2014. október 23., csütörtök

Mélyállomás

Örök téma, hogy a nők tudnak-e olyan sci-fit írni, mint a férfiak? Már eleve a kérdés feltevése is értékítéletet hordoz magában, mintha lenne külön női és férfi sci-fi, de ennek a kérdésnek a továbbvitele nem ennek a posztnak a feladata. Mindenesetre C. J. Cherryh (eredeti nevéből mindössze az utolsó „h” hiányzik) regénye, a Mélyállomás (Downbelow Station, 1981) pont az a könyv, ami teljesen irrelevánssá teszi a kérdést, ugyanis egy remekül összerakott, politikai csatározásokkal és machinációkkal teli realista űropera. Sikerét Hugo-díjjal jutalmazták, a szerző pedig egész kis regény-univerzumot kerekített az általa kitalált világ köré.

A kötet elején egy elég száraz felvezetőből megtudjuk, hogy az emberiség évszázadok alatt, lakható bolygók híján űrállomások tucatjait hozta létre a különféle naprendszerekben. Ezek közt is legfontosabb a Pell Mélyállomása, ugyanis maga a Pell lakható bolygó, sőt, intelligens őslakosokkal is rendelkezik. Szerepe még inkább felértékelődik, amikor a Pellen túl lakható világokat találnak, és ezeken, a Földi Társaság fennhatóságán túl egy új hatalmi erő jön létre. Hamarosan kitör a háború a Társaság és az új erő, a Szövetség között, aminek hatására a régi űrállomások sorra összeomlanak, a kereskedőcsaládok léte veszélybe kerül és a Föld hadihajói önálló erővé növik ki magukat, és mint Mazian Flottája már alig függenek a Társaságtól. A háború lassan a Pellt is eléri, amikor menekültek ezrei érkeznek az elpusztult állomásokról, felborítva a Mélyállomás eddigi rendjét. Ám nem csak emiatt kell óvatosnak lenniük az ittenieknek: hamarosan a Szövetség ügynökei, a Társaság emberei, a belső ellenzék és a Flotta is saját tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egész űrállomást a rajta élő emberekkel együtt.

A regény legnagyobb érdeme az, hogy végig feszültséggel teli. A nem igazán szerencsés, szájbarágós felvezető után a szerző azonnal bedobja az olvasót a mély vízbe, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy bizony itt valóban komoly problémákról van szó, és a szereplők egy része kénytelen bepiszkolni a kezét - ha már nem piszkos eleve -, hogy valamilyen rendszert vigyen az egyre nagyobb káoszba. A könyv sok szereplővel dolgozik, és mindegyiknek megvan a maga karaktere - igazából a jófiúk, az állomást irányító Konstantin-família tagjai, éppen jóságuk és naiv idealizmusuk miatt kevésbé realisztikusnak tűnnek. Viszont ez sem feltűnő, hiszen a többi fontos karakter mind emberi, igazi dilemmákkal, tervekkel (a legérdekesebb figura az emlékezet-törlésen átesett szövetségi katona, akiről talán még többet is el lehetett volna mondani a könyvben). A szereplők ugyan gyakran nem szimpatikusak, sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket, de mindvégig látjuk tetteik mögött a mozgatórugókat. Ez talán a legfontosabb dolog, amiért a könyvet érdemes kézbe venni. Emellett az írónő érzékletesen festi le a bonyolult machinációkat, politikai érdekellentéteket és intrikákat – miközben arról sem feledkezik meg, hogy bemutassa ezek valódi következményeit. A menekültek, a megszállás, az elnyomás, a háború, árulás, ezek mind élően jelennek meg, nem érezzük, hogy csupán kellékek, vagy nem eléggé jól átgondolt alkotóelemek. Igazából az embernek olvasás közben hamar az az érzése támadhat, mintha egy jól megkomponált televíziós sci-fi sorozatot látna – a Babylon 5 és a modern Battlestar Galactica keverékét –, ugyanis a jelenetezés, a dramaturgia, a párbeszédek és a cselekmény fordulópontjainak adagolása tényleg remek alapanyaggá tenné egy izgalmas és látványos sorozathoz (és én ritkán szoktam ilyesmit mondani).

Ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk tökéletes regényről. A stílusa sokak számára lehet túl száraz, a célja inkább a történet elmondása és a szereplők gondolatainak tolmácsolása, így a szerzőnek valószínű nem is volt célja a míves mondatok megalkotása. Néhol a cselekmény is leül, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy ráunjunk a könyvre, azonnal történik valami, ami felkelti a figyelmünket. Ugyan fontos kérdéseket vet fel - milyen eszközöket lehet felhasználni politikai célok elérésére, mik a háború következményei, hogyan lehet manipulálni az egyént és a tömeget - ezek inkább csak a történet szintjén jelennek meg, így egyesek hiányolhatják a nagy kinyilatkoztatásokat. Számomra a leginkább problémás rész azonban a Pell őslakóinak szála. Ezek a kissé majomszerű, természet közeli lények mind a bolygón lévő kolónián, mind az űrállomáson történteknek szemtanúi – és elszenvedői –, és noha egyszer-kétszer szerepet kapnak az eseményekben, én mégis csupán egzotikumnak, sem mint nélkülözhetetlen alkotórésznek tűntek a szememben. Mindenesetre el nem vesznek a könyv élvezetéből. 

A Mélyállomás, ha már női jegyeket keresünk benne, komplex viszonyrendszerrel, érzékletes helyzetbemutatással és érdekes karakterekkel dolgozik – akik közt erős nőket is találunk –, mindezekkel együtt szórakoztató, „reális” űroperaként mintapéldája ennek a tematikának, ami egy évtizeddel később a megújulást követően az egyik legnépszerűbb iránnyá vált a kortárs sci-fiben, valamint a televízió képernyőjén is bizonyított.

2014. július 7., hétfő

A Holtak Szószólója

Orson Scott Card a Végjáték című regényével lett híres, amiben egy fiatal fiú, Ender Wiggin szenvedéstörténetét dolgozta fel az emberiség életben maradásáért vívott háború keretei között. Card a  (Hugó-, Nebula- és Locus-nyertes) folytatás, az 1985-ös A Holtak Szószólója (Speaker for the Dead) előszavában leírja, hogy az első kötet igazából csak azért született meg, hogy a folytatást meg tudja írni. Ender az első kötetben még gyerek, aki küzd saját maga ellen egy olyan helyzetben, ahol a legrosszabb tulajdonságait kell előhívnia az életben maradáshoz. A regény lezárásában Ender, a Fajirtó válik a Holtak Szószólójává, a második kötet pedig a felnőtt Ender megváltástörténete, vagy legalább is annak utolsó stádiuma.

Az emberiség a Száz Világ rendszerében, a Csillagközi Kongresszus égisze alatt virágzik, a kiirtott hangyoktól megörökölt bolygókon túl már új planétákat is benépesített közel fénysebességgel haladó hajóival és az azonnali kommunikációt lehetővé tevő ansible-hálózat segítségével. Az egyik ilyen világ Lusitania, egy jelentéktelen kolónia, ami azonban egy csapásra a legfontosabb hellyé lép elő az emberiség szemében: őslakói ugyanis értelmesek. A háromezer évvel ezelőtti Fajirtás óta az emberiség most találkozik először értelmes lényekkel, és egyfajta vezeklésnek tekintik a pequeninók (malackák) fajával való kapcsolatot. Azonban bármennyire is igyekeznek megérteni ezeket a lényeket, a szigorú törvények miatt nem nagyon jutnak közelebb hozzájuk. Amikor pedig a malackák brutálisan meggyilkolják a kolónia xenológusát, Pipót, az egész rendszer kerül veszélybe. Ugyanakkor valami más is játszódik Lusitanián, egy Novinha nevű kislány lelkében, aki a gyilkosság után elhívja a katolikus világra a Falante pelos Mortost, a Holtak Szószólóját. De senki nem gondolja, hogy az eredeti Szószóló érkezik meg a kis világra, hogy húsz évvel az első gyilkosság után két másik halottról is szóljon, megváltoztatva ezzel nem csak a kolónia, de három faj sorsát is.

