2012. december 15., szombat

Vének háborúja

Mindenki ismeri a történetet, amikor egy ismeretlen valaki ír egy regényt, amivel egy csapásra berobban a bestseller szerzők közé. Nos, valami ilyesmi történt az amerikai John Scalzival is, akinek 2005-ös Vének háborúja (Old Man's War) című regénye egészen a Hugo-jelölésig vitte, és hamar óriási népszerűségre tett szert. Azóta Scalzi nem csak a blogjával, de a regény folytatásaival és más köteteivel bizonyította, a közönségnek megéri rá figyelni. Az Agave kiadó is éppen ezért láthatott potenciált a kiadásában - és a visszajelzések szerint jól döntöttek.

John Perry hetvenötödik születésnapján belép a seregbe. Persze nem szokványos seregről van szó. A Gyarmati Véderő a Föld kolóniáinak védelmére és új gyarmatok meghódítására jött létre, a földlakók gyakorlatilag csak a Véderő és a Gyarmati Szövetség engedélyével léphetnek ki a csillagokba. Egy amerikainak, mint John, esélye sincs kijutni, kivéve, ha belép a seregbe, hátrahagyva mindent és mindenkit. Persze van ami a csillagoknál is jobban csalogatja az időseket: a hadsereg állítólag fiatal katonákat csinál belőlük, de senki sem tudja, pontosan ez mit is jelent. Viszont nem sokan akadnak fenn ilyen részleten, kapva kapnak az alkalmon. John is beleveti hát magát a dologba, és miután tényleg fiatallá válik - persze korántsem úgy, ahogyan gondolta - hamar nyilvánvalóvá válik: meg kell küzdenie új életéért. Szó szerint, ugyanis a Galaxis hemzseg az idegenektől, akik jobb esetben csak vetélytársnak tekintik a földieket, rosszabb esetben vacsorának vagy rituális áldozatnak. A Véderő szuperkatonái tehát sorozatos harcok árán próbálják kivívni a helyet az emberiségnek az univerzumban, reménykedve, hogy ha halni kell, hát nem valami furcsa lény gyomrában végzik...

Teljesen jogosan merülhet fel a kérdés az emberben: lehet-e még valami újat mutatni a kétezres években a háborús sci-fik terén? A válasz az: igen, lehet, még ha az nem is más, de egy jól működő háborús sci-fi, se több, se kevesebb. Mert azt gyorsan le kell szögezni: a Vének háborúja nem akar más lenni, mint ami, egy gördülékeny, élvezetes, szórakoztató űrháborús regény, kedvelhető karakterekkel, korrekt háttérrel és elfogadható szinten tartott logikai bukfencekkel. Éppen ezért ne csodálkozzunk, ha korábbi olvasmányaink vagy filmélményeink harci jelentei ugranak be, esetleg a jól ismert "katonapálya" lépcsőfokaival szembesülünk. Talán ez lehet az egyetlen igazi hibája a könyvnek, lehetséges, hogy van, akit zavarnak az áthallások vagy a klisék. Számomra a kiképzés volt az egyetlen igazi mélypont, ahol lélekben könyörögtem, ne az történjen, ami minden ilyen sztoriban történni szokott - és sajnáltam, hogy bizony az történt. Ezen azonban sikerült elég hamar túllendülni, köszönhetően annak, hogy az elemek jól illeszkednek.

Mert emiatt lesz élvezetes a könyv. A különféle innen-onnan vett ötletek - az űrlifttől a "nem az a rossz fiú, aki annak látszik" örök igazságáig - nem tűnnek egymás hátára dobáltnak. Úgy is mondhatnánk, az építésnél bizony jó volt a malter, az építőkövek együtt kiadnak valami nagyobbat. Persze hiába vannak itt lehetőségek nagy kérdésekre, a könyv csak addig foglalkozik velük, míg az egyrészt mélységet ad a karaktereknek, másrészt előremozdítja a sztorit. Rövid regényről lévén szó, a cselekmény nem valamilyen nagy világmegváltás, szóval arra ne is számítsunk, ellenben kapunk egy kellemes kikapcsolódást kétszázötven oldal erejéig. A karakterek kellően mélyek, nem papírmasék, akiket ide-oda lehet tologatni. A főhős, John kellően érdekes figura, és hála az égnek humora is van, ami a többi "trottyos" között meglepő módon tényleg működik - azért itt-ott egy-egy erőltetett poén előkerül -, a  nem válik nagyon valóságtól elrugaszkodottá - bár Perry élete "mintaszerű", ez mégsem annyira zavaró. Talán még azt tudnám negatívumként felhozni, amikor Scalzi kiesik a szerepéből, és valami nagy tanulságot akar átadni, de legalább is elgondolkodtatni: ilyenkor kilóg a lóláb, ez a regény nem ütköztet olyan elmésen érveket, mint A földre hullt sárkány, így kissé félszeg és nem valami meggyőző az erkölcsi-filozófiai magyarázat.

Mindent összevetve ez egy nagyon szórakoztató könyv, ami nem ígér semmi nagy tanulságot, csupán önfeledt kikapcsolódást a háborús sci-fi és az űroperák kedvelőinek - akik az idegenek sokszínűségével el is vannak kényeztetve, nem kell hozzá az itt-ott felbukkanó, sutácska magyarázat pl. az ugróhajtóműről. Így azt mondanám, nem csodálkozom, hogy Hugóra jelölték, hisz az közönségdíj, és ez egy nagyon közönségbarát könyv. Gördülékeny, és igazából nem túlzás azt mondani, hogy letehetetlen, mert egy szuszra rohan végig a történeten. Jövőre jön a folytatás, a Szellemhadtest, aki pedig addig sem akar unatkozni, az meghallgathatja a The Sagan Diary című kisregényt - ami egy ebből a regényből ismerős mellékszereplő naplója - olyan nevek felolvasásában, mint Elizabeth Bear, Mary Robinette Kowal vagy Cherie Priest. És remélem, hamarosan megláthatom, Scalzi milyen "komolyabb" írásoknál.

2012. december 10., hétfő

Tűz lobban a mélyben

Az amerikai Vernor Vinge-t nem éppen termékeny szerzőként ismerik, ennek ellenére több könyvét is nagy népszerűség övezi. És bár idehaza is megjelent már A szivárvány tövében (Rainbows End) című Hugo-díjas könyve, a magyar olvasóknak várniuk kellett, hogy olyan műve jelenjen meg, ami alátámasztja, miért is tartják modern klasszikusnak az írásait. A Gondolati Zónák (Zones of Thought) történetei azok, amelyekkel a legnagyobb hírnevet szerezte meg a szerző, mind az első kötet, a most az Ad Astra kiadónál megjelent Tűz lobban a mélyben (A Fire Upon the Deep), és folytatása (előzménye), A Deepness in the Sky Hugo- és Locus nyertes, azonban ennél többet mond az, hogy állandó szereplői a különféle Best of listáknak (mint itt, itt vagy itt). A sorozat harmadik darabja, a The Children of the Sky (ami az első kötet történetének folytatása), 2011-ben jelent meg angolul. Sokak szerint kifejezetten furcsa volt, hogy eddig nem adták ki magyarul legalább az első kötetet - ezt a hiányt pótolja a mostani magyar megjelenés.

A Straumli Birodalom kutatóállomást hozott létre a Transzcendenciában. Az ún. Felső Labor a Galaxis távoli csücskében, egy elhagyatott, több millió éves archívumra épült, célja pedig az, hogy olyan dolgokat ássanak elő a múltból illetve hozzanak létre ennek a tudásnak a segítségével, amellyel a straumer emberek még fejlettebbekké válhatnak. Azonban a kutatók mit sem sejtve belesétáltak egy ősrégi kelepcébe: egy több millió éves álmát alvó entitás lassan újra összeáll és öntudatra ébred. Az embereknek csupán arra marad idejük, hogy az utolsó pillanatban egy vakmerő szökést próbáljanak meg. Egyik hajójuk elpusztul, de a másik, fedélzetén másfélszáz hibernált gyerekkel sikeresen megmenekül és egy ismeretlen naprendszer felé veszi az útját. Azonban miután a hajó leszáll a bolygóra, váratlan támadás éri őket. A tüskések - ahogyan az emberek elnevezik ezeket a kutyaszerű lényeket - középkori viszályai miatt a túlélők, a nyolc éves Jefri és nővére, a tizennégy éves Johanna Olsndot a két szemben álló táborba kerül. A tüskések, ezek a több egyedből összeálló, csoporttudattal rendelkező lények remek segítséget vagy eszközt (ez nézőpont kérdése) látnak az emberekben, akik szépen lassan megismerik ezt a különös világot.

Mindeközben a szabadjára engedett entitás, az egyszerűen csak straumli mételynek nevezett lény egyre nagyobb területet hódít meg a Galaxisban, míg végül nyilvánvalóvá válik, hogy sokkal többről van itt szó, mint egy önmagát szórakoztató, korlátozott erejű poszthumán hatalomról. Megindul a versenyfutás a gyerekek hajójáért, aminek a fedélzetén valami olyasmi található, ami valószínűleg az egyetlen lehetőség a métely megfékezésére, vagy a mételynek a kiteljesedésre.

A Galaxis és a Zónák oldalnézetben
(részletes térkép itt)
A Tűz lobban a mélybennek, mint science fiction regénynek a legfontosabb és legötletesebb alkotóeleme maga a háttérvilág, pontosabban az ún. Gondolati Zónák. A Zónák középpontja a Galaxis magja, ekörül található a Gondolattalan Mélység, ahol a legtöbb technológia nem működik, a hajók örökké fogságba esnek, és valójában senki sem tudja, mi van benne. Ezt követi a Lomha Zóna sávja, ebben található a Föld is, és az ismert fizikai törvények érvényesek. Sok faj kezdi itt az életét, és ha szerencséjük van, előbb-utóbb eljutnak a Kívülbe, abba a Zónába, ahol már sokkal fejlettebb technika érhető el, a Galaxis központjától távolodva egyre gyorsabban lehet utazni. Ám ezen is túl létezik még egy Zóna, a Transzcendencia, ami hihetetlen technológiák és hatalmak otthona, mesés kincsek és borzalmas veszélyek lelőhelye. Bátran ki merem jelenteni, hogy a Zónák talán az űroperák világának legegyedibb és legötletesebb megoldásai, elegáns és szédítő megoldása a fénynél gyorsabb utazás problémájának. Tökéletes terepe egy okosan felépített és izgalmas történetnek.

Mert ez a regény az: okos és izgalmas. A tüskések világának középkori, már-már fantasykből ismerős ármánykodásai és politikai csatározásai érdekes elegyet alkotnak a Kívülből kiinduló mentőakció történetével, ami ízig-vérig űropera furcsábbnál-furcsább idegen lényekkel, csillagbirodalmakkal, Galaktikus léptékekkel, rejtélyekkel, titkos szövetségekkel. Természetesen számomra ez az űrbéli világ volt a legérdekesebb, a regény lassan enged betekintést a Zónák mindennapjaiba, és mutatja meg, milyen reakciókat vált ki a métely megjelenése. Utóbbihoz kapcsolódik egy másik ötletes megoldás, mégpedig hogy a cselekménybe beékelődnek különféle üzenetek, amelyeket a Galaxis frakciói, fajai vagy egyszerű entitásai küldenek egymásnak a Hálóra, erre a hatalmas kommunikációs rendszerre az eseményekkel kapcsolatban. Némelyik üzenet egyszerű reklám, mások propagandára használják ezt, megint mások találgatnak, hol a valósághoz közel álló teóriákat adnak elő, hol homlokegyenest más irányba tapogatóznak.

Boris Valejo borítója az első kiadáshoz
Vinge regénye tobzódik az ötletekben, ezt láthattuk eddig is, de a szereplők is nagyon eredetiek, az idegenekről nem is beszélve. Közülük is egyértelműen a tüskések a legeredetibbek. A szerző nem csak megalkotta ezt a különös fajt, csoporttudattal és középkori világgal, de részletesen be is mutatja őket, természetesen nem száraz leírásokkal, hanem a cselekmény különböző epizódjaival. Megtudhatjuk, milyen is egy hat egyedből álló falka élete, milyen lehetőségeik és korlátjaik vannak, hogyan működik az egész falkatudat és az ezekből összeálló civilizáció. Természetesen valamennyire antropomorfak - ez a science fiction idegenjei közül majd' mindre igaz -, így néha az ember elfelejti, valójában nem egy egyedről van szó, de ez akár lehet írói siker is, hisz egy falka valóban csupán egy entitás. A legérdekesebb karakterek is közülük kerülnek ki, és éppen a személyiségük összetett volta miatt a szerző többet is foglalkozik velük - talán csak Pham Nuwen az, aki hozzájuk hasonló bonyolultságot kap, de ennek is megvan az oka. Érdekes, hogy ebben a regényben mennyire fontos helyet kap az identitás kérdése. A tüskések fajuk sajátosságai miatt folyamatosan az identitásukkal foglalkoznak, a központi alakok közül több próbálkozik is saját - vagy az egész faj - tökéletesítésével ilyen-olyan módon. De ugyanígy Pham identitása is fontos szerepet kap, ahogy útitársaié is a regény egyik fontos fordulópontja után, illetve a gyerekek, főleg Johanna személyisége szintén jelentős átalakuláson esik át. Ahogy a Zónákban változik a fizika, úgy változnak a szereplők motivációi és jellemük is. És bár a regény nem nevezhető elsősorban karakterközpontúnak - ennyi ötlet és fordulat mellett nem is sikerülhetne ezt zökkenőmentesen megoldani -, mégis a legtöbb szereplő egyedire sikerült, csupán néha érezni klisés megoldásokat és kerülnek elő klisés szereplők.

Az első két Zóna-regény közös kiadása
Klisék egyébként itt-ott a történetben is előfordulnak, főleg a tüskések világán játszódó eseményekben, de ez egy ilyen terjedelmű könyvnél óhatatlanul megesik, és egyébként sem zavaró. Ha már a terjedelemről esett szó, könnyen mondhatnánk, hogy a regény túlírt, de nem az. Igaz, hogy a felvezetés nagyjából 300 oldal. Persze ez nem jelenti azt, hogy ezalatt nem történik semmi, sőt, nagyon is sok minden megesik ekkor, a szerző rengeteg információt átad nekünk, de a valóban izgalmas részek csak ezt követően kezdődnek. Úgy a regény felétől válik valóban tétté a mentőakció sorsa és kezd kiélezetté válni a két tüskés frakció harca. Egymást követik a különféle epizódok, ahol az ember valóban tud izgulni a szereplőkért, legyen szó galaktikus támadásról vagy egy szimpla orvgyilkosságról. Vinge szinte semmilyen hibát nem követ el, miközben azonos mértékkel festi meg a hatalmast és az aprót, a Zónákra kiterjedő eseményeket és a tüskések egy táborában folyó ügyeket, emlékezetes jeleneteket alkotva. Sajnos óhatatlanul megtörténik itt is az, ami a legtöbb, ilyen hosszúra engedett történetnél: az utolsó száz oldal, amikor a két történetszál összeér, túl zsúfolttá válik, kissé botladozóvá, a szerző igyekszik elvinni minket a lezárásig, de azt olyan zaklatottan teszi, hogy kissé talán furcsán fogadjuk azt, amit kapunk. Elsőre elégedetlenek is lehetünk a lezárással, a megoldás nem az, amire számítottuk - ennek jó és rossz oldalával egyaránt. De a végső epilógus véleményem szerint nagyon hangulatosra sikerült, a legutolsó két oldal pedig remek lezárása egy remek regénynek.

"Miként lehetne elmagyarázni? Hogyan lehetne leírni? Még a mindentudó nézőpontnak is inába száll a bátorsága."

Szerencsére, Vernor Vinge-nek nem szállt inába a bátorsága, és következetesen végigvitte, amit elkezdett. Nem ragadt le egy ötletnél, nem kalandozott el feleslegesen, hanem mint egy jó építész, szépen lassan felépített egy nagyon jó regényt. Ide lehetne talán idézni Jo Waltont: "Számomra ez az a könyv, ami mindent jól csinál, a példája annak, milyen az, amikor a science fiction jól működik." Azt kell mondanom - bár a regény feléig ebben nem voltam teljesen biztos -, a Tűz lobban a mélyben méltán lett klasszikus (kisebb hibái ellenére is), és éppen itt volt az ideje, hogy a hazai olvasók is a kezükbe vegyék. Okos űropera, amiben megtalálható Vinge vesszőparipája, a szingularitás - elvégre a Transzcendencia maga a megvalósult szingularitás - a szélesvásznú űropera, kalandok, jól sikerült jellemek és egy emlékezetes történet, mindez temérdek ötlettel. Remélhetően hamarosan a folytatást is olvashatjuk magyarul.

2012. november 8., csütörtök

Örvény

Robert Charles Wilson idehaza a 2007-ben kiadott, eredetileg 2005-ben megjelent Pörgés (Spin) című regényével lett ismert és egy csapásra népszerű. A Hugo-díjas regény megérdemelten lett sokak, köztük az én egyik kedvencem is. Amit anno írtam róla, ma is tartom: egy modern sci-fi klasszikussal lettünk gazdagabbak általa. Sajnos folytatása, a 2007-es Tengely (Axis) már nem tudta megugrani ezt a szintet, és bár ott is kaptunk elég rejtélyt, nem állt össze a kissé unalmas sztori egy egésszé. És most itt van a trilógia záró darabja, az Örvény (Vortex) 2011-ből, amit a kiadó dicséretes gyorsasággal ugyanabban az évben ültetett át magyarra. Felmerül a kérdés: mit kapunk most? A Tengelyhez hasonló történetet, vagy a Pörgésben felvetett Nagy Kérdések megválaszolását?

Ezt is, azt is.

A Pörgés után járunk, a Föld visszatért a normál időzónába, de a világegyetemben eltelt évmilliárdok miatt a Nap már életciklusa végén jár. Szerencsére az idegenek, akiket jobb híján Feltételezetteknek neveztek el az emberek, nem csak a Pörgést, de utána egy védőburkot is adtak az emberiségnek. És az Átjárókat. Az Indiai-óceánban lévő Átjáró megnyílása óta eltelt évtizedekben sok minden történt: többek között az új világ, Equatoria nyersanyagainak elszállítása, és így a globális felmelegedés erősödése. Ebben a kissé káosz felé közelítő világban egy texasi Gondozóba - amolyan szegényház pszichiátriai betegeknek- egy fiatal férfit szállítanak be. Orrin Mather nem tűnik túl különlegesnek, ám a birtokában van egy jegyzetfüzet, melyben különös történetet jegyzett le. Ebben a történetben egy bizonyos Török Findley tízezer évvel a jövőben tér magához az equatoriai sivatagban. Mint utóbb kiderül, a Feltételezettek egyik automatájának köszönhetően került a jövőbe, ahol a Vox nevű társadalom veszi magához. A Vox vallása szerint arra törekszik, hogy minél közelebb kerüljön a Feltételezettekhez, ehhez pedig az olyan Elragadtatottakra is szüksége van, mint Török. Hamarosan a Vox sikeresen átkel a rég bezárt földi Átjárón, így elindulhat, hogy beteljesítse szent - vagy őrült - küldetését.

A könyv egyértelműen legérdekesebb része a távoli jövő, a voxkori emberiség (nem feltétlenül maga a Vox) és még inkább a Feltételezettek. Sajnos pont utóbbiakból kapjuk a legkevesebbet, de ez érthető is: Wilson mintha nem tudott - és nem is akart - volna tökéletes képet festeni ezekről a "lényekről" - aki figyelt, már az első kötetben megtudhatta, mik is ezek - éppen ezért valami mást tett a középpontba. A regény fő rejtélye - vagyis hogy hogy kerültek Orrin tudatába a tízezer évvel későbbi események - érdekes lenne, de több másik rejtélyt is bedob mellé a szerző - a Vox útja, jelene és múltja, Török múltbéli démonja, az Orrint és az őt segítő Dr. Cole-t és Bose rendőr őrmestert eltüntetni akarók céljai és ennek az egésznek a háttere -, viszont igazából egyik sem lesz elég erős. Az ember olvasás közben inkább sodortatja magát, és vár türelmesen, hátha egy-egy érdekesebb epizódhoz érkezik. Ilyenek azért akadnak, még ha nem is túl sok, mindenesetre nem elegendő ahhoz, hogy izguljunk a szereplőkért. Akik, meg kell, hogy mondjam, nem valami emberiek. Egyedül Treya/Alison és néha Török csillant fel mélyebb jellemet. Ennek egyik oka, hogy a páros fejezetekben az ő narrációjukból ismerjük meg az eseményeket, és mindkettőjüknek elég erős problémájuk akad a személyiségükkel illetve helyükkel a voxi világban.

Nem azt akarom mondani, hogy az Örvény rossz könyv. Nem. Az Örvény unalmas könyv, ami hiába rövid, nem képes bevonni az olvasót. Hiányzik hozzá valami. Egyetlen egy dolog van, ami képes megmenteni Orrint, a rendőrt, a már-már giccses emléket Török múltjából és az egész értelmetlen voxi utat. És ez a befejezés. Amikor a fő kérdésre választ kapunk. Nem, itt sem tudunk meg sokkal többet a Feltételezettekről. Ellenben Wilson megcsillant egy olyan jövőképet, ami miatt kissé sajnáljuk, hogy egy úszó szigettel kellett a radioaktív Földre látogatnunk az elmúlt kétszázhetven oldalon, és nem ezt kaptuk meg inkább. Ebben a könyvben megvolt a lehetősége egy sokkal jobb regénynek, de ezt a lehetőséget most nem ragadta meg a szerző. Kár érte.

