2015. március 22., vasárnap

Tavaszi olvasnivalók

Attól, hogy a blogon alig van írás, attól az élet nem áll meg, csak most kevesebb időm volt olvasni.


Kőrösitől eddig egyértelmű favorit a Romkert, de azért ez a könyv sem sikerült rosszul. Én az "ultimate családregény" címkével tudom illetni, ugyanis szinte minden tipikus, más magyar családregényekben is megjelenő sorsvariációt megkapunk a XX. századból - mindezt kicsit játékos elbeszélésben. Ez a játékosság volt ami igazából tetszett, illetve az orosz szál, annak szereplői ugyanis annyira élőek, emberiek, hogy nem tudsz nem együtt élni velük. A főszereplő, Luda karakterében megvan az a világszemlélet, amit te is el akarsz sajátítani, ahogyan te is szívesen tekintenél saját sorsodra. Ha nem is tökéletes regény - néha már unom a nagy magyar családregényeket - mindenképpen kellemes olvasmány.


Glukhovsky-t itthon is nagy kultusz övezi, a Metro regények szép bevételeket produkálnak, a közvetlen baráti körömből is két rajongóról tudok. Ez volt az első könyve, ami átütötte az ingerküszöbömet, és úgy álltam neki, hogy hajlandó vagyok megbocsátani neki, ha nem igazi, keményvonalas zsáner-sci-fi, de mond érdekes dolgokat és jól van megírva. Nos, egyrészt ez zsánerregény, legalább is teljesen úgy működik, másrészt ez egy rosszul megírt zsánerregény. Nem is akarok erre több szót fecsérelni, régen tudtam már ilyen egyenesen, jól megfoghatóan leírni, miért rossz szerintem egy regény. Az egyik szerkesztő szerint olyan olvasni a kritikát, mint "végignézni egy balesetet". Én meg azt hiszem Glukhovsky-t hanyagolom.


Nem voltam nagy bizalommal a könyv felé, tartottam tőle, hogy majd kapom a nagy üres szentenciákat, hogy milyenek is ezek a mai fiatalok, Aztán az első harminc oldal után sutba dobtam az előítéleteimet - igen, nekem is vannak, előítéletesen kezdek el olvasni minden könyvet. Aztán ha jó egy könyv akkor képes az előítéleteimet felülírni. Na, Totth Benedek könyvének sikerült. Nem mondom, hogy nem lehetett volna egy sokkal jobb regény - nem bántam volna, ha jobban belemászunk a főhősök lelkivilágába, kicsit árnyaltabbak a cselekedeteik mozgatórugói, és néhol nem éreztem volna megalapozatlannak az eseményeket -, viszont a stílus és a miliő telitalálat. A szöveg viszi magával az embert, komolyan, régen olvastam már ennyire jól olvasható szöveget, ami ráadásul minden erőlködés nélkül képes összehozni az irodalmi nyelvet a beszélt köznyelvvel, annak minden trágárságával, szlengjével és fordulatával. A főszereplő srácok mondatairól nem az jutott eszembe, mint általában az ilyen könyveknél, hogy a szerző csak maximum a BKV-n kapott el pár töredékes beszélgetést. Ez pedig már külön jó pont. Ráadásul végre elszakadtunk a budapesti nagyvárostól és az idealizált vidék képétől, és megkaptuk a vidéki magyar várost olyannak, amilyen: kopott, szürke, unalmas. Olyan hely, ahol nem feltétlenül öröm fiatalnak lenni - persze sok ilyen hely van sajnos ma Magyarországon -, de mégis sokan itt kénytelenek élni. Látszik, hogy az íróra mekkora hatást gyakorolt Palahniuk és Brett Easton Ellis, ami nem baj, csak valahogy a stílus sikeresen elterelte a figyelmet a könyv többi részéről. Mindenesetre meglepődtem, mennyire tetszett a könyv még így is, szóval a szerző második kötetére is vevő vagyok.

