Az ember könyve

Hosszú és izgalmas utat járt be a harmadik "újkori" Brandon Hackett (Markovics Botond) regény. Kidobott regénykezdemények és kiadócsere után Az ember könyve az Agave kiadónál jelent meg. A poszthumán döntés és az Isten gépei után sokan várták már ezt a könyvet, és azt kell mondanom elöljáróban, nem alaptalanul. Hacsak valami csoda nem történik - ami mint tudjuk, definíciójánál fogva igen ritka dolog - akkor ez az idei év magyar sci-fi könyvmegjelenése, sőt, ha engem kérdeztek, az elmúlt két évé biztosan.

A történet a nem túl izgalmas "idegenek embereket rabolnak" alaphelyzetből indul, hogy egy kis közösségszervezős játék után fejest ugorjunk az igazi rejtélybe, vagyis hogy miért is került a mintegy háromezer ember egy idegen bolygóra, és ami a legfontosabb, milyen is ez a világ. Két karakter, a tizenéves Attila és a családjával ide került Jurij történetén keresztül leszünk mi is részesei két faj találkozásának, ami az egyikük életét talán gyökerestül felforgatja, de mindenképpen megváltoztatja.

A hangzatos felvezető után le kell szögezni: igen, ez tényleg így van a regényben. Ugyan nem feltétlenül "egy világ omlik össze", de sok magyar sci-fivel ellentétben itt a szerző tényleg tisztességesen végigveszi a két faj kapcsolatának következményeit, mind globális szinten, mind pedig a szereplői életében. Itt aztán nem fogunk hollywoodi klisét találni, mindig félteni való kislánnyal és kiskutyával - ugyanis mindkettő van benne -, ha lehet ilyet mondani, pont az történik, aminek nagy valószínűséggel történnie kell. Noha a karakterek nem tolsztoji mélységűek, a két nézőponti karakter és a hozzájuk kapcsolódó 2-3 főbb szereplő ahhoz eléggé ki van dolgozva, hogy ne zavarják a regény élvezetét. Attila ugyan inkább csak sodródik az eseményekkel, ezt mégis el tudjuk fogadni. Jurij már problémásabb, néhány reakciója nem igazán érthető, de lánya iránti aggodalma legitimálja a legtöbbet. Ilyen tekintetben a regény vége felé képbe kerülő "adjunk motivációt a gonoszoknak" magyarázó része az, ami zavart (itt viszont sajnos előkerülnek az előbb emlegetett hollywoodi klisék, mintegy felmentve a rosszakat). A történet, mint már mondtam, jól átgondolt, és érdekfeszítő, ami mindenképpen dicséretes. Néhol már-már horrorba illő jeleneteket is belecsempész az amúgy itt-ott filozofálós, egyébként pörgős cselekménybe, ezek meghökkentőek és mutatják, hogy a szerző nem fél a szokatlantól és az újtól. Szerencsére nem veszik el a világ bemutatásában, mindvégig megfelelő arányban tartja a leírást/magyarázatot és a történéseket.

Stephan Martiniere alkotása

Holott a regény könnyen válhatott volna öncélú ötletorgiává, ugyanis a felépített világ és annak lakói, valamint az azt mozgató törvényszerűségek azok, amik a középpontban állnak és a regény legerősebb részei. Mikor meghallottam, hogy egy szaglás alapján működő civilizációt mutat be az író, szkeptikus voltam, de olvasás közben rá kellett jönnöm, hogy annyira realistán teszi ezt, amennyi egy jó sci-fitől elvárható. Noha ez nem olyan fajta hard science fiction, amiben a kvantumfizika és hasonló tudományterületek kerülnek elő, a sci-fi elem mégis jól végiggondolt, nem dísz vagy funkció nélküli háttér, sőt, itt az Ötlet áll a középpontban. Ez az ötlet nem az elrabolt emberek, hanem a génvágy, ami, mint az idegen civilizáció mozgatórugója, egy kifejezetten érdekes ötlet, amihez hasonlóval ritkán találkozik az ember. Ez az ötlet lehetőséget ad arra, hogy a legjobb science fiction hagyományokat követve a műfaj szerelmesei számára újabb és újabb idegen létformákat találjon ki az alkotó, ezzel csak tovább színesítve és élővé téve a könyvet. Ilyen tekintetben sokkal eredetibb és ötletesebb, mint a korábbi két regény, és nem csak emiatt mondom, hogy jobb azoknál. A szerző tudatosan törekszik arra, hogy több értelmezési réteget is elrejtsen, apró mazsolákat az ilyenek iránt fogékony olvasók számára. Itt a cselekmény is sokkal átélhetőbb, a kitalált világ pedig érdekesebb, minden oldalon újabb és újabb meglepetés várja az olvasót.

Sajnos azonban mégsem beszélhetünk tökéletes regényről. Fentebb már említettem a karaktereket, ez az egyik baj, illetve az itt-ott kissé klisés megoldások és mondatok, jelenetek - ilyenek főleg az emberi közösség életének bemutatásakor kerülnek elő. Ezek rontanak a könyv élvezetén. Itt-ott bakikat is fel lehet fedezni, egyes kijelentések súlyukat vesztik, szükségszerűen meghajolva a cselekmény előtt. Ezek nem tűnnek fel azonnal, sőt, lehet fel sem tűnnek, de ha rájuk találunk, kicsit visszavehet a könyv olvasás utáni értékéből.

Ennek ellenére, mindent összevetve ez egy jó és érdekes regény, egy remek ötlettel és logikusan felépített világgal, izgalmas cselekménnyel és több értelmezési lehetőséggel. Magyar viszonylatban mindenképpen kiemelkedő, érdemes elolvasni és várni az író által lebegtetett folytatást.

(Utóirat: véleményem szerint a borító elhibázott, mégpedig azért, mert rosszul pozicionálja a könyvet. Ha nem is gyökeres változtatással, de más színvilággal talán jobban passzolna az olvasóközönséghez. Sajnos azonban az utóbbi időszakban az Agave borítókoncepciója kezd az eddigiekhez képest más irányt venni.)

Hasonló, részletesebb írás a regényről (valamiért sokkal jobban leírja, amit én is gondolok a könyvről).