Adná magát a helyzet, hogy a Végjáték irányából közelítsünk a regény felé, de ez ugyanúgy botorság lenne, mint hogy azt mondani az első kötetre, hogy az egy szimpla military sci-fi. A Holtak Szószólója egy teljesen más regény, persze, ugyanúgy itt is főleg a lélektanra helyeződik a hangsúly, de egészen más aspektusból. De ne szaladjunk ennyire előre.

A könyv sci-fi, annak egy klasszikus alaptípusát követi, vagyis a technikailag fejlett ember találkozása a nála fejletlenebb, általában törzsi keretek közt élő idegenekkel. Ez a fajta antropológiai sci-fi olyan klasszikusokat termelt már ki magából, mint James Blish A Case of Conscience című regénye, de akár említhetnénk a Verebecskét, vagy C. J. Cherryh Mélyállomását. Card pequeninói és a köréjük felépített világ atyafástól kezdve nagyon érdekes és egyedi, ráadásul olyan rejtélyt sikerült megalkotnia, amivel végig fent lehet tartani a feszültséget és annak lassú feloldása kitölti az egész regényt. Ráadásul a harmadik fél, a Hangy Királynő behozásával csak még komplikáltabbá teszi a helyzetet, amelyet szépen kezel az egész könyv folyamán.

Ebből a hármasságból származik a regény legfontosabb mondanivalója, amit finoman még a könyvnek a malackák rejtélye melletti másik tartópillére, a Ribeira család története alá is húz, ez pedig a megértés fontosságának hangsúlyozása. Ender nővére Valentine, aki elkísérte öccsét hosszúvándorútján a világok közt egészen az utolsóig, ahová már nem követte őt, dolgozta ki a regénybeli gondolatsort. Ennek lényege, hogy az idegeneket több csoportra osztja: utlaning, framling, raman és varelse. A regény fő kérdése a raman-varelse kettősére összpontosít, előbbi a más fajba tartozó idegen, akivel viszont kölcsönös megértésre vagyunk képesek, tehát ők is embereknek tekintendők, utóbbi pedig a teljesen idegen, akiket képtelenek vagyunk megérteni. A pequeninókkal kapcsolatos fő probléma éppen ez: vajon ramanok, vagy varelsék? Ender, a Holtak Szószólója már az első kötetben is azért volt képes legyőzni a hangyokat, mert teljesen megértette őket. Ő az, akinek birtokában van az a képesség, hogy mindenkit megértsen, éppen ezért meg is szeresse azt. A regény és az élet furcsa helyzete az, hogy pont Card beszél a megértésről, ugyanakkor nem szabad, hogy másként lássuk ezeket a mondatokat szerzőjének fényében. A Holtak Szószólója a megértésről szól, arról, hogy gyakran saját előítéleteink rabjai vagyunk, saját hibáink miatt nem látjuk az igazságot, vagy egyszerűen nem tudunk elvonatkoztatni attól, akik mi magunk vagyunk. A legnagyobb bűn az, ha anélkül ítélünk el valakit, hogy megpróbálnánk megérteni. A könyv az elfogadásról is szól, arról, hogy befogadjuk az idegent saját magunk közé, amennyiben az egyenrangúnak találtatott velünk. De nem szabad gőgösnek lennünk, amikor azt vizsgáljuk, valami egyenrangú-e, le kell vetkőznünk saját szűklátókörűségünket ehhez, ami persze nem könnyű feladat.

Azt mondtam, a regény másik fontos eleme a Ribeira család. Igazából azt kellene mondanom, a regény legfontosabb eleme ez, maga a történet gerince. A könyvet botorság lenne csak az idegenek felől megközelíteni, hiszen a pequeninóknál és hangyoknál gyakran idegenebbek az embernek saját fajtársai. Több generációnyi fájdalom és veszteség bontakozik ki ebben a szálban, amit Ender éppen a megértés erejével kezd el feloldani. Klasszikus pszichológiai alapszituáció, az elfojtásból és bűntudatból eredő események, amelyek összekapcsolódnak a szeretet iránti vággyal. Ugyan csak a harmadik kötet, a Fajirtás fogja beemelni „az univerzum képletébe” a szeretetet, de valahogy az egész sorozatnak, Ender egész életének a szeretet áll a középpontjában. Mindenképpen érdemes ezt a könyvet úgy olvasni, mint ami az emberi kapcsolatokról szól. Card ráadásul képes volt élő karaktereket alkotni – ez elengedhetetlen is egy ilyen típusú kérdéskörhöz –, mindenkinek megvan a maga szerepe, viszonya a többi szereplőhöz teljesen életszerű. És persze maga Ender is olyan, amilyennek az előző kötet kisfiúját elképzelnénk felnőve, aki cipeli magával a bűntudatot, és hiába nyújt mások sebeire gyógyírt, saját magának nem képes megadni azt. Ender megváltása a Lusitania, annak lakói, Novinha és családja, a pequeninók és annak felismerése, hogy sosem késő megbocsájtani, akár saját magunknak sem.

A Holtak Szószólója több, mint egyszerű antropológiai sci-fi. Természetesen mint olyan ragyogó, remekül megállja a helyét a science fiction történelmében, ötletei még ma is elevenek és mint regény is remekül írták meg. De a boncolgatott fő kérdések, a szereplők közti dráma, a lelki oldala a könyvnek nagyon fontos olvasmánnyá teszik nem csak az SF kedvelőknek – mennyi könyvre is mondják ezt, már semmi ereje nincsen e kijelentésnek –, hanem mindenkinek, aki nyitott a másikra és saját magára, és vágyik egy megrázó, mégis felemelő történetre.

2014. június 27., péntek

Bábel fiai

Vannak olyan történetek, amelyek évezredek óta együtt léteznek az emberekkel. Számunkra Európában ilyen például Bábel: a torony, amelyet az emberek azért építették, hogy elérjék a Mennyeket, ám ezzel kiváltották Isten haragját, aki megbüntette őket. Olyasmi ez, amiről szinte mindenki hallott. Képes-e egy könyv ma, a XXI. században új értelmezéssel megtölteni ezt a szimbólumot, vagy egyszerűen csak mint eszközt valami olyasmiről szólni, ami nem feltétlenül jut az ember eszébe Bábelről? Az elsőkötetes Moskát Anita ilyesmivel próbálkozott a Bábel fiai című fantasy regényében, és ha nem is a klasszikus Bábel-történetet írta újra, mégis érdekes és elgondolkodtató témákat felvető könyvet tett le az asztalra.

