2014. november 17., hétfő

A holnap határa (All You Need Is Kill)

Japánban divatos az un. light novel, ami lényegében illusztrált, könnyen olvasható történet, főleg fiataloknak. Nem manga, de még nem is klasszikus értelemben vett regény. Ilyen light novel Szakurazaka Hirosi története, A holnap határa, ami a tavaly bemutatott filmváltozatnak köszönhetően lett világhírű, és került itthon is a polcokra a Gabo kiadó SF sorozatában. Miután leraktam a könyvet, két dolog fogalmazódott meg bennem: az ember hajlamos elfelejteni, hogy néha szüksége van teljesen egyszerű, de problémáktól mentes szórakozásra, illetve, hogy ha ezt a könyvet más kiadó jelenteti meg, lehetett volna majdnem olyan népszerű, mint a Vének háborúja.

Kirija Keidzsi egy egyszerű, üresfejű fiatal srác, aki volt annyira bolond, hogy szerelmi bánatában beállt a hadseregbe. Ezzel még nem lenne semmi gond, de az emberiség éppen a túlélésért küzd a gitaiokkal, ezekkel a különös idegen lényekkel, akik már hosszú évek óta szorgosan azon ügyködnek, hogy eltüntessék a humanoidokat a bolygóról. Kirija balszerencséjére már első bevetésén halálos sebet kap, de utolsó erejével a legendás Harctéri Szuka, Rita Vantasli oldalán indul a halálba... hogy a következő pillanatban a csata előtti napon ébredjen. Újra és újra.

Főhősünk tehát egy időhurokba kerül, újraéli a felkészülést és a csatát, mindezt látszólag végtelenítve. A kezdeti értetlenség után Kirija úgy dönt, itt az ideje kihasználnia az alkalmat, és megtanulni rendesen harcolni. A könyv lényegében erről szól, majd miután a fiúból szuperkatona válik, elkezd felsejleni, hogy miről is van szó valójában, és kicsoda a másik szuperkatona, Rita. A könyv sodró, rövid, de nem mondanám sekélyesnek. Igyekszik el-elmerengeni például a háborún, de nem viszi túlzásba, és nem esik abba a csapdába, hogy elkenje a fontos információkat. Tisztességes sci-fi akar lenni, és az is, nem az unásig ismert magyarázatokat kapjuk az idegenekre, vagy az időutazásra. Persze nem forradalmi ötletekről van szó, de ahhoz elég modernek, hogy ne azt érezzük, ez bizony csak alibinak használja a sci-fit, a szerzőnek pedig alig vannak ötletei.

Humoros, akciódús és feszes regény A holnap határa, amilyennek egy ilyen könyvnek lennie kell. Persze, igaza van annak, aki szerint azért mégsem ugyanolyan, mint a bejegyzés elején említett könyv, de könnyedségében, stílusában nagyon közel áll hozzá, és biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódni benne senki, aki könnyed, de nem ügyefogyott szórakozásra vágyik. A főhős fejlődik, nem csak harci tudása, de személyisége terén is, Rita figurája is jól kidolgozott, az egész regényt pedig belengi valami könnyed légkör, mintha tényleg egy barátunk mesélne a múlt hétről. Nem magyarázza túl a dolgokat, nem pepecsel sok részlettel, de ezt nem is érezzük szükségesnek, mert nem is akar túl sok lenni a könyv, éppen ezért nem is nagyon érdemes róla hosszan értekezni. De maradéktalanul képes nyújtani azt, amit az első oldaltól fogva akar: néhány órányi kellemes kikapcsolódás a hétköznapokból.

mangaváltozat

2014. november 6., csütörtök

Ajánlás

Nagyon régóta a blog mellett különféle honlapokon is jelennek meg írásaim (ezekről folyamatosan frissül az oldalt látható Írások fül linkekkel). Ezek is általában science fiction témájúak, mint ennek a blognak a legtöbb bejegyzése, de az elmúlt időszakban megszaporodtak azok az írások is, amelyek szépirodalommal vagy filmekkel foglalkoznak. Sajnos, ha az ember elaprózza az idejét - amiből néha meglepően kevés van - és az energiáit - amiből sose lehet elég -, ráadásul arról nem is beszélve, hogy a múzsa se mindig akkor csókolja az embert homlokon, amikor kellene, könnyen azon veheti észre magát, hogy a személyes terepet háttérbe szorítja más elvárások mellett. Így van sajnos ezzel a bloggal is, sokszor vagy nincs miről írnom, vagy ha lenne, azt nem ide szánom - sokszor azon egyszerű oknál fogva, hogy recenzióra kapott könyvről van szó. Az utóbbi időben pedig azon is elgondolkodtam, vajon a blogom olvasói tudják-e, hogy máshol is megjelennek írásaim? Nem tartozom ugyan az önmagukat promózó emberek közé, de be kell látnom, nem árthat, ha néha felhívom a figyelmet más írásaimra is. Így aztán összeszedtem egy csokorra valót az elmúlt hónapok legjobb, legérdekesebb kritikáiból, ajánlóiból, amit az Ekultúrán és a Próza Nosztrán jelentek meg.


Kőrösi nevével a Milyen egy női mell? című "generációs regény" hangoskönyv változatának kapcsán találkoztam, ami egy kifejezetten szórakoztató mű volt. A 303 magyar regény, amit el kell olvasnod listáján szerepel ez a rövidke könyv, amit egyébként legálisan le is lehet tölteni. Mivel igyekszem magamat felhozni (magyar) szépirodalomból, ezért neki is álltam, és egyáltalán nem csalódtam. Egy nagyon különös kis regényt kaptam, aminek a nyelvezete és a különös atmoszférája azonnal magával ragadott. Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki nem mer kísérletet tenni egy igazi posztmodern regénnyel.


Pálfi talán korunk legjobb magyar rendezője, ezt már bizonyította mind a Taxidermiával - ami az a film, ami talán a legmélyebb hatást tette rám egész életemben - és a zseniális Final Cuttal. Szomorú aktualitás, hogy végül úgy néz ki, semmi nem lesz a monumentális Toldi filmjéből, de ez a "zsebpénzből" készült szürreális, egyszerre vicces és nyomasztó, allegorikus jelentekkel és hihetetlen eseményekkel teli szkeccsfilm az idei legjobb filmélményem. Aki szereti az ötletes és vizuálisan magával ragadó filmeket, annak a Szabadesés kötelező darab.


Kedvenc szerzőm végül csak megjelentette szegedi "ifjúsági" regényét, ami a hetvenes évek világába kalauzolja el az olvasót. Aki olvasott már Trenkát az tudja, mire számíthat: különös világ, ami a hétköznapi mögött létezik, vad és felfoghatatlan életet élő fiatalok, szerelem, halál, alkohol, látomások, a legkülönfélébb alakok, mindez nyakon öntve egy olyasfajta stílussal, ami sokaknak dagályos lehet, másoknak művészieskedő, de aki szereti, az el fog merülni benne. Igazi Trenka könyv, na.