Ennek az írásnak azonban nem csupán ennek a regénynek a rövid vizsgálata a célja - ami megtörtént, úgy is mondhatnám, megmérettetett, és sajnos könnyűnek találtatott - hanem hogy az egész Pörgés/Feltételezettek ciklusról mérleget vonjunk. Én továbbra is azt állítom, hogy a Feltételezettek rejtélye az egyik legérdekesebb ötlet amit az elmúlt években olvastam, dacára a folytatások minőségének. A Pörgésről tényleg szinte csak szuperlatívuszokban tudok beszélni - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még akkor is sikerült valami egészen erős és jól átgondolt írást összehoznom róla, amikor ez még igencsak ritka volt tőlem (a Jézus párhuzamot pedig azóta sem tudom, honnan vettem, de még mindig helytállónak látom). A Tengelyben is voltak érdekes elképzelések, és ott is kaptunk valamit - nevezetesen Isaacet, a hibrid fiút -, de mindaz egy teljesen új történet volt, ami az Örvénynek készítette elő az utat. A két utolsó regény sokkal szorosabban kapcsolódik össze, mint az első a többivel. Sok kérdés, pl. Török múltja itt nyer feloldást. Talán éppen amiatt, hogy Wilson valahol mégiscsak megoldást akart adni a Feltételezettek léte által felvetett kérdésekre, született meg a két regény, de minden intelligens író és olvasó tudja jól, egy ilyen kérdés megválaszolása csak megtörheti a varázst. Erre Wilson szemmel láthatóan a harmadik kötetben jött rá, és nem is törekedett már erre - de a próbálkozásoknak nyoma maradt. Felemás szájízzel hagyom itt ezt az univerzumot: fáj, hogy nem sikerült méltó módon bemutatni a Feltételezetteket és a Pörgés utáni világot (az Örvényben kifejezetten zavart, hogy nem éreztem, hogy a mától kb. ötven évnyire járunk a fő cselekményszálban), de örülök, hogy Wilson az első könyvben egyáltalán megalkotta ezeket a kérdéseket - és egy nagyon erős regényben tette mindezt -, végül pedig fellebbentette, hogy igen, van itt több minden amögött, amit bemutatott...

2012. október 28., vasárnap

A földre hullt sárkány

A Napok Házánál, Alastair Reynoldsszal kapcsolatban már említettem Peter F. Hamilton brit szerzőt, aki szintén főleg űroperákat alkot, és óriási népszerűségnek örvend világszerte. Bár a magyar piac közmondásosan lassan reagál a nemzetközi áramlatokra és csak nehezen enged be viszonylag ismeretlen szerzőket, a nagy népszerűségnek köszönhetően nálunk is megjelent egy Hamilton-regény, a 2001-es A földre hullt sárkány (Fallen Dragon), amit váratlanul jelentetett meg 2008-ban a Tuan Kiadó, akiktől nem ilyesmihez szokott az ember. Meg is lett a vége, többek között a félrevezető borító és a két kötetre bontás miatt a könyv szép csendben bebukott. De hogy jogos-e ez a bukás? Korántsem, ugyanis ha nem is tökéletes regényről beszélünk, de mindenképpen egy meglepően okos és jó történetet kapunk, aminek - ahogy egy komment megjegyezte - minimális szintnek kellene lennie a sci-fiben.

Egy nagy korszak a végéhez közeledik. Az emberiség kolóniákat hozott létre a környező naprendszerekben, de a gyarmatosítás hatalmas összegeket emésztett fel. A telepeket létrehozó földi vállalatok azonban úgy döntenek, valamilyen módon igyekeznek visszaszerezni a befektetett tőkét - megkezdődik a kintlévőség-behajtások korszaka. Egy-egy cég űrhajóival és vállalati zsoldosaival újra és újra felbukkan a korábban általuk betelepített világokon, és kulturált keretek közt kirabolják a bolygót. A telepesek viszont szinte tehetetlenek a fejlett földiekkel szemben, hiába építettek fel virágzó kolóniákat.

Ebben a korszakban nő fel Lawrence Newton. Az Amethi telepesvilágán született, aminek lakói a zord körülmények ellenére kitartóan próbálják élhetővé tenni a fagyos holdat. Lawrence azonban, hiába született a bolygót betelepítő MacArthur vállalat igazgatótanácsi családjába, nem kér Amethi reménnyel teli idilljéből. Az ő vágya az, hogy űrhajós legyen, aki távoli világokat fedez fel, új bolygóknak ad nevet és esetleg idegen lényekkel találkozik. Mindez azonban csak ábránd, hiszen már csak nagyon kevés vállalat engedheti meg magának a luxust, hogy űrhajóin útnak indítson pár ezer telepest a jobb jövő reményében.

Mindennek ellenére Lawrence a Zantiu-Braun vállalat zsoldoskatonája lesz, Bőrös, aki speciális harci páncélzatában -amolyan második bőrben - teljesít szolgálatot. A fél tucatnyi világot megjárt katona azonban végül úgy dönt, ideje saját kezébe vennie az irányítást, és úgy rendezi, hogy a következő Z-B célpont, a Thallspring bolygóján egy titokzatos kincs közelébe kerüljön, amit egy korábbi hadjáraton fedezett fel. Bár még maga Lawrence sem tudja, mi lehet a Földre Hullt Sárkány templománál, egy biztos: olyasmi, amitől a helyiek boldog és békés életet élhetnek. De a második thallspringi behajtás nem úgy alakul, ahogyan a Z-B vezetői elképzelték: egy titkos ellenálló csoport mindeddig ismeretlen eszközökkel, meglepően jól szervezetten tör borsot a vállalati megszállók orra alá, és félő, hogy az egész hadjárat kimenetelét megváltoztatják. Valójában azonban mindez csupán a kezdet egy olyan játszmában, ami az egész emberiség sorsát eldöntheti.

Egy hosszú regényről van szó - és egy nagyon sokoldalúról. Több, mint 700 oldal, három fő síkon futó cselekménnyel, emellett beékelődő epizódokkal és karakterekkel - semmilyen esetre sem egyszerű űrháborús sci-fi. A fő karakter természetesen Lawrence, aki egyrést részt vesz Thallspring megszállásában, másrészt különböző fejezetekben megismerjük fiatalkorát és útját idáig. Teljesen meglepődtem, amikor egy ilyen könyvben egy kamasz élethelyzetével szembesültem, azokkal a jellemzőkkel és problémákkal, amikre nem is számítottam egy űroperában. Pedig ennél még sokkal több dolgot is megtudunk Newtonról, ráadásul későbbi életútja, földi tartózkodása és behajtó hadjáratokon szerzett emlékei remek palettát nyújtanak erről a jövőről. Rajta kívül a másik fontos karakter Denise, a thallspringi ellenállás egyik vezetője, akinek szemén át közelről láthatjuk, milyen is egy megszállt világon élni. De nem is az a fontos, hogy ki honnan jött, nem az akciók a fontosak, amik megesnek Lawrence-szel a küldetésein vagy amilyen lépéseket az ellenállók tesznek. Persze, kapunk ezekből is szép számmal, de nem ezeken van a hangsúly, ráadásul Hamiltonnál ezek valahogy nem válnak unalmassá, de az akciókra még visszatérünk. Amit a könyv legerősebb, legfontosabb és leghatásosabb aspektusának tartok, amiért minden ismerősömnek, akiről tudom, hogy kicsit is érdekli a sci-fi (és az űropera), a kezébe fogom nyomni a két kötetet, az az, hogy ez a könyv tanít! Igen, jól olvastátok, ez a könyv erkölcsi, morális értékeket akar átadni, tanítani akar nekünk valamit a világról. Nem didaktikusan teszi, annál azért Hamilton sokkal jobb író - kicsit olyan is volt, mintha néhol rutinból írta volna az adott epizódot, de erről elég ennyi.

Hamilton több módját is felhasználja annak, hogy elmondja amit akar. A legdidaktikusabb módja ennek Denise meséi Mozark hercegről, aki a mesés Gyűrűbirodalom egyik bolygójának trónörököse. Mozark a mesékben számos világot bejár, és minden alkalommal újabb és újabb kis történet hangzik el, ami már ekkor átad egyfajta tudást. De itt nem áll meg a folyamat: a mese párhuzamba kerül a regény cselekményével ill. Newton élettörténetével, így mélyítve az olvasottakat és további asszociációkra késztetve az olvasót. Emellett Lawrence életútja is számos tanulságot tartogat, pontosabban inkább elgondolkodni valókat. Ugyanis Hamilton nem esik abba a csapdába, hogy hősét tévedhetetlenné teszi, olyasvalakivé, aki az író elveinek szószólója, nem: Lawrence-nek megvannak a maga hibái, gondolatai, melyek folyamatosan változnak a megszerzett tapasztalatok miatt. Ráadásul Lawrence képes elgondolkodni a történteken/hallottakon, és próbál tanulni, emiatt is vág bele a Földre Hullt Sárkány küldetésébe.

A sok-sok elgondolkodni való közül számomra a Santa Chico epizód volt a legérdekesebb, számomra az a regény csúcspontja. Anélkül, hogy bármilyen nagyobb részletet elárulnék erről, röviden megpróbálom kiemelni, miért tartom érdekesnek ezt a részt, és  igyekszem illusztrálni, mi minden van ebben a könyvben. A regény során a Z-B folyamatosan hivatkozik erre a planétára, mint egy olyan fiaskóra, ami sok mindent megváltoztatott. Mondanom se kell, mire az ember odajut, hogy szembesül Santa Chicóval ("Santa Chico. Az igazi paradicsom."), már izgatottan várja, mi is lesz itt. És szerencsére nem is kell csalódnunk, jó érzékkel, már-már filmszerűen - ami egyébként az összes akciójelenetre igaz - tárja elénk a szerző az összecsapásokat és a vereséget. Ugyanakkor a lényeg itt az, hogy ebben a fejezetben az eddig megismert jövőbeli világ egy alternatíváját kapjunk. Elég annyit tudni, hogy eddig minden világon csak apró zárványokként léteztek az emberi telepek, ugyanis bakteriális szintig meg kell tisztítani az adott terület, hogy lakhatóvá lehessen tenni. Itt azonban nem ezt kapjuk, egyszersmind mintha egy másik problémára is alternatívát kapnánk.