A nagy próféta, Léonard Château parancsára már évek óta épül Bábel tornya, amelyet még az ősök bűne miatt rombolt le az Úr. Most, Léonard vezetésével Isten dicsőségére építik a tornyot. De a próféta nem éli meg a mű befejezését, a hatalmat és a felelősséget fiára, Arzénra hagyja, aki azonban nem képes elviselni ezt a terhet és apja örökségét. Évek telnek el anélkül, hogy foglalkozna a munkálatokkal, az építkezés viszont az utolsó fázisba lépett, ami több problémát is felvet. Mindeközben korunk Budapestjén Dávid, a fiatal, csak önmagával törődő festő hirtelen, minden ok nélkül elveszíti látását. Senki nem tud magyarázatot adni, kivéve az álmai: egy férfi lopta el a látását, hogy Bábel tornya felépülhessen...

A Bábel fiai első regény, és mint ilyen, messze jobb, mint amit az ember várna. A cselekmény, a konfliktusok, a felépített világ, a párbeszédek, maga a szöveg, mind azt mutatják, hogy a szerző bizony nem most kezdett el foglalkozni az írással, és hogy minden igyekezetét és figyelmét arra fordította, hogy a könyvében ne legyen hiba. És nincs is, a könyv amellett, hogy érdekes és fantasyhez mérten kifejezetten sok szállal kötődik a mágikus realista hagyományhoz - nagyon sokáig semmilyen magyarázatot nem kapunk a fantasztikus elemekre, azokat a szereplők és az olvasó is adottnak veszi, nem kezd el a miérteken spekulálni, és ezt nagyon később sem teszi -, még mély mondanivalót is fel kíván dolgozni. Ez pedig nem más, mint a vallás, a vallási hatalom és a vallás által meghatározott társadalmi struktúrák egyik fajtája. Természetesen botorság lenne kijelenteni, hogy a könyv vallásellenes. Csupán arról van szó, hogy a bábeli új vallást, Léonard Château elnyomó, kizsigerelő, az embereket vakhitre és engedelmességre kényszerítő rendszerét állítja pellengérre.

A Bábel fiai esetében ebből a szempontból a leginkább becsülendő az, hogy több akar lenni, mint egyszerű fantasy. Nem spekulál, nem tesz sarkított kijelentéseket, nem ítélkezik anélkül, hogy be ne mutatná, miért illeti egyes szereplőket és rendszereket ítélet. A szereplők közt nincsenek makulátlan figurák - aki van, az hamar áldozattá válik -, mindenki igyekszik a saját céljait elérni, még akkor is, ha embereket, sőt, magát Bábel tornyát kell eszközként használnia. Csupán a két főszereplőben jelenik meg a szolidaritás, Arzénban, a próféta fiában leginkább. A két férfi közül egyértelműen ő az árnyaltabb: Dávid egy önfejű, a következményekkel nem foglalkozó, meg merem kockáztatni, buta alak, aki nem képes nagyobb léptékben gondolkodni (egészen a könyv legvégéig, de ekkor mi már nem sokat látunk belőle). Arzén dilemmája komplexebb. Ezt a komplexitást, számomra a regény két legfontosabb aspektusát az első mondat gyönyörűen prezentálja:

"Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt."

Arzén, a fiú, az örökös, akinek tovább kell vinnie az ügyet, előre meghatározott utat kénytelen követni - már csak azért is, mert Isten küldötte beszél rajta keresztül. Bábel árnyéka itt az apa árnyéka is lehet, a fiúnak apja nyomdokában kell haladnia, akármit is tesz, nem tudja megtagadni azt, amit a bábelieknek Léonard jelent. De Arzén apja nem csupán egy autoriter, elnyomó apa. Ő egy próféta, vallási vezető, Szent, vallásalapító. Léonard maga a vallás, az a vallás, ami megnyomorítja az embereket. Arzén szabadulni akar apjától, az elnyomótól, és így hamarosan rá kell jönnie (még ha csak tudat alatt is), hogy a vallástól is szabadulnia kell. De az élet nem így működik, a fiúnak meg kell békülnie az apjával, hiszen önmagunkban hordozzuk - a regény egy pontján ez egy nagyon szép jelenetben ki is fejeződik - őt, a hatása alakított minket olyanná, amilyenek vagyunk. Így van ez a vallással is: szakíthatunk vele, de nem tagadhatjuk meg, hogy hatása van, még akkor sem, ha ateisták vagyunk. A vallás alapjában nem rossz, nem is a szükséges rossz. Minden attól függ, kinek a kezében összpontosul a vallási hatalom, a Bábel fiai pedig erről szól. Arzén lehetne jó vezető, ha képes lenne feldolgozni apjával való konfliktusát és megfelelően kezelni a bábeli helyzetet. Pszichológiai szemmel nézve a regény eseményei Arzén terápiájának részei. Nem éppen szép terápia, a fiú túl sokáig várt a sebek gyógyításával, így a helyzet elharapódzik - mind saját magában, mind Bábel tornyánál. Végül nagy nehezen eljutunk egy pontra, ahonnan Arzén már képes egyedül is boldogulni, megbékélni hagyatékával és a vallást is átformálni. Ebből a szempontból Dávid csak katalizátor, s mint ilyen, betölti funkcióját, de nagy jellemfejlődésre ne számítsunk nála.

Idősebb Pieter Bueghel: Bábel tornya építése
Mind ez szép és jó. De mint regény azért a könyv közel sem tökéletes. Valahogy nem volt képes bevonni. Ez olyan dolog, amit nem lehet könnyen megragadni: valami hiányzott, amire nekem, mint egy bizonyos fajtájú olvasónak szükségem lett volna. Ezért nem lett maradéktalanul pozitív az olvasásélmény. Leginkább ezt a szereplőkkel tudom megfogni: nem érdekelt az útjuk. Hiába vannak benne a regényben ezek a fent vázolt gondolatok, szöveg szintjén nem merülünk elég mélyre, sem a vallási konfliktus, sem az apa-fiú kérdéskör nem olyan erőteljes, amilyet elvártam volna. Sokan az erőszakosságra panaszkodnak, szerintem viszonyt csak egyetlen olyan jelenet volt, amit valóban zsigerinek éreztem (korábbi novellájából kiindulva), viszont ilyenekből jóval többet is el tudott volna viselni a könyv. A Bábel fiai nem kegyetlen, egyszerűen csak végiggondolja alapkoncepcióját és eszerint jár el. A szereplői is ilyenek, Dávid és Arzén nem szerethető figurák, de nem is kell szeretnünk őket. A probléma az, hogy nem is érdekeltek, túlságosan passzívak voltak, túlságosan szemellenzősek, sokszor úgy éreztem, a cselekmény a háttérben elrobog mellettük, míg ők csak lassan totyognak a cél felé, amit igazából az író festett fel nekik, nem pedig ők jelölték ki maguknak.

Mindezek ellenére továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a Bábel fiai az év legérdekesebb magyar szerzőtől született fantasztikus regénye. Okos, intelligens, mer fontos kérdéseket feltenni, még ha nem is mártózik meg bennük nagyon mélyen - ezért írtam, hogy a regény csak akar több lenni egyszerű fantasynél -, karakterei élőek, még ha nem is mindegyikük szimpatikus, nyelvi szinten pedig Moskát Anita hozza azt a szintet, amivel a jövőben még remek műveket fog írni. Meggyőződésem, hogy fontos és érdekes könyvek kerülnek majd ki a kezei közül, a magyar fantasy örülhet, hogy vannak ilyen fiatal tehetségek a pályán.

