Az utolsó és első emberek

A science fictionnek, mint minden történelemmel rendelkező zsánernek, vannak megkerülhetetlen alapművei, amelyeket ugyan a korszak már régen meghaladott, mégis a tematikával foglalkozó emberek nem feledhetnek el. A sci-fi esetében az elévülés igen látványos, hiszen a minket körülvevő tudományos-technikai fejlődés következtében lehetetlen tökéletes jövőképet alkotni egy-egy sci-fiben, ezen felül pedig a "megálmodott" felfedezések, amelyek az adott mű megírásának idejére, annak tudományos eredményeire alapoznak, megmosolyogtatóvá válnak pár évtized múltán. Ráadásul minél távolabbra megyünk a múltba, annál valószínűbb, hogy ami akkor eredeti ötlet volt, az mára ócska toposszá silányult. Gondoljunk csak a Frankensteinre - vagy jelen regényre, az angol Olaf Stapledon 1930-as, Az utolsó és első emberek (Last and First Men) című munkájára. Mindkét könyv korában hihetetlenül előremutató, innovatív és delejes látomás volt, ami a későbbi generációk képzeletét ejtette rabul, a mai befogadó számára viszont talán már nehezen élvezhető.

A könyvre csak jobb híján használom a regény szót, maga a szerző is mint krónika hivatkozik művére, amit a kerettörténet szerint az elképzelhetetlenül távoli jövő egyik Utolsó Embere sugall az írónak, visszanyúlva az időben. A könyv a megírás idején veszi kezdetét, bemutatja Európa államainak, Oroszországnak, később Amerikának és Kínának a szembenállását, megannyi háborúját, majd az első Világállam létrejöttét és kultúráját, annak bukása után egy rövid felvirágzást, végül az Első Emberek pusztulását. A krónika szerint összesen tizenhét további emberfajta követte a mi civilizációnkat, mindegyik más és más, de alapvető jellegeik sokszor hasonlóak voltak. Kezdetben a természetes evolúció útján alakultak ki (miután háborúk vagy betegségek kipusztították elődjeiket), később azonban tudatos tervezés - ma génmanipulációnak neveznék, a könyv fajnemesítés néven emlegeti - segítségével hozták létre őket. Voltak olyan emberek, akik átélték a háborút a Mars-lakókkal, megint másoknak el kellett hagyniuk a Földet, ami egy szerencsétlen esemény során elpusztult. Az ember megküzdött a Vénusszal és lakóival, valamennyire sikeresen át is formálta azt, majd onnan is menekülnie kellett, míg végül a Neptunuszon telepedett meg. Itt töltötte pályafutásának második felét, hol a vadság, hol a civilizáltság keretei közt, több emberformát is létrehozva. Végül az utolsó három emberfaj megteremtett egy hatalmas, érett kultúrát, melynek igazi nagyságát az Utolsó Emberek teljesítették ki. Ám sajnos nyilvánvalóvá vált számukra, hogy a világegyetem sokkal kegyetlenebb annál, sem hogy kiélvezhessék és tovább fejleszthessék nagyszerű életformájukat.

Mindenképpen el kell ismerni, hogy Stapledon hihetetlenül impozáns munkát alkotott könyvével. Legyenek a különféle elgondolások mai szemmel nézve bármennyire is idejét múltak, naivak vagy spekulatívak, mégis látnunk kell, hogy a maga idejében sok elképzelése forradalminak, lenyűgözőnek számított - sőt, egyes elemek még ma is erősek és érdekesek. Mint könyv sajnos a mű nem éppen olvasóbarát. Se a szerkezet, se a nyelvezet nem segíti elő, hogy a néhol igencsak bonyolult vagy körülményes eszmefuttatásokat követni tudjuk, egy-egy emberi kultúra bemutatásánál akaratlanul is elkalandozik a figyelmünk, elveszítjük a fonalat. Nehéz egy ilyen könyvről nyolcvan év távlatából ítéletet mondani, a mai olvasó elé igencsak komoly kihívást állít.

Kissé félrevezető, de jópofa

Ezen kívül a többi hibáját már igazából nem is lehet hibának tekinteni. Arról, hogy a jövő nem úgy alakult, ahogyan elképzelte, nem tehet az író, ahogyan arról sem, hogy nem látta előre se az űrkutatás, a biológia, a számítástechnika vagy a telekommunikáció rohamos fejlődését. Ráadásul ebben a jövőképben nagyon jól látszódik, hogy még a posztmodern kor előtt gondolták ki. Nem akarom belekeverni a posztmodernt, nehogy az érezze bárki, ez amolyan mindenre ráhúzható dolog. Mindössze arra kívánok utalni, hogy Stapledon "jövője" inkább tizenkilencedi századi, a világképe, elgondolásai nélkülözik azt a vad és kiszámíthatatlan képet, ami a XX. század második felének sajátja. Jól látszik ez már csak abban is, ahogyan az idővel bánik. Ahogy halad előre a könyv, úgy tesz minél nagyobb ugrásokat, egyes civilizációi, fajai kezdetben csak tízezer éveket, majd milliókat, később tízmilliókat ölelnek fel. És ugyan nem feledkezik meg a geológiai változásokról, az állatok és növények evolúciójáról, az ő emberei sokszor talán túlságosan is statikusak. Persze, ők is változnak, mind belsőre, mind külsőre, de vagy nem olyan gyorsan, mint környezetük, vagy irracionálisan gyorsan, ráadásul talán kevésbé térnek el alapjaikban Stapledon korától, mint várnánk. Ugyanakkor elismerem, én nem vagyok biológus, nem tudom, mi a reális, és bárki felemlegetheti a cápát, ami háromszáz millió éve lényegében változatlan. Ami viszont már mint regényt érinti, az időkezelés számomra abból a szempontból is problémás volt, ahogyan és emennyit az egyes korszakokról beszélt. Sokkal jobban érdekelt volna - és talán nem csak számomra lenne érdekesebb - a megváltozott emberek, a vénusziak vagy a neptunusziak világai, történelmük, fejlődésük, szemben mondjuk az Első Emberek politikai történetével - ami viszont nyilván Stapledont és kortársait érdekelték jobban. Éppen a késői részek azok, ahol az ember sokkal inkább el tud rugaszkodni a valóságtól, nem zavarja, hogy nem Anglia és Franciaország közt tört ki háború a XX. században, vagy hogy Kína ma nem olyan nemes keleti bölcs, mint ebben a kötetben. Azt viszont meg kell jegyeznek, az, hogy a szerzőt a kései embereknél is inkább azok kultúrája és gondolkodása érdekelte, szemben fejlődésükkel és fantasztikus világukkal, teljesen érthető.

A fentiek ellenére azt kell mondanom, a könyv azon kívül is érdekes lehet, hogy a science fiction korai szakaszának egyik érdekes jövőképe. Ha átugorjuk a közeljövőre vonatkozó spekulációit - természetesen akit ez a része foglalkoztat, az itt is talál érdekes gondolatokat -, akkor azt láthatjuk, hogy az író tényleg szabadjára engedte a képzeletét. Egyes részei kicsit olyanok voltak, mintha a 2312 előképét olvastam volna: az ember hosszú idő után nem csak a társadalmi rendszerét, de saját testét, agyát is elkezdi módosítani, kimerészkedik az űrbe, átformál egy egész világot, majd végül egy több bolygóra - kvázi az egész Naprendszerre - kiterjedő civilizációt hoz létre. Stapledon korának tudományos elképzeléseire alapozott, és láthatjuk, hogy ötletei közül mennyi vált a sci-fi elfogadott eszközévé. Szuperagyak igájában szenvedő emberek, víz alatti idegen civilizációk, telepatikus összekapcsolódás, kettőnél több nemből álló faj stb. -, azok sem tűnnek ma már újdonságnak. Ezeken kívül az olyan elemek, mint az emberi agyból létrehozott szuperszámítógépek, a terraformálás, felhőtudatok, pánspermia olyasmik, amik akkor még csak kinevetett tudósok és írók fejében léteztek, mára viszont már komoly kutatók is foglalkoznak velük, nem egy pedig mára a hétköznapi ember számára is ismert elgondolás lett.

