2014. december 26., péntek

Az utolsó és első emberek

A science fictionnek, mint minden történelemmel rendelkező zsánernek, vannak megkerülhetetlen alapművei, amelyeket ugyan a korszak már régen meghaladott, mégis a tematikával foglalkozó emberek nem feledhetnek el. A sci-fi esetében az elévülés igen látványos, hiszen a minket körülvevő tudományos-technikai fejlődés következtében lehetetlen tökéletes jövőképet alkotni egy-egy sci-fiben, ezen felül pedig a "megálmodott" felfedezések, amelyek az adott mű megírásának idejére, annak tudományos eredményeire alapoznak, megmosolyogtatóvá válnak pár évtized múltán. Ráadásul minél távolabbra megyünk a múltba, annál valószínűbb, hogy ami akkor eredeti ötlet volt, az mára ócska toposszá silányult. Gondoljunk csak a Frankensteinre - vagy jelen regényre, az angol Olaf Stapledon 1930-as, Az utolsó és első emberek (Last and First Men) című munkájára. Mindkét könyv korában hihetetlenül előremutató, innovatív és delejes látomás volt, ami a későbbi generációk képzeletét ejtette rabul, a mai befogadó számára viszont talán már nehezen élvezhető.

A könyvre csak jobb híján használom a regény szót, maga a szerző is mint krónika hivatkozik művére, amit a kerettörténet szerint az elképzelhetetlenül távoli jövő egyik Utolsó Embere sugall az írónak, visszanyúlva az időben. A könyv a megírás idején veszi kezdetét, bemutatja Európa államainak, Oroszországnak, később Amerikának és Kínának a szembenállását, megannyi háborúját, majd az első Világállam létrejöttét és kultúráját, annak bukása után egy rövid felvirágzást, végül az Első Emberek pusztulását. A krónika szerint összesen tizenhét további emberfajta követte a mi civilizációnkat, mindegyik más és más, de alapvető jellegeik sokszor hasonlóak voltak. Kezdetben a természetes evolúció útján alakultak ki (miután háborúk vagy betegségek kipusztították elődjeiket), később azonban tudatos tervezés - ma génmanipulációnak neveznék, a könyv fajnemesítés néven emlegeti - segítségével hozták létre őket. Voltak olyan emberek, akik átélték a háborút a Mars-lakókkal, megint másoknak el kellett hagyniuk a Földet, ami egy szerencsétlen esemény során elpusztult. Az ember megküzdött a Vénusszal és lakóival, valamennyire sikeresen át is formálta azt, majd onnan is menekülnie kellett, míg végül a Neptunuszon telepedett meg. Itt töltötte pályafutásának második felét, hol a vadság, hol a civilizáltság keretei közt, több emberformát is létrehozva. Végül az utolsó három emberfaj megteremtett egy hatalmas, érett kultúrát, melynek igazi nagyságát az Utolsó Emberek teljesítették ki. Ám sajnos nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a világegyetem sokkal kegyetlenebb annál, sem hogy kiélvezhessék és tovább fejleszthessék nagyszerű életformájukat.

Mindenképpen el kell ismerni, hogy Stapledon hihetetlenül impozáns munkát alkotott könyvével. Legyenek a különféle elgondolások mai szemmel nézve bármennyire is idejét múltak, naivak vagy spekulatívak, mégis látnunk kell, hogy a maga idejében sok elképzelése forradalminak, lenyűgözőnek számított - sőt, egyes elemek még ma is erősek és érdekesek. Mint könyv sajnos a mű nem éppen olvasóbarát. Se a szerkezet, se a nyelvezet nem segíti elő, hogy a néhol igencsak bonyolult vagy körülményes eszmefuttatásokat követni tudjuk, egy-egy emberi kultúra bemutatásánál akaratlanul is elkalandozik a figyelmünk, elveszítjük a fonalat. Nehéz egy ilyen könyvről nyolcvan év távlatából ítéletet mondani, a mai olvasó elé igencsak komoly kihívást állít.

Kissé félrevezető, de jópofa
Ezen kívül a többi hibáját már igazából nem is lehet hibának tekinteni. Arról, hogy a jövő nem úgy alakult, ahogyan elképzelte, nem tehet az író, ahogyan arról sem, hogy nem látta előre se az űrkutatás, a biológia, a számítástechnika vagy a telekommunikáció rohamos fejlődését. Ráadásul ebben a jövőképben nagyon jól látszódik, hogy még a posztmodern kor előtt gondolták ki. Nem akarom belekeverni a posztmodernt, nehogy az érezze bárki, ez amolyan mindenre ráhúzható dolog. Mindössze arra kívánok utalni, hogy Stapledon "jövője" inkább tizenkilencedi századi, a világképe, elgondolásai nélkülözik azt a vad és kiszámíthatatlan képet, ami a XX. század második felének sajátja. Jól látszik ez már csak abban is, ahogyan az idővel bánik. Ahogy halad előre a könyv, úgy tesz minél nagyobb ugrásokat, egyes civilizációi, fajai kezdetben csak tízezer éveket, majd milliókat, később tízmilliókat ölelnek fel. És ugyan nem feledkezik meg a geológiai változásokról, az állatok és növények evolúciójáról, az ő emberei sokszor talán túlságosan is statikusak. Persze, ők is változnak, mind belsőre, mind külsőre, de vagy nem olyan gyorsan, mint környezetük, vagy irracionálisan gyorsan, ráadásul talán kevésbé térnek el alapjaikban Stapledon korától, mint várnánk. Ugyanakkor elismerem, én nem vagyok biológus, nem tudom, mi a reális, és bárki felemlegetheti a cápát, ami háromszáz millió éve lényegében változatlan. Ami viszont már mint regényt érinti, az időkezelés számomra abból a szempontból is problémás volt, ahogyan és emennyit az egyes korszakokról beszélt. Sokkal jobban érdekelt volna - és talán nem csak számomra lenne érdekesebb - a megváltozott emberek, a vénusziak vagy a neptunusziak világai, történelmük, fejlődésük, szemben mondjuk az Első Emberek politikai történetével - ami viszont nyilván Stapledont és kortársait érdekelték jobban. Éppen a késői részek azok, ahol az ember sokkal inkább el tud rugaszkodni a valóságtól, nem zavarja, hogy nem Anglia és Franciaország közt tört ki háború a XX. században, vagy hogy Kína ma nem olyan nemes keleti bölcs, mint ebben a kötetben. Azt viszont meg kell jegyeznek, az, hogy a szerzőt a kései embereknél is inkább azok kultúrája és gondolkodása érdekelte, szemben fejlődésükkel és fantasztikus világukkal, teljesen érthető.