2014. június 24., kedd

Az utolsó egyszarvú - Két szív

Peter S. Beagle neve azoknak, akik olvasnak fantasyt, ismerős, sőt, le merem fogadni, hogy sokan kedvencüknek tudhatják egyik-másik írását is. Azonban még azok is találkozhattak Az utolsó egyszarvú történetével, akik nem vettek a kezükbe egy könyvet sem Beagle-től, ugyanis 1982-ben egy mára már klasszikus animációs filmet készítettek belőle.

A történet, ami lényegében egy hihetetlen erejű mese, egy erdőben kezdődik. Itt él az a csodás teremtmény, ami legendák és félig elhitt történetek szereplője: az egyszarvú. Ebben az erdőben a vadászok inkább nem merészkednek, és mintha mindig tavasz lenne. De eljut ide egy hír: ez az egyszarvú az utolsó a világon. Vajon igaz ez? Igaz lehet ez? Az unikornis nekivág a világnak, hogy megtalálja társait, útja közben pedig különös alakok szegődnek kéretlen társául: Smendrik, a varázst uralni képtelen varázsló és Zsémbes Marcsa, aki évtizedeken át egyszarvúakról álmodott. Útjuk Zordon király várába vezet, ahol a félelmetes Vörös Bika őrzi az egyszarvúakat. De képes lesz-e beteljesíteni ezt a mesét e csodás teremtmény, vagy a varázsnak és a Sorsnak más szándékai vannak vele és Lír herceggel, a király fogadott fiával?

Beagle regénye elsőre egy szimpla fantasynak tűnik, tényleg olyan, mint egy archetipikus mese. Azonban hamar kiderül, hogy Beagle-nek esze ágában sem volt klasszikus történetet írni, ahol a történetvezetés szabályai szerint haladnak a hősök előre. Kezdve ott, hogy az igazi hős itt nem az egyszarvú vagy társai, hanem Lír herceg, ahogyan a varászló sem olyan nagy hatalmú mágus, amilyet elvárnánk - és nem is amolyan vicces figura, mint a rajzfilmváltozat Smendrikje. A regény állandóan kiszól a narratívából, emlékezteti az olvasót, hogy itt most bizony akármit is tesznek a szereplők, előbb-utóbb a mese szabályai fognak érvényesülni (éppen ebben rejlik valahol a különbözősége a klasszikus mesék elbeszélésmódjától). Persze, a szokásos elemek itt is megvannak, a jó és rossz küzdelme, a szerelmi szál stb. Ugyanakkor észre kell venni, hogy az író ezeket nem feltétlenül úgy jeleníti meg, ahogyan várnánk. Zordon nem klasszikus értelemben vett gonosz: ő egy végtelenül megfáradt és magányos ember, aki önzőségében csak saját boldogságát keresi, és ezért nem képes csak egy ideig élvezni mindent. Még fiát is csak "kezdeti szórakozásnak" tekinti, az egyszarvúak az egyetlen dolgok a világon, amik még fényt tudnak vinni az életébe.

The Last Unicorn Comic Book (kattra megnő)

Ugyanígy a történet sem ott és úgy ér véget, ahogy várnánk. Igen, az egyszarvú beteljesíti a mesét, de ehhez az kell, hogy ellenszegüljön a hagyományos történeti világnak. Mindez pedig igazán Lír sorsán keresztül történik, aki a Két szív című történetben szintén visszatér, amikor Smendrik és Zsémbes Marcsa felkeresik az immár öreg királyt egy utolsó küldetés ügyében. A kisregény sokkal líraibb, sokkal emberközelibb, mint a regény; míg abban a nemes és nemtelen világ ütközik meg, addig utóbbi lényegében a régi, heroikus világ lírai elmúlását meséli el, amikor a varázslók, hősök és egyszarvúk már csak a mítoszok, de leginkább a feledés homályába vesztek.

Természetesen a regény számolatlan réteget, utalást, szimbólumot rejt magában, amit kár lenne kifejteni - és felesleges is, hiszen egy ilyen kvázi-ajánlónak ez nem is célja. Tragikus sorsok, melyeket emlékezetes alakok élnek meg - Smendrik és Lír emelkedik ki közülük, de még az útonállóknak is emberi a története -, egy, a miénktől különböző, varázslatos világ, aminek már csak nyomai vannak, mindez pedig egy saját magára reflektáló, az emberi értékekről szóló történet köré fonva. Ez Az utolsó egyszarvú, melynek szívszorító lezárását nyújtja a Két szív, végérvényesen lezárva a mesét a világ legcsodásabb teremtményéről.

2014. május 19., hétfő

Verebecske

A science fictiont általában a tudományos, racionális irodalom legesszenciálisabb formájának tartják, még annak ellenére is, hogy az abban foglalt tudomány gyakran áltudomány vagy szerzői invenció. Éppen ezért még napjainkban is feltűnést kelt egy olyan sci-fi mű, ami valamilyen módon foglalkozik a vallással, különösen, ha azt helyezi a cselekménye középpontjába. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vallás ne lenne fontos már régóta az SF művekben, tanulmányok és kötetek tucatjai születtek, amelyek ezt a kapcsolatot boncolgatják. Sőt, valahol külön csoportként állnak azok a történetek, amelyek arról szólnak, amikor az ember és vallása találkozik valami mással, valami idegennel, és hogy ez a találkozás milyen hatást fejt ki az emberek eddigi világképében. Részben ebbe a hagyományba is illeszkedik Mary Doria Russell 1996-os regénye, a Verebecske (The Sparrow). A regény azonban érdekes módon elsősorban nem az idegenekkel való kapcsolatfelvételt helyezi a középpontba, hanem a főszereplő hitét és annak vizsgálatát. Talán ennek is köszönhető, hogy a könyv megjelenése után több rangos díjat is elnyert, mint a BSFA-t és a Clarke-ot.

Az emberiség első expedíciója, amelyet egy idegen világ értelmes fajával való kapcsolat miatt indított útnak súlyos kudarcba fulladt. Az első kiküldött csapatból csupán egyetlen ember, Emilio Sandoz jezsuita pap tért vissza, testileg és szellemileg is megnyomorítva - az őt megtaláló második expedíció beszámolója szerint halálos bűnnel a háta mögött. 2060-ban a Jézus Társasága, az Istent és a világot tudós szemmel vizsgáló jezsuiták saját kezükbe veszik Sandoz ügyét, hiszen ugyanez a rend volt az, amelyik az első csapatot küldte a Rakhatra, a titokzatos Énekesek bolygójára, akikről csak annyit tudtak mindeddig, hogy csodálatos éneküket sugározták szét a világűrbe. A regény egyik szála az idegenektől visszatért Sandoz lassú felépülését és kihallgatását követi nyomon, míg a másikban megismerjük azokat az embereket - Sandozt és barátait -, akik az emberiség talán legfontosabb útjára vállalkoztak és hogy mi is történt velük a távoli planétán.

