2014. december 19., péntek

Guvat és Gazella

Jól jelzi Margaret Atwood 2003-as Guvat és Gazella (Oryx and Crake) című regényének jellegét, hogy idehaza nem egy zsánerkiadó, hanem az Európa jelentette meg, és egyáltalán nem úgy kezelik, mint a science fictionöket szokás. A MaddAddam-trilógia (magyarul GyagyásÁdám fordításban szerepel a kötetben) eddig magyarul egyedüliként megjelent része azonban mint sci-fi is megállja a helyét, mindemellett azonban szépirodalmi jellemzői miatt nem lehet szemrehányást tenni senkinek, aki inkább szépirodalomként hivatkozik rá.

Hóember, aki egykor Jimmy volt, a tenger mellett él, amolyan csúf remeteként, a civilizáció romjain. Egyetlen társai a Guvatkák, ezek az új emberek, akik még tiszták, tudatlanok, ártatlanok. Hóember Gazellának tett ígérete miatt vigyáz ezekre az emberekre, akik őt amolyan furcsa, tőlük teljesen idegen lénynek tekintik, aki a teremtőjükkel, Guvattal és az állatok teremtőjével, Gazellával áll kapcsolatban. Azonban a Guvatkák sem tudják megadni Hóember minden szükségletét, aki kénytelen újra visszamerészkedni a hajdan volt épületek közé, hogy élelmet szerezzen. Ám miközben egyre mélyebbre hatol a halott városba, úgy a saját múltjának emlékei is egyre nagyobb erővel térnek vissza.

Jimmy, aki majd Hóember lesz a kivételezett felső osztály tagja. Szülei génsebészek, akik a világot elárasztó új élőlények, gyógyszerek és eljárások létrehozásán dolgoznak. Jimmy nem kifejezetten intelligens gyerek, de azt látja, hogyan hullik szét a családja, majd hogyan alakul át az egész világ körülötte, ahogy az emberiség egyre inkább átveszi Isten helyét a Teremtés koordinátoraként. Miközben a világot a legbizarrabb állatok és növények lepik el, úgy harapódznak el a háborúk és az őrület a szegényebb területeken. Jimmy persze ebből a saját bőrén nem sokat tapasztal, egészen addig, amíg össze nem barátkozik Glennel, akit később csak Guvatként emleget. Ugyanis Guvat nem csak zseni, de a világ megváltoztatására törekszik – és minden jel szerint sikerrel is fog járni.

Bár maga Atwood úgy nyilatkozott, hogy a könyvét inkább spekulatív fikciónak tartja, sem mint science fiction regénynek, ugyanis nem foglalkozik „azokkal a dolgokkal, amiket még nem találtak fel”, a könyv attól még sci-fi marad, hangozzon ez bármennyire is pejoratívan egyes olvasók számára. Tény, hogy a regény alapvetően Jimmy élettörténetére, személyiségére, az őt ért traumákra és azoknak a feldolgozására, illetve Guvattal és Gazellával való kapcsolatára fókuszál, mindezek mellett azonban markánsan jelen van a génmódosítás, az ember módosítása és a különféle globális katasztrófák miatt létrejövő jövőkép. Ezek nélkül Jimmy nem lenne az, aki, anyjával kapcsolatos traumája, a körülötte tomboló őrület, ami elharapódzott a világban – az interneten élő show-kban lehet kivégzéseket, eutanáziát, mindenféle perverz eseményeket látni, lázadásokat, nyilvános lincseléseket, utcai összecsapásokat etc. végignézni - nem formálják személyiségét. Sajnos ez a kép ma talán még közelebb van, mint a regény megírásakor, az internet szabadsága nagyon könnyen az ember ellen fordítható. A génmódosítás illetve az emberi életet „jobbá tevő” eljárások is lényegében a kizsákmányolás új formái, melyek az emberi gyarlóságokra játszanak rá. Éles kritika ez a mai társadalomról, és egy éles kép is, amiben az író rámutat, hogy az egész emberiség veszélyben van, mindössze arról van szó, hogy a káosz különféle formái harapódznak el különféle területeken.

Azonban bármennyire is érdekes legyen az Atwood által megálmodott jövő, a furcsa, "génkevert" állatok, a Guvatkák új világa, vagy a pusztulás előtti állapotok, a könyv mégis Jimmyre, Hóemberre fókuszál. Az ő viszonya az emberekhez, idegensége egy olyan világban, ahol csupán a zseniknek van hely, ahol a hozzá hasonlókat deviánsként kezelik. Nem csoda, ha lényegében csupán két emberrel képes mélyebb érzelmi viszonyt kialakítani: az egyik Guvat, aki alapvetően egyfajta furcsa fensőbbséggel tekint az emberekre, a másik pedig Gazella, akit Jimmy – legalább is ő így hiszi – még gyerekként lát meg, és élete jelentős részében csupán egyetlen képként kíséri végig az életét. Mindenki mással szemben Jimmy képtelen megnyílni, de mi is úgy érezzük az elbeszéléséből, hogy nem is igazán akad senki, aki képes lenne felfogni, átérezni az ő érzéseit, gondolatait. Az őt körülvevő emberek sekélyesek, demagógok, esetleg őrültek, beképzeltek, vagy éppen olyan számítóak, mint amilyenné egy idő múlva Jimmy is válik, és a nők, akikkel kapcsolatba kerül is csupán egy eszközt látnak benne, nem pedig a másik embert. Talán az egyedüli ember, aki képes lett volna megérteni, az édesanyja, pontosan saját érzékenysége miatt cselekszik úgy, amivel végül egy életre megsebzi a fiát. Jimmy pedig, hogy elfedje sebeit és valódi érzéseit, hazudni kényszerül, és éppen ezek miatt a hazugságok miatt válik talán a tökéletes kapoccsá a Guvatkák és teremtőik között. Hóember tudja jól, ami a mi világunk, az olyan szörnyű, ép ésszel felfoghatatlan és céltalan, hogy jobb, ha a tiszta, új emberiség csak hazug meséket tud róla. Talán így elkerülhető az, ami az előző emberiséget a pusztulásba taszította.

A Guvat és Gazella egyszerre egy félelmetes és mégis kicsit ismerős jövőkép, illetve egy lélektani kórkép az emberről és kapcsolatairól. Az elidegenedés, a hazugságok, a bűn és bűnhődés témái lengik be a szöveget, ami játékos és komoly, profán és magasztos egyszerre, mint maga Hóember. Bátran merem ajánlani ezt azoknak, akiket érdekel egy furcsa, ámde mégis valahol reális jövőkép, és nem szeretnék azt egy rideg sci-fiben keresni. Remélem, hogy az Európa ki fogja adni a sorozat többi kötetét is (The Year of the Flood, 2009; MaddAddam, 2013), mert bár a könyv valamiért nem vágott annyira mellbe, mint vártam, mégis érdekel, hogyan is folytatódik az új emberiség és Hóember története.

2014. december 16., kedd

2312

Avagy így élsz háromszáz év múlva.

Miközben utánaolvastam Kim Stanley Robinsonnak, kiderült, hogy a szerzőnek nincsen a természettudomány semelyik ágából sem diplomája. Ellenben angol irodalomból igen. A Nebula-díjas 2312 című 2012-es regényét elolvasva azonban inkább azt feltételezné az ember, hogy egy természettudományos megszállottságú emberre van dolga, aki a tudományt az irodalom, de akár az élvezhetőség fölé helyezi.

A XXIV. század elején járunk, amikor az emberiség már nagyrészt belakta a Naprendszert, rohamléptekkel terraformálta a Marsot, évtizedekkel korábban neki kezdett a Vénusz és a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a lakhatóvá tételéhez, és napirenden van még más lehetséges égitest is a földiesítés célpontjaként. Ezek mellett szinte az összes szilárd bolygót, holdat, sziklát meghódították az emberi települések, kivájt aszteroidák repkednek az űrben, belsejükben a Földön kihalt, vagy kihalóban lévő élőlényeivel. A regény a Merkúron, a napvonal előtt haladó Terminator mozgó városában veszi kezdetét, ahol Swan, egy, még az űrlakók közt is különcnek számító nő nagyanyja, Alex halála után örökségül feladatot kap tőle: a Naprendszer különböző pontjain élő űrlakók laza szövetségének, a Mondragonnak a kvázi "utazó követe" lesz, így találkozik többek között a szaturnuszi Wahrammal és más űrlakókkal. Swan előtt hamarosan világos lesz, hogy Alex és társai valami nagyszabású dologra készültek, aminek nem csak a Naprendszer lakóihoz és a vegetáló, a pusztulás szélén egyensúlyozó, de az emberiség számára nélkülözhetetlen Földhöz van köze, hanem a kvabusokhoz is, ezekhez a kvantumszámítógépek segítségével létrejött mesterséges intelligenciákhoz is, akik szemmel láthatóan külön utakat kezdtek el járni az elmúlt évtizedekben.

Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat ezzel a könyvvel kapcsolatban: egy nagyon érdekes és izgalmas, tudományos munka lehetne, ha nem akarna mindenáron elmondani nekünk egy történetet, amiben a szereplők interakcióba lépnek egymással, sőt, még beszélgetnek is. Ugyanis a 2312 legnagyobb hibája az, hogy a története hihetetlenül unalmas, vontatott, érdektelen, zavaros, a lezárása pedig banális és összecsapott. És ha mindez nem lenne elég, a két főbb szereplőn kívül nagyon egy másik karakter sincs kidolgozva - holott a két legfontosabb mellékalak, a "kicsi" nyomozó, Genette és a földi nyomorból a Vénuszra kerülő Kiran alakjában sokkal érdekesebb potenciálok bújnak meg -, viszont Swan és Wahram semmilyen módon sem tud közel kerülni az emberhez. Előbbi sokszor nem csak ellenszenves, de érthetetlen, megalapozatlan, meg merem kockáztatni, néhol hisztérikaként viselkedik. Utóbbi viszont, ahogyan erre Swan a kötet elején tippel, olyan, mint egy autista, lassú, a gondolatai néha érthetetlenül kapcsolódnak össze, és bár kettejük közül ő a szimpatikusabb, mégis inkább csak sodortatja magát, gyakran arra, amerre a nő húzza. Tény, hogy a regény szerelmi szála - amit esküszöm az elejétől lehet sejteni - szépen ki van dolgozva, csak számomra pont azért hiteltelen, mert ezek a figurák teljesen hidegen hagynak. És csak hogy vágjak még egy kicsit a fejszémmel ebbe a hatalmas fába, amiként a regényt elképzelem - ahol a történet a törzs -, a párbeszédek nem csak érthetetlenek, de sokszor már idegesítően blődnek hatnak. Egy részükkel kapcsolatban nem is tudom, mi lehetett a szerző célja...

Ami viszont a képzeletbeli fa koronáját illeti, az bizony óriási, impozáns, szerteágazó és hihetetlenül részletes.

Ahogy mondtam, a 2312 egy remek tudományos munka lehetne arról, milyen lesz - lehet - az emberiség élete háromszáz évvel később. Kezdjük ott, hogy nem lehet majd csak úgy férfiakról és nőkről beszélni, a nemi jellegek, jellemzők és szexuális preferenciák teljes kavalkádjában fognak élni utódaink, ahol bizony nem hogy nem az lesz fontos, kinek milyen a neme, hanem egy egyén akár mindkettő is lehet, sőt, Robinson regényében ez nagyon is elterjedt az űrlakók közt. Akik, hála a tudományos eredményeknek, már akár két teljes évszázadig is élhetnek, a testi leépülés bármilyen komolyabb jele nélkül. Ebben a világban a Naprendszer bolygói közötti utazás teljesen hétköznapi, a bolygók terraformálása belátható időtávlatokba szorul, és mindenki a legvadabb dolgokat művelheti szabadidejében. Az emberi test módosítása - a józan ész és a praktikum határain belül - szinte végtelen. Gondoljuk csak el, mennyi szédítő lehetőség, milyen végeláthatatlan kavalkád alakul ki így ebben a jövőben!

Steve Gildea - Planetary Suite

Ugyanakkor ennek a kavalkádnak árnyoldala is van, lényegében ez lenne a könyv fő kérdése, vagyis hogy milyen társadalmi-gazdasági modell vagy rendszer lenne képes nyugalmat és prosperitást hozni nem csak az emberiség bizonyos csoportjai számára, hanem a teljes népességnek. Érzékletes képet kapunk a katasztrofális - természeti és társadalmi - helyzetben lévő Földről, az űrbeli "hidegháborúról", egyes planéták nehézségeiről és a különféle érdekellentétekről. Nagyon sajnálatos azonban, hogy a könyv a kezdeti gondolatok után nem foglalkozik sokkal többet ezzel a kérdéssel, és inkább próbálja a történetét összerakni, holott bizonyos szempontból az ezzel foglalkozó kis esszék adnak teret a legnagyobb invencióknak. Az ilyen betoldások, rövid kis kivonatok, magyarázatok, tudományos érdekességek, társadalmi spekulációk színesebbé és érdekesebbé is teszik a könyvet, mint a cselekmény lassú vánszorgása (ha nagyon gonosz akarnék lenni, használhatnám a rándulás szót). Ráadásul Robinson sokszor itt sziporkázik igazán! Kedvenc részem például, amikor elmagyarázza, hogyan készítsünk "házilag" terráriumot egy aszteroidából. A könnyed stílus találkozik a tudománnyal, és remek elegyet alkotnak. Ilyennek kellett volna lennie az egész könyvnek, de sajnos ezekből nincs olyan sok, ráadásul a történet lassúsága elveszi az ember energiáit és már a betoldott tudományos részeken is sokszor unottan átfut, hisz úgy se nagyon ért az átlagolvasó a sejtbiológiához vagy a kémiához.

A 2312 igazi hibrid, a tudomány és a történet furcsa házassága. Ilyen tekintetben azt kell mondanom, Kim Stanley Robinson az új Arthur C. Clarke, aki igyekszik összehozni a kettőt, ennek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Robinson könyve egyszerre lehengerlő jövővízió, tudományos munka a Naprendszerről, annak várható változásáról, a XXIV. század emberiségéről, a ránk váró problémákról és a lehetséges megoldásokról. Olyan érdekes és aprólékosan kidolgozott világ a regényé, amire tucatnyi izgalmas könyvet össze lehetett volna eszkábálni. Azonban itt most ez nem sikerült, a cselekmény és a szereplők csupán alibinek tűnnek ahhoz, hogy a szerző megírhassa azt a mérhetetlen tudásanyagot, amit magába szívott. Sajnálatos dolog, mert valóban rengeteg potenciál volt benne, fele ilyen hosszan, kissé összeszedettebben a varázs, ami a könyv első felében megfogott nem változott volna szürkeséggé és unalommá.

2014. december 13., szombat

Közelkép

A legutóbb olvasott két Banks regény - az Anyag és a Félemmetes géjpezet - valahogy nem váltották be azokat a reményeket, amiket én egy Banks sci-fi elé emelek. A Félemmetes nem volt rossz, de a Kultúra sorozatba tartozó Anyag már erősen csalódás volt, különösen azért, mert ez az a sci-fi világ, amit  a legjobban szeretek, nem csoda, ha az utána újraolvasott korábbi kötetek mind megerősítettek ebben. Kicsit féltem az új 2010-es Közelképtől (Surface Detail), de szerencsére alaptalan volt a félelmem, sőt, sok tekintetben ez a leginkább reprezentatív Kultúra kötet, még ha nem is a legjobb.

A Galaxisban számos faj eljutott már arra a szintre, hogy képes legyen lemásolni, elmenteni az egyén tudatát, ezt pedig főleg arra használja, hogy halála után az illetőt vagy visszahozza az éltbe, vagy a társadalmi megegyezés szerint egy virtuális világban, egy kvázi Mennyországban tartsa. Azonban vannak olyan civilizációk, akik Poklot üzemeltetnek, ennek pedig vallási, büntetői vagy tisztán pragmatikus - értsd: az elrettentés ereje - okokat jelölnek meg. Az évezredek során azonban a fejlett fajok liberálisabb része kezdte egyre rosszabb szemmel nézni a pokolklubbot, így az események odáig fajultak, hogy a felek megegyeztek: egy virtuális háborúban döntik el, maradjon-e Pokol - illetve Poklok -, vagy sem. A regény kezdetekor a harc már három évtizede tart - és a Mennypártiak állnak vesztése.

És itt kapcsolódik a történetbe Lededje Y'breq, a tetovált rabszolga, aki miután gazdája megöli, és rejtélyes módon a Kultúrában feltámad, bosszút esküszik gyilkosa ellen. De sokan szeretnék, ha Lededje nem járna sikerrel, nem csupán az etikai megfontolások, de a virtuális háború kimenetele miatt is.

Banks ebben a könyvében előveszi azt az ötletét, amit csak marginálisan érintett a Nézz a szélbe című kötetében, vagyis hogy hová kerülnek a virtuálisan lemásolt emberek haláluk után. Ezt az ötletet azonban egyáltalán nem a hedonista végénél fogja meg a szerző, a virtuális Mennyben egy jelenet sem játszódik, viszont az egyik szál egy kisebb faj Poklát mutatja be, a maga naturális, barbár és visszataszító valójában. Banks az egész kérdést igyekszik nagyon is komplexen bemutatni, még akkor is, ha ő már az első oldalaktól kezdve egy ilyen virtuális rémálom ellen van. Ahogyan a szerző, úgy a Kultúra is inkább csak mint szemlélő vesz részt az egész háborúban, látjuk ugyan, hogy a "jófiúk" épp vesztésre állnak, hiába ők harcolnak a nemes ügyért, de itt bizony ők is piszkos trükkökkel harcolnak, és a történet egy pontján szóba kerül, hogy a győzelemért mindent fel kell áldozniuk, még ártatlanok millióit is. A regényben többször előkerül "a cél szentesíti az eszközt" elv álságossága, de ez véleményem szerint nem elég hangsúlyos, ami persze nem baj, itt inkább arról van szó, hogy lehet-e mások felett ítélkezni olyan módon, ahogyan a könyvben némely szereplők, és emellett beszél arról, hogy mit lehet megtenni a jó ügyért. Lededje bosszúja is bekerül ebbe a kontextusba: akármilyen kegyetlen dolgokat is műveltek vele, ő maga nem feltétlenül állhat bosszút - persze megnyugtatok mindenkit, a bosszú, ahogy kell, beteljesedik.

Ami miatt nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet az, hogy Banks itt egyik korábbi kötetéhez sem fogható részletességgel beszél a Kultúra és más fajok viszonyáról és úgy teljességében az egész galaktika viszonyairól. Kiderül, hogy bármennyire is nagy hal a Kultúra ebben a csillagóceánban, és bármennyire is különc a maga hedonista, etikus, liberális világával, más ilyen nagy halak is úszkálnak a csillagok között, sőt, még nagyobbak is vannak. A háború kapcsán megtudunk egyet s mást a korábbi kötetekben emlegetett idiri háború részleteiről és arról, hogyan is kezeli a Kultúra az ilyen konfliktusokat, illetve hogy más fajok közt milyen egyensúlyok állnak fent. Banks újra tobzódik az ötletekben, a korábbról ismerős szublimaták mellett ősi űrállomások, furcsa idegenek és a virtuális valóság mérhetetlen lehetőségei kápráztathatják el az olvasót, aki ráadásul végre többet is megtudhat a Kontakt, a Kultúra hadseregének/kémhálózatának/belbiztonsági egységének szerveződéséről és működéséről. A Közelkép talán a legjobb könyv arra, hogy az ember elmagyarázza, mi is ez az egész Kultúra univerzum, amit az író kitalált majd' három évtizeddel ezelőtt.

A kétkötetes francia kiadás borítói (Manchu)

Ugyanakkor a regény közel sem tökéletes. Van, aki kiemeli, hogy a metafizikusság mértéke itt kevesebb, de ez engem nem zavart. Sokkal inkább zavart, hogy némelyik történetszál egy idő után unalmassá vált - számomra pont Lededje nem adott annyi pluszt, inkább arra volt jó, hogy rajta keresztül még többet megtudjunk a Kultúráról, de ugyanígy csak lassan értettem meg a gazdája szálának a funkcióját is, ami szintén tele van üresjáratokkal -, sokkal jobban érdekeltek volna a virtuális háború kulisszatitkai és a háttérben működő rendszerek. Persze amikor megindulnak az események akkor minden magasabb fordulatszámra vált és az ember valóban élvezi, ahogyan a sakktáblára felsorakozott szereplők mozgásba lendülnek, de az én ízlésemnek kicsit sokáig tartott, amíg eljutott idáig  a könyv. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy itt is vannak remekül eltalált jelenetek és szereplők; ismételten egy nem emberi figura lett a kötet legjobb karaktere, az Erkölcsi hulla nevű űrhajó avatárja egymaga képes lenne a regényt elvinni a hátán, ráadásul valóban remekül passzol Lededje értetlen és kissé naiv karakteréhez, amikor pedig csatába indul az maga az igazi gyönyör. Ő szolgáltatja a történet fő humorforrását, de még több helyen belefuthatunk megmosolyogtató jelenetekbe, amire szükség is van a Pokol és a virtuális háború nyomasztó hangulata miatt.

A Közelkép tehát a korábbi Kultúra kötet után egy remek visszatérésként marad meg bennem, egy emlékezetes szereplővel és érdekes kérdésekkel. Mindezek mellett persze a könyv valahol megmarad akció-sci-finek, sziporkázó ötleorgiával és remekül megkomponált jelenetekkel. Bátran ajánlom akár olyanoknak is, akik még soha nem vettek kezükbe Banks- vagy Kultúra-regényt, mert a korábbi regényekben történtekre való utalások ellenére - melyekből ebben a könyvben van a legtöbb talán az egész sorozatban - egyáltalán nem szükséges más könyvek ismerete. Talán csak egy kicsit erősebb gyomor.

2014. december 8., hétfő

Kuczka Péter megemlékezés margójára

Úgy két hónapja kért meg Steve, a Próza Nostra főszerkesztője, hogy írjak egy megemlékezést Kuczka Péter halálának 15. évfordulójára. Ma meg is jelent a cikk, amivel remélem sikerült árnyalt, mégis megfelelő képet festenem a "magyar sci-fi atyjáról", ahogyan már életében sokan nevezték.

Kuczka története egészen magyar: a költőből lett irodalmár, akit a rendszer tiltólistára tett, ezért fordult a lenézett és kirekesztett sci-fi felé, és állhatatos munkával majdhogynem a semmiből egy virágzó szubkultúrát hozott létre. Olyan ez az ember, mint egy monolit, harminc éves munkássága alatt szinte mindenhol megjelent, ahol a science fiction szóba került, és a legtöbb szál az ő kezében is futott össze. Természetesen nem volt se tévedhetetlen, se teljesen objektív. Ember volt, és mint ilyen, bizony rendelkezett rossz tulajdonságokkal. Ráadásul egy olyan korban, rendszerben élt és munkálkodott, amikor sokkal könnyebb volt egyszemélyi irányítás alatt véghezvinni a dolgokat, mint egy demokratikus (vagy annak tűnő) rendszerben. Így aztán szépen lassan előkerültek olyan emberek, akik szembekerültek vele, másként gondolkodtak bizonyos dolgokról - hogy kinek volt igaza az itt most lényegtelen -, és olyan helyzetek is kialakultak, amiket ma bizony szerintem egyik fél sem emleget fel szívesen. Nem csoda, ha szinte azonnal elő is kerültek ezek a történetek a facebookos megosztás alatt.

