Pandóra csillaga

Az egészet ott kell kezdenem, hogy 2012 nagyon erős év volt számomra science fiction regények terén. Pontosabban a második fele, amikor is gyakorlatilag a képembe robbant a new space opera a maga lélegzetelállítóan érdekes, eleven és a bennem élő, a sci-fit imádó, űrhajókkal és idegen bolygókkal teli fantáziájú gyereket magával ragadó ötleteivel. Alastair Reynolds két regénye, a Tűz lobban a mélyben Vernor Vinge-től, és Peter F. Hamilton könyve, A földre hullt sárkány. Ugyan előbbiek sokkal grandiózusabbak, és később többször is hivatkoztam rájuk, mégis, Hamilton regénye valahol sokrétűbb és szimpatikusabb is számomra, ráadásul nagyon meg is lepett olvasás közben. Azóta várom, hogy Hamiltont felfedezze újra a hazai könyvkiadás, és amikor egy éve megtudtam, hogy a Delta Vision ki akarja adni a Pandóra csillagát (Pandora's Star) és közvetlen folytatását, a Júdás elszabadult (Judas Unchained), mindenhol ezt tekintettem az év legfontosabb sci-fi megjelenésének. Aztán végül hosszú várakozás után a kezembe vehettem a 2004-es könyvet (két kötetben), és bár nagyon sokáig kételkedtem, mégis végül azzal az érzéssel tettem le a könyvet, hogy rögtön belekezdenék a folytatásba.

2050-ben a NASA első Mars-expedíciója hosszú utazás után landol a vörös bolygón. Wilson Kime élete csúcspontját éli át pilótaként, legalább is egészen addig így gondolja, amíg egy házilag barkácsolt űrruhában le nem inti az űrhajójukból kiszálló asztronautákat Nigel Sheldon, egy fizikus, aki barátjával, Ozzie Isaacsszel épp az előbb nyitott féregjáratot a Földről a Marsra. Ezután ugrik a történet, és 2380-ban vesszük fel ismét a fonalat. Ekkor a Csillagközi Nemzetközösség keretein belül az emberek már több mint száz világon élnek, amiket a féregjáratok segítségével, szisztematikusan gyarmatosítottak. A bolygókat hatalmas vasúti hálózat szövi be, melyek a világokat összekötő kapukon keresztül biztosítják a faj lüktető életmódját. Az olyan új felfedezéseknek hála, mint a személyiség adattárolóba mentése és a kvázi örök életet biztosító megfiatalító kezelések, a társadalmat nagy fokú stabilitás jellemzi, csupán néhány elszigetelt esetben kell katonai erőt bevetni. A hatalmas vállalatok, planetáris és csillagközi dinasztiák, köztük pedig talán a legnagyobb, a féreglyuk-technológia monopóliumával rendelkező Térhajlítású Űrközlekedési Vállalat irányítja a Nemzetközösséget. Béke és nyugalom jellemzi az átlagemberek életét.

Egy jelentéktelen bolygón azonban egy csillagász megdöbbentő felfedezést tesz. A Nemzetközösség kutatói eddig is tudták, hogy egy több, mint ezer fényévnyire, a féregjáratok hatósugarán túl lévő kettőscsillag tagjait valami különös idegen burok vett körbe. Azonban senki sem gondolta, hogy a beburkolás nem éveket, hanem pillanatokat vett igénybe. Az emberiség vezetői felbolydulnak: valami van odakint, ami mérhetetlen hatalommal bír, és valamiért egész csillagrendszereket szigetel el. A Dyson Alfa és Béta fajai magukat szigetelték el? Vagy valaki más zárt be valamit? Akármiért is történt, egy bizonyos, veszély leselkedik az űr eddig fel nem térképezett részében. Ugyan az emberiség már találkozott idegenekkel, mint a sok világon jelen lévő szilfenek vagy a hatalmas , több fajnak otthonául szolgáló űrhajóval, a Mennyei Angyallal, de ezek csupán minimális hatást gyakorolnak a Nemzetközösség életére. Az emberek úgy döntenek, űrhajót építenek és a féregjárat-technológia segítségével elmennek a Dyson Ikrekhez, kideríteni, ki és miért hozta létre a két burkot. Wilson Kime-nak most újfent lehetősége nyílik arra, hogy átélje az igazi felfedezés élményét és dicsőségét, mint a Második Esély nevű hajó kapitánya.

Azonban a Nemzetközösségen belül sokan nem akarják, hogy az űrhajó elinduljon. A magukat az Emberi Öntudat Őrzőinek nevező terrorista szervezet meg van győződve, hogy egy idegen lény, a Csillagutazó, beépült a Nemzetközösségbe, és végső célját, az emberiség elpusztítását a Második Eséllyel akarja elérni. És bár a legendás nyomozó, Paula Myo már évtizedek óta a nyomukban van, félő, hogy sikerrel járnak az expedíció megakadályozását illetően.

