2016. január 18., hétfő

Liebster blog

Kaptam egy ilyet makitrától, és lehet nemet mondani egy Tubica Cézárnak?

Nem fogom leírni  minden részét, a lényeg, hogy írni kell 10 dolgot, amit kevesen tudnak rólam, majd válaszolni kell a feltett kérdésekre. Nem kell félni, nem fogom továbbadni, akit pedig nem érdekelnek ezek a dolgok az nyugodtan lapozhat.

Tíz dolog, amit kevesen tudnak rólam:
- Van egy ikertestvérem, egy lány, aki szintén foglalkozik kreatív dolgokkal. Emellett még két öcsém van, az egyikük személyi edző, a másik pedig még általános iskolás.
- Gyerekkoromban sokat origamiztam és valamennyire még most is megy.
- 6-8 évvel ezelőtt kiszerettem a Star Warsból, köszönhetően annak, hogy rájöttem, kereskedelmi termék az egész, minőség nélkül, illetve mert halálra idegesítettek a havas panelek közé photoshoppolt lépegetők képei.
- Megvan a hangutánzó fickó a Rendőrakadémiából? Na, ha úgy nem is, de elég sok furcsa hangot és hangszínt tudok reprodukálni, és azon kevesek, akik hallották már ezeket, elég viccesnek találták. Csak nagyon ritkán művelem ezt, mert félek, hogy hülyének néznek.
- Majdnem 19 éves koromig nem voltak barátaim.
- Ha erőteljesen fogalmazok vagy – akár direkt – bántok valakit, utána mindig bűntudatom van. Így aztán nehéz megmondóembernek lenni...
- Szeretnék majd könyveket írni – köztük talán egyszer egy regényt is. (De csitt!)
- Utálok újraírni, átírni (vagyis hogy van, amikor nem jó az, amit elsőre leírtam). (Mondjuk ez az előbbi pont tekintetében nem a legszerencsésebb...)
- Szeretek fát hasogatni – kitisztul az ember feje közben, és még a rombolási vágyát is büntetlenül kiélheti.
- Szoktam sírni.

És akkor a személyre szabott kérdések:

Mi volt a fő motivációd a blogolásra?
Nem tudom. Valószínű láttam, hogy mások is írnak blogot, megmondják a véleményüket, és azt hittem, az én véleményem is érdekes lehet. De a konkrét motivációt nem tudom (pedig biztos sokat elárulna az akkori önmagamról).

Mi inspirál abban, hogy folytasd a blogod?
Még mindig szeretek jó szövegeket alkotni. Nagyon jó érzés, amikor elkészül egy igazán ütős cikk vagy bejegyzés, és az ember hátradől, megdicséri magát, ne adj’ isten mások is elismerik. Persze ma már egyre ritkább az ilyen flow élmény, valószínű mert az agyam ezer más dologgal is foglalkozik, meg időm sincs mindig.

Mit tartasz a legnagyobb eredménynek, amit blogolással elértél?
Vannak olyan barátaim, akiket a blogon keresztül ismertem meg. Mármint a blogolásnak köszönhetően kerültem bele társaságokba és ott ismerkedtünk össze. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek a barátságok, sok nehéz pillanaton átsegítettek. De ha nincs a blog akkor ma munkám se lenne, legalább is nem ez, amit most csinálok.

Van-e olyan dolog, amit nem szeretsz a blogolásban?
Amikor azt látom, hogy két hónapja nem írtam semmit. Na, akkor jön el az a pillanat, hogy „úristen, mit írjak?” És akkor görcsölés az egész, mintha nem is magamnak írnám a blogot, mintha elvárás lenne, hogy csináljam. Holott ez nyilván hülyeség, de mégis azt érzem ilyenkor, hogy elfelejtenek, ha nem írok. Megfelelési kényszerem van, na J

Kedvenc blogbejegyzésed a sajátjaid közül?
Most hirtelen a zsánerrasszistásat mondanám, amiben azért volt pár poén, ami nem tőlem ered. De a legkomolyabb és legtöbb agymunkát igénylő bejegyzésem az irodalmi díjakról szóló volt, amit még ma is aktuálisnak és közérthetőnek tartok.

Ha egy könyv, egy mozi vagy egy színházi előadás közül kellene választani, mit választanál és miért?
Könyv. Az újra és újra tud új élményt adni, attól függően, hogy te mit keresel benne. Persze csak a legjobbak. Hogy melyik lenne ez a legjobb azon sokat kellene gondolkodnom. A jó könyvről alkotott véleményed sokkal több mindent elmond rólad, mint gondolnád.

Van-e példaképed vagy olyan valaki, aki inspirál az életben? Ki ő és miért őt választottad?
Igazából sose volt példaképem, vagy ilyesmi. Persze, felnézek mindenkire, aki képes volt megvalósítani a vágyait és valami maradandót tett le az asztalra (akárcsak azt, hogy felnevelt egy gyereket vagy ültetett egy fát, ahogy a mondás tartja). Mindenképpen kiemelném Kuczka Pétert, aki nélkül egyáltalán nem ilyen lennék ma (ennek magyarázata itt). Másrészt személyesebb dolog, hogy mostanában sokszor eszembe jut, amit Alejandro Jodorowsky mondott a Jodorowsky’s Dune végén: „Miért nincsenek ambícióid? Miért? Legyenek a lehető legnagyobb ambícióid! Halhatatlan akarsz lenni? Harcolj érte! Csináld! Meg akarod csinálni a legfantasztikusabb filmet? Próbálkozz! Ha elbuksz, nem számít. Meg kell próbálnod.”

Mi az, amit legjobban szeretsz az internetben és mi, amit legkevésbé?
Szeretem, hogy rengeteg információt meg lehet találni, és a segítségével bárkivel tudja tartani az ember a kapcsolatot. Szerintem még messze nem használjuk ki az ebben a két dologban rejlő lehetőségeket. A legkevésbé pedig azt nem szeretem, hogy tűélesen megmutatja, mennyire buták és gonoszak is tudnak lenni az emberek igazából...

Melyik az a hely a Földön, ahová leginkább el szeretnél jutni?
Új-Zéland nagyon kis kellemes helynek tűnik, van ott minden, hegyektől kezdve homokos tengerpartig. És kevesen élnek ott, a fővárosban alig négyszázezren. De igazából ez is csak ilyen kényszerűségből megjelölt helyszín, nem nagyon utazgattam még életemben, a világ meg tele van érdekesebbnél érdekesebb helyekkel. Szerintem erre a kérdésre igazán akkor lehet felelni, ha az ember már korábban is sok helyen járt.

Mi a kedvenc könyved és miért?
Y generációs férfiként mi mást is mondhatnék erre, mint a Harcosok Klubját? Palahniuk tökéletesen átadja azt a frusztrációt, ami minden korombeliben megvan (és még az eggyel korábbi generációban is): azt ígérték, hogy rock-sztárok leszünk, de nem leszünk. Emellett igazából ez a férfi lélek egyik legjobb leírása, amivel valaha is találkoztam.

Szóval ennyi, tovább nem adom, lelkizésből pedig legyen elég mára ennyi.

2016. január 5., kedd

Könyves visszatekintő 2015

Eredetileg nem akartam könyves évértékelőt írni, mert elég sok helyen olvasható, mik voltak a legjobb olvasmányaim tavaly, de végül több ok miatt is úgy döntöttem, legalább a legjobbakról kicsit bővebben megemlékezem. (Mert miért is lenne ugyanolyan ez az évösszegző, mint a korábbiak?)


