Sok helyütt lelkendeztem már Alejandro Jodorowsky Dűne-látomásáért, és amikor megtudtam, hogy elvetélt ötleteit képregényekben teljesítette ki, azonnal érdekelni kezdtek a művek. A Jodoverse néven emlegetett képregényes univerzum első tagja az Incal, amiből már a nyolcvanas években is akartak animációs filmet készíteni, aztán felröppent az a hír is, hogy majd Nicolas Winding Refn (Drive, Only God Forgives) készít belőle filmet. Magyarul az egész Jodoverse-ből a Metabárók kasztjának története, pontosabban annak kb. az első harmada látott napvilágot A Metabárók kasztja - első rész címen. (Update: azóta az Incal is olvasható magyarul.) Ezt a képregényt Jodorowsky az argentin Juan Giménezzel közösen alkotta meg, elmesélve az Incalban feltűnő utolsó Metabáró családfájának történetét.
Az egész a Metabunkerben, az utolsó, név nélküli Metabáró erődítményében kezdődik, ahol két robot, Tonto és Lothar várja mesterüket. Unalmukban Tonto, aki már több száz éve szolgálja a családot, elkezdi mesélni a kaszt történetét. Az ős, Othon von Salza, egy kalandor, aki beházasodott a nagy múltú bárói családba, alapítja meg a Metabárók kasztját, miután egyedüliként menekül meg a bolygójának legendás erőforrásáért vívott küzdelemből. A történetben végigkövethetjük az ő, majd fia, Aghnar útját, láthatjuk Steelhead, a szívtelen hadúr kutatását a szerelem és az érzelmek után, Aghora, a női testbe zárt férfi harcát és végül az utolsó Metabáró küzdelmét az egész Univerzum pusztulását hozó idegenek ellen, és saját kasztjának elátkozását.
Az egész Metabáró sorozat lényegében egy hatalmas, vérrel, intrikával és erősebbnél erősebb ellenfelekkel tarkított "űr szappanopera". Az öt generációnak mindig szembe kell néznie a kívülről jövő idegen fenyegetéssel - egy szomszédos Galaxis lakói, lélekszívó vámpírok egy másik dimenzióból, vagy az életet magát felfaló lények hordái -, ugyanakkor az emberiség más frakcióival is fel kell venniük a harcot, legyen szó akár a technopapokról, a technológiai fejlődést istenítő népről; a Shabda-Oud mentális erővel bíró boszorkányrendjéről; vagy a Birodalmat irányító elitről, kalózokról, rablókról. Végezetül pedig minden Metabárónak le kell győznie saját apját, hogy bizonyítsa, ő a leghatalmasabb harcos az ismert Világegyetemben, és senki nem képes megállítani. A Metabárók élete állandó harc és szenvedés, a ritkán adódó nyugodt és békés pillanatoknak valamilyen ármány vagy külső veszély vet véget. Az embernek ezért a vége felé kissé már az az érzése, hogy az újabb és újabb, nagyobb és erősebb ellenfelek mellett elsikkad valami, amiért igazán érdemes lenne olvasni a történetet. Szerencsére azonban Jodorowsky, még ha meg is marad a space fantasyk vad és főleg intrikákra-harcra összpontosító nyomvonalán, képes egy-két érdekes fordulatot belecsempészni a történetbe. Mind az öt Metabáró története izgalmas, bár személy szerint Steelhead alakja maradt meg bennem leginkább, kutatása egyfajta spirituális utazássá válik, ráadásul az ősatya mellett neki van talán a legnagyobb hatása az egész sorozatban. Magyarul Aghnar történeténél fejeződik be a kötet, de már ez a rész tartogat izgalmakat és érdekességeket.
