2015. augusztus 27., csütörtök

Érzékeny búcsú a birodalomtól

Van az úgy, hogy az ember nem vágyik hatalmas és összetett eszmefuttatásokra, epikus intrikákra és mély karakterdrámákra. Egyszerűen csak szeretne kikapcsolódni, valami rövid, de szórakoztató könyvvel elütni a szabadidejét. Erre pedig egy régi vágású sci-fi olvasónak remek lehet az idehaza teljesen félrevezető kiadásban, Érzékeny búcsú a birodalomtól címmel megjelent Brian Daley regény, ami valójában Requiem for a Ruler of Worlds, és 1985-ben jelent meg. Nyilván, mivel Daley-t a Star Wars regényekről ismerték idehaza (ma is főleg arról ismerik), ezért nem meglepő, ha az egész könyv külsőre hasonlít ezekhez (még a logó is ott virít a borítón). És ugyan a háttérvilág teljesen más, azért ebben a történetben sem kell csalódnia senkinek, aki egyszerű kalandra vágyik.

Ugyanakkor Daley jelen univerzuma összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Az emberiség Harmadik Lélegzetének idején járunk, az űrcivilizáció harmadik kiteljesedésekor. Caspar Weir, egy tizenkilenc világból álló - galaktikus léptékkel mérve jelentéktelen - birodalom "igazgatója", aki végrendeletébe titokzatos indokok által vezérelve, az utolsó pillanatban egy földi hivatalnokot is bevesz. A Föld mintegy kétszáz éve, egy vesztes háború óta magába fordult, idegengyűlölővé és merev bürokratikus rendszerré vált. Hobart Floyt egy jelentéktelen kis senki, aki szabadidejében családfakutatással foglalkozik, ám egy csapásra a Föld legismertebb emberévé válik, hiszen el kell utaznia a távoli csillagbirodalomba a titokzatos örökségéért. Persze a földi kormány szándéka szerint azt be kell szolgáltatnia a vezetőknek, de mivel a földieknek nincs semmilyen hatalma az űrben, ezért egy űrjárót, a Földön kiránduló Alacrity Fitzhugh lesz Hobart útitásra - még ha nem is saját akaratából.

Természetesen mivel ez egy színes, szagos űropera, ezért hőseink kalandjai abból állnak, hogy néhány állomáson elidőznek, az olvasó pedig megismerkedhet a szerző által kiötlött jobb-rosszabb jövőbeli helyekkel, csoportokkal, fajokkal. Daley szerencsére nem vette komolyan magát és a világát, és bár nagyon érződik a könyvön, hogy már harminc éves, azért egy-két dolog még ma is pofátlanul vicces, különösen ami az idegen lényeket illeti. Ugyanakkor a cselekmény néha borzasztóan le tud ülni, és a könyv utolsó harmadában többször jut az ember eszébe a "csak ezen legyünk túl" gondolat.

A másik nagy erénye a könyvnek, hogy szerethetőek a szereplői. Ho és Al - ahogyan röviden egymást nevezik - nem éppen mély figurák, de vannak olyan karakterjegyeik, amelyek szimpatikussá teszik őket. Egyikük a naiv, ismeretekkel nem rendelkező, de azért talpraesett és találékony figura, a másik a nagyszájú, vagány, kissé beképzelt, de intelligens, érzékeny, és a múltjában titkokat rejtő űrbéli. A két figura jól kiegészíti egymást, és bár sose lesznek olyan emlékezetesek, hogy hivatkozzunk rájuk, de a könyvben nagyon is jól megállják a helyüket. 

Nem is tudom, melyik az elrettentőbb borító...

És amin én magam is meglepődtem: Daley képes nagyon érdekesen csavarni a történetet. Eleve a kiindulási helyzetet, a Föld világát és kapcsolatát az űrbéliekkel egészen jól kitalálta, de az igazi meglepetést a könyv végén felsejlő intrika. Mert a regény története ugyan véget ér, de a szereplőké nem, mert az örökség még nem kerül Hobart kezébe, csupán megtudja, mi is az valójában. Ezzel együtt viszont felsejlik, hogy bizony komoly erők mozognak a háttérben, akikkel már a regényben is, de a folytatásokban minden bizonnyal meg kell küzdeniük a főhősöknek.

Viszont mindezekkel együtt ez egy ponyva, a szó kellemes értelmében. Nem tör nagy babérokra, nem akar sci-fi megújító klasszikus lenni, kellemesen akarja szórakoztatni az olvasóját. Nyilván ez egyfajta bűnös élvezet mindenkinek, aki a komolyabb hangvételű szocio-SF-hez vagy modern űroperákhoz szokott, de egyáltalán nem olyan rossz választás, mint amilyen lehetne. Nem tökéletes, nem is mérhető a nagy nevekhez, de van annyira izgalmas és érdekes, hogy az embert érdekelje a folytatás.

2015. augusztus 16., vasárnap

Az elveszett rakéta

Hal Clement amerikai író Az elveszett rakéta (angolul a frappánsabb Mission of Gravity) című, legismertebb regényének magyar utószavában Kuczka Péter a könyvet mint az Új Hullám egyik legfontosabb ellenpontját említi. Kuczka szavaiban az Új Hullám kifejezetten romboló hatású már-már anarchista mozgalomnak tűnik, míg Clement írása és ez a fajta hard science fiction a megfogalmazásban "az igazi science fictionként" tűnik fel előttünk. Viszont ez az eredetileg 1953-ban megjelent regény éppen a szigorú tudományossága miatt lesz orvosi lova az évtizedekkel ezelőtt írt hard SF műveknek, amin tökéletesen be lehet mutatni, mik is a hátulütői és az esetleges előnyei egy ilyen könyvnek.

A könyv története nem túl bonyolult. A távoli Meszklin bolygó tanulmányozásával foglalkozó emberi űrhajósok az idegen világ szélsőségesen erős gravitációja miatt - az egyenlítőnél 3G, a sarkoknál több, mint 600G - kénytelenek az itteni intelligens őslakosok egyikének, a 40 centis kis féregszerű lénynek, Barlennannak a segítségét kérni. A Meszklin tengerein kereskedő Barlennan Bree nevű hajójával és bátor legénységével nekivág, hogy a déli féltekéről az Egyenlítőn - a Peremen - átjutva elérjék az északi sark közelében leszállt első földi rakétát, amivel azonban megszakadt az emberek kapcsolata. Barl és társai az út során a bolygó különös fizikai tulajdonságainak és az eddigi idegen világrészek lakóival való találkozásoknak köszönhetően nem kevés kalandba keverednek, míg végül eljutnak a rakétához, ahol aztán a kis lény is előállhat régóta dédelgetett tervével.

Ne kerteljünk, ez a regény nem öregedett valami szépen. A stílusa csikorgós és száraz, nem hogy költőiség, de még egy kis könnyedség sem szorult belé, a száraz leírásokat és a célratörő párbeszédeket csak a nagyobb történeti fordulópontoknál szakítja meg egy-egy megrendítőnek szánt előreutalás ("akkor még nem tudták, hogy"), vagy itt-ott egy humorosabb megjegyzés (ami vagy működik az olvasónál, vagy nem). Teljesen jól látszik, hogy a szerzőnek nem az volt a célja, hogy szép szöveget alkosson, hanem hogy tudományos problémákat magyarázzon meg. És az tény, hogy ezt meg is teszi, csak nem valami könnyű megemészteni a különféle, a legunalmasabb fizikaórákat idéző stílusú előadásokat. Ráadásul a rosszul öregedés itt hatványozottan előjön, ugyanis kifejezetten fájó, amikor a problémák abból adódnak, hogy például a csillagokat átszelő, bolygókat benépesítő embereknek nincsen a Meszklin feltérképezéséhez megfelelő űrszondájuk. 

Egy szemléltető ábra

A könyv, mint hard SF, ragaszkodik azokhoz a tudományos elképzelésekhez és világképhez, amely az ötvenes években létezett. Az ember persze nem tudja elképzelni, hogy milyen egy a Földnél többször nagyobb, annál sokkal gyorsabban forgó bolygó, aminek teljesen más a légköre és a tengerei a hatalmas gravitációs erőknek köszönhetően. De ma már kifejezetten furcsán tud hatni, amikor az emberi asztronauták rácsodálkoznak bizonyos jelenségekre, amiket később a legtermészetesebb módon elmagyaráznak, mint ami egyértelmű. Bennem kissé azt az érzést keltette, hogy itt mindenki azért csak később jön rá a dolgokra, hogy elmagyarázhassák Barlnak és az olvasónak. Ezt pedig nehezen tudtam beleilleszteni a XXI. század tudományos látásmódjába - amit bennem éppen az elmúlt évtizedek sci-fijei mélyítettek el.

