2016. április 4., hétfő

El nem készült sci-fi filmek: Alien 3

Még a megboldogult Fantazmón indítottam el egy cikksorozatot, ami a meg nem valósult SF filmekkel foglalkozott. Egyetlen cikk maradt, amit végül ott nem közöltem, és egészen eddig a merevlemezemen várta, hogy kikerülhessen a napvilágra. Az Alien 3 különböző forgatókönyveiről most az ekultúrán megjelent Alien ajánló kapcsán szeretnék megemlékezni, a teljesség igénye nélkül, egyszerűen csak rövid ízelítőt adva azoknak, akiket érdekel a franchise pár elvetélt ötlete.

Íme az eredetileg két részes cikk (amiben sokkal több kép lett volna):

Nap mint nap hallani filmes híreket, egy rendező bejelentette, hogy ilyen filmet forgat, egy másik színészt castingoltak valahová, ebből a könyvből írnak forgatókönyvet, és így tovább. Leggyakrabban pedig az ember csak vár, szépen lassan pedig kiderül, hogy a beígért filmek jó része sohasem készül el különféle indokok miatt. A sci-fi filmek története is tele van el nem készült filmekkel, ebben a cikksorozatban nyolc projektet mutatunk be, amelyek ha elkészülnek, egészen más lenne a science fiction mozifilmek világa.

2016. április 1., péntek

A holtak küldöttei

Ha röviden akarnám megragadni Adam-Troy Castro Philip K. Dick-díjas regényének, A holtak küldötteinek (Emissaries from the Dead, 2008) a hangulatát, akkor azt mondanám, Paula Myo a Pandóra csillagából A Holtak Szószólójában nyomoz. De azért a kép nem ilyen egyszerű.

Az Egy Egy Egy egy henger alakú űrállomás, ami három dolog miatt különleges. Először is sokkal nagyobb, mint bármelyik hasonló állomás. Aztán, a megszokottól eltérően, nem a henger belső falán, hanem a tengelye mentén alakítottak ki élőhelyet, vagyis több kilométer mélység fölött kell élnie mindenkinek, aki ott megfordul. Harmadszor pedig, és valójában ezért kelti fel minden faj figyelmét a hely, az MIeredet nevű, kollektív gépi intelligencia itt hozott létre mesterségesen egy fajt, a függeszkedőket. Ez a tény már önmagában is felborzolja mindenki idegeit a Galaxisban, hiszen ez kvázi rabszolgaságot jelent - viszont senki sem akar ujjat húzni a hatalmas MIeredettel. Az emberek számára, akik egyedüliként kutatócsoportot küldhettek az Egy Egy Egyre, most újabb dolog miatt válik forróvá "a plafon", ugyanis rejtélyes haláleset történik az állomáson. Mivel a helyzet igen kényes, ezért Andrea Cort tanácsost küldik a helyszínre, aki maga is problémás alkat: cinikus, mizantróp, és emellett háborús bűnös, akit nagyon sok világon elevenen felkoncolnának...

"Mindannyiunkat birtokolnak."

A holtak küldöttei igazából nem más, mint egy igencsak komorra sikerült űroperai világban játszódó thriller. Nem kapunk ugyan olyan hatalmas tablót Castro univerzumáról, mint mondjuk egy brit Big Dumb Objectes űroperában (lásd: Reynolds, Hamilton, Banks & co.), de amit megtudunk, az alapján könnyen nagyon kényelmetlenül érezhetjük itt magunkat. Mert ez nem egy egyenlőségen alapuló, egységes emberiséggel bíró hely. Itt a bolygókon néha még egymással marakodó, de névleg békében élő, egy hatalmas Konföderáció alatt egyesülő nemzetek léteznek, amelyek ilyen vagy olyan formában, de mind valamennyire megnyomorítják lakosaikat. Legalább is amit az Egy Egy Egyen szolgáló kutatók életútjából megtudunk, az az, hogy az ember elszerződik öt, tíz, húsz évre egy szervezethez, gyakorlatilag lemond szabadságjogai egy részéről, csak hogy a szerződése lejárta után békésen élhesse napjait. Castro regényének egyik nagy erénye, hogy sikerül ezt a helyzetet a maga nyomasztó realitásával érzékeltetnie, és még akkor nem is ástunk a könyv mélyére.

Pedig ott vannak csak az igazán érdekes elemek. Rögtön mindjárt Andrea Cort, aki már-már kóros emberutálatával és antiszociális hajlamaival tökéletes antihős. Állandó szorongása, kisebb fóbiái és a múltjában lévő nyomasztó titkok, valamint a személyét övező, múltjából eredő, világokon átívelő közutálat miatt tökéletesen beilleszkedik ebbe az egészséges emberi kapcsolatokat nélkülöző világba. Ugyan a történet előrehaladtával kissé talán túlságosan is cinikussá válik - mintha nem mindig indokolná a múltja a jelenbeli viszonyulását embertársaihoz -, mégis ő az, aki, mivel senkire nincs tekintettel, tökéletes eszköz arra, hogy az állomáson lassan feltáruló szövevényes hálón átjusson, és a gyilkosságok mellett több más rejtélyre is fényt derítsen.

Mert itt már az első perctől kezdve látszik, hogy nem csak gyilkosságról van szó. Mi ez az űrállomás egyáltalán? Miért hoznak létre MI-k egy szerves fajt, ráadásul ilyen furcsa környezetben? És miért viszonyulnak ellentmondásosan ahhoz, hogy más fajok azonnal érdeklődni kezdenek eziránt? A függeszkedők világa nagyon érdekes, és bár erről is sokkal kevesebbet tudunk meg, mint amihez akár egy vaskos, 600 oldalas könyvben hozzászoktunk, eléggé izgalmas és ötletes, felcsigázza az embert. Egy-két, kezdetben homályban hagyott eleme ugyan kikövetkeztethető, de ez talán nem is baj, hisz' jobb a főszereplővel együtt rájönni a válaszokra. Castro nem csak a különös világképpel megáldott függeszkedők és a saját antropomorfizmusukat levetkőzni képtelen emberek kapcsolatával idézi meg Card klasszikusát, hanem a szereplők kusza viszonyrendszere is jól összecseng A Holtak Szószólójával.

Ami pedig a kötet feloldását illeti, ott összekapcsolódik a függeszkedők körüli rejtély az emberi világ jellemzőivel, ezzel kiemelve az Andrea Cort jellemében végbemenő változásokat, ahogyan lassan megbocsájt saját magának és új célokkal új irányba tud elindulni. Így A holtak küldöttei túllép azon, hogy egyszerű sci-fi thriller legyen és okos, izgalmas kérdéseket felvető, rétegzett, és valahol emberi regénnyé válik, aminek lezárása bőven hagy gondolkodni valót az emberben.

2016. március 29., kedd

Zanzibár

Avagy hogyan válik egy sci-fi könyv posztmodern nagyregénnyé?

Mielőtt elkezded bújni ezt az írást, húzd ki a fejed a monitorból, és nézz körül! Látod magad körül a javaidat? A lakást, amiben élsz, a tévét, a mobilod, a hűtőt, tele étellel, a fürdőszobád, a világítást, a könyveket a polcon, a képeket a falon? Gondolkodj el egy kicsit azon, hogy ezekkel együtt, legyél bármilyen kicsi lakásban, bármennyire is kopottas ruhában, még mindig az emberiség szerencsésebb feléhez tartozol. Bizony, milliárdok élnek rosszabbul nálad. Van, akinek nem jut tiszta ivóvíz, fel tudod ezt fogni? Te pedig itt ülsz, és egy képernyőn - esetleg egy okostelefonon - olvasod ezeket, amiket én is egy laptop billentyűjével gépelek be. Hát nem tiszta science fiction?

Valami ilyesmi ez a regény, John Brunnertől, egyenesen 1968-ból. Igen, a hippikorszak vége ez, barátom, egy év múlva az emberiség eljut a legmesszebb, amennyire képes - mármint a Holdról beszélek, nyilván nem az erkölcsi-társadalmi fejlődésére gondolok, jaj dehogy! -, a sci-fiben is már több, mint fél évtizede tart az Új Hullám. Tudod, az, amikor az írók és az olvasók megelégelték, hogy a kedvenc könyveik nem reflektál a korra, amelyben élnek. Na, Brunner ennek a reflexiónak írta meg a non plus ultráját a Zanzibárral (Stand On Zanzibar, hadd ne magyarázzam a címet).

Szóval, van ez a könyv. Már a formája is furcsa, mármint nem megszokott a sci-fi olvasók között. Brunner úgy látszik magáévá tette a kísérletező regény formavilágát, beleélte magát a posztmodernbe. A fő cselekmény mellett - ami két szálon fut, ezek néha-néha találkoznak, de nem kapcsolódnak úgy össze, mint ahogyan azt az olvasó elvárná - számos apró betoldás, kis mellékszál fut. Ezek szintén nagyon ritkán érintkeznek a egymással vagy akár a főszálakkal. Az egész olyan lesz, mintha kapcsolgatnánk a tévécsatornák között, hol ezt látjuk, hol azt, hol Londonban vagyunk, hol Párizsban, aztán Beniniában, ebben a fiktív nyugat-afrikai országban, hol New Yorkban, aztán a szintén kitalált délkelet-ázsiai Yatakangban, aztán a Csendes Óceáni Harci Övezetben, és így tovább. Bérházak, szépségszalonok, vasúti kocsik, tengeralattjárók, elnöki paloták, kutatólaborok, hivatalok, börtönök, meg se tudnám mondani, hány helyen megfordulunk. És miért? Mert csak így kaphatunk teljes képet Brunner jövőjéről, 2010-ről.

Most azt hiszed, ez valami nevetséges sci-fi álom lesz. Olvastál már túlnépesedési regényt, ott van Harry Harrisontól a Helyet! Helyet!, az is milyen röhejes jövőképet rajzolt már fel, nem is olyan lett 1999. Na ide figyelj! Ha neked ennyi elég, hogy elvegye a kedved egy könyvtől, akkor leszel szíves most! befejezni az olvasást. Köszönöm, ha velem maradtál, akkor talán elmondom, hogy ez a jövő ugyan nem valósult meg, persze, hogyan is valósulhatott volna meg - de annyira közel áll a valósághoz, amennyire csak lehet.


Igen, valóban, Brunner sem találta ki az internetet, ami nélkül ma már el se tudnánk képzelni a világot. És igen, van ott sok dolog, ami meg sem valósult. Például Eugenikai Törvények, amik megszabják, kiknek születhetnek gyerekei. Vagy kupola New York fölött. Vagy modern kori katolikus egyházszakadás. Vagy néhány csodás fejlesztés. De még ezekben is rá lehet ismerni a mi korunkra, és ettől tátod el a szádat olvasás közben. Igen, ebben a világban ott vagy te is, mert ez a világ hihetetlenül megmutatja, milyenben is élsz most. És tudod mit? Pont ezért olyan bitang erős. Mert majdnem ötven éves, és te csak azt érzed, hogy ezt akár tegnap is írhatták volna. De nem, ezt egy fószer írta, aki maga is már húsz éve halott. És bizony ennek ellenére remekül látta, mit fogunk csinálni a Távol-Keleten, Afrikában, Amerikában, milyen lesz a modern nagyváros, hogyan fogja a média alakítani az embert, milyen lesz a nagy tömegek viselkedése, a vállalatok mennyire beleszólnak majd az életünkbe, és így tovább és így tovább. És hiába nincs még Szalmaneszerhez fogható kvázi-MI-nk, azért ne mondjátok, hogy a számítógépek nem befolyásolják teljes mértékben a napjaitokat! Nem, ne forgasd az okostelefonod, ráér az az email később is!

Igazából amondó vagyok, hogy vétek ezt a könyvet sci-fiként olvasni. Mármint persze, sci-fi, de ne azzal foglalkozz, mi valósult meg és mi nem. Mert ha csak azt nézed, amilyenek az emberek, hogy miért viselkednek úgy, ahogy, és hogy Brunner szerint miért olyan ez a világ - és a miénk is, ne gondold, hogy 1968-ban nem lehetett látni ezeket a dolgokat, Brunner nem látnok volt, csak intelligens és használta az eszét - akkor már egyből más ligába kerül a könyv. Komolyan, a Zanzibár simán befér a kortárs posztmodern nagyregények közé, minden sci-fiségével együtt. Néha mintha Palahinuk brutalitása nézett volna be az ablakon, aztán maga Vonnegut is tiszteletét tette Chad Mulligan képében, de még Graham Greene is felbukkant pár pillanatra - csak hogy pár szerzőt említsek. Ahogyan a Virtuálfény kapcsán már elővezettem, azzal, hogy hangulatában, életérzésében, stílusában megjósolta a XXI. századot, mindehhez pedig egy modern, kiforrott, a céljaihoz remekül passzoló írói nyelvet talált, nem egyszerűen egy remek sci-firől beszélünk. Ez szimplán egy remek regény. Nem könnyű, való igaz, simán belezavarodhatunk, elveszíthetjük a fonalat - csak hogy lásd, a két főszereplőt, Norman House-t és Donald Hogan sokáig nem tudtam megkülönböztetni -, a ránk zúduló infóhalom közt alig kapunk levegőt, de rá fog állni az agyad, hidd el nekem. Valami ilyesmit akart összerakni David Brin, de bármennyire is hiteles jövőképet alkotott, nem tudott felnőni a feladathoz. Brunner viszont igen.