A fentiek ellenére azt kell mondanom, a könyv azon kívül is érdekes lehet, hogy a science fiction korai szakaszának egyik érdekes jövőképe. Ha átugorjuk a közeljövőre vonatkozó spekulációit - természetesen akit ez a része foglalkoztat, az itt is talál érdekes gondolatokat -, akkor azt láthatjuk, hogy az író tényleg szabadjára engedte a képzeletét. Egyes részei kicsit olyanok voltak, mintha a 2312 előképét olvastam volna: az ember hosszú idő után nem csak a társadalmi rendszerét, de saját testét, agyát is elkezdi módosítani, kimerészkedik az űrbe, átformál egy egész világot, majd végül egy több bolygóra - kvázi az egész Naprendszerre - kiterjedő civilizációt hoz létre. Stapledon korának tudományos elképzeléseire alapozott, és láthatjuk, hogy ötletei közül mennyi vált a sci-fi elfogadott eszközévé. Szuperagyak igájában szenvedő emberek, víz alatti idegen civilizációk, telepatikus összekapcsolódás, kettőnél több nemből álló faj stb. -, azok sem tűnnek ma már újdonságnak. Ezeken kívül az olyan elemek, mint az emberi agyból létrehozott szuperszámítógépek, a terraformálás, felhőtudatok, pánspermia olyasmik, amik akkor még csak kinevetett tudósok és írók fejében léteztek, mára viszont már komoly kutatók is foglalkoznak velük, nem egy pedig mára a hétköznapi ember számára is ismert elgondolás lett.

Azonban ami még ennél is sokkal fontosabbá teszi a szememben a könyvet az éppen azok a gondolatok, amiket Stapledon megfogalmaz bizonyos civilizációk leírásánál. Úgy gondolom, az írónak elsősorban az volt a célja, hogy a különféle emberek bemutatásával korának jellemzőit, az őt foglalkoztató erkölcsi, társadalmi, szellemi etc. kérdésekről valljon. Persze amit a XX. század eseményeiről ír azok valahol ma már különösnek hatnak, hiszen láttuk, hogy a Szovjetunió egyáltalán nem váltotta be azt a reményt, amit egyesek elvártak tőle, a békét se úgy teremtették meg Európában, ahogyan elképzelte a szerző. Viszont amit a Népszövetségről ír az hasonló ahhoz, ami az ENSZ-szel történik, és az Amerikai Egyesült Államok életmódjának globálissá válását is jól meglátta, el is gondolkodtam, hogy vajon ez a folyamat mennyire lehetett érezhető a harmincas években. A későbbiekben, ahogy távolodik a "mától" és növekszik a felölelt idő is, úgy egyre szélsőségesebbé válik egy-egy elképzelés - pl. az ének, a fiatalság vagy a halandóság kultusza -, és egyre jellemzőbbé válik, hogy a tudományos fejlődés vagy a gazdasági elképzelések - amik valójában évmilliók alatt sem változnak sokat a könyvben - helyett egyértelműen a gondolkodás, a művészetek, a kultúra és a társadalom kérdéseire fókuszál. És miközben különféle furcsa civilizációkat teremt - ami jó sci-fihez méltóan sokszor valamilyen tudományos felfedezés, a környezet vagy egy-egy faj fiziológiai jellege miatt alakul ki -, valójában azt mutatja meg, milyen pozitív és negatív elgondolások jöhetnek létre, hogyan lehet egy kérdést megvizsgálni, megválaszolni. A krónika - és szerzője - ritkán emel ki egy-egy fontos egyént a hatalmas időfolyamban, de amikor megteszi, akkor sokszor nagyon eleven és fontos dolgokat mondanak ki ezek a szereplők. Lényegében az élet értelméről, annak egyik lehetséges és talán üdvös szemléletmódjáról, az idő természetéről, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyéről stb. hangzanak el fejtegetések, amelyeket ha végiggondolunk könnyen magunkévá tehetünk. Az Utolsó Emberek világának leírásánál nem csak üres szóként jelenik meg az, hogy ez talán a legjobb, amire az emberiség képes, hanem azokból, amiket látunk - ami korántsem a teljes kép, mert ahogyan a narrátor megjegyzi, mindent nem képes felfogni a mi primitív agyunk -, abból tényleg egy harmonikus, magasan fejlett, testvériségen alapuló faj képe rajzolódik ki. Éppen ezért érezzük valódi veszteségnek a pusztulását, és hat sokkal erősebben az a nagyon pozitív utolsó üzenet, amit a könyv átad nekünk.

Stapledon regénye így válik egy igazi humanista alkotássá, a szó legszorosabb értelmében. Grandiózus krónikája megörökíti az ember fiktív, de nem kevésbé heroikus küzdelmét, megbicsaklásait, hibáit, eltévelyedéseit, bűneit, érzékenységét, félelmeit, örömeit és jövőbe vetett végtelen hitét. Az utolsó és első emberek humánjai, legyenek aprók és szőrösek, magasak és robosztusak, repülő vagy telepatikus lények, valójában mi vagyunk, a mai ember ezerféle fajtája, a mi megszámolhatatlan jellemzőnk egy-egy különös fikcióba oltva. Az angol szerző regénye nem csak azért a science fiction egyik alapműve, mert elképesztő látomást nyújt az eljövendő korokról, hanem mert mindeközben végig az embert tartja a fókuszban. Minden ember egy teljes világegyetem, ezért válik ez a faj igazából olyan csodálatra méltóvá, és a krónika szerzője ezért is üzenhet a jövőből, hogy erről megbizonyosodjunk. Az emberiség egy dallam, amelyben milliárdnyi hang keveredik, és csak rajtunk múlik, milyen dallamot hozunk ki belőle, mi magunk milyen hangot adunk hozzá az egészhez.

2014. december 23., kedd

Karácsony előtti ajánló

Igazából elkéstem ezzel a bejegyzéssel: tegnap szerettem volna kirakni, hogy még ráfoghassam, "karácsonyi ajándéknak való könyvek" vannak benne. Sebaj, bőven ráér az ember beszerezni az itt szereplő két regényt, viszont az ünnepi pihenés alatt nyugodtan borzolhatja az idegeit egy kis magyar sorozattal.