Ez a másik probléma pedig az, amivel általában a gyarmatosítós történetek jobbjai is foglalkoznak: az ember magával viszi azt, amitől el szeretne menekülni. A regény vége felé az egyik szereplő veti fel ezt a gondolatot, amire végső soron a könyv eddigi egésze kifut. A technológia és a természet, az emberi felelősség, az egyén és a közösség viszonya, ezek mind hangsúlyosan vannak jelen. Amethi már-már vallásos terraformálási célkitűzése, Thallspring példája, Santa Chico vagy a restauráláson áteső Föld, mind-mind egyetlen hatalmas problémát mutatnak be, ami a ma problémája is. Kissé jobban elbújtatja a környezetért felelős gondolkodást, mint A felhúzhatós lány, de ez a vonal is igen erős. Ez a felelős gondolkodás azonban nem csak a környezettel kapcsolatos: mindennel. Ha egyvalamit kellene kiemelni, mint a regény fő motívumát, az ez lenne: ne ítélj el semmit, amit nem értesz meg, és próbálj meg mindent megérteni, mielőtt rá akarnád kényszeríteni az akaratodat. Végső soron erről szól Mozark meséje és Lawrence története is. Ezért válik szimpatikussá a történet konfliktusának feloldása, ugyanis Hamilton senkinek sem áll az oldalára. Ezért megbocsájtom neki a kissé szentimentális végkifejletet, illetve azt, hogy az utolsó kétszáz oldalon behozott szál kissé lebeg az előzményekhez képest.

Nem esett még szó arról, milyen maga a regény mint irodalmi mű. A fentiekből következik, hogy itt nincs igazán rossz figura, igazi gonosz, aki ellen harcolni kell, csupán más és más oldal van - igazi ellenség csupán maga a testetlen vállalat. A szereplők egyébként jól megrajzoltak, mélységgel rendelkeznek, Lawrence alakjával képesek vagyunk azonosulni. Ő sem hibátlan, félreértés ne essék, de emberi, ahogy Denise is, illetve más mellékalakok is - közülük természetesen nem mindegyik kap komplex jellemet. A cselekmény érdekes, fordulatokban és akcióban nem szerénykedik, ráadásul a különféle meglepetések és sejtetések miatt az embernek nem lankad a figyelme, ami egy ekkora regénynél nem kis teljesítmény. Csupán az utolsó száz-százötven oldalnál érezni, mintha kissé túl hosszú lenne már a regény, és valamiért a korábban dicsért feloldás is odakentnek tűnik. A stílusa, mint már utaltam rá, élvezetes, nem kifejezetten sziporkázó, de egyáltalán nem mondanám rossznak vagy élvezhetetlennek, sőt, még dagályosnak sem, bármilyen hosszú is a könyv. A konfliktusok jól kitaláltak, a párbeszédek élnek, a regényben sorjázó vitákat pedig élvezet olvasni.

A földre hullt sárkány minden hibája ellenére egy nagyon érdekes regény. Bár elég sok mindent elmondtam róla, még számos egyéb aspektusa van, amiért érdemes elolvasni. Soha nem gondoltam volna, hogy egy űroperában, ami képes logikusan, értelmesen és átgondoltan bemutatni egy katonai megszállást, olyan gondolatokat fogok olvasni, mint itt. Sose hittem volna, hogy egy katonai sci-fi tanítani próbál! Egy biztos, ha a sci-fi írók ennyire komolyan vennék a dolgukat, mint Hamilton, sokkal kevesebb rossz könyvről írnék a blogon. És ha nem ez Hamilton legjobb regénye, akkor kíváncsi vagyok, milyen lehet az, amiért ez a fickó Nagy-Britannia legnépszerűbb science fiction írója...

2012. október 8., hétfő

Az el nem készült klasszikus

A science fiction és talán a világ filmtörténetének klasszikusa, ami vonatkozási pont, kult darab, amit minden fiatal megnéz, teljesen mindegy, hogy a nyolcvanas években élt vagy napjainkban.

Egy film, ami sosem készült el. Jodorowsky Dűnéje.



Képzelj el egy filmet, ami Frank Herbert Dűnéjén alapul.

A projektet Alejando Jodorowsky irányította, ő is rendezte volna.

Egy párizsi milliomos, Michel Seydoux lett volna a producer és a fő finanszírozó.

Jean Giraud "Moebius" a filmhez több mint 3000 képet készített, többek közt a teljes storyboardot.

Chriss Foss készítette az űrhajók, repülők és más gépezetek dizájnját.

H. R. Gigert kérték fel a Harkonnen planéta, a Giedi Prime látványterveihez, miután Salvador Dali egy Giger-albumot mutatott Jodorowskynak.

Dan O'Bannon lett volna a speciális effektekért felelős személy. O'Bannon később olyan filmeknél közreműködött, mint a Dark Star, az Alien-sorozat vagy az Emlékmás. Jodorowsky egyébként eredetileg Douglas Trumbullt szerette volna megnyerni, aki a 2001, a Silent Running, vagy később a Harmadik típusú találkozások és a Szárnyas fejvadász elkészítésében vett részt.

A film zenéjét a Pink Floyd készítette volna.

Salvador Dalí játszotta volna IV. Shaddam padisah császárt, az eredeti elképzelések szerint maga Jodorowsky lett volna Leto herceg, ám erről letett, mikor látta, mennyi munkája van a filmmel. Pault a fia, Brontis Jodorowsky játszotta volna, David Carradine alakította volna Liet Kynes vagy Leto figuráját, Charlotte Rampling pedig Lady Jessicát. Felmerült még például, hogy Orson Welles lenne Harkonnen báró, Gloria Swanson pedig Gaius Helen Mohiam Tisztelendő Anya.

A filmből végül nem lett semmi. Két millió dollár elköltése után, egy 14 órás film tervével - Jodorowsky egy interjúban elmondta, egy három órás filmre és egy hat részes televíziós sorozatra írta alá a szerződését - a projekt elkészülte kétségessé vált. A szöget a koporsóba Dino De Laurentis verte, aki 1976 végén megvette a franciáktól a regény jogait.

2011-ben kezdték el készíteni a Jodorowsky's Dune című dokumentumfilmet.

A több Dűne-projektről itt lehet olvasni még érdekességeket.

Frank Herbert ma 92 éves lenne.


2012. október 2., kedd

LoveStar

Ha az Extensa kapcsán azt írtam, hogy szinte semmit nem tudunk a közép- és kelet-európai kortárs sci-firől, akkor az észak-európaiakkal kapcsolatban akár el is hagyhatjuk a "szinte" szócskát. Ugyanakkor, köszönhetően annak, hogy a Millennium-trilógia miatt az északi országok irodalma iránt megnőtt a kereslet, ennek farvizén akár még sci-fik is behajózhatnak hozzánk. És pontosan ez történt az izlandi Andri Snær Magnason esetében, akinek LoveStar című regényét a Gondolat kihozta a Könyvfesztiválra.

"Üdv néked, LoveStar!"

Az egész azzal kezdődött, hogy sarki csérek lepték el Párizst, méhek Chicagót - méz alá temetve azt - és vörös amazonaszi pillangók az Északi Sarkot. Aztán jött egy ember, aki magát csak LoveStarnak nevezte, ahogy cégét is, ami a madarakkal és pillangókkal foglalkozott. Aztán egyszer csak bejelentették, hogy rájöttek, mi is folyik itt. De mindezt nem az állatok iránti odaadásból tették: a különböző hullámokat, amiket megleltek, arra használták fel, hogy ezer módon megváltoztassák a világot, LoveStar pedig a Föld legfontosabb emberévé vált. Általa megszületett a vezeték nélküli ember, és ezzel átalakult számos munkakör, köztük a reklámipar is. Egy-egy reklámszöveg bármikor kiszaladhat a rikkancsok torkán, csináljon éppen akármit, a szerelmi aktustól a bevásárlásig. Persze az sem utolsó dolog, hogy a LoveStar vállalat munkásságának hála mindenkit halála után kilőnek az űrbe, a szerelmet pedig kikalkulálják, így tökéletes szerelmes párokat hoznak össze, akik akár a világ végéig boldogak lennének.

LoveStar uralja a halált és a szerelmet.

Mi történik azonban akkor, ha a tökéletes szerelmes párt nem egymásnak kalkulálják ki?

Az izlandi író regénye szokatlan alkotás. Idősíkokban ugrál, szereplők között, és a legfurcsább ötleteket dobja be, mindenféle magyarázat vagy jelzés nélkül - amikor pedig magyaráz, nem akarjuk elhinni, amit olvasunk, annyira abszurd. Bár az alapötlet sci-fibe illő - egy tudományos felfedezés és annak hasznosítása -, a megvalósítás minden, csak nem megszokott technokrata science fiction. Az egész inkább mesei, a narráció, a szereplők, az események. Két szerelmes, akik már-már idegesítőek, egy öreg ember, akit mindig megszáll a nagybetűs Ötlet, és démonként addig nem ereszti, amíg meg nem valósul - már ez önmagában nagyon jól kitalált és végigvitt gondolat. A világ egyszerre komikus és tragikus, egyszerre borzadunk el és csóváljuk a fejünket. Mindez azonban mi körül forog? Olyan ez, mintha valami izlandi mítoszt olvasnánk, egy magról, ami maga a világ, és a világról, ami maga a mag. Annyira különös ez a regény, hogy igazán nem lehet megfogni.

Ennek ellenére - vagy éppen ezért? - engem nem tudott igazán magával ragadni. Nem azzal van a bajom, hogy nem keményvonalas sci-fi, az kit érdekel, van még jó pár ilyen regény a világirodalomban. Egyszerűen nem találtam fogódzót. Amennyire elvarázsolt a mézzel belepett nagyváros képe, annyira nem tudtam összerakni a későbbieket. Noha a könyv tele van emlékezetes jelenetekkel, mint a fiatal LoveStar és feleségének beszélgetése (LoveStar egész figurája), a titkos ügynök - itt amolyan két lábon járó, titkos reklámcég - élete és összeomlása, vagy a sivatagi jelenet, mégis, valami hiányzik. Benyomások, érzések, hogy valami eltűnt, ami talán a kezdet kezdetén megvolt. De az is lehet, hogy bennem van a hiba, és arról szerettem volna hallani, ami itt csak másodlagos. Nem arról szólt a könyv, amiről vártam. A regényeknél nem működik tökéletes kalkuláció.

Viszont attól függetlenül, hogy engem nem tudott elvarázsolni, ez egy figyelemre méltó könyv. A szerző éleslátásról és hatalmas képzelőerőről tesz tanúbizonyságot, egyszersmind az emberekről is sokat mesél nekünk. Emlékezetes olvasmány, ami nem csak azért különleges, mert a szerzője egy számunkra Isten háta mögötti helyen él, hanem mert olyan módon próbál bemutatni bennünket, embereket, ahogy írók csak nagyon ritkán próbálják meg. Ez egy modern mítosz.

A magból fa lesz...

2012. szeptember 11., kedd

10 - SFmag antológia

Az SFmag – tervek szerint – első exkluzív, csak e-formátumban kapható antológiájának, amelynek novellái kizárólag itt olvashatóak, prózaian a 10 címet adták. 10, mert tíz darab novella került a válogatásba, két magyar és nyolc külföldi szerzőtől. Ezek közt találunk díjnyertes és díjra jelölt műveket, ahogy szimplán csak a szerkesztők által közlésre érdemesnek talált munkákat is. Az SFmag – definíció szerint – a fantasztikum minden területével foglalkozik, ennek következtében találunk itt olyan írásokat, amelyeket leginkább a hard sci-fi kifejezéssel lehetne leírni, de bekerültek a válogatásba olyan művek is, melyekben éppen csak felcsillan a fantasztikum, vagy a látszat ellenére semmi fantasztikus nincs bennük, leszámítva a felhasznált képeket. 

Jeffrey Ford: Teremtés 

A kötet rögtön egy nagyon erős novellával nyit. A kis farönk figurába életet lehelő fiú története olyannyira magával ragadó, hogy jóval az elolvasása után is bennünk marad. Hihetetlenül érzékletesen teremti meg a szerző a novella világát, és szinte beleborzongunk a teremtésbe. Olyan írással van dolgunk, ami csupán kérdéseket akar felvetni, az olvasóra bízza, hogy megválaszolja, vagy esetleg más kérdéseket tegyen fel. Egy biztos: még nagyon sokáig emlékezni fogok az erdőben botjára támaszkodó kis figurára, akinek élete a képzeletem mélyére fészkelte be magát. 

Elizabeth Hand: Kénkő Kleopátra 

Talán ez a leghosszabb írás a kötetben, és sajnos számomra a legunalmasabb. Terjengős, lassú, meg merném kockáztatni, hogy túlírt. A fantasztikus elem túl későn lép be, az író feleslegesen hagy annyi időt a felvezetésre. Pedig még talán érdekes is lett volna, de a történet végére még nagyon a sztori értelme sem állt össze. A pillangók pedig önmagukban az én szememben nem képeznek akkora különlegességet, hogy egy rájuk épülő novella érdekessé tudjon válni a szememben. 

Peter Watts: A sziget 

Ilyen az, amikor rengeteg elemet belepakolnak egy írásba, és az majd szétrobban tőlük. Legalább fél tucatnyi sci-fi ötlet sorakozik a novella cselekményének középpontjában lévő probléma után, de ezek csak apró építőelemekként jelennek meg. Sajnos bármennyire is jó a nyelvezete, a stílusa, a cselekménye, a sci-fi része, valamiért nem váltja ki azt a végső katarzist, amire a csattanó rájátszik. Talán a túlságosan sok alkotórész idegeníti el az írást, nem tudnám megmondani. Ugyanakkor mindenképpen érdekes és élvezetes írás, aminek ugyan én nem adtam volna Hugót, de elfogadom, ha más igen. (A novella korábban, más fordításban megjelent a Fiction Kult honlapon.)

Adam-Troy Castro: Fölösek 

Erről a novelláról nincs nagyon mit írni: egy ötlet és annak végig vitele, kissé esszéista stílusban. Az írás erőssége maga az ötlet, és a kifejtése során kifordított mai világ, az élő és halott fogalmának sajátságos átértelmezése. Hatásos írás, hiszen nem tudunk szó nélkül elmenni a szereplők viszonyain és a társadalom mellett. Jó sci-fi, ugyanakkor éppen a megírás módja miatt nem tud igazi magasságokba törni. 

Rachel Swirsky: Erósz, Fília, Agapé 

Újabb túlírt történet, ami ráadásul ingoványos talajon jár: a szerelemmel és az érzelmekkel foglalkozik. És bár egy nő vizsgálja a kérdést – nem érheti tehát az egyébként önmagában is értelmetlen vád, hogy nem elég emocionális teremtés –, mégis mintha nem sikerülne megfognia a dolgot. Túl sok elemet hoz be, és nem képes összefogni ezeket, nem látjuk, mi mivel függ össze és egyáltalán mire is fut ki ez az egész. Pedig van benne potenciál, még valahol a felvetett kérdés és a magyarázat is érthető, de mégis ürességet hagy maga után, nem sikerül elérnie a célját. 

Moskát Anita: Megnemszületettek városa 

Egy novella, ami ilyen erős felütéssel, ilyen erős jellemekkel, erős történettel és erős alapötlettel dolgozik, nagyon nem tud félrecsúszni. Picit talán itt-ott nem minden tökéletes, de ez inkább érzés, mintsem valóban meg tudnám nevezni a dolgot. Ennek ellenére ötletében hihetetlenül eredeti, olyasmi, amire egy olvasó tényleg még csak nem is gondolna. Az csupán hab a tortán, hogy a történet és a stílus is összhangban van vele. Élvezetes olvasni, és mivel magyar, ezt különösen jó kimondani. 

Tobias S Buckell: Anakoinózis 

Klasszikus alaphelyzet, kicsit más nézőpontból. Ez az, ami kiemeli a novellát a hasonló történetek közül, emiatt válik emlékezetessé a szőrmókok és az emberek találkozása és viszonya. Kissé tragikomikus történet megértésről, idegenségről, erőről és szabad akaratról, mindez egy kedves lény szemén keresztül, aki csak elsőre tűnik butábbnak az embereknél. Parabolának is megfelel a kizsákmányolásról, de mégis erősebb az, amit a Más megértéséről mond nekünk. 

Juhász Viktor: A Rádiumember magányossága 

Ez a novella már akkor zseniális volt, amikor először olvastam, és a leírt szavak hatása azóta sem változott. A fiktív magyar szuperhős búskomormtörténete olyannyira magyar, hogy annál magyarabb nem is lehetne. A szerző stílusa remek, szereplői emlékezetesek, igazából erről az írásról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Ajánlott mindenkinek! 

Robert Charles Wilson: Descartes színháza 

Jól megírt, klasszikus „ki van a háttérben” történet egy jól átgondolt sci-fi világban, érdekes alapötlettel és ötletes építőelemekkel. Bár az alapfelvetést már sokan megírták – a csattanót úgyszintén –, mégis képes működni és újat mutatni. Ugyan lehet sejteni, mire fog kifutni az egész írás, mégis a befejezés üt, ahogy a felvetett gondolat számára is remekül előkészíti a terepet. Nem letaglózó erejű mű, de mindenképpen hatásos és okos. 

Catherynne M. Valente: A téridő tizenhárom arca 

Manapság egyre gyakoribb, hogy olyan írások szülessenek, amelyek nélkülözik cselekményükben a fantasztikumot, csupán nyelvükben és stílusukban használják azokat. Ez az írás is ilyen, és pont a stílus az, ami miatt megéri elolvasni. Maga a történet, már ha beszélhetünk itt ilyesmiről, nem valami érdekes, az emberi kapcsolatokról már rengeteg mindent leírtak. Két dolog járt végig a fejemben olvasás közben: milyen ironikus, hogy egy sci-fi íróról van szó, a szerző viszont nem ír sci-fit, és hogy milyen kár, hogy nem ír… 

----

Mindent összevetve a 10 egy nagyon erős válogatás, még az egy-két gyengébb novella ellenére (amelyeknek azonban van értékelhető jellemzőjük) is. Igazából sokkal jobb, mint az ingyenes SFmag antológia, az itt szereplő írások remek példaként szolgálhatnak kezdő szerzők számára. Emlékezetes darabok, amelyek megmutatják, hogy a fantasztikumban még mindig rengeteg lehetőség van, és a fantáziának csupán a képzelet szab határt…

2012. szeptember 10., hétfő

A felhúzhatós lány

Ha egy írás elnyeri a Hugót és a Nebulát, a Campbell-díjat és a Compton Crook díját, valamint a legjobb első regénynek választják a Locus magazin olvasói, akkor mindenképpen a figyelem középpontjába kerül. A felhúzhatós lány az Ad Astra kiadó négy debütáló regényének egyike (ilyen még a Kvantumtolvaj), ez pedig csak még jobban felcsigázza az érdeklődést.

A történet egyik alapkérdése mára már klasszikus: mi történik, ha kimerülnek a fosszilis energiahordozók? Végbemegy az ún. Összehúzódás, vagyis a nemzetek és vállalatok - már amelyek túlélik ezt a megrázkódtatást - visszahúzódnak saját kontinensükre, a globális világ megszűnik létezni, a maradék olajat és szenet pedig szigorú kvóták szerint osztják, miközben igyekeznek alternatív energiaforrásokat keresni. Ilyen például a hatalmas rugókban tárolt energia, amit mozgásból nyernek. A történet másik alappillére viszont már nem ennyire megszokott: a szerző a génmódosítás hatásainak egy pesszimista változatát vetíti a jövőbe. A természet dolgaiba való belenyúlás nem csak új élőlényeket, de új betegségeket is eredményezett, ami milliókat ölt meg. Az elpusztult termés miatt éhezések évtizedei söpörtek végig a világon. A valaha nyüzsgő planéta fajainak jelentős része kipusztult, vagy a betegségek vagy az újonnan megjelent, ellenállóbb fajták miatt. Az emberek állandó rettegésben élnek a hólyagüszög, a cibiszkózis és más, félelmetes betegségek miatt, miközben azért imádkoznak, hogy legyen holnap egy marék génmódosított rizs az asztalukon. Ebben a világban egyetlen állam van, amit akár sikersztorinak is tekinthetünk, és ez a Thai Királyság. A gyermekkirálynő országa dacol a járványokkal és a külső ellenséggel, jól szervezetten és szigorú törvényekkel igyekeznek fennmaradni és terjeszkedni. És minden jel arra mutat, hogy ha nehezen is, de sikerül kitartaniuk a rájuk leselkedő ezer veszély között.

Ebben az országban, fővárosában, az óceántól gátakkal és szivattyúkkal védett, hatalmas Bangkokban próbálják a regény szereplői elérni céljaikat. Hok Széng, akinek családját a maláj fundamentalisták teljesen kiirtották, Thaiföldön éppen csak megtűrt kínai bevándorlóként próbálja kihasználni a lehetőségeit és manipulációival elérni azt a gazdagságot, amelyben évekkel ezelőtt része volt. Tyájdi, Bangkok Tigrise, a Környezetvédelmi Minisztérium harcos fehéringese, aki társával, Kannyával és a többi fehéringessel azért dolgozik, hogy megvédjék a Királyságot a természeti csapásoktól és a külföldről beszivárgó illegális áruktól. Ám Tyájdi bármennyire is becsületes, munkájával egyre több ellenséget szerez, még a legmagasabb körökben is. Anderson Lake farang, azaz külföldi üzletember, aki Amerikából érkezett, hogy átvegyen elődjétől egy lendrugó gyárat. Valójában azonban Lake az AgriGen kalóriatársaság ügynöke, akinek feltett szándéka, hogy megtalálja a thaiok titkos magbankját, ahol több ezer növény tiszta génjeit őrzik, és azt átadja anyavállalatának, hogy ezzel törjék át a Királyság erős falait, térdre kényszerítve azt, ahogy a világ más tájaival tették. Mindeközben Emikó, a genetikailag módosított új ember, egy felhúzhatós, akit japán gazdája eldobott magától, egy vénséges vén farang bárjában nap mint nap megaláztatásoknak van kitéve. Tudtán kívül hatalmas lavinát indít el azzal, hogy el akar jutni az északon lévő állítólagos faluba, ahol csak felhúzhatósok élnek. Mindezen embereknek a cselekedetei kihatással vannak Bangkok és az egész Királyság sorsára, pusztulással fenyegetve a törékeny egyensúlyt ebben a kegyetlen világban.

Paolo Bacigalupi regénye számomra érthetetlen okból sok kiadót megjárt, mire végül kiadták (és zajos sikert aratott). Ennek okát csupán abban látom, hogy nem éppen egy átlagos témát, a génmódosított jövőt vázolja fel, ráadásul egy egzotikus, már-már ismeretlen tájon, teletűzdelve thai és más idegen kifejezésekkel. Utóbbiakkal igazából nincsen probléma (bár nem árt, ha az ember néha belepillant a szótárba, én például sose találtam volna ki, hogy Ko Angkrit Angliát jelenti), még az olyan, elsőre furcsának ható kifejezések, mint a szomdét tyáophrajá is hamar értelmet nyernek. Ami pedig a világot illeti, Bacigalupi egy teljesen hihető, élő jövőképet alkotott. Csupán elsőre tűnhet furcsának, de manapság, amikor a hírek tele vannak a GMO-val és annak vélt vagy valós veszélyeivel, amikor a klónozás gondolata mindennapos, újabb és újabb fajváltozatokat állítanak elő laborokban és kísérleti telepeken, a regény elképzelései nem is tűnnek annyira idegennek. Ugyanakkor könnyű lenne azt mondani, hogy csak a sci-fi ötletek, a jövő és annak elemei azok, ami miatt érdemes elolvasni a könyvet.

De nem erről van szó. Az író ugyanis egy érdekes történetet is hozzárakott mindehhez. A több szálon futó cselekménynek köszönhetően egyrészt megismerjük majdnem a teljes világot, másrészt Bacigalupinak lehetősége van olyan helyzetet teremtenie, amikor az egyik szereplő - és így mi is - már tudunk valamit, míg a másik nem. Ráadásul itt nem csupán személyes célok húzódnak meg a háttérben - talán csak Hok Széng és Emikó céljai ilyenek -, hanem sokkal nagyobbak, amelyek minimum Thaiföld, de akár az egész világ sorsára kihatnak. Politikai és gazdasági csatározásoknak lehetünk tanúi, manipulációnak, összeesküvéseknek, titkos üzleteknek. Aki csak felületesen járatos a távol-keleti geopolitikában, annak remek ízelítőt tud adni a könyv, hogyan is működhetnek ott a dolgok. Ne feledkezzünk meg azonban arról sem, hogy a nagy jelenségek mellett Bacigalupi a szereplőit is jól kezeli. Mindnek van mélysége, céljaik és motivációik, saját karakterük, és különösen érdekes, hogyan látják őket mások, akik gyakran teljesen eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek. A mellékszereplők is hasonlóan elevenek, ahogy a hétköznapi város képe is, ami itt szorosan összefügg a sci-fi ötlettel, mégis a jövőbeli Bangkok akár napjaink egyik városa is lehetne. Bacigalupi jó író, sőt, jó sci-fi író, aki miközben szépen felhúz egy elképzelt világot, egy pillanatig sem feledkezik el az emberekről, a legapróbb részletig kidolgozza, milyen is a kettő viszonya és a különféle problémákra milyen válaszokat lehet adni.

Így tehát A felhúzhatós lány méltán válik napjaink egyik legfigyelemreméltóbb sci-fi regényévé, Bacigalupi pedig reménységgé, hogy képes írásaival új színt vinni a sci-fi amúgy is pezsgő és kavargó elegyébe. A regény ugyan elsőre lassúnak és szövevényesnek tűnhet, de mindennek megvan az oka, és jól működik. Legnagyobb erénye azonban az, hogy elolvasása után már nem tudunk ugyanúgy gondolni a kőolajválságra, nem tudjuk ugyanúgy kezelni a gyümölcsöket és elgondolkodunk azon, vajon mennyire megállíthatatlanul robogunk egy ilyen világ felé?

A szerző jövőképe nem előzmények nélküli, két kisregénye játszódik még ebben a világban, a 2005-ös The Calorie Man és a 2006-os Yellow Card Man, mindkettőt Hugóra jelölték, előbbi elnyerte a Sturgeon-díjat, utóbbit pedig az Asmiov's olvasói a legjobb kisregénynek választották 2007-ben. Ezek innen letölthetőek.

2012. szeptember 6., csütörtök

Hozott Anyag

Banks hozott anyagból dolgozik, még ha az a sajátja is. Mert miről is van szó 2008-as Anyag című regényénél?

Sursamen egy hagymabolygó, amolyan űrbéli matrjoska baba, vagyis több, egymáson belül elhelyezkedő gömbhéjból álló mesterséges planéta. A különféle szinteket különféle lények népesítik be, amelyek az idők során foglalták el azokat - vagy telepítették ide őket más, fejlettebb civilizációk. Valaha több száz ilyen világ létezett, ám az iln nevű faj ténykedésének köszönhetően mára csak maroknyi maradt. Sursamen felett a  Kultúrával egyenrangú morthanveldek, pontosabban azok pártfogoltjai, a narisiinek rendelkeznek. Természetesen a narisiineknek is megvannak a maguk pártfogoltjai, az aultridiák és az ochtok, akiknek szintén vannak patronáltjaik. Ennek a hierarchiának a legalján a humanoid sarl nép áll, a Nyolcadik szint lakói, akik királyuk vezetésével éppen a Kilencedik - tehát az eggyel alattuk lévő szint - elfoglalására törnek. A regény akkor indul, amikor a sarl uralkodót saját jobbkeze megöli, ám mindennek szemtanúja a király középső fia, Ferbin herceg. A herceg, miközben halottnak hiszik, hosszú útra indul hű szolgájával, Holsszal, hogy a fejlettebb civilizációktól kérjen segítséget. Legutolsó reménysége saját nővére, Djan Seriy Anaplia, aki a Kultúra polgára és a Kontakt nevű szervezet Rendkívüli Körülmények nevű egységének tagja - amolyan kém és katona egyszerre, aki egymaga képes egész bolygókat elpusztítani. Mindeközben a sarl udvarban Ferbin öccse, Oramen herceg is lassan sejteni kezdi, hogy valakik, akik sokkal közelebb állnak hozzá, mint hinné, az életére törnek. És persze mindezek mögött valami sokkal nagyobb szervezkedés folyik, amelyből nem csak a fejlettebb civilizációk, de maga a Kultúra sem vonhatja ki magát.

Ennek a vaskos regénynek tehát kifejezetten kuszának tűnik a sztorija, holott valójában nem is annyira az, csupán rengeteg szereplőt és helyszínt megismerünk. Hogy miért mondom, hogy Iain M. Banks hozott anyagból építi fel a művét? Olvasás közben mindvégig a Holtpont című könyvének jelenetei ugrottak be, az alázok nevű faj szervezkedésével, de más, korábbi könyvekből ismerős elemek is felbukkannak. Ennek egyik oka, hogy ugyanaz a történet világa; a hatalmas megacivilizációk, önjáró űrhajók és óriási RH-k - Rendszerközi Hajók, amolyan utazó kisbolygók - és furcsábbnál furcsább idegen lények nyüzsögnek a regény lapjain, így nem csoda, ha itt-ott déjà vu-nk támad. De éppen ezért, az Anyag mintha nem lenne képes áttörni egy szintet. Rendben, kapunk csavaros cselekményt - ami, teszem hozzá, igen lassan indul be, úgy körülbelül a könyv felénél kezd érdekessé válni -, ármányt, kalandokat, ötletes helyszíneket és lényeket, de hiányzik az, ami még az olyan, az én szememben kevésbé sikerült könyvekben is megvolt, mint a Fegyver a kézben vagy a Holtpont, és ami miatt olyan zseniális például a Nézz a szélbe: itt a Kultúra csak marginális, ahogy a többi morális kérdés is. Egy utaztató regény és egy fantasyba illő összeesküvés-regény keveréke, amiben itt-ott fellelhető a Kultúra világa. Banks eddig az ebben az univerzumban játszódó történeteiben mindig mintha arra tett volna kísérletet, hogy saját maga kezdje ki az általa megálmodott utópiát. Hősei, akik vagy nem a Kultúra teljes jogú polgárai, vagy teljesen más civilizáció képviselői (ebből a szempontból A játékmester kivétel, de ez a kritikus él ott is megfigyelhető). Ebben a könyvben is kapunk valamennyi filozofálást és erkölcsi merengést, de erőtlennek tűnik, elvész a több száz oldalon. Ugyan a regény hősei szintén nem egy megacivilizáció tagjai - sőt, néhányan inkább középkori-kora újkori figurák -, de csak itt-ott tűnik úgy, hogy kritikusan szemlélik az őket körülvevő idegenek világát. Természetesen nem kell a szánkba rágni a tanulságot, de Ferbin és Hols mintha csak sodortatná magát, hiszen még nagyon meg se kell erőltetniük magukat, hogy eljussanak Sursamen felszínéről egyenesen a morthanveldek fészekvilágára. Ők csak néznek, mint a moziban, miközben mindent eléjük raknak. Ha az volt a cél, hogy elhiggyük, egy ilyen "barbár" világ lakói nem képesek semmire a szupercivilizációk közt, akkor sikeresen elérte az író. A kulturális sokk mértéke sokkal kisebb, mint amire az ember számítana...

Azonban maga a cselekmény sem valami erős. Banks eleve túlírta ezt a könyvet: sokszor saját magát ismétli, feleslegesen festi le oldalakon át a környezetet, sőt, itt-ott még olyan jeleneteket is betold, amelyek nélkül is élvezetes lett volna a történet. Kezdetben meg is ijedtem, mert a király meggyilkolása és Ferbin menekülése nem éppen izgalmas és érdekes - sajnos prekoncepcióval álltam egy magát "Kultúra-regénynek" nevező írás előtt -, és csupán a felbukkanó idegenek miatt adtam neki esélyt. A királydráma mellett előkerülő rejtély, ami igazán érdekessé tette volna a regényt, csupán a sztori felénél bukkant fel - ahogy az már írtam -, de túl lassan bontakozott ki ahhoz képest, amennyire az itt-ott elszórt morzsákból várni lehetett rá. Mert megvolt a lehetőség, hogy izgalmas összeesküvést fabrikáljon az író, de végül nem szólt valami nagyot az a tűrakéta. A lezárás ezzel szemben túlságosan gyorsan jött, mintha csak pikk-pukk be akarta volna fejezni a könyvet. Az utolsó száz oldalon felpörögtek az események, és ugyan a banksi regényekre jellemző végkifejletet kapuk, mégis hiányérzetem maradt. Igazából alig tudtunk meg valamit az elszórt rejtély-darabkákból, nem tudtuk összerakni teljesen a dolgokat. Mintha a lezárásban felfestett kép nem állt volna összhangban a korábban sejtetettel, túlságosan nagy katarzisra számítottunk. A léptékek itt sem állnak meg bolygónyi szintnél kisebben, de ez nem volt az igazi, sehol sincs a korábbi regények lezárásához képest. Ott sem volt mindig minden tökéletes, de több év távlatából is élénken emlékszem például a székre a Fegyver a kézben végéről vagy a Holtpont anomáliájának magyarázatára - pedig ezek még a gyengébben sikerültek!

De ha már csupa rosszat mondtam, mondjak valami jót is. A Kultúra még mindig remek (még ha csak keveset tűnik is fel), amit kapunk belőle az ötletes, érdekes és hihető, Elméstől, drónostól és drogmirigyestől. Turminder Xuss a szokásosan megunhatatlan drón, akit az ember minden hibája ellenére csak imádni tud, Djan Kontaktbeli főnöke szintén ötletes, ahogy a felbukkanó Elmék is. Banksnak van fantáziája, csak sajnos ezt most inkább az idegen világok megalkotásában kamatoztatta. Djan olyan, mint a korábbi regények RK-s karakterei, igazából nincs is rajta semmi egyedi. A többi szereplővel kapcsolatban még azt tartom fontosnak kiemelni, hogy mennyire ellenszenvessé tette az író Ferbint: ugyan megfigyelhető némi karakterfejlődés, de a legutolsó cselekedetéig sem tudunk szimpátiát érezni iránta. Hols pedig, nos, az egyszerű és mégis talpraesett segéd szerepét valakinek be kell töltenie. Az idegenek közül talán a morthanveldek lettek volna a legizgalmasabbak, ám rájuk kevés idő jutott, ellenben az ochtok, akik igazából olyanok, mintha a korábbi regények fajaiból mixelték volna össze őket, semmi érdekességgel nem rendelkeznek. Még az oly' sokat emlegetett, a regény lezárásával kapcsolatos vonal sem valami erős.

Aki tehát Banksszel és a Kultúrával akar ismerkedni, annak inkább valamelyik korábbi regényét ajánlom, ezzel a könyvvel csak elszánt, vagy a banksi fikcióban járatos embereknek érdemes próbát tenniük. Nekem nem lesz maradandó élmény, de nem mondom azt, hogy nem találni benne olyan dolgokat, ami miatt másnak ne tetszhetne.

2012. szeptember 5., szerda

Extensa

Valljuk be őszintén, alig tudunk valamit a miénkhez hasonló közép-európai országok science fictionjéről. Ami megjelent idehaza, az vagy még a régi Galaktikához kötődik, vagy napjainkban itt-ott felbukkanó egy-két novella, esetleg nagy ritkán egy regény. A lengyel sci-fivel is ez a helyzet. Manapság még mindig Lem a lengyel sci-fi, esetleg itt-ott felhangzanak olyan nevek, mint Fiałkowski vagy Borun, de ez is ritka, ráadásul ez az ismeret is több mint húsz éves. Arról, hogy mi folyik jelenleg Lengyelországban, kik az éppen ünnepelt szerzőik, alig lehet tudni valamit idehaza. A Typotex kiadó érdekes sorozatában éppen ezt az űrt töltötte be, amikor kiadta Jacek Dukaj Extensa című 2002es regényét. Azt persze nem lehet mondani, hogy Dukaj teljesen ismeretlen Magyarországon, még 1992-ben, 17 évesen jelent meg a Galaktikában novellája. Azóta eltelt két évtizedben Dukaj az egyik legfontosabb sci-fi szerzővé vált hazájában, amit ez a regénye is igazol az olvasók előtt.

Egy férfi visszaemlékezései teszik ki a történetet. Egy udvarházban született, hatalmas családja lótenyésztéssel foglalkozott, és úgy tűnt, ő is tovább viszi a családi vállalkozást. A hatalmas birtok, a távoli más udvarházak és a piac egy lassú és nyugodt világ képét rajzolják elénk. Ám lassan felsejlik egy másik világ, ami a felszín alatt lappang. A Perverziónak nevezett jelenség során különös lények özönlik el a földeket, halottak térnek vissza, az emberek ismeretlen erőkkel üzletelnek, majd mindennek betetőzéseként hősünk elvetődik egy férfihez, aki beavatja a csillagok világába. Itt vesz fordulatot az élete, hiszen megbabonázza az univerzum, és elvállalja, hogy eggyé válik egy űrszondával, amely egy távoli csillagködöt tanulmányoz.

A történetről talán már így is túl sokat írtam. Elmondhatnám, milyen is a könyv világa, mi a nagy csavar, vagy mi történik a főhőssel, miután átlényegül, de most úgy érzem, ezzel elrontanám az egészet. Az Extensa olyan regény, ahol az olvasó kiélvezheti a felfedezés örömét és izgalmát, ahogy lassan, elejtett utalásokból és félmondatokból rajzolódik ki a teljes kép. És bár elsőre különösnek tűnhet a nyugodt, időtlen vidéki világ, valójában egy igazi science fiction regénnyel van dolgunk, ahol a sci-fi nem csak máz, és az emberi problémák mögött megbújik a szerző ötlete, az egyszerre két hely - és két test - információit feldolgozó entitás képe. Dukaj nagyon okosan és szépen tárja elénk az egészet - igen, szépen, hiába furcsa ezt a szót sci-fi regény kapcsán hallani, olvasni. Ugyanis a könyv szép, élvezet olvasni, és nem csak a cselekmény - ami igazából lassan folydogál, hősünk egyenesen tart eposzi végzete felé - vagy az ötlet miatt, hanem mert az író remekül ír. A szépirodalom szó az, ami elhagyhatja az Extensa olvasójának száját, nem alaptalanul. Remek stílust használ a szerző, ami akkor válik igazán erőssé, mikor a főhős átlényegül felderítővé és megosztja a tudatát az ember és a hatalmas, több kilométer kiterjedésű űrszonda között. Azonban a legfontosabb, ami elmondható a rövidke regényről, hogy bármennyire is a világegyetem feltárásáról és végül egy hatalmas, az emberiség történetének fordulópontját jelentő felfedezésről beszél, mindvégig az ember áll a középpontjában, emberi kérdések, emberi érzések, tapasztalatok, kapcsolatok. Szeretet, barátság, tudásszomj, félelem, izgalom, és még megannyi hitelesen felvázolt és elgondolkodtató érzés, amivel mindenki találkozik, még ha nem is olyan extrém környezetben, mint a történet főhőse.

Többet talán nem is érdemes mondani a regényről - igazából nem is tudok. Nem azért, mert nem emlékszem, vagy mert nem fogott meg, vagy mert nem lehetne még oldalakat írni. Lehetne, de felesleges. Van, amikor az ember csak annyit tud mondani egy regényről: olvasd el! Remek szórakozás, elgondolkodtató kérdések, emberi karakterek és érthető problémák. Mindaz, ami egy remek sci-fit jellemzi, és amitől ez a könyv mindenképpen kiemelkedik az átlagból.

Dukajtól pedig hamarosan megjelenik még egy regény, a Zuzanna és a világmindenség.

2012. augusztus 28., kedd

Napok Háza

Az már közhelynek számít, hogy a kortárs űropera nagyágyúi a britek. Kezdődött az egész olyan szerzőkkel, mint Iain M. Banks, aztán a kétezres évek körül felbukkant például Peter F. Hamilton vagy Alastair Reynolds. Idehaza pedig közhely, hogy ezek közül a szerzők közül csak néhány ismert vagy jelent meg fordításban regénye. Banks ugyan az Agave zászlóshajója, a GFK-ban találkozhattunk Ken Macleod könyveivel, és a Tuannál is megjelent egy Hamilton regény két kötetben, de előbbin kívül ezek mind vagy érdektelenségbe fulladtak vagy egyszerűen elfelejtődtek. Az Alexandra kiadó most ambiciózus vállalkozásba fogott, ugyanis megjelentette a közönség és a kritikusok által brit űropera legjobb szerzőjének tartott Reynolds egyik regényét. Bár az író főleg a Revelation Space sorozata miatt ismert, a Napok Háza önálló regény, mely sokak szerint a szerző egyik legsikerültebb műve.

"Maga csak egy könyvmoly, aki átrágta magát a történelem lapjain."

Hatmillió év telt el azóta, hogy a harmadik millennium környékén egy fiatal lány, Abigail Gentian klónoztatta magát, és ezer klónját - melyek ugyan bizonyos jegyekben hasonlítanak rá, ám külsőleg sokban különböznek -, saját elméjének hasadványait szétküldi a Galaxisban, hogy fedezzék fel, járják be a hihetetlenül gazdag és érdekes világűrt. A Hasadványok minden körútjuk végén újra összegyűlnek, hogy megosszák egymással útjuk során szerezett emlékeiket, mely utaknak csupán a fénysebesség szab határt. Két Hasadvány, Campion és Purslane - akik egy szerelmes pár, kivívva ezzel társaik rosszallását - éppen több évtizedes késésüket próbálják ledolgozni az Egyesülésre tartva, amikor különös útitársat vesznek fel. Hesperus, a Gépnép tagja, egy poszthumán fogságából szabadul, ám amnéziája miatt nem tudja, milyen céllal indult el. A robot körüli rejtély azonban háttérbe szorul, amikor az Egyesülésre érve kiderül: valaki megtámadta a Klánt, és pár túlélő kivételével teljesen elpusztította azt. A néhány Hasadvány, aki megmenekült, igyekszik a végére járni a dolognak, és megtudni, mi köze van a hallatlan pusztításhoz a titokzatos Napok Házának, az Őrzőknek és a Gépnépnek.