Stephan Martiniere
Pedig biztosan sokat tanulhattam volna a könyvből, ha fizikaórán szemléltető példaként kerül elő egy agilis tanár előadásában, nem pedig egy nehézkes szövegben - ami valószínű azért is nehezebben befogadható számomra, mert a fordítása is közel negyven éves. Meg kell hagynom, van abban valami bájos, amikor egy olyan lény szemén át látjuk a világot, aki 5 centivel magasodik a föld színe fölé, és el sem tudja képzelni, mi az az ugrás vagy dobás. Érdekes gondolatkísérlet a Meszklin, csak sajnos egy idő után nem kifejezetten érdekel, mi történik a meszklinitákkal. Ugyan újabb és újabb akadályok elé kerülnek, de ezek sem hozzák izgalomba az embert - még talán akkor tudott a legjobban érdekelni a sorsuk, amikor más bennszülöttekkel kerültek konfliktusba, de ott is  igazából az foglalkoztatott, miben mások és miért. De ezek a részek sem voltak annyira erősek, hogy kiemeljék a könyvet az átlagos színvonalból.

Ez sajnos a hard SF sajátja: könnyen elavulhat. Szerencsére - véleményem szerint éppen a Kuczka által kárhoztatott Új Hullám hozadékaként - a mai hard sci-fi sokkal inkább enged a fantáziának, sokkal merészebb, több teret hagy a képzeletnek, így el tudja kerülni valamennyire ezt a csapdát. Emellett pedig ma már kevés szerző engedi meg magának azt a luxust, hogy a történetet teljesen marginálissá tegye, hogy tudományos tézisek gyűjteményévé változtassa a könyvét - de azért vannak ilyenek, elég csak Kim Stanley Robinson 2312 és Aurora, vagy David Brin Existence című könyveire gondolni. Mindenesetre ma a hard nem feltétlenül emészthetetlent jelent, és bár lehet, hogy sokan jobban kedvelik azokat a könyveket, amikben a tudományt könnyebben megérthetik, én inkább a extravagáns, mozgalmas, és a tudomány új távlatait felvillantó hard science fiction mellett teszem le a voksomat.

2015. augusztus 12., szerda

Hotel Sapiens

A Hotel Sapiens, a finn Leena Krohn 2013-as regénye szinte azonnal becsapja az olvasót. Elhiteti velünk, hogy egy posztapokaliptikus sci-fit olvasunk, ahol mesterséges intelligenciák egy épületben néhány embert tartanak életben, amolyan „díszpéldányokként”. Azonban ez a könyv korántsem science fiction. Használja ugyan a sci-fi elemeket, de az ember gyorsan rájöhet, hogy itt valami egészen másról van szó, mint amit akár csak a fülszöveg is sejtet.

Amilyen rövid ez a könyv, legalább annyira furcsa. Már a kezdésnél meglepett, ugyanis nem számítottam rá, hogy egy ilyen könyvben a chemtrailről fogok olvasni – ennek az összeesküvés-elméletnek a lényege, hogy a repülők kondenzcsíkja valójában méreg, amit egy titokzatos hatalom permetez szét a Földön. Pedig ekkor még szinte semmit sem láttam abból, amit a könyv tartogatott a számomra! A huszonhét rövid fejezetben megismerhetjük a Hotel Sapiens lakóit, akik furcsábbnál furcsább dolgokat vallanak be magukról. Van itt virágárus, pszichiáter, tanár, csaló, de még Közönséges Ember is – akire azért ragasztják rá a nevet, mert önmagára mindig így hivatkozik. Ezek a lakók mindegyike valamilyen különös módon tekint a valóságra, van, aki halottakkal levelezik, más a hangyák szavait érti, megint más csupán egy test nélküli árnyék. A könyv hamar felkínálja az olvasónak a nyilvánvaló értelmezést, vagyis hogy bizony a robotnővérek, a láthatatlan Őrzők, a falakon kívüli elpusztult világ nem is az, aminek a lakók látják. Lényegében az egyetlen komolyabb fordulat ez, ami inkább csak egyfajta értelmezése a könyvnek. Elhihetnénk, hogy minden úgy történik, ahogyan a szereplők elmesélik, de mégis, a normalitáshoz szokott agyunk kétkedni kezd.

De mi is a normalitás? A Hotel lakói szemmel láthatóan nem követik azokat a normákat, amiket akár csak az olvasó. Ez lenne a könyv üzenete? Hogy a világ tele van furcsa alakokkal? Hogy a legkülönfélébb modern problémák őrülteket teremtenek? Bevallom, a regény olvasása közben végig kerestem a kulcsot a könyv feloldásához, megértéséhez, de nem leltem rá. Hiába volt néhány rész, amit kifejezetten élveztem, vagy ami a maga nemében viccesre vagy megindítóra sikerült, összességében nem láttam magam előtt az egész képet. Több olyan fejezet is volt, amit képtelen voltam értelmezni, pláne beilleszteni a többi közé. Ez bizony nem egy egyszerű, könnyen fogyasztható és értelmezhető könyv. Ahány olvasó, annyi értelmezése lesz, annyiféle módon fogja ki-ki a maga előismeretei, elképzelései, habitusa szerint látni a Hotel Sapienst és lakóit.

Örültem volna, ha sikerül kerekebb és hosszabb bejegyzést írnom a könyvről, de sajnos én nem láttam a könyv mondanivalóját, nem tudom, nekem adott-e valamit az olvasás, tudnám-e azt mondani, hogy „igen, ez egy maradéktalanul jó könyv”. Egyáltalán nem bántam meg az elolvasását, mert elgondolkodtatott, csak úgy érzem, nem azért mert a felvetett témái rezonáltak bennem, hanem mert igyekeztem megtalálni, milyen témákat is vetett fel. Ritkán adódik olyan könyv, amit nem tudok megfogni, de ez a könyv ilyen. Érdekes, izgalmas és ötletes szöveg, ami a kortárs szépirodalom legtöbbjével ellentétben okosan és a saját elképzelései szerint koherensen használja fel a sci-fi adalékokat, de mindenkinek meg kell küzdeni az értelmezésével.

2015. augusztus 4., kedd

Stallo

Adva van egy könyvsorozat, amiben a kortárs világirodalom érdekes műveit szeretnék bemutatni, ez a József Attila Kör Világirodalmi Sorozata. Ezt idén felkarolta a Libri Kiadó, azzal a felkiáltással, hogy ebben olyan műveket kívánnak megjelentetni, amelyek a szépirodalom és a populáris irodalom határmezsgyéin mozognak, felhasználják a popkult irodalom elemeit és eszközeit, teszik mindezt szépirodalmi keretben. Ennek az irányvonalnak az egyik kötete volt Stefan Spjut svéd szerző 2012-es Stallo című vaskos könyve - én pedig megbizonyosodtam, hogy valaki itt nagyon nem ért valamit.

Bár mindenki ódzkodik kimondani a való tényt, ez a könyv egy fantasy. Kortárs környezetben játszódik, igen, napjaink (2004) Svédországában, és a címszereplő lényeken kívül semmi természetfeletti nincs benne, de ez akkor is fantasy. Adva vannak a skandináv népek mesés lényei, akiket sokféleképpen neveznek, de a legtöbben a trollt ismerik. A regény elején elrabolnak egy kisfiút az anyjától egy erdei viskóból, majd kiderül, hogy az anya szerint a rabló egy troll volt. Harminc évvel később Susso Mirén, a legendás természetfotós unokája megszállottan kutatja a trollokat és mindent, ami a hozzájuk hasonló legendás skandináv lényekhez kötődik. Mindezt pedig azért teszi, mert nagyapja egyszer lefotózott egy emberszerű, de nem ember lényt egy medve hátán. Susso és családja hamarosan belekeveredik egy gyermekrablásba, és a saját privát nyomozásuk során lassan egyre inkább megbizonyosodnak róla, hogy a trollok valóban léteznek - és emberi segítőik is vannak.

Adva van tehát egy klasszikus helyzet, a normális, reális valóság szembekerül az irreálissal. Ezzel a résszel rendben is volnánk, az író világában az emberek következetesen nem vesznek tudomást a természetfelettiről, egyrészt mert semmi igazán kézzelfogható bizonyíték nincsen, másrészt azért, mert akkor alapjaiban rendülne meg a valóságba vetett hitük. Ez benne van a könyvben, és amíg csak sejteti a szerző, hogy a gyerekrablók mágikus lények, addig minden jól is működik. A kezdő rész, ami a múltban játszódik, a rejtélyes jelenségekkel komor és már-már félelmetes atmoszférát teremt. De a regény egyik szála pont azokról szól, akik a trollokat őrzik (kiszolgálják?), és ez bizony csorbít a rejtélyen.

Ami azonban még ennél is sokkal nagyobb baj, az nem abból következik, hogy a regényben van-e fantasztikus elem, vagy sem. Először is túl hosszú a könyv. És most nem a szokásos túlírtságra gondolok. Nagyon sok olyan, pár oldalas rész van, amiben nem történik semmi. A cselekmény nem megy tőle előre, a szereplőről nem tudunk meg többet, ahogy másról sem. Egyszerűen annyi történik, hogy a karakter eszik, kifújja az orrát, pisil - nem tudom, ez valami északi jellegzetesség-e, de az írónak szemmel láthatóan különös vonzódása van a testnedvek iránt - vagy egyszerűen csak lébecol. Ezek az üresjáratok megjelennek a leírásoknál is, még a regény végén, az izgalmas leleplezést is olyan vontatottan képes megírni az író, hogy az embert már egyáltalán nem is érdekli, mi fog történni. Elhiszem, hogy fontos dolognak tűnt a realizmus, ezért ír le olyan jelentéktelen momentumokat is, mint hogy mit esznek már huszadjára is a szereplők vagy hogy pontosan milyen márkájú kocsival találkoznak, de ez ilyen mértékben már nevetséges. Nem attól lesz valami szépirodalmi, hogy ennyire görcsösen ragaszkodik a leírásokhoz. De még ha csak a leírásokkal lenne baj. A főhősök karakterei még úgy ahogy rendben is volnának, de a cselekedeteik és a párbeszédek borzalmasak. Tudom, ez nagyon rosszmájú kijelentés, de néha úgy viselkednek és beszélnek, mintha valamilyen szellemi sérüléssel élnének. A párbeszédekben védhetnénk azzal, hogy Csehov hősei is elbeszélnek egymás mellett, de ilyen szintű kommunikációs defektus, ami egyes jelenetekben megnyilvánul, már-már szürreális. És ez a mellékszereplők esetében csak hatványozódik, konkrétan több olyan figura is feltűnik, aki mintha teljesen elveszítette volna a kapcsolatát a valósággal. Nem tudom, ez szándékos írói fogás volt-e, vagy így sikerült, mindenesetre nagyon zavaró.

Már csak azért is, mert ez tényleg egy hatszáz oldalas könyv, amibe alig jutott izgulni való fordulat. A trollok és egyéb mágikus lények érdekesek lettek volna, és róluk többet is megtudtam volna - vagy csak többször láttam volna őket -, de a rejtélyesség miatt érthetően sokszor csak sejtetik, milyenek is valójában. Viszont így nem marad semmi, amiért érdemes lenne olvasni, ugyanis a fő csattanókat már a könyv elején ellövik, az állandó tényutak, lassú narráció, leírások, üresjáratok miatt pedig hamar elveszíti az ember a türelmét. Még a száraz tények átadása is izgalmas tud lenni a szövegben, mert akkor legalább úgy érezzük, valami lényegi információhoz jutunk - még ha a sok szövegből csak a töredékét is használja a történet. Az pedig, hogy miért volt szükség három nézőpontra a regényben, még mindig rejtély számomra, ahogyan az is, hogy mit adott hozzá az olvasáshoz a Mirén família kusza családi viszonya...

Tehát van egy túlírt, unalmas, fantasztikus elemeket használó könyv, amit úgy reklámoznak, mint a szépirodalmat, ami áthidalja a szakadékot a popkult és a magaskultúra között. Ezzel nekem csupán az a bajom - függetlenül attól, mennyire nem tartom jó regénynek a Stallót -, hogy nem látom, mi alapján mondják ezt. Azért, mert történelmi alakokat használ fel, ilyen kontextusba helyezi a fantasztikumot? Ez a fantasy sajátja, még én sem lepődöm meg, ha ilyesmivel találkozom, pedig nem sok fantasyt olvasok. Vagy a realizmusa miatt? Tessék több urban fantasyt olvasni. A túlcsorduló leírások miatt? Ilyenkor mindig azt érzem, ezzel csak megerősítik a zsánerolvasókban azt az előítéletet, hogy a szépirodalmi szövegek olvashatatlanok. Az egésznek olyan felhangja van, mintha a) a popkult nem termelhetne ki olyan műveket, amik semmivel sem maradnak el a szépirodalomtól, b) a szépirodalom képes egyedül megnemesíteni a fantasztikumot, c) azzal, hogy nem mondjuk ki, hogy fantasy, máris kevésbé vállalhatatlan egy mű. 

De valószínű túlságosan is félrevittem az értelmezést, ez az írás a regényről szólt, nem a sorozatról. És nyilván senki nem akar rosszat ezzel, csak mivel egy gyenge fantasyt olvastam egy "tematikákat és irodalmi szinteket áthidaló, rejtélyes regény" helyett, becsapva érzem magam, és sokkal jobban felerősítem magamban az ilyen és ehhez hasonló próbálkozások kapcsán jelentkező rossz érzéseket. Én továbbra is igyekszem nyitottan állni az ilyen koncepciókhoz (tisztában vagyok vele, hogy néha nehezen megy), bízva abban, hogy esetleg valami olyasmi is kisülhet belőlük, amit én is élvezni tudok. És ha ebben a PopArt sorozatban (az előzetes híreszteléseknek megfelelően) sci-fi közeli mű  is meg fog jelenni, azt is mindenképpen el fogom olvasni. Csak legfeljebb sokkal óvatosabb leszek vele.

2015. augusztus 2., vasárnap

A Yan játékmesterei

Nemrégen röppent fel a hír, hogy magyarul is meg fog jelenni John Brunner sci-fi klasszikusa, a Stand on Zanzibar (Zanzibár címen). Brunner is azok közé a szerzők közé tartozik, akik a science fiction nagy hatású műveit írták, de magyarul csak életművük kevésbé fontos kötetei jelentek meg. (Brunner mellett ilyen még például Samuel R. Delany.) A Yan játékmesterei (The Dramaturges of Yan) sem mondható éppen korszakalkotó írásnak, nem is akar az lenni, ennek ellenére egy igencsak kellemes és érdekes olvasmány 1972-ből.

A történet nem túl hosszú, pár nap eseményeit meséli el a Yan bolygón, amelynek lakói évezredekkel ezelőtt visszasüllyedtek egy idilli állapotba, nem érdeklik őket a technikai vívmányok, a bolygójukra érkező embereket is csupán a fiatal yanbeliek rajongják körbe. Azonban amikor megérkezik ide a legendás Gregory Chart, ez a Galaktika-szerte ismert illuzionista művész, a bolygó és őslakóinak múltjából egy sötét rejtély kezd kiemelkedni, ami magyarázatot ad az itteniek "civilizációs apátiájára" és a bolygó holdjának évezredekkel ezelőtti titokzatos pusztulására.

A regény magán viseli a hatvanas-hetvenes évek SF-jének minden jellegzetességét. Az eredetileg magazinban megjelent történet nem törekszik grandiózusságra, végig emberközeli marad, még akkor is, amikor éppen egész civilizációk sorsáról beszél. A feldolgozott témák - mint például az eltérő kultúrák viszonya - az Új Hullám szellemiségét követi, akárcsak az olyan ötletek is, mint a Yanen használt drog vagy az ember és idegen közti szexuális viszony fejtegetése. Ne egy hippiregényre gondoljunk, az éteri Yan magán visel az emberek számára brutálisnak tűnő jegyeket, és a könyv végére kiderül, hogy bizony a földiek nagyon is félreismerték az idegeneket. Legjobban azonban bennem mégis a művész és közönségének a viszonya, az ezt boncolgató részek hagytak nyomot. Chart, és egy másik központi szereplő, a költő Marc Simon is művész, akik az idegen világon az új utakat, saját korlátaik kitolását keresik, azt, hogyan tudnának elérni egy magasabb művészeti formát, ami túllép saját kultúrájuk (fajuk) keretein. Azonban míg Simon az emberi lépték miatt átlátja a következményeket, amiket műve okozhat, addig Chart vakbuzgó keresésében eltávolodik mindenkitől, így viszont elveszíti azt, ami a művészet célja.

