Igazából elkéstem ezzel a bejegyzéssel: tegnap szerettem volna kirakni, hogy még ráfoghassam, "karácsonyi ajándéknak való könyvek" vannak benne. Sebaj, bőven ráér az ember beszerezni az itt szereplő két regényt, viszont az ünnepi pihenés alatt nyugodtan borzolhatja az idegeit egy kis magyar sorozattal.
Az In Treatment és az izraeli eredeti, BeTipul magyar változatát az HBO készítette, és Európában nem ez az egyetlen nemzeti változat. A fél órás epizódok egy pszichológus, Dargay András öt napját követi nyomon, pontosabban négy alkalmat, amikor terápiát tart, és az ötödiket, amikor ő keresi fel korábbi barátját, hogy kibeszélje a saját frusztrációit és gondjait. Bevallom őszintén, a sorozat nagyon mélyen megérintett, még mikor vagy két éve láttam, és a nemrég befejezett második évad is nagyon erősen szólítja meg nézőjét. A különféle emberi sorsok és személyes drámák elsőre extravagánsnak tűnnek, de valójában olyan mozgatóik vannak, amelyek mindannyiunk életében megtalálhatóak. Ahogyan egy ismerősömmel megállapítottuk: mindenkinek alanyi jogon járnia kellene pár ülés egy pszichológussal, erre pedig ez a sorozat - amellett, hogy mint tévéműsor is remek, színészestől, rendezőstől - témáival csak még jobban ráerősít.
Amikor elkészült a cikk a regényről, és interjút is csináltunk a szerzővel, akkor az egyik szerkesztővel a Próza Nostráról érdekes levélváltásba kerültünk. A témája az volt, hogy én váltig állítottam, ez a könyv nem feltétlenül gyerekkönyv, de legalábbis mindenképpen erős felnőtt könyv is lehetett volna belőle, míg ő annak adott hangot, hogy nem kell feltétlenül szembeállítani a felnőtt és ifjúsági irodalmat, illetve, hogy utóbbi egyáltalán nem kisebb rangú az előbbinél. Ebben egyet is értek, ami viszont engem megakasztott olvasás közben, az az, hogy sokkal komorabb, mint amit némely jelenet indokolna - erről privátban Lakatossal is beszéltünk -, de miután végiggondoltam, nekem milyen könyvek kerültek 12-13 évesen a kezembe, nem volt több aggályom. Mindenesetre remélem, hogy ez a már-már miéville-i fantáziájú világ a maga óramű világával, léghajóival, furcsa lényeivel és ember-gép hibridjeivel a folytatásokban sokkal erősebb és "felnőttesebb" lesz (legyen ez bármennyire is szubjektív dolog részemről). Mindenesetre kicsiknek, nagyoknak egyaránt ajánlani tudom a kötetet, aki olvasta a Dobozvárost vagy a Lencsilányt az tudja, mire számíthat. Aki meg nem, annak ott a cikk.
Véleményem szerint Az ember gyermeke filmváltozata a 2000 utáni legjobb sci-fi még a mai napig is. Mindezt teszi úgy, hogy se űrhajók, se modern autók, se semmi ilyesmi nincs benne, nem látványos, nincs teletömve idegenekkel. De a légköre, a színészek, a történet, a vizsgált kérdések - elnyomás, terrorizmus, bevándorlás etc. -, mind nagyon erőssé teszik az egészet. Az idén, nem sokkal a magyar megjelenés után elhunyt angol írónő könyve teljesen más. Az alapfelállás ugyanaz, de más dolgokra fókuszál, sokkal inkább tűnik úgy, hogy ez egy nyugodt apokalipszis, ahol szépen lassan múlnak el a dolgok, maga a főhős sem valami akcióhős, hanem egy történelemprofesszor, aki véletlenül - és mert unokatestvére Anglia ura - keveredik bele az eseményekbe. A könyvet belengő vallásos légkör - kezdve az apokaliptikus jövendölések hangulatától a végítéleten, a messiás várásán át a vallásos szereplőkig - csak jobban megerősítik az elmúlás nyomasztó erejét. Ajánlom mindenkinek, akit nem zavar, hogy a világvége az angol nyárspolgárság szemszögéből érkezik, de a könyv előrehaladtával lassan teljesen elszorítja az ember szívét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése