2312

Avagy így élsz háromszáz év múlva.

Miközben utánaolvastam Kim Stanley Robinsonnak, kiderült, hogy a szerzőnek nincsen a természettudomány semelyik ágából sem diplomája. Ellenben angol irodalomból igen. A Nebula-díjas 2312 című 2012-es regényét elolvasva azonban inkább azt feltételezné az ember, hogy egy természettudományos megszállottságú emberre van dolga, aki a tudományt az irodalom, de akár az élvezhetőség fölé helyezi.

A XXIV. század elején járunk, amikor az emberiség már nagyrészt belakta a Naprendszert, rohamléptekkel terraformálta a Marsot, évtizedekkel korábban neki kezdett a Vénusz és a Szaturnusz holdjának, a Titánnak a lakhatóvá tételéhez, és napirenden van még más lehetséges égitest is a földiesítés célpontjaként. Ezek mellett szinte az összes szilárd bolygót, holdat, sziklát meghódították az emberi települések, kivájt aszteroidák repkednek az űrben, belsejükben a Földön kihalt, vagy kihalóban lévő élőlényeivel. A regény a Merkúron, a napvonal előtt haladó Terminator mozgó városában veszi kezdetét, ahol Swan, egy, még az űrlakók közt is különcnek számító nő nagyanyja, Alex halála után örökségül feladatot kap tőle: a Naprendszer különböző pontjain élő űrlakók laza szövetségének, a Mondragonnak a kvázi "utazó követe" lesz, így találkozik többek között a szaturnuszi Wahrammal és más űrlakókkal. Swan előtt hamarosan világos lesz, hogy Alex és társai valami nagyszabású dologra készültek, aminek nem csak a Naprendszer lakóihoz és a vegetáló, a pusztulás szélén egyensúlyozó, de az emberiség számára nélkülözhetetlen Földhöz van köze, hanem a kvabusokhoz is, ezekhez a kvantumszámítógépek segítségével létrejött mesterséges intelligenciákhoz is, akik szemmel láthatóan külön utakat kezdtek el járni az elmúlt évtizedekben.

Rögtön az elején szögezzük le a legfontosabbat ezzel a könyvvel kapcsolatban: egy nagyon érdekes és izgalmas, tudományos munka lehetne, ha nem akarna mindenáron elmondani nekünk egy történetet, amiben a szereplők interakcióba lépnek egymással, sőt, még beszélgetnek is. Ugyanis a 2312 legnagyobb hibája az, hogy a története hihetetlenül unalmas, vontatott, érdektelen, zavaros, a lezárása pedig banális és összecsapott. És ha mindez nem lenne elég, a két főbb szereplőn kívül nagyon egy másik karakter sincs kidolgozva - holott a két legfontosabb mellékalak, a "kicsi" nyomozó, Genette és a földi nyomorból a Vénuszra kerülő Kiran alakjában sokkal érdekesebb potenciálok bújnak meg -, viszont Swan és Wahram semmilyen módon sem tud közel kerülni az emberhez. Előbbi sokszor nem csak ellenszenves, de érthetetlen, megalapozatlan, meg merem kockáztatni, néhol hisztérikaként viselkedik. Utóbbi viszont, ahogyan erre Swan a kötet elején tippel, olyan, mint egy autista, lassú, a gondolatai néha érthetetlenül kapcsolódnak össze, és bár kettejük közül ő a szimpatikusabb, mégis inkább csak sodortatja magát, gyakran arra, amerre a nő húzza. Tény, hogy a regény szerelmi szála - amit esküszöm az elejétől lehet sejteni - szépen ki van dolgozva, csak számomra pont azért hiteltelen, mert ezek a figurák teljesen hidegen hagynak. És csak hogy vágjak még egy kicsit a fejszémmel ebbe a hatalmas fába, amiként a regényt elképzelem - ahol a történet a törzs -, a párbeszédek nem csak érthetetlenek, de sokszor már idegesítően blődnek hatnak. Egy részükkel kapcsolatban nem is tudom, mi lehetett a szerző célja...