Azt írtam, a regény a korszak minden jellegzetességét magán viseli, és én ide sorolom a történet esetlenségét. A regény lassan épül fel, megismerünk minden fontosabb figurát és alkotóelemet, majd egy hirtelen váltással bele is csöppenünk Chart ténykedésének következményeibe. Kissé túlságosan is gyorsnak, esetlegesnek éreztem ezt az átmenetet, ráadásul a könyv utolsó részében felbukkanó fajsúlyos kérdések mintha csak érintőlegesen, kissé szentenciaszerűen lettek volna kifejtve, ami bennem hiányérzetet hagyott. Sokkal jobban el tudtam volna viselni, ha a szerző még rááldoz 30-50 oldalt, és jobban kifejti, mit is gondol ezekről a témákról. Talán az eredeti megjelenés helyén voltak terjedelmi korlátok, vagy Brunner korához képest én vagyok más narrációs stílushoz szokva, mindenesetre bármennyire is érdekes és meglepően eredeti regény is A Yan játékmesterei, maradt bennem egy kis űr, olyasmi, amit általában az ehhez hasonló regényeknél érezni szoktam (ilyen volt például Frank Herberttől a Heisenberg szeme, ott is hasonlóan hirtelennek éreztem a befejezést). Kissé azt az érzetet keltette a regény ezen része, mintha nem az olvasóra bízná a rejtélyek megfejtését, hanem gyorsan, egy-egy lényegre törő párbeszéddel adná hozzá a megértéshez szükséges elemeket a regényhez.

Mindehhez persze hozzátartozik, hogy magyarul egy ideológiailag erősen ellenőrzött közegben jelent meg ez az igencsak "újhullámos" könyv, ami ugyan nem forgatta fel a hazai sci-fi kiadást, de üde színfoltként reprezentálhatta azokat a változásokat, amik a hatvanas-hetvenes években végbe mentek a science fictionben.

2015. július 20., hétfő

A kauzalitás angyala

Tudjátok, milyen nehéz egy olyan könyvről objektíven beszélni, ami a legmélyebb gyermeki rajongást hozza elő az emberből? Mert lehetne lelkendezni, szuperlatívuszokban beszélni egy ilyen regényről, de az miben különbözne a neten fellelhető legegyszerűbb véleményektől? Aki a háta mögött tudhat több mint hét éves blogger-pályafutást, kritikák és komoly esszék tucatjait, az igazán összekaphatná magát, akármilyen könyvről is legyen szó.

Pedig elsősorban tényleg csak azt tudom elmondani Hannu Rajaniemi trilógiájának utolsó kötetéről (a Kvantumtolvaj és a Fraktálherceg folytatásáról), A kauzalitás angyala című könyvről, hogy valahol zseniális alkotás. Vagy én nem olvasok elég űroperába oltott hard SF-et, mindenesetre ilyen típusú könyvvel – az előzményeken kívül – még nem volt dolgom.

A korábbiakból megismert mestertolvaj, Jean le Flambeur az elpusztult Földről épp a külső bolygók felé tart, hogy megmentse az oorti harcost, Mielit, mielőtt a szobornoszt – a Belső-Naprendszert uraló, digitálisan tárolt személyiségekből álló civilizáció – vagy a zokuk – a szerepjátékos geek-kultúrából merítő poszthumánok a Szaturnuszról – elfognák őt. Azonban a lány minden igyekezete ellenére a zokukhoz kerül, Jean pedig kénytelen Matjek Csen, a szobornoszt alapítójának korai személyiségváltozatával ellopni régi űrhajóját, hogy segítségével még közelebb kerüljön saját múltjához, ezáltal pedig a világ megmentéséhez. Ugyanis a szobornoszt és a zokuk utolsó nagy háborújukra készülnek, de nem ők a legveszélyesebb szereplők ebben a játszmában.

Szívesen mondanám azt, hogy a regény nem ennyire kaotikus, mint ez a hevenyészett, az előzmények ismeretének hiányában érthetetlen zanza, de a helyzet pontosan ez. Rajaniemi univerzuma még mindig majd szétrobban, annyi mindent zsúfolt bele, amit elsőre az ember fel sem fog igazán. Amíg a korábbi kötetekben azt tudtam mondani, nagyjából mindent értettem, itt nem mernék mérget venni ugyanerre. Viszont ahogyan a Diaszpóránál sem zavart ez, úgy itt is hamar túl tudok lendülni a dolgon. Ennek valószínűleg több oka lehet. Egyrészt amikor érteni, mi történik, az egyszerűen lenyűgöző. A finn szerző annyira egyedi és magával ragadó világot teremtett, hogy egy magára valamit is adó science fiction olvasót oldalakon belül az örömtől sikongató kisgyerekké változtat, aki mint a karácsonyra kapott ajándékokat, úgy bontogatja a regény részleteit. Mindeközben pedig cselekményben sincsen hiány, az ember néha csak kapkodja a fejét, hogy kövesse, mi történik – ez egyrészt azért van, mert Rajaniemi továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy itt bizony mindenki bizarr technológiákat használ, másrészt sose tudni, éppen mi a valós, mi a szimulált, és mi a szimuláción belüli szimuláció. A szerző fantáziája szárnyal, és ahogyan a sorozatban megszokhattuk, a modern fizika segítségével varázsol elképesztő jeleneteket. Amikor pedig megállunk kicsit, akkor mélyebben meg tudjuk ismerni ennek a világnak az alapjait, megtudjuk, hogyan jött létre a szobornoszt és a zoku, és milyen szerepe volt mindebben magának Jeannak.

És ha már itt tartunk, a szereplők talán itt érnek meg igazán. A tolvaj, ahogy egyre többet megtud saját magáról – vagyis hogy egyre több részt szerez vissza önmagából –, egyre érettebbé és felelősségteljesebbé válik, nem csak Mieli, de Matjek felé is – aki egyébként kellemes színfoltja a regénynek, tökéletesen segíti a tolvaj útjának és jellemének alakulását. Mieli is érdekes változásokon megy keresztül, a Fraktálhercegben megismert motivációja árnyalódik, ő maga is átértékeli saját életét, és a regény végén megtalálja a saját útját.

Persze továbbra is a regény fő erőssége a világteremtése. Nem lesz annyira szép szöveg, mint a Fraktálherceg, és az ember néha tényleg nem érti, mi is történik pontosan a könyvben, ennek ellenére mégis magával ragadó ez a jövőbeli Naprendszer. Kissé tartottam a zokuk világától, a szerepjátékos közeg nem áll hozzám közel, de Rajaniemi szellemesen nyúl ehhez is, így a különféle zoku csoportok világa egyszerre szórakoztató és lenyűgöző. Ami viszont tovább zavarhatja a képet, hogy tényleg oda kell figyelni, mikor mi történik valóban és mi szimulációban. Ahogy a végét sem értettem teljesen, úgy az az érzésem, hogy a közbenső események során is elmulasztottam pár dolgot, de ez annyira nem zavart.

Szomorúan tettem le a könyvet, mert azt éreztem, most lezárult egy nagyszerű kaland, ami tényleg a science fiction iráni legmélyebb rajongásomból táplálkozott, egy remek könyvsorozat, ami egyesíti a kortárs hard sci-fi és a világra való rácsodálkozás legjobb elemeit. Az egész trilógia nagy teljesítmény, ami bármelyik öreg róka írónak becsületére válna, ugyanakkor fel is adja a leckét Rajanieminek, hiszen innentől mindenki ehhez az ötlet-kavalkádhoz, lenyűgözően sokszínű világhoz és az olvasót érett, gondolkodó embernek néző narrációjához fogja mérni. Talán nem sikerült most a legszikárabban beszélnem a trilógia záró kötetéről nekem sem, de nincs annál nagyobb élmény, amikor egy könyv a legmélyebb húrokat pendíti meg az emberben, nálam pedig ez a világegyetem csodáival való önfeledt szórakozás.

