Érzékeny búcsú a birodalomtól

Van az úgy, hogy az ember nem vágyik hatalmas és összetett eszmefuttatásokra, epikus intrikákra és mély karakterdrámákra. Egyszerűen csak szeretne kikapcsolódni, valami rövid, de szórakoztató könyvvel elütni a szabadidejét. Erre pedig egy régi vágású sci-fi olvasónak remek lehet az idehaza teljesen félrevezető kiadásban, Érzékeny búcsú a birodalomtól címmel megjelent Brian Daley regény, ami valójában Requiem for a Ruler of Worlds, és 1985-ben jelent meg. Nyilván, mivel Daley-t a Star Wars regényekről ismerték idehaza (ma is főleg arról ismerik), ezért nem meglepő, ha az egész könyv külsőre hasonlít ezekhez (még a logó is ott virít a borítón). És ugyan a háttérvilág teljesen más, azért ebben a történetben sem kell csalódnia senkinek, aki egyszerű kalandra vágyik.

Ugyanakkor Daley jelen univerzuma összetettebb, mint elsőre gondolnánk. Az emberiség Harmadik Lélegzetének idején járunk, az űrcivilizáció harmadik kiteljesedésekor. Caspar Weir, egy tizenkilenc világból álló - galaktikus léptékkel mérve jelentéktelen - birodalom "igazgatója", aki végrendeletébe titokzatos indokok által vezérelve, az utolsó pillanatban egy földi hivatalnokot is bevesz. A Föld mintegy kétszáz éve, egy vesztes háború óta magába fordult, idegengyűlölővé és merev bürokratikus rendszerré vált. Hobart Floyt egy jelentéktelen kis senki, aki szabadidejében családfakutatással foglalkozik, ám egy csapásra a Föld legismertebb emberévé válik, hiszen el kell utaznia a távoli csillagbirodalomba a titokzatos örökségéért. Persze a földi kormány szándéka szerint azt be kell szolgáltatnia a vezetőknek, de mivel a földieknek nincs semmilyen hatalma az űrben, ezért egy űrjárót, a Földön kiránduló Alacrity Fitzhugh lesz Hobart útitásra - még ha nem is saját akaratából.

Természetesen mivel ez egy színes, szagos űropera, ezért hőseink kalandjai abból állnak, hogy néhány állomáson elidőznek, az olvasó pedig megismerkedhet a szerző által kiötlött jobb-rosszabb jövőbeli helyekkel, csoportokkal, fajokkal. Daley szerencsére nem vette komolyan magát és a világát, és bár nagyon érződik a könyvön, hogy már harminc éves, azért egy-két dolog még ma is pofátlanul vicces, különösen ami az idegen lényeket illeti. Ugyanakkor a cselekmény néha borzasztóan le tud ülni, és a könyv utolsó harmadában többször jut az ember eszébe a "csak ezen legyünk túl" gondolat.

A másik nagy erénye a könyvnek, hogy szerethetőek a szereplői. Ho és Al - ahogyan röviden egymást nevezik - nem éppen mély figurák, de vannak olyan karakterjegyeik, amelyek szimpatikussá teszik őket. Egyikük a naiv, ismeretekkel nem rendelkező, de azért talpraesett és találékony figura, a másik a nagyszájú, vagány, kissé beképzelt, de intelligens, érzékeny, és a múltjában titkokat rejtő űrbéli. A két figura jól kiegészíti egymást, és bár sose lesznek olyan emlékezetesek, hogy hivatkozzunk rájuk, de a könyvben nagyon is jól megállják a helyüket. 

Nem is tudom, melyik az elrettentőbb borító...

És amin én magam is meglepődtem: Daley képes nagyon érdekesen csavarni a történetet. Eleve a kiindulási helyzetet, a Föld világát és kapcsolatát az űrbéliekkel egészen jól kitalálta, de az igazi meglepetést a könyv végén felsejlő intrika. Mert a regény története ugyan véget ér, de a szereplőké nem, mert az örökség még nem kerül Hobart kezébe, csupán megtudja, mi is az valójában. Ezzel együtt viszont felsejlik, hogy bizony komoly erők mozognak a háttérben, akikkel már a regényben is, de a folytatásokban minden bizonnyal meg kell küzdeniük a főhősöknek.

Viszont mindezekkel együtt ez egy ponyva, a szó kellemes értelmében. Nem tör nagy babérokra, nem akar sci-fi megújító klasszikus lenni, kellemesen akarja szórakoztatni az olvasóját. Nyilván ez egyfajta bűnös élvezet mindenkinek, aki a komolyabb hangvételű szocio-SF-hez vagy modern űroperákhoz szokott, de egyáltalán nem olyan rossz választás, mint amilyen lehetne. Nem tökéletes, nem is mérhető a nagy nevekhez, de van annyira izgalmas és érdekes, hogy az embert érdekelje a folytatás.