A könyv elolvasása után az első dolog, ami megfogalmazódhat az emberben, hogy Reynolds nevét nem hiába emlegetik rajongással. Ha megengedhetek magamnak egy személyes közbeékelést, ez a regény eszembe juttatta, miért is szerettem bele a science fictionbe. A szerző egy kellően izgalmas és érdekes cselekményt eszelt ki, hogy felhasználhassa egy hallatlanul eredeti és magával ragadó világ bemutatásához. A könyvbeli jövőben nincsenek ugyan idegenek, de a különféle, a mai embertől már több millió éve eltávolodott "utódok" akár idegen lények is lehetnének, és csupán a fantázia szab határt számukra. Azonban egyik civilizáció sem létezhet örökké: a Múlás, egyfajta biológiai erózió dönti romba még a legnagyobb csillagbirodalmakat is ugyanúgy, ahogy az egyetlen bolygó apró kontinensére kiterjedő államokat. Hajdani kultúrák romjain kiemelkedő népek, posztcivilizációs maradványok, az emberiség kirajzásának kezdeteiből hátramaradt néhány túlélő, és a Klánok, melyek tudásszomjtól hajtott, Galaxis-szerte tiszteletnek örvendő és nagy hatalmú Hasadványokra szakadva röppennek át civilizációk felemelkedésén és bukásán. A távlatok hatalmasak, Reynolds évmilliókban beszél, de hősei sokszor még az éveket is csupán pillanatoknak veszik. Emlékeik, amelyeket több ezer éves életük során összegyűjtöttek, egy hatalmas óceán nyomásaként nehezedik rájuk, mégis mindannyian rettegnek a haláltól és a Múlástól. A szerző ötletei minden oldalon elkápráztatják az olvasót, ahogy haladunk előre ebben a lenyűgöző univerzumban, megismerve pár darabkát az emlékek óceánjából.

Mindezen ötletek mellett azonban ki kell emelni, hogy a hatszáz oldalas regény nem válik unalmassá, sőt, Reynolds van annyira jó író, hogy pár emlékezetes jelenettel ajándékozza meg az olvasót. A bujkálás a törmelékgyűrűben például félelmetesen hatásosra sikerült, az ember szinte maga előtt látja, ahogy kibontakozik a láthatár szélén a porfelhőből a pusztulást hozó, hatalmas Homunkulusz-fegyver. De az egyéni szinten is képes emlékezetes pillanatokat megidézni, még ha a regény hangsúlyai nem is ezen vannak. Mert be kell látni, ebben a könyvben nem a mély karakterábrázolás és az egyének közötti személyes konfliktus a leghangsúlyosabb. A figurák ugyan egyediek, de az író nem törekszik irodalmi magasságokra törni - mert nem ez a lényeg. Furcsán hangozhat, hogy az embert igazából ez nem zavarja. Ennek az az oka - legalább is az én esetemben -, hogy annyi ötlet sorjázik a könyvben, hogy egy magára valamit is adó sci-fi rajongó úgy érezheti magát, mint kisgyerek a cukorboltban. Szupernovákat felfogó csillaggátak? Fekete lyuk fegyverek? Ezek csak a legláthatóbbak, számtalan kisebb sziporka várja, hogy az olvasó felfedezze őket.

De érdemes szót ejteni róla, hogy Reynolds azért nem csak egy egyszerű kalandregényt írt. Van itt elég filozófiai mélység, ami elgondolkodtathatja az olvasót, sőt, a kis Abigail történetén keresztül nem csak a Hasadványok eredét ismerhetjük meg - egy fantasy betét mellett -, hanem még egy ügyes, bár véleményem szerint nem túl erős párhuzamot is felfedezhetünk az Aranyóra és a Hasadványok világa között.

A Napok Háza tehát nem egyszerűen egy űropera, lézerfegyverekkel és idegen bolygókkal. Ez a modern űropera egyik csúcsteljesítménye, egy irány, ami felé a sci-fi az első űrkalandoktól kezdve tart. Lenyűgözően ötletes és magával ragadó, az emberből gyermeki lelkesedést kiváltó mű (még ha a befejezés talán kicsit furcsára, már-már sutára sikerült). Remélhetően a kiadó ezt egy sorozat első darabjának szánta, és hamarosan újra olvashatjuk magyarul Alastair Reynolds munkáit.

Végezetül egy érdekesség. A 2005-ben megjelent, Thousandth Night című kisregénynek, ami a Napok Háza univerzumában játszódik, néhány azonos szereplővel - ez egyfajta előtanulmány is lehet a regényhez -, készült egy audiováltozata, ami ingyen meghallgatható a Subterranean Press oldalán.

2012. augusztus 14., kedd

Az ember könyve

Hosszú és izgalmas utat járt be a harmadik "újkori" Brandon Hackett (Markovics Botond) regény. Kidobott regénykezdemények és kiadócsere után Az ember könyve az Agave kiadónál jelent meg. A poszthumán döntés és az Isten gépei után sokan várták már ezt a könyvet, és azt kell mondanom elöljáróban, nem alaptalanul. Hacsak valami csoda nem történik - ami mint tudjuk, definíciójánál fogva igen ritka dolog - akkor ez az idei év magyar sci-fi könyvmegjelenése, sőt, ha engem kérdeztek, az elmúlt két évé biztosan.

A történet a nem túl izgalmas "idegenek embereket rabolnak" alaphelyzetből indul, hogy egy kis közösségszervezős játék után fejest ugorjunk az igazi rejtélybe, vagyis hogy miért is került a mintegy háromezer ember egy idegen bolygóra, és ami a legfontosabb, milyen is ez a világ. Két karakter, a tizenéves Attila és a családjával ide került Jurij történetén keresztül leszünk mi is részesei két faj találkozásának, ami az egyikük életét talán gyökerestül felforgatja, de mindenképpen megváltoztatja.

A hangzatos felvezető után le kell szögezni: igen, ez tényleg így van a regényben. Ugyan nem feltétlenül "egy világ omlik össze", de sok magyar sci-fivel ellentétben itt a szerző tényleg tisztességesen végigveszi a két faj kapcsolatának következményeit, mind globális szinten, mind pedig a szereplői életében. Itt aztán nem fogunk hollywoodi klisét találni, mindig félteni való kislánnyal és kiskutyával - ugyanis mindkettő van benne -, ha lehet ilyet mondani, pont az történik, aminek nagy valószínűséggel történnie kell. Noha a karakterek nem tolsztoji mélységűek, a két nézőponti karakter és a hozzájuk kapcsolódó 2-3 főbb szereplő ahhoz eléggé ki van dolgozva, hogy ne zavarják a regény élvezetét. Attila ugyan inkább csak sodródik az eseményekkel, ezt mégis el tudjuk fogadni. Jurij már problémásabb, néhány reakciója nem igazán érthető, de lánya iránti aggodalma legitimálja a legtöbbet. Ilyen tekintetben a regény vége felé képbe kerülő "adjunk motivációt a gonoszoknak" magyarázó része az, ami zavart (itt viszont sajnos előkerülnek az előbb emlegetett hollywoodi klisék, mintegy felmentve a rosszakat). A történet, mint már mondtam, jól átgondolt, és érdekfeszítő, ami mindenképpen dicséretes. Néhol már-már horrorba illő jeleneteket is belecsempész az amúgy itt-ott filozofálós, egyébként pörgős cselekménybe, ezek meghökkentőek és mutatják, hogy a szerző nem fél a szokatlantól és az újtól. Szerencsére nem veszik el a világ bemutatásában, mindvégig megfelelő arányban tartja a leírást/magyarázatot és a történéseket.

Stephan Martiniere alkotása
Holott a regény könnyen válhatott volna öncélú ötletorgiává, ugyanis a felépített világ és annak lakói, valamint az azt mozgató törvényszerűségek azok, amik a középpontban állnak és a regény legerősebb részei. Mikor meghallottam, hogy egy szaglás alapján működő civilizációt mutat be az író, szkeptikus voltam, de olvasás közben rá kellett jönnöm, hogy annyira realistán teszi ezt, amennyi egy jó sci-fitől elvárható. Noha ez nem olyan fajta hard science fiction, amiben a kvantumfizika és hasonló tudományterületek kerülnek elő, a sci-fi elem mégis jól végiggondolt, nem dísz vagy funkció nélküli háttér, sőt, itt az Ötlet áll a középpontban. Ez az ötlet nem az elrabolt emberek, hanem a génvágy, ami, mint az idegen civilizáció mozgatórugója, egy kifejezetten érdekes ötlet, amihez hasonlóval ritkán találkozik az ember. Ez az ötlet lehetőséget ad arra, hogy a legjobb science fiction hagyományokat követve a műfaj szerelmesei számára újabb és újabb idegen létformákat találjon ki az alkotó, ezzel csak tovább színesítve és élővé téve a könyvet. Ilyen tekintetben sokkal eredetibb és ötletesebb, mint a korábbi két regény, és nem csak emiatt mondom, hogy jobb azoknál. A szerző tudatosan törekszik arra, hogy több értelmezési réteget is elrejtsen, apró mazsolákat az ilyenek iránt fogékony olvasók számára. Itt a cselekmény is sokkal átélhetőbb, a kitalált világ pedig érdekesebb, minden oldalon újabb és újabb meglepetés várja az olvasót.

Sajnos azonban mégsem beszélhetünk tökéletes regényről. Fentebb már említettem a karaktereket, ez az egyik baj, illetve az itt-ott kissé klisés megoldások és mondatok, jelenetek - ilyenek főleg az emberi közösség életének bemutatásakor kerülnek elő. Ezek rontanak a könyv élvezetén. Itt-ott bakikat is fel lehet fedezni, egyes kijelentések súlyukat vesztik, szükségszerűen meghajolva a cselekmény előtt. Ezek nem tűnnek fel azonnal, sőt, lehet fel sem tűnnek, de ha rájuk találunk, kicsit visszavehet a könyv olvasás utáni értékéből.

Ennek ellenére, mindent összevetve ez egy jó és érdekes regény, egy remek ötlettel és logikusan felépített világgal, izgalmas cselekménnyel és több értelmezési lehetőséggel. Magyar viszonylatban mindenképpen kiemelkedő, érdemes elolvasni és várni az író által lebegtetett folytatást.

(Utóirat: véleményem szerint a borító elhibázott, mégpedig azért, mert rosszul pozicionálja a könyvet. Ha nem is gyökeres változtatással, de más színvilággal talán jobban passzolna az olvasóközönséghez. Sajnos azonban az utóbbi időszakban az Agave borítókoncepciója kezd az eddigiekhez képest más irányt venni.)

Hasonló, részletesebb írás a regényről (valamiért sokkal jobban leírja, amit én is gondolok a könyvről).