Istenemberek

A szovjet sci-fi általában nagyon csúnyán öregszik. Ennek több oka is van: egyrészt a stílus, amit a szerzők (és a fordítók) adtak a regényeknek az évek alatt egyre messzebb került a hétköznapi beszédtől - ezzel párhuzamosan pedig a szórakoztató művek nyelvezetétől -, másodszor pedig sok, különösen az ötvenes-hatvanas években írt könyv hajlamos a technikai zsargonnak azt a fajtáját használni, ami harminc-negyven év alatt már idejétmúlttá vált. Mindehhez pedig hozzájön az a gyakran direktben, külső nyomásra (?) vállalt optimista, idealista jövőkép, ahol a (szovjet/kommunista) ember meghódítja a Kozmoszt, barátságba kerül a különféle idegen lényekkel, melyeket gyakran ő maga segít egy jobb és erkölcsösebb civilizáció eléréséhez. Ez a három komponens napjainkra, amikor a realizmus még a teljesen elrugaszkodott űroperába is könyörtelenül betolta koszos csizmáját, megmosolyogtatóvá vált. Nagyon kevés az a kivétel, ami manapság is élvezetes tud lenni, még ha a fenti hibákat fel is vonultatja. Szergej Sznyegov trilógiája - a három regény a Galaktikus felderítés (1966), Behatolás a Perseusba (1968) és A fordított idő gyűrűje (1978) -, amit együttesen Istenemberek (Люди как боги) címen adtak ki pont ilyen.

A kétkötetes magyar kiadás Ámon László borítóival

A történet kezdete a XXVI. században indul, a Földön, ahol a fiatal Eli és barátai hosszú útra indulnak az Ohrára, az emberiség mesterséges bolygójára, ahol a csillagvilág különféle lényeinek követei élnek. Az utazás nem titkolt célja, hogy többet megtudjanak egy eddig még nem ismert faj, az emberekre nagyon hasonlító galaktok civilizációjáról, és évezredekkel ezelőtti háborújukról, amit a csak pusztítónak nevezett idegenek ellen vívtak. Eli és társai hamarosan egy hatalmas űrhajón, a Téremésztőn elindulnak a Perseus felé, hogy segítsenek a galaktoknak pusztítók elleni ősi háborújukban.

Röviden ez a premisszája az Istenembereknek, de ha azt mondom, hogy mindez csupán az első kötetben történik, akkor talán világossá válik, hogy Sznyegov nagyon is mozgalmas trilógiát írt meg. A jövőbeli Föld, az újdonsült úrhajók, a Plútó mesterséges világa, az Ohra, a különféle idegen lények, majd a Perseus csillagvilágának és az emberek és pusztítók találkozásának története után, a harmadik kötetben a szerző még messzebbre viszi hőseit, egészen a Galaktika magjába. És mindeközben Sznyegov nagyon sokat elmélkedik az ember szerepéről a világegyetemben, arról, mi lehet a célja, hogyan kell és érdemes viszonyulnia más fajokhoz, ezen keresztül pedig önmagához. Elsőre ez a történet is lehetne egy száraz, idealista szovjet förmedvény, ahol a rendíthetetlen hősök szembeszállnak minden nehézséggel, amit a világűr eléjük vet, és nemes küzdelmükben végül elviszik a szebb jövőt a sokat szenvedett és/vagy primitív fajoknak. Félreértés ne essék, ez is benne van a trilógiában, de az író szerencsére képes elrugaszkodni a szovjet sci-fi realizmusától, szabadjára engedi a fantáziáját és kész kalandok egész sokaságát beletölteni a művébe. A trilógia pedig pontosan akkor működik a legjobban, amikor ezeket a szerző meglépi.

Valószínű, ha tizenévesen olvasom ezt a könyvet, akkor imádtam volna. Ez a jövő ugyanis amellett, hogy ismerős más orosz művekből, mégis izgalmas és színes. Az idegen lények mind érdekesek, az író élénk fantáziájának termékei, legyenek azok a Vega kígyólényei, a pusztítók vagy a Galaxis magjának furcsa teremtményei. Nem érezni azt, hogy ezek a lények csak zöldre festett emberek, még akkor sem, ha sokszor a beszédmódjuk és gondolkodásuk emberi sémákat követ. A Téremésztő csillaghajó útja, majd az újabb expedíciók eseményei érdekesek, ráadásul Sznyegov pár igencsak remek elemmel gazdagítja a történetet, mint a mesterségesen megalkotott sárkányok, pegazusok, vagy a harmadik kötet intelligens kutyája. A pusztítók félig gépi lények által benépesített birodalmához hasonlóval én még nem találkoztam szovjet sci-fiben, sőt, az egész trilógia nagyon egyedi világot vonultat fel. Nem csoda, ha hazájában közkedvelt alkotás és Magyarországon is sokak kedvencévé vált. Igazi kalandos űropera.

