2020. május 3., vasárnap

Az ember után

Szerintem gyerekként mindenkit lenyűgöznek az állatok. Fura lények, amik körülvesznek bennünket, mozognak, reagálnak, és saját akaratukból cselekszenek. De ami fontosabb, a legváltozatosabb és legkülönösebb formájúak. Mancsuk van, farkuk, nagy fülük vagy tollaik és csőrük, uszonyuk, tarkák vagy egyszínűek. A lehetséges variációk száma szinte végtelen. Különösen akkor, amikor szembesülünk vele, hogy régen is éltek állatok, sőt, egészen máshogy kinéző állatok. Egyesek hasonlítottak a mostaniakra, mások nagyon különböztek tőlük. A Földön valaha élt összes faj elképesztő sokaságot jelent, amit fel se vagyunk képesek igazán dolgozni. De ha léteztek állatok az ember előtt, akkor vajon létezni fognak az ember után is?

Ezzel a gondolattal játszott el Dougal Dixon etológus, amikor összehozta 1981-ben Az ember után című könyvét. (Magyarul 1991-ben jelent meg.) Vajon ötvenmillió év múlva, a jövőben, mikor az ember már eltűnt a színről, milyen állatok népesítenék be a Földet? Napjaink melyik faja élné túl a változásokat, sőt, alkalmazkodna ezekhez a változásokhoz? Hogy néznének ki? Hogy élnének, táplálkoznának, szaporodnának, vadásznának?


Dixon könyve azért is csodálatos a szememben, mert nemcsak ötletes fiktív állatokat teremt, hanem mindezt igyekszik úgy megtenni, hogy közben ügyel az evolúció és a fajok fejlődésének nagy törvényszerűségeire is. A könyv elején a szerző nagyon sok mindent elmagyaráz arról, hogyan is fejlődnek a fajok, mit jelent az evolúció, miért alakul ki különböző állatoknál ugyanaz a megoldás ugyanarra a problémára, vagy hogy a különféle környezeti tényezők milyen reakciókat kívánnak meg egy-egy állattól. Kissé száraz ugyan ez a bevezető, de amikor a könyv sorra bemutatja a jövő különféle lényeit, egyszerre elkezd élni ez a passzív tudásanyag, amit addig olvastunk.

A legcukibbtól a legbizarrabb lényekig mindenféle felvonul a könyvben, és az ismerős formák mellett egyedi és vicces evolúciós megoldásokat is láthatunk. Közben pedig megtanuljuk, milyen jellegzetességei vannak a különféle életmódhoz alkalmazkodott fajoknak, vagy hogy melyik forma lehet az, ami evolúciósan célravezető. Mindezt nagyon jó nyelvezettel vezeti elő a könyv, a képeket pedig órák hosszat lehet csodálni, tanulmányozni az egyes állatok jellegzetességeit, eltöprengeni, milyen lehet ez az élet 50 millió évvel a jövőben. Hogy lesz nagytestű növényevő a nyúlból? Kétlábú ragadozó a denevérből? Nagytestű tengeri állat a pingvinből? Ezeket az érdekes spekulációkat pedig remek illusztrátorok csodás rajzaival elegyíti.





Bár egy negyven éves könyvről van szó, ma is nagyon szívesen odaadnám bármelyik gyerek kezébe, hogy a képek nézegetése közben ragadjon rá valami a biológiából. De felnőttként is sok izgalmas dolgot találhatunk a könyvben. Napjainkban, amikor már valóban a bőrünkön érezzük, milyen drasztikusan és nem feltétlenül szerencsésen alakította át az ember a környezetet, egy ilyen könyv csak még izgalmasabb és elgondolkodtatóbb. Mert egyrészt amellett, hogy remekül rávilágít, hogy az ember kihalása után (amin mint faj jelenleg gőzerővel ügyködünk) is lesznek állatok a Földön, úgy arról is elgondolkodtat, mi milyen változásokat hoztunk a világra, mennyi faj sorsa fonódott össze a miénkkel. Szomorú azért, hogy a könyv narrátora úgy beszél az emberiség pályafutásáról, mint egy rossz emlékű természeti katasztrófáról – de nem tudunk nem egyetérteni vele. 


Dixonnak nem ez az egyetlen ilyen projektje. A Man After Man című könyvében az emberiség továbbfejlődési lehetőségeit dolgozza fel (már-már horrorisztikus illusztrációkkal), a The New Dinosaurs pedig azzal játszik el, milyenek lennének az őshüllők napjainkban, ha nem pusztultak volna ki 65 millió éve. Emellett Dixon közreműködött Az ember utánhoz hasonló A vad jövő című dokumentumfilm-sorozat könyvváltozatában is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése