2014. április 4., péntek

Frankenstein, avagy a modern Prométheusz

Mary Shelley első regényét, az 1818-ban megjelent Frankenstein, avagy a modern Prométheuszt (Frankenstein, or The Modern Prometheus) nagyon sokan az első igazi science fiction regénynek tartják, mindamellett viszont tény, hogy megkerülhetetlen műről beszélünk. A könyv keletkezéstörténete is legendás: a fiatal hölgy (akkor még Wollstonecraft Godwin) Percy Shelley-vel, Lord Byronnal és John Polidorival fogadásból írták meg éjszakai rémálmukat, ezek közül pedig a leghíresebb a 21 éves Mary Frankensteinje lett.

A történetet Robert Walton leveleiből tudjuk meg, aki húgának, Margaretnek írja azt meg. A kapitány az északi sarkra hajózik egy tudományos expedíció vezetőjeként. Célja olyan felfedezések tétele, amelyekkel beírhatja magát a történelembe. Itt, a fagyos pusztában találnak rá egy csontig lesoványodott, őrültnek tűnő férfire, aki miután valamennyire erőre kap, elmeséli történetét Waltonnak. A férfi valaha diák volt Ingolstadtban, ahová az élet misztériumának kutatása vezette. Már gyermekkorában kitűnt, hogy az ifjú különleges tehetség, az egyetemen pedig hamar eljutott ahhoz a tudáshoz, amivel képes volt életet teremteni. Azonban mikor megalkotta teremtményét halott emberek részeiből, elszörnyedt művétől és elmenekült. Később, két lázas év után, genfi otthonába visszatérve szembesült vele, hogy a szörnyeteg, akit létrehozott, egyáltalán nem tűnt el az életéből, sőt, Viktor Frankenstein felelős olyan borzalmas tettekért, amit a lény elkövetett.

Amire mindenképpen érdemes felkészülnie annak, aki most akarja kezébe venni a regényt, az az, hogy nagyon fals kép él az emberben Frankenstein és szörnyetege történetéről. Ne számítsunk mai szemmel vérfagyasztó jelenetekre, nagy harcokra, esetleg őrült hajszára a tudós és teremtménye között. A Frankenstein egy XIX. század eleji regény, éppen ezért mind nyelvezete, mind története igencsak lassú, ma már talán dagályosnak mondanánk. A tudós elbeszélése egészen gyerekkorában indul, és bár bizonyos események fontosak, árnyalják azt, hogy miért is keresi az élet titkát, azok nem annyira kihangsúlyozottak, és sokkal hosszabb körítéssel vannak tálalva, mint ami még hatásos lenne manapság. Hasonlóan lassú a szörny elbeszélése arról az időszakról, amit megteremtetése után bolyongással és tanulással töltött. A könyv persze néha tartogat fordulatokat, és ezek képesek is átlendíteni az olvasót a hosszú leírásokon, de a mai olvasónak előfordulhat, hogy beletörik a bicskája.

Azonban minden hibája ellenére a Frankenstein egy nagyon érdekes történet. Egyrészt jól látszik, hogy Shelley tudatosan igyekezett kihangsúlyozni bizonyos aspektusait a történetnek. Frankenstein egy saját magához hasonló felfedezőnek mondja el a történetét, ezzel aláhúzva, hogy a tudomány és a tudás hajszolása könnyen megnyomoríthatja az embert. Másrészt viszont, és ez az, ami sokkal hangsúlyosabb, amit aláhúz Walton kapitány személye és az egész történet, az a felelősség. Lehetséges, hogy nem ez az első történet, ami ezt a témát boncolgatja, de mindenképpen ez a legismertebb ilyen mű. Az ember itt úgy jelenik meg, mint valaki, aki a tudásra tör, ami nem csak a világ megismerését jelenti, de a világ behódoltatását, átvenni azt a szerepet, amit a vallás Istennek tulajdonít. Az ember a regény megírásának korában sorra fedezte fel az őt körülvevő világ csodáit, alkotta meg fantasztikus masináit, és első ízben pillantott előre egy olyan jövőbe, amiről tudta, hogy gyökeresen más lesz, sőt, tudományos alapokon állva lesz más. Az emberek joggal gondolhatták, hogy természetes dolog, hogy az ész diadalt arat és az ember válik saját istenévé. A Frankenstein azzal, hogy éppen a legfenségesebb, a leginkább isteni aktust, a teremtést - ráadásul egy érző, értelmes lény teremtését - az ember képességévé teszi, a végletekig viszi el ezt a gondolatmenet (elég a regény alcímére utalni). Hiszen az élet létrehozásánál az ember nem lehet képes nagyobbat alkotni, akármi mást is tesz, ez a végső hatalom.

Azonban jól tudjuk, hogy a hatalomhoz felelősség is jár, a teremtő felelős teremtményéért. Áttételesen Shelley azt fogalmazza meg, hogy az ember törhet minél nagyobb tudásra, de nem szabad elfeledkeznie arról, hogy tudásának csak akkor van igazán értelme, ha azt bölcsen és jóra használja fel. Az ifjú Victor Frankenstein meggondolatlanul, gőgösen viszonyul a tudományhoz, őrült módjára hajszolja az élet létrehozásának ismeretét. Egy pillanatig nem merül fel benne kétely vagy fogalmazódik meg elméjében, hogy mi is fog történni, ha sikerrel jár. Őt csak az aktus érdekli, a tudományos folyamat, az eredmény csak addig fontos számára, amíg eléri. Így nem csoda, hogy olyan elemi erővel tör rá a rettenet, amikor véghezviszi tettét. Frankenstein tudományosan képzett ugyan a teremtéshez, de erkölcsileg nem. Alakjával, személyével a regény végéig nem tudunk együtt érezni. Ugyan marcangolja magát, mikor teremtménye cselekedeteiről hall, de ez valahogy fals. Ekkor olyan emberként jelenik meg, aki nem tanul a hibájából, hanem csak bánkódik miatta. Egészen a regény végéig nem képes eljutni a felismerésig, hogy a hibát ott követte el, hogy magára hagyta a lényt, majd pedig megtagadott tőle minden együttérzést, elhárítva ezzel az igazi felelősséget. A szörnyeteg története rokonszenvet ébreszt iránta, és végül ő lesz az, aki átmegy azon a jellemfejlődésen, amin teremtője képtelen volt, utolsó szavai megrendítőek, és arról tesznek tanúbizonyságot, hogy erkölcsileg magasabb szintre ért el, mint teremtője. Érdemes lehet továbbvinni ezt a gondolatot az emberre és teremtőjére vetítve.