Ez a könyv mintha az arcomba nevetne így novemberben, visszagondolva a nyárra, amit magam mögött tudhatok. Ez a könyv a címével ellentétben egyáltalán nem könnyed szórakozás, épp ellenkezőleg, egy nagyon különös és tragikus sorsú fiú története, aki mást sem akart, csak hogy szeressék és szerethessen, de ehhez olyasmit tett, amit épeszű ember nem csinálna. Nagyon jó könyv, ami az embernek váratlanul tárja fel a szomorú gondolatokat a nyárról és a szerelemről. "Szervusztok, szép lányok, szervusztok."


Ha az előző könyv az arcomba nevet, akkor ez intellektuális sétára invitál. Saját megítélésem szerint az utóbbi idők legjobb cikke, amit írtam, de ehhez jó alapanyag is kellett. Mint regény Ann Leckie első kötete nem váltja meg a világot - még csak a sci-fit sem -, lehetett volna bátrabb és különösebb, de még így is olyan ötleteket dob fel és próbál meg felvázolni, amelyeken az ember sokáig gondolkodhat. Nagy volt a szkepszis az emberekben, hiszen sokak szerint a gender kérdés manapság már túl van lihegve - ez elég árnyalt kérdés, de tény, minden fél hajlamos átesni a ló túlsó oldalára -, ennek ellenére meg tudom érteni, miért tekintenek a kritikusok úgy erre a könyvre, mint a nemiség kérdésének érdekes vizsgálójára. Persze ne ijedjen meg senki, nem ez a lényeg a könyvben, sőt, ami igazán fontos az nagyon is jó, érdekes és izgalmas kérdés. Okos könyv, az írónő ügyesen rakja össze az elemeket. A többiről meg a cikkben írok.


"Valami mocorog a sötétben" - énekli a KFT, és kicsit ilyen a kortárs magyar irodalom is. Mintha most jutott volna el oda pár szerző, hogy nekiálljon és összegyúrja amit az irodalomtanszékeken tanult és amivel a tévében és képregényekben találkozott. Krimi, fantasy, sci-fi elemekkel operáló művek jelennek meg sorra, és mintha lenne egy írói réteg, amelyik valami újat keres, valamit próbál, talán elszakadni a korábbi, megtokosodott formáktól, talán a kortárs kérdésekre reflektálni, talán csak közelebb hozni az irodalmat azokhoz, akik Stephen Kingen és Frank Herberten szocializálódtak, nem tudom. Mindenesetre én dicséretesnek tartom ezt a tendenciát, még ha nem is nagyon találkoztam olyan művel, ami képes lett volna az én szememben megütni a mértéket. Ilyen kísérlet volt ez a könyv is, amiről nem tudtam eldönteni, hogy társadalmi kérdéseket akar megközelíteni pszichothriller irányból, vagy az elidegenedést kívánja bemutatni kóros elmezavar leírásával. Kicsit úgy éreztem, hogy a könyv nem tudta, mit akar és mindezt hogy lenne célszerű elmondani ahhoz, hogy azok is megértsék - vagy legalább elgondolkodjanak -, akik elsősorban inkább szórakozni akarnak és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy regény csak halmozza a szavakat és képeket, de nem mutat sokat...


Hát ki lehet hagyni egy könyvet, aminek ilyen címe van? Hát persze, hogy nem! Az előző bekezdésben tárgyalt hullám egyik tagja ez is, a harsányabb fajtából. Van itt minden: drogok, űrgombák, David Bowie, őrültek háza, idegenek, nyomozás, Huxley, húszas évek Moszkvája és a hetvenes évek Magyarországa, nyakon öntve egy kis sanyarú magyar lélekkel. A legkülönösebb az egész könyvvel kapcsolatban, hogy egy idő múlva azt vettem észre, hogy drukkolok, hogy jó legyen. Drukkoltam, hogy ne zavarodjon össze, ne babráljon ki velem, mint olvasóval azzal, hogy ott hagy megválaszolatlan kérdésekkel az út szélén, hogy ne legyenek üres és fellengzős lufik azok a nagy rejtélyek, amiket elém dob, és hogy ne érezzem azt a végén, hogy a rengeteg tudásanyag és alkotóelem csak ócska kartonpapír a fenyőfán, ami csak távolról tűnik értékesnek. Nem mondom azt, hogy csalódtam, talán csak egy kicsit, mert mindenképpen azt kell mondanom, hogy nagyon különös és érdekes könyv, és bízom benne, hogy a szerző legközelebb kevésbé lesz elvetemült velem, olvasóval szemben, viszont megőrzi ezt a nagy underground feelinget, amitől egy darabig nem fogom elfelejteni a könyvet.

Születtek még ezeken kívül írások tőlem, de talán ezek voltak a legérdekesebbek, ezek voltak a legjobban sikerült kritikáim és ajánlóim. A lista elég eklektikus, és igyekszem is minél szélesebbre tárni a kaput az irodalom és film mindenféle szeglete felé, úgyhogy a jövőben - reményeim szerint és ha a múzsa is úgy akarja - további érdekességekről fogok hírt adni itt, a blogban az újabb és újabb, itt megjelenő kritikák között.

2014. október 30., csütörtök

Moxyland

A cyberpunk halott. Ez ugyanolyan állítás, mint hogy a science fiction halott (de legalább is haldoklik). Minden attól függ, képesek-e a szerzők új élettel, új ötletekkel megtölteni. Lauren Beukes képes volt erre a Moxylanddel.

Dél-Afrikai Köztársaság, pár perccel a jövőben. A megakorporációk mindent uralnak, mindenki a telefonjának SIM-kártyája alapján azonosított, azon van a pénze, az iratai, azzal tud bemenni a lépcsőházába, használni a metrót és így tovább. Ebben a világban négy karakter útját követhetjük nyomon. Toby egy nagyrészt anyja nyakán élősködő videoblogger, aki életének részleteit adja el az internetes nézőinek. Tendeka a városi szegények megsegítésén dolgozik, mindeközben titokban kisebb rendszerellenes akciókon vesz részt. Lerato az egyik legnagyobb cégnek dolgozik, és legfontosabb számára saját előmenetele. Kendra pedig egy fiatal fotós, aki leszerződik egy céggel, mint élő reklámtábla.