Nem akarom túlmagyarázni a dolgokat, a lényeget már leírtam a megemlékezésben, onnan kiolvasható, én hogyan gondolkodom a kérdésről. Igen, bizonyára Kuczka sem szent. Igen, ma már szerencsére olyan korban élünk, amikor mindenkit lehet bírálni, és nem a tekintélye, ilyen-olyan rendszerben elfoglalt helye, hanem érdemei alapján ítélik meg (ugyanakkor a magyar sci-fi és az egész magyar társadalom még mindig nem vetkőzte le teljesen a tekintélyelvűséget illetve más gyermekbetegségeit, amelyek jelentős része a sci-fi esetében pont a Kuczkával kapcsolatos bírálatokban előkerültekhez kapcsolódnak, de ez egy másik történet). Ma már Kuczka nem lehetne olyan nagy formátumú valaki, mint anno. De anno pont egy ilyen emberre van szükség. És lehet szidni, felhánytorgatni a baklövéseit, nem éppen etikus húzásait stb., és igen, beszélni kell arról is, amiben akadály volt, amit elrontott vagy nem úgy csinált, ahogy kellett, de arról még a legvérmesebb bírálója sem feledkezhet meg, hogy nélküle a bíráló sem lenne ott, ahol most van. Igen, Kuczka nélkül nem hogy ma nem jelenne meg ennyi sci-fi könyv idehaza, de a nyolcvanas, hetvenes években sem jelent volna meg túl sok. Vajon lettek volna sci-fi klubok, ha nincs a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a Galaktika? Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, soha nem szabad, hogy a sérelmek, a vélt vagy valós kritika és Kuczka hibái elhomályosítsák: ennek az embernek tényleg nagyon sokat köszönhetünk. Lehet, hogy mindent.

Én biztosan nagyon sokkal tartozom neki. Ha nincs a sci-fi, ma nem lennék olyan, amilyen, nehezebben birkóztam volna meg az élet akadályaival, homályosabban látnám a körülöttem lévő világot, az ismereteim és a gondolkodásom szegényesebb lenne. Nekem a science fiction az első számú szerelmem, amit soha nem fogok elhagyni, és éppen azért, amit kaptam eddig tőle érzem azt, hogy nekem kötelességem tenni a sci-fiért. Akár csak egy-két kritikával, akár beszélgetésekkel, népszerűsítésével, építésével vagy ha kell, kritizálásával. És az ilyen írásokkal is, amikor igyekszem túlkiabálni az indulatokat, és elmondani, hogy van, amit nem lehet kétségbe vonni.


2014. december 7., vasárnap

A Metabárók kasztja - La Caste des Méta-Barons

Sok helyütt lelkendeztem már Alejandro Jodorowsky Dűne-látomásáért, és amikor megtudtam, hogy elvetélt ötleteit képregényekben teljesítette ki, azonnal érdekelni kezdtek a művek. A Jodoverse néven emlegetett képregényes univerzum első tagja az Incal, amiből már a nyolcvanas években is akartak animációs filmet, illetve felröppent az a hír is, hogy majd Nicolas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) készít belőle filmet. Magyarul az egész Jodoverse-ből a Metabárók kasztjának története, pontosabban annak kb. az első harmada látott napvilágot A Metabárók kasztja - első rész címen. Ezt a képregényt Jodorowsky az argentín Juan Giménezzel közösen alkotta meg, elmesélve az Incalban feltűnő utolsó Metabáró családfájának történetét.

Az egész a Metabunkerben, az utolsó, név nélküli Metabáró erődítményében kezdődik, ahol két robot, Tonto és Lothar szolgálja mesterüket. Unalmukban Tonto, aki már több száz éve szolgálja a családot, elkezdi mesélni a kaszt történetét. Az ős, Othon von Salza, egy kalandor, aki beházasodott a nagy múltú bárói családba, alapítja meg a Metabárók kasztját, miután egyedüliként menekül meg a bolygójának legendás erőforrásáért vívott küzdelemből. A történetben végigkövethetjük az ő, majd fia, Aghnar útját, láthatjuk Stealhead, a szívtelen hadúr kutatását a szerelem és az érzelmek után, Aghora, a női testbe zárt férfi harcát és végül az utolsó Metabáró küzdelmét az egész Univerzum pusztulását hozó idegenek ellen és végül saját kasztjának elátkozását.

Az egész Metabáró sorozat lényegében egy hatalmas, vérrel, intrikával és erősebbnél erősebb ellenfelekkel tarkított "űr szappanopera". Az öt generációnak mindig szembe kell néznie a kívülről jövő idegen fenyegetéssel - egy szomszédos Galaxis lakói, lélekszívó vámpírok egy másik dimenzióból, vagy az életet magát felfaló lények hordái -, ugyanakkor az emberiség más frakcióival is fel kell venniük a harcot - legyen szó akár a technopapokról, a technológiai fejlődést istenítő népről, a Shabda-Oud mentális erővel bíró boszorkányrendjéről, vagy a Birodalmat irányító elitről, kalózokról, rablókról. Végezetül pedig minden Metabárónak le kell győznie saját apját, hogy bizonyítsa, ő a leghatalmasabb harcos az ismert Világegyetemben, és senki nem képes megállítani. A Metabárók élete állandó harc és szenvedés, a ritkán adódó nyugodt és békés pillanatokat mindig megtöri valamilyen ármány vagy külső veszély. Az embernek ezért a vége felé kissé már az az érzése, hogy az újabb és újabb, nagyobb és erősebb ellenfelek mellett elsikkad valami, amiért igazán érdemes lenne olvasni a történetet. Szerencsére azonban Jodorowsky, még ha meg is marad a space fantasyk vad és főleg intrikákra-harcra összpontosító nyomvonalán, képes egy-két érdekes fordulatot belecsempészni a történetbe. Mind az öt Metabáró története érdekes a maga módján, bár személy szerint Stealhead alakja maradt meg bennem leginkább, az ő kutatása spirituális utazássá válik, ráadásul az ősatya mellett neki van talán a legnagyobb hatása az egész sorozatban. Magyarul Aghnar történeténél fejeződik be a kötet, de már ez a rész tartogat izgalmakat és érdekességeket.



Jodorowsky maga mesélt arról, hogy a Metabárókban több, Dűnéhez kitalált ötletét felhasználta. Ilyen az ő Leto hercege a Dűnéből, aki egy baleset folytán kasztrálttá válik. Belőle lesz a képregényben Othon, akitől egy Shadba-Oud  boszorkány valamilyen rejtélyes, már-már varázslat szintjén mozgó eljárás segítségével teherbe esik. Ahogyan a Dűnében Jessica, úgy itt Honorata egy nagyobb hatalom, az egyértelműen a Bene Gesseritről mintázott Shadba-Oudok ügynöke majd később árulója. Ez a történetszál le sem tagadhatná, honnan merít, de például a Birodalom felépítése is hasonlóságot mutat Herbert univerzumával, a technopapok akár a Dűnéből is előléphettek volna. Jodorowsky univerzumát egyébként számomra egyértelműen a lenyűgöző ötletek emelték ki a tucatképregények közül. Lényei, idegenjei, emberei, mindez Giménez rajzstílusában tálalva nagyon szuggesztív és magával ragadó. Hatalmas űrcetek, egzotikus bolygók, robotok és gyilkos szörnyek népesítik be ezt az univerzumot. Noha az űrcsaták néhol már olyan aprólékosak, hogy az ember hajlamos elveszni a részletekben, az alakok, az űrhajók, mind szemet gyönyörködtetőek, némelyik jelenet megvalósítása (pl. a párhuzamos dimenzióba való átlépés) pedig kifejezetten ötletes. Természetesen az egész látványban - ahogyan a történetben is - túlteng a maszkulinitás, a férfiak mint erőtől duzzadó izomkolosszusok, a nők pedig harcias amazonok és/vagy termékenység-istennők archetípusai, ez csak akkor zavaró, ha elfelejtjük, hogy ez egy harcos klán története egy kegyetlen és barbár űr-sci-fiben.