A Frankenstein alapgondolata ez, és az apró történetek csak megerősítik a fő mondanivalót. A regény két főszereplője a XX. századra archetípussá vált: a tudós, aki felelőtlenül - mondhatnánk, őrült módon - használja tudását, ezzel embertársai romlását okozva; és a teremtmény, akit eltaszít teremtője, kitaszít a társadalom, mint érző lénytől vonják meg a jogát a boldoguláshoz. Frankenstein szörnye nem az első, ember által létrehozott teremtmény (klasszikus példa a Gólem), de mindenképpen a legfontosabb a science fiction, mint a tudomány hatásait vizsgáló irodalom számára, hiszen elődjeivé válik minden mesterségesen létrehozott lénynek: robotoknak, kiborgoknak, klónoknak. A sci-fi történetével foglalkozó teoretikusok egy csoportja - mint azt már említettem - pedig ezt a könyvet tekintik az első igazi sci-fi regénynek. Ennek több okát is felhozzák, az egyik az előbb kifejtett tudományos szemlélet, a tény, hogy az ember a tudomány eredményeit használja, egy tudományos probléma etikai vonzatát vizsgálja a történet.  A teremtő és teremtményének története azt a sémát követi, amit a science fiction történetek jelentős része: a tudományos vívmány a cselekmény alapproblémáját eredményezi, de mégsem a tudományos metóduson van a fő hangsúly - a könyvben nem kapunk semmilyen magyarázatot, hogyan is lehet élettelen dolgokból élőt kreálni -, hanem annak hatásán, azon, hogyan használják, mit eredményez etc. Mások, mint pl. Adam Roberts pedig azt mondja, hogy a Frankenstein az első olyan tudományos spekulációt használó történet, ami mondanivalóját és elemeit tekintve a modern technika/technológia alapú világunkban is megállja a helyét, érthető, a felvetett kérdések napjainkig aktuálisak és kifejezetten a tudományos világnézetre alkalmazhatók. Ez a regény, mint írja, az első történet, ami a mai ember számára is ugyanúgy működik.

A Frankenstein mai szemmel vontatott, néhol unalmas, lassú és körülményes nyelvű regény. Alaptézisét már klisévé sajtolta az eltelt két évszázad, ráadásul a feldolgozásai jelentősen torzították az alapművet. Mégis, bizonyos aspektusai és jelenetei még a mai napig működőképesek, elevenek, az olvasó számára is érdekes kérdéseket vetnek fel, és napjainkig aktuális mondanivalót fogalmaznak meg. A fiatal Mary Shelley valóban klasszikus művet alkotott nem csak a science fiction területén, de az irodalom egészében. A tudós és teremtményének története a tudományos világ  egyik alapvető erkölcsi tézisének érdekes és elgondolkodtató megfogalmazása.

2014. március 23., vasárnap

A város

Azokat a műveket szokás klasszikusnak nevezni, amelyek évtizedekkel megírásuk után is képesek frissnek hatni, képesek valamit adni olvasóiknak, olyan értékeket és érdemeket vonultatnak fel, amelyek kortalanok és kiemelik az adott regényt kortársai közül. Clifford D. Simak kötete, A város (City, 1952), ami 1944 és 1951 között megjelent novelláit fűzi össze egy regénnyé, egyike a science fiction klasszikusainak.

A kötet története a címadó városban kezdődik, és nagyon érdekes, hogy igazából a városoknak ezt leszámítva nem sok szerepük van a könyvben. A technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy az emberek elhagyhassák a városokat, hatalmas területekre kiterjedő birtokok urai lehessenek. Ennek következtében nem csak a metropoliszok kora ért véget, de a bürokrácia, a háborúk és az állami felügyelet is eltűnik a Földről. Az emberiség ezt követően egyfajta pangást él meg, amit azonban valami megzavar: létezik egy filozófia, egy felfogás, egy szemléletmód, ha úgy tetszik, ami az emberi szellemet több ezer évvel tenné fejlettebbé hihetetlenül rövid idő alatt. Az emberek ezután folyamatosan azon fáradoznak, hogy ráleljenek erre, és ennek egyik lehetséges módját abban látják, ha találnak egy másik, az emberétől különböző perspektívát. Ezért próbálják meg intelligenssé tenni a kutyákat, feltárni a Jupiteren élő csellengérek világát vagy kapcsolatba kerülni a mutánsokkal, ezekkel az individualista zsenikkel.

A város történeteinek állandó szereplője a Webster família, amelynek férfitagjai folyamatosan szerepet játszanak az emberiség történelmében a városok megszűnésétől az emberiség végéig. Még amikor nem is bukkannak fel, ők akkor is ott vannak, a szereplők utalnak rájuk, vagy a tetteik következményére. Így végül a Websterek azonosulnak az emberiség képével, ők válnak a tipikus emberekké. Olyan emberekké, akik törekednek a fejlődésre, igyekeznek minél több jót tenni, de gyakran kerülnek nehéz helyzetbe, amikor választaniuk kell, és ez a választás nagyon nehéz. Velük például remek kontrasztban áll Joe és mutáns társaik, akik nem arra törekednek, hogy jót tegyenek, egyszerűen csak léteznek és saját szórakoztatásukra beavatkoznak az emberiség életébe. Van, aki pont Joe alakjában látja meg a történetek legfontosabb alakját, olyasvalakit, akinek tükrében jól láthatóak az emberi jellemzők. Én úgy gondolom, a kötetben nincs szükség ilyen tükörre, a Websterek és segítőjük, Jenkins, aki lényegében funkcióját és jellemzőit tekintve maga is Websterré válik, tökéletesen tisztában vannak saját magukkal, erősségeikkel és gyengéikkel. Több írásban a szereplők képesek áldozatokat hozni, hogy valami jobb szülessen, még ha az nem is feltétlenül az emberiség.