Biztos vagyok benne, hogy ez a könyv bizonyos helyeken egyetemi tananyag. Ha nem, annak kellene lennie, mert nagyon fontos dolgokat mond el a világunkról minden hibája ellenére (ne hidd, hogy néha nem kiszámítható, de sehol sem zavaróan). Nagyon sok aspektusáról beszél korunknak, és persze végig megmarad a középpontban a túlnépesedés és annak nyomasztó légköre az emberi kollektíva számára. Mondhatnám hangzatos szavakkal, hogy "ma aktuálisabb, mint valaha", de ez hülyeség. Ez a könyv a megírása óta aktuális. Szomorú tény ez, barátaim, fivéreim, nővéreim, ti, hétmilliárd bolond ezen az űrben rohanó sárgolyóbison...

2016. március 17., csütörtök

Tizenegyes állomás

„Álltam, és néztem lerombolt otthonom, és próbáltam elfelejteni a földi lét édességét.”

Egy este, a Lear király torontói előadásán meghal a címszereplőt játszó Arthur Leander, vele együtt viszont valami egészen más is elindul az elmúlás felé: az emberi civilizáció. Hatalmas méretű, soha nem látott járvány söpör végig a világon, heteken belül majdnem kiirtva a teljes emberiséget. Maroknyi túlélő marad, akik a káosz első zavaros évei után megpróbálkoznak azzal, hogy életre keltik a sokak által már elfeledett világot.

De Emily St. John Mandel regénye, a Tizenegyes állomás nem arról szól, milyen lesz a katasztrófa utáni világ, vagy, hogy mennyi mindennel kell megküzdenie az életben maradottaknak. Pontosabban utóbbiról szól: mi marad meg, ha minden elpusztul, és hogy mi az, aminek a pusztulása valóban szívszorító az ember számára. És hogyan tud megbirkózni az, aki túlélte azt a tényt, hogy sok valóban fontos dolgot elveszített?

Nem lehet erről a könyvről objektíven írni. Ha képes rá az ember, akkor azt jelenti, hogy nem szólította meg igazán. Ha viszont megszólította, akkor olvasás után csak ül a szobájában és az életén mereng, nézi a felhőket az égen, az embereket az utcákon, bámul maga elé vagy összeszoruló torokkal a könnyeivel küszködik. Ez a könyv szépirodalom, a szó leglíraibb értelmében. Arthur Leander élete és halála összekapcsolódik az apokalipszis utáni világban élő Kirsten sorsával, aki kislányként ismerte a színészt és játszott a darabban, amiben a férfi elhunyt. Az írónő rajtuk és a hozzájuk kapcsolódó, az életükbe újra vissza-visszatérő mellékalakokon keresztül, mint egy érzékeny szövetdarabon, öltésről öltésre, időben és térben ugrálva rajzolja fel az emberi kapcsolatokat és azt, milyen is a mi jelenünk. Mi a fontos nekünk ebben a világban? Mi hiányozna, ha elpusztulna? A repülők? A futball? Az újságok? Vagy inkább valami sokkal emberibb dolog – maguk az emberek…

Nagyon sokáig gondolkodtam, miért éreztem úgy többször olvasás közben, hogy el tudnám sírni magam. Miért érintett meg ez a történet, és miért azok az epizódok érintettek meg, amelyek? Nem elég azt mondani, hogy a regénynek gyönyörű a stílusa – mert kétségkívül az. Nem elég azt mondani, hogy az emberi kapcsolatokról szól – számolatlan könyv szól erről, mégis, kevés az, ami ilyen mélyen megérint. Aztán rájöttem: a veszteségről szól az egész. Nem csak a civilizációt veszítjük el a regényben – azokat is elveszítjük, mi és a szereplők, akik fontosak. Ahogy megismerjük az érzékletes jelenetekből azokat az embereket, akik fontosak, akik megérdemlik, hogy fontosak legyenek – majd elveszítjük őket. Amikor pedig a hátramaradottak szembesülnek a veszteségükkel, és lassan feltárják magukban, hogy mi volt az, ami igazán számított, mi is felidézzük az életünket, és azt, hogy mennyi valóban fontos, számunkra fontos dolgot – kapcsolatot, barátokat, lehetőségeket – veszítettünk el. És ami még ennél is fájdalmasabb: ezeket sokszor azért veszítettük el, mert nem léptünk, vagy nem tudtunk lépni. Esetleg fel sem ismertük a helyzetet, mert azt hittük, másról van szó. Nem ismertük fel önmagunkat, ezért nem tudtunk felismerni másokat sem. A művészetet – a civilizáció legigazibb arcát – hordozó Utazó Szimfónia pontosan azt teszi, amit tenni lehet. Megpróbál emlékezni. Emlékezni arra, amit tényleg elveszítettünk. Mert újraépíthetjük a városokat, nyomtathatunk újságot, és igen, az élet megy tovább. De néha megállhatunk, és elsírhatjuk magunkat. Néha elgondolkodhatunk azon, mit rontottunk el, hogy legközelebb ne rontsuk el.

Számomra erről szól a Tizenegyes állomás. Nem mentem bele, milyen eszközökkel éri ezt el, mennyire költői, ahogyan a különféle szálakat és a valódi Tizenegyes állomást, ezt a csodálatos metaforát használja. Majd megteszik ezt mások. Én most kicsit boldog vagyok, mert sikerült megtalálnom magamban azt az érzést, amit előhívott a könyv olvasás közben. És végre tisztában vagyok vele, miért is tartom zseniálisnak azt, amit Emily St. John Mandel vitt véghez. Szavakká formálta az ember legmélyebb érzéseit, de mégis, a veszteség közben sem feledkezett meg arról, hogy van tovább. Van kiút. És van miért élni. Mert önmagában a túlélés nem elég, ha nincs miért élned...

A regényhez tökéletesen illik Harold Budd és Clive Wright közös albuma, az A Song For Lost Blossoms:


2016. január 18., hétfő

Liebster blog

Kaptam egy ilyet makitrától, és lehet nemet mondani egy Tubica Cézárnak?

Nem fogom leírni  minden részét, a lényeg, hogy írni kell 10 dolgot, amit kevesen tudnak rólam, majd válaszolni kell a feltett kérdésekre. Nem kell félni, nem fogom továbbadni, akit pedig nem érdekelnek ezek a dolgok az nyugodtan lapozhat.

Tíz dolog, amit kevesen tudnak rólam:
- Van egy ikertestvérem, egy lány, aki szintén foglalkozik kreatív dolgokkal. Emellett még két öcsém van, az egyikük személyi edző, a másik pedig még általános iskolás.
- Gyerekkoromban sokat origamiztam és valamennyire még most is megy.
- 6-8 évvel ezelőtt kiszerettem a Star Warsból, köszönhetően annak, hogy rájöttem, kereskedelmi termék az egész, minőség nélkül, illetve mert halálra idegesítettek a havas panelek közé photoshoppolt lépegetők képei.
- Megvan a hangutánzó fickó a Rendőrakadémiából? Na, ha úgy nem is, de elég sok furcsa hangot és hangszínt tudok reprodukálni, és azon kevesek, akik hallották már ezeket, elég viccesnek találták. Csak nagyon ritkán művelem ezt, mert félek, hogy hülyének néznek.
- Majdnem 19 éves koromig nem voltak barátaim.
- Ha erőteljesen fogalmazok vagy – akár direkt – bántok valakit, utána mindig bűntudatom van. Így aztán nehéz megmondóembernek lenni...
- Szeretnék majd könyveket írni – köztük talán egyszer egy regényt is. (De csitt!)
- Utálok újraírni, átírni (vagyis hogy van, amikor nem jó az, amit elsőre leírtam). (Mondjuk ez az előbbi pont tekintetében nem a legszerencsésebb...)
- Szeretek fát hasogatni – kitisztul az ember feje közben, és még a rombolási vágyát is büntetlenül kiélheti.
- Szoktam sírni.

És akkor a személyre szabott kérdések:

Mi volt a fő motivációd a blogolásra?
Nem tudom. Valószínű láttam, hogy mások is írnak blogot, megmondják a véleményüket, és azt hittem, az én véleményem is érdekes lehet. De a konkrét motivációt nem tudom (pedig biztos sokat elárulna az akkori önmagamról).

Mi inspirál abban, hogy folytasd a blogod?
Még mindig szeretek jó szövegeket alkotni. Nagyon jó érzés, amikor elkészül egy igazán ütős cikk vagy bejegyzés, és az ember hátradől, megdicséri magát, ne adj’ isten mások is elismerik. Persze ma már egyre ritkább az ilyen flow élmény, valószínű mert az agyam ezer más dologgal is foglalkozik, meg időm sincs mindig.

Mit tartasz a legnagyobb eredménynek, amit blogolással elértél?
Vannak olyan barátaim, akiket a blogon keresztül ismertem meg. Mármint a blogolásnak köszönhetően kerültem bele társaságokba és ott ismerkedtünk össze. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek a barátságok, sok nehéz pillanaton átsegítettek. De ha nincs a blog akkor ma munkám se lenne, legalább is nem ez, amit most csinálok.

Van-e olyan dolog, amit nem szeretsz a blogolásban?
Amikor azt látom, hogy két hónapja nem írtam semmit. Na, akkor jön el az a pillanat, hogy „úristen, mit írjak?” És akkor görcsölés az egész, mintha nem is magamnak írnám a blogot, mintha elvárás lenne, hogy csináljam. Holott ez nyilván hülyeség, de mégis azt érzem ilyenkor, hogy elfelejtenek, ha nem írok. Megfelelési kényszerem van, na J

Kedvenc blogbejegyzésed a sajátjaid közül?
Most hirtelen a zsánerrasszistásat mondanám, amiben azért volt pár poén, ami nem tőlem ered. De a legkomolyabb és legtöbb agymunkát igénylő bejegyzésem az irodalmi díjakról szóló volt, amit még ma is aktuálisnak és közérthetőnek tartok.

Ha egy könyv, egy mozi vagy egy színházi előadás közül kellene választani, mit választanál és miért?
Könyv. Az újra és újra tud új élményt adni, attól függően, hogy te mit keresel benne. Persze csak a legjobbak. Hogy melyik lenne ez a legjobb azon sokat kellene gondolkodnom. A jó könyvről alkotott véleményed sokkal több mindent elmond rólad, mint gondolnád.

Van-e példaképed vagy olyan valaki, aki inspirál az életben? Ki ő és miért őt választottad?
Igazából sose volt példaképem, vagy ilyesmi. Persze, felnézek mindenkire, aki képes volt megvalósítani a vágyait és valami maradandót tett le az asztalra (akárcsak azt, hogy felnevelt egy gyereket vagy ültetett egy fát, ahogy a mondás tartja). Mindenképpen kiemelném Kuczka Pétert, aki nélkül egyáltalán nem ilyen lennék ma (ennek magyarázata itt). Másrészt személyesebb dolog, hogy mostanában sokszor eszembe jut, amit Alejandro Jodorowsky mondott a Jodorowsky’s Dune végén: „Miért nincsenek ambícióid? Miért? Legyenek a lehető legnagyobb ambícióid! Halhatatlan akarsz lenni? Harcolj érte! Csináld! Meg akarod csinálni a legfantasztikusabb filmet? Próbálkozz! Ha elbuksz, nem számít. Meg kell próbálnod.”

Mi az, amit legjobban szeretsz az internetben és mi, amit legkevésbé?
Szeretem, hogy rengeteg információt meg lehet találni, és a segítségével bárkivel tudja tartani az ember a kapcsolatot. Szerintem még messze nem használjuk ki az ebben a két dologban rejlő lehetőségeket. A legkevésbé pedig azt nem szeretem, hogy tűélesen megmutatja, mennyire buták és gonoszak is tudnak lenni az emberek igazából...

Melyik az a hely a Földön, ahová leginkább el szeretnél jutni?
Új-Zéland nagyon kis kellemes helynek tűnik, van ott minden, hegyektől kezdve homokos tengerpartig. És kevesen élnek ott, a fővárosban alig négyszázezren. De igazából ez is csak ilyen kényszerűségből megjelölt helyszín, nem nagyon utazgattam még életemben, a világ meg tele van érdekesebbnél érdekesebb helyekkel. Szerintem erre a kérdésre igazán akkor lehet felelni, ha az ember már korábban is sok helyen járt.

Mi a kedvenc könyved és miért?
Y generációs férfiként mi mást is mondhatnék erre, mint a Harcosok Klubját? Palahniuk tökéletesen átadja azt a frusztrációt, ami minden korombeliben megvan (és még az eggyel korábbi generációban is): azt ígérték, hogy rock-sztárok leszünk, de nem leszünk. Emellett igazából ez a férfi lélek egyik legjobb leírása, amivel valaha is találkoztam.

Szóval ennyi, tovább nem adom, lelkizésből pedig legyen elég mára ennyi.

2016. január 5., kedd

Könyves visszatekintő 2015

Eredetileg nem akartam könyves évértékelőt írni, mert elég sok helyen olvasható, mik voltak a legjobb olvasmányaim tavaly, de végül több ok miatt is úgy döntöttem, legalább a legjobbakról kicsit bővebben megemlékezem. (Mert miért is lenne ugyanolyan ez az évösszegző, mint a korábbiak?)