Mivel nagyon nehéz úgy beszélni a képregényről, hogy az ember ne lője le a váratlan fordulatokat - amelyek közül egy-kettő még engem, a sokat látott rókát is megleptek és örömet okoztak meglepetésükkel -, pláne úgy, hogy sokan csak a magyarul megjelent kötetet olvasták/férnek hozzá, ezért csak címszavakban próbálok beszélni azokról a főbb témákról, amelyek felbukkannak a lapokon. Jodorowsky mindig is hangoztatta - mind szóban, mind pedig a műveiben -, hogy alapvetően spirituális lélek. Az elvetélt Dűnéje is erről szólt volna, és a Metabárók történetében is felfedezhetőek. Szembeötlő például, hogy itt a lelkierő legalább akkora, ha nem nagyobb erő, mint a fizikai. A pozitív szereplők mind nemes lelkűek, ugyanakkor amikor a kaszt túlélése a cél, képesek a legaljasabb dolgokra, hazudnak, akár szeretteiket is becsapják. Kérdés, hogy mi a fontosabb, megőrizni a hagyományt, vagy az egyén boldogsága? És hogy mi értelme van egyáltalán magának a Metabáróknak? Ezek olyan dolgok, amik kiderülnek a képregényből. Stealhead kutatása, mint már mondtam, talán a legérdekesebb. Ugyan ő a leghatalmasabb harcos, mégis híján van az emberi érzelmeknek, ami nélkül nem válhat igazi Metabáróvá - ez az utolsó Metabáró kisé talán szentimentálissá sikerült történetében is visszaköszön -, ezért képes hatalmas áldozatokat meghozni. Ugyanakkor ő sem képes mindig szakítani saját lényének előbbre valóságával, ahogyan ez szinte mindegyik Metabárónál megjelenik - a nyugodt élet csábítása, az állandó harccal teli élet feladása -, és sokszor ez okozza vesztüket. Sokszor felteszi a történet a kérdést, mi célja egy ilyen életnek? A szereplők, főleg a nagy veszteségek után, sokszor érzik üresnek, céltalannak az életüket, ekkor vagy a féktelen öldöklésbe menekülnek - így válnak az Univerzum leggazdagabb zsoldosaivá -, vagy az apátiába, elvonulva a világ elől. Jodorowsky végül megadja a választ, ami ha végigtekintünk a történetfolyamon, érthető, csak számomra kissé hirtelen jött, a sok harc és vér elfedte a motívumokat, amelyek előkészítették volna a megvilágosodást.

A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajzolás, az ötletek - ami közül persze ma már némelyik nem működik ugyanúgy, például a két, feszültségoldásnak bedobott robot néha kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Sajnálatos módon esély sincsen rá, hogy a sorozat folytatódjék magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.

2014. november 29., szombat

Tündöklő lányok

Lauren Beukes első regénye csak amolyan érdekes színfolt volt, a Moxyland ráncfelvarrott cyberpunkként felrajzolta szerzőjét az SF térképére. A második kötet, a Zoo City már sokak számára egyértelművé tette, hogy az írónőtől nagyon jó könyveket lehet várni. A harmadik regényét, a Tündöklő lányokat (The Shining Girls, 2013) pedig már megjelenése előtt nagy figyelem kísérte, köszönhetően ez a szerző híre mellett az érdekesnek ígérkező premisszának is.

Harper gyilkos. Harper szadista. Harper őrült. Harper sorozatgyilkos. De Harper különleges. Ő ugyanis csak a tündöklő lányokat öli meg. Ráadásul áldozatai szétszórva hevernek Chicago XX. századi történetében, ugyanis Harper a titokzatos Ház segítségével képes az időben utazni. Lehetséges, hogy valaki képes megállítani egy olyan gyilkost, aki elrejtőzhet az időben, áldozatairól pedig csak ő maga tudja, hogy összetartoznak? Kirby, a sorozatgyilkos egyetlen áldozata, aki a csodával határos módon éli túl a támadást. Nemsokára vadászkopóként kezd nyomozni a férfi után, amiben hamarosan segítőre is talál a kiégett újságíró, Dan személyében, aki életének új értelmet ad a lány nyomozása.

Időutazós sorozatgyilkos. Ne csodálkozzon senki, ha erre sokan felkapták a fejüket. Ez egy olyan ötlet, amit ha jól fognak meg, nagyon egyedi és lebilincselő regényt lehet belőle gyúrni. Ami azt illeti, a Tündöklő lányok végül ezzé is válik, de addig kell egy kis idő, ráadásul számomra úgy tűnik, hogy bőven lett volna még lehetőség az alapötletben. Talán azért nem tudott lekötni, berántani a könyv, mert én személy szerint a nyomozós történetekért nem rajongok. Se az, ahogyan Beukes bemutatja Harper életét, sem pedig Kirby nyomozása, visszaemlékezése nem fogott meg. Talán ezért is érzem azt, hogy mint regényről nem sokat tudok elmondani erről a könyvről. A karakterek rendben vannak, mindenki funkciója szerint működik, nem is inkább mélységük határozza meg őket, hanem az, hogy milyen szerepük van a játszmában. Valóban, ahogy sokan elmondják a könyvvel kapcsolatban, amióta ebben a videóban is kitértek rá, nem tudjuk meg Harper motivációit. Pedig lehet ez adott volna valami pluszt. Ami a kegyetlenségét illeti a könyvnek, egy sorozatgyilkosról szóló történetnél ezen nem is kell meglepődni, de mindenki megnyugodhat, a szereplők nem gázolnak térdig vérben és belsőségekben, egy-két ilyen jeleneten kívül – ami például engem annyira ki sem borított – semmi komolyra nem kell számítani. Ez egyáltalán nem baj, sőt, Beukes néha nagyon szépen és kecsesen oldja meg a gyilkosságokat. Kirby karaktere komplex ugyan, de ez annak köszönhető, hogy ott van neki a trauma, és ehhez kapcsolódik minden, ide futnak be a szálak. Mellette pedig Dan tényleg a kiégett, de új célt kapó oknyomozó sablonja, akit megkedvelünk ugyan, de nem érezzük, hogy több lenne benne, mint tucatnyi hozzá hasonló más fazonban. 

Hogy mégis miért lesz mégis egyedi ez a könyv? A tündöklő lányok és az időutazással való játék miatt. Már a korábban belinkelt videóban elhangzó okfejtés is felkeltette az érdeklődésemet az áldozatok iránt, de elolvasva a könyvet azt mondom, erre sokkal erőteljesebb hangsúlyt fektethetett volna az írónő. Harper nőket gyilkol – ebben semmi meglepő nincs, a legtöbb sorozatgyilkosság áldozata nő –, de a kiválasztásban nagyon különleges elvet követ. Az áldozatok között semmi kapcsolat nincs, semmi hasonlóság, kivéve, hogy mind erősek, céltudatosak, sokszor környezetük jobbítására törekednek, vagy egyszerűen csak olyan életformát képviselnek, ami előremutató a korszak átlagos női sorsához képest. Bár igazából Kirbynél nem derül ki, ezt pontosan miben merül ki, de a többiek mind ilyenek. Gyerekeiért gyárban robotoló fekete asszony, szociális munkás, illegális abortuszklinikán dolgozó nő. Ők és a többiek azt testesítik meg, amit a nők egyenjogúságáért és a nők helyzetének javításáért, érdemeik elismeréséért küzdők jelképként felmutatnak. A nőt, aki mind saját neme, mind a társadalom jobbításán fáradozik, az elfogadás, a józanság, a megértés érdekében ügyködik. Ez benne van a regényben, de talán kissé jobban foghatott volna itt a tinta. Persze, az embernek leesik ez olvasás közben, viszont egy zsánerkönyvről beszélünk, nyugodtan kimondhatta volna, miért is tündökölnek a lányok. Mindenesetre én nagyon támogatom ezt az olvasatot, persze nem elfeledve, hogy ez egy időutazással és gyilkosságokkal machináló könyv.