Számomra a regény legfontosabb eleme éppen ez, az emberiség mellett megjelenő szereplők és a kutatás, ami arra irányul, hogy egy másik intelligencia segítsen az emberen. Ha jobban belegondolunk, ez egy hihetetlenül pozitív gondolat. Szükségünk van másra, egy tőlünk különböző segítőre, hogy együtt képesek legyünk legyűrni az akadályokat. Sőt, ezt a másikat nem csak keressük, mi magunk törekszünk rá, hogy létrehozzuk, és igyekezzünk őt minél különbözővé tenni tőlünk. Ezt a vezérelvet ismeri fel Jenkins, a több ezer éves robot, és ezért teszi meg azokat a lépéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kutyák civilizációja önállóvá és naggyá váljon. Gyakran rá kell jönnünk arra, hogy nem tudnak rajtunk segíteni, vagy hogy éppenséggel nekünk kell teret engednünk a másiknak, visszahúzódnunk, hogy az térhez, lehetőségekhez jusson. Lehet, hogy elkövetik a saját hibájukat, és lehet, hogy szükségük lesz ránk egy ponton, de a választás az övék, milyen utat kívánnak járni. A regény lezárása szerintem éppen ezért nagyon jó, mert Jenkins a saját és a kutyák útját választja az emberével szemben. A könyv morálisan nagyon sokat tartalmaz, központjában az ember törekvése, hogy jobb legyen, hogy többé váljon, az pedig némi irónia, hogy ehhez végül el kell jutnia oda, hogy a háttérbe húzódik, megtagadja  múltját és felhagy a nagy eszmék kergetésével.

A város egy vékonyka kis könyv, mély tartalommal. Nem is igazán leírni lehet ezt, hanem inkább érezni. Mint könyv olyan nyelvet használ, amitől hol mese, hol filozófiai tézisregénynek hat. A szereplők folyamatos töprengései és a nyíl egyenes tézis, mire felfűzte a szerző a könyvet (vagyis a novellákat) könnyen befogadhatóvá teszik a művet, de az ettől függetlenül, sőt, éppen ezért képes valami mély érzést kiváltani az olvasóból. Több szempontból is lehetne elemezni a könyvet, de a lényegi gondolatát úgy érzem föntebb megragadtam, és számomra nincs értelme többet mondani a regényről (különben is, egy mélyrehatóbb elemzés elvenné az írás élvezetét, hiszen a főbb fordulatokban megannyi érdekes probléma kerül megfogalmazásra). Simak műve iskolapéldája annak, mit is jelent igazából a science fiction klasszikus, és mitől válik időtállóvá egy irodalmi mű, aminek mondatait olvasva elmerenghetünk azon, nekünk mit jelentenek ezek a kérdések és mi vajon milyen válaszokat adnánk rájuk.

(Simak később írt egy epilógust a könyvhöz, de az, véleményem szerint, nem sokat ad hozzá az eredeti történethez.)

2014. március 17., hétfő

Börleszk

Nincs többé magány!

Kurt Vonnegut regényeit nem lehet csak szimpla történetekként olvasni. Ő maga mondja, hogy könyveiben az életen, legfőképpen saját életén meditál. És eközben a legkülönösebb figurákkal és történetekkel népesíti be a könyveinek lapjait. Más írók is írtak terápiás céllal, a fantasztikum területéről Dick a legismertebb, de míg Dick őrülete már-már erőszakosan az arcunkba mászik, addig Vonnegut szatírája lassan kúszik be a tudatunkba. Az ő világai egyszerre nevetségesek és szomorúak, és olvasás közben a leghátborzongatóbb az, hogy bele kell gondolni: Vonnegut ezt saját lelkivilágáról írta.

És ez valahol nagyon szomorú, pláne, mert az 1976-ös Börleszk (Slapstick) című regénye a magányról szól.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az USA utolsó elnöke. Aki egyben az USA legmagasabb elnöke is volt. Az első elnök, aki maga oly' kevésbé azért akart elnök lenni, hogy hatalma legyen. Ő, aki most a Gyertyatartók Királya, aki százegyedik születésnapja előtt nekiáll lejegyezni történetét. Ebben ő és ikerhúga, Eliza különösen torz gyerekként élik életüket, akiket a szüleik eldugtak egy hatalmas uradalomba. A testvérek azonban együtt géniuszok, akik sokkal intelligensebbek, mint bárki körülöttük - épp ezért nem is fedik fel magukat tizenöt éves korukig. Akkor aztán szétválasztották őket, Elizát bolondok házába küldték, Wilbur pedig megpróbált átlagos ember lenni. Azonban két ilyen ember, mint Eliza és Wilbur sokkal többre hivatott, például arra, hogy megszüntessék a magányt.

A könyv nem annyira csapongóan vicces, mint a Bajnokok reggelije, sem pedig annyira elmélkedő, mint Az ötös számú vágóhíd, de mindkettőből magáénak tudhat valamit. Wilbur elbeszélésében abszurd elemek tömkelegével találkozhatunk, mint a gravitációval kísérletező, ici-pici kínaiak vagy a két géniusz-szörnyeteg (akik külön csak Swain, együtt viszont Swan, azaz hattyú, ez olvasás közben magyarul nem feltétlenül esik le), amelyek miatt a legkevésbé sem tudjuk komolyan venni az egész regényt. Pedig kellene, hiszen Wilbur talán a legmagányosabb lény mind között a Földön, miután meghal a testvére. Mert nincs más olyan, mint ő, szó szerint és képletesen is csak félember a húga nélkül. Próbál ezen a magányon segíteni, de utolsó napjáig mi mindannyian tudjuk, mennyire nehéz is így élni - hisz mindannyian éreztük már, hogy elveszítjük egy-egy részünket. Mert az ember nem csak maga a személy, hanem mindenki, aki fontos neki és akinek fontos. Filozófusok tucatjai mondták már, hogy azok vagyunk, aminek a környezetünk meghatároz minket. Wilbur így lesz mongoloid idióta, aztán középszerű orvos, aztán elnök, végül pedig egy bohókás vénember, a Gyertyatartók Királya. És ahogy próbáljuk magunkat megtalálni mások segítségével, gyakran nem is vesszük észre, mit teszünk másokkal. Önzőek vagyunk, mikor csak azt látjuk, mi nekünk mi kell, ahelyett, hogy egyszerűen csak jobban szétnéznénk, hogy kik vesznek körül, és mi mit adhatunk nekik. Elég talán csak egy jó szó. Vagy egy gyertyatartó.

Valahányszor Vonnegutot olvasok, mindig elszorul a szívem. Látom magam előtt az öreget, ahogyan a mi szerencsétlen, jobb sorsra érdemes Földünk lakóin mereng, közben pedig a saját életét neveti ki. És mindig rádöbbenek, hogy ez az ember rólam is beszél, mindnyájunkról, és kinevet minket. De ez nem vidám nevetés, legalább is nem teljesen.

Hehe.

2014. március 1., szombat

Nézd, ki van itt

Vannak olyan személyek, események, jelenségek, amik tabunak számítanak, amelyekkel nem szabad viccelni. Az irodalom ezekkel komoly hangon foglalkozik, igyekszik mélyen ábrázolni ezeket a témákat, és a maga módján segíteni a társadalmi diskurzust. De a humor ugyanolyan része a társadalmi diskurzusnak, a különféle traumák feldolgozásában sokszor a nevetés lehet leginkább segítségünkre, saját hibáinkat egy görbe tükörben sokkal jobban meglátjuk, mint ha egyenesen próbálnánk szembe nézni velük. És a humor sokszor a legszörnyűbb dolgokat sem kíméli. És mi lehet borzalmasabb a XX. század emberének, mint az egész Európát vérbe borító második világháború, ahol ráadásul módszeresen igyekeztek kiirtani bizonyos népcsoportokat? És bár a kép eléggé árnyalt, azért elmondható, hogy mindaz a szörnyűség, ami akkor történt, egyetlen emberben manifesztálódik az utókor számára: Adolf Hitlerben. Azt hinnénk, Hitler olyan figura, akivel nem lehet komoly keretek között viccelni - hangozzon ez bármilyen nyakatekerten is. Timur Vermes 2012-es Nézd, ki van itt (Er ist wieder da) című regényében azonban pont erre tesz kísérletet.

2011-ben, Berlinben egy férfi tér magához. Nem tudja, hogy került oda, sőt, elsőre azt sem igazán tudja megállapítani biztosan, hol is van valójában. Aztán lassan ráeszmél, hogy ötvenhat év kiesett az életéből, és a második világháború sújtotta Németországból a XXI. század elejének metropoliszába csöppent. Sok minden homályos számára, de egyvalami bizonyos: Adolf Hitler nem az a fajta ember, aki elveszne egy első látásra teljesen idegen világban. A véletlenek összjátékának köszönhetően a korunkban felbukkanó német vezér belecsöppen a showbizniszbe, és sajátságos humoristaként egyrészt felfedezi, hogy bizony a dolgok nem sokat változtak, legalább is az ő módszerei tökéletesen működnek itt is, és hogy ugyanolyan gyorsan képes sikert elérni, mintha pártot alapítana.

Mielőtt bárki bedőlne a reklámoknak, a könyv olvasásakor nem fogja az ember a hasát a nevetéstől. Ha gonosz akarnék lenni, mondhatnám, hogy a német humor önmagában oximoron, de ez ennél a regénynél nem állná meg a helyét. A Nézd, ki van itt egy társadalmi szatíra, amin néha bizony elmosolyodik az ember. A legfőbb humorforrás természetesen adott: a XX. század Gonosza tevékenykedik sajátos álruhában, hiszen hiába néz ki és viselkedik úgy, int Hitler, a főszereplő az emberek szemében egy - igencsak különös - humorista. Így aztán a hozzá való viszonyuk is kettős: sokak számára nem több egy habókos showmannél, másokból viszont előhozza a zsigeri utálatot a történelmi Hitlerrel szemben, így zavarva össze bizonyos szereplőket. A komikum másik forrása pedig az, ahogyan a világháborús Führer tekint a modern korra, ahogyan saját logikája mentén igyekszik értelmezni az információkat, és hogy ez gyakran hogyan is viszonyul az olvasó ismereteihez.

A könyv persze elsősorban azt kívánja elérni, hogy megmutassa korunk - de főleg korunk Németországának - néhány furcsaságát, problémáját. A gazdasági válság, a média kritikája, a bevándorlók, a demokrácia problémái, ezek mind-mind előkerülnek a regény lapjain, még ha nem is kapunk rájuk választ. Vermes szemmel láthatóan nem arra vállalkozott, hogy felvázoljon néhány lehetséges gondolati sémát ezen visszásságok és problémák kezelésére, hanem mindössze röviden felvillantja azokat. Éppen ezért a könyv nem válik túl méllyé, megmarad felszínesnek, és azzal, hogy szokatlan főszereplőt kreál és ezzel együtt szokatlan nézőpontot is vesz fel, olyanná válik, mint a hatásvadász újságcikkek. Félreértés ne essék, minden bizonnyal sokaknak fog érdekes dolgokat mutatni a könyv, és meg merem kockáztatni, hogy egy német számára ez a regény sokkal jobban fog hatni, mint más nemzet fiának-lányának. Mindenesetre érdemes olvasás során eltöprengenünk, mégis hogyan láthatja Vermes honfitársait, ha ilyennek festi le hazáját és az emberek reakcióit.

A Nézd, ki van itt tehát egy érdekes ötlet köré felhúzott kicsit erőtlen társadalomkritika. Tény, hogy a saját maga által támasztott korlátot jól vette az író, vagyis főhőséről tényleg elhisszük, hogy ez az a Hitler, és hogy valami ilyesmit gondolna a mi világunkról. Sőt, az ember néha még rokonszenvez is vele, ami valljuk be, igencsak sokat elárul a társadalmunkról. Mindezek ellenére azonban ez korántsem egy korszakalkotó könyv, ha nem lenne az elsőre meghökkentő alapfelállás hamar eltűnne az érdektelenség homályában. Persze kérdés, hogy így mennyire fog fennmaradni, de valószínűleg fontos lépésként kell számon tartanunk abban a folyamatban, hogy a (populárisabb) irodalom hogyan próbálja a különféle traumákat és a jelen problémáit feldolgozni. Ez egy sok kérdést felvető könyv, még akkor is, ha ezeket a kérdéseket nem maga a szerző teszi fel regényében.

2014. február 25., kedd

Díjakról és emberekről

Avagy nem egy tökéletes világban élünk, tanuljunk meg együtt élni ezzel

Nemrég egy három részes eszmefuttatás jelent meg az SFmagon Lőrinczy Judit írótól, aki az SFmag és az LFG szerkesztője és többször vett részt novellák zsűrizésében. A cikkében arra tett kísérletet, hogy megvizsgálja – de legalább is elmondja a véleményét – az irodalmi díjak szerepéről és értékéről. Konklúziója – ami erősen támaszkodott Ursula K. Le Guin sci-fi/fantasy író témába vágó írásaira – lényegében az, hogy bár vannak irodalmi díjak, és azok egyfajta diskurzus elindításának az alapjai lehetnek, végeredményben elhibázottak, hiszen az irodalom nem mérhető, nincs legjobb, és ráadásul még sok olyan szempont is közre játszik a díjak odaítélésének folyamatában, amelyeknek nem sok köze van az irodalmi értékhez (pl. piaci szempontok). Továbbá azt is felrója a cikksorozat és írója, hogy az olvasók (a befogadók) túlságosan is támaszkodnak a díjakra, azokat sokkal nagyobb értékkel ruházzák fel, mint amellyel valóban rendelkeznek.

Ezen megállapítások jelentős részével egyetértek. Hogy akkor mégis miről fog szólni ez a cikk? Arról a jó pár dologról, amiről úgy érzem, nem esik szó a díjak kapcsán, vagy pedig ugyan szó esik, de kihagy a szemléltetésből más nézőpontokat is. És ha már vitaindítóként harangozták be a cikket, legyen diskurzus!

(Ja, ő Venus)
(Kattints a Továbbra)

2014. január 29., szerda

Konzulváros

Kezdhetném ugyanúgy ezt a bejegyzést, mint a Krakenről írtat, de nem fogom. Legyen elég annyi, hogy China Miéville még akkor sem képes konvencionális zsánerregényt írni, amikor ő maga jelöli meg egy jól körülhatárolható fogalommal. A Konzulváros (Embassytown) 2011-ből Miéville eddigi első sci-fije, amit megannyi díjra (Hugo, Nebula, Clarke, Campbell, BSFA) jelöltek, de csak a Locus SF-díját nyerte el, és bármennyire is közhelyesen hangozzon, nem hazudtolja meg szerzőjét, sem ötleteiben, sem a történetet elindító elképzelések szempontjából.

Az űr egy távoli szegletében, egy jelentéktelen bolygón, Ariekán található egy hatalmas, élő metropolisz. Ez egyáltalán nem különleges, sok ilyen van még a világegyetemben. A városban, egyfajta zárványként húzza meg magát az emberek kolóniája, Konzulváros. A bolygó őslakói, a Gazdák különös módon kommunikálnak, dupla hangképző szervükkel szólaltatják meg a Nyelvet, ami lényegében maga a mögötte lévő értelem; a Nyelv sajátos módon nem ismeri a jelölő és a jelölt fogalmát, ennek egyik hozadéka például, hogy nem képesek hazudni, hiszen minden kimondott szó a valóság egy-egy ideája. A Gazdákkal Konzulvárosban csak a konzulok, ezek a különös módon létrehozott klónok képesek beszélni, akik két emberként keltik egy személy illúzióját, hiszen az idegenek csak a két hangzós Nyelvet beszélni képes entitásokat tudják értelmes lényként elfogadni. Azonban a város és Arieka megszokott élete felborul, amikor Brémából, aminek a bolygó gyarmata, egy új konzul érkezik, aki nem csak, hogy különbözik az itteniektől, de felbukkanásával a Gazdák egész világa gyökeresen megváltozik.

A nyelv és a kommunikáció ritkán kerül elő a science fictionben, mint a történet mozgatórugója - persze nem a Konzulváros az első ezen a téren, de Miéville mindenképpen érdekesen és egyedien nyúlt a témához. A Nyelv és az areikai Gazdák ötlete nem is jöhetett volna más szerzőtől, ahogyan a jól végigvitt ötletből kisarjadó egyéb regényelemek, mint a bizarr konzulok vagy a Nyelvben hasonlatként funkcionáló eberek ("A lány, aki azt ette, amit elé raktak"). Persze nem kell megijedni, ugyan aki otthonosan mozog a nyelvelméletben az bizonyára sokkal több rétegét megérti és élvezi a könyvnek, de azok is tökéletesen fel tudják fogni, miről beszél a regény, akik nem szeretik a nyelvészkedést. És természetesen ez egy űropera, úgyhogy azok is találnak kedvükre valót, akik a tematika klasszikus jegyeit keresik. Ugyanakkor Miéville még itt sem tagadja meg önmagát, a regény első fele, Avice, az immerülő visszaemlékezéséből kirajzolódó kép hemzseg a ragyogó elképzelésektől, elég csak az immer (itt a hipertér megfelelője) természetére utalni. Az író nem ad többet számunkra ebből az űroperából, mint amire szükségünk van - egy-egy űrkikötő, városok említés szintjén, pár furcsa szokás és idegen - a fő történet megértéséhez, de már ettől is zsong az ember agya, pláne mivel kezdetben a múlt és a konzulvárosi jelen világa párhuzamosan fut.

Talán emiatt tűnik úgy, hogy a regény valamivel a fele után lelassul és itt-ott leül. Miéville olyan vehemenciával dobálta bele a keverékbe az újabb és újabb ötleteket, hogy amikor ez a mérték csökken és inkább a Nyelvre, az intrikákra és az új konzul, EzCal ténykedése nyomán kialakuló helyzetre fókuszál, az emberben hiányérzet keletkezik, akárha megvonnák tőle drogadagját. Félreértés ne essék, a történet még mindig érdekes, és a világ is kellően furcsa elemei kerülnek elő időnként, így az ember egyáltalán nem unatkozik, csak kicsit furcsa megszokni ezt a lelassult tempót és az új fókuszt. Nem érezni azt, mint olyan sok más hosszú regénynél - bizony, Miéville egyes regényeinél is -, hogy túlírt lenne a könyv (egy ügyes szerkesztő biztosan tudott volna még húzni belőle, de egy ügyes szerkesztő mindenhonnan tud húzni). Viszont sajnos az sem válik a regény javára, hogy végig megmarad sterilnek, ahogyan azt pl. itt is kifejtik. Egyszerűen valamiért nem képes berántani az embert - pedig a narráció első személyű -, talán a karakterekben nem sikerül eléggé elmélyedni. Avice, hiába az egyetlen nézőponti figura, akinek gondolkodását és személyiségét is megismerjük valamennyire, nem válik eggyé az olvasói szemszöggel, mintha valamilyen elvont visszaemlékezését olvasnánk, nem tudjuk beleélni magunkat a helyzetébe.

Holott a hangulat, ahogyan már utaltam rá, nagyon jól megfogott. Konzulváros és Arieka él és lélegzik - szó szerint és átvitt értelemben is -, de nincs olyan funkciója, mint Új-Crobuzonnak vagy Londonnak a Krakenben. Bevallom, ez kicsit meg is lepett, de örülök neki, hogy ezúttal a város nem lépett elő szereplővé, sőt, főszereplővé, és Miéville ötleteivel nem nyomta agyon a történetet (ami persze egy másfajta élvezetet nyújtott volna). Ugyanis amire végül kifut a könyv az mindenképpen megéri az olvasást, egyedi és nagyon jól végiggondolt, az előzményekből szervesen következő és  jól megmagyarázott. Miéville végre képes volt egy jó lezárást írni, nem marad hiányérzete az embernek vagy nem érzi azt, hogy azért őt most valahol csúnyán átejtették. Igen, kissé talán szentimentálisnak tűnhet a zárlat, de minden ott van, ahol lennie kell, és bebizonyosodik, hogy nem a semmiért mutatott meg bizonyos dolgokat a regény első fele. Talán kicsit jobban élveztem volna a könyvet, ha a Nyelvvel kapcsolatos végső ötletek kicsit hamarabb jönnek elő, ugyanis a könyv utolsó hatvan-hetven oldalán újra felpörög az ötletgyár és visszatér az a zsongás, ami a kötet első felét jellemezte.

Egy szó mint száz, a Konzulváros egy nagyon jó regény, kissé különbözik is Miéville más könyveitől, de alapjaiban hasonlít rájuk. Vad ötletek tárháza, egy fantáziadús világ, érdekes történet és mély rétegek, amelyek felfejtése a szakavatottak számára is örömmel szolgálhat. Nem tökéletes regény, nem is ez lesz a kedvenc kötetem a szerzőtől, de nagyon jó emlékként marad meg bennem és bátran ajánlom bárkinek, aki szereti az egyedi könyveket, mert Miéville úgy látszik, tényleg mindig egyedi könyveket alkot.

Bónuszként végül pár rajz, milyenek is lehetnek a Gazdák:

Forrás

Forrás

Forrás

2014. január 27., hétfő

Mesterséges horizontok

Idehaza nagyon ritkán jelenik meg olyan könyv, ami tematikusan a science fictionnel foglalkozna, pláne a kortárs sci-fivel. Ezért is fontos könyv Sánta Szilárd 2012-es Mesterséges horizontok című vékonyka tanulmánykötete, ami a Parazita Könyvek sorozatban látott napvilágot, ahol időről időre bukkannak fel a populáris kultúrával foglalkozó elméleti kötetek (krimi, sci-fi, fantasy). Ugyanakkor nem szabad elmennünk amellett, hogy a könyv koránt sem hibátlan, ráadásul furcsán válogat a vizsgált régiók és a vonzáskörükbe tartozó művek között.

Az igencsak információ-dús bevezető részben a sci-fi kezdeteitől írja le történetét, kitérve arra, hogyan is látják az irodalomtudósok a tematikát, ill. hogy a tematikáról milyen diskurzus alakult ki. Minden esetlegessége ellenére ezzel a résszel nem is lenne problémám, azonban a folytatásokban már felsejlenek olyan jellemzők, amik végig jelen vannak a könyvben és engem, mint olvasót és mint sci-fi iránt érdeklődő "hobbikutatót" is zavartak.

Elsőként mindjárt itt van, amiről a Magyar Narancs cikkében Sepsi László is beszél, vagyis hogy a könyv indokolatlanul és fals képet festve az egész zsánerről William Gibson "körül forog". Ez a cyberpunkkal foglalkozó résznél még érthető is, hiszen Gibson megkerülhetetlen a CP-ről folytatott diskurzus kapcsán, és ott még viszonylag széleskörűen beszél az irodalmi és az eszmetörténeti cyberpunkról. Később azonban számomra kissé esetlegesen előhozza Gibson A Gernsback-kontinuum című novelláját amikor az alternatív történelemről - pontosabban valami kissé megfoghatatlan "spekulatív fikcióról" beszél, amit zavar gyűjtőfogalomként használ, és elsőre úgy tűnik, csak a párhuzamos történelmekben játszódó munkákat érti alatta - beszél, de ez még védhető idézés. Azonban amikor a Trendvadász című Gibson regény kerül elő ugyanennél a témánál, ott már nem éreztem a felemlegetés létjogosultságát, legalább is a korábbi kontextusban semmiképpen.

És itt elérkezünk a második problémához: a témák és az írások ad hoc jellegéhez. Félreértés ne essék, a kötetben feldolgozásra szánt területek - (post)cyberpunk, brit SF boom, spekulatív fikció (?), új űropera, nanotechnológiai SF és biopunk - mind fontos és jelentős részei a kortárs sci-finek. A problémám az, hogy egyrészt nem alakul ki egy egységes kép - amire mintha kísérletet tenne egy-egy tanulmány zárszava, bár ebben nem vagyok biztos -, másrészt a vizsgálatra/szemléltetésre választott művek előcitálása esetleges. Mire gondolok? Fent már említettem a spekulatív fikcióval foglalkozó részt - Sepsi jogosan megjegyzi, hogy méltatlanul keveset szól a steampunkról -, de számomra sokkal szembetűnőbb volt a brit SF kilencvenes-kétezres évekbeli felfutását és az új űroperát bemutató rész. Az csak kekeckedés a részemről, hogy néhol nem említ meg ide vágó, fontos szerzőket - az űroperánál pl. Reynolds neve hiányzik -, de ennél sokkal különösebb számomra, hogy milyen indíttatásból választ példákat. A brit SF-nél China Miéville és Armada (Scar) című regénye kerül a fókuszba. Ez már csak azért is érdekes, mert eleddig egy szóval sem utalt rá a kötet, hogy a kortárs fantasztikum más területei - fantasy, természetfeletti horror etc. - is vizsgálódása tárgyát képeznék (a kötet alcíme: Bevezetés a kortárs sci-fi olvasásába). De ha el is fogadjuk, hogy az Armada, mint fantasy, ami keveri a különféle szórakoztató irodalmi zsánerek elemeit, példaként szolgálhat a brit sci-fi bemutatására (az sem világos, a fejezet címében az SF mit jelöl, sci-fit vagy valami mást?), akkor is felmerül a kérdés, miért ez a könyv? A Perdido pályaudvar, végállomás szintén remek példa lenne, ha nem jobb, és ne feledjük, hogy Miéville írt sci-fit is (Konzulváros, ami több, mint valószínű azért nem került ide, mert magyarul egy évvel később jelent meg - félreértés ne essék, kifejezetten tetszik, hogy magyarul hozzáférhető szövegekre támaszkodik, de erről később). Ráadásul ugyan tény, hogy Miéville talán a legizgalmasabb szerző a kortárs fantasztikumban, a britek közül még más műveket is elemezhetett/említhetett volna. Így ugyanis nem túl meggyőző, hogy valóban "BOOM"-ról beszélhetünk.

Az új űroperánál már valamennyivel jobban védhető a helyzet, ott ugyanis Dan Simmons Hyperionja kerül elő. Igazat kell adnom a szerzőnek, hogy mint a modern űropera egyik szemléletes példája remekül megállja a helyét a könyv, mindössze azzal van a bajom, hogy bár arra hozza szemléltetőül, hogy az űropera nem ismeri a "nemzet" fogalmát, a Hegemóniáról olvasva egészen más lesz az ember benyomása - hiszen számtalan, eltérő, gyakran földi nemzetekben gyökerező kultúrák összefércelt halmazaként jelenik meg előttünk ez a csillagközi birodalom. Dicséretes azonban, hogy igyekszik felvillantani, mennyire sokrétű regényről is van szó, függetlenül attól, hogy kissé sutának tűnik ez a rész, nem illeszkedik szervesen a korábbiakhoz, ahogyan a Banks Kultúrája bemutatása utáni Coda, ami valahogy a slipstreamet vonja be. Itt nem találni se magyarázatot, miért kapcsolódik az űroperához, sem pedig arra, hogy milyen céllal szerepel egyáltalán a tanulmányban (ráadásul igen rövid és ködös eszmefuttatás erejéig, ami egy egész tanulmányt megért volna).

Viszont, bármennyire is zavaró, kissé strukturálatlan és esetleges benyomást kelt a kötet, akadnak szép számmal pozitívumok is benne és vele kapcsolatban. Mindjárt azt fontos kiemelni, hogy végre egy olyan kötet, ami kilép a hetvenes évekkel bezáródó sci-fi világából és igyekszik bemutatni - kisebb-nagyobb sikerrel - korunk pezsgő és jelenünkre reflektáló science fictionjét, teszi pedig mindezt olyan kötetekre támaszkodva, amelyek a hazai olvasók számára is elérhetőek (éppen ezért lenne érdekes, ha ma íródna a kötet). Ráadásul, ahol tud, ott kitekint az irodalomból az eszmetörténet, a tudomány és a filozófia felé is, hogy még teljesebbé tegye a képet és rávilágítson, mennyire is szervesen beépült a sci-fi a világba és a világ történései mennyire intenzíven jelennek meg ebben a tematikában. A nanotechnológiáról szóló tanulmány éppen ezért talán az egyik legjobb fejezete a kötetnek, mert jó egyensúllyal hozza össze a két területet, és kellő mennyiségű irodalmi alapanyaggal dolgozik. A felhúzhatós lányról szóló utolsó rész is, noha valahol nem több, mint egy kicsit bő könyvbemutató, azért állja meg a helyét, mert reflektál a felvetett kérdésekre és azok jelenkori vetületeire.

A Mesterséges horizontok olyan könyv, amit érdemes regények mellé olvasni. Ugyanis a felhasznált regények olvasása után adhat egyfajta sorvezetőt, betekintést engedhet abba, hogyan is érdemes vizsgálni a különféle szövegeket - ezzel pedig lényegében beváltja az alcímben vállalt feladatát -, ugyanakkor mint önálló szöveg nem képes eléggé erős lenni. Az, hogy a szöveg mezei olvasónak néhol túl tudományos, tudományos szemmel vizsgálódó irodalmároknak pedig túlságosan "elmesélő", szintén rontják az olvasási élményt. Viszont talán tényleg az esetlegesség a legnagyobb gond a kötettel, mind felépítése szempontjából, mind pedig az egyes tanulmányok szempontjából. Kár érte, de kezdetnek kifejezetten jó.