Egy fantasy lett az első helyezett: most meglepődtetek, mi? Pedig ennél furcsább és érdekesebb könyvet nem olvastam tavaly. Imádom, amikor egy szerző intelligensen megalkotja a világát, és azt szépen mutatja meg az olvasónak. De emellett még a sztori is remek - nem is emlékszem, mikor izgultam így végkifejleten -, egyszerűen minden oldalon tartogat valami meglepetést a könyv. Persze ez nem egy strandkönyv (már csak mérete miatt sem), oda kell figyelni, de ha rendesen olvasod, meghálálja a könyv és fenomenális élményben lesz részed. Eddig is szerettem Dukajt, de ezután bármit elolvasok tőle!


Ez kicsit az sci-fiben, mint a Dukaj fantasyben: nagyon szeretem ezt a trilógiát, mert friss, szemtelen, és intelligens, ráadásul fogja a hard sci-fit és fogyaszthatóvá teszi. Rengeteg rétege van (akárcsak egy virtnek), és miközben bogarászunk, azt vesszük észre, hogy már a világegyetem sorsa a tét. Talán a pimasz a jó szó erre a könyvre is, mert nem nézi hülyének az olvasóját, felvállalja, hogy bizony ezt lehet nem mindenki fogja érteni, de kit érdekel, ugorjunk fejest a kvantumörvénybe, mert attól még jó szórakozás! Izgatottan várom (mint egy kis csitri, brrr), mit fog lépni Rajaniemi legközelebb.


Ha azt mondom, hogy a legfontosabb kortárs magyar fantasztikus szerző Moskát Anita, akkor sokan megsértődnek? Pedig így van: lehet nem szeretni a sötét, kegyetlen történeteit, a teljesen antipatikus szereplőit és a bizarr világait, de mint irodalom a legmagasabb szinten állnak a könyvei, a bennük foglalt kérdések pedig sokkal összetettebbek és fontosabbak, mint azt a mezei zsánerkönyvekben megszokhattuk. A Horgonyhely egyszerre szól a nemek közti viszonyról, a szeretetről, a megszállottságról és még vagy fél tucatnyi kisebb-nagyobb dologról, ami a mindennapokban is jelen van. Ezt a könyvet el kell olvasni, nincs mese.


Dan Simmons: Ílion

Simmons nálam az Endymionok miatt hátrányból indul, mert a legnagyobb kedvencemet, a Hyperiont tette tönkre velük. Itt is éreztem pár dolgot, ami zavart korábban, de ami az ötleteket, a humort és a lendületet illeti, na, az megint Simmonst idézi. Teljesen elvetemült módon homéroszi isteneket ruház fel nanotechnológiával, robotok vitáznak Shakespeare-ről, a Földön meg dinoszauruszok kergetik az embereket. Akkora joy ride az egész regény, hogy csak na, teli szájjal vigyorogsz a poénokon, izgulsz a cliffhangereknél, és folyamatosan kattog az agyad, mi van a háttérben.


Szóval, van ez a három regény hosszúságú cucc, ami szép lassan felépít egy komplex és bonyolult világot, hogy aztán szépen feltúrja az egészet. Meg nem tudnám ma már mondani, hogy tényleg túl van írva, vagy direkt ilyen, hogy elaltassa a figyelmed, közben teljesen beleéld magad a világába, aztán bumm, hirtelen az utolsó 100 oldalban minden rád szakad. És ennyire izgatottan nem konstatáltam, hogy a Nagy Rejtély bizony... De nem spoilerezek, tessék elolvasni, van még idő a folytatásig.

Jack Campbell: Rendíthetetlen

Szóval, nem is tudtam, hogy military sci-fi lehet ennyire okos. De ez bizony az, nem az a jópofizós, laza fajta, mint Scalzi, nem is az a merengő, mint Haldeman. Ez egy komolyan felépített és végigvitt, hihető katonai SF, egy árnyalt főhőssel, érdekesebbnél érdekesebb problémákkal, és izgalommal. Mert bizony izgulsz, hogy meg tudnak-e lépni, hogy le tudják-e győzni, rá tudnak-e jönni. És szinte azonnal le akarod venni a folytatást a polcodról, szóval ha más nem, ez jelzi, mennyire jó is ez a könyv.



2015. december 28., hétfő

Könyves előretekintő - 2016

Nem zárhattak rossz évet a zsánerrasszista science fiction rajongók, még ha sok cím át is csúszott 2016-ra, vagy egyszerűen csak a megjelenésük a mítoszok földjére került. És bár a kiadók szokatlanul (?) csendesek jövő évi terveiket tekintve, azért már most akad szép számmal, amire a keményvonalas sci-fi fanatikusok fenhetik a fogukat.

Az alábbi lista nagyon szubjektív, elsősorban az engem érdeklő könyvekről szól részletesebben.

Emily St. John Mandel: Tizenegyes Állomás (Station Eleven)
Ezt elvileg 2015-re ígérték, de a kiadók ördöge másként döntött. Kicsit bölcsészesnek tűnő posztapokaliptikus könyv, ahol vándorszínészek a főszereplők. Végül is, ha vége a világnak, ez nem egy feltétlenül elítélendő foglalkozás. Várjuk, hiszen nagy esély van rá, hogy egy újabb remek irodalmi SF-fel gazdagodik a könyvespolcunk. Shakespeare, pusztulás felé haladó világ, karakterdráma és szép mondatok.

Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei (Emissaries from the Dead)
Szintén 2015-ből hozott anyag. Aszongya: az egész egy idegen civilizáció által létrehozott mesterséges bioszférában játszódik (fejjel lefelé!), amit egy szintén mesterségesen kreált intelligens faj ural, amit az MI-k és az emberek tanulmányoznak. Aztán persze emberek halnak meg, ekkor érkezik ide a mizantróp, munkamániás nyomozónő főhősünk. Igazán szívderítően hangzik, nem?

Peter F. Hamilton: Júdás elszabadul (Judas Unchained)
Ahhoz képest, hogy 2015 nyarára ígérték, örülhetünk, ha tavaszra megkapjuk – akkor persze egy hónapig olvashatjuk, különösen, ha már elfelejtettük, mi történt az előzményben, mert akkor azt az 1200 oldalt is újraolvashatjuk. De csak hogy felfrissítsük az emberek emlékezetét: vannak ezek a térkapuk, meg az erre épülő több tucat világ, kvázi örökéletű emberek, ja és fura idegenek (például a szilfenek a hülye ösvényeikkel). Ja és két beburkolt csillag. A többi már spoiler, de ugye mindenkinek megvan az utolsó mondatok döbbenete, avagy amikor Pratchett elvállalt egy cameót ebben az SF univerzumban is.

Neal Stephenson: Seveneves
Ahogy előre látható volt, ennél sem sikerült tartani az ütemtervet, de nem baj, így legalább elmondhatjuk, hogy minden évre jut egy grandiózus, a történetet mint olyat csak hátráltató tényezőnek tekintő magnum opus a hazai sci-fi kiadásban. Szóval, a Hold minden előzetes jel nélkül felrobban, ezzel pedig arra készteti az embereket, hogy záros határidőn belül elhagyják a bolygót. És persze a dolgok nem mennek olyan simán, mint elsőre tűnik (mert különben milyen alibi-történetet mutatna fel az író a kiadójának?)