Azonban ami még ennél is sokkal fontosabbá teszi a szememben a könyvet az éppen azok a gondolatok, amiket Stapledon megfogalmaz bizonyos civilizációk leírásánál. Úgy gondolom, az írónak elsősorban az volt a célja, hogy a különféle emberek bemutatásával korának jellemzőit, az őt foglalkoztató erkölcsi, társadalmi, szellemi etc. kérdésekről valljon. Persze amit a XX. század eseményeiről ír azok valahol ma már különösnek hatnak, hiszen láttuk, hogy a Szovjetunió egyáltalán nem váltotta be azt a reményt, amit egyesek elvártak tőle, a békét se úgy teremtették meg Európában, ahogyan elképzelte a szerző. Viszont amit a Népszövetségről ír az hasonló ahhoz, ami az ENSZ-szel történik, és az Amerikai Egyesült Államok életmódjának globálissá válását is jól meglátta, el is gondolkodtam, hogy vajon ez a folyamat mennyire lehetett érezhető a harmincas években. A későbbiekben, ahogy távolodik a "mától" és növekszik a felölelt idő is, úgy egyre szélsőségesebbé válik egy-egy elképzelés - pl. az ének, a fiatalság vagy a halandóság kultusza -, és egyre jellemzőbbé válik, hogy a tudományos fejlődés vagy a gazdasági elképzelések - amik valójában évmilliók alatt sem változnak sokat a könyvben - helyett egyértelműen a gondolkodás, a művészetek, a kultúra és a társadalom kérdéseire fókuszál. És miközben különféle furcsa civilizációkat teremt - ami jó sci-fihez méltóan sokszor valamilyen tudományos felfedezés, a környezet vagy egy-egy faj fiziológiai jellege miatt alakul ki -, valójában azt mutatja meg, milyen pozitív és negatív elgondolások jöhetnek létre, hogyan lehet egy kérdést megvizsgálni, megválaszolni. A krónika - és szerzője - ritkán emel ki egy-egy fontos egyént a hatalmas időfolyamban, de amikor megteszi, akkor sokszor nagyon eleven és fontos dolgokat mondanak ki ezek a szereplők. Lényegében az élet értelméről, annak egyik lehetséges és talán üdvös szemléletmódjáról, az idő természetéről, az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyéről stb. hangzanak el fejtegetések, amelyeket ha végiggondolunk könnyen magunkévá tehetünk. Az Utolsó Emberek világának leírásánál nem csak üres szóként jelenik meg az, hogy ez talán a legjobb, amire az emberiség képes, hanem azokból, amiket látunk - ami korántsem a teljes kép, mert ahogyan a narrátor megjegyzi, mindent nem képes felfogni a mi primitív agyunk -, abból tényleg egy harmonikus, magasan fejlett, testvériségen alapuló faj képe rajzolódik ki. Éppen ezért érezzük valódi veszteségnek a pusztulását, és hat sokkal erősebben az a nagyon pozitív utolsó üzenet, amit a könyv átad nekünk.

Stapledon regénye így válik egy igazi humanista alkotássá, a szó legszorosabb értelmében. Grandiózus krónikája megörökíti az ember fiktív, de nem kevésbé heroikus küzdelmét, megbicsaklásait, hibáit, eltévelyedéseit, bűneit, érzékenységét, félelmeit, örömeit és jövőbe vetett végtelen hitét. Az utolsó és első emberek humánjai, legyenek aprók és szőrösek, magasak és robosztusak, repülő vagy telepatikus lények, valójában mi vagyunk, a mai ember ezerféle fajtája, a mi megszámolhatatlan jellemzőnk egy-egy különös fikcióba oltva. Az angol szerző regénye nem csak azért a science fiction egyik alapműve, mert elképesztő látomást nyújt az eljövendő korokról, hanem mert mindeközben végig az embert tartja a fókuszban. Minden ember egy teljes világegyetem, ezért válik ez a faj igazából olyan csodálatra méltóvá, és a krónika szerzője ezért is üzenhet a jövőből, hogy erről megbizonyosodjunk. Az emberiség egy dallam, amelyben milliárdnyi hang keveredik, és csak rajtunk múlik, milyen dallamot hozunk ki belőle, mi magunk milyen hangot adunk hozzá az egészhez.