogyan is machinál a nagymama vagy éppen hogy milyen érveket hoznak a váltó mellett. Ráadásul nem csak egyszerű sztorizgatós-felemlegetős történetet kapunk, hanem olyan kérdések is előkerülnek, mint a szabadság vagy a függetlenség. Nem szégyen, én kifejezetten élveztem a novellát, és tökéletesen egyet tudok érteni azokkal, akik díjjal jutalmazták. Remekül megírt, sokszor kacagtató, ám mégis komoly és ráadásul majdhogynem tabunak számító témát boncolgató írással van dolgunk. Az írónő ráadásul nem bánik kesztyűs kézzel a nőkkel sem, kellő mennyiségű öniróniát is kever a koktéljába. Az ember még azon sem akad fenn, hogy mintha ebben az idilli „női egyenlőséggel teli” világban a férfiakat elnyomnák, mondván „a múltban minden férfi elnyomó volt”, ami valljuk be őszintén, csak a legvadabb feministák szemében tűnhet igazságnak. A mai valóságból vett apró képek olyan közel hozzák hozzánk a történetet és világát, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy mindenkiben elindulnak majd képzettársítások és előugranak különféle emlékképek, nemtől és kortól függetlenül.

„Talán lehet, hogy a falklandi háborúnak Maggie Thatcher menopauzája volt az oka.”

Mindenféle sovinizmus nélkül mondom, a Még a királynő is kötelező darab, nemre való tekintet nélkül. Mert valószínűleg minden férfi életére is kihatnak ezek a dolgok, a nőkről nem is beszélve.

A novella magyarul az Átjáró magazin 4. (2002 augusztus) számában jelent meg Bartók Zsolt fordításában.

"Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember

A "Vezekelj Harlekin!" - szólt a Tiktak-ember ("Repent, Harlequin!" Said the Ticktockman) Harlan Ellison 1965-ös novellája, ami Galaxy-ban jelent meg, és ugyanebben az évben elnyerte a Nebulát, következő évben pedig a Hugót. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a legtöbbször újranyomott angol nyelvű művek egyike, és nem csupán fantasztikummal foglalkozó kiadványokban jelent meg.

"Személyiséggé vált, amit pedig már évtizedekkel korábban kiszűrtek a rendszerből. És most tessék, itt van, itt van ő, egy nagyon is impozáns személyiség."

Minden ember az órájára néz. Mindenki. Órák, percek, másodpercek. Az idő nem csak pénz, az idő az élet. Az idő minden. Legalább is itt, ahol a Tiktak-ember az úr, aki szerkezeteivel, álarca mögül felügyeli a társadalom, ennek a hatalmas gépezetnek a működését. Ha késel, annyit vonnak le az életedből, és ha sokat késel, lekapcsolnak. Minden simán és olajozottan működik, az emberek pici fogaskerekekként szolgálják az államot. De jön egy ember, egy harlekin ruhás fazon, aki a legőrültebb dolgokkal akadályozza a rendszer működését. Például cukordrazsét szór a gépesített járdacsíkra, szétzilálva a munkába igyekvők sorait. Természetesen ez tűrhetetlen, hisz így minden felborul, hová lesz a rend és a pontosság? A Tiktak-embernek minden áron el kell fognia ezt a Harlekint.

Ellisontól megszokhattuk, hogy a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb novellaírója volt a fantasztikum területén. Nincs ez másként most sem, a mű ugyanis már az első soraival zavarba ejt minket. És ez a zavar csak fokozódik, hisz Ellison, ahogy maga is írja, nem lineárisan mondja el a történetet, ráadásul beleékel olyan jeleneteket és szövegrészeket, amelyek nem a fő sztori részei, de hozzáadnak az egész mű megértéséhez. A fő sztorivonal egyébként nem olyan bonyolult, maga Ellison is majdnem nyíltan kimondja, hogy lényegében egy 1984-átiratot olvashatunk, persze az ő szájíze szerint. A főhős itt egy a rendszer ellen dolgozó semmirekellő, aki nem szereti a pontosságot. A rendszert pedig a Tiktak-ember képviseli, aki mindenek fölött úr, olyannyira, hogy a maga teremtette szabályok felett áll. Nagyon jó stílusban elmesélt novellával van dolgunk, ahol a disztópiák minden jellemzője megvan, mégis más, mint amiket eddig olvastunk. Lehetne elemezni az írást, de felesleges, a szöveg annyira magáért beszél, hogy vétek lenne kihagyni.

"Összesen elkéstél hatvanhárom évet, öt hónapot, három hetet, két napot, tizenkét órát, negyvenegy percet, ötvenkilenc másodpercet, nulla egész nulla három hat egy egy egy mikroszekundumot."

Magyarul Baranyi Gyula fordításában jelent meg a Galaktika 141. számában.