Al Robertson: Égtörés (Crashing Heaven)
Az első a tényleg 2016-ra tervezett könyvek közül, és nem is akármilyen! Az emberiség túl van egy fellázadt MI kaptártudattal vívott háborún, ami után a Föld lakhatatlanná vált, a népesség pedig egy ütött-kopott, toldozott-foldozott űrállomáson él. Posztcyberpunk thriller, ahol a főhőst leginkább az ösztökéli, hogy rövid időn belül átveszi a teste irányítását az a harci MI, amelyik jelenleg még csak a férfi elméjében várakozik. Igazi komor, mocskos kis SF regénynek tűnik, alig várom!

Iain M. Banks: The Hydrogen Sonata
Sajnos ez az utolsó Kultúra regény, amit Bankstől olvashatunk, így bízzunk benne, hogy nem rossz szájízzel fogjuk letenni – a Közelkép pedig bizakodásra ad okot. Az egész sztori nem sokkal azelőtt veszi kezdetét, hogy egy idegen civilizáció a kollektív Szublimáció útjára lépne – vagyis elhagyva az anyagi létet magasabb síkra lép. De mielőtt ez megtörténne, bizony fel kell fedni néhány titkot, amelyek lehet, hogy gyökeresen változtatják meg a szublimáló faj és más civilizációk sorsát. A kritikák szerint egy érdekes, pörgős regényről van szó, ami azonban kellő alapossággal jár körbe különféle kérdéseket. Majd meglátjuk!

Cixin Liu: The Three-Body Problem
Az Hugo-díj idén a Sad Puppies botrányról szólt, de ennél talán fontosabb, hogy először nyert kínai regény díjat. Cixin Liu, hazájában bestsellernek számító trilógiájának első részében a kínai kulturális forradalom története keveredik a hard sci-fivel, és… de ez már lehet, hogy spoiler, legyen elég annyi, hogy grandiózus, az egész emberiség sorsát befolyásoló események veszik kezdetüket. Igazi kuriózum ez a könyv, ami jól keveri a kínai kulturális elemeket a modern, nyugati sci-fivel. Mindenképpen 2016 egyik legfontosabb megjelenése.

Paolo Bacigalupi: The Water Knife
Bacigalupi A felhúzhatós lány óta mindent csinált, csak klasszikus értelemben vett sci-fit nem. Most visszatér az ökopunkhoz, ezúttal az amerikai kontinensre, és a cím nem árul zsákbamacskát: itt bizony a víz válik a legfontosabb természeti erőforrássá. De ne egy Mad Max-szerű posztapokaliptikus vízióra gondoljunk, Bacigalupi annál sokkal okosabb író. Mindenképpen olvasandó könyv, kíváncsian várom, tud-e olyan eredeti és élettel teli világot alkotni, mint első regényében.

Ian McDonald: Luna – New Moon
Eljött az ideje, hogy az is McDonaldot olvasson, aki eddig nem akart: a jövő Holdján bizony farkastörvények uralkodnak, már csak azért is, mert az itteni kolóniákat irányító öt család folyamatosan harcol egymás ellen, viszont hamarosan minden felborul, amikor az egyik „Ház” a bukás szélére sodródik. Ha mindig is érdekelt az űrbéli élettereken játszódó sci-fi, ami aprólékosan és végletekig hihetően van megalkotva, akkor valószínű ez a „maffiaregény” a te könyved lesz.

Terry Pratchett – Stephen Baxter: A Hosszú Háború (The Long War); A Hosszú Mars (The Long Earth)
A kiadó tervei szerint akár A Hosszú Föld sorozat 2. és 3. része is megjelenhet 2016-ban (ha-ha-ha). De az biztos, hogy folytatódni fog a párhuzamos világokat néhány szem burgonya segítségével meghódító emberiség története, amikor is a világokon keresztül tekergőző civilizációban (civilizációkban?) eszkalálódik a háború. Az első kötet fogadtatását látva szinte biztos, hogy Pratchett és Baxter mindketten írói eszköztáruk legjavát felvonultatják.


Jack Campbell: Fearless
A Rendíthetetlen folytatása ott veszi fel a fonalat, ahol az első kötet abbamaradt – szó szerint, az egész sorozat ugyanis olyan, mintha a tévében, hetente vetített epizódokat néznénk. Black Jack Geary és a megvert szövetségi flotta tovább tör előre, hogy hazatérjen, ebben pedig nem csak a folyamatosan a nyomukban lihegő szindikátusiak akadályozzák meg, de a belső ellentétek, rossz berögzülések és sok, elsőre fel nem tűnő probléma is. Az idei év igazi meglepetése volt ez a military SF sorozat, ha rajtam múlna, minden fél évben jelenne meg egy rész…

Ann Leckie: Ancillary Mercy
Az első résznél megadtam a bizalmat, a második résznél már csalódottan tettem le a könyvet. De még mindig látok esélyt, hogy megtudjuk, mi is lesz a Radch Birodalomban kirobbanó polgárháború vége, hogy alakul a több ezer testben élő uralkodó sorsa, és hogyan végződik Breq, az emberi testbe zárt hajdani csatahajó története. A szálak elvarródnak, a trilógia véget ér, és talán most kapunk is végre valami rendes választ a nagy kérdésekre, nem csak érdekes, de a fő konfliktus szempontjából kevésbé fontos gondolatokat.

Ezeken a könyveken kívül lesznek még újrakiadások (pl. Solaris), novellaválogatás a sci-fi hőskorából (újabb Stanley G. Weinbaum, ezúttal a Delta Visiontől), az Agave sorozatainak folytatása (Gyilkosság világvége előtt második kötete) és egy génmódosított szuperkatona története (Black Man Richard Morgantől), lesz valami idegen bolygón királyos-ármánykodós Orson Scott Card, és a Galaktika is bármikor ledobhat egy-két váratlan bejelentés-bombát, ahogyan több kiadó bejelentéseire is számíthatunk az év elején. Ami biztos, hogy végre megjelenik László Zoltán új könyve – higgyétek el, szeretni fogjátok –, és egyre inkább hajlok rá, hogy az Ad Astártól ne várjam Vernor Vinge űroperáját.

Szóval bevásárlólistát frissít, aktuális könyveket minél előbb elolvas, és felkészül a jövő évi könyvdömpingre!

UPDATE: Aki szemfülesen olvasta az SFmagot, az kiszúrhatott egy elszólást, ami szerint érkezni fog még egy military SF az idén, méghozzá az Agavétól Marko Kloos sorozatának első kötete, a Terms of Enlistment, ami egy igazi, régi vágású üsd-vágd űrháborús sci-fi regény.