Az új elemek megvannak: Dél-Afrika, XXI. századi kütyük, az internet használatának ma is ismert módja. Ami a régi: nanotech, cybertér, hekkelés, génmódosított kutyák, nyomor, menekültek, összeomló vidék, szétszakadó társadalom. Ezekből kevert egy élvezetes koktélt a szerző, mindezt pedig megspékelte a cyberpunkra jellemző antihősökkel. Mert egyik központi karakter sem szimpatikus, sőt, szinte mindegyik ellenszenves. Toby beképzelt, és senki nem érdekli. Tendeka egy idealista, akit nagyon könnyen meg lehet vezetni. Lerato egoista, aki egy fikarcnyit sem próbálja megérteni környezetét, és bárkivel lefekszik, hogy jobb helyzetbe kerüljön. Kendra pedig a klasszikus, világgal tisztában nem lévő művészlélek, aki még ráadásul valamilyen egészségtelen függőségbe is keveredik az ügynökével. Nem csodálom, hogy sokan panaszkodtak a szereplőkre, de nem feltétel, hogy szeressük a karaktert. Ugyanis hiába antipatikusak, mindegyikről el tudjuk képzelni, hogy él és lélegzik. Egy ilyen elnyomó, paranoid rendszerben, ahol ember embernek farkasa el tudjuk hinni, hogy ilyen emberek élnek, sőt, csak ilyenek képesek érvényesülni. Ilyen tekintetben a karakterábrázolás kiváló, ahogyan a köztük lévő viszonyok is jól vannak megalkotva.

Amin a Moxyland sajnos elcsúszik, az a történet. Ez egy kicsi sztori, könnyen lehet, hogy nem üti át sokak ingerküszöbét – nálam is valahol a határon egyensúlyoz –, mert önmagában se a felvázolt világ, se a szereplők nem annyira érdekesek, hogy elvigyenek a hátukon egy egész regényt. Maga a cím is kissé félrevezető szerintem, hiszen a Moxykkal ugyan találkozunk, de igazán komoly szerepük nincs a történetben, valószínűleg valamilyen metafora szerepét töltik be, ami elsőre nem látható át igazán. Mindezek ellenére viszont akadnak erős pontjai a könyvnek, pl. a nagy „forradalmi performansz”, ahol az ember elgondolkodhat azon, hogyan is látják egyesek a világot. És persze mint minden cíberpunk, ez is korunkra reflektál (különösen jól jön ez ki a lezárásnál). Az információs technika egész életünket átszövő voltára, arra, ahogyan az emberek, hiába rendelkeznek az eszközzel, hogy bárkit elérjenek, senkit sem akarnak elérni igazán, mindenki a saját világával foglalkozik – amit manapság az internet segítségével könnyedén kitágíthatunk és saját ízlésünk szerint alakíthatunk. 

A Moxyland nem váltja meg se a sci-fit, se a cyberpunkot, viszont remek példa arra, hogyan lehet okosan, egyedi elemekkel felfrissíteni egy olyan tematikát, ami fénykorát húsz-harminc évvel ezelőtt élte, és ami mellett elszaladt az idő. Mint első regény tipikus példája annak, hogy jelzi, ettől a szerzőtől bizony még sok jóra lehet számítani.

2014. október 23., csütörtök

Mélyállomás

Örök téma, hogy a nők tudnak-e olyan sci-fit írni, mint a férfiak? Már eleve a kérdés feltevése is értékítéletet hordoz magában, mintha lenne külön női és férfi sci-fi, de ennek a kérdésnek a továbbvitele nem ennek a posztnak a feladata. Mindenesetre C. J. Cherryh (eredeti nevéből mindössze az utolsó „h” hiányzik) regénye, a Mélyállomás (Downbelow Station, 1981) pont az a könyv, ami teljesen irrelevánssá teszi a kérdést, ugyanis egy remekül összerakott, politikai csatározásokkal és machinációkkal teli realista űropera. Sikerét Hugo-díjjal jutalmazták, a szerző pedig egész kis regény-univerzumot kerekített az általa kitalált világ köré.

A kötet elején egy elég száraz felvezetőből megtudjuk, hogy az emberiség évszázadok alatt, lakható bolygók híján űrállomások tucatjait hozta létre a különféle naprendszerekben. Ezek közt is legfontosabb a Pell Mélyállomása, ugyanis maga a Pell lakható bolygó, sőt, intelligens őslakosokkal is rendelkezik. Szerepe még inkább felértékelődik, amikor a Pellen túl lakható világokat találnak, és ezeken, a Földi Társaság fennhatóságán túl egy új hatalmi erő jön létre. Hamarosan kitör a háború a Társaság és az új erő, a Szövetség között, aminek hatására a régi űrállomások sorra összeomlanak, a kereskedőcsaládok léte veszélybe kerül és a Föld hadihajói önálló erővé növik ki magukat, és mint Mazian Flottája már alig függenek a Társaságtól. A háború lassan a Pellt is eléri, amikor menekültek ezrei érkeznek az elpusztult állomásokról, felborítva a Mélyállomás eddigi rendjét. Ám nem csak emiatt kell óvatosnak lenniük az ittenieknek: hamarosan a Szövetség ügynökei, a Társaság emberei, a belső ellenzék és a Flotta is saját tervet eszel ki, amivel veszélybe sodorja az egész űrállomást a rajta élő emberekkel együtt.

A regény legnagyobb érdeme az, hogy végig feszültséggel teli. A nem igazán szerencsés, szájbarágós felvezető után a szerző azonnal bedobja az olvasót a mély vízbe, és semmi kétséget sem hagy afelől, hogy bizony itt valóban komoly problémákról van szó, és a szereplők egy része kénytelen bepiszkolni a kezét - ha már nem piszkos eleve -, hogy valamilyen rendszert vigyen az egyre nagyobb káoszba. A könyv sok szereplővel dolgozik, és mindegyiknek megvan a maga karaktere - igazából a jófiúk, az állomást irányító Konstantin-família tagjai, éppen jóságuk és naiv idealizmusuk miatt kevésbé realisztikusnak tűnnek. Viszont ez sem feltűnő, hiszen a többi fontos karakter mind emberi, igazi dilemmákkal, tervekkel (a legérdekesebb figura az emlékezet-törlésen átesett szövetségi katona, akiről talán még többet is el lehetett volna mondani a könyvben). A szereplők ugyan gyakran nem szimpatikusak, sokszor hoznak megkérdőjelezhető döntéseket, de mindvégig látjuk tetteik mögött a mozgatórugókat. Ez talán a legfontosabb dolog, amiért a könyvet érdemes kézbe venni. Emellett az írónő érzékletesen festi le a bonyolult machinációkat, politikai érdekellentéteket és intrikákat – miközben arról sem feledkezik meg, hogy bemutassa ezek valódi következményeit. A menekültek, a megszállás, az elnyomás, a háború, árulás, ezek mind élően jelennek meg, nem érezzük, hogy csupán kellékek, vagy nem eléggé jól átgondolt alkotóelemek. Igazából az embernek olvasás közben hamar az az érzése támadhat, mintha egy jól megkomponált televíziós sci-fi sorozatot látna – a Babylon 5 és a modern Battlestar Galactica keverékét –, ugyanis a jelenetezés, a dramaturgia, a párbeszédek és a cselekmény fordulópontjainak adagolása tényleg remek alapanyaggá tenné egy izgalmas és látványos sorozathoz (és én ritkán szoktam ilyesmit mondani).