Ahogyan az a hosszú történetismertetésből is látszik, ez egy grandiózus, több nagyobb és apróbb összetevőből felépülő világ, ahol a szerző több tucatnyi szereplőt mozgat. A fent leírt történet csupán a főbb vonala a regénynek, emellett még több kiegészítő szál is van, és ezek mindegyike valamit hozzátesz az egész képhez. A legfontosabb dolog éppen ez a könyvvel kapcsolatban: ez egy 1150 oldalas írás, ami ráadásul valójában csak egy fél regény, a folytatással lesz teljes a történet (mint a Hyperion és a Hyperion bukása esetében, azzal a különbséggel, hogy a Pandóra csillaga egymaga hosszabb, mint Simmons két Hyperionja együtt). És igazából a méret minden felmerülő főbb negatívum oka. Hamilton szeret lassan építkezni, ez már A földre hullt sárkánynál is látszott, ám amíg az egy 700 oldalas katonai sci-fi, addig ebben a regényben 700 oldalig nem sok igazán erős fordulat történik. A több szál és több szereplő bemutatása, elmélyítése, kapcsolataik felvázolása, a Nemzetközösség világának, bolygóinak lefestése akarva-akaratlanul hihetetlen méretűvé duzzasztják a könyvet. Ráadásul az én ízlésemnek néhol már sok volt a leírás, a különböző planéták és a nemzetközösségi élet jellemzőinek bemutatása nem igényelt feltétlenül ennyit, ahogyan némelyik szál is sokkal hosszabb, mint amit a szerepük indokol - még akkor is, ha azok is a könyv végére érdekessé válnak, az egyikről ráadásul sejteni, hogy igazán a folytatásban lesz szerepe. Egy ekkora könyvnél az ember óhatatlanul elfelejti, mit olvasott öt-hat-hétszáz oldallal korábban. És az rendben van, hogy ha elfelejtettük, akkor az nem is volt igazán releváns információ, de néha a meglepetés azért ért, mert eszembe jutott, hogy egyik vagy másik szereplővel már találkoztunk - 300 oldallal korábban.

A részletességnek persze nem csak negatív oldala van. Hamilton nagyon sok időt szentel arra, hogy bemutassa, hogyan is néz ki ez a XXIV. század, hogyan működik a gazdaság, a társadalom, milyen az az életforma, ahol az ember számos életciklust tud maga mögött, vagy éppen hogyan is működik a bűnüldözés. Mindezeknek köszönhetően egy hihetetlenül grandiózus képet kapunk a jövőről, annak miriádnyi aspektusáról, olyan szintű realista ábrázolásmóddal, amivel a csili-vili űrhajós sci-fikhez szokott olvasó ritkán fut össze egy űroperában (mert attól, hogy mindenki féregjáratokon utazik, a történet a regény végére igazi űrhajós science fictionné válik). És ami a legfurcsább, egy idő után azon veszi észre magát az ember, hogy rendben, sok mindent megtudtunk a világról, de azok az elemek is érdekelnének bennünket, amikre csak egy-két elejtett utalás jutott (ugyanis azoknak tényleg semmi szerepük nincsen). Az író így is talán az összes aspektusát, következményét, lehetőségét megmutatja egy ilyen jellegű jövőnek, a lehetséges társadalmi kísérletektől kezdve az élvhajhász életmód legszélsőségesebb változatáig.

Jim Burns

Persze az ember egy idő után ráun a nagy világbemutatásra, erre már fentebb kitértem. A sztori néha észveszejtően lassan cammog előre, és hiába lesz később jelentősége egy-egy szálnak, kezdetben ezt nem érezzük. De amikor az űrhajósok végre a könyv felénél eljutnak a beburkolt csillagokhoz, ott átkapcsol a történet. Nem mondom, hogy felpörögnek az események, de onnantól kezdve exponenciálisan megnő a 100 oldalra jutó fordulatok száma, a megdöbbentő összefüggések felbukkanása és úgy egészében az az érzés, amikor az ember szinte fizikailag ugrik egyet a meglepetéstől. Hamilton itt - gyakorlatilag a magyar kiadás második kötetében - mutatja meg igazán, mire is képes. A feszültség némelyik jelenetben fizikailag tapinthatóvá válik, aztán amikor kiderül, mi is van a burok alatt, ott az író elengedheti a fantáziáját, és azt is beszippantja a könyv, aki unta az azt megelőző közel 700 oldalt. Sajnos el kell ismerni, hogy egy 200 oldalas könyvnél nem baj, ha a fele csak felvezetés, de egy 1200 oldalasnál már igen. Viszont ez most nagyon rosszul fog hangzani: én valahol az utolsó 400 oldal miatt meg tudok bocsátani. Ugyanis a könyv végére viszont már tényleg teljesen felpörögnek az események, az eddig unalmas szálak is érdekesekké válnak, a nyugodt, optimista jövőképbe Hamilton szinte örömmel tolja bele a konfliktust, és a szemünk láttára következik be a kataklizma. Az ember elkezd izgulni, szorítani a szereplőknek, elkezdi falni az oldalakat, érdeklődve olvassa, mi történik a különféle szereplőkkel. Aztán amikor óhatatlanul eljutunk az utolsó oldalhoz, azonnal nyúlnánk a folytatásért.

Viszont bármennyire is érdekes lesz a regény a végére, bármennyire is grandiózus a világa, bármennyire is csigázzák fel az embert a konfliktusok, ezt a könyvet minden erénye ellenére sem tudom áhítattal forgatni. Egyszerűen attól, hogy egy nagyon egyedi sci-fi univerzumot épít fel és csavar rengeteget a sztorin - és igen, megemelem a kalapom, egyes húzásai tényleg briliánsak -, még nem tudok elfeledkezni a stílus egyszerűségéről. Itt nem fogunk frappáns, idézhető mondatokkal találkozni, vagy mély filozófiai eszmefuttatásokba botlani. Karakterdrámát se nagyon várjunk, a szereplők mindegyike rendelkezik jellegzetes stílusjegyekkel, és nem mondanám őket sablonosnak - ha kétdimenziósnak is tűnnek, azért még el kell ismerni, hogy ezek elég érdekes dimenziók -, de ennyi karakter esetében óhatatlan, hogy csak néhányuk mozgatórugóiba nyerhetünk bepillantást. Az olyan karakterek, mint a terrorista Elvin, Ozzie vagy Kime, kiemelkednek a másodlagosan érdekes szereplők közül (Nigel Sheldon, Oscar vagy éppen Melanie, aki egy idegesítő és jelentéktelen mellékalakból válik nagyon fontossá, ezzel indokolva az első kötet unalmát kicsit oldó nyomozós vonal meglétét). De a két legérdekesebb figura a két nagy ellenlábas, Paula Myo nyomozó és Bradley Johansson, az Őrzők vezetője. Paula a maga szociális és érzelmi kirekesztettségével együtt is az egész könyv legérdekfeszítőbb alakja, ő az, aki szemmel láthatóan a legkompetensebb, legaktívabb, egy igazi kulcsfigura. Johansson pedig egy, a háttérben manipuláló kultuszvezér, akiről azonban a könyv előrehaladtával egyre többet tudunk meg, míg a végére az olvasóban teljesen megkérdőjeleződik az, amit eddig gondolt róla.

Végeredményben viszont elég nehéz úgy ítélkezni egy regény fölött, hogy gyakorlatilag csak a felét olvastam el. Annyi már látszik, hogy itt valami grandiózus dolog várható, hiszem sok központi kérdésre nem hogy választ nem kaptunk, de még utalást sem, viszont egyes elejtett momentumokból arra lehet következtetni, hogy itt bizony még sok meglepetés fog várni bennünket. Ráadásul azért is nehéz helyzetben vagyok, mert szívem szerint azt mondanám, csak akkor kezdjen bele az ember az olvasásba, ha utána - esetleg egy szusszanásnyi szünet beiktatásával - neki tud állni a folytatásnak. Viszont azt is ki kell emelnem, hogy Hamilton magyarországi kiadása miatt mindenkit arra kapacitálok, hogy ha teheti, vegye meg a könyvet - persze csak ha érdekli a történet, remélem, nem fog benne csalódni -, ezzel is támogatva a jövőbeli más művek kiadását. A Pandóra csillaga esetében azt minden hezitálás nélkül elmondhatom, hogy ez egy monumentális sci-fi, igazi, jól megírt new space opera, ahol a realista világalkotás és a sziporkázó, néha teljesen egyedi ötletek jól kiegészítik egymást. Hatalmas kő gördült le a szívemről, hogy nem kellett csalódnom Peter F. Hamiltonban, ugyanis a kezdeti (még ha ez a kezdet a regény feléig is tartott) kétségek és rossz szájíz ellenére, a kisebb döccenők mellett is valóban önfeledten tudtam élvezni az elém táruló képet és a történetet, aminek nagyon várom a befejezését.

Manchu képe a francia kiadáshoz