2015. július 15., szerda

Amiért egy zsánerrasszistának élnie érdemes

zsánerrasszizmus (fn.): olyan gondolkodásmód, amely a különféle zsánertematikák közötti különbségeket kiemeli, ezekhez esztétikai, morális vagy értékbeli tulajdonságokat rendel és hierarchiát állít fel közöttük. A zsánerrasszizmus jellemzője egy tematika abszolutizálása a lenézett többivel szemben. Lásd még: eszképizmus (fantasy), sci-fi-fantasy ellentét, igazi fantasztikum, sárkányok

Mi, zsánerrasszisták, tudjuk, hogy csak egy igaz és üdvözítő fantasztikum létezik, és ez a science fiction. És itt most nem a szépirodalmárok által írt fantasztikumra vagy a sci-fi kaland-limonádékra gondolok, hanem azokra a könyvekre, amikben ha nincs is űrhajó, de legalább elfogadható mérvű és erősségű technohablaty van, mindez pedig megfejelve olyan témákkal, amelyek bizony elgondolkodtatják az űrháborúkon és robotlázadásokon szocializálódott olvasókat. A dicsőséges 2012. év után kissé lanyhult az ilyen könyvek hazai megjelenése, de azért egy igazán jó keményvonalas zsánerrasszista még most is találhat magának olvasnivalót. A következőkben összeszedtük, mik jelentek meg eddig (elég karcsú a lista, ejnye-bejnye, mindenki megfeledkezik a jó öreg sci-fi fanokról), és milyen csodálatos űrhajók… izé, könyvek várnak majd ránk.

Terry Pratchett - Stephen Baxter: Hosszú Föld (Hosszú háború)
A nemrég elhunyt Terry Pratchett kollaborált az idehaza nem éppen a legjobb oldaláról ismert Stephen Baxterrel (Időodüsszeia, brrr…), és összeraktak egy négy kötetes sorozatot. A lényeg, hogy egy szem krumpli segítségével milliónyi párhuzamos Földre juthatunk el, ez pedig számtalan lehetőséget és talán ennél is több kérdést vet fel. Az egyedi karakterek, a több világon átívelő gondolatok és a macskák kedvelőinek ajánlott. És, ha az ég és a Delta Vision könyvkiadói folyamatai is úgy akarják (előbbit talán könnyebb pozitív irányba befolyásolni) még idén jöhet a folytatás, ami 50 évvel később veszi fel a fonalat.

Mindenki kedvenc megélhetési bevándorlója (lásd még: angolszász álnevek a magyar SF piacon) folytatja a tavalyi évben megkezdett időutazós kalandregényét, mindjárt azzal, hogy kitörli a XX. századot a történelemből. Köszönjük meg neki! Maxwell-démonok, időn kívüli dimenziók, más fizikájú világok, minden, amiért egy jó zsánerrasszista megnyalhatja mind a tetszőleges számú ujját. Pratchett és Baxter regényével szemben cselekményt is tartalmaz (meg YA románcot, nézzük ezt el neki).

Kim Stanley Robinson: Aurora
Röviden összefoglalva: hihetetlenül sokat fogunk megtudni a generációs űrutazásról, és annál kevesebbet arról, hogyan írjunk emberi karaktereket és akciódús cselekményt. Legalább is ha a 2312-ből indulunk ki. Lapzártunkkor érkezett: már az első húsz oldalon rengeteget tudhatunk meg a nitrogén-megkötő baktériumokról és a Coriolis-erő rejtelmeiről. Jó lesz ez, gyerekek…

Orson Scott Card: Árnyékbábok
Az úgy volt, hogy kellett a pénz… Nem, Card tényleg el akarja nekünk mondani a Végjáték mellékszereplőinek a történetét, Peter világuralomra törését és még biztos sok más érdekes dolgot. Reméljük a gyerekek megnőttek kicsit az előző részek óta.

Jacek Dukaj: Más dalok
Egyes források szerint ez olyan, mintha Gene Wolfot kevernénk China Miéville-lel. Mindenesetre a fülszöveg alapján ez bármi lehet, de bízva abban, hogy Dukaj igazán ínycsiklandozóan szokta keverni a sci-fit ésaz olvasható szépirodalmat (igen, SF ötletek és emberi karakterek, néha ilyen is van) ebből még akár igazi remek zsánerrasszista olvasmány is lehet.

Charles Stross: Mosoda akták 1.
Határeset, a geek-faktor kiugró értéke (és a kvantum és a hullámfügvény szavak elhangzása, illetve a mindenféle furcsa párhuzamos univerzumok megjelenése) miatt végül azért nem lehet rossz választás még akkor sem, ha nem igazán veszi komolyan önmagát – és azért az olvasó se cselekedjen másként.

És akkor most jöjjenek a várható kötetek, reméljük kissé combosabb lesz az év második fele:

Dan Simmons: Ílion
Imádtad a Hyperiont? Nem? Akkor mit keresel itt? Na de hogy beszéljünk erről is: Shakespeare szonettekben beszélő robotok és nanotechnológiát használó olümposzi istenek. Köszönjük, hogy velünk tartott. (Szeptemberben jön.)

Peter F. Hamilton Júdás elszabadul (Judas Unchained)
Egyhavi olvasmányadagunk, különösen, ha már elfelejtettük, mi történt az előzményben, mert akkor azt az 1200 oldalt is újraolvashatjuk. De csak hogy felfrissítsük az emberek emlékezetét: vannak ezek a térkapuk, meg az erre épülő több tucat világ, kvázi örökéletű emberek, ja és fura idegenek (például a szilfenek a hülye ösvényeikkel). Ja és két beburkolt csillag. A többi már spoiler, de ugye mindenkinek megvan az utolsó mondatok döbbenete, avagy amikor Pratchett elvállalt egy cameót ebben az SF univerzumban is. (Nyár végére ígérik, vagyis októberben olvashatjuk.)

John Brunner: Zanzibár (Stand on Zanzibar)
A váratlan meglepetések nagymesterétől várható ez a nem éppen friss regény, de ahogy hallottuk, megéri rá várni. Kb. olyan, mintha Gibson húsz évvel hamarabb született volna, és az első cyberpunk regényét 1968-ban írta volna: túlnépesedés, óriáscégek, metropoliszok, mesterséges intelligenciák, nyakon öntve nyelvi játékokkal, posztmodernbe hajló szövegekkel és saját szlenggel. A fordítót nem irigyeljük, ezúton is jó munkát kívánunk neki, és szorítunk, hogy tényleg legyen hozzá szerkesztő is. (Nyár végére ígérik.)

Emily St. John Mandel: Station Eleven
Kicsit bölcsészesnek tűnő posztapokaliptikus könyv, ahol vándorszínészek a főszereplők. Végül is, ha vége a világnak, ez sem rosszabb foglalkozás, mint teletetoválva BDSM szerkóban randalírozni a sivatagban. De félre a tréfával, várjuk, hiszen nagy esély van rá, hogy egy újabb remek irodalmi SF-fel gazdagodik a könyvespolcunk. Shakespeare (megint), pusztulás felé haladó világ, karakterdráma és szép mondatok. (Valamikor ősszel.)

Adam-Troy Castro: Halottak küldöttei (Emissaries of the Dead)
Szemmel láthatóan a Gabo Kiadó idén eddig nem erőltette meg magát sci-fi téren (nem, az Afterparty nem ér!), de íme, egy újabb ígéretes darab. Aszongya: az egész egy idegen civilizáció által létrehozott mesterséges bioszférában játszódik, amit egy szintén mesterségesen kreált intelligens faj ural, amit az MI-k és az emberek tanulmányoznak. Aztán persze emberek halnak meg, ekkor érkezik ide a mizantróp, munkamániás nyomozónő főhősünk. Igazán szívderítően hangzik, nem? (Ősz.)

Ann Leckie: Mellékes háború (Ancillary Sword)
A világegyetem összes fontos sci-fi díját – és néhány párhuzamos világét is – elnyerő Mellékes igazság folytatása, amiben a széthasadt személyiség pszichológiai problémájának egy érdekes vetülete miatt egy hajdani csatahajó emberi testben próbálja megváltani a hatalmas galaktikus birodalmat (is). Kíváncsiak vagyunk, vajon az első kötetben parlagon hagyott ötleteket ki tudja-e bontani, és hogy továbbra is azon rugózik-e a kritika, hogy ebben a nyelvben nincsenek nemek. Reméljük, igenek vannak. Csak úgy mellékesen. (Ősz.)

Jack Campbell: Rendíthetetlen (Dauntless)
Mindennapi military sci-finket Uram add meg nekünk ma! Avagy ki gondolta volna, hogy egyszer azt fogom mondani, hogy bizony úgy olvasnék egy jó (!) Scalzit. Igaz ezt nem az amerikai netceleb írta, de jó esély van rá, hogy nem hiába népszerű Amerikában. Szétvert űrflotta, kiábrándult katonák, és egy mirelitből kimentett háborús veterán. BSG és Vének háborúja fanatikusoknak kötelező darab.

Orson Scott Card: Az elme gyermekei (Children of the Mind)
Mindössze 16 évet kellett várni arra, hogy kiderüljön, vajon végleg elöntötte-e Card agyát a Fajirtás végén felsejlő vallási téboly. Avagy végre elégtételt kapnak azok az olvasók, akik gyűlölik, ha egy regényt két könyvként írnak meg, de csak az egyiket jelentetik meg. Ami biztosan lesz: öreg Ender (nem vén Ender), akinek Zeuszként a fejéből pattantak elő a könyv bizonyos karakterei, illetve gigászi hangyabolyok, remélhetőleg nem Starship Troopers kivitelben. (Ősz.)

Neal Stephenson: Seveneves
A könyv fizikai méretei miatt nem vagyunk meggyőződve róla, hogy ebben a naptári évben a kezünkbe vehetjük, de a remény hal meg utoljára. Stephensonból kiindulva, érnek majd bennünket meglepetések, mert aki képes sumér hackerekről és a toalettpapír kezelés szabályairól is cyberpunkot írni, attól minden kitelik.

Vernor Vinge: A Deepness in the Sky
Egy zsánerrasszista egyszersmind menthetetlenül optimista is, ezért töretlenül várja egy olyan könyv megjelenését, amire valljuk be, nem fogadnánk nagyobb összegben. Pedig egyébként van itt is minden: a Tűz lobban a mélybenből ismert Lomha Zónában fénysebesség alatt közlekedő hatalmas kereskedő űrflotta, mindenféle emberi civilizáció, és egy pókszerű faj, amelyik sajátságos csillagászati körülményei miatt csak rövid ideig képes aktív civilizációként működni. Ez sem rövid könyv, de legalább sok nyomdahiba fér el benne.


Hát ímhol olvashattátok a kinyilatkoztatást, feleim, tessék mélyen a pénztárcátokba nyúlni és áldozni az Igazi Science Fiction oltárán, addig pedig Greg Egan és Alastair Reynolds szelleme kísérjen benneteket utatokon! A végtelenbe, és tovább!

2015. július 6., hétfő

Forró napokra ajánlom

Ha már éppen leolvadna az emberről a bőr a nagy kánikulában, két igencsak hasznos dolgot tehet: beül a hűvös lakásba (vagy kádba, medencébe) egy jó könyvvel, vagy a moziba, megnézni egy remek filmet. Össze is szedtem három alkotást, amikről más helyeken írtam, és tökéletesnek tartok erre a célra.


Kezdjük talán az ausztrál sivataggal (ami amúgy igazából Afrikában van, a forgatás alatt a természet megtréfálta a stábot és Ausztrália hirtelen kizöldült), ahol is George Miller megcsinálta az igazi Mad Max epigont, ami sokkal jobb, mint az eredeti. Igen, mindenki jól hallotta: az autós posztapokaliptika mára már ZS-filmek klisétára lett, erre jön az eredeti író/rendező és megmutatja, hogyan is kell ezt csinálni. Ráadásul ennél tovább már nem lehet feszíteni a Mad Max élményt: a két órás játékidőben kb. húsz percig nem robognak a szereplők (azaz nincs akció vagy annak előkészítése), a többiben mind folyamatos a pörgés. Ráadásul a dizájn, a sminkek, az autók és az egész látványvilág hihetetlenül magával ragadó (pláne ha tudjuk, hogy még a lángoló gitár is igazi). És bármennyire is meglepő, de bizony ez egy feminista film - na jó, ez így durva, de komolyan és erőteljesen szól a női egyenjogúságról és a nők erejéről, elég csak megnézni Charlize Theron karakterét, aki lényegében a főhős, és kompetens, a nőkért tevőlegesen harcoló valaki (nem egy női testbe bújt férfi). És ezen kívül is nagyon sok rétege van a filmnek. Ami pedig az akciót illeti, nos, mindig is öröm ennyire jól megkoreografált üldözést és gyilkolást nézni a vásznon. Szóval ha csak egyetlen filmet néz meg az ember 2015-ben az az új Mad Max legyen (és utána úgy is napokig fogja hallgatni a zenéjét).


Na most nem ez a legjobb Szorokin. Kicsit néha leül, itt-ott nem nagyon érteni, miért is jó nekünk egy-egy fejezet, de amikor jó, akkor nagyon jó. Szorokin elméje annyira furcsa, hogy az ötletei azonnal letaglózzák az olvasót. Nagyon nem is tudnék mit hozzátenni ahhoz, amit az ajánlóban írtam, veszteni nagyon nem veszíthet vele senki, aki szereti az ilyen furcsa könyveket és nem zavarja, hogy kicsit lassan haladnak a dolgok.


Amit mindenképpen érdemes tudni erről a regényről, az az, hogy ez az utóbbi évek legfontosabb és több szempontból is a legjobb magyar fantasztikus regénye. Nem csak mint fantasy, de még a sci-fiket is simán maga mögé utasítja. A témája, annak komplexitása, kidolgozottsága, a karakterek, a konfliktusaik, a világképe, mind azonnal klasszikussá teszik a regényt. A szerző nem mismásol, nem feledkezik el arról, hogy bizony itt nem lehet félvállról venni a dolgokat, bizony rendesen összerakta a könyvet. És mindenki meg tudja találni azt, amit neki mond, legyen az nő vagy férfi. Számomra a könyv érzelmi vonala volt a leginkább letaglózó, ha végiggondoljuk az egész helyzetet szűkölve tekintünk a körülöttünk lévő világra is. A Horgonyhely nem azért lesz nagyon durva könyv, mert csonkítás, erőszak és embertelen elnyomás van benne (és pár sokkoló jelenet), hanem mert a valóság legfontosabb kérdéséről beszél: a gyűlöletről és mások leigázásáról, aminek egyik formája, hogy a világ lakóinak felét alacsonyabb rendűnek tartják csak azért, mert egy bizonyos nemhez tartoznak. Mindenkinek el kell ezt a könyvet olvasnia, gondoljon akármit a nőkről és a feminizmusról. Ennél fontosabb könyv nem nagyon lesz egy darabig a magyar fantasztikumban.

2015. július 3., péntek

Oly sokáig voltunk lent (Pék Zoltán: Feljövök érted a város alól)

„Tudom, azt hiszed rólam,
Ismerem jól a világot,
De nem tudok mondani semmit,
Magam is csak várok, várok.”

Ritkán szoktam ilyet mondani, de nem a szerzőre, hanem a kiadóra haragszom. Jelen helyzetben az Agave Kiadóra legújabb regényük, Pék Zoltán Feljövök érted a város alól című könyve miatt. A regényt a kiadói marketing nagyon erősen pozícionálta, egyszerre komor sci-fi jövőkép, egyszerre Budapest-regény, undeground, dicki vízió, ráadásul mindehhez figyelemfelkeltő borítót is készítettek, a szerző személye (elismert és sokak által kedvelt fordító) és a cím (ami ráadásul többszörös jelentést hordoz) csak tovább fokozta az olvasók várakozását. De hangozzon bármennyire is keményen, ezt a regényt nem lett volna szabad kiadni. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy Pék Zoltán kötete egyáltalán nem érdemes a kiadói figyelemre. De így, ebben a formában ez még nem „kulcsrakész” könyv. Ez egy kézirat, egy első draft, amivel még sokat kell dolgozni, amíg a fogyasztók elé kerülhet, és ez nem csak a szerző feladata.

„A világ olyan valószínűtlen,
Az álom én vagyok,
Olyan jövőkbe nézek,
Amiket sosem láthatok”

A rövidke regény szétszórt információmorzsákkal építi fel a világát: a jövőben (?) Buda és Pest két egymással ellentétes fejlődési utat választott városállam. Előbbiben a könyv történései előtt 25 évvel történt Merénylet (egy korábban jelentéktelennek hitt vallási szekta vezetőjének meggyilkolása) után egy teokratikus, múlt felé forduló államalakulat jött létre, utóbbiban a keleti bevándorlókkal karöltve egy high-tech „city” alakult ki. A hajdani belváros pedig amolyan senkiföldje, ahol főhősünk, Corvinus is tevékenykedik. Kisebb-nagyobb, a legális és illegális határán billegő munkákból tartja fenn magát, kallódik, semmilyen cél nem vezérli. Amikor azonban egy régi ismerőse (nehéz lenne barátnak nevezni) és üzlettársa felkéri, hogy segítsen egy eltűnt fiú ügyében, aki Budára szökött, régi sebek tépődnek fel, Corvinus pedig úgy tűnik, célt kap az életébe.