Ugyanakkor sajnos nem beszélhetünk tökéletes regényről. A stílusa sokak számára lehet túl száraz, a célja inkább a történet elmondása és a szereplők gondolatainak tolmácsolása, így a szerzőnek valószínű nem is volt célja a míves mondatok megalkotása. Néhol a cselekmény is leül, de szerencsére nem olyan sokáig, hogy ráunjunk a könyvre, azonnal történik valami, ami felkelti a figyelmünket. Ugyan fontos kérdéseket vet fel - milyen eszközöket lehet felhasználni politikai célok elérésére, mik a háború következményei, hogyan lehet manipulálni az egyént és a tömeget - ezek inkább csak a történet szintjén jelennek meg, így egyesek hiányolhatják a nagy kinyilatkoztatásokat. Számomra a leginkább problémás rész azonban a Pell őslakóinak szála. Ezek a kissé majomszerű, természet közeli lények mind a bolygón lévő kolónián, mind az űrállomáson történteknek szemtanúi – és elszenvedői –, és noha egyszer-kétszer szerepet kapnak az eseményekben, én mégis csupán egzotikumnak, sem mint nélkülözhetetlen alkotórésznek tűntek a szememben. Mindenesetre el nem vesznek a könyv élvezetéből. 

A Mélyállomás, ha már női jegyeket keresünk benne, komplex viszonyrendszerrel, érzékletes helyzetbemutatással és érdekes karakterekkel dolgozik – akik közt erős nőket is találunk –, mindezekkel együtt szórakoztató, „reális” űroperaként mintapéldája ennek a tematikának, ami egy évtizeddel később a megújulást követően az egyik legnépszerűbb iránnyá vált a kortárs sci-fiben, valamint a televízió képernyőjén is bizonyított.

2014. július 7., hétfő

A Holtak Szószólója

Orson Scott Card a Végjáték című regényével lett híres, amiben egy fiatal fiú, Ender Wiggin szenvedéstörténetét dolgozta fel az emberiség életben maradásáért vívott háború keretei között. Card a  (Hugó-, Nebula- és Locus-nyertes) folytatás, az 1985-ös A Holtak Szószólója (Speaker for the Dead) előszavában leírja, hogy az első kötet igazából csak azért született meg, hogy a folytatást meg tudja írni. Ender az első kötetben még gyerek, aki küzd saját maga ellen egy olyan helyzetben, ahol a legrosszabb tulajdonságait kell előhívnia az életben maradáshoz. A regény lezárásában Ender, a Fajirtó válik a Holtak Szószólójává, a második kötet pedig a felnőtt Ender megváltástörténete, vagy legalább is annak utolsó stádiuma.

Az emberiség a Száz Világ rendszerében, a Csillagközi Kongresszus égisze alatt virágzik, a kiirtott hangyoktól megörökölt bolygókon túl már új planétákat is benépesített közel fénysebességgel haladó hajóival és az azonnali kommunikációt lehetővé tevő ansible-hálózat segítségével. Az egyik ilyen világ Lusitania, egy jelentéktelen kolónia, ami azonban egy csapásra a legfontosabb hellyé lép elő az emberiség szemében: őslakói ugyanis értelmesek. A háromezer évvel ezelőtti Fajirtás óta az emberiség most találkozik először értelmes lényekkel, és egyfajta vezeklésnek tekintik a pequeninók (malackák) fajával való kapcsolatot. Azonban bármennyire is igyekeznek megérteni ezeket a lényeket, a szigorú törvények miatt nem nagyon jutnak közelebb hozzájuk. Amikor pedig a malackák brutálisan meggyilkolják a kolónia xenológusát, Pipót, az egész rendszer kerül veszélybe. Ugyanakkor valami más is játszódik Lusitanián, egy Novinha nevű kislány lelkében, aki a gyilkosság után elhívja a katolikus világra a Falante pelos Mortost, a Holtak Szószólóját. De senki nem gondolja, hogy az eredeti Szószóló érkezik meg a kis világra, hogy húsz évvel az első gyilkosság után két másik halottról is szóljon, megváltoztatva ezzel nem csak a kolónia, de három faj sorsát is.

Adná magát a helyzet, hogy a Végjáték irányából közelítsünk a regény felé, de ez ugyanúgy botorság lenne, mint hogy azt mondani az első kötetre, hogy az egy szimpla military sci-fi. A Holtak Szószólója egy teljesen más regény, persze, ugyanúgy itt is főleg a lélektanra helyeződik a hangsúly, de egészen más aspektusból. De ne szaladjunk ennyire előre.

A könyv sci-fi, annak egy klasszikus alaptípusát követi, vagyis a technikailag fejlett ember találkozása a nála fejletlenebb, általában törzsi keretek közt élő idegenekkel. Ez a fajta antropológiai sci-fi olyan klasszikusokat termelt már ki magából, mint James Blish A Case of Conscience című regénye, de akár említhetnénk a Verebecskét, vagy C. J. Cherryh Mélyállomását. Card pequeninói és a köréjük felépített világ atyafástól kezdve nagyon érdekes és egyedi, ráadásul olyan rejtélyt sikerült megalkotnia, amivel végig fent lehet tartani a feszültséget és annak lassú feloldása kitölti az egész regényt. Ráadásul a harmadik fél, a Hangy Királynő behozásával csak még komplikáltabbá teszi a helyzetet, amelyet szépen kezel az egész könyv folyamán.

Ebből a hármasságból származik a regény legfontosabb mondanivalója, amit finoman még a könyvnek a malackák rejtélye melletti másik tartópillére, a Ribeira család története alá is húz, ez pedig a megértés fontosságának hangsúlyozása. Ender nővére Valentine, aki elkísérte öccsét hosszúvándorútján a világok közt egészen az utolsóig, ahová már nem követte őt, dolgozta ki a regénybeli gondolatsort. Ennek lényege, hogy az idegeneket több csoportra osztja: utlaning, framling, raman és varelse. A regény fő kérdése a raman-varelse kettősére összpontosít, előbbi a más fajba tartozó idegen, akivel viszont kölcsönös megértésre vagyunk képesek, tehát ők is embereknek tekintendők, utóbbi pedig a teljesen idegen, akiket képtelenek vagyunk megérteni. A pequeninókkal kapcsolatos fő probléma éppen ez: vajon ramanok, vagy varelsék? Ender, a Holtak Szószólója már az első kötetben is azért volt képes legyőzni a hangyokat, mert teljesen megértette őket. Ő az, akinek birtokában van az a képesség, hogy mindenkit megértsen, éppen ezért meg is szeresse azt. A regény és az élet furcsa helyzete az, hogy pont Card beszél a megértésről, ugyanakkor nem szabad, hogy másként lássuk ezeket a mondatokat szerzőjének fényében. A Holtak Szószólója a megértésről szól, arról, hogy gyakran saját előítéleteink rabjai vagyunk, saját hibáink miatt nem látjuk az igazságot, vagy egyszerűen nem tudunk elvonatkoztatni attól, akik mi magunk vagyunk. A legnagyobb bűn az, ha anélkül ítélünk el valakit, hogy megpróbálnánk megérteni. A könyv az elfogadásról is szól, arról, hogy befogadjuk az idegent saját magunk közé, amennyiben az egyenrangúnak találtatott velünk. De nem szabad gőgösnek lennünk, amikor azt vizsgáljuk, valami egyenrangú-e, le kell vetkőznünk saját szűklátókörűségünket ehhez, ami persze nem könnyű feladat.