2015. december 26., szombat

Év végi filmezéshez

Itt van végre az év végi pihenés, nyakadba szakadt a nagy szabadidő, és nincs kedved ebben az időben az utcákat járni, rokonokat látogatni, vagy egyszerűen egy kis nyugodt filmezésre vágysz? Akkor íme három alkotás, amivel kitöltheted a csöndes estéidet, és nem fogod megbánni egyiket sem:


Igazából Avril, csak ugye magyarra fordítjuk ezt a francia rajzfilmet, amiben minden van, amit egy igazi, családi kikapcsolódásnak tartalmaznia kell: kaland, izgalom, humor, és beszélő macska. Ebben az alternatív XX. században a talpraesett Avril egyszerre menekül a rendőrségtől, akik a Végső Szérumot keresik, amivel szuperkatonákat állíthatnának elő, és egy titokzatos hatalomtól, amelyik a Föld összes tudóság elrabolja, rejtélyes céljai érdekében. Pörgős és vicces kis mese ez, ami magával ragadó látványvilágot alkot meg, közben viszont biztos kézzel vezeti a nézőjét, legyen az kicsi vagy nagy.


Mit ad nekünk Shakespeare ma, 2015-ben? Nos, nem ebből az adaptációból fogjuk feltétlenül megtudni, de azt el kell ismerni, hogy a színészek, a látvány és a zene nagyon profin végzi a dolgát. Lehet-e jobb helyszíne az árulás és őrület eme fél évezredes történetének, mint a ködbe burkolózó hegyek határolta hideg skót táj? Fassbender kegyetlen Macbethként, kisujjból tudja hozni az ilyen figurákat, mellette Marion Cotillard talán kicsit már ripacs is (még ha nagyon is jól illik hozzá a fenti rajzfilm Avrilja, akinek a hangját kölcsönzi). Árulás, vér, kardcsörte, Shakespeare klasszikusok.


Szuggesztív egy film, amire az ember igazából be sem ülne, mert nem tűnik olyan nagyon érdekesnek: FBI ügynöknő küzdelme a drogháborúban. Láttunk már ilyet. Tényleg? Ilyet még biztos nem. Ez a komor és feszült film fél óra után a vászonra szögezi a tekinteted, nem ereszt el egy percig sem, a képedbe tolja a valóságot, hogy bizony ez nem egy hollywoodi blockbuster, ahol mindenre az erő a válasz, és majd mások takarítanak utánad. Nem, itt sötét zenére szállunk le a pokolba, ahol semmi heroikus nincs, ahol ahhoz, hogy győzz, neked is fel kell hagynod a jóval. Emlékezetes film, talán az egyik legjobb idén.

(És persze, hogy én is láttam az új Star Wars filmet, de komolyan, kit érdekel az ezerötszázhuszadik vélemény a témában? Jó, itt azért írtam pár mondatot.)

2015. november 21., szombat

A fekete felhő

Miután leírom e sorokat, páran majd összevetik a leírtakat A fekete felhő (The Black Cloud) igaz történetével, amit az angol csillagász, Fred Hoyle vetett papírra 1957-ben. Mielőtt azonban ez megtörténik, vegyük számba, mennyit változott a világ az eltelt 58 év alatt, majd pedig azt, a sci-fi mennyit változott ezalatt. Mert hard SF-ről beszélünk ugyan, de az efféle hard SF fölött már nagyon eljárt az idő...

Minden akkor kezdődött, amikor a tudósok felfedeztek egy különös kozmikus felhőt, ami egyenesen a Naprendszer felé tartott. Kezdetben a kormányok próbálták titokban tartani, de hamarosan, ahogy a felhő egyre közelebb ért, először csak az égen, aztán a földi életben is megmutatkozott a jelenléte. A sorozatos katasztrófák hatására a világ megváltozott.


Ám ugyan ezek a katasztrófák megváltoztatták a világot, a könyv inkább a tudósok különleges csoportjával foglalkozik, akik a felhő mibenlétét és hatásait kutatják. Mai szemmel, amikor a katasztrófafilmek már unalomig ismert sémákat ültettek el az emberek fejébe, a szenvtelen leírások, amelyeket a szerző alkalmaz, hogy bemutassa, mit is okozott a felhő megérkezése eléggé semmitmondóra sikerültek. A számok, a szenvtelen taglalása az éghajlati változásoknak, ezek mind-mind unalmasak, nincs bennük élet, nem igazán lesznek többet üres szavaknál. De persze a könyv nem is igazán erről szól. Sokkal fontosabbak ugyanis a tudósok.

De jaj, a tudósok! A görögök töprengtek el azon, mennyire ideális lenne egy olyan állam, amit csak a tudósok irányítanak. Nos, ha azok a tudósok olyanok lennének, mint Hoyle tudósai, akkor talán inkább ne engedjük ezt megtörténni. Azzal nem lenne semmi baj, hogy végeláthatatlan eszmecseréket folytatnak a felbukkanó problémákról - és néha nem átallanak egymást ki is oktatni - elvégre egy tudományos kérdésről van szó, már persze ha tudósok a főszereplők. De amit a tudósok a világ többi részéről gondolnak... A politikusokat minden látható indok ellenére hozzá nem értőknek állítja be a regény, akiket csak saját mandátumuk érdekel, éppen ezért felesleges beavatni őket a készülő katasztrófába. Persze utólag a tudósok nem átallanak megdorgálni a politikusokat, hogy bezzeg ők szóltak előre, de hallgattak rájuk? De kérem, a tudósaink a regény alatt nagyjából inkább azzal törődtek, saját magukat hogyan tudnák a legjobban megvédeni a közelgő katasztrófától. Miközben azt olvassuk, hány millióan haltak meg (persze látni továbbra sem látjuk a pusztítást), addig ők üldögélnek a jó előre elkészített bázisukon (aminek létrehozásakor átverték a politikusokat) és a a felhőn merengenek. Meg tudnám bocsájtani a könyv száraz stílusát és unalmas történetét, ha nem lenne ez a hatalmas arrogancia, amivel a szerző viseltet minden földi halandó felé, aki nem szentelte az életét a tudományoknak.


No de nyilván mindenki arra kíváncsi, mi van a felhővel - pontosabban a Felhővel. Nos, ezt a könyvet elspoilerezni ma már olyan, mint elárulni a Rómeó és Júlia végét, de azért akit zavar, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a Felhőről kiderül, hogy intelligens. Ez ma már nem nagy dolog a sci-fiben, az ilyen típusú intelligenciák nem jelentenek nagy invenciót - a Napok Házában Reynolds pl. simán mellékszereplőként jelenít meg egy ilyet -, de az ötvenes években egy ennyire gondosan kidolgozott ötlet bizony megérdemelte a kiemelést. Hoyle a kor tudományos ismeretein belül igyekezett hitelesen bemutatni, milyen is lehet egy felhőintelligencia, hogyan kommunikálhat, gondolkodhat, szaporodhat. A végén ugyan elszaladt vele a képzelete, de szerencsére nem túlságosan. Mindent összevetve akit érdekli, mit gondolt erről a dologról fél évszázada egy tudós, az olvassa el bátran.