Ami viszont a képzeletbeli fa koronáját illeti, az bizony óriási, impozáns, szerteágazó és hihetetlenül részletes.

Ahogy mondtam, a 2312 egy remek tudományos munka lehetne arról, milyen lesz - lehet - az emberiség élete háromszáz évvel később. Kezdjük ott, hogy nem lehet majd csak úgy férfiakról és nőkről beszélni, a nemi jellegek, jellemzők és szexuális preferenciák teljes kavalkádjában fognak élni utódaink, ahol bizony nem hogy nem az lesz fontos, kinek milyen a neme, hanem egy egyén akár mindkettő is lehet, sőt, Robinson regényében ez nagyon is elterjedt az űrlakók közt. Akik, hála a tudományos eredményeknek, már akár két teljes évszázadig is élhetnek, a testi leépülés bármilyen komolyabb jele nélkül. Ebben a világban a Naprendszer bolygói közötti utazás teljesen hétköznapi, a bolygók terraformálása belátható időtávlatokba szorul, és mindenki a legvadabb dolgokat művelheti szabadidejében. Az emberi test módosítása - a józan ész és a praktikum határain belül - szinte végtelen. Gondoljuk csak el, mennyi szédítő lehetőség, milyen végeláthatatlan kavalkád alakul ki így ebben a jövőben!

Steve Gildea - Planetary Suite

Ugyanakkor ennek a kavalkádnak árnyoldala is van, lényegében ez lenne a könyv fő kérdése, vagyis hogy milyen társadalmi-gazdasági modell vagy rendszer lenne képes nyugalmat és prosperitást hozni nem csak az emberiség bizonyos csoportjai számára, hanem a teljes népességnek. Érzékletes képet kapunk a katasztrofális - természeti és társadalmi - helyzetben lévő Földről, az űrbeli "hidegháborúról", egyes planéták nehézségeiről és a különféle érdekellentétekről. Nagyon sajnálatos azonban, hogy a könyv a kezdeti gondolatok után nem foglalkozik sokkal többet ezzel a kérdéssel, és inkább próbálja a történetét összerakni, holott bizonyos szempontból az ezzel foglalkozó kis esszék adnak teret a legnagyobb invencióknak. Az ilyen betoldások, rövid kis kivonatok, magyarázatok, tudományos érdekességek, társadalmi spekulációk színesebbé és érdekesebbé is teszik a könyvet, mint a cselekmény lassú vánszorgása (ha nagyon gonosz akarnék lenni, használhatnám a rándulás szót). Ráadásul Robinson sokszor itt sziporkázik igazán! Kedvenc részem például, amikor elmagyarázza, hogyan készítsünk "házilag" terráriumot egy aszteroidából. A könnyed stílus találkozik a tudománnyal, és remek elegyet alkotnak. Ilyennek kellett volna lennie az egész könyvnek, de sajnos ezekből nincs olyan sok, ráadásul a történet lassúsága elveszi az ember energiáit és már a betoldott tudományos részeken is sokszor unottan átfut, hisz úgy se nagyon ért az átlagolvasó a sejtbiológiához vagy a kémiához.

A 2312 igazi hibrid, a tudomány és a történet furcsa házassága. Ilyen tekintetben azt kell mondanom, Kim Stanley Robinson az új Arthur C. Clarke, aki igyekszik összehozni a kettőt, ennek minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Robinson könyve egyszerre lehengerlő jövővízió, tudományos munka a Naprendszerről, annak várható változásáról, a XXIV. század emberiségéről, a ránk váró problémákról és a lehetséges megoldásokról. Olyan érdekes és aprólékosan kidolgozott világ a regényé, amire tucatnyi izgalmas könyvet össze lehetett volna eszkábálni. Azonban itt most ez nem sikerült, a cselekmény és a szereplők csupán alibinek tűnnek ahhoz, hogy a szerző megírhassa azt a mérhetetlen tudásanyagot, amit magába szívott. Sajnálatos dolog, mert valóban rengeteg potenciál volt benne, fele ilyen hosszan, kissé összeszedettebben a varázs, ami a könyv első felében megfogott nem változott volna szürkeséggé és unalommá.