Azt mondtam, a regény másik fontos eleme a Ribeira család. Igazából azt kellene mondanom, a regény legfontosabb eleme ez, maga a történet gerince. A könyvet botorság lenne csak az idegenek felől megközelíteni, hiszen a pequeninóknál és hangyoknál gyakran idegenebbek az embernek saját fajtársai. Több generációnyi fájdalom és veszteség bontakozik ki ebben a szálban, amit Ender éppen a megértés erejével kezd el feloldani. Klasszikus pszichológiai alapszituáció, az elfojtásból és bűntudatból eredő események, amelyek összekapcsolódnak a szeretet iránti vággyal. Ugyan csak a harmadik kötet, a Fajirtás fogja beemelni „az univerzum képletébe” a szeretetet, de valahogy az egész sorozatnak, Ender egész életének a szeretet áll a középpontjában. Mindenképpen érdemes ezt a könyvet úgy olvasni, mint ami az emberi kapcsolatokról szól. Card ráadásul képes volt élő karaktereket alkotni – ez elengedhetetlen is egy ilyen típusú kérdéskörhöz –, mindenkinek megvan a maga szerepe, viszonya a többi szereplőhöz teljesen életszerű. És persze maga Ender is olyan, amilyennek az előző kötet kisfiúját elképzelnénk felnőve, aki cipeli magával a bűntudatot, és hiába nyújt mások sebeire gyógyírt, saját magának nem képes megadni azt. Ender megváltása a Lusitania, annak lakói, Novinha és családja, a pequeninók és annak felismerése, hogy sosem késő megbocsájtani, akár saját magunknak sem.

A Holtak Szószólója több, mint egyszerű antropológiai sci-fi. Természetesen mint olyan ragyogó, remekül megállja a helyét a science fiction történelmében, ötletei még ma is elevenek és mint regény is remekül írták meg. De a boncolgatott fő kérdések, a szereplők közti dráma, a lelki oldala a könyvnek nagyon fontos olvasmánnyá teszik nem csak az SF kedvelőknek – mennyi könyvre is mondják ezt, már semmi ereje nincsen e kijelentésnek –, hanem mindenkinek, aki nyitott a másikra és saját magára, és vágyik egy megrázó, mégis felemelő történetre.

2014. június 27., péntek

Bábel fiai

Vannak olyan történetek, amelyek évezredek óta együtt léteznek az emberekkel. Számunkra Európában ilyen például Bábel: a torony, amelyet az emberek azért építették, hogy elérjék a Mennyeket, ám ezzel kiváltották Isten haragját, aki megbüntette őket. Olyasmi ez, amiről szinte mindenki hallott. Képes-e egy könyv ma, a XXI. században új értelmezéssel megtölteni ezt a szimbólumot, vagy egyszerűen csak mint eszközt valami olyasmiről szólni, ami nem feltétlenül jut az ember eszébe Bábelről? Az elsőkötetes Moskát Anita ilyesmivel próbálkozott a Bábel fiai című fantasy regényében, és ha nem is a klasszikus Bábel-történetet írta újra, mégis érdekes és elgondolkodtató témákat felvető könyvet tett le az asztalra.

A nagy próféta, Léonard Château parancsára már évek óta épül Bábel tornya, amelyet még az ősök bűne miatt rombolt le az Úr. Most, Léonard vezetésével Isten dicsőségére építik a tornyot. De a próféta nem éli meg a mű befejezését, a hatalmat és a felelősséget fiára, Arzénra hagyja, aki azonban nem képes elviselni ezt a terhet és apja örökségét. Évek telnek el anélkül, hogy foglalkozna a munkálatokkal, az építkezés viszont az utolsó fázisba lépett, ami több problémát is felvet. Mindeközben korunk Budapestjén Dávid, a fiatal, csak önmagával törődő festő hirtelen, minden ok nélkül elveszíti látását. Senki nem tud magyarázatot adni, kivéve az álmai: egy férfi lopta el a látását, hogy Bábel tornya felépülhessen...

A Bábel fiai első regény, és mint ilyen, messze jobb, mint amit az ember várna. A cselekmény, a konfliktusok, a felépített világ, a párbeszédek, maga a szöveg, mind azt mutatják, hogy a szerző bizony nem most kezdett el foglalkozni az írással, és hogy minden igyekezetét és figyelmét arra fordította, hogy a könyvében ne legyen hiba. És nincs is, a könyv amellett, hogy érdekes és fantasyhez mérten kifejezetten sok szállal kötődik a mágikus realista hagyományhoz - nagyon sokáig semmilyen magyarázatot nem kapunk a fantasztikus elemekre, azokat a szereplők és az olvasó is adottnak veszi, nem kezd el a miérteken spekulálni, és ezt nagyon később sem teszi -, még mély mondanivalót is fel kíván dolgozni. Ez pedig nem más, mint a vallás, a vallási hatalom és a vallás által meghatározott társadalmi struktúrák egyik fajtája. Természetesen botorság lenne kijelenteni, hogy a könyv vallásellenes. Csupán arról van szó, hogy a bábeli új vallást, Léonard Château elnyomó, kizsigerelő, az embereket vakhitre és engedelmességre kényszerítő rendszerét állítja pellengérre.

A Bábel fiai esetében ebből a szempontból a leginkább becsülendő az, hogy több akar lenni, mint egyszerű fantasy. Nem spekulál, nem tesz sarkított kijelentéseket, nem ítélkezik anélkül, hogy be ne mutatná, miért illeti egyes szereplőket és rendszereket ítélet. A szereplők közt nincsenek makulátlan figurák - aki van, az hamar áldozattá válik -, mindenki igyekszik a saját céljait elérni, még akkor is, ha embereket, sőt, magát Bábel tornyát kell eszközként használnia. Csupán a két főszereplőben jelenik meg a szolidaritás, Arzénban, a próféta fiában leginkább. A két férfi közül egyértelműen ő az árnyaltabb: Dávid egy önfejű, a következményekkel nem foglalkozó, meg merem kockáztatni, buta alak, aki nem képes nagyobb léptékben gondolkodni (egészen a könyv legvégéig, de ekkor mi már nem sokat látunk belőle). Arzén dilemmája komplexebb. Ezt a komplexitást, számomra a regény két legfontosabb aspektusát az első mondat gyönyörűen prezentálja:

"Arzén a bábeli torony árnyékában az apjára gondolt."