2015. március 15., vasárnap

Istenemberek

A szovjet sci-fi általában nagyon csúnyán öregszik. Ennek több oka is van: egyrészt a stílus, amit a szerzők (és a fordítók) adtak a regényeknek az évek alatt egyre messzebb került a hétköznapi beszédtől - ezzel párhuzamosan pedig a szórakoztató művek nyelvezetétől -, másodszor pedig sok, különösen az ötvenes-hatvanas években írt könyv hajlamos a technikai zsargonnak azt a fajtáját használni, ami harminc-negyven év alatt már idejétmúlttá vált. Mindehhez pedig hozzájön az a gyakran direktben, külső nyomásra (?) vállalt optimista, idealista jövőkép, ahol a (szovjet/kommunista) ember meghódítja a Kozmoszt, barátságba kerül a különféle idegen lényekkel, melyeket gyakran ő maga segít egy jobb és erkölcsösebb civilizáció eléréséhez. Ez a három komponens napjainkra, amikor a realizmus még a teljesen elrugaszkodott űroperába is könyörtelenül betolta koszos csizmáját, megmosolyogtatóvá vált. Nagyon kevés az a kivétel, ami manapság is élvezetes tud lenni, még ha a fenti hibákat fel is vonultatja. Szergej Sznyegov trilógiája - a három regény a Galaktikus felderítés (1966), Behatolás a Perseusba (1968) és A fordított idő gyűrűje (1978) -, amit együttesen Istenemberek (Люди как боги) címen adtak ki pont ilyen.

A kétkötetes magyar kiadás Ámon László borítóival
A történet kezdete a XXVI. században indul, a Földön, ahol a fiatal Eli és barátai hosszú útra indulnak az Ohrára, az emberiség mesterséges bolygójára, ahol a csillagvilág különféle lényeinek követei élnek. Az utazás nem titkolt célja, hogy többet megtudjanak egy eddig még nem ismert faj, az emberekre nagyon hasonlító galaktok civilizációjáról, és évezredekkel ezelőtti háborújukról, amit a csak pusztítónak nevezett idegenek ellen vívtak. Eli és társai hamarosan egy hatalmas űrhajón, a Téremésztőn elindulnak a Perseus felé, hogy segítsenek a galaktoknak pusztítók elleni ősi háborújukban.

Röviden ez a premisszája az Istenembereknek, de ha azt mondom, hogy mindez csupán az első kötetben történik, akkor talán világossá válik, hogy Sznyegov nagyon is mozgalmas trilógiát írt meg. A jövőbeli Föld, az újdonsült úrhajók, a Plútó mesterséges világa, az Ohra, a különféle idegen lények, majd a Perseus csillagvilágának és az emberek és pusztítók találkozásának története után, a harmadik kötetben a szerző még messzebbre viszi hőseit, egészen a Galaktika magjába. És mindeközben Sznyegov nagyon sokat elmélkedik az ember szerepéről a világegyetemben, arról, mi lehet a célja, hogyan kell és érdemes viszonyulnia más fajokhoz, ezen keresztül pedig önmagához. Elsőre ez a történet is lehetne egy száraz, idealista szovjet förmedvény, ahol a rendíthetetlen hősök szembeszállnak minden nehézséggel, amit a világűr eléjük vet, és nemes küzdelmükben végül elviszik a szebb jövőt a sokat szenvedett és/vagy primitív fajoknak. Félreértés ne essék, ez is benne van a trilógiában, de az író szerencsére képes elrugaszkodni a szovjet sci-fi realizmusától, szabadjára engedi a fantáziáját és kész kalandok egész sokaságát beletölteni a művébe. A trilógia pedig pontosan akkor működik a legjobban, amikor ezeket a szerző meglépi.

Valószínű, ha tizenévesen olvasom ezt a könyvet, akkor imádtam volna. Ez a jövő ugyanis amellett, hogy ismerős más orosz művekből, mégis izgalmas és színes. Az idegen lények mind érdekesek, az író élénk fantáziájának termékei, legyenek azok a Vega kígyólényei, a pusztítók vagy a Galaxis magjának furcsa teremtményei. Nem érezni azt, hogy ezek a lények csak zöldre festett emberek, még akkor sem, ha sokszor a beszédmódjuk és gondolkodásuk emberi sémákat követ. A Téremésztő csillaghajó útja, majd az újabb expedíciók eseményei érdekesek, ráadásul Sznyegov pár igencsak remek elemmel gazdagítja a történetet, mint a mesterségesen megalkotott sárkányok, pegazusok, vagy a harmadik kötet intelligens kutyája. A pusztítók félig gépi lények által benépesített birodalmához hasonlóval én még nem találkoztam szovjet sci-fiben, sőt, az egész trilógia nagyon egyedi világot vonultat fel. Nem csoda, ha hazájában közkedvelt alkotás és Magyarországon is sokak kedvencévé vált. Igazi kalandos űropera.

Azonban mégsem voltam képes maradéktalanul szeretni a trilógiát. Először is a szovjet sci-fi felvázolt hibái sokszor itt is jelen vannak. Az optimizmus még nem olyan erős, vagy legalább is nem annyira megalapozatlan, hiszen a szereplők és főleg Eli részletesen végiggondolja a felmerülő erkölcsi kérdéseket. Ráadásul az író okosan alkot belső ellenzéket is, hogy ütköztethesse a gondolatokat. De ahogyan a pusztítók elképzeléseinek megcáfolásánál, úgy itt is és mindenhol, ahol két ellentétes nézet ütközik össze, ha jobban megvizsgáljuk ezeket a "más gondolatokat", láthatjuk, hogy sokszor hézagosak, nem végiggondoltak, csak arra valók, hogy legyen minek ellentmondani. A harmadik kötetben éreztem ennek az átgondoltságnak a hiányát, ahol a Perseusban történtek után húsz év telt el, és a változások sokszor nem hatnak életszerűnek. Persze ezt Sznyegov is láthatta, mert itt-ott igyekezett érzékeltetni, hogy nem minden zökkenőmentes - néhol még apró konfliktust is épített erre -, de attól még mindig túlságosan idealistaként vitte véghez a dolgokat.

Egy japán borító
Emellett sokkal jobban zavart a tudományos vagy annak szánt eszmefuttatások hada. Már az első két kötetben is vannak a mai fülnek furcsán hangzó monológok és tudományos hipotézisek, de ezeket még elnézi az ember a cselekmény sodrában - ráadásul Sznyegov nem fél egy-két fontos szereplőt megölni, ami a fenti optimista világot komorabbá, ezáltal izgalmasabbá teszi -, de a harmadik regényben ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Ez egyébként is jobban elkülönül a másik két regénytől, azok egy történetet mondanak el, míg ez egy másikat. Kezdetben sokkal jobban is érdekelt, mint a korábbiak, mert a komor felütés és a minden eddiginél nagyobb kihívás, valamint a korábban megszokott világképtől való elrugaszkodás újszerűséget adott az egésznek. A történet felétől azonban egyre vontatottabbá válnak az események, a szereplők sokszor oldalakon keresztül csak elmélkednek, Eli sokkal többet vívódik, gyakran a mai olvasó számára kifejezetten céltalanul. És amikor leül a cselekmény akkor hirtelen ránk zúdul a kínos tudományos szöveg és a szereplők avitt beszéde. Különösen Romero vállaltan régies beszédmódja az, amivel ki lehetett kergetni a világból, az ő cikornyás körmondatai ma már parodisztikusak, még akkor is, ha sokszor maga a narrátor - Eli - is kifejti azt nézetét, hogy ez már neki is túlzás. Afölött már nem is érdemes elidőzni, hogy Elin és néhány mellékszereplőn kívül az összes karakter ugyanolyan, beszédmódjuk ugyanaz, mint ami a fő narrációé - ezt ugyanis az ember hajlamos elnézni egy negyven-ötven éves regénynek. Azonban be kell vallanom, hogy amikor az író a szereplők közti ellentéteket igyekszik használni, hogy előre mozdítsa a cselekményt, akkor azok működnek, az ellentétek megalapozottnak hatnak, még ha mai szemmel túl mesterkéltnek is tűnnek a szereplők egyes cselekedetei.

Ennek ellenére mégis azt mondom, az Istenemberek a szovjet-orosz sci-fi egyik legérdekesebb műve, és bizonyos szempontból a legjobb is. Hiszen ha végiggondolom az általam olvasott orosz sci-fiket - Jefremov, Bulicsov, Sztrugackij, Kagarlackij és még sorolhatnánk -, akkor nem igazán találok ehhez foghatóan grandiózus, izgalmas, akciódús és színes történetet. Rengeteg apró és hatalmas ötlet, Big Dumb Objectek - amik a mai űropera kihagyhatatlan elemei -, egyedi és furcsa idegen világok és lények vonulnak végig a több, mint ezer oldalon. Ráadásul itt a címmel ellentétben az ember nem válik istenné. Igen, képes hallatlan dolgokat véghezvinni, bolygókat elpusztítani, teremtene, életet létrehozni, legyűrni a fizikai világ törvényeit, felhasználni a teret és az időt, ennek ellenére mégis megmarad embernek - persze szovjet mércével mérve. Embernek, aki esendő, nem mindenható, aki sokszor vívódik, szeret, gyűlöl, de ha kell, képes a jóra, az önfeláldozásra, a segítségnyújtásra. Valóban humanista könyvről van szó, ahol a humanizmus kiterjed minden érző élőlényre. A szenvedés, ahogyan a főhős mondja, nem gyengül a fizikai távolsággal, és egy érző lényt ugyanúgy bánt egy másik érző lény fájdalma, mint a sajátja. Persze nem olyan elemi erejű itt a humanizmus, mint Sztrugackijék könyveiben, de innen, a szabad világból szemlélve nem kell szégyenkeznie Sznyegovnak sem. Minden hibája ellenére ez egy jó történet, amit ha meg is rágott az idő vasfoga, még mindig nyújthat kellemes szórakozást az olvasóknak.