Jodorowsky maga mesélt arról, hogy a Metabárókban több, a Dűnéhez kitalált ötletét használta fel. Így lesz a Jodorowsky-féle Dűne Letójából, aki a forgatókönyv szerint egy balesetben kasztrálódik, a képregényben Othon von Slaza, akitől egy Shadba-Oud boszorkány valamilyen rejtélyes, már-már varázslat szintjén mozgó eljárás segítségével esik teherbe. Ahogyan a Dűnében Jessica, úgy itt Honorata is egy nagyobb hatalom, az egyértelműen a Bene Gesseritről mintázott Shadba-Oudok ügynöke, majd később árulója. Ez a történetszál le sem tagadhatná, honnan merít, de például a Birodalom felépítése is hasonlóságot mutat Herbert univerzumával, a technopapok akár a Frank Herbert fejéből is kipattanhattak volna. Jodorowsky univerzumát egyértelműen a lenyűgöző ötletek emelték ki a tucatképregények közül. Lényei, idegenjei, karakterei, mindez Giménez rajzstílusában tálalva szuggesztívek és magával ragadóak. Hatalmas űrcetek, egzotikus bolygók, robotok és gyilkos szörnyek népesítik be ezt az univerzumot. Noha az űrcsaták néhol már olyan aprólékosak, hogy az ember hajlamos elveszni a részletekben, az alakok és űrhajók mind szemet gyönyörködtetőek, némelyik jelenet megvalósítása (pl. a párhuzamos dimenzióba való átlépés) pedig bámulatosan ötletes. Persze az egész látványban - ahogyan a történetben is - túlteng a maszkulinitás, a férfiak mint erőtől duzzadó izomkolosszusok, a nők pedig harcias amazonok és/vagy termékenység-istennők archetípusai, ami talán zavaró lehet, de ne feledjük, hogy ez egy harcos klán története egy kegyetlen és barbár űr-sci-fiben, Howard Conanjának nyomdokain haladva.
Mivel nagyon nehéz úgy beszélni a képregényről, hogy az ember ne lője le a váratlan fordulatokat, pláne úgy, hogy sokan csak a magyarul megjelent kötetet olvasták/férnek hozzá, ezért csak címszavakban próbálok beszélni ezekről. Jodorowsky mindig is hangoztatta - mind szóban, mind pedig a műveiben -, hogy alapvetően spirituális lélek. Az elvetélt Dűnéje is erről szólt volna, és ez a Metabárók történetében is felfedezhető. A lelki/pszichikai erő itt legalább akkora, ha nem nagyobb hatalom, mint a fizikai. Bár a főbb szereplők elviekben mind fölötte állnak a történetben felbukkanó kétszínű elitnek (a technopapoknak, a birodalmi vezetőknek), ugyanakkor amikor a kaszt túlélése a cél, képesek a legaljasabb dolgokra is, hazudnak, akár szeretteiket is becsapják. Kérdés, hogy mi a fontosabb, megőrizni a hagyományt, vagy az egyén boldogsága? És hogy mi értelme van egyáltalán magának a Metabárók létezésének? Steelhead kutatása talán a legérdekesebb. Ugyan ő a leghatalmasabb harcos, mégis híján van az emberi érzelmeknek, ami nélkül nem válhat igazi Metabáróvá - ez az utolsó Metabáró kissé talán szentimentálissá sikerült történetében is visszaköszön. Ugyanakkor Steelhead sem képes mindig szakítani saját lényének előbbre valóságával, ahogyan ez szinte mindegyik Metabárónál megjelenik - a nyugalom csábítása, az állandó harccal teli élet feladása -, és sokszor ez okozza a karakterek vesztét. A történet többször is felteszi a kérdést, mi célja egy ilyen életnek? A szereplők, főleg a nagy veszteségek után, sokszor érzik üresnek, céltalannak az életüket. Ekkor vagy a féktelen öldöklésbe menekülnek - így válnak az Univerzum leggazdagabb zsoldosaivá -, vagy az apátiába, elvonulva a világ elől. Jodorowsky végül megadja a választ, ami ha végigtekintünk a történetfolyamon, érthető, bár talán kissé hirtelen érkezik; a sok harc és vér elfedi a motívumokat, amelyek előkészítik a megvilágosodást.
A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajz, az ötletek - ami közül sajnos ma már nem mindegyik működik, a feszültségoldásnak bedobott két robot kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Remélhetően a sorozat egyszer folytatódik magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.
A Metabárók története nem könnyed kikapcsolódás, és sokaknak túlságosan erőszakos, maszkulin, a sok harc könnyen elveheti az ember kedvét attól, hogy megpróbálja kihámozni a sztorit és a mondanivalót. Ugyanakkor a rajz, az ötletek - ami közül sajnos ma már nem mindegyik működik, a feszültségoldásnak bedobott két robot kifejezetten bosszantó tud lenni -, és a világ kárpótolhat sokakat ezért. Remélhetően a sorozat egyszer folytatódik magyarul, de angolul is könnyen követhetőek és érthetőek a szövegek, még a nagy metafizikai okfejtések és a költemények is. Mert bizony ebben költemények is vannak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése