Solaris

Stanisław Lem egyike volt a legismertebb nem angolszász sci-fi szerzőknek, a Solarist (1961) pedig sokan - valószínűleg joggal - a legfontosabb művének tartják. Valószínűleg sokat segített a népszerűsítésében Andrej Tarkovszkij filmadaptációja, ami nem csak, mint science fiction, de mint lélektani film is fontos alkotás (nem csoda, ha amerikai remake is készült belőle). A regény és a két filmváltozat érdekes módon ugyanannak a történetnek három különböző aspektusát emeli ki, három különböző megközelítést alkalmaz. Most a regényről fogok csak beszélni, de ajánlom megtekintésre a filmváltozatokat is (még az újat is, minden hibája ellenére).

A történet kezdetén Kris Kelvin pszichológus megérkezik a Solaris Állomásra, ahol néhány tudós munkálkodik azon, hogy megértse, de legalább is tanulmányozza az idegen bolygót befedő, különös, élő óceánt. Kelvinnek hamar rá kell jönnie, hogy a tudósok között őrült állapotok uralkodnak, de ami a legkülönlegesebb, nemsokára neki is szembesülnie kell azzal, amit valószínűleg az óceán okozott. Vajon miről van szó? Az eddig kiismerhetetlen, gyakran a józan észnek ellentmondóan viselkedő óceánlény kapcsolatfelvételi próbálkozásáról? Vagy valami félresikerült kísérletről? Esetleg isteni büntetésről? Netán épp ellenkezőleg, lehetőségről, hogy az emberek rendbe hozzák régi hibájukat? Akármelyik is, Kelvinnek szembe kell néznie saját legmélyebb félelmével.

A könyv bár ötven éves, ez nem érződik rajta annyira, pontosabban a technikai részleteken az ember hajlamos átsiklani, ugyanis maga az alapfelvetés roppant érdekes, a prózája pedig nem is akar klasszikus értelemben vett sci-fiként viselkedni. Ugyanakkor mégis sci-fi regényről beszélünk, ami egy klasszikus toposzt próbál átértelmezni.

A regény két fő gondolatmenet mentén szerveződik. Az egyik a kapcsolatfelvétel örök témája, Az idegen óceánlény vizsgálata az emberiség legnagyobb kihívása, valami, amire már régóta vágynak. Ugyanakkor hamar rájönnek a kutatók, hogy szinte semmit sem képesek kihámozni a megfigyeléseikből és kísérleteikből, a külön tudományággá vált Solaris-kutatás - a szolarisztika - száz éve alatt ugyan hatalmas mennyiségű adat és hipotézis halmozódott fel, de tények tekintetében annál szegényesebbek az emberek. A könyv sok oldalon keresztül foglalkozik ezekkel a hipotézisekkel, a szolarisztika történetével, kutatóival, közben pedig bemutatja az óceán természetét, jellemzőit. Ezek a részek sokszor talán túl vontatottak, ugyanakkor érdekes gondolatokat tartalmaznak a tudomány fejlődéséről, jellegéről, mindenféle tudomány mivoltáról. Lem egy percig sem hagyja az olvasót reménykedni: meddő kísérlet bármilyen módon is vizsgálni az óceánt, és bár a könnyv végén nyitva hagyja a lehetőségét annak, hogy talán most változás következik ebben, az olvasó nem képes már feltétlenül reménykedni. A bukás, az igazi megismerhetetlen elfogadása a legnehezebb feladat mindenkinek. A Solaris ezért válik kulcsfontosságú regénnyé, mert a sci-fi klasszikus alapvetését, miszerint az univerzum megismerhető és a tudomány segítségével minden megmagyarázható, teljes mértékben megkérdőjelezi.

Ráadásul nem csak az univerzum megismerhetősége kerül mérlegre, hanem az elképzelés is, hogy az ember "meghódítja" a világegyetemet és a csillagokat. Ahogyan az amerikai határvidék mítosza áttevődött az űrbe a ponyvamagazinokban, úgy az idegen világok amolyan kicsit eltorzított, de lényegében antropomorf helyek lettek, az idegenek sem sokban különböznek azoktól a civilizációs formáktól, amiken az emberiség a történelem során átesett. Sok science fictionben az idegen, a más valami jellemző emberi felnagyítása, tükörként arra szolgál, hogy az emberiség tanulmányozhassa benne magát. A Solaris óceánja azonban minden, csak nem emberi. Lem ki is fejti, hogy az ember antropomorf szemlélete a legnagyobb gát, ám ennél is nagyobb az, hogy az ember számára megérthetetlenül idegen az egész bolygó. Ugyanakkor mégis talán az óceán az, ami a leginkább képes megmutatni az emberi lélek legmélyét. (Aminek az ötlete és bemutatása valóban egyedi és felejthetetlen.)

És éppen ez, a lélek legmélye a másik központi eleme Lem művének, vagyis Kelvin és Harey története. Tarkovszkij filmje erre fókuszál, és számomra ennek a történetnek ez sokkal fontosabb részének is tűnik. Azonban amíg a filmváltozatban minden egzisztenciális kérdés ennek a karakterdrámának a hatáskörében történik, addig a könyv kevesebbet foglalkozik vele, és egyetértve a kolleginával, hiába az ebből a szituációból fakadó - néhol valóban remek jelenetekben felvillantott - feszültség, az állandóan beékelődő tudományos fejtegetések megakasztják a történetnek ezt a szálát, és az olvasó elveszítheti érdeklődését. Amíg a filmváltozatban az egzisztenciális vonal fogott meg, addig a könyvnek inkább a korábban taglalt tudományfilozófiai vonala és a sci-fi alapötlet újraértelmezése fogott meg. Igazából itt Kelvin és Harey története csupán ürügy, sokkal jobban is ki lehetett volna használni a kettejük viszonyában rejlő drámát. Ritkán mondok ilyet, de lehetett volna hosszabb a könyv, hogy a felmerülő kérdéseke jobban kifejtse.

Emellett sajnos nekem is problémám volt a könyv végén hirtelen előkerülő vallásfilozófiával, amit annak tudok be ugyan, hogy a megismerés kudarca akarva-akaratlanul előhívja az emberből a metafizikai magyarázatokat - mert az emberi agynak valamilyen magyarázatot kell találnia az érthetetlen eseményekre. Azonban ezt a részt ennek ellenére is előkészítés nélkülinek éreztem.

Érdekes, hogy mikor évekkel ezelőtt olvastam a könyvet, megfogott, de nem tudtam megmondani, amíg újra nem olvastam, hogy mi volt az az aspektusa, ami nagyon tetszett. Újraolvasva megint érdekesnek találtam a felvetett kérdéseket, de talán a filmváltozat miatt is már sokkal jobban meglátom azt, amitől talán még jobb lehetne a könyv. Félreértés ne essék, a Solaris nagyon erős és nagyon fontos könyv, több gondolata is intelligens és továbbgondolásra érdemes. Csupán arról van szó, hogy kihasználatlanul maradtak bizonyos lehetőségei, amiket viszont Tarkovszkij a maga módján kihasznált.

(Lábjegyzet: Lem nem szerette a filmváltozatot, holott erre véleményem szerint semmi oka nem volt.)

Forrás