2014. január 15., szerda

A Fény Ura

Roger Zelazny is azon szerzői közé tartozik a fantasztikumnak, aki hivatkozási pont, idehaza mégis alig ismert a neve - és nem is nagyon van esély rá, hogy művei kiadásra kerüljenek, mert egyszerűen elrobogott mellette a zsáner. Persze ez nem teljesen igaz, mármint hogy ismeretlen: az Amber fantasy regényeiből több megjelent és novellái bekerültek a Galaktikába és különféle válogatásokba. De sci-fi regényei, amelyek a tematika klasszikusai, sokáig vakfoltok voltak idehaza. 2009-ben aztán az Agave belekezdett egy sorozatba, ami sajnos elhalt, ebben klasszikus SF regényeket jelentettek volna meg, így Zelazny Hugo-díjas és Nebula-jelölt 1967-es A Fény Ura (Lord of Light) című könyve megjelent magyarul (és ez is elkallódott a gyenge visszhangok miatt).

"Követői úgy hívták, Mahasamatman, és istennek hitték. Ő viszont inkább elhagyta azt, hogy Maha-, meg hogy -atman, és magát csak úgy nevezte: Sam. Ő sosem állította, hogy isten. De persze azt sem, hogy nem az."

Egy világban, ahol a reinkarnáció valós, istenek uralkodnak. Brahma, Visnu, Síva, Ganésa, Káli, Jama és társaik, nagy és félistenek, héroszok a Mennyben élnek, Templomaikból fogadják a halandók hódolatát. Azonban egy nap megjelenik Sziddhárta, aki egy az Elsők közül, de nem kért az istenség mézédes gyönyöreiből. Sőt, elhinti az elégedetlenség gyökereit, és Buddhává válik. Követőivel egyre több borsot tör az istenek orra alá, míg egyszer legyőzik, és a Nirvánába jut. De hosszú évek után Tathágata, a Buddha, Sziddhárta, vagy egyszerűen csak Sam visszatér a világba, hogy befejezze, amit elkezdett, és megdöntse az istenek uralmát.

A Fény Ura különös regény. Okosan ötvözi a hindu történetek hangnemét a science fiction elemeivel és szövegével. Rutinos sci-fi olvasók számára bizonyára nem jelent újdonságot, hogy az istenek itt nem transzcendens lények, és nem is az időszámításunk előtti V. századi Indiában vagyunk. Ez a világ nem a Föld, hanem egy idegen bolygó a messzi jövőben. Itt élnek az emberek, és egy kisebbség, a fejlett tudomány segítségével kvázi isteni hatalommal ruházta fel magát, míg a többség úgy él, mint a hindu mítoszok korának lakosai. De nem csak istenek vannak ezen a világon, hanem különféle démonok is, akikre elegáns magyarázatot kapunk. Összességében talán azt lehet mondani, hogy az egész regény elegáns. Zelazny fogja az ötletet, amit azóta már unásig ismerünk, de nem a legegyszerűbb, legegyértelműbb lehetőségeket írja meg, hanem érzékenyen összeilleszti a korábban említett történelmi hangulattal. Így válik a tudomány élő mítosszá, a tudatátöltés reinkarnációvá, a repülő az istenek szekerévé, és lesz az egész teremtett világ egy nagyon egyedi sci-fi.

De mindettől még nem válna emlékezetessé a regény, két tényező van benne, ami kortalanná képes változtatni ezt a majd ötven éves könyvet: a stílus és a gondolatvilág. Előbbit már érintettük, Zelazny az ötletek és a világ kialakításakor a nyelvet is különös hibriddé tette, szereplői nem csak egyszerűen egy hindu világba lettek helyezve, hanem annak szerves részei. Az istenek nem csak attribútumaikkal és mítikus elődeikkel azonosulnak, hanem a nyelvezettel is. Ráadásul az elbeszélői hang is felveszi a buddhista/hindu történetekből ismerős formulákat és mondatszerkesztést. Éppen ezért, amikor a szereplők olyan profán dolgot tesznek, mint hogy cigit kérnek, az sokkal erősebben hat, de mégsem lóg ki, valahogy az apró elejtett szavak és kifejezések képesek visszarántani a szöveget a realizmus talajára, így érdekes elegyet hoz létre az író, hiszen olyan az egész, mintha a valóságban történne egy mítikus történet a szemünk előtt. Ehhez pedig hozzáadódnak a különféle mesés elbeszélések, legendák, fiktív és valós buddhista-hindu szövegek beillesztése.

Ezzel pedig el is jutunk a másik fontos komponenshez. A hatvanas években nem meglepő, hogy valaki az indiai vallási világot használja, Zelazny viszont többet tesz, mint hogy egyszerűen újrajátszik néhány legendát és mítoszt sci-fi keretek között. Sam a hindu kozmológiára válaszul a buddhizmus elképzeléseit éleszti fel ellenerőként, de ahogy ő fogalmaz, nem is hisz benne igazán, és nagyon ő maga sem tudja, miért pont a Buddha tanait választotta ki eszközként. A regényben ezzel szemben nagyon érdekesen láthatjuk, mi is a buddhizmus, az emberekre gyakorolt hatását, és azt, hogy magára Samre milyen hatást fejt ki, hogyan változtat meg egy idea, egy eszme valakit, nem csak a főszereplőt, de azokat is, akik kapcsolatba kerülnek vele. Noha a lázadás valódi célja az, hogy az uraltak is megkaphassák azokat a technológiákat, amikkel az istenek rendelkeznek - vagy legalább is hagyják őket az istenek fejlődni a saját erejükből -, ez mégis különös eleganciával összekapcsolódik a buddhizmussal. Természetesen mindenkinek a maga tiszte, hogy eldöntse, mit olvas ki a könyvből, de mindenképpen érdemes figyelni a hosszú fejtegetésekre, az apró utalásokra és áthallásokra, mert egy sokkal komplexebb képet kaphatunk belőle.

A Fény Ura nem mindennapi regény. Az a fajta, amiről hosszan lehet beszélni, aminek ereje van, még ha nem is több száz oldal. Olyan regény, ami érdekes olvasmányélmény, még azoknak is, akik egyébként nem szeretik a science fictiont. Az pedig már csak hab a tortán, hogy valaha filmet akartak belőle készíteni, de végül egy olyan történetben csúcsosodott ki, amit a pár éve készült Argo-akció mutatott be.