És ha már az időutazás, akkor csaholhatnak a paradoxonokra éhező SF fanok, itt ugyanis nincs megmagyarázva semmi. De nem is célja a könyvnek, és nem is hiányzik. Viszont amit kapunk, az nagyon ötletes és azok, akik szeretik az apró utalásokat és elejtett félmondatokat, amelyekből felépíthetik a regénybeli fantasztikumot, nagyon fogják élvezni a Házban játszódó néhány jelenetet vagy azt, ahogy Harper igyekszik machinálni az időutazással. Ilyenekből én nagyon szívesen láttam volna még többet, ahogy abból is, ahogyan a könyv eltűnődik azon, mennyire lehet megváltoztatni Harper tetteit, ő mennyire tud hatni a dolgokra, és hogy van-e értelme végeredményben Kirby ügyködésének? A könyv elolvasása után érdemes ezeken elrágódni kicsit, egyébként pedig csak spoileresen lehetne ezeken spekulálni.

Hogy mi is akkor a Tündöklő lányok? Egy okos, érdekes történet, amiben fontos kérdések morzsáit szórták el. Egyáltalán nem mindennapi könyvről van szó, még akkor sem, ha lényegében a sorozatgyilkos történetetek sablonjait és karaktereit használja fel, és néha ez meg is látszik rajta. Bizonyos vagyok, hogy sokan szeretni fogják, és bár engem igazán nem nyűgözött le, mégis tovább fogom figyelni Lauren Beukes munkásságát, mert kifejezetten szimpatikus, amit a fantasztikummal művel.

2014. november 17., hétfő

A holnap határa (All You Need Is Kill)

Japánban divatos az un. light novel, ami lényegében illusztrált, könnyen olvasható történet, főleg fiataloknak. Nem manga, de még nem is klasszikus értelemben vett regény. Ilyen light novel Szakurazaka Hirosi története, A holnap határa, ami a tavaly bemutatott filmváltozatnak köszönhetően lett világhírű, és került itthon is a polcokra a Gabo kiadó SF sorozatában. Miután leraktam a könyvet, két dolog fogalmazódott meg bennem: az ember hajlamos elfelejteni, hogy néha szüksége van teljesen egyszerű, de problémáktól mentes szórakozásra, illetve, hogy ha ezt a könyvet más kiadó jelenteti meg, lehetett volna majdnem olyan népszerű, mint a Vének háborúja.

Kirija Keidzsi egy egyszerű, üresfejű fiatal srác, aki volt annyira bolond, hogy szerelmi bánatában beállt a hadseregbe. Ezzel még nem lenne semmi gond, de az emberiség éppen a túlélésért küzd a gitaiokkal, ezekkel a különös idegen lényekkel, akik már hosszú évek óta szorgosan azon ügyködnek, hogy eltüntessék a humanoidokat a bolygóról. Kirija balszerencséjére már első bevetésén halálos sebet kap, de utolsó erejével a legendás Harctéri Szuka, Rita Vantasli oldalán indul a halálba... hogy a következő pillanatban a csata előtti napon ébredjen. Újra és újra.

Főhősünk tehát egy időhurokba kerül, újraéli a felkészülést és a csatát, mindezt látszólag végtelenítve. A kezdeti értetlenség után Kirija úgy dönt, itt az ideje kihasználnia az alkalmat, és megtanulni rendesen harcolni. A könyv lényegében erről szól, majd miután a fiúból szuperkatona válik, elkezd felsejleni, hogy miről is van szó valójában, és kicsoda a másik szuperkatona, Rita. A könyv sodró, rövid, de nem mondanám sekélyesnek. Igyekszik el-elmerengeni például a háborún, de nem viszi túlzásba, és nem esik abba a csapdába, hogy elkenje a fontos információkat. Tisztességes sci-fi akar lenni, és az is, nem az unásig ismert magyarázatokat kapjuk az idegenekre, vagy az időutazásra. Persze nem forradalmi ötletekről van szó, de ahhoz elég modernek, hogy ne azt érezzük, ez bizony csak alibinak használja a sci-fit, a szerzőnek pedig alig vannak ötletei.

Humoros, akciódús és feszes regény A holnap határa, amilyennek egy ilyen könyvnek lennie kell. Persze, igaza van annak, aki szerint azért mégsem ugyanolyan, mint a bejegyzés elején említett könyv, de könnyedségében, stílusában nagyon közel áll hozzá, és biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni benne senki, aki könnyed, de nem ügyefogyott szórakozásra vágyik. A főhős fejlődik, nem csak harci tudása, de személyisége terén is, Rita figurája is jól kidolgozott, az egész regényt pedig belengi valami könnyed légkör, mintha tényleg egy barátunk mesélne a múlt hétről. Nem magyarázza túl a dolgokat, nem pepecsel sok részlettel, de ezt nem is érezzük szükségesnek, mert nem is akar túl sok lenni a könyv, éppen ezért nem is nagyon érdemes róla hosszan értekezni. De maradéktalanul képes nyújtani azt, amit az első oldaltól fogva akar: néhány órányi kellemes kikapcsolódás a hétköznapokból.

mangaváltozat

2014. november 6., csütörtök

Ajánlás

Nagyon régóta a blog mellett különféle honlapokon is jelennek meg írásaim (ezekről folyamatosan frissül az oldalt látható Írások fül linkekkel). Ezek is általában science fiction témájúak, mint ennek a blognak a legtöbb bejegyzése, de az elmúlt időszakban megszaporodtak azok az írások is, amelyek szépirodalommal vagy filmekkel foglalkoznak. Sajnos, ha az ember elaprózza az idejét - amiből néha meglepően kevés van - és az energiáit - amiből sose lehet elég -, ráadásul arról nem is beszélve, hogy a múzsa se mindig akkor csókolja az embert homlokon, amikor kellene, könnyen azon veheti észre magát, hogy a személyes terepet háttérbe szorítja más elvárások mellett. Így van sajnos ezzel a bloggal is, sokszor vagy nincs miről írnom, vagy ha lenne, azt nem ide szánom - sokszor azon egyszerű oknál fogva, hogy recenzióra kapott könyvről van szó. Az utóbbi időben pedig azon is elgondolkodtam, vajon a blogom olvasói tudják-e, hogy máshol is megjelennek írásaim? Nem tartozom ugyan az önmagukat promózó emberek közé, de be kell látnom, nem árthat, ha néha felhívom a figyelmet más írásaimra is. Így aztán összeszedtem egy csokorra valót az elmúlt hónapok legjobb, legérdekesebb kritikáiból, ajánlóiból, amit az Ekultúrán és a Próza Nosztrán jelentek meg.


Kőrösi nevével a Milyen egy női mell? című "generációs regény" hangoskönyv változatának kapcsán találkoztam, ami egy kifejezetten szórakoztató mű volt. A 303 magyar regény, amit el kell olvasnod listáján szerepel ez a rövidke könyv, amit egyébként legálisan le is lehet tölteni. Mivel igyekszem magamat felhozni (magyar) szépirodalomból, ezért neki is álltam, és egyáltalán nem csalódtam. Egy nagyon különös kis regényt kaptam, aminek a nyelvezete és a különös atmoszférája azonnal magával ragadott. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem mer kísérletet tenni egy igazi posztmodern regénnyel.


Pálfi talán korunk legjobb magyar rendezője, ezt már bizonyította mind a Taxidermiával - ami az a film, ami talán a legmélyebb hatást tette rám egész életemben - és a zseniális Final Cuttal. Szomorú aktualitás, hogy végül úgy néz ki, semmi nem lesz a monumentális Toldi filmjéből, de ez a "zsebpénzből" készült szürreális, egyszerre vicces és nyomasztó, allegorikus jelentekkel és hihetetlen eseményekkel teli szkeccsfilm az idei legjobb filmélményem. Aki szereti az ötletes és vizuálisan magával ragadó filmeket, annak a Szabadesés kötelező darab.


Kedvenc szerzőm végül csak megjelentette szegedi "ifjúsági" regényét, ami a hetvenes évek világába kalauzolja el az olvasót. Aki olvasott már Trenkát az tudja, mire számíthat: különös világ, ami a hétköznapi mögött létezik, vad és felfoghatatlan életet élő fiatalok, szerelem, halál, alkohol, látomások, a legkülönfélébb alakok, mindez nyakon öntve egy olyasfajta stílussal, ami sokaknak dagályos lehet, másoknak művészieskedő, de aki szereti, az el fog merülni benne. Igazi Trenka könyv, na.


Ez a könyv mintha az arcomba nevetne így novemberben, visszagondolva a nyárra, amit magam mögött tudhatok. Ez a könyv a címével ellentétben egyáltalán nem könnyed szórakozás, épp ellenkezőleg, egy nagyon különös és tragikus sorsú fiú története, aki mást sem akart, csak hogy szeressék és szerethessen, de ehhez olyasmit tett, amit épeszű ember nem csinálna. Nagyon jó könyv, ami az embernek váratlanul tárja fel a szomorú gondolatokat a nyárról és a szerelemről. "Szervusztok, szép lányok, szervusztok."


Ha az előző könyv az arcomba nevet, akkor ez intellektuális sétára invitál. Saját megítélésem szerint az utóbbi idők legjobb cikke, amit írtam, de ehhez jó alapanyag is kellett. Mint regény Ann Leckie első kötete nem váltja meg a világot - még csak a sci-fit sem -, lehetett volna bátrabb és különösebb, de még így is olyan ötleteket dob fel és próbál meg felvázolni, amelyeken az ember sokáig gondolkodhat. Nagy volt a szkepszis az emberekben, hiszen sokak szerint a gender kérdés manapság már túl van lihegve - ez elég árnyalt kérdés, de tény, minden fél hajlamos átesni a ló túlsó oldalára -, ennek ellenére meg tudom érteni, miért tekintenek a kritikusok úgy erre a könyvre, mint a nemiség kérdésének érdekes vizsgálójára. Persze ne ijedjen meg senki, nem ez a lényeg a könyvben, sőt, ami igazán fontos az nagyon is jó, érdekes és izgalmas kérdés. Okos könyv, az írónő ügyesen rakja össze az elemeket. A többiről meg a cikkben írok.


"Valami mocorog a sötétben" - énekli a KFT, és kicsit ilyen a kortárs magyar irodalom is. Mintha most jutott volna el oda pár szerző, hogy nekiálljon és összegyúrja amit az irodalomtanszékeken tanult és amivel a tévében és képregényekben találkozott. Krimi, fantasy, sci-fi elemekkel operáló művek jelennek meg sorra, és mintha lenne egy írói réteg, amelyik valami újat keres, valamit próbál, talán elszakadni a korábbi, megtokosodott formáktól, talán a kortárs kérdésekre reflektálni, talán csak közelebb hozni az irodalmat azokhoz, akik Stephen Kingen és Frank Herberten szocializálódtak, nem tudom. Mindenesetre én dicséretesnek tartom ezt a tendenciát, még ha nem is nagyon találkoztam olyan művel, ami képes lett volna az én szememben megütni a mértéket. Ilyen kísérlet volt ez a könyv is, amiről nem tudtam eldönteni, hogy társadalmi kérdéseket akar megközelíteni pszichothriller irányból, vagy az elidegenedést kívánja bemutatni kóros elmezavar leírásával. Kicsit úgy éreztem, hogy a könyv nem tudta, mit akar és mindezt hogy lenne célszerű elmondani ahhoz, hogy azok is megértsék - vagy legalább elgondolkodjanak -, akik elsősorban inkább szórakozni akarnak és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy regény csak halmozza a szavakat és képeket, de nem mutat sokat...


Hát ki lehet hagyni egy könyvet, aminek ilyen címe van? Hát persze, hogy nem! Az előző bekezdésben tárgyalt hullám egyik tagja ez is, a harsányabb fajtából. Van itt minden: drogok, űrgombák, David Bowie, őrültek háza, idegenek, nyomozás, Huxley, húszas évek Moszkvája és a hetvenes évek Magyarországa, nyakon öntve egy kis sanyarú magyar lélekkel. A legkülönösebb az egész könyvvel kapcsolatban, hogy egy idő múlva azt vettem észre, hogy drukkolok, hogy jó legyen. Drukkoltam, hogy ne zavarodjon össze, ne babráljon ki velem, mint olvasóval azzal, hogy ott hagy megválaszolatlan kérdésekkel az út szélén, hogy ne legyenek üres és fellengzős lufik azok a nagy rejtélyek, amiket elém dob, és hogy ne érezzem azt a végén, hogy a rengeteg tudásanyag és alkotóelem csak ócska kartonpapír a fenyőfán, ami csak távolról tűnik értékesnek. Nem mondom azt, hogy csalódtam, talán csak egy kicsit, mert mindenképpen azt kell mondanom, hogy nagyon különös és érdekes könyv, és bízom benne, hogy a szerző legközelebb kevésbé lesz elvetemült velem, olvasóval szemben, viszont megőrzi ezt a nagy underground feelinget, amitől egy darabig nem fogom elfelejteni a könyvet.

Születtek még ezeken kívül írások tőlem, de talán ezek voltak a legérdekesebbek, ezek voltak a legjobban sikerült kritikáim és ajánlóim. A lista elég eklektikus, és igyekszem is minél szélesebbre tárni a kaput az irodalom és film mindenféle szeglete felé, úgyhogy a jövőben - reményeim szerint és ha a múzsa is úgy akarja - további érdekességekről fogok hírt adni itt, a blogban az újabb és újabb, itt megjelenő kritikák között.

2014. október 30., csütörtök

Moxyland

A cyberpunk halott. Ez ugyanolyan állítás, mint hogy a science fiction halott (de legalább is haldoklik). Minden attól függ, képesek-e a szerzők új élettel, új ötletekkel megtölteni. Lauren Beukes képes volt erre a Moxylanddel.

Dél-Afrikai Köztársaság, pár perccel a jövőben. A megakorporációk mindent uralnak, mindenki a telefonjának SIM-kártyája alapján azonosított, azon van a pénze, az iratai, azzal tud bemenni a lépcsőházába, használni a metrót és így tovább. Ebben a világban négy karakter útját követhetjük nyomon. Toby egy nagyrészt anyja nyakán élősködő videoblogger, aki életének részleteit adja el az internetes nézőinek. Tendeka a városi szegények megsegítésén dolgozik, mindeközben titokban kisebb rendszerellenes akciókon vesz részt. Lerato az egyik legnagyobb cégnek dolgozik, és legfontosabb számára saját előmenetele. Kendra pedig egy fiatal fotós, aki leszerződik egy céggel, mint élő reklámtábla.

Az új elemek megvannak: Dél-Afrika, XXI. századi kütyük, az internet használatának ma is ismert módja. Ami a régi: nanotech, cybertér, hekkelés, génmódosított kutyák, nyomor, menekültek, összeomló vidék, szétszakadó társadalom. Ezekből kevert egy élvezetes koktélt a szerző, mindezt pedig megspékelte a cyberpunkra jellemző antihősökkel. Mert egyik központi karakter sem szimpatikus, sőt, szinte mindegyik ellenszenves. Toby beképzelt, és senki nem érdekli. Tendeka egy idealista, akit nagyon könnyen meg lehet vezetni. Lerato egoista, aki egy fikarcnyit sem próbálja megérteni környezetét, és bárkivel lefekszik, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Kendra pedig a klasszikus, világgal tisztában nem lévő művészlélek, aki még ráadásul valamilyen egészségtelen függőségbe is keveredik az ügynökével. Nem csodálom, hogy sokan panaszkodtak a szereplőkre, de nem feltétel, hogy szeressük a karaktert. Ugyanis hiába antipatikusak, mindegyikről el tudjuk képzelni, hogy él és lélegzik. Egy ilyen elnyomó, paranoid rendszerben, ahol ember embernek farkasa el tudjuk hinni, hogy ilyen emberek élnek, sőt, csak ilyenek képesek érvényesülni. Ilyen tekintetben a karakterábrázolás kiváló, ahogyan a köztük lévő viszonyok is jól vannak megalkotva.