Az In Treatment és az izraeli eredeti, BeTipul magyar változatát az HBO készítette, és Európában nem ez az egyetlen nemzeti változat. A fél órás epizódok egy pszichológus, Dargay András öt napját követi nyomon, pontosabban négy alkalmat, amikor terápiát tart, és az ötödiket, amikor ő keresi fel korábbi barátját, hogy kibeszélje a saját frusztrációit és gondjait. Bevallom őszintén, a sorozat nagyon mélyen megérintett, még mikor vagy két éve láttam, és a nemrég befejezett második évad is nagyon erősen szólítja meg nézőjét. A különféle emberi sorsok és személyes drámák elsőre extravagánsnak tűnnek, de valójában olyan mozgatóik vannak, amelyek mindannyiunk életében megtalálhatóak. Ahogyan egy ismerősömmel megállapítottuk: mindenkinek alanyi jogon járnia kellene pár ülés egy pszichológussal, erre pedig ez a sorozat - amellett, hogy mint tévéműsor is remek, színészestől, rendezőstől - témáival csak még jobban ráerősít.


Amikor elkészült a cikk a regényről, és interjút is csináltunk a szerzővel, akkor az egyik szerkesztővel a Próza Nostráról érdekes levélváltásba kerültünk. A témája az volt, hogy én váltig állítottam, ez a könyv nem feltétlenül gyerekkönyv, de legalábbis mindenképpen erős felnőtt könyv is lehetett volna belőle, míg ő annak adott hangot, hogy nem kell feltétlenül szembeállítani a felnőtt és ifjúsági irodalmat, illetve, hogy utóbbi egyáltalán nem kisebb rangú az előbbinél. Ebben egyet is értek, ami viszont engem megakasztott olvasás közben, az az, hogy sokkal komorabb, mint amit némely jelenet indokolna - erről privátban Lakatossal is beszéltünk -, de miután végiggondoltam, nekem milyen könyvek kerültek 12-13 évesen a kezembe, nem volt több aggályom. Mindenesetre remélem, hogy ez a már-már miéville-i fantáziájú világ a maga óramű világával, léghajóival, furcsa lényeivel és ember-gép hibridjeivel a folytatásokban sokkal erősebb és "felnőttesebb" lesz (legyen ez bármennyire is szubjektív dolog részemről). Mindenesetre kicsiknek, nagyoknak egyaránt ajánlani tudom a kötetet, aki olvasta a Dobozvárost vagy a Lencsilányt az tudja, mire számíthat. Aki meg nem, annak ott a cikk.


Véleményem szerint Az ember gyermeke filmváltozata a 2000 utáni legjobb sci-fi még a mai napig is. Mindezt teszi úgy, hogy se űrhajók, se modern autók, se semmi ilyesmi nincs benne, nem látványos, nincs teletömve idegenekkel. De a légköre, a színészek, a történet, a vizsgált kérdések - elnyomás, terrorizmus, bevándorlás etc. -, mind nagyon erőssé teszik az egészet. Az idén, nem sokkal a magyar megjelenés után elhunyt angol írónő könyve teljesen más. Az alapfelállás ugyanaz, de más dolgokra fókuszál, sokkal inkább tűnik úgy, hogy ez egy nyugodt apokalipszis, ahol szépen lassan múlnak el a dolgok, maga a főhős sem valami akcióhős, hanem egy történelemprofesszor, aki véletlenül - és mert unokatestvére Anglia ura - keveredik bele az eseményekbe. A könyvet belengő vallásos légkör - kezdve az apokaliptikus jövendölések hangulatától a végítéleten, a messiás várásán át a vallásos szereplőkig - csak jobban megerősítik az elmúlás nyomasztó erejét. Ajánlom mindenkinek, akit nem zavar, hogy a világvége az angol nyárspolgárság szemszögéből érkezik, de a könyv előrehaladtával lassan teljesen elszorítja az ember szívét.

2014. december 19., péntek

Guvat és Gazella

Jól jelzi Margaret Atwood 2003-as Guvat és Gazella (Oryx and Crake) című regényének jellegét, hogy idehaza nem egy zsánerkiadó, hanem az Európa jelentette meg, és egyáltalán nem úgy kezelik, mint a science fictionöket szokás. A MaddAddam-trilógia (magyarul GyagyásÁdám fordításban szerepel a kötetben) eddig magyarul egyedüliként megjelent része azonban mint sci-fi is megállja a helyét, mindemellett azonban szépirodalmi jellemzői miatt nem lehet szemrehányást tenni senkinek, aki inkább szépirodalomként hivatkozik rá.

Hóember, aki egykor Jimmy volt, a tenger mellett él, amolyan csúf remeteként, a civilizáció romjain. Egyetlen társai a Guvatkák, ezek az új emberek, akik még tiszták, tudatlanok, ártatlanok. Hóember Gazellának tett ígérete miatt vigyáz ezekre az emberekre, akik őt amolyan furcsa, tőlük teljesen idegen lénynek tekintik, aki a teremtőjükkel, Guvattal és az állatok teremtőjével, Gazellával áll kapcsolatban. Azonban a Guvatkák sem tudják megadni Hóember minden szükségletét, aki kénytelen újra visszamerészkedni a hajdan volt épületek közé, hogy élelmet szerezzen. Ám miközben egyre mélyebbre hatol a halott városba, úgy a saját múltjának emlékei is egyre nagyobb erővel térnek vissza.

Jimmy, aki majd Hóember lesz a kivételezett felső osztály tagja. Szülei génsebészek, akik a világot elárasztó új élőlények, gyógyszerek és eljárások létrehozásán dolgoznak. Jimmy nem kifejezetten intelligens gyerek, de azt látja, hogyan hullik szét a családja, majd hogyan alakul át az egész világ körülötte, ahogy az emberiség egyre inkább átveszi Isten helyét a Teremtés koordinátoraként. Miközben a világot a legbizarrabb állatok és növények lepik el, úgy harapódznak el a háborúk és az őrület a szegényebb területeken. Jimmy persze ebből a saját bőrén nem sokat tapasztal, egészen addig, amíg össze nem barátkozik Glennel, akit később csak Guvatként emleget. Ugyanis Guvat nem csak zseni, de a világ megváltoztatására törekszik – és minden jel szerint sikerrel is fog járni.

Bár maga Atwood úgy nyilatkozott, hogy a könyvét inkább spekulatív fikciónak tartja, sem mint science fiction regénynek, ugyanis nem foglalkozik „azokkal a dolgokkal, amiket még nem találtak fel”, a könyv attól még sci-fi marad, hangozzon ez bármennyire is pejoratívan egyes olvasók számára. Tény, hogy a regény alapvetően Jimmy élettörténetére, személyiségére, az őt ért traumákra és azoknak a feldolgozására, illetve Guvattal és Gazellával való kapcsolatára fókuszál, mindezek mellett azonban markánsan jelen van a génmódosítás, az ember módosítása és a különféle globális katasztrófák miatt létrejövő jövőkép. Ezek nélkül Jimmy nem lenne az, aki, anyjával kapcsolatos traumája, a körülötte tomboló őrület, ami elharapódzott a világban – az interneten élő show-kban lehet kivégzéseket, eutanáziát, mindenféle perverz eseményeket látni, lázadásokat, nyilvános lincseléseket, utcai összecsapásokat etc. végignézni - nem formálják személyiségét. Sajnos ez a kép ma talán még közelebb van, mint a regény megírásakor, az internet szabadsága nagyon könnyen az ember ellen fordítható. A génmódosítás illetve az emberi életet „jobbá tevő” eljárások is lényegében a kizsákmányolás új formái, melyek az emberi gyarlóságokra játszanak rá. Éles kritika ez a mai társadalomról, és egy éles kép is, amiben az író rámutat, hogy az egész emberiség veszélyben van, mindössze arról van szó, hogy a káosz különféle formái harapódznak el különféle területeken.

Azonban bármennyire is érdekes legyen az Atwood által megálmodott jövő, a furcsa, "génkevert" állatok, a Guvatkák új világa, vagy a pusztulás előtti állapotok, a könyv mégis Jimmyre, Hóemberre fókuszál. Az ő viszonya az emberekhez, idegensége egy olyan világban, ahol csupán a zseniknek van hely, ahol a hozzá hasonlókat deviánsként kezelik. Nem csoda, ha lényegében csupán két emberrel képes mélyebb érzelmi viszonyt kialakítani: az egyik Guvat, aki alapvetően egyfajta furcsa fensőbbséggel tekint az emberekre, a másik pedig Gazella, akit Jimmy – legalább is ő így hiszi – még gyerekként lát meg, és élete jelentős részében csupán egyetlen képként kíséri végig az életét. Mindenki mással szemben Jimmy képtelen megnyílni, de mi is úgy érezzük az elbeszéléséből, hogy nem is igazán akad senki, aki képes lenne felfogni, átérezni az ő érzéseit, gondolatait. Az őt körülvevő emberek sekélyesek, demagógok, esetleg őrültek, beképzeltek, vagy éppen olyan számítóak, mint amilyenné egy idő múlva Jimmy is válik, és a nők, akikkel kapcsolatba kerül is csupán egy eszközt látnak benne, nem pedig a másik embert. Talán az egyedüli ember, aki képes lett volna megérteni, az édesanyja, pontosan saját érzékenysége miatt cselekszik úgy, amivel végül egy életre megsebzi a fiát. Jimmy pedig, hogy elfedje sebeit és valódi érzéseit, hazudni kényszerül, és éppen ezek miatt a hazugságok miatt válik talán a tökéletes kapoccsá a Guvatkák és teremtőik között. Hóember tudja jól, ami a mi világunk, az olyan szörnyű, ép ésszel felfoghatatlan és céltalan, hogy jobb, ha a tiszta, új emberiség csak hazug meséket tud róla. Talán így elkerülhető az, ami az előző emberiséget a pusztulásba taszította.

A Guvat és Gazella egyszerre egy félelmetes és mégis kicsit ismerős jövőkép, illetve egy lélektani kórkép az emberről és kapcsolatairól. Az elidegenedés, a hazugságok, a bűn és bűnhődés témái lengik be a szöveget, ami játékos és komoly, profán és magasztos egyszerre, mint maga Hóember. Bátran merem ajánlani ezt azoknak, akiket érdekel egy furcsa, ámde mégis valahol reális jövőkép, és nem szeretnék azt egy rideg sci-fiben keresni. Remélem, hogy az Európa ki fogja adni a sorozat többi kötetét is (The Year of the Flood, 2009; MaddAddam, 2013), mert bár a könyv valamiért nem vágott annyira mellbe, mint vártam, mégis érdekel, hogyan is folytatódik az új emberiség és Hóember története.

2014. december 16., kedd

2312

Avagy így élsz háromszáz év múlva.

Miközben utánaolvastam Kim Stanley Robinsonnak, kiderült, hogy a szerzőnek nincsen a természettudomány semelyik ágából sem diplomája. Ellenben angol irodalomból igen. A Nebula-díjas 2312 című 2012-es regényét elolvasva azonban inkább azt feltételezné az ember, hogy egy természettudományos megszállottságú emberre van dolga, aki a tudományt az irodalom, de akár az élvezhetőség fölé helyezi.

A XXIV. század elején járunk, amikor az emberiség már nagyrészt belakta a Naprendszert, rohamléptekkel terraformálta a Marsot, évtizedekkel korábban neki kezdett a Vénusz és a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a lakhatóvá tételéhez, és napirenden van még más lehetséges égitest is a földiesítés célpontjaként. Ezek mellett szinte az összes szilárd bolygót, holdat, sziklát meghódították az emberi települések, kivájt aszteroidák repkednek az űrben, belsejükben a Földön kihalt, vagy kihalóban lévő élőlényeivel. A regény a Merkúron, a napvonal előtt haladó Terminator mozgó városában veszi kezdetét, ahol Swan, egy, még az űrlakók közt is különcnek számító nő nagyanyja, Alex halála után örökségül feladatot kap tőle: a Naprendszer különböző pontjain élő űrlakók laza szövetségének, a Mondragonnak a kvázi "utazó követe" lesz, így találkozik többek között a szaturnuszi Wahrammal és más űrlakókkal. Swan előtt hamarosan világos lesz, hogy Alex és társai valami nagyszabású dologra készültek, aminek nem csak a Naprendszer lakóihoz és a vegetáló, a pusztulás szélén egyensúlyozó, de az emberiség számára nélkülözhetetlen Földhöz van köze, hanem a kvabusokhoz is, ezekhez a kvantumszámítógépek segítségével létrejött mesterséges intelligenciákhoz is, akik szemmel láthatóan külön utakat kezdtek el járni az elmúlt évtizedekben.

Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat ezzel a könyvvel kapcsolatban: egy nagyon érdekes és izgalmas, tudományos munka lehetne, ha nem akarna mindenáron elmondani nekünk egy történetet, amiben a szereplők interakcióba lépnek egymással, sőt, még beszélgetnek is. Ugyanis a 2312 legnagyobb hibája az, hogy a története hihetetlenül unalmas, vontatott, érdektelen, zavaros, a lezárása pedig banális és összecsapott. És ha mindez nem lenne elég, a két főbb szereplőn kívül nagyon egy másik karakter sincs kidolgozva - holott a két legfontosabb mellékalak, a "kicsi" nyomozó, Genette és a földi nyomorból a Vénuszra kerülő Kiran alakjában sokkal érdekesebb potenciálok bújnak meg -, viszont Swan és Wahram semmilyen módon sem tud közel kerülni az emberhez. Előbbi sokszor nem csak ellenszenves, de érthetetlen, megalapozatlan, meg merem kockáztatni, néhol hisztérikaként viselkedik. Utóbbi viszont, ahogyan erre Swan a kötet elején tippel, olyan, mint egy autista, lassú, a gondolatai néha érthetetlenül kapcsolódnak össze, és bár kettejük közül ő a szimpatikusabb, mégis inkább csak sodortatja magát, gyakran arra, amerre a nő húzza. Tény, hogy a regény szerelmi szála - amit esküszöm az elejétől lehet sejteni - szépen ki van dolgozva, csak számomra pont azért hiteltelen, mert ezek a figurák teljesen hidegen hagynak. És csak hogy vágjak még egy kicsit a fejszémmel ebbe a hatalmas fába, amiként a regényt elképzelem - ahol a történet a törzs -, a párbeszédek nem csak érthetetlenek, de sokszor már idegesítően blődnek hatnak. Egy részükkel kapcsolatban nem is tudom, mi lehetett a szerző célja...

Ami viszont a képzeletbeli fa koronáját illeti, az bizony óriási, impozáns, szerteágazó és hihetetlenül részletes.

Ahogy mondtam, a 2312 egy remek tudományos munka lehetne arról, milyen lesz - lehet - az emberiség élete háromszáz évvel később. Kezdjük ott, hogy nem lehet majd csak úgy férfiakról és nőkről beszélni, a nemi jellegek, jellemzők és szexuális preferenciák teljes kavalkádjában fognak élni utódaink, ahol bizony nem hogy nem az lesz fontos, kinek milyen a neme, hanem egy egyén akár mindkettő is lehet, sőt, Robinson regényében ez nagyon is elterjedt az űrlakók közt. Akik, hála a tudományos eredményeknek, már akár két teljes évszázadig is élhetnek, a testi leépülés bármilyen komolyabb jele nélkül. Ebben a világban a Naprendszer bolygói közötti utazás teljesen hétköznapi, a bolygók terraformálása belátható időtávlatokba szorul, és mindenki a legvadabb dolgokat művelheti szabadidejében. Az emberi test módosítása - a józan ész és a praktikum határain belül - szinte végtelen. Gondoljuk csak el, mennyi szédítő lehetőség, milyen végeláthatatlan kavalkád alakul ki így ebben a jövőben!

Steve Gildea - Planetary Suite

Ugyanakkor ennek a kavalkádnak árnyoldala is van, lényegében ez lenne a könyv fő kérdése, vagyis hogy milyen társadalmi-gazdasági modell vagy rendszer lenne képes nyugalmat és prosperitást hozni nem csak az emberiség bizonyos csoportjai számára, hanem a teljes népességnek. Érzékletes képet kapunk a katasztrofális - természeti és társadalmi - helyzetben lévő Földről, az űrbeli "hidegháborúról", egyes planéták nehézségeiről és a különféle érdekellentétekről. Nagyon sajnálatos azonban, hogy a könyv a kezdeti gondolatok után nem foglalkozik sokkal többet ezzel a kérdéssel, és inkább próbálja a történetét összerakni, holott bizonyos szempontból az ezzel foglalkozó kis esszék adnak teret a legnagyobb invencióknak. Az ilyen betoldások, rövid kis kivonatok, magyarázatok, tudományos érdekességek, társadalmi spekulációk színesebbé és érdekesebbé is teszik a könyvet, mint a cselekmény lassú vánszorgása (ha nagyon gonosz akarnék lenni, használhatnám a rándulás szót). Ráadásul Robinson sokszor itt sziporkázik igazán! Kedvenc részem például, amikor elmagyarázza, hogyan készítsünk "házilag" terráriumot egy aszteroidából. A könnyed stílus találkozik a tudománnyal, és remek elegyet alkotnak. Ilyennek kellett volna lennie az egész könyvnek, de sajnos ezekből nincs olyan sok, ráadásul a történet lassúsága elveszi az ember energiáit és már a betoldott tudományos részeken is sokszor unottan átfut, hisz úgy se nagyon ért az átlagolvasó a sejtbiológiához vagy a kémiához.

A 2312 igazi hibrid, a tudomány és a történet furcsa házassága. Ilyen tekintetben azt kell mondanom, Kim Stanley Robinson az új Arthur C. Clarke, aki igyekszik összehozni a kettőt, ennek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Robinson könyve egyszerre lehengerlő jövővízió, tudományos munka a Naprendszerről, annak várható változásáról, a XXIV. század emberiségéről, a ránk váró problémákról és a lehetséges megoldásokról. Olyan érdekes és aprólékosan kidolgozott világ a regényé, amire tucatnyi izgalmas könyvet össze lehetett volna eszkábálni. Azonban itt most ez nem sikerült, a cselekmény és a szereplők csupán alibinek tűnnek ahhoz, hogy a szerző megírhassa azt a mérhetetlen tudásanyagot, amit magába szívott. Sajnálatos dolog, mert valóban rengeteg potenciál volt benne, fele ilyen hosszan, kissé összeszedettebben a varázs, ami a könyv első felében megfogott nem változott volna szürkeséggé és unalommá.

2014. december 13., szombat

Közelkép

A legutóbb olvasott két Banks regény - az Anyag és a Félemmetes géjpezet - valahogy nem váltották be azokat a reményeket, amiket én egy Banks sci-fi elé emelek. A Félemmetes nem volt rossz, de a Kultúra sorozatba tartozó Anyag már erősen csalódás volt, különösen azért, mert ez az a sci-fi világ, amit  a legjobban szeretek, nem csoda, ha az utána újraolvasott korábbi kötetek mind megerősítettek ebben. Kicsit féltem az új 2010-es Közelképtől (Surface Detail), de szerencsére alaptalan volt a félelmem, sőt, sok tekintetben ez a leginkább reprezentatív Kultúra kötet, még ha nem is a legjobb.

A Galaxisban számos faj eljutott már arra a szintre, hogy képes legyen lemásolni, elmenteni az egyén tudatát, ezt pedig főleg arra használja, hogy halála után az illetőt vagy visszahozza az éltbe, vagy a társadalmi megegyezés szerint egy virtuális világban, egy kvázi Mennyországban tartsa. Azonban vannak olyan civilizációk, akik Poklot üzemeltetnek, ennek pedig vallási, büntetői vagy tisztán pragmatikus - értsd: az elrettentés ereje - okokat jelölnek meg. Az évezredek során azonban a fejlett fajok liberálisabb része kezdte egyre rosszabb szemmel nézni a pokolklubbot, így az események odáig fajultak, hogy a felek megegyeztek: egy virtuális háborúban döntik el, maradjon-e Pokol - illetve Poklok -, vagy sem. A regény kezdetekor a harc már három évtizede tart - és a Mennypártiak állnak vesztése.

És itt kapcsolódik a történetbe Lededje Y'breq, a tetovált rabszolga, aki miután gazdája megöli, és rejtélyes módon a Kultúrában feltámad, bosszút esküszik gyilkosa ellen. De sokan szeretnék, ha Lededje nem járna sikerrel, nem csupán az etikai megfontolások, de a virtuális háború kimenetele miatt is.

Banks ebben a könyvében előveszi azt az ötletét, amit csak marginálisan érintett a Nézz a szélbe című kötetében, vagyis hogy hová kerülnek a virtuálisan lemásolt emberek haláluk után. Ezt az ötletet azonban egyáltalán nem a hedonista végénél fogja meg a szerző, a virtuális Mennyben egy jelenet sem játszódik, viszont az egyik szál egy kisebb faj Poklát mutatja be, a maga naturális, barbár és visszataszító valójában. Banks az egész kérdést igyekszik nagyon is komplexen bemutatni, még akkor is, ha ő már az első oldalaktól kezdve egy ilyen virtuális rémálom ellen van. Ahogyan a szerző, úgy a Kultúra is inkább csak mint szemlélő vesz részt az egész háborúban, látjuk ugyan, hogy a "jófiúk" épp vesztésre állnak, hiába ők harcolnak a nemes ügyért, de itt bizony ők is piszkos trükkökkel harcolnak, és a történet egy pontján szóba kerül, hogy a győzelemért mindent fel kell áldozniuk, még ártatlanok millióit is. A regényben többször előkerül "a cél szentesíti az eszközt" elv álságossága, de ez véleményem szerint nem elég hangsúlyos, ami persze nem baj, itt inkább arról van szó, hogy lehet-e mások felett ítélkezni olyan módon, ahogyan a könyvben némely szereplők, és emellett beszél arról, hogy mit lehet megtenni a jó ügyért. Lededje bosszúja is bekerül ebbe a kontextusba: akármilyen kegyetlen dolgokat is műveltek vele, ő maga nem feltétlenül állhat bosszút - persze megnyugtatok mindenkit, a bosszú, ahogy kell, beteljesedik.

Ami miatt nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet az, hogy Banks itt egyik korábbi kötetéhez sem fogható részletességgel beszél a Kultúra és más fajok viszonyáról és úgy teljességében az egész galaktika viszonyairól. Kiderül, hogy bármennyire is nagy hal a Kultúra ebben a csillagóceánban, és bármennyire is különc a maga hedonista, etikus, liberális világával, más ilyen nagy halak is úszkálnak a csillagok között, sőt, még nagyobbak is vannak. A háború kapcsán megtudunk egyet s mást a korábbi kötetekben emlegetett idiri háború részleteiről és arról, hogyan is kezeli a Kultúra az ilyen konfliktusokat, illetve hogy más fajok közt milyen egyensúlyok állnak fent. Banks újra tobzódik az ötletekben, a korábbról ismerős szublimaták mellett ősi űrállomások, furcsa idegenek és a virtuális valóság mérhetetlen lehetőségei kápráztathatják el az olvasót, aki ráadásul végre többet is megtudhat a Kontakt, a Kultúra hadseregének/kémhálózatának/belbiztonsági egységének szerveződéséről és működéséről. A Közelkép talán a legjobb könyv arra, hogy az ember elmagyarázza, mi is ez az egész Kultúra univerzum, amit az író kitalált majd' három évtizeddel ezelőtt.

A kétkötetes francia kiadás borítói (Manchu)

Ugyanakkor a regény közel sem tökéletes. Van, aki kiemeli, hogy a metafizikusság mértéke itt kevesebb, de ez engem nem zavart. Sokkal inkább zavart, hogy némelyik történetszál egy idő után unalmassá vált - számomra pont Lededje nem adott annyi pluszt, inkább arra volt jó, hogy rajta keresztül még többet megtudjunk a Kultúráról, de ugyanígy csak lassan értettem meg a gazdája szálának a funkcióját is, ami szintén tele van üresjáratokkal -, sokkal jobban érdekeltek volna a virtuális háború kulisszatitkai és a háttérben működő rendszerek. Persze amikor megindulnak az események akkor minden magasabb fordulatszámra vált és az ember valóban élvezi, ahogyan a sakktáblára felsorakozott szereplők mozgásba lendülnek, de az én ízlésemnek kicsit sokáig tartott, amíg eljutott idáig  a könyv. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy itt is vannak remekül eltalált jelenetek és szereplők; ismételten egy nem emberi figura lett a kötet legjobb karaktere, az Erkölcsi hulla nevű űrhajó avatárja egymaga képes lenne a regényt elvinni a hátán, ráadásul valóban remekül passzol Lededje értetlen és kissé naiv karakteréhez, amikor pedig csatába indul az maga az igazi gyönyör. Ő szolgáltatja a történet fő humorforrását, de még több helyen belefuthatunk megmosolyogtató jelenetekbe, amire szükség is van a Pokol és a virtuális háború nyomasztó hangulata miatt.

A Közelkép tehát a korábbi Kultúra kötet után egy remek visszatérésként marad meg bennem, egy emlékezetes szereplővel és érdekes kérdésekkel. Mindezek mellett persze a könyv valahol megmarad akció-sci-finek, sziporkázó ötleorgiával és remekül megkomponált jelenetekkel. Bátran ajánlom akár olyanoknak is, akik még soha nem vettek kezükbe Banks- vagy Kultúra-regényt, mert a korábbi regényekben történtekre való utalások ellenére - melyekből ebben a könyvben van a legtöbb talán az egész sorozatban - egyáltalán nem szükséges más könyvek ismerete. Talán csak egy kicsit erősebb gyomor.

2014. december 8., hétfő

Kuczka Péter megemlékezés margójára

Úgy két hónapja kért meg Steve, a Próza Nostra főszerkesztője, hogy írjak egy megemlékezést Kuczka Péter halálának 15. évfordulójára. Ma meg is jelent a cikk, amivel remélem sikerült árnyalt, mégis megfelelő képet festenem a "magyar sci-fi atyjáról", ahogyan már életében sokan nevezték.

Kuczka története egészen magyar: a költőből lett irodalmár, akit a rendszer tiltólistára tett, ezért fordult a lenézett és kirekesztett sci-fi felé, és állhatatos munkával majdhogynem a semmiből egy virágzó szubkultúrát hozott létre. Olyan ez az ember, mint egy monolit, harminc éves munkássága alatt szinte mindenhol megjelent, ahol a science fiction szóba került, és a legtöbb szál az ő kezében is futott össze. Természetesen nem volt se tévedhetetlen, se teljesen objektív. Ember volt, és mint ilyen, bizony rendelkezett rossz tulajdonságokkal. Ráadásul egy olyan korban, rendszerben élt és munkálkodott, amikor sokkal könnyebb volt egyszemélyi irányítás alatt véghezvinni a dolgokat, mint egy demokratikus (vagy annak tűnő) rendszerben. Így aztán szépen lassan előkerültek olyan emberek, akik szembekerültek vele, másként gondolkodtak bizonyos dolgokról - hogy kinek volt igaza az itt most lényegtelen -, és olyan helyzetek is kialakultak, amiket ma bizony szerintem egyik fél sem emleget fel szívesen. Nem csoda, ha szinte azonnal elő is kerültek ezek a történetek a facebookos megosztás alatt.

Nem akarom túlmagyarázni a dolgokat, a lényeget már leírtam a megemlékezésben, onnan kiolvasható, én hogyan gondolkodom a kérdésről. Igen, bizonyára Kuczka sem szent. Igen, ma már szerencsére olyan korban élünk, amikor mindenkit lehet bírálni, és nem a tekintélye, ilyen-olyan rendszerben elfoglalt helye, hanem érdemei alapján ítélik meg (ugyanakkor a magyar sci-fi és az egész magyar társadalom még mindig nem vetkőzte le teljesen a tekintélyelvűséget illetve más gyermekbetegségeit, amelyek jelentős része a sci-fi esetében pont a Kuczkával kapcsolatos bírálatokban előkerültekhez kapcsolódnak, de ez egy másik történet). Ma már Kuczka nem lehetne olyan nagy formátumú valaki, mint anno. De anno pont egy ilyen emberre volt szükség. És lehet szidni, felhánytorgatni a baklövéseit, nem éppen etikus húzásait stb., és igen, beszélni kell arról is, amiben akadály volt, amit elrontott vagy nem úgy csinált, ahogy kellett, de arról még a legvérmesebb bírálója sem feledkezhet meg, hogy nélküle a bíráló sem lenne ott, ahol most van. Igen, Kuczka nélkül nem hogy ma nem jelenne meg ennyi sci-fi könyv idehaza, de a nyolcvanas, hetvenes években sem jelent volna meg túl sok. Vajon lettek volna sci-fi klubok, ha nincs a Kozmosz Fantasztikus Könyvek és a Galaktika? Ezt soha nem szabad elfelejtenünk, soha nem szabad, hogy a sérelmek, a vélt vagy valós kritika és Kuczka hibái elhomályosítsák: ennek az embernek tényleg nagyon sokat köszönhetünk. Lehet, hogy mindent.

Én biztosan nagyon sokkal tartozom neki. Ha nincs a sci-fi, ma nem lennék olyan, amilyen, nehezebben birkóztam volna meg az élet akadályaival, homályosabban látnám a körülöttem lévő világot, az ismereteim és a gondolkodásom szegényesebb lenne. Nekem a science fiction az első számú szerelmem, amit soha nem fogok elhagyni, és éppen azért, amit kaptam eddig tőle érzem azt, hogy nekem kötelességem tenni a sci-fiért. Akár csak egy-két kritikával, akár beszélgetésekkel, népszerűsítésével, építésével vagy ha kell, kritizálásával. És az ilyen írásokkal is, amikor igyekszem túlkiabálni az indulatokat, és elmondani, hogy van, amit nem lehet kétségbe vonni.


2014. december 7., vasárnap

A Metabárók kasztja - La Caste des Méta-Barons

Sok helyütt lelkendeztem már Alejandro Jodorowsky Dűne-látomásáért, és amikor megtudtam, hogy elvetélt ötleteit képregényekben teljesítette ki, azonnal érdekelni kezdtek a művek. A Jodoverse néven emlegetett képregényes univerzum első tagja az Incal, amiből már a nyolcvanas években is akartak animációs filmet készíteni, aztán felröppent az a hír is, hogy majd Nicolas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) készít belőle filmet. Magyarul az egész Jodoverse-ből a Metabárók kasztjának története, pontosabban annak kb. az első harmada látott napvilágot A Metabárók kasztja - első rész címen. (Update: azóta az Incal is olvasható magyarul.) Ezt a képregényt Jodorowsky az argentin Juan Giménezzel közösen alkotta meg, elmesélve az Incalban feltűnő utolsó Metabáró családfájának történetét.

Az egész a Metabunkerben, az utolsó, név nélküli Metabáró erődítményében kezdődik, ahol két robot, Tonto és Lothar várja mesterüket. Unalmukban Tonto, aki már több száz éve szolgálja a családot, elkezdi mesélni a kaszt történetét. Az ős, Othon von Salza, egy kalandor, aki beházasodott a nagy múltú bárói családba, alapítja meg a Metabárók kasztját, miután egyedüliként menekül meg a bolygójának legendás erőforrásáért vívott küzdelemből. A történetben végigkövethetjük az ő, majd fia, Aghnar útját, láthatjuk Steelhead, a szívtelen hadúr kutatását a szerelem és az érzelmek után, Aghora, a női testbe zárt férfi harcát és végül az utolsó Metabáró küzdelmét az egész Univerzum pusztulását hozó idegenek ellen, és saját kasztjának elátkozását.

Az egész Metabáró sorozat lényegében egy hatalmas, vérrel, intrikával és erősebbnél erősebb ellenfelekkel tarkított "űr szappanopera". Az öt generációnak mindig szembe kell néznie a kívülről jövő idegen fenyegetéssel - egy szomszédos Galaxis lakói, lélekszívó vámpírok egy másik dimenzióból, vagy az életet magát felfaló lények hordái -, ugyanakkor az emberiség más frakcióival is fel kell venniük a harcot, legyen szó akár a technopapokról, a technológiai fejlődést istenítő népről; a Shabda-Oud mentális erővel bíró boszorkányrendjéről; vagy a Birodalmat irányító elitről, kalózokról, rablókról. Végezetül pedig minden Metabárónak le kell győznie saját apját, hogy bizonyítsa, ő a leghatalmasabb harcos az ismert Világegyetemben, és senki nem képes megállítani. A Metabárók élete állandó harc és szenvedés, a ritkán adódó nyugodt és békés pillanatoknak valamilyen ármány vagy külső veszély vet véget. Az embernek ezért a vége felé kissé már az az érzése, hogy az újabb és újabb, nagyobb és erősebb ellenfelek mellett elsikkad valami, amiért igazán érdemes lenne olvasni a történetet. Szerencsére azonban Jodorowsky, még ha meg is marad a space fantasyk vad és főleg intrikákra-harcra összpontosító nyomvonalán, képes egy-két érdekes fordulatot belecsempészni a történetbe. Mind az öt Metabáró története izgalmas, bár személy szerint Steelhead alakja maradt meg bennem leginkább, kutatása egyfajta spirituális utazássá válik, ráadásul az ősatya mellett neki van talán a legnagyobb hatása az egész sorozatban. Magyarul Aghnar történeténél fejeződik be a kötet, de már ez a rész tartogat izgalmakat és érdekességeket.



Jodorowsky maga mesélt arról, hogy a Metabárókban több, a Dűnéhez kitalált ötletét használta fel. Így lesz a Jodorowsky-féle Dűne Letójából, aki a forgatókönyv szerint egy balesetben kasztrálódik, a képregényben Othon von Slaza, akitől egy Shadba-Oud  boszorkány valamilyen rejtélyes, már-már varázslat szintjén mozgó eljárás segítségével esik teherbe. Ahogyan a Dűnében Jessica, úgy itt Honorata is egy nagyobb hatalom, az egyértelműen a Bene Gesseritről mintázott Shadba-Oudok ügynöke, majd később árulója. Ez a történetszál le sem tagadhatná, honnan merít, de például a Birodalom felépítése is hasonlóságot mutat Herbert univerzumával, a technopapok akár a Frank Herbert fejéből is kipattanhattak volna. Jodorowsky univerzumát egyértelműen a lenyűgöző ötletek emelték ki a tucatképregények közül. Lényei, idegenjei, karakterei, mindez Giménez rajzstílusában tálalva szuggesztívek és magával ragadóak. Hatalmas űrcetek, egzotikus bolygók, robotok és gyilkos szörnyek népesítik be ezt az univerzumot. Noha az űrcsaták néhol már olyan aprólékosak, hogy az ember hajlamos elveszni a részletekben, az alakok és űrhajók mind szemet gyönyörködtetőek, némelyik jelenet megvalósítása (pl. a párhuzamos dimenzióba való átlépés) pedig bámulatosan ötletes. Persze az egész látványban - ahogyan a történetben is - túlteng a maszkulinitás, a férfiak mint erőtől duzzadó izomkolosszusok, a nők pedig harcias amazonok és/vagy termékenység-istennők archetípusai, ami talán zavaró lehet, de ne feledjük, hogy ez egy harcos klán története egy kegyetlen és barbár űr-sci-fiben, Howard Conanjának nyomdokain haladva.

Mivel nagyon nehéz úgy beszélni a képregényről, hogy az ember ne lője le a váratlan fordulatokat, pláne úgy, hogy sokan csak a magyarul megjelent kötetet olvasták/férnek hozzá, ezért csak címszavakban próbálok beszélni ezekről. Jodorowsky mindig is hangoztatta - mind szóban, mind pedig a műveiben -, hogy alapvetően spirituális lélek. Az elvetélt Dűnéje is erről szólt volna, és ez a Metabárók történetében is felfedezhető. A lelki/pszichikai erő itt legalább akkora, ha nem nagyobb hatalom, mint a fizikai. Bár a főbb szereplők elviekben mind fölötte állnak a történetben felbukkanó kétszínű elitnek (a technopapoknak, a birodalmi vezetőknek), ugyanakkor amikor a kaszt túlélése a cél, képesek a legaljasabb dolgokra is, hazudnak, akár szeretteiket is becsapják. Kérdés, hogy mi a fontosabb, megőrizni a hagyományt, vagy az egyén boldogsága? És hogy mi értelme van egyáltalán magának a Metabárók létezésének? Steelhead kutatása talán a legérdekesebb. Ugyan ő a leghatalmasabb harcos, mégis híján van az emberi érzelmeknek, ami nélkül nem válhat igazi Metabáróvá - ez az utolsó Metabáró kissé talán szentimentálissá sikerült történetében is visszaköszön. Ugyanakkor Steelhead sem képes mindig szakítani saját lényének előbbre valóságával, ahogyan ez szinte mindegyik Metabárónál megjelenik - a nyugalom csábítása, az állandó harccal teli élet feladása -, és sokszor ez okozza a karakterek vesztét. A történet többször is felteszi a kérdést, mi célja egy ilyen életnek? A szereplők, főleg a nagy veszteségek után, sokszor érzik üresnek, céltalannak az életüket. Ekkor vagy a féktelen öldöklésbe menekülnek - így válnak az Univerzum leggazdagabb zsoldosaivá -, vagy az apátiába, elvonulva a világ elől. Jodorowsky végül megadja a választ, ami ha végigtekintünk a történetfolyamon, érthető, bár talán kissé hirtelen érkezik; a sok harc és vér elfedi a motívumokat, amelyek előkészítik a megvilágosodást.

A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajz, az ötletek - ami közül sajnos ma már nem mindegyik működik, a feszültségoldásnak bedobott két robot kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Remélhetően a sorozat egyszer folytatódik magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.