Egy fantasy lett az első helyezett: most meglepődtetek, mi? Pedig ennél furcsább és érdekesebb könyvet nem olvastam tavaly. Imádom, amikor egy szerző intelligensen megalkotja a világát, és azt szépen mutatja meg az olvasónak. De emellett még a sztori is remek - nem is emlékszem, mikor izgultam így végkifejleten -, egyszerűen minden oldalon tartogat valami meglepetést a könyv. Persze ez nem egy strandkönyv (már csak mérete miatt sem), oda kell figyelni, de ha rendesen olvasod, meghálálja a könyv és fenomenális élményben lesz részed. Eddig is szerettem Dukajt, de ezután bármit elolvasok tőle!


Ez kicsit az sci-fiben, mint a Dukaj fantasyben: nagyon szeretem ezt a trilógiát, mert friss, szemtelen, és intelligens, ráadásul fogja a hard sci-fit és fogyaszthatóvá teszi. Rengeteg rétege van (akárcsak egy virtnek), és miközben bogarászunk, azt vesszük észre, hogy már a világegyetem sorsa a tét. Talán a pimasz a jó szó erre a könyvre is, mert nem nézi hülyének az olvasóját, felvállalja, hogy bizony ezt lehet nem mindenki fogja érteni, de kit érdekel, ugorjunk fejest a kvantumörvénybe, mert attól még jó szórakozás! Izgatottan várom (mint egy kis csitri, brrr), mit fog lépni Rajaniemi legközelebb.


Ha azt mondom, hogy a legfontosabb kortárs magyar fantasztikus szerző Moskát Anita, akkor sokan megsértődnek? Pedig így van: lehet nem szeretni a sötét, kegyetlen történeteit, a teljesen antipatikus szereplőit és a bizarr világait, de mint irodalom a legmagasabb szinten állnak a könyvei, a bennük foglalt kérdések pedig sokkal összetettebbek és fontosabbak, mint azt a mezei zsánerkönyvekben megszokhattuk. A Horgonyhely egyszerre szól a nemek közti viszonyról, a szeretetről, a megszállottságról és még vagy fél tucatnyi kisebb-nagyobb dologról, ami a mindennapokban is jelen van. Ezt a könyvet el kell olvasni, nincs mese.


Dan Simmons: Ílion

Simmons nálam az Endymionok miatt hátrányból indul, mert a legnagyobb kedvencemet, a Hyperiont tette tönkre velük. Itt is éreztem pár dolgot, ami zavart korábban, de ami az ötleteket, a humort és a lendületet illeti, na, az megint Simmonst idézi. Teljesen elvetemült módon homéroszi isteneket ruház fel nanotechnológiával, robotok vitáznak Shakespeare-ről, a Földön meg dinoszauruszok kergetik az embereket. Akkora joy ride az egész regény, hogy csak na, teli szájjal vigyorogsz a poénokon, izgulsz a cliffhangereknél, és folyamatosan kattog az agyad, mi van a háttérben.


Szóval, van ez a három regény hosszúságú cucc, ami szép lassan felépít egy komplex és bonyolult világot, hogy aztán szépen feltúrja az egészet. Meg nem tudnám ma már mondani, hogy tényleg túl van írva, vagy direkt ilyen, hogy elaltassa a figyelmed, közben teljesen beleéld magad a világába, aztán bumm, hirtelen az utolsó 100 oldalban minden rád szakad. És ennyire izgatottan nem konstatáltam, hogy a Nagy Rejtély bizony... De nem spoilerezek, tessék elolvasni, van még idő a folytatásig.

Jack Campbell: Rendíthetetlen

Szóval, nem is tudtam, hogy military sci-fi lehet ennyire okos. De ez bizony az, nem az a jópofizós, laza fajta, mint Scalzi, nem is az a merengő, mint Haldeman. Ez egy komolyan felépített és végigvitt, hihető katonai SF, egy árnyalt főhőssel, érdekesebbnél érdekesebb problémákkal, és izgalommal. Mert bizony izgulsz, hogy meg tudnak-e lépni, hogy le tudják-e győzni, rá tudnak-e jönni. És szinte azonnal le akarod venni a folytatást a polcodról, szóval ha más nem, ez jelzi, mennyire jó is ez a könyv.



2015. december 28., hétfő

Könyves előretekintő - 2016

Nem zárhattak rossz évet a zsánerrasszista science fiction rajongók, még ha sok cím át is csúszott 2016-ra, vagy egyszerűen csak a megjelenésük a mítoszok földjére került. És bár a kiadók szokatlanul (?) csendesek jövő évi terveiket tekintve, azért már most akad szép számmal, amire a keményvonalas sci-fi fanatikusok fenhetik a fogukat.

Az alábbi lista nagyon szubjektív, elsősorban az engem érdeklő könyvekről szól részletesebben.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes Állomás (Station Eleven)
Ezt elvileg 2015-re ígérték, de a kiadók ördöge másként döntött. Kicsit bölcsészesnek tűnő posztapokaliptikus könyv, ahol vándorszínészek a főszereplők. Végül is, ha vége a világnak, ez nem egy feltétlenül elítélendő foglalkozás. Várjuk, hiszen nagy esély van rá, hogy egy újabb remek irodalmi SF-fel gazdagodik a könyvespolcunk. Shakespeare, pusztulás felé haladó világ, karakterdráma és szép mondatok.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei (Emissaries from the Dead)
Szintén 2015-ből hozott anyag. Aszongya: az egész egy idegen civilizáció által létrehozott mesterséges bioszférában játszódik (fejjel lefelé!), amit egy szintén mesterségesen kreált intelligens faj ural, amit az MI-k és az emberek tanulmányoznak. Aztán persze emberek halnak meg, ekkor érkezik ide a mizantróp, munkamániás nyomozónő főhősünk. Igazán szívderítően hangzik, nem?

Peter F. Hamilton: Júdás elszabadul (Judas Unchained)
Ahhoz képest, hogy 2015 nyarára ígérték, örülhetünk, ha tavaszra megkapjuk – akkor persze egy hónapig olvashatjuk, különösen, ha már elfelejtettük, mi történt az előzményben, mert akkor azt az 1200 oldalt is újraolvashatjuk. De csak hogy felfrissítsük az emberek emlékezetét: vannak ezek a térkapuk, meg az erre épülő több tucat világ, kvázi örökéletű emberek, ja és fura idegenek (például a szilfenek a hülye ösvényeikkel). Ja és két beburkolt csillag. A többi már spoiler, de ugye mindenkinek megvan az utolsó mondatok döbbenete, avagy amikor Pratchett elvállalt egy cameót ebben az SF univerzumban is.

Neal Stephenson: Seveneves
Ahogy előre látható volt, ennél sem sikerült tartani az ütemtervet, de nem baj, így legalább elmondhatjuk, hogy minden évre jut egy grandiózus, a történetet mint olyat csak hátráltató tényezőnek tekintő magnum opus a hazai sci-fi kiadásban. Szóval, a Hold minden előzetes jel nélkül felrobban, ezzel pedig arra készteti az embereket, hogy záros határidőn belül elhagyják a bolygót. És persze a dolgok nem mennek olyan simán, mint elsőre tűnik (mert különben milyen alibi-történetet mutatna fel az író a kiadójának?)

Al Robertson: Égtörés (Crashing Heaven)
Az első a tényleg 2016-ra tervezett könyvek közül, és nem is akármilyen! Az emberiség túl van egy fellázadt MI kaptártudattal vívott háborún, ami után a Föld lakhatatlanná vált, a népesség pedig egy ütött-kopott, toldozott-foldozott űrállomáson él. Posztcyberpunk thriller, ahol a főhőst leginkább az ösztökéli, hogy rövid időn belül átveszi a teste irányítását az a harci MI, amelyik jelenleg még csak a férfi elméjében várakozik. Igazi komor, mocskos kis SF regénynek tűnik, alig várom!

Iain M. Banks: The Hydrogen Sonata
Sajnos ez az utolsó Kultúra regény, amit Bankstől olvashatunk, így bízzunk benne, hogy nem rossz szájízzel fogjuk letenni – a Közelkép pedig bizakodásra ad okot. Az egész sztori nem sokkal azelőtt veszi kezdetét, hogy egy idegen civilizáció a kollektív Szublimáció útjára lépne – vagyis elhagyva az anyagi létet magasabb síkra lép. De mielőtt ez megtörténne, bizony fel kell fedni néhány titkot, amelyek lehet, hogy gyökeresen változtatják meg a szublimáló faj és más civilizációk sorsát. A kritikák szerint egy érdekes, pörgős regényről van szó, ami azonban kellő alapossággal jár körbe különféle kérdéseket. Majd meglátjuk!

Cixin Liu: The Three-Body Problem
Az Hugo-díj idén a Sad Puppies botrányról szólt, de ennél talán fontosabb, hogy először nyert kínai regény díjat. Cixin Liu, hazájában bestsellernek számító trilógiájának első részében a kínai kulturális forradalom története keveredik a hard sci-fivel, és… de ez már lehet, hogy spoiler, legyen elég annyi, hogy grandiózus, az egész emberiség sorsát befolyásoló események veszik kezdetüket. Igazi kuriózum ez a könyv, ami jól keveri a kínai kulturális elemeket a modern, nyugati sci-fivel. Mindenképpen 2016 egyik legfontosabb megjelenése.

Paolo Bacigalupi: The Water Knife
Bacigalupi A felhúzhatós lány óta mindent csinált, csak klasszikus értelemben vett sci-fit nem. Most visszatér az ökopunkhoz, ezúttal az amerikai kontinensre, és a cím nem árul zsákbamacskát: itt bizony a víz válik a legfontosabb természeti erőforrássá. De ne egy Mad Max-szerű posztapokaliptikus vízióra gondoljunk, Bacigalupi annál sokkal okosabb író. Mindenképpen olvasandó könyv, kíváncsian várom, tud-e olyan eredeti és élettel teli világot alkotni, mint első regényében.

Ian McDonald: Luna – New Moon
Eljött az ideje, hogy az is McDonaldot olvasson, aki eddig nem akart: a jövő Holdján bizony farkastörvények uralkodnak, már csak azért is, mert az itteni kolóniákat irányító öt család folyamatosan harcol egymás ellen, viszont hamarosan minden felborul, amikor az egyik „Ház” a bukás szélére sodródik. Ha mindig is érdekelt az űrbéli élettereken játszódó sci-fi, ami aprólékosan és végletekig hihetően van megalkotva, akkor valószínű ez a „maffiaregény” a te könyved lesz.

Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Háború (The Long War); A Hosszú Mars (The Long Earth)
A kiadó tervei szerint akár A Hosszú Föld sorozat 2. és 3. része is megjelenhet 2016-ban (ha-ha-ha). De az biztos, hogy folytatódni fog a párhuzamos világokat néhány szem burgonya segítségével meghódító emberiség története, amikor is a világokon keresztül tekergőző civilizációban (civilizációkban?) eszkalálódik a háború. Az első kötet fogadtatását látva szinte biztos, hogy Pratchett és Baxter mindketten írói eszköztáruk legjavát felvonultatják.


Jack Campbell: Fearless
A Rendíthetetlen folytatása ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbamaradt – szó szerint, az egész sorozat ugyanis olyan, mintha a tévében, hetente vetített epizódokat néznénk. Black Jack Geary és a megvert szövetségi flotta tovább tör előre, hogy hazatérjen, ebben pedig nem csak a folyamatosan a nyomukban lihegő szindikátusiak akadályozzák meg, de a belső ellentétek, rossz berögzülések és sok, elsőre fel nem tűnő probléma is. Az idei év igazi meglepetése volt ez a military SF sorozat, ha rajtam múlna, minden fél évben jelenne meg egy rész…

Ann Leckie: Ancillary Mercy
Az első résznél megadtam a bizalmat, a második résznél már csalódottan tettem le a könyvet. De még mindig látok esélyt, hogy megtudjuk, mi is lesz a Radch Birodalomban kirobbanó polgárháború vége, hogy alakul a több ezer testben élő uralkodó sorsa, és hogyan végződik Breq, az emberi testbe zárt hajdani csatahajó története. A szálak elvarródnak, a trilógia véget ér, és talán most kapunk is végre valami rendes választ a nagy kérdésekre, nem csak érdekes, de a fő konfliktus szempontjából kevésbé fontos gondolatokat.

Ezeken a könyveken kívül lesznek még újrakiadások (pl. Solaris), novellaválogatás a sci-fi hőskorából (újabb Stanley G. Weinbaum, ezúttal a Delta Visiontől), az Agave sorozatainak folytatása (Gyilkosság világvége előtt második kötete) és egy génmódosított szuperkatona története (Black Man Richard Morgantől), lesz valami idegen bolygón királyos-ármánykodós Orson Scott Card, és a Galaktika is bármikor ledobhat egy-két váratlan bejelentés-bombát, ahogyan több kiadó bejelentéseire is számíthatunk az év elején. Ami biztos, hogy végre megjelenik László Zoltán új könyve – higgyétek el, szeretni fogjátok –, és egyre inkább hajlok rá, hogy az Ad Astártól ne várjam Vernor Vinge űroperáját.

Szóval bevásárlólistát frissít, aktuális könyveket minél előbb elolvas, és felkészül a jövő évi könyvdömpingre!

UPDATE: Aki szemfülesen olvasta az SFmagot, az kiszúrhatott egy elszólást, ami szerint érkezni fog még egy military SF az idén, méghozzá az Agavétól Marko Kloos sorozatának első kötete, a Terms of Enlistment, ami egy igazi, régi vágású üsd-vágd űrháborús sci-fi regény.

2015. december 26., szombat

Év végi filmezéshez

Itt van végre az év végi pihenés, nyakadba szakadt a nagy szabadidő, és nincs kedved ebben az időben az utcákat járni, rokonokat látogatni, vagy egyszerűen egy kis nyugodt filmezésre vágysz? Akkor íme három alkotás, amivel kitöltheted a csöndes estéidet, és nem fogod megbánni egyiket sem:


Igazából Avril, csak ugye magyarra fordítjuk ezt a francia rajzfilmet, amiben minden van, amit egy igazi, családi kikapcsolódásnak tartalmaznia kell: kaland, izgalom, humor, és beszélő macska. Ebben az alternatív XX. században a talpraesett Avril egyszerre menekül a rendőrségtől, akik a Végső Szérumot keresik, amivel szuperkatonákat állíthatnának elő, és egy titokzatos hatalomtól, amelyik a Föld összes tudóság elrabolja, rejtélyes céljai érdekében. Pörgős és vicces kis mese ez, ami magával ragadó látványvilágot alkot meg, közben viszont biztos kézzel vezeti a nézőjét, legyen az kicsi vagy nagy.