Arzén, a fiú, az örökös, akinek tovább kell vinnie az ügyet, előre meghatározott utat kénytelen követni - már csak azért is, mert Isten küldötte beszél rajta keresztül. Bábel árnyéka itt az apa árnyéka is lehet, a fiúnak apja nyomdokában kell haladnia, akármit is tesz, nem tudja megtagadni azt, amit a bábelieknek Léonard jelent. De Arzén apja nem csupán egy autoriter, elnyomó apa. Ő egy próféta, vallási vezető, Szent, vallásalapító. Léonard maga a vallás, az a vallás, ami megnyomorítja az embereket. Arzén szabadulni akar apjától, az elnyomótól, és így hamarosan rá kell jönnie (még ha csak tudat alatt is), hogy a vallástól is szabadulnia kell. De az élet nem így működik, a fiúnak meg kell békülnie az apjával, hiszen önmagunkban hordozzuk - a regény egy pontján ez egy nagyon szép jelenetben ki is fejeződik - őt, a hatása alakított minket olyanná, amilyenek vagyunk. Így van ez a vallással is: szakíthatunk vele, de nem tagadhatjuk meg, hogy hatása van, még akkor sem, ha ateisták vagyunk. A vallás alapjában nem rossz, nem is a szükséges rossz. Minden attól függ, kinek a kezében összpontosul a vallási hatalom, a Bábel fiai pedig erről szól. Arzén lehetne jó vezető, ha képes lenne feldolgozni apjával való konfliktusát és megfelelően kezelni a bábeli helyzetet. Pszichológiai szemmel nézve a regény eseményei Arzén terápiájának részei. Nem éppen szép terápia, a fiú túl sokáig várt a sebek gyógyításával, így a helyzet elharapódzik - mind saját magában, mind Bábel tornyánál. Végül nagy nehezen eljutunk egy pontra, ahonnan Arzén már képes egyedül is boldogulni, megbékélni hagyatékával és a vallást is átformálni. Ebből a szempontból Dávid csak katalizátor, s mint ilyen, betölti funkcióját, de nagy jellemfejlődésre ne számítsunk nála.

Idősebb Pieter Bueghel: Bábel tornya építése
Mind ez szép és jó. De mint regény azért a könyv közel sem tökéletes. Valahogy nem volt képes bevonni. Ez olyan dolog, amit nem lehet könnyen megragadni: valami hiányzott, amire nekem, mint egy bizonyos fajtájú olvasónak szükségem lett volna. Ezért nem lett maradéktalanul pozitív az olvasásélmény. Leginkább ezt a szereplőkkel tudom megfogni: nem érdekelt az útjuk. Hiába vannak benne a regényben ezek a fent vázolt gondolatok, szöveg szintjén nem merülünk elég mélyre, sem a vallási konfliktus, sem az apa-fiú kérdéskör nem olyan erőteljes, amilyet elvártam volna. Sokan az erőszakosságra panaszkodnak, szerintem viszonyt csak egyetlen olyan jelenet volt, amit valóban zsigerinek éreztem (korábbi novellájából kiindulva), viszont ilyenekből jóval többet is el tudott volna viselni a könyv. A Bábel fiai nem kegyetlen, egyszerűen csak végiggondolja alapkoncepcióját és eszerint jár el. A szereplői is ilyenek, Dávid és Arzén nem szerethető figurák, de nem is kell szeretnünk őket. A probléma az, hogy nem is érdekeltek, túlságosan passzívak voltak, túlságosan szemellenzősek, sokszor úgy éreztem, a cselekmény a háttérben elrobog mellettük, míg ők csak lassan totyognak a cél felé, amit igazából az író festett fel nekik, nem pedig ők jelölték ki maguknak.

Mindezek ellenére továbbra is tartom magam ahhoz, hogy a Bábel fiai az év legérdekesebb magyar szerzőtől született fantasztikus regénye. Okos, intelligens, mer fontos kérdéseket feltenni, még ha nem is mártózik meg bennük nagyon mélyen - ezért írtam, hogy a regény csak akar több lenni egyszerű fantasynél -, karakterei élőek, még ha nem is mindegyikük szimpatikus, nyelvi szinten pedig Moskát Anita hozza azt a szintet, amivel a jövőben még remek műveket fog írni. Meggyőződésem, hogy fontos és érdekes könyvek kerülnek majd ki a kezei közül, a magyar fantasy örülhet, hogy vannak ilyen fiatal tehetségek a pályán.

2014. június 24., kedd

Az utolsó egyszarvú - Két szív

Peter S. Beagle neve azoknak, akik olvasnak fantasyt, ismerős, sőt, le merem fogadni, hogy sokan kedvencüknek tudhatják egyik-másik írását is. Azonban még azok is találkozhattak Az utolsó egyszarvú történetével, akik nem vettek a kezükbe egy könyvet sem Beagle-től, ugyanis 1982-ben egy mára már klasszikus animációs filmet készítettek belőle.

A történet, ami lényegében egy hihetetlen erejű mese, egy erdőben kezdődik. Itt él az a csodás teremtmény, ami legendák és félig elhitt történetek szereplője: az egyszarvú. Ebben az erdőben a vadászok inkább nem merészkednek, és mintha mindig tavasz lenne. De eljut ide egy hír: ez az egyszarvú az utolsó a világon. Vajon igaz ez? Igaz lehet ez? Az unikornis nekivág a világnak, hogy megtalálja társait, útja közben pedig különös alakok szegődnek kéretlen társául: Smendrik, a varázst uralni képtelen varázsló és Zsémbes Marcsa, aki évtizedeken át egyszarvúakról álmodott. Útjuk Zordon király várába vezet, ahol a félelmetes Vörös Bika őrzi az egyszarvúakat. De képes lesz-e beteljesíteni ezt a mesét e csodás teremtmény, vagy a varázsnak és a Sorsnak más szándékai vannak vele és Lír herceggel, a király fogadott fiával?

Beagle regénye elsőre egy szimpla fantasynak tűnik, tényleg olyan, mint egy archetipikus mese. Azonban hamar kiderül, hogy Beagle-nek esze ágában sem volt klasszikus történetet írni, ahol a történetvezetés szabályai szerint haladnak a hősök előre. Kezdve ott, hogy az igazi hős itt nem az egyszarvú vagy társai, hanem Lír herceg, ahogyan a varászló sem olyan nagy hatalmú mágus, amilyet elvárnánk - és nem is amolyan vicces figura, mint a rajzfilmváltozat Smendrikje. A regény állandóan kiszól a narratívából, emlékezteti az olvasót, hogy itt most bizony akármit is tesznek a szereplők, előbb-utóbb a mese szabályai fognak érvényesülni (éppen ebben rejlik valahol a különbözősége a klasszikus mesék elbeszélésmódjától). Persze, a szokásos elemek itt is megvannak, a jó és rossz küzdelme, a szerelmi szál stb. Ugyanakkor észre kell venni, hogy az író ezeket nem feltétlenül úgy jeleníti meg, ahogyan várnánk. Zordon nem klasszikus értelemben vett gonosz: ő egy végtelenül megfáradt és magányos ember, aki önzőségében csak saját boldogságát keresi, és ezért nem képes csak egy ideig élvezni mindent. Még fiát is csak "kezdeti szórakozásnak" tekinti, az egyszarvúak az egyetlen dolgok a világon, amik még fényt tudnak vinni az életébe.

The Last Unicorn Comic Book (kattra megnő)

Ugyanígy a történet sem ott és úgy ér véget, ahogy várnánk. Igen, az egyszarvú beteljesíti a mesét, de ehhez az kell, hogy ellenszegüljön a hagyományos történeti világnak. Mindez pedig igazán Lír sorsán keresztül történik, aki a Két szív című történetben szintén visszatér, amikor Smendrik és Zsémbes Marcsa felkeresik az immár öreg királyt egy utolsó küldetés ügyében. A kisregény sokkal líraibb, sokkal emberközelibb, mint a regény; míg abban a nemes és nemtelen világ ütközik meg, addig utóbbi lényegében a régi, heroikus világ lírai elmúlását meséli el, amikor a varázslók, hősök és egyszarvúk már csak a mítoszok, de leginkább a feledés homályába vesztek.

Természetesen a regény számolatlan réteget, utalást, szimbólumot rejt magában, amit kár lenne kifejteni - és felesleges is, hiszen egy ilyen kvázi-ajánlónak ez nem is célja. Tragikus sorsok, melyeket emlékezetes alakok élnek meg - Smendrik és Lír emelkedik ki közülük, de még az útonállóknak is emberi a története -, egy, a miénktől különböző, varázslatos világ, aminek már csak nyomai vannak, mindez pedig egy saját magára reflektáló, az emberi értékekről szóló történet köré fonva. Ez Az utolsó egyszarvú, melynek szívszorító lezárását nyújtja a Két szív, végérvényesen lezárva a mesét a világ legcsodásabb teremtményéről.

2014. május 19., hétfő

Verebecske

A science fictiont általában a tudományos, racionális irodalom legesszenciálisabb formájának tartják, még annak ellenére is, hogy az abban foglalt tudomány gyakran áltudomány vagy szerzői invenció. Éppen ezért még napjainkban is feltűnést kelt egy olyan sci-fi mű, ami valamilyen módon foglalkozik a vallással, különösen, ha azt helyezi a cselekménye középpontjába. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vallás ne lenne fontos már régóta az SF művekben, tanulmányok és kötetek tucatjai születtek, amelyek ezt a kapcsolatot boncolgatják. Sőt, valahol külön csoportként állnak azok a történetek, amelyek arról szólnak, amikor az ember és vallása találkozik valami mással, valami idegennel, és hogy ez a találkozás milyen hatást fejt ki az emberek eddigi világképében. Részben ebbe a hagyományba is illeszkedik Mary Doria Russell 1996-os regénye, a Verebecske (The Sparrow). A regény azonban érdekes módon elsősorban nem az idegenekkel való kapcsolatfelvételt helyezi a középpontba, hanem a főszereplő hitét és annak vizsgálatát. Talán ennek is köszönhető, hogy a könyv megjelenése után több rangos díjat is elnyert, mint a BSFA-t és a Clarke-ot.

Az emberiség első expedíciója, amelyet egy idegen világ értelmes fajával való kapcsolat miatt indított útnak súlyos kudarcba fulladt. Az első kiküldött csapatból csupán egyetlen ember, Emilio Sandoz jezsuita pap tért vissza, testileg és szellemileg is megnyomorítva - az őt megtaláló második expedíció beszámolója szerint halálos bűnnel a háta mögött. 2060-ban a Jézus Társasága, az Istent és a világot tudós szemmel vizsgáló jezsuiták saját kezükbe veszik Sandoz ügyét, hiszen ugyanez a rend volt az, amelyik az első csapatot küldte a Rakhatra, a titokzatos Énekesek bolygójára, akikről csak annyit tudtak mindeddig, hogy csodálatos éneküket sugározták szét a világűrbe. A regény egyik szála az idegenektől visszatért Sandoz lassú felépülését és kihallgatását követi nyomon, míg a másikban megismerjük azokat az embereket - Sandozt és barátait -, akik az emberiség talán legfontosabb útjára vállalkoztak és hogy mi is történt velük a távoli planétán.

Ahogyan már említettem, a regény nem elsősorban az expedícióról és a kapcsolatfelvételről szól. Az írónő nagyon sokáig építi fel a szereplőit, a viszonyrendszereket és a köztük lévő problémák magvait. Mivel tudjuk, hogy bizony a bemutatott szereplőkből, legyenek bármennyire is szimpatikusak, csupán egy fogja megélni az események végét - ő pedig szörnyű szenvedések árán jut csak haza -, kifejezetten figyelünk mindenre, ami a jövőbeli események kialakulásához, egy esetleges tragédiához vezethet, legyen az szereplők közti feszültség vagy egy-egy karakter személyiségében lévő problémás pont. Viszont ez az építkezés talán már túl sok is, a feszültség, amit a Nápolyban lábadozó Sandoz szála előlegez meg, kezd engedni, ráadásul ezt a feszültséget csak jobban gyengítik a szereplők. Félreértés ne essék, nem a karakterekkel van a probléma, inkább azzal, hogy mindegyikük valahol ugyanolyan. Mindenki sziporkázóan intelligens, megértő, vicces, már-már hihetetlen tulajdonságokkal bír. Egy idő után egyszerűen nem találtam életszerűnek őket, és még az sem segített, hogy azért itt-ott előkerül - kifejezetten érzékletesen és okosan -, hogy néhányan bizony igencsak súlyos terheket hordoznak magukban. Ugyanakkor a regény végeztével visszatekintve ezzel sem kezdett túl sokat a könyv, sokkal erősebb felhasználásra számítottam még az elején.