Amin a Moxyland sajnos elcsúszik, az a történet. Ez egy kicsi sztori, könnyen lehet, hogy nem üti át sokak ingerküszöbét – nálam is valahol a határon egyensúlyoz –, mert önmagában se a felvázolt világ, se a szereplők nem annyira érdekesek, hogy elvigyenek a hátukon egy egész regényt. Maga a cím is kissé félrevezető szerintem, hiszen a Moxykkal ugyan találkozunk, de igazán komoly szerepük nincs a történetben, valószínűleg valamilyen metafora szerepét töltik be, ami elsőre nem látható át igazán. Mindezek ellenére viszont akadnak erős pontjai a könyvnek, pl. a nagy „forradalmi performansz”, ahol az ember elgondolkodhat azon, hogyan is látják egyesek a világot. És persze mint minden cíberpunk, ez is korunkra reflektál (különösen jól jön ez ki a lezárásnál). Az információs technika egész életünket átszövő voltára, arra, ahogyan az emberek, hiába rendelkeznek az eszközzel, hogy bárkit elérjenek, senkit sem akarnak elérni igazán, mindenki a saját világával foglalkozik – amit manapság az internet segítségével könnyedén kitágíthatunk és saját ízlésünk szerint alakíthatunk. 

A Moxyland nem váltja meg se a sci-fit, se a cyberpunkot, viszont remek példa arra, hogyan lehet okosan, egyedi elemekkel felfrissíteni egy olyan tematikát, ami fénykorát húsz-harminc évvel ezelőtt élte, és ami mellett elszaladt az idő. Mint első regény tipikus példája annak, hogy jelzi, ettől a szerzőtől bizony még sok jóra lehet számítani.

2014. október 23., csütörtök

Mélyállomás

Örök téma, hogy a nők tudnak-e olyan sci-fit írni, mint a férfiak? Már eleve a kérdés feltevése is értékítéletet hordoz magában, mintha lenne külön női és férfi sci-fi, de ennek a kérdésnek a továbbvitele nem ennek a posztnak a feladata. Mindenesetre C. J. Cherryh (eredeti nevéből mindössze az utolsó „h” hiányzik) regénye, a Mélyállomás (Downbelow Station, 1981) pont az a könyv, ami teljesen irrelevánssá teszi a kérdést, ugyanis egy remekül összerakott, politikai csatározásokkal és machinációkkal teli realista űropera. Sikerét Hugo-díjjal jutalmazták, a szerző pedig egész kis regény-univerzumot kerekített az általa kitalált világ köré.

A kötet elején egy elég száraz felvezetőből megtudjuk, hogy az emberiség évszázadok alatt, lakható bolygók híján űrállomások tucatjait hozta létre a különféle naprendszerekben. Ezek közt is legfontosabb a Pell Mélyállomása, ugyanis maga a Pell lakható bolygó, sőt, intelligens őslakosokkal is rendelkezik. Szerepe még inkább felértékelődik, amikor a Pellen túl lakható világokat találnak, és ezeken, a Földi Társaság fennhatóságán túl egy új hatalmi erő jön létre. Hamarosan kitör a háború a Társaság és az új erő, a Szövetség között, aminek hatására a régi űrállomások sorra összeomlanak, a kereskedőcsaládok léte veszélybe kerül és a Föld hadihajói önálló erővé növik ki magukat, és mint Mazian Flottája már alig függenek a Társaságtól. A háború lassan a Pellt is eléri, amikor menekültek ezrei érkeznek az elpusztult állomásokról, felborítva a Mélyállomás eddigi rendjét. Ám nem csak emiatt kell óvatosnak lenniük az ittenieknek: hamarosan a Szövetség ügynökei, a Társaság emberei, a belső ellenzék és a Flotta is saját tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egész űrállomást a rajta élő emberekkel együtt.

A regény legnagyobb érdeme az, hogy végig feszültséggel teli. A nem igazán szerencsés, szájbarágós felvezető után a szerző azonnal bedobja az olvasót a mély vízbe, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy bizony itt valóban komoly problémákról van szó, és a szereplők egy része kénytelen bepiszkolni a kezét - ha már nem piszkos eleve -, hogy valamilyen rendszert vigyen az egyre nagyobb káoszba. A könyv sok szereplővel dolgozik, és mindegyiknek megvan a maga karaktere - igazából a jófiúk, az állomást irányító Konstantin-família tagjai, éppen jóságuk és naiv idealizmusuk miatt kevésbé realisztikusnak tűnnek. Viszont ez sem feltűnő, hiszen a többi fontos karakter mind emberi, igazi dilemmákkal, tervekkel (a legérdekesebb figura az emlékezet-törlésen átesett szövetségi katona, akiről talán még többet is el lehetett volna mondani a könyvben). A szereplők ugyan gyakran nem szimpatikusak, sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket, de mindvégig látjuk tetteik mögött a mozgatórugókat. Ez talán a legfontosabb dolog, amiért a könyvet érdemes kézbe venni. Emellett az írónő érzékletesen festi le a bonyolult machinációkat, politikai érdekellentéteket és intrikákat – miközben arról sem feledkezik meg, hogy bemutassa ezek valódi következményeit. A menekültek, a megszállás, az elnyomás, a háború, árulás, ezek mind élően jelennek meg, nem érezzük, hogy csupán kellékek, vagy nem eléggé jól átgondolt alkotóelemek. Igazából az embernek olvasás közben hamar az az érzése támadhat, mintha egy jól megkomponált televíziós sci-fi sorozatot látna – a Babylon 5 és a modern Battlestar Galactica keverékét –, ugyanis a jelenetezés, a dramaturgia, a párbeszédek és a cselekmény fordulópontjainak adagolása tényleg remek alapanyaggá tenné egy izgalmas és látványos sorozathoz (és én ritkán szoktam ilyesmit mondani).

Ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk tökéletes regényről. A stílusa sokak számára lehet túl száraz, a célja inkább a történet elmondása és a szereplők gondolatainak tolmácsolása, így a szerzőnek valószínű nem is volt célja a míves mondatok megalkotása. Néhol a cselekmény is leül, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy ráunjunk a könyvre, azonnal történik valami, ami felkelti a figyelmünket. Ugyan fontos kérdéseket vet fel - milyen eszközöket lehet felhasználni politikai célok elérésére, mik a háború következményei, hogyan lehet manipulálni az egyént és a tömeget - ezek inkább csak a történet szintjén jelennek meg, így egyesek hiányolhatják a nagy kinyilatkoztatásokat. Számomra a leginkább problémás rész azonban a Pell őslakóinak szála. Ezek a kissé majomszerű, természet közeli lények mind a bolygón lévő kolónián, mind az űrállomáson történteknek szemtanúi – és elszenvedői –, és noha egyszer-kétszer szerepet kapnak az eseményekben, én mégis csupán egzotikumnak, sem mint nélkülözhetetlen alkotórésznek tűntek a szememben. Mindenesetre el nem vesznek a könyv élvezetéből. 

A Mélyállomás, ha már női jegyeket keresünk benne, komplex viszonyrendszerrel, érzékletes helyzetbemutatással és érdekes karakterekkel dolgozik – akik közt erős nőket is találunk –, mindezekkel együtt szórakoztató, „reális” űroperaként mintapéldája ennek a tematikának, ami egy évtizeddel később a megújulást követően az egyik legnépszerűbb iránnyá vált a kortárs sci-fiben, valamint a televízió képernyőjén is bizonyított.