Mit ad nekünk Shakespeare ma, 2015-ben? Nos, nem ebből az adaptációból fogjuk feltétlenül megtudni, de azt el kell ismerni, hogy a színészek, a látvány és a zene nagyon profin végzi a dolgát. Lehet-e jobb helyszíne az árulás és őrület eme fél évezredes történetének, mint a ködbe burkolózó hegyek határolta hideg skót táj? Fassbender kegyetlen Macbethként, kisujjból tudja hozni az ilyen figurákat, mellette Marion Cotillard talán kicsit már ripacs is (még ha nagyon is jól illik hozzá a fenti rajzfilm Avrilja, akinek a hangját kölcsönzi). Árulás, vér, kardcsörte, Shakespeare klasszikusok.


Szuggesztív egy film, amire az ember igazából be sem ülne, mert nem tűnik olyan nagyon érdekesnek: FBI ügynöknő küzdelme a drogháborúban. Láttunk már ilyet. Tényleg? Ilyet még biztos nem. Ez a komor és feszült film fél óra után a vászonra szögezi a tekinteted, nem ereszt el egy percig sem, a képedbe tolja a valóságot, hogy bizony ez nem egy hollywoodi blockbuster, ahol mindenre az erő a válasz, és majd mások takarítanak utánad. Nem, itt sötét zenére szállunk le a pokolba, ahol semmi heroikus nincs, ahol ahhoz, hogy győzz, neked is fel kell hagynod a jóval. Emlékezetes film, talán az egyik legjobb idén.

(És persze, hogy én is láttam az új Star Wars filmet, de komolyan, kit érdekel az ezerötszázhuszadik vélemény a témában? Jó, itt azért írtam pár mondatot.)

2015. november 21., szombat

A fekete felhő

Miután leírom e sorokat, páran majd összevetik a leírtakat A fekete felhő (The Black Cloud) igaz történetével, amit az angol csillagász, Fred Hoyle vetett papírra 1957-ben. Mielőtt azonban ez megtörténik, vegyük számba, mennyit változott a világ az eltelt 58 év alatt, majd pedig azt, a sci-fi mennyit változott ezalatt. Mert hard SF-ről beszélünk ugyan, de az efféle hard SF fölött már nagyon eljárt az idő...

Minden akkor kezdődött, amikor a tudósok felfedeztek egy különös kozmikus felhőt, ami egyenesen a Naprendszer felé tartott. Kezdetben a kormányok próbálták titokban tartani, de hamarosan, ahogy a felhő egyre közelebb ért, először csak az égen, aztán a földi életben is megmutatkozott a jelenléte. A sorozatos katasztrófák hatására a világ megváltozott.


Ám ugyan ezek a katasztrófák megváltoztatták a világot, a könyv inkább a tudósok különleges csoportjával foglalkozik, akik a felhő mibenlétét és hatásait kutatják. Mai szemmel, amikor a katasztrófafilmek már unalomig ismert sémákat ültettek el az emberek fejébe, a szenvtelen leírások, amelyeket a szerző alkalmaz, hogy bemutassa, mit is okozott a felhő megérkezése eléggé semmitmondóra sikerültek. A számok, a szenvtelen taglalása az éghajlati változásoknak, ezek mind-mind unalmasak, nincs bennük élet, nem igazán lesznek többet üres szavaknál. De persze a könyv nem is igazán erről szól. Sokkal fontosabbak ugyanis a tudósok.

De jaj, a tudósok! A görögök töprengtek el azon, mennyire ideális lenne egy olyan állam, amit csak a tudósok irányítanak. Nos, ha azok a tudósok olyanok lennének, mint Hoyle tudósai, akkor talán inkább ne engedjük ezt megtörténni. Azzal nem lenne semmi baj, hogy végeláthatatlan eszmecseréket folytatnak a felbukkanó problémákról - és néha nem átallanak egymást ki is oktatni - elvégre egy tudományos kérdésről van szó, már persze ha tudósok a főszereplők. De amit a tudósok a világ többi részéről gondolnak... A politikusokat minden látható indok ellenére hozzá nem értőknek állítja be a regény, akiket csak saját mandátumuk érdekel, éppen ezért felesleges beavatni őket a készülő katasztrófába. Persze utólag a tudósok nem átallanak megdorgálni a politikusokat, hogy bezzeg ők szóltak előre, de hallgattak rájuk? De kérem, a tudósaink a regény alatt nagyjából inkább azzal törődtek, saját magukat hogyan tudnák a legjobban megvédeni a közelgő katasztrófától. Miközben azt olvassuk, hány millióan haltak meg (persze látni továbbra sem látjuk a pusztítást), addig ők üldögélnek a jó előre elkészített bázisukon (aminek létrehozásakor átverték a politikusokat) és a a felhőn merengenek. Meg tudnám bocsájtani a könyv száraz stílusát és unalmas történetét, ha nem lenne ez a hatalmas arrogancia, amivel a szerző viseltet minden földi halandó felé, aki nem szentelte az életét a tudományoknak.


No de nyilván mindenki arra kíváncsi, mi van a felhővel - pontosabban a Felhővel. Nos, ezt a könyvet elspoilerezni ma már olyan, mint elárulni a Rómeó és Júlia végét, de azért akit zavar, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a Felhőről kiderül, hogy intelligens. Ez ma már nem nagy dolog a sci-fiben, az ilyen típusú intelligenciák nem jelentenek nagy invenciót - a Napok Házában Reynolds pl. simán mellékszereplőként jelenít meg egy ilyet -, de az ötvenes években egy ennyire gondosan kidolgozott ötlet bizony megérdemelte a kiemelést. Hoyle a kor tudományos ismeretein belül igyekezett hitelesen bemutatni, milyen is lehet egy felhőintelligencia, hogyan kommunikálhat, gondolkodhat, szaporodhat. A végén ugyan elszaladt vele a képzelete, de szerencsére nem túlságosan. Mindent összevetve akit érdekli, mit gondolt erről a dologról fél évszázada egy tudós, az olvassa el bátran.

Viszont a mai átlagolvasónak nem hiszem, hogy tetszene a könyv. Az eddig említett gyengeségeken kívül a konfliktus gyengesége a regény nagy részét érdektelenné teszi, csupán az utolsó negyedében lesz érdekes, de akkor is csak kevesen fogják igazán élvezni a regényt. Ha valaki ódivatú hard sci-fit szeretne olvasni, az inkább Clement meszklinitáiról olvasson, ott legalább érdekes világleírás és értékelhető konfliktusok vannak. A fekete felhő klasszikus ugyan, és értékelni kell, de ennek ellenére közel hatvan év alatt teljesen elkopott az ereje...