Azonban mégsem voltam képes maradéktalanul szeretni a trilógiát. Először is a szovjet sci-fi felvázolt hibái sokszor itt is jelen vannak. Az optimizmus még nem olyan erős, vagy legalább is nem annyira megalapozatlan, hiszen a szereplők és főleg Eli részletesen végiggondolja a felmerülő erkölcsi kérdéseket. Ráadásul az író okosan alkot belső ellenzéket is, hogy ütköztethesse a gondolatokat. De ahogyan a pusztítók elképzeléseinek megcáfolásánál, úgy itt is és mindenhol, ahol két ellentétes nézet ütközik össze, ha jobban megvizsgáljuk ezeket a "más gondolatokat", láthatjuk, hogy sokszor hézagosak, nem végiggondoltak, csak arra valók, hogy legyen minek ellentmondani. A harmadik kötetben éreztem ennek az átgondoltságnak a hiányát, ahol a Perseusban történtek után húsz év telt el, és a változások sokszor nem hatnak életszerűnek. Persze ezt Sznyegov is láthatta, mert itt-ott igyekezett érzékeltetni, hogy nem minden zökkenőmentes - néhol még apró konfliktust is épített erre -, de attól még mindig túlságosan idealistaként vitte véghez a dolgokat.

Egy japán borító

Emellett sokkal jobban zavart a tudományos vagy annak szánt eszmefuttatások hada. Már az első két kötetben is vannak a mai fülnek furcsán hangzó monológok és tudományos hipotézisek, de ezeket még elnézi az ember a cselekmény sodrában - ráadásul Sznyegov nem fél egy-két fontos szereplőt megölni, ami a fenti optimista világot komorabbá, ezáltal izgalmasabbá teszi -, de a harmadik regényben ezt már nem lehet szó nélkül hagyni. Ez egyébként is jobban elkülönül a másik két regénytől, azok egy történetet mondanak el, míg ez egy másikat. Kezdetben sokkal jobban is érdekelt, mint a korábbiak, mert a komor felütés és a minden eddiginél nagyobb kihívás, valamint a korábban megszokott világképtől való elrugaszkodás újszerűséget adott az egésznek. A történet felétől azonban egyre vontatottabbá válnak az események, a szereplők sokszor oldalakon keresztül csak elmélkednek, Eli sokkal többet vívódik, gyakran a mai olvasó számára kifejezetten céltalanul. És amikor leül a cselekmény akkor hirtelen ránk zúdul a kínos tudományos szöveg és a szereplők avitt beszéde. Különösen Romero vállaltan régies beszédmódja az, amivel ki lehetett kergetni a világból, az ő cikornyás körmondatai ma már parodisztikusak, még akkor is, ha sokszor maga a narrátor - Eli - is kifejti azt nézetét, hogy ez már neki is túlzás. Afölött már nem is érdemes elidőzni, hogy Elin és néhány mellékszereplőn kívül az összes karakter ugyanolyan, beszédmódjuk ugyanaz, mint ami a fő narrációé - ezt ugyanis az ember hajlamos elnézni egy negyven-ötven éves regénynek. Azonban be kell vallanom, hogy amikor az író a szereplők közti ellentéteket igyekszik használni, hogy előre mozdítsa a cselekményt, akkor azok működnek, az ellentétek megalapozottnak hatnak, még ha mai szemmel túl mesterkéltnek is tűnnek a szereplők egyes cselekedetei.

Ennek ellenére mégis azt mondom, az Istenemberek a szovjet-orosz sci-fi egyik legérdekesebb műve, és bizonyos szempontból a legjobb is. Hiszen ha végiggondolom az általam olvasott orosz sci-fiket - Jefremov, Bulicsov, Sztrugackij, Kagarlackij és még sorolhatnánk -, akkor nem igazán találok ehhez foghatóan grandiózus, izgalmas, akciódús és színes történetet. Rengeteg apró és hatalmas ötlet, Big Dumb Objectek - amik a mai űropera kihagyhatatlan elemei -, egyedi és furcsa idegen világok és lények vonulnak végig a több, mint ezer oldalon. Ráadásul itt a címmel ellentétben az ember nem válik istenné. Igen, képes hallatlan dolgokat véghezvinni, bolygókat elpusztítani, teremtene, életet létrehozni, legyűrni a fizikai világ törvényeit, felhasználni a teret és az időt, ennek ellenére mégis megmarad embernek - persze szovjet mércével mérve. Embernek, aki esendő, nem mindenható, aki sokszor vívódik, szeret, gyűlöl, de ha kell, képes a jóra, az önfeláldozásra, a segítségnyújtásra. Valóban humanista könyvről van szó, ahol a humanizmus kiterjed minden érző élőlényre. A szenvedés, ahogyan a főhős mondja, nem gyengül a fizikai távolsággal, és egy érző lényt ugyanúgy bánt egy másik érző lény fájdalma, mint a sajátja. Persze nem olyan elemi erejű itt a humanizmus, mint Sztrugackijék könyveiben, de innen, a szabad világból szemlélve nem kell szégyenkeznie Sznyegovnak sem. Minden hibája ellenére ez egy jó történet, amit ha meg is rágott az idő vasfoga, még mindig nyújthat kellemes szórakozást az olvasóknak.