Viszont ha úgy gondolunk a szereplőkre, hogy igazából a főszereplő szempontjából, az ő személyiségének és történetének építőkövei, akkor ezt talán könnyebben el lehet fogadni. Emilio Sandoz, ez a jóképű, megnyerő, barátságos és intelligens figura áll ugyanis a regény abszolút közepén, hiába indul el végre nagy sokára az expedíció a Rakhatra és történnek ott különféle dolgok. A Verebecske egyetlen emberről szól. Ő a verebecske, akire Máté evangéliuma (10:29-31) utal, ki nem hull le Isten figyelme nélkül. Bár a regény sci-fi, és az idegenekkel való kapcsolatfelvételt használja fel, nem  arról szól, hogy az idegenek léte, az ő vallásuk vagy az, hogy be kell illeszteni őket egy világképbe, hogyan hat Sandoz atyára és hitére. Russell, ezt el kell ismerni, sokkal érdekesebben használja fel az idegeneket: milyen az, amikor egy ember rálel az Univerzum, Isten csodájára, és úgy érzi, egész életének a célja ennek a csodának a felfedezése és megélése volt - lényegében Isten befogadása -, végül azonban a legsötétebb sötétségbe vettetik. Jób története juthat az ember eszébe, viszont míg az egy mára hihetetlen bibliai történet, addig a Sandozzal megtörténő események sokkal közelebb állnak az olvasóhoz - érdekes kérdés lenne, egy fikciós mű ami egy idegen bolygón játszódik miért képes jobban hatni egy bibliai történetnél. Ugyanakkor igazat kell adni azoknak, akik felteszik a kérdést: miért van feltétlenül szükség egy sci-fi felépítéséhez egy ilyen példabeszéd elmondásához? Lehetséges, hogy ezt egy történelmi vagy kortárs miliőbe helyezve is el lehetett volna mesélni - de el kell fogadni, hogy az írónő a sci-fi helyzetet választotta (ennek megokolására később még visszatérünk).

A Verebecske elsősorban tehát Sandoz története. Ő egy végtelenül szimpatikus szereplő - még annak ellenére is, hogy élettörténetének egyes elemei kicsit túlterhelik a karaktert -, aki komplex viszonyt ápol istenével. Ez a viszony kerül pellengérre először egy szerelem megélésének problémájával, majd az Énekesek csodájával illetve a szörnyű tragédiákkal. Már volt arról szó, hogy a regény túlságosan is vastag, nagyon sok jelenet és leírás kihagyható lett volna. Ez itt is igaz abban az értelemben, hogy hiába foglalkozik elég sokat ezekkel a problémákkal az író, talán még nagyobb hangsúlyt lehetett volna fektetni ezekre - személy szerint a szerelmi szál problémájánál éreztem, hogy ez többet érdemelne, jobban árnyalhatná azt a dilemmát, amit Sandoz megél. Persze a történet végül megadja Sandoznak és az olvasónak a végső pofonokat, szembesít azzal, hogy Isten csodája a legritkább esetben sem makulátlan, és hogy az önhittség talán a legnagyobb bűn, amit a vallásos vagy ateista ember bizonyos esetekben megejthet. Ez az önhittség ráadásul nem csak Sandoz bűne: ez társainak is bűne, akik szinte mint egy cserkészcsapat érkeznek meg az idegen világra, csillogó szemű, naiv kisgyerekekként. Erre a naivitásukra ráadásul az expedíció zökkenőmentessége rá is segít, nem csoda hát, ha az első haláleset egyes szereplőkben olyan reakciókat vált ki, amitől az ember a falra mászik. De önhittek voltak a jezsuiták is, akik útnak indították az expedíciót. Ezért fizették meg a regényben a szereplők azt az árat, ami miatt Sandoz magára vette a bűntudatot és ezen felül is igyekezett saját magát büntetni. Ez persze egy sokkal több rétegből álló dolog, Russell a karakterével kapcsolatban igyekezett minél árnyaltabban felépíteni azt, amiért a szereplője önmagát sanyargatja.

Végezetül érdemes szót ejteni a sci-fi elemről, az idegen világról. Ami a Rakhaton élő idegenek világának központi furcsasága és ami lényegében az egész tragédiát okozza, nagyon érdekes ötlet, szépen építi fel rá az idegenek társadalmát és az egész Rakhatot. (Az ötlött még fel bennem, hogy miért tűnik úgy, azokban a sci-fikben, ahol egy eszmeileg/spirituálisan eltérő kultúrát akarnak ábrázolni, kissé mintha a földi keleti kultúrákat vennék alapul - jelen esetben a nyelv és főleg a nevek okozták bennem ezt az érzést.) Ugyan a történetben nem olyan erős az a párhuzam, amit a kötet végén közölt interjúban említ a szerző, nevezetesen, hogy arra kíváncsi, el lehet-e kerülni azokat a hibákat, amiket pl. Amerika felfedezése során ejtettek az európaiak - köztük a jezsuiták is -, de érthető és védhető az az állítása, miszerint ezért volt szükség a sci-fire a történetébe. És tény, egy ilyen szembesülés, az, hogy a főhős egy teljesen idegen világban is meg véli találni az istenit, sokkal erősebbé tudja tenni a könyv végét. A végső csattanó azonban sajnos hiába van jól felépítve és előkészítve, itt is igaz a túlírtság: túlságosan hosszú a felvezetés, túl későn jön a csattanó. Ha rövidebb lett volna a felvezetés, sokkal erősebben ütött volna az amúgy érzelmileg elég erősre sikerült, katartikus vég, amikor minden kérdés megválaszolásra kerül, minden szál elvarródik, és Sandoz is megkapja a maga feloldozását. Valahogy az egész könyv ezen bicsaklik meg, a túlírtságon, a szószátyárságon, egy-egy szereplő már-már tenyérbemászó "jófejségén". Kiveszik az életszerűség a regény egy részéből.

A Verebecskét tehát mindenképpen érdemes elolvasni, annak pedig, aki nyitott és fogékony egy olyan istenkeresésre, mint amilyen Emilio Sandozé, valószínű maradandó élményt fog nyújtani. Mint ötletközpontú science fiction nem nyújt sokat, de mint lélektani sci-fi nagyon jól teljesít. A Rakhat népének bemutatása ugyan bizonyos mértékben csak felszínesen sikerült, de ennek ellenére is érdekes planétát teremtett az írónő, ahova a folytatásban, az 1998-as Children of Godban a jezsuita főhős újra visszatér. Ami pedig a hit kérdését illeti, ezt a regényt méltán emlegetik a vallás és sci-fi kapcsolatában nagyon sokszor, ugyanis valahol arról a fajta (vak)hitről beszél, amibe sokan könnyedén beleeshetnek, ugyanakkor talán képes betekintést nyújtani egy ateista számára abba a világba, amilyenben egy istenfélő él, és meg tudja mutatni, hogy bizony az ugyanúgy lehet jó, mint rossz, ugyanúgy vannak pozitív oldalai, és az emberek alapvetően ugyanolyanok, még ha a motivációik mások is.