2015. november 15., vasárnap

Rendíthetetlen

Én lepődtem meg a legjobban. Természetesen számítottam rá, hogy egy kellemes, olvasmányos military sci-fivel lesz dolgom, hiszen mégiscsak egy többkötetes, világhírű sorozatról van szó. És különben is, az űrháborús könyvek jellemzője a gördülékenység. De miközben olvastam Jack Campbell 2006-os Rendíthetetlen (Dauntless) című regényét, ráébredtem, hogy ez nekem sokkal jobban tetszik, mint gondoltam.

A regényt nem hiába szokták a Battlestar Galacticához hasonlítani: a Rendíthetetlen alaphelyzete sokban hasonlít, noha itt a flottának nem a gyilkos robotok, hanem a száz éve a szövetséggel háborúzó Szindikátus Világok elől kell menekülnie. Ugyanis miután a Szindikátus csapdába csalta a Szövetség flottáját mélyen az ellenséges vonalak mögött, a megmaradt hajóknak két választásuk maradt: vagy felveszik a harcot a túlerőben lévő ellenséggel és mind egy szálig elpusztulnak, vagy hallgatnak John Gearyre, akit száz év hibernáció után nemrég élesztettek újra. Geary azonban nem egyszerűen egy letűnt kor háborús veteránja, aki egy mentőkabinban sodródott évtizedeken át. Ő a legendás Black Jack, aki a Szövetség és a szindikátus első csatájában hősiesen helyt állt, és mára mitikus figurává, a szövetség legnagyobb hősévé vált. De vajon elfogadják-e az önfejű kapitányok Geary menekülési parancsát, hiszen az gyáva megfutamodás lenne, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több tucat ellenséges naprendszeren kell átverekedniük magukat. És ami a legfontosabb, Geary vajon el tudja fogadni, hogy sokak szemében ő tényleg egy valódi hős.

Ahogy az várható volt, a Rendíthetetlen lendületes könyv, már a regény elején szembesülünk egy megoldandó problémával, ami után a szereplőknek csak annyi idejük marad, hogy felkészüljenek a következőre. A történet viszont szerencsére nem arról szól, hogy egyik problémából esünk a másikba, ugyanis ez ennél sokkal okosabb kötet. Campbell amellett, hogy – valószínű katonai múltjának is köszönhetően – izgalmasan és hihetően építi fel az űrbéli hadviselést, beleás az egész háború mélységébe is, teszi mindezt egy komplex és érdekes karakter segítségével. Az író a cselekmény előrehaladtával több, a flottán belüli konfliktusra is rávilágít, és meg is magyarázza, mi miért alakult ki így. Campbell világában száz év űrháború nem múlik el nyomtalanul, teljesen logikusnak és reálisnak tűnik, hogyan is folyik egy ilyen konfliktus, és milyen hatásai vannak nem csak a civilekre és a katonákra, de a hadviselés egészére - gyakorlatilag mindenre. Ahhoz pedig, hogy mindezt érzékletesen és okosan be tudja mutatni, egy külső szemlélő tökéletes, így kerül a képbe Geary.

De Geary nem csak egy eszköz a szerző kezében, nem egy szimpla látcső: ő egy vívódó, saját problémákkal küzdő főszereplő. Száz évvel korábbi világból származik, így remek ellenpontja a többi karakternek, és nem csak feltétlenül azoknak, akikkel konfliktusa támad. Azonban ennek a kívülállásnak két oldala van, egyrészt ez teszi őt ideális hadvezérré, hiszen őt nem korcsosította el száz év háborúskodása, nem merevedett meg, a régi értékek mentén képes iránymutatást adni a különben szétzilálódó flottának. Ugyanakkor ő is átéli mindazt, amit hasonló helyzetben az olvasó „elvár” – megbénítja a sokk, hogy minden, amit ismert, eltűnt, hogy se családja, se barátai nincsenek. Mindehhez viszont Campbell hozzáadja Geary „hős” mivoltát, ami szintén összetett és ötletes eleme a regénynek. Geary egyszerre ünnepelt valaki, akiben az egyszerű katonák vakon megbíznak, ellenben van, aki számára veszélyes figura, hiszen a rárakódott „kultusz” miatt úgy tűnik, fanatikus és önfejű. És olyanok is akadnak, akik nem szívesen veszik, hogy tényleges tapasztalat hiányában lett a flotta vezetője csak azért, mert „hős”. Mindezek Geary személyiségét is megterhelik, aki vívódásából a kötelesség és a felelősség segítségével tud kilábalni, magára véve a flotta hazajutásának feladatát.

Campbell regényében az olvasó ennek az összetettségnek köszönhetően több dolog miatt is izgulhat. Sikerül megmenekülnie a flottának? Sikerül legyőzni az épp aktuális ellenséget? Sikerül Gearynek felülkerekednie a flottán belül? Vajon jól dönt-e? Nem bénítja-e meg a felelősség, a kudarctól való félelem, vagy a ránehezedő hőskultusz? Vajon képes összekovácsolni a flottát, aminek a világától száz év választja el – és ami talán már nem az a nemes és erős valami, amiben egykor szolgált?

A kérdések, a könyv megírása, a cselekmény közben felbukkanó egyéb elemek, és legfőképpen Geary alakja bebizonyítják, hogy a military sci-fi nem csak olyan laza lehet, mint Scalzi Vének háborúja sorozata, hanem komoly, feszültséggel teli és végtelenül szórakoztató is. Realitásában a Földre hullt sárkányt idézi, de bárki megtalálhatja a számítását, aki kicsit is érdeklődik a sodró lendületű katonai sci-fi iránt. Mivel a Rendíthetetlennel elinduló Lost Fleet sorozat napjainkban a hatodik köteténél jár, még koránt sem érünk az izgalmak végére, de ez ne riasszon vissza senkit; én nagyon várom, hogyan fogja folytatni Campbell „Black Jack” történetét.

2015. november 7., szombat

The Incal

Alejandro Jodorowsky legendás képregény-univerzuma, a Jodowerse 1981-ben, az első The Incal történettel jött létre, amit aztán később olyan művekkel duzzasztott tovább, mint A Metabárók kasztja vagy a Technopriests. Jodorowsky a francia Moebiusszal (Jean Giraud) még a hetvenes években ismerkedett össze, amikor a korábban színházzal és filmezéssel foglalkozó "Jodo" Frank Herbert Dűnéjéből akart egy elemi erejű látomást készíteni. Ez a film végül nem készült el - erről szól a 2013-as Jodorowsky's Dune -, de az alkotók több ötletet felhasználtak később, amikor Jodorowsky úgy döntött, a képregények világában alkotja meg az emberi létezéssel, az univerzummal és a lét egészével foglalkozó látomásait. Ez lenne a The Incal, ami harminc évvel később is fontos hivatkozási pont a képregények közt, és ma is élvezetes alkotás.

Az Incal hat kötete

A történet főhőse John Difool, egy R osztályú magándetektív, egy egyszerű kis senki, akinek a napjait a drogok, az alkohol és a homeo-kurvák töltik ki. Egészen addig, amíg egy megbízása során véletlenül egy bergtől - az emberiség ősi ellenségének számító faj képviselőjétől - birtokába nem jut az Incal nevű különös "entitásnak". Hamarosan kiderül, hogy az Incalt nagyon sokan meg akarják kaparintani. A bergeken és a város urain kívül még a föld alatti világ titokzatos királynője is az Incalt keresi a farkasfejű Kill Wolfheaddel az oldalán, zsarolással ráveszi a legendás harcost, a Metabárót, hogy eredjen Difool nyomába. Ugyancsak őt keresik a Technók, akik valamilyen sötét tervet készülnek véghezvinni, amiben csak az Incal akadályozhatja meg őket. Mindezek mögött azonban sokkal nagyobb hatalmak küzdelme rejlik, amin az egész ismert világegyetem sorsa múlik.

Akik azt mondják, ez egy nagyon komplex és szerteágazó képregény, azok egyáltalán nem túloznak. A fent vázolt alapfelállás csupán a történet kiindulópontja, hamarosan a lokális konfliktus kiszélesedik, mi pedig ennek mentén ismerünk meg újabb és újabb elemeket ebből a hatalmas képregényes világból. Ami azt illeti, számomra ez a része volt a képregény legerősebb alkotórésze. Jodorowsky olyan hihetetlenül különös, érdekes és egyedi módon hozta létre a saját space fantasyjét, amit a legfurább idegen lények, különös planéták és futurisztikus dizájnú űrhajók, ruhák, gépek ezreivel tölt meg. És ami a legfontosabb: érezni, hogy itt igenis mindennek van háttere. Hiába kapunk csak villanásokat például a Birodalom planétáiból, rögtön tudjuk, hogy ezek legalább olyan komplexek, mint amikről többet beszél a történet. A sok felbukkanó szereplő is a maga nemében mind illeszkedik a világba, még akkor is, ha nem sokat tudunk meg róluk. 

Hajók és idegenek: balra a War Star nevű űrállomás, jobbra egy idegen medúzalény

Mert azért be kell vallani, a szereplők nem feltétlenül szépirodalmi mélységűek, és ez talán azokat, akik Miller Batmanjéhez hasonló mélységeket várnak, elkedvetlenítheti. Viszont itt tényleg nem azon van a hangsúly, kik ezek a karakterek, hanem hogy mi a szerepük. Nem hiába testesítenek meg egy-egy archetípust vagy feladatkört testesítenek meg - az ősanya, a harcos, a vadállat, de elég csak Difoolra gondolni, aki a Tarot bolond figurája ("The Fool"). Jodorowsky történetében sokkal fontosabb a világot mozgató erők és azok viszonya. A fény és a sötétség, ugyanakkor ezek egysége, a férfi és a nő, a teremtés aktusa, szerves és szervetlen összefonódása, a természettel való harmónia, érzelmek és logika. Az Incalban minden komplex, mindennek több alkotóeleme van, ettől lesz nem csak egy történet, hanem egy különös, spirituális utazás is. Ugyanakkor pont emiatt a spirituális vonal miatt a történet a végére eléggé szétesik, egyre több az ezotériába hajló ötlet és mondat, míg végül a képregény áttöri a fizikai valóságot, és egyfajta pszichedelikus látomássá - teszem hozzá, hatásos látomássá - válik. Ez szintén olyasmi, ami sok olvasót eltántoríthat, vagy legalább is rossz szájízt hagyhat benne. Nyilván látni kell, hogy Jodo célja nem elsősorban a szórakoztatás volt - sose volt az, semelyik médium esetében, amiben dolgozott -, hanem hogy rajta keresztül elmondja a véleményét. Mert van itt minden, gyakorlatilag az emberi önzés, butaság és egyéb rossz tulajdonságok pellengérre állítása. Jodorowsky világában emberi hibák vannak, és ő épp ezeket akarja az Incal segítségével megváltoztatni. Napjainkban, ha valaki egy ehhez fogható történethez nyúlt volna, akkor legalább kétszer ilyen hosszan írja meg, jobban belemélyedve a szereplők lelkébe és a különféle konfliktusokba, de a nyolcvanas években ez teljesen elegendő volt - és ha nem ragadunk le a megszokott sémáknál, nekünk is elég lesz, hiszen annyi ötlet sorjázik benne - mindezek Moebius remek rajzaival, bár itt-ott a karakterek arcvonásai néha a felismerhetetlenségig megváltoznak, amit nem tudok mire vélni -, hogy nem is nagyon tűnhetnek fel ezek a dolgok.

Felül Moebius storyboardja a Dűnéhez, lent jelenet az Incalból

A The Incal egy roppantul érdekes képregény, összetett és számos rétege van. A Jodorowsky Dűnéjéből és számos egyéb forrásból építkező látványvilága - ezek kilistázása külön posztot érdemelne, kezdve a Harkonnen báróra hajazó figurától egészen a Technók jeléig, ami sardaukat jelkép lett volna a Dűnében - a későbbiekben több alkotóra is hatott. Érdekesség, hogy Luc Besson Ötödik elem című filmje miatt Jodorowsky perelt is, de mivel Moebius Bessonnal dolgozott, a bíróság nem találta megalapozottnak plágiumot. Mindenesetre ez az egyetlen mozgókép, ami a legközelebb került a The Incal átadásához. A nyolcvanas évek végén Pascal Blais animációs rendező elkészített egy trailert tervezett Incal adaptációjához, amit később digitálisan fel is újított (lásd lent), de ebből a mai napig nem lett semmi. Legutóbb Nicholas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) rendező - aki egyébként megszólal a Jodorowsky's Dune-ben - vetette fel egy élőszereplős sorozat lehetőségét, erre azonban egyelőre még várni kell. Addig ajánlom mindenkinek a képregényt, mert egy emlékezetes élménnyel lesz gazdagabb, és a maga sajátos világlátása, képei és humora kifejezetten izgalmassá teszi ezt a transzcendens kalandtörténetet.


2015. október 27., kedd

A csillagok fiai

Amióta az első ember kilépett a világűrbe sokak fantáziáját megragadja, milyen is lehet odakint, milyen lenne az űrben élni, utazni, elérni új bolygókat, idegen csillagokat. A sci-fi ősi toposza a távoli csillagrendszerekbe indított expedíciók története, legyenek azok emberiek, akár idegen lények küldetései. John Barnes veterán sci-fi író (akinek idehaza nem jelent meg önálló kötete) Buzz Aldrinnal, a Holdra elsőként leszálló Apollo 11 asztronautájával („a második ember a Holdon”) közösen 1996-ban ezt a toposzt használta fel, hogy megírja A csillagok fiai (Encounter with Tiber) című regényt, ami azonban hiába szerepeltet idegeneket, inkább olyan, mint egy asztronauta elbeszélése és töprengése a XX-XXI. század fordulójának űrhajózásáról.

A történet kezdetén a Tenacity csillaghajó, a Naprendszert elsőként elhagyó expedíció az alfa Centauri felé tart, ugyanis bebizonyosodott, hogy évezredekkel ezelőtt idegen civilizáció létezett a csillagrendszerben. A könyv Clio Trigorin, a Tenacity egyik űrhajóságnak kerettörténetében egyrészt Clio családjával történeteket, illetve az általa lefordított idegen krónikában leírtakat ismerhetjük meg. Az emberi szál az 1990-es évek legelején veszi kezdetét, és tart egészen addig, amíg a Marson az emberek rá nem lelnek a „tiberisziek” Enciklopédiájára, minden tudományuk és kultúrájuk letéteményére. A másik szálon pedig a tiberisziek kilencezer évvel ezelőtti, Földre induló expedícióját és annak különös sorsát követhetjük végig.



A csillagok fiai négy részre tagolódik, az első a kilencvenes évek illetve a kétezres évek elejének űrhajózásával foglalkozik, amiben még lennének is érdekes ötletek, de egy ponton túl annyira részletessé válik és túlburjánzik az űrhajózás technikai részleteit taglaló leírás, hogy az ember elveszíti az érdeklődését - pedig még csak a könyv elejénél járunk. Amikor felfedezik az idegenek szignálját, és annak nyomán elindulnak a Holdra, az kissé jobban sikerült, de hamarosan ez is érdektelenségbe fullad. De ha azt hinnénk, hogy csak a realista szál unalmas, nagyon tévedünk: a következő részben a tiberisziek világába nyerünk bepillantást, az első, a mi Naprendszerünkbe induló expedícióba. A szerzők itt végérvényesen elveszítettek: hiába különbözik a két faj (az emberek és a tiberisziek két alfaja), hamar kiderül, hogy ezek a lények csupán máshogy kinéző emberek. A beszédmódjuk - ami igazából minden szereplőnél azonos, legyen ember vagy idegen -, a problémákra adott válaszaik, a reakcióik, mind olyan, mintha nem is egy más környezetben létrejött, más biológiájú és kultúrájú lényekről lenne szó. Ráadásul nem meglepő, hogy az ő történetük sem csigázza fel az embert, talán csak akkor, amikor megérkeznek a Földre. A harmadik rész a második ilyen expedícióval viszi tovább cirka 40 évvel később az eseményeket. A két tiberiszi szál egészen a második végéig gyakorlatilag a "fejlett lények az őrlakók között" toposzát viszi végig, amit vagy szeret az ember, vagy nem (személyes megjegyzés: én nem szeretem). Persze legvégül, amikor a tiberisziek úgy döntenek, elhagyják a Földet, az emberben újra felcsillan a remény, hogy érdekességet fog olvasni, de ekkor ez a szál véget és, és az utolsó részben az első fejezet története folytatódik (kb. 20 évvel később). Ez talán a legérdekesebb, ebben egy Marsra induló csapatot követhetünk végig, majd a vörös bolygón folyó munkálataikat. Azonban mielőtt ez a rész is eljuthatna a tetőpontjára, elérkezik a regény vége, a kerettörténet lezárása, ami szintén nem zár le igazából semmit.

Nem vagyok az ilyen hosszú történetismertetés híve, de úgy éreztem, máshogy nem tudom érzékeltetni a regény alapvető hibáit. Először is: unalmas. Minden izgalmas és érdekes esemény a háttérben történik, egy-két utalásból értesülünk róla, hogy megtörténtek. Ami fel tudná csigázni az olvasót, azt elhanyagolják, háttérbe szorítják. Ezzel szemben az űrhajósok és a tiberisziek apró-cseprő, mindennapi dolgai sokkal több teret kapnak, ami ilyen nagy mennyiségben már bosszantó. Ezt egészítik ki a sablonos stílus (fordítás?), és hogy egyik szereplő sem válik élővé. Hiába vannak felvázolva személyes konfliktusok - a tiberiszieknél még rasszizmus is van! -, ezek üresek, érzelem nélküliek. A sci-fi rész sem valami érdekes, nincs nagyívű világépítés, sem pedig körömrágó felfedezés. Az emberek jópofáskodó tudósok, akiknek a legnagyobb problémája a gonosz és hozzá nem értő politikusok állandó akadékoskodása, a tiberisziek pedig olyanok, mint a gyerekek, akik nem értenek semmit, nem képesek túllépni saját, eléggé fejletlen világképükön és mindehhez még roppant mód ésszerűtlenek is. Értem én, hogy velük görbe tükröt akartak tartani a szerzők az emberiség elé, de annyira hiteltelenné tették az idegeneket, hogy az ember csak azt tudja mondani: buták.

Ami menti a könyvet, az az űrkutatás bemutatása. Bevallom, az elején, az új űrverseny felvázolása érdekes volt, és hogy ha jobban odafigyelek, akkor minden bizonnyal sok érdekességet megtanulhattam volna arról, hogyan is működnek manapság az űrsiklók. Ami a fejlettebb technológiákat illeti, erősen él bennem a gyanú, hogy itt-ott technoblablával volt dolgom, de az egész regényben kellően megalapozott volt a tudományos háttér, hogy a hard SF rajongói örülhessenek.

ilyen szép rajzok vannak benne

A csillagok fiai sokkal többet ígér annál, mint amit betart. Hiába ígér hatalmas távlatokat, indít egy csillaghajón, az egész végül egy asztronauta képzelgése lesz, amit a rutinos sci-fi író sem tölt meg élettel. Túlírt, dagályos, kifejezetten unalmas alkotás, ami romantikus élmény lehet az űrhajózás szerelmeseinek és azoknak, akik megszállottan olvassák a science fiction műveket.

Aldrin és Barnes 2000-ben újabb közös regényt írt, a szintén a közeli jövőben játszódó „asztronauta regényt”, a The Returnt.

2015. október 24., szombat

Browser zsinórjai

A science fiction nem egy homogén tömb. Nem csak arról van szó, hogy jól körülhatárolható szabályok szerint íródott művekre aggathatjuk rá a sci-fi címkét. A sci-fi ötletei, toposzai önálló életet élnek, állandóan megjelennek más irodalmi irányzatokban, írók műveiben már a kezdetektől fogva. Ez persze könnyen zavart kelthet az emberben, hiszen nem tudja, mivel is találkozott éppen, zsánerművel, vagy valami egészen mással. A francia filozófus, Tristan Garcia 2012-es regényében, a Browser zsinórjaiban (Les Cordelettes de Browser) arra tesz kísérletet, hogy a sci-fi toposzokat felhasználva elmondja véleményét az időről, az emberről, az örökkévalóságról és mindarról, ami ősidőktől fogva foglalkoztatja az emberiséget. Hogy hogyan siker ez neki? Jobban-rosszabbul.

A könyv zavaros, kissé misztikus első fejezete után megtudjuk, hogy a jövőben az utolsó nagy felfedező, David Hale Browser űrhajójával, a Kígyóval elérte a világegyetem szélét, ahol aztán megállította a tágulást. Onnan a Földre csak a Kígyó tért vissza, fedélzetén a titokzatos Szekreterrel, az öröklét letéteményesével és a Konzolokkal, melyek segítségével az emberek képesek életben maradni az Örökkévalóságban. Azonban ahogy telnek a számlálatlan évszázadok, az emberek egy része mind nehezebben viseli a változatlanságot, míg aztán egy napon szárba nem szökken a lázadás.

Ha zsánerkönyvként olvasnánk a regényt, akkor a fent vázolt információkat érthető formában kapnánk meg – Garcia azonban egyszerre bonyolítja túl és egyszerűsíti a végletekig a cselekményt. A könyv első felében az Örökkévalóság világának lakóit mutatja be, teszi mindezt olyan bonyolultan, hogy az olvasó nem is érti, hol van, mi miért történik, sőt, hogy az egyes fejezetek hogyan kapcsolódnak egymáshoz (egyáltalán azonos világban történnek-e az események). Az hagyján, hogy a világ felépítését, alkotórészeit sem tudjuk összerakni – ez egyébként a regény legvégén sem sikerül –, de a szereplők cselekedeteinek mozgatórugóiról is csak találgathatunk. Ezzel szemben a második fele a regénynek szinte mesei, a történések lineárisak, az elbeszélés egyszerű, a szereplők archetipikusak. A korábbi bonyolultsággal szemben ez az egyszerűség disszonánsan hat. Az viszont az egész regény értelmezését – első látásra – borzasztóan megkönnyíti, hogy Garcia tálcán nyújtja nekünk a bibliai utalásokat – a kígyó, az emberpár, stb. Olvasás közben összerakunk valamilyen fajta értelmezést ezeknek a mankóknak a segítségével, de végül rájövünk, hogy ez így kevés.

Vagy az olvasó téved, és sokkal több van ebben a könyvben, mint ami elsőre látszik, vagy a szerző fújja fel a regényét, holott annak jó része üres. Hiába vannak benne kifejezetten jó részek – mint Browser története, vagy a szereplő, aki a múltját akarja „újravágni” –, ezek mellett a legtöbb jelenet céltalannak tűnik. Értjük, hogy az Örökkévalóság unalmas, a változatlanság nem jó, és így tovább, de ezeket nem átérezzük, hanem csak tudomásul vesszük a szereplők elmondásából. Sőt, igazából még az sem: a lázadók a könyv narrátora szerint sem éppen nemesek, céljaik igazából nincsenek, majd az új világrend is inkább amolyan tessék-lássék valami, semmi kézzel fogható rendezőelv nincs mögötte. Az egész könyv kusza, különböző, felismerhető vagy csupán sejtetett gondolatok halmaza, amit az olvasó keservesen próbál összerakni, sikertelenül.

A legfurcsább, hogy nem tudnám kategorikusan felsorolni, miért rossz a könyv. Mert ez nem zsánerregény. De azt sem tudom megfogni, miért lenne jó, mik azok a gondolatok, amiket még nem láttam, mi az, amiért ez a könyv kiemelkedő lenne, amiért azt érezném, hogy érdemes volt elolvasnom. Én vártam ezt a regényt, reménykedtem, hogy egy izgalmas, filozofikus történetet fogok olvasni a halhatatlanságtól, de ez idén nem az első olyan könyv, ami ezt a témát nem volt képes az én szememben érdemben megfogni. Viszont még mindig fenntartom a lehetőségét, hogy vannak benne olyan filozófiai tézisek, amik nekem – az előismeretek hiányában – nem tűntek fel. Én csak nyitott olvasóként álltam a könyvnek, de továbbra sem értem, mit is kaptam…

2015. október 12., hétfő

Olvasmányok rossz időre

Tudom, tudom, a legelcsépeltebb bejegyzéscím, ami csak létezhet, de mégis milyen címet adjon az ember az újabb cikkajánlónak?


Ez az a regény, amiből Rudolf Péter irányítása alatt szép, de sikertelen történelmi sorozatot csinált a Magyar Televízió. Pedig az alapanyagban van potenciál, a szabadságharc idején játszódó utazás felvillantja a korszak jellegzetességeit, amibe Fehér belekeveri a mai magyar állapotokat, nem is nevesítve - különben is, nem szeretem, amikor aktuálpolitikai poénok jelennek meg egy történelmi könyvben, viszolygok az ilyen összekacsintásoktól -, hanem általánosítva, a kisemberek különféle fajtáinak és világlátásának megfelelő figurák képében. A kreált nyelv remek játékot kínál az olvasónak, és ami kifejezetten felüdíti az amúgy sem rossz regényt, az a varázsos elemek megjelenése, vannak itt óriások, boszorkányok, ami csak kell. Az irodalmi áthallásokról pedig ne is beszéljünk.


A LoveStart jegyző izlandi szerző ezúttal egy meseregénybe szövi bele elképzeléseit és a fogyasztói társadalom kritikáját. Teszi mindezt kellemes stílusban, mesél és mesél, és lassan a realitás és a mese összeér. Ugyan valamit hiányoltam a könyvből, mégis úgy gondolom, érdemes kicsiknek és nagyoknak is a kezébe vennie a kötetet, már csak a nagyon szép belső illusztrációk miatt is.


Még nagyon régen, valamikor 10-12 éve olvastam a régi kiadásban a regényt, és bár alig emlékeztem belőle valamire, az megragadt, hogy nem volt vele komolyabb problémám. Szóval mikor kijött az újrafordított változat, akkor kíváncsian vettem a kezembe (sic!). És legnagyobb meglepetésemre tényleg tetszett, de nem azért, amit vártam. Gibson regénye ugyanis egyszerű cyberpunkból amolyan posztmodern jövővízió lett, a szövege és a világa megállja a helyét a kortárs szépirodalom mezőnyében is. Na ne a szépen megírt könyvekre gondoljunk, amik mély lélektani problémákat boncolgatnak: Gibsonnál a probléma a jövő, ami igazából már itt van. A főszereplői nem igazán karakteresek, a konfliktus nem valami erős, ellenben az atmoszféra remekül eltalált. Nem csodálkoznék, ha sok klasszikus cyberpunkon nevelkedett olvasó tenné le a könyvet, mert itt nincsenek hackerek és agyfagyasztó JÉG, ellenben "AIDS szent" és televízió vallás (szó szerint) van. Kellemes kiruccanás a komfortzónából.


Dukaj az Extensa óta nagy kedvencem, még az olyan gyengébb könyvei is, mint a Zuzanna és a világmindenség is remek szórakozást nyújtanak, nem utolsó sorban a remek stílus és a több regényre való ötlet miatt. Nos, a Más dalok mindent tud, amit az eddigi Dukaj regények, de még ennél is többet. Először is, az alap egy alternatív történelmi világ, ahol Nagy Sándor örökén a hellenisztikus világ élt tovább több ezer éven át. Ez nem a mi világunk, olyannyira nem, hogy semmi nincs benne, ami kapcsolódna a realitásunkhoz. És hogy ennek mi az elsődleges oka? Az, hogy Dukaj igazi fantasztikus szerző, aki komolyan veszi az invencióját, és nem csak, hogy aprólékosan kidolgozza a hátterét és a fantasztikum működését, de logikusan mindent ebből eredeztet. Dukaj a hellén világképet veszi alapul, és erre húzza fel a regényét, a konfliktusát is ehhez köti, de nem is kötheti máshoz, hiszen érezzük, hogy ennek a problémának elő kellett kerülnie. Mindehhez pedig a szöveg is igazodik, a latin-görög kifejezések, amik hol ismert, hol ismeretlen fogalmakat írnak le, az egyszer lírai/eposzi, máskor hétköznapian gördülékeny mondatok igazi dallamot adnak a szövegnek. Végül pedig a főbb szereplők mind igaziak, élők, a főhős, Hieronim Berbelek valóban hőssé válik, ember fölötti emberré, az ő útja valóban már-már mítikus, egyszersmind végtelenül emberi. A Más dalok maga a könyvvé lett zsenialitás, némelyik jelenete olyan erejű, hogy az ember nem tud szabadulni tőle, és végül bánja, hogy véget ér az utazása, még ha az egy több, mint 600 oldalas utazás is. Sok mindenhez lehetne hasonlítani a könyvet - akár a fantasztikum, akár másfajta irodalom területéről -, de véleményem szerint Dukaj eljutott oda, amikor már hozzá hasonlítanak másokat. Remélem, jövőre folytatódik a hazai kiadása a regényeinek.