Ahogyan már említettem, a regény nem elsősorban az expedícióról és a kapcsolatfelvételről szól. Az írónő nagyon sokáig építi fel a szereplőit, a viszonyrendszereket és a köztük lévő problémák magvait. Mivel tudjuk, hogy bizony a bemutatott szereplőkből, legyenek bármennyire is szimpatikusak, csupán egy fogja megélni az események végét - ő pedig szörnyű szenvedések árán jut csak haza -, kifejezetten figyelünk mindenre, ami a jövőbeli események kialakulásához, egy esetleges tragédiához vezethet, legyen az szereplők közti feszültség vagy egy-egy karakter személyiségében lévő problémás pont. Viszont ez az építkezés talán már túl sok is, a feszültség, amit a Nápolyban lábadozó Sandoz szála előlegez meg, kezd engedni, ráadásul ezt a feszültséget csak jobban gyengítik a szereplők. Félreértés ne essék, nem a karakterekkel van a probléma, inkább azzal, hogy mindegyikük valahol ugyanolyan. Mindenki sziporkázóan intelligens, megértő, vicces, már-már hihetetlen tulajdonságokkal bír. Egy idő után egyszerűen nem találtam életszerűnek őket, és még az sem segített, hogy azért itt-ott előkerül - kifejezetten érzékletesen és okosan -, hogy néhányan bizony igencsak súlyos terheket hordoznak magukban. Ugyanakkor a regény végeztével visszatekintve ezzel sem kezdett túl sokat a könyv, sokkal erősebb felhasználásra számítottam még az elején.

Viszont ha úgy gondolunk a szereplőkre, hogy igazából a főszereplő szempontjából, az ő személyiségének és történetének építőkövei, akkor ezt talán könnyebben el lehet fogadni. Emilio Sandoz, ez a jóképű, megnyerő, barátságos és intelligens figura áll ugyanis a regény abszolút közepén, hiába indul el végre nagy sokára az expedíció a Rakhatra és történnek ott különféle dolgok. A Verebecske egyetlen emberről szól. Ő a verebecske, akire Máté evangéliuma (10:29-31) utal, ki nem hull le Isten figyelme nélkül. Bár a regény sci-fi, és az idegenekkel való kapcsolatfelvételt használja fel, nem  arról szól, hogy az idegenek léte, az ő vallásuk vagy az, hogy be kell illeszteni őket egy világképbe, hogyan hat Sandoz atyára és hitére. Russell, ezt el kell ismerni, sokkal érdekesebben használja fel az idegeneket: milyen az, amikor egy ember rálel az Univerzum, Isten csodájára, és úgy érzi, egész életének a célja ennek a csodának a felfedezése és megélése volt - lényegében Isten befogadása -, végül azonban a legsötétebb sötétségbe vettetik. Jób története juthat az ember eszébe, viszont míg az egy mára hihetetlen bibliai történet, addig a Sandozzal megtörténő események sokkal közelebb állnak az olvasóhoz - érdekes kérdés lenne, egy fikciós mű ami egy idegen bolygón játszódik miért képes jobban hatni egy bibliai történetnél. Ugyanakkor igazat kell adni azoknak, akik felteszik a kérdést: miért van feltétlenül szükség egy sci-fi felépítéséhez egy ilyen példabeszéd elmondásához? Lehetséges, hogy ezt egy történelmi vagy kortárs miliőbe helyezve is el lehetett volna mesélni - de el kell fogadni, hogy az írónő a sci-fi helyzetet választotta (ennek megokolására később még visszatérünk).

A Verebecske elsősorban tehát Sandoz története. Ő egy végtelenül szimpatikus szereplő - még annak ellenére is, hogy élettörténetének egyes elemei kicsit túlterhelik a karaktert -, aki komplex viszonyt ápol istenével. Ez a viszony kerül pellengérre először egy szerelem megélésének problémájával, majd az Énekesek csodájával illetve a szörnyű tragédiákkal. Már volt arról szó, hogy a regény túlságosan is vastag, nagyon sok jelenet és leírás kihagyható lett volna. Ez itt is igaz abban az értelemben, hogy hiába foglalkozik elég sokat ezekkel a problémákkal az író, talán még nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni ezekre - személy szerint a szerelmi szál problémájánál éreztem, hogy ez többet érdemelne, jobban árnyalhatná azt a dilemmát, amit Sandoz megél. Persze a történet végül megadja Sandoznak és az olvasónak a végső pofonokat, szembesít azzal, hogy Isten csodája a legritkább esetben sem makulátlan, és hogy az önhittség talán a legnagyobb bűn, amit a vallásos vagy ateista ember bizonyos esetekben megejthet. Ez az önhittség ráadásul nem csak Sandoz bűne: ez társainak is bűne, akik szinte mint egy cserkészcsapat érkeznek meg az idegen világra, csillogó szemű, naiv kisgyerekekként. Erre a naivitásukra ráadásul az expedíció zökkenőmentessége rá is segít, nem csoda hát, ha az első haláleset egyes szereplőkben olyan reakciókat vált ki, amitől az ember a falra mászik. De önhittek voltak a jezsuiták is, akik útnak indították az expedíciót. Ezért fizették meg a regényben a szereplők azt az árat, ami miatt Sandoz magára vette a bűntudatot és ezen felül is igyekezett saját magát büntetni. Ez persze egy sokkal több rétegből álló dolog, Russell a karakterével kapcsolatban igyekezett minél árnyaltabban felépíteni azt, amiért a szereplője önmagát sanyargatja.

Végezetül érdemes szót ejteni a sci-fi elemről, az idegen világról. Ami a Rakhaton élő idegenek világának központi furcsasága és ami lényegében az egész tragédiát okozza, nagyon érdekes ötlet, szépen építi fel rá az idegenek társadalmát és az egész Rakhatot. (Az ötlött még fel bennem, hogy miért tűnik úgy, azokban a sci-fikben, ahol egy eszmeileg/spirituálisan eltérő kultúrát akarnak ábrázolni, kissé mintha a földi keleti kultúrákat vennék alapul - jelen esetben a nyelv és főleg a nevek okozták bennem ezt az érzést.) Ugyan a történetben nem olyan erős az a párhuzam, amit a kötet végén közölt interjúban említ a szerző, nevezetesen, hogy arra kíváncsi, el lehet-e kerülni azokat a hibákat, amiket pl. Amerika felfedezése során ejtettek az európaiak - köztük a jezsuiták is -, de érthető és védhető az az állítása, miszerint ezért volt szükség a sci-fire a történetébe. És tény, egy ilyen szembesülés, az, hogy a főhős egy teljesen idegen világban is meg véli találni az istenit, sokkal erősebbé tudja tenni a könyv végét. A végső csattanó azonban sajnos hiába van jól felépítve és előkészítve, itt is igaz a túlírtság: túlságosan hosszú a felvezetés, túl későn jön a csattanó. Ha rövidebb lett volna a felvezetés, sokkal erősebben ütött volna az amúgy érzelmileg elég erősre sikerült, katartikus vég, amikor minden kérdés megválaszolásra kerül, minden szál elvarródik, és Sandoz is megkapja a maga feloldozását. Valahogy az egész könyv ezen bicsaklik meg, a túlírtságon, a szószátyárságon, egy-egy szereplő már-már tenyérbemászó "jófejségén". Kiveszik az életszerűség a regény egy részéből.

A Verebecskét tehát mindenképpen érdemes elolvasni, annak pedig, aki nyitott és fogékony egy olyan istenkeresésre, mint amilyen Emilio Sandozé, valószínű maradandó élményt fog nyújtani. Mint ötletközpontú science fiction nem nyújt sokat, de mint lélektani sci-fi nagyon jól teljesít. A Rakhat népének bemutatása ugyan bizonyos mértékben csak felszínesen sikerült, de ennek ellenére is érdekes planétát teremtett az írónő, ahova a folytatásban, az 1998-as Children of Godban a jezsuita főhős újra visszatér. Ami pedig a hit kérdését illeti, ezt a regényt méltán emlegetik a vallás és sci-fi kapcsolatában nagyon sokszor, ugyanis valahol arról a fajta (vak)hitről beszél, amibe sokan könnyedén beleeshetnek, ugyanakkor talán képes betekintést nyújtani egy ateista számára abba a világba, amilyenben egy istenfélő él, és meg tudja mutatni, hogy bizony az ugyanúgy lehet jó, mint rossz, ugyanúgy vannak pozitív oldalai, és az emberek alapvetően ugyanolyanok, még ha a motivációik mások is.

2014. május 13., kedd

Az időutazás napja

Legutóbbi regénye, Az ember könyve után, ahol egy kifejezetten egyedi ötletet próbált végigvinni - és végül egy folytatás ígéretével fejezte be -, Brandon Hackett (Markovics Botond) új, Az időutazás napja című könyvében a címben foglalt, elkoptatott, ám mégis örökzöld toposzt vette elő. Természetesen a rá jellemző ötletorgiával próbálta feltérképezni, milyen következményei lennének, ha az időutazás valóban létezne, és ez valahol sikerült is neki.

2021 novemberében az egész világ megváltozik. Amikor bekapcsolják az első működő időgépet, a jövő időutazói mind megrohamozzák az "időutazás napját" - azt a napot, ameddig vissza lehet utazni az időben. Beregi Ádám, a hétköznapi családapa élete is teljesen a feje tetejére áll, köszönhetően annak, hogy egy titokzatos alak elrabolja a fiát az iskolából. A férfinek szinte ideje sincs megemészteni a körülötte történő eseményeket, egyik pillanatban még egy őrült foglya valamikor a távoli jövőben, a következőben pedig már maga is rutinos időutazó. Ádámnak csupán egyetlen célja van, megtalálni a fiát, és így kerül kapcsolatba a világtörténelem legfontosabb emberével, Neil Jarrisonnal, az időgép feltalálójával. De Jarrisont nem csak Ádám keresi, az időutazók különféle frakciói is igyekeznek felkutatni a tudóst, akinek azonban saját tervei vannak a lüktető időfolyammal.

Ha egy szóval kellene jellemezni a regényt, az a pörgős lenne (vagy valamelyik szinonimája). Az író azonnal bedobja hősét és minket is az időutazás által kaotikussá tett világba, ahol nem elég, hogy mintegy ezer év időutazó milliárdjai kavarognak és szüntetik meg azt az életformát, amit mi ismerünk, valamint hintik el a hihetetlen jövőbeli technológiákat a fejletlenebb korban, de mindeközben az időfolyam folyamatosan változik, a főszereplővel együtt pedig mi is szemtanúi lehetünk ezeknek a változásoknak. És ennek köszönhetően a regény kifejezetten nagy fordulatszámon halad, az események megállás nélkül követik egymást, igazi pihenést csak azután engedélyez néha a könyv, amikor a két történetszál találkozik. Addig azonban a szerző újabb és újabb ötleteket dob be és nem fukarkodik a meglepetésekkel sem. Sci-fi elképzelésekből itt nincs hiány, apró morzsáktól globális kérdésekig minden előkerül - utóbbiakat sokször csak jelez a szöveg, a történet nem ad teret az írónak a magyarázatokra, a főhős is sok esetben csak találgat az olvasóval együtt.

Ha már a történetnél tartunk, akik valamilyen mély, a léttel és az univerzum természetével kapcsolatos grandiózus elméleteket várnak, azok nem lesznek elégedettek ezzel a regénnyel. Az időutazás napja cselekménye ugyan az egész időutazással foglalkozik és az emiatt kialakult világ legégetőbb kérdéseit is érinti, mégis, alapvetően ez inkább egy kalandregény, ahol a szereplőknek személyes céljaik vannak, és a többi csak másodlagos. Viszont ez nem jelenti, hogy ez baj; a sztori izgalmas, és véleményem szerint olyan mértékben kap bele a nagyobb kérdésekbe - vagy villantja fel nagyon érzékletes pillanatképekkel egyiket-másikat -, ami hozzáad a könyvhöz, de még nem billenti át a mérleg nyelvét. Ugyanakkor kapunk valamennyi elméletet és magyarázatot is, hiszen mindez elengedhetetlen a történet szempontjából, és ez felvillantja, hogy itt bizony a folytatásban sokkal több mindent meg fogunk tudni.

Dalí: Az emlékezet állandósága
A regény többi részére sem lehet panasz. Ki kell emelnem, hogy bár nem kamaradrámáról van szó - egy ilyen fordulatszámon haladó történetnél ez szóba sem jöhet -, mégis meglepően pozitív élmény az apa-fiú kapcsolat boncolgatása és bizonyos aspektusainak néhol kifejezetten szép felvillantása. Igaz, ez sem válik központi kérdéssé, de sokat hozzáad a karakterekhez, a kapcsolataikhoz. Éppen ezért valahol kicsit sajnálom, hogy Enikőről, Ádám feleségéről csak annyit tudunk meg, amennyi feltétlenül szükséges, az ő figurája nem tud életre kelni, valahogy mellékes marad, holott egy apa-fiú kapcsolatban az anyának legalább akkora szerepe van - és arról nem is beszéltünk, hogy a történet szerint Enikő egy sokkal aktívabb és potensebb karakter, mint férje. Ami pedig a másik szál főszereplőjét, a tudóst illeti, ő valahol inkább archetípus, legalább is a regény első felében, a magának való zseni mintapéldája. Persze ő is kap dimenziókat, és feltöltődik élettel és motivációkkal - pláne mert az ő szemszögén keresztül ismerjük meg az időutazás "világát" és a kialakult helyzet gyökereit -, valamint, ha nem is tökéletesen, de elég erősen sikerül interakcióba kerülnie más karakterekkel, így a regény végére sokkal emberibbé válik.

Ami az összképet illeti, hiába minden pozitívum, mégis úgy érzem, valami hiányzik. Tudom, lassan nehéz lesz nekem megfelelni, de félre ne értsen senki, Az időutazás napja egy nagyon szórakoztató, komoly hibáktól mentes könyv, meg merem kockáztatni, hogy a szerző eddigi legjobb könyve. Ráadásul ahogy ígérte, egészen egyedien és nagy odafigyeléssel járta körül benne az időutazás paradoxonokkal és toposzokkal teletűzdelt kérdését. Ugyanakkor talán éppen a történet sebessége miatt érzem azt, hogy a regény csak átrohant rajtam. Valahogy nem tudott igazán maradandó nyomot hagyni. Persze, sok ötlet és epizód megérdemli, hogy az ember emlékezzen rájuk, és kíváncsian várom a folytatást is, ugyanakkor azt érzem, talán a történet nem felelt meg az én elvárásaimnak. Mert sajnos el kell ismernem, nekem is vannak ilyenjeim, amik néha megnehezítik egy könyv önfeledt élvezetét. Még akkor is, ha jó regénynek tartom ezt a könyvet és élvezettel vetettem bele magam az időutazás őrült világába. Remélem, a folytatásban megkapom, amit hiányoltam, de ha nem, attól még önfeledten szórakozhatok egy jó kis sci-fi kalandban.

2014. április 4., péntek

Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

Mary Shelley első regényét, az 1818-ban megjelent Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt (Frankenstein, or The Modern Prometheus) nagyon sokan az első igazi science fiction regénynek tartják, mindamellett viszont tény, hogy megkerülhetetlen műről beszélünk. A könyv keletkezéstörténete is legendás: a fiatal hölgy (akkor még Wollstonecraft Godwin) Percy Shelley-vel, Lord Byronnal és John Polidorival fogadásból írták meg éjszakai rémálmukat, ezek közül pedig a leghíresebb a 21 éves Mary Frankensteinje lett.

A történetet Robert Walton leveleiből tudjuk meg, aki húgának, Margaretnek írja azt meg. A kapitány az északi sarkra hajózik egy tudományos expedíció vezetőjeként. Célja olyan felfedezések tétele, amelyekkel beírhatja magát a történelembe. Itt, a fagyos pusztában találnak rá egy csontig lesoványodott, őrültnek tűnő férfire, aki miután valamennyire erőre kap, elmeséli történetét Waltonnak. A férfi valaha diák volt Ingolstadtban, ahová az élet misztériumának kutatása vezette. Már gyermekkorában kitűnt, hogy az ifjú különleges tehetség, az egyetemen pedig hamar eljutott ahhoz a tudáshoz, amivel képes volt életet teremteni. Azonban mikor megalkotta teremtményét halott emberek részeiből, elszörnyedt művétől és elmenekült. Később, két lázas év után, genfi otthonába visszatérve szembesült vele, hogy a szörnyeteg, akit létrehozott, egyáltalán nem tűnt el az életéből, sőt, Viktor Frankenstein felelős olyan borzalmas tettekért, amit a lény elkövetett.

Amire mindenképpen érdemes felkészülnie annak, aki most akarja kezébe venni a regényt, az az, hogy nagyon fals kép él az emberben Frankenstein és szörnyetege történetéről. Ne számítsunk mai szemmel vérfagyasztó jelenetekre, nagy harcokra, esetleg őrült hajszára a tudós és teremtménye között. A Frankenstein egy XIX. század eleji regény, éppen ezért mind nyelvezete, mind története igencsak lassú, ma már talán dagályosnak mondanánk. A tudós elbeszélése egészen gyerekkorában indul, és bár bizonyos események fontosak, árnyalják azt, hogy miért is keresi az élet titkát, azok nem annyira kihangsúlyozottak, és sokkal hosszabb körítéssel vannak tálalva, mint ami még hatásos lenne manapság. Hasonlóan lassú a szörny elbeszélése arról az időszakról, amit megteremtetése után bolyongással és tanulással töltött. A könyv persze néha tartogat fordulatokat, és ezek képesek is átlendíteni az olvasót a hosszú leírásokon, de a mai olvasónak előfordulhat, hogy beletörik a bicskája.

Azonban minden hibája ellenére a Frankenstein egy nagyon érdekes történet. Egyrészt jól látszik, hogy Shelley tudatosan igyekezett kihangsúlyozni bizonyos aspektusait a történetnek. Frankenstein egy saját magához hasonló felfedezőnek mondja el a történetét, ezzel aláhúzva, hogy a tudomány és a tudás hajszolása könnyen megnyomoríthatja az embert. Másrészt viszont, és ez az, ami sokkal hangsúlyosabb, amit aláhúz Walton kapitány személye és az egész történet, az a felelősség. Lehetséges, hogy nem ez az első történet, ami ezt a témát boncolgatja, de mindenképpen ez a legismertebb ilyen mű. Az ember itt úgy jelenik meg, mint valaki, aki a tudásra tör, ami nem csak a világ megismerését jelenti, de a világ behódoltatását, átvenni azt a szerepet, amit a vallás Istennek tulajdonít. Az ember a regény megírásának korában sorra fedezte fel az őt körülvevő világ csodáit, alkotta meg fantasztikus masináit, és első ízben pillantott előre egy olyan jövőbe, amiről tudta, hogy gyökeresen más lesz, sőt, tudományos alapokon állva lesz más. Az emberek joggal gondolhatták, hogy természetes dolog, hogy az ész diadalt arat és az ember válik saját istenévé. A Frankenstein azzal, hogy éppen a legfenségesebb, a leginkább isteni aktust, a teremtést - ráadásul egy érző, értelmes lény teremtését - az ember képességévé teszi, a végletekig viszi el ezt a gondolatmenet (elég a regény alcímére utalni). Hiszen az élet létrehozásánál az ember nem lehet képes nagyobbat alkotni, akármi mást is tesz, ez a végső hatalom.

Azonban jól tudjuk, hogy a hatalomhoz felelősség is jár, a teremtő felelős teremtményéért. Áttételesen Shelley azt fogalmazza meg, hogy az ember törhet minél nagyobb tudásra, de nem szabad elfeledkeznie arról, hogy tudásának csak akkor van igazán értelme, ha azt bölcsen és jóra használja fel. Az ifjú Victor Frankenstein meggondolatlanul, gőgösen viszonyul a tudományhoz, őrült módjára hajszolja az élet létrehozásának ismeretét. Egy pillanatig nem merül fel benne kétely vagy fogalmazódik meg elméjében, hogy mi is fog történni, ha sikerrel jár. Őt csak az aktus érdekli, a tudományos folyamat, az eredmény csak addig fontos számára, amíg eléri. Így nem csoda, hogy olyan elemi erővel tör rá a rettenet, amikor véghezviszi tettét. Frankenstein tudományosan képzett ugyan a teremtéshez, de erkölcsileg nem. Alakjával, személyével a regény végéig nem tudunk együtt érezni. Ugyan marcangolja magát, mikor teremtménye cselekedeteiről hall, de ez valahogy fals. Ekkor olyan emberként jelenik meg, aki nem tanul a hibájából, hanem csak bánkódik miatta. Egészen a regény végéig nem képes eljutni a felismerésig, hogy a hibát ott követte el, hogy magára hagyta a lényt, majd pedig megtagadott tőle minden együttérzést, elhárítva ezzel az igazi felelősséget. A szörnyeteg története rokonszenvet ébreszt iránta, és végül ő lesz az, aki átmegy azon a jellemfejlődésen, amin teremtője képtelen volt, utolsó szavai megrendítőek, és arról tesznek tanúbizonyságot, hogy erkölcsileg magasabb szintre ért el, mint teremtője. Érdemes lehet továbbvinni ezt a gondolatot az emberre és teremtőjére vetítve.

A Frankenstein alapgondolata ez, és az apró történetek csak megerősítik a fő mondanivalót. A regény két főszereplője a XX. századra archetípussá vált: a tudós, aki felelőtlenül - mondhatnánk, őrült módon - használja tudását, ezzel embertársai romlását okozva; és a teremtmény, akit eltaszít teremtője, kitaszít a társadalom, mint érző lénytől vonják meg a jogát a boldoguláshoz. Frankenstein szörnye nem az első, ember által létrehozott teremtmény (klasszikus példa a Gólem), de mindenképpen a legfontosabb a science fiction, mint a tudomány hatásait vizsgáló irodalom számára, hiszen elődjeivé válik minden mesterségesen létrehozott lénynek: robotoknak, kiborgoknak, klónoknak. A sci-fi történetével foglalkozó teoretikusok egy csoportja - mint azt már említettem - pedig ezt a könyvet tekintik az első igazi sci-fi regénynek. Ennek több okát is felhozzák, az egyik az előbb kifejtett tudományos szemlélet, a tény, hogy az ember a tudomány eredményeit használja, egy tudományos probléma etikai vonzatát vizsgálja a történet.  A teremtő és teremtményének története azt a sémát követi, amit a science fiction történetek jelentős része: a tudományos vívmány a cselekmény alapproblémáját eredményezi, de mégsem a tudományos metóduson van a fő hangsúly - a könyvben nem kapunk semmilyen magyarázatot, hogyan is lehet élettelen dolgokból élőt kreálni -, hanem annak hatásán, azon, hogyan használják, mit eredményez etc. Mások, mint pl. Adam Roberts pedig azt mondja, hogy a Frankenstein az első olyan tudományos spekulációt használó történet, ami mondanivalóját és elemeit tekintve a modern technika/technológia alapú világunkban is megállja a helyét, érthető, a felvetett kérdések napjainkig aktuálisak és kifejezetten a tudományos világnézetre alkalmazhatók. Ez a regény, mint írja, az első történet, ami a mai ember számára is ugyanúgy működik.