Viszont a mai átlagolvasónak nem hiszem, hogy tetszene a könyv. Az eddig említett gyengeségeken kívül a konfliktus gyengesége a regény nagy részét érdektelenné teszi, csupán az utolsó negyedében lesz érdekes, de akkor is csak kevesen fogják igazán élvezni a regényt. Ha valaki ódivatú hard sci-fit szeretne olvasni, az inkább Clement meszklinitáiról olvasson, ott legalább érdekes világleírás és értékelhető konfliktusok vannak. A fekete felhő klasszikus ugyan, és értékelni kell, de ennek ellenére közel hatvan év alatt teljesen elkopott az ereje...

2015. november 15., vasárnap

Rendíthetetlen

Én lepődtem meg a legjobban. Természetesen számítottam rá, hogy egy kellemes, olvasmányos military sci-fivel lesz dolgom, hiszen mégiscsak egy többkötetes, világhírű sorozatról van szó. És különben is, az űrháborús könyvek jellemzője a gördülékenység. De miközben olvastam Jack Campbell 2006-os Rendíthetetlen (Dauntless) című regényét, ráébredtem, hogy ez nekem sokkal jobban tetszik, mint gondoltam.

A regényt nem hiába szokták a Battlestar Galacticához hasonlítani: a Rendíthetetlen alaphelyzete sokban hasonlít, noha itt a flottának nem a gyilkos robotok, hanem a száz éve a szövetséggel háborúzó Szindikátus Világok elől kell menekülnie. Ugyanis miután a Szindikátus csapdába csalta a Szövetség flottáját mélyen az ellenséges vonalak mögött, a megmaradt hajóknak két választásuk maradt: vagy felveszik a harcot a túlerőben lévő ellenséggel és mind egy szálig elpusztulnak, vagy hallgatnak John Gearyre, akit száz év hibernáció után nemrég élesztettek újra. Geary azonban nem egyszerűen egy letűnt kor háborús veteránja, aki egy mentőkabinban sodródott évtizedeken át. Ő a legendás Black Jack, aki a Szövetség és a szindikátus első csatájában hősiesen helyt állt, és mára mitikus figurává, a szövetség legnagyobb hősévé vált. De vajon elfogadják-e az önfejű kapitányok Geary menekülési parancsát, hiszen az gyáva megfutamodás lenne, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy több tucat ellenséges naprendszeren kell átverekedniük magukat. És ami a legfontosabb, Geary vajon el tudja fogadni, hogy sokak szemében ő tényleg egy valódi hős.

Ahogy az várható volt, a Rendíthetetlen lendületes könyv, már a regény elején szembesülünk egy megoldandó problémával, ami után a szereplőknek csak annyi idejük marad, hogy felkészüljenek a következőre. A történet viszont szerencsére nem arról szól, hogy egyik problémából esünk a másikba, ugyanis ez ennél sokkal okosabb kötet. Campbell amellett, hogy – valószínű katonai múltjának is köszönhetően – izgalmasan és hihetően építi fel az űrbéli hadviselést, beleás az egész háború mélységébe is, teszi mindezt egy komplex és érdekes karakter segítségével. Az író a cselekmény előrehaladtával több, a flottán belüli konfliktusra is rávilágít, és meg is magyarázza, mi miért alakult ki így. Campbell világában száz év űrháború nem múlik el nyomtalanul, teljesen logikusnak és reálisnak tűnik, hogyan is folyik egy ilyen konfliktus, és milyen hatásai vannak nem csak a civilekre és a katonákra, de a hadviselés egészére - gyakorlatilag mindenre. Ahhoz pedig, hogy mindezt érzékletesen és okosan be tudja mutatni, egy külső szemlélő tökéletes, így kerül a képbe Geary.

De Geary nem csak egy eszköz a szerző kezében, nem egy szimpla látcső: ő egy vívódó, saját problémákkal küzdő főszereplő. Száz évvel korábbi világból származik, így remek ellenpontja a többi karakternek, és nem csak feltétlenül azoknak, akikkel konfliktusa támad. Azonban ennek a kívülállásnak két oldala van, egyrészt ez teszi őt ideális hadvezérré, hiszen őt nem korcsosította el száz év háborúskodása, nem merevedett meg, a régi értékek mentén képes iránymutatást adni a különben szétzilálódó flottának. Ugyanakkor ő is átéli mindazt, amit hasonló helyzetben az olvasó „elvár” – megbénítja a sokk, hogy minden, amit ismert, eltűnt, hogy se családja, se barátai nincsenek. Mindehhez viszont Campbell hozzáadja Geary „hős” mivoltát, ami szintén összetett és ötletes eleme a regénynek. Geary egyszerre ünnepelt valaki, akiben az egyszerű katonák vakon megbíznak, ellenben van, aki számára veszélyes figura, hiszen a rárakódott „kultusz” miatt úgy tűnik, fanatikus és önfejű. És olyanok is akadnak, akik nem szívesen veszik, hogy tényleges tapasztalat hiányában lett a flotta vezetője csak azért, mert „hős”. Mindezek Geary személyiségét is megterhelik, aki vívódásából a kötelesség és a felelősség segítségével tud kilábalni, magára véve a flotta hazajutásának feladatát.

Campbell regényében az olvasó ennek az összetettségnek köszönhetően több dolog miatt is izgulhat. Sikerül megmenekülnie a flottának? Sikerül legyőzni az épp aktuális ellenséget? Sikerül Gearynek felülkerekednie a flottán belül? Vajon jól dönt-e? Nem bénítja-e meg a felelősség, a kudarctól való félelem, vagy a ránehezedő hőskultusz? Vajon képes összekovácsolni a flottát, aminek a világától száz év választja el – és ami talán már nem az a nemes és erős valami, amiben egykor szolgált?

A kérdések, a könyv megírása, a cselekmény közben felbukkanó egyéb elemek, és legfőképpen Geary alakja bebizonyítják, hogy a military sci-fi nem csak olyan laza lehet, mint Scalzi Vének háborúja sorozata, hanem komoly, feszültséggel teli és végtelenül szórakoztató is. Realitásában a Földre hullt sárkányt idézi, de bárki megtalálhatja a számítását, aki kicsit is érdeklődik a sodró lendületű katonai sci-fi iránt. Mivel a Rendíthetetlennel elinduló Lost Fleet sorozat napjainkban a hatodik köteténél jár, még koránt sem érünk az izgalmak végére, de ez ne riasszon vissza senkit; én nagyon várom, hogyan fogja folytatni Campbell „Black Jack” történetét.