Ez így összefoglalva, a fülszöveggel és a borítóval megtámogatva nagyon hatásosnak tűnik. Érdekes disztópia, borzongató világkép, mindez az ismerős Budapesten (mindig elgondolkodom azon, hogy aki nem a fővárosban él, mennyivel másként dekódolja az ott játszódó szövegeket), magyar közegben, egy antihőssel, rejtéllyel és komor atmoszférával. Igen ám, de mindezek legjobban a fülszövegben vannak összerakva, ugyanis amit a regény produkál, az nem éppen ez.

„Mint egy hosszú háború
ahol győz az ellenség”

A Feljövök érted a város alól esetében Pék Zoltán azt a regényírói hagyományt követi – tudatosan vagy tudattalanul –, amikor a cselekmény csupán egy eszköz a világ bemutatására és/vagy a szerző különböző témákkal kapcsolatos gondolatainak átadására. Ezzel semmi gond nem is lenne, ha a történet nem élne túlságosan sok klisés fordulattal. Ami már csak azért is probléma, mert nem sok fordulat van a regényben.. Az olvasóban egy idő után kialakul az az elképzelés, hogy hiába is várna a lassan haladó cselekménytől izgalmat, amiért tovább kellene követnie Corvinust, azt nem fogja megkapni, a kiszámíthatóság és a sablonosság hamar megöli a kötet cselekményét, ami máris megnehezíti Pék Zoltán dolgát, hogy fenntartsa az olvasóban az érdeklődést.

Forrás
A szerző ráadásul hiába próbál atmoszférát teremteni, nem állt össze a fejemben a könyv világa. A beígért high-tech Pest például megmarad pár mondatnak. De ugyanez igaz az egész fiktív Pest-Budára, az ember nem érzi, hogy valóban ott jár, ahol a Keleti és Nyugati Pályaudvarok leomló, de patinás épületei vannak, ahol a hatalmas sugár- és körutak, gangos belvárosi házak, a hullámzó Duna, a folyó felé magasodó budai hegyek, a Bazilika, a Vár, a kis budai utcák a dombok közt és a sűrű pesti úthálózat alkotnak egy különös, egyedi hibrid metropoliszt. Attól, hogy a szereplők kimondják, hogy a megjelenő féltucatnyi budapesti helyszín és épület micsoda, még nem lesz a könyv „Budapest-regény”. Az élményt meg kell teremteni, nem el kell mondani. Olvasás közben a helyszín nem rendelkezik funkcióval, csak van, ezért bármelyik másik valós vagy fiktív kettéosztott városban játszódhatna a történet. Budapestnek megvan a maga sajátossága, amiért nem csak a többi magyar várostól, de a világ több más nagyvárosától is különbözik. Ez a különbözőség viszont nagyon hiányzik ebből a könyvből. Ráadásul olvasás közben inkább az ugrott be, hogy Gáspár András jövőbeli városa a Kiálts farkast című könyvében sokkal élőbb és „pestibb” (az inkább pesti regény, sem mint budapesti). De nem ez az egyetlen könyv, ami eszembe jutott Pék Zoltán kapcsán.

Pék Zoltánt fordítóként ismerik, nekem azonban mégsem Gaiman vagy Dick ugrott be olvasás közben, hanem az, hogy ő ültette át magyarra Jeff Noon Vurtját. Ez a manchesteri pszichedelikus, cyberpunk-szerű, sci-fi/fantasy hibrid kaland nagyon egyedi élményt nyújt az olvasóknak. Jelen regény stílusában mintha valami hasonlót próbálna megvalósítani. Elsősorban azt mondanám, minimalista stílust akart elérni a szerző, olyan mondatokkal, amik mindegyikének súlyt kíván adni. Azonban ez a másik végletbe csúszik át., A sok komor szentencia, különösen mert a főszereplő E/1-ben, jelen időben narrál, egy idő után unalmassá, üressé, néhol már-már nevetségessé válik. Corvinus ráadásul a regény előrehaladtával mintha egyre sűrűbben akarna megosztani életbölcsességeket, nagy igazságokat. Viszont ettől is csak olyan lesz, mint a kerület furcsa figurája, akit mindenki ismer, de senki sem vesz komolyan. Corvinus ráadásul nem éppen koherens karakter: egyszerre profi, aki tudja, hová kell menni, hová kell ütni, igazi cyberpunk figura – a regény nem CP, de erőteljesen épít annak elemeire –, aki a társadalom peremén él, saját elhatározásból semmilyen emberi kapcsolata nincsen. Ugyanakkor egy idő után kezd olyan lenni, mint egy kis senki, aki igazából nem annyira jó, aki nem azért szótlan, mert nem akar megszólalni, hanem mert nincs is mit mondania igazából az üres életbölcsességeken kívül. Corvinus nem antihős, Corvinus antikarakter. Értjük, hogy a múltjában kegyetlen dolgok vannak, de ezek is olyanok, mintha csak azért került volna oda, mert egy ilyen figurának sanyarú gyerekkor dukál. Természetesen van ennek a szálnak létjogosultsága, hiszen a jelenben több dolog is ide csatol vissza – a motiváció, bizonyos karakterekhez való viszonya etc. –, de ezt is üresnek és végtelenül klisésnek érezni, ahogyan szinte minden alkotóelemet.

Sokáig lehetne még beszélni a könyvről, ha pedig felvállalnánk, hogy bizonyos spoilereket elmondunk, akkor az egész kötet összedőlne – például miután főszereplőnk a fél könyvön keresztül végig aggódott, hogy át kell mennie Budára, mert az egy igazán szörnyű hely, egyszerűen csak átsétál, és minden akadály nélkül el is vegyül ott. Olyan érzést kelt ez, mintha feleslegesen misztifikálná túl a dolgot, az ember valami komolyabbra számít. Nem érezni, hogy van ok az aggodalomra és a félelemre. Mint amikor izgulunk, hogy vajon mi fog előugrani a szekrény mögül, de aztán kiderül, hogy semmi sincs ott.

Amiről még mindenképpen szólni kell az a regény zenei vonatkozása. A Feljövök érted a város alól egy Európa Kiadó szám egyik sora, ahogyan a regény minden egyes fejezete egy-egy késő hetvenes, de főleg nyolcvanas évekbeli zeneszámhoz kapcsolódik (Európa Kiadó, Hobo Blues Band, KFT, LGT, Piramis, Sziámi, Beatrice, Karthágó, Bikini etc.). Ezek a fejezetcímek jobb-rosszabb módon – néhol kifejezetten sután – beleszövődnek a könyv szövegébe is. A szerző egy interjújában kifejtette, hogy szerette volna beleilleszteni ezeket a szövegeket a könyvébe, a regény nem áll különösebb célzott viszonyban ezekkel. Nem arról van szó, hogy általuk tudatosan akarta a könyv értelmezését befolyásolni, azonban mégis ez történik. Úgy gondolom, ez lehet a könyv egyik kulcsa. A könyv, mondjuk így, annyira undergrounddá akart válni, mint ezek a zeneművek. Ha valaki ismeri ezeknek az együtteseknek a munkásságát és nagyjából el tudja képzelni a nyolcvanas évek „ellenkultúráját”, akkor olvasás közben talán maga is hajlamos úgy tekinteni Pék Zoltán regényére, mint ami ezt az érzést igyekszik megidézni. Az hagyján, hogy a könyvben igazán semmi sincs, amitől ne íródhatott volna a nyolcvanas években – valószínű, ha akkor jelenik meg, kultikussá válik, ha csak bizonyos körökben is –, de a felhasznált panelek és a szöveg stílusa is ezt az érzést erősítette meg bennem. Mert milyen is ezeknek a szövegeknek a jövőképe? Sötét, komor, a bomló szocializmus romjain valami rideg és embertelen nőtt fel, ahol az emberek tömegei élnek a társadalmon kívül, a rendszer elemberteleníti a polgárokat, elvesz minden reményt a jobb életre. Elég csak meghallgatni néhány számot a pesti prolik és a kallódó ifjúság életéről a nyolcvanas években, és továbbgondolni, milyen folytatása lehet egy ilyen jelennek. A regény világa is ilyen, mintha egy nyolcvanas évekbeli rock-zenekar albumának a szövegkönyve lenne az elképzelt jövőről, ahogyan azt a kirekesztettek látják. Csak sajnos, ahogyan a nyolcvanas évek sem csak a kőbányai lakótelepekről szólt, úgy a jövő sem csak ilyen. És amíg egy zeneszámban az ember nem foglalkozik az éppen csak felskiccelt világkép hiányosságaival – hiszen azt a szöveghez tartozó zene is segít megteremteni – addig egy regényben ezek a hiányosságok sokkal szembetűnőbbek. A stílus talán képes elfeledtetni, de még akkor is ott marad a hiány. Nem hiszem, hogy sokak számára fog ez az „album” ismerős életérzést felhozni, de azt hiszem, ha mégis, abban nagy szerepük lesz a fejezetek címeit adó zeneműveknek.

