Örvény

Robert Charles Wilson idehaza a 2007-ben kiadott, eredetileg 2005-ben megjelent Pörgés (Spin) című regényével lett ismert és egy csapásra népszerű. A Hugo-díjas regény megérdemelten lett sokak, köztük az én egyik kedvencem is. Amit anno írtam róla, ma is tartom: egy modern sci-fi klasszikussal lettünk gazdagabbak általa. Sajnos folytatása, a 2007-es Tengely (Axis) már nem tudta megugrani ezt a szintet, és bár ott is kaptunk elég rejtélyt, nem állt össze a kissé unalmas sztori egy egésszé. És most itt van a trilógia záró darabja, az Örvény (Vortex) 2011-ből, amit a kiadó dicséretes gyorsasággal ugyanabban az évben ültetett át magyarra. Felmerül a kérdés: mit kapunk most? A Tengelyhez hasonló történetet, vagy a Pörgésben felvetett Nagy Kérdések megválaszolását?

Ezt is, azt is.

A Pörgés után járunk, a Föld visszatért a normál időzónába, de a világegyetemben eltelt évmilliárdok miatt a Nap már életciklusa végén jár. Szerencsére az idegenek, akiket jobb híján Feltételezetteknek neveztek el az emberek, nem csak a Pörgést, de utána egy védőburkot is adtak az emberiségnek. És az Átjárókat. Az Indiai-óceánban lévő Átjáró megnyílása óta eltelt évtizedekben sok minden történt: többek között az új világ, Equatoria nyersanyagainak elszállítása, és így a globális felmelegedés erősödése. Ebben a kissé káosz felé közelítő világban egy texasi Gondozóba - amolyan szegényház pszichiátriai betegeknek- egy fiatal férfit szállítanak be. Orrin Mather nem tűnik túl különlegesnek, ám a birtokában van egy jegyzetfüzet, melyben különös történetet jegyzett le. Ebben a történetben egy bizonyos Török Findley tízezer évvel a jövőben tér magához az equatoriai sivatagban. Mint utóbb kiderül, a Feltételezettek egyik automatájának köszönhetően került a jövőbe, ahol a Vox nevű társadalom veszi magához. A Vox vallása szerint arra törekszik, hogy minél közelebb kerüljön a Feltételezettekhez, ehhez pedig az olyan Elragadtatottakra is szüksége van, mint Török. Hamarosan a Vox sikeresen átkel a rég bezárt földi Átjárón, így elindulhat, hogy beteljesítse szent - vagy őrült - küldetését.

A könyv egyértelműen legérdekesebb része a távoli jövő, a voxkori emberiség (nem feltétlenül maga a Vox) és még inkább a Feltételezettek. Sajnos pont utóbbiakból kapjuk a legkevesebbet, de ez érthető is: Wilson mintha nem tudott - és nem is akart - volna tökéletes képet festeni ezekről a "lényekről" - aki figyelt, már az első kötetben megtudhatta, mik is ezek - éppen ezért valami mást tett a középpontba. A regény fő rejtélye - vagyis hogy hogy kerültek Orrin tudatába a tízezer évvel későbbi események - érdekes lenne, de több másik rejtélyt is bedob mellé a szerző - a Vox útja, jelene és múltja, Török múltbéli démonja, az Orrint és az őt segítő Dr. Cole-t és Bose rendőr őrmestert eltüntetni akarók céljai és ennek az egésznek a háttere -, viszont igazából egyik sem lesz elég erős. Az ember olvasás közben inkább sodortatja magát, és vár türelmesen, hátha egy-egy érdekesebb epizódhoz érkezik. Ilyenek azért akadnak, még ha nem is túl sok, mindenesetre nem elegendő ahhoz, hogy izguljunk a szereplőkért. Akik, meg kell, hogy mondjam, nem valami emberiek. Egyedül Treya/Alison és néha Török csillant fel mélyebb jellemet. Ennek egyik oka, hogy a páros fejezetekben az ő narrációjukból ismerjük meg az eseményeket, és mindkettőjüknek elég erős problémájuk akad a személyiségükkel illetve helyükkel a voxi világban.

Nem azt akarom mondani, hogy az Örvény rossz könyv. Nem. Az Örvény unalmas könyv, ami hiába rövid, nem képes bevonni az olvasót. Hiányzik hozzá valami. Egyetlen egy dolog van, ami képes megmenteni Orrint, a rendőrt, a már-már giccses emléket Török múltjából és az egész értelmetlen voxi utat. És ez a befejezés. Amikor a fő kérdésre választ kapunk. Nem, itt sem tudunk meg sokkal többet a Feltételezettekről. Ellenben Wilson megcsillant egy olyan jövőképet, ami miatt kissé sajnáljuk, hogy egy úszó szigettel kellett a radioaktív Földre látogatnunk az elmúlt kétszázhetven oldalon, és nem ezt kaptuk meg inkább. Ebben a könyvben megvolt a lehetősége egy sokkal jobb regénynek, de ezt a lehetőséget most nem ragadta meg a szerző. Kár érte.

Ennek az írásnak azonban nem csupán ennek a regénynek a rövid vizsgálata a célja - ami megtörtént, úgy is mondhatnám, megmérettetett, és sajnos könnyűnek találtatott - hanem hogy az egész Pörgés/Feltételezettek ciklusról mérleget vonjunk. Én továbbra is azt állítom, hogy a Feltételezettek rejtélye az egyik legérdekesebb ötlet amit az elmúlt években olvastam, dacára a folytatások minőségének. A Pörgésről tényleg szinte csak szuperlatívuszokban tudok beszélni - mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy még akkor is sikerült valami egészen erős és jól átgondolt írást összehoznom róla, amikor ez még igencsak ritka volt tőlem (a Jézus párhuzamot pedig azóta sem tudom, honnan vettem, de még mindig helytállónak látom). A Tengelyben is voltak érdekes elképzelések, és ott is kaptunk valamit - nevezetesen Isaacet, a hibrid fiút -, de mindaz egy teljesen új történet volt, ami az Örvénynek készítette elő az utat. A két utolsó regény sokkal szorosabban kapcsolódik össze, mint az első a többivel. Sok kérdés, pl. Török múltja itt nyer feloldást. Talán éppen amiatt, hogy Wilson valahol mégiscsak megoldást akart adni a Feltételezettek léte által felvetett kérdésekre, született meg a két regény, de minden intelligens író és olvasó tudja jól, egy ilyen kérdés megválaszolása csak megtörheti a varázst. Erre Wilson szemmel láthatóan a harmadik kötetben jött rá, és nem is törekedett már erre - de a próbálkozásoknak nyoma maradt. Felemás szájízzel hagyom itt ezt az univerzumot: fáj, hogy nem sikerült méltó módon bemutatni a Feltételezetteket és a Pörgés utáni világot (az Örvényben kifejezetten zavart, hogy nem éreztem, hogy a mától kb. ötven évnyire járunk a fő cselekményszálban), de örülök, hogy Wilson az első könyvben egyáltalán megalkotta ezeket a kérdéseket - és egy nagyon erős regényben tette mindezt -, végül pedig fellebbentette, hogy igen, van itt több minden amögött, amit bemutatott...