A Frankenstein mai szemmel vontatott, néhol unalmas, lassú és körülményes nyelvű regény. Alaptézisét már klisévé sajtolta az eltelt két évszázad, ráadásul a feldolgozásai jelentősen torzították az alapművet. Mégis, bizonyos aspektusai és jelenetei még a mai napig működőképesek, elevenek, az olvasó számára is érdekes kérdéseket vetnek fel, és napjainkig aktuális mondanivalót fogalmaznak meg. A fiatal Mary Shelley valóban klasszikus művet alkotott nem csak a science fiction területén, de az irodalom egészében. A tudós és teremtményének története a tudományos világ  egyik alapvető erkölcsi tézisének érdekes és elgondolkodtató megfogalmazása.

2014. március 23., vasárnap

A város

Azokat a műveket szokás klasszikusnak nevezni, amelyek évtizedekkel megírásuk után is képesek frissnek hatni, képesek valamit adni olvasóiknak, olyan értékeket és érdemeket vonultatnak fel, amelyek kortalanok és kiemelik az adott regényt kortársai közül. Clifford D. Simak kötete, A város (City, 1952), ami 1944 és 1951 között megjelent novelláit fűzi össze egy regénnyé, egyike a science fiction klasszikusainak.

A kötet története a címadó városban kezdődik, és nagyon érdekes, hogy igazából a városoknak ezt leszámítva nem sok szerepük van a könyvben. A technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy az emberek elhagyhassák a városokat, hatalmas területekre kiterjedő birtokok urai lehessenek. Ennek következtében nem csak a metropoliszok kora ért véget, de a bürokrácia, a háborúk és az állami felügyelet is eltűnik a Földről. Az emberiség ezt követően egyfajta pangást él meg, amit azonban valami megzavar: létezik egy filozófia, egy felfogás, egy szemléletmód, ha úgy tetszik, ami az emberi szellemet több ezer évvel tenné fejlettebbé hihetetlenül rövid idő alatt. Az emberek ezután folyamatosan azon fáradoznak, hogy ráleljenek erre, és ennek egyik lehetséges módját abban látják, ha találnak egy másik, az emberétől különböző perspektívát. Ezért próbálják meg intelligenssé tenni a kutyákat, feltárni a Jupiteren élő csellengérek világát vagy kapcsolatba kerülni a mutánsokkal, ezekkel az individualista zsenikkel.

A város történeteinek állandó szereplője a Webster família, amelynek férfitagjai folyamatosan szerepet játszanak az emberiség történelmében a városok megszűnésétől az emberiség végéig. Még amikor nem is bukkannak fel, ők akkor is ott vannak, a szereplők utalnak rájuk, vagy a tetteik következményére. Így végül a Websterek azonosulnak az emberiség képével, ők válnak a tipikus emberekké. Olyan emberekké, akik törekednek a fejlődésre, igyekeznek minél több jót tenni, de gyakran kerülnek nehéz helyzetbe, amikor választaniuk kell, és ez a választás nagyon nehéz. Velük például remek kontrasztban áll Joe és mutáns társaik, akik nem arra törekednek, hogy jót tegyenek, egyszerűen csak léteznek és saját szórakoztatásukra beavatkoznak az emberiség életébe. Van, aki pont Joe alakjában látja meg a történetek legfontosabb alakját, olyasvalakit, akinek tükrében jól láthatóak az emberi jellemzők. Én úgy gondolom, a kötetben nincs szükség ilyen tükörre, a Websterek és segítőjük, Jenkins, aki lényegében funkcióját és jellemzőit tekintve maga is Websterré válik, tökéletesen tisztában vannak saját magukkal, erősségeikkel és gyengéikkel. Több írásban a szereplők képesek áldozatokat hozni, hogy valami jobb szülessen, még ha az nem is feltétlenül az emberiség.

Számomra a regény legfontosabb eleme éppen ez, az emberiség mellett megjelenő szereplők és a kutatás, ami arra irányul, hogy egy másik intelligencia segítsen az emberen. Ha jobban belegondolunk, ez egy hihetetlenül pozitív gondolat. Szükségünk van másra, egy tőlünk különböző segítőre, hogy együtt képesek legyünk legyűrni az akadályokat. Sőt, ezt a másikat nem csak keressük, mi magunk törekszünk rá, hogy létrehozzuk, és igyekezzünk őt minél különbözővé tenni tőlünk. Ezt a vezérelvet ismeri fel Jenkins, a több ezer éves robot, és ezért teszi meg azokat a lépéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kutyák civilizációja önállóvá és naggyá váljon. Gyakran rá kell jönnünk arra, hogy nem tudnak rajtunk segíteni, vagy hogy éppenséggel nekünk kell teret engednünk a másiknak, visszahúzódnunk, hogy az térhez, lehetőségekhez jusson. Lehet, hogy elkövetik a saját hibájukat, és lehet, hogy szükségük lesz ránk egy ponton, de a választás az övék, milyen utat kívánnak járni. A regény lezárása szerintem éppen ezért nagyon jó, mert Jenkins a saját és a kutyák útját választja az emberével szemben. A könyv morálisan nagyon sokat tartalmaz, központjában az ember törekvése, hogy jobb legyen, hogy többé váljon, az pedig némi irónia, hogy ehhez végül el kell jutnia oda, hogy a háttérbe húzódik, megtagadja  múltját és felhagy a nagy eszmék kergetésével.

A város egy vékonyka kis könyv, mély tartalommal. Nem is igazán leírni lehet ezt, hanem inkább érezni. Mint könyv olyan nyelvet használ, amitől hol mese, hol filozófiai tézisregénynek hat. A szereplők folyamatos töprengései és a nyíl egyenes tézis, mire felfűzte a szerző a könyvet (vagyis a novellákat) könnyen befogadhatóvá teszik a művet, de az ettől függetlenül, sőt, éppen ezért képes valami mély érzést kiváltani az olvasóból. Több szempontból is lehetne elemezni a könyvet, de a lényegi gondolatát úgy érzem föntebb megragadtam, és számomra nincs értelme többet mondani a regényről (különben is, egy mélyrehatóbb elemzés elvenné az írás élvezetét, hiszen a főbb fordulatokban megannyi érdekes probléma kerül megfogalmazásra). Simak műve iskolapéldája annak, mit is jelent igazából a science fiction klasszikus, és mitől válik időtállóvá egy irodalmi mű, aminek mondatait olvasva elmerenghetünk azon, nekünk mit jelentenek ezek a kérdések és mi vajon milyen válaszokat adnánk rájuk.

(Simak később írt egy epilógust a könyvhöz, de az, véleményem szerint, nem sokat ad hozzá az eredeti történethez.)