Úgy tűnhet, hogy semmi értékelhetőt nem találni Pék Zoltán első regényében. Ez nincs így, én igyekeztem nyitottan állni a könyvhöz, és kifejezetten sokat töprengtem rajta. Talán én is meglátom az értékeit, ugyanakkor azt gondolom, a szerzőnek még sokat kell dolgoznia, hogy minden elképzelését teljes mértékben meg tudja valósítani. Most ez sajnos nem sikerült neki, szemben mondjuk Totth Benedeknek a Holtversennyel (ez volt a harmadik könyv, ami olvasás közben eszembe jutott), aki sikeresen került át a fordítók világából a regényírókéba. Mindazonáltal úgy gondolom, ebben nem csak a szerző a felelős, bár valóban elhamarkodott és nem szerencsés ilyen kijelentést tenni. Én úgy látom, hogy az Agave kiadó nem foglalkozott kellően ezzel a szöveggel, több, nyilvánvaló hibát egy szerkesztő képes lett volna kiküszöbölni. Egy elsőkönyvessel sokat kell foglalkozni. Tanácsokkal kell segíteni és ha kell, visszatartani a kéziratot addig, amíg készen nem áll a kiadásra. Különösen, ha úgy gondol magára egy kiadó, mint egy írói műhelyre, vagy egy színtérre, ahol a kezdő szerzők megmérettethetik magukat. A Feljövök érted a város alól esetében a felelősség éppen ezért nem csak a szerzőé, de a kiadóé is.

Megnyílt a lábad előtt az időóceán
Várnak rád, hogy lépteid vezessék
Odaát egy ismeretlen sötét tartomány
Légy nálunk üdvözölve, vendég:
A Föld árnyékos oldalán

(Köszönet Szabó István Zoltán "Steve"-nek a szerkesztői észrevételekért)

2015. június 22., hétfő

Az időutazás tegnapja

Az időutazás napja végén ha nem is biztosra lehetett mondani, de elképzelhető volt, hogy lesz folytatása a Beregi-család történetének az időutazás által kaotikussá változtatott világban, a szerző, Brandon Hackett (Markovics Botond) pedig nem is rejtette véka alá, hogy bizony még egy kötetre szüksége van, hogy kereken lezárja az eseményeket és a felmerülő kérdéseket. Így aztán 2015-ben jött is Az időutazás tegnapja, ami kicsit olyan is, mint az elődje, kicsit más is, kicsit jobb is, de részemről kissé gyengébb.

Beregi Bálint, az időgép feltalálója saját fiatalkori önmagával, a nála fiatalabb szüleivel és későbbi szerelme, Rebeca fiatal változatával egy titkos mikrouniverzumban bujkál az időn kívül. Ugyanis nem elég, hogy az időutazás tönkretette az idővonalat és folyamatosan elnyeli a jövőt, közelebb hozva egy lokális - nem az egész univerzumra kiterjedő - világvégét, de még Donald Haugen és az általa irányított Haugen-dimenzió erőforrásai is azon vannak, hogy megtalálják Beregiéket. Ugyanis a két Bálint az egyetlen, aki megakadályozhatja az emberiség pusztulását a titokzatos időglobinok segítségével, amelyek egy másik időutazó civilizáció - az ún. Maxwell-démonok - technikája, egy olyan fajé, ami képes volt elmenekülni a saját téridejének pusztulása elől. Azonban mielőtt rájöhetnének a megoldásra, minden végérvényesen megváltozik, amikor Rebecát elfogják a haugenisták, és sokkal radikálisabban írják át az eddigi idővonalat.

Ez a regény is elsősorban cselekményközpontú, ugyanakkor mivel nem kell már olyan sok dolgot elmagyaráznia az időutazás világával kapcsolatban, mint az első résznek - ezért talán nem árt újra kézbe venni az előzményt - ezért több teret kaphatnak a karakterek. Itt ugyanis három nézőponti karakter szemszögéből látjuk az eseményeket: Rebeca, a fiatal Bálint és Octavia Haugen, aki Donald Haugen lánya. Azt kell mondjam, ez a hármas nézőpont erényére is és hátrányára is vált a könyvnek, minden problémámat erre tudom visszavezetni, de mielőtt úgy tűnne, csak a negatívumokkal foglalkozom, leszögezem, Az időutazás tegnapja még mindig egy minőségi szórakoztató sci-fi. Érdekes világot mutat be - ami már nem rendelkezik annyi idegenséggel, mint korábban, de ez nem is baj - és képes új és meglepő ötleteket felmutatni, amik igazán a regény második felében kerülnek elő, amikor Octavia és a titokzatos Maxwell-démonok nagyobb szerephez jutnak. A könyv legérdekesebb momentuma egyszerre következik szervesen az időutazásból, ugyanakkor képes egy, az eddig felépített világtól gyökeresen eltérő irányt mutatni, ami az én szememben a szerző rátermettségét mutatja. A cselekménye lendületes, nem lehet panaszunk arra, hogy unatkoznánk, vagy hogy nem kerülnek elő kellő fordulatok a könyvben, ráadásul ahogy közeledik a vég, úgy lesz egyre komorabb az atmoszféra is. A vége ugyan kissé kurta-furcsa, és én a feloldást is túlságosan lokálisnak éreztem a probléma globális voltával szemben - ezt jobban nem tudom hirtelen megfogalmazni -, de a történet tekintetében nincsen nagy hiányérzetem.

Calabi-Yau tér ábrázolása, ilyesmi
a Haugen-dimenzió (forrás)
Viszont kénytelen vagyok szólni a karakterekről. Azt olvasója válogatja, hogy érdekesnek találja-e a három fő figurát, és ezáltal az ő nézőpontjukat, vagy sem. Az én egyéni problémám, hogy számomra nem ők voltak a megfelelő nézőpontok, de ha ezen is túllendülünk, egy sokkal komolyabb dologgal találjuk szembe magunkat. Szemléletes, hogy amikor a metrón ráébredtem, hogy én egy young adult könyvet olvasok, először nem akartam hinni a szememnek. De ez egy nagyon erős megfogalmazás: a regény nem válik young adult könyvvé azért, mert két fiatal felnőtt főszereplője van. Ugyanakkor ez a két szereplő sokszor viselkedik és gondolkodik úgy, mint a YA történetek szereplői - értem ezalatt azt, hogy a nagy, saját érzelmi világukhoz nem kötődő konfliktusok közben sokszor inkább a saját érzelmi világuk érdekli őket. Rebeca és Bálint sokszor évődnek azon, vajon a másik mit érez, és hogy az egymáshoz való viszonyuk milyen minőségű is. Ezzel sem lenne önmagában még gond, de néha kifejezetten érthetetlen számomra, mi a célja ennek az egésznek. De ez csak az én szemszögemből tűnik céltalannak, hiszen lehet az egészet azzal magyarázni, hogy a fiatal szereplők így látják a világot, számukra - és ezért a történet alakulása szempontjából is - ezek a fontos kérdések, ez határozza meg a cselekedeteiket. És ez tény, ebben koherensek a karakterek. Ugyanakkor egyrészt kissé félrecsúszottnak érzem a korukat (nem tizennyolc és huszonkettő, inkább tizennégy és tizenhat éveseknek tűnnek), másrészt sokszor suták, nem élőek, és ez már Octaviára és más mellékszereplőkre is igaz. Előfordul, hogy nem teljes értékű karakterként működnek, hanem csak bizonyos jellemző karakterjegyek mentén, amiket aztán a szöveg próbál árnyalni - ilyen az idős Bálint és Rebeca kapcsolata. Nem teszi tönkre a regényt, de engem ez kissé zavart.

Hiába jó regény Az időutazás tegnapja, hiába remek, amikor Octavia és a Maxwell-démonok teret kapnak, és hiába szédítőek még mindig az időutazás lehetőségei, mire eljutottam odáig, a sok kurta-furcsa karakterdráma elvette a lelkesedésemet, és már nem tudtam visszakapni. Mindettől függetlenül minden sci-fi olvasónak bátran ajánlom a könyvet, hiszen jól végigviszi az előzményben felvetett kérdéseket, akciódús és érdekes történetet épít fel, továbbra is remek ötleteket dob bele a fortyogó időutazó-levesbe, amiből persze lehet, hogy nem mindenki tányérjára ugyanolyan ízű falatokat fog kimerni.