Existence

A kortárs science fictionnel kapcsolatban én úgy gondolom, hogy nagyjából a 2000-es évek óta valamifajta útkeresést folytat. Ennek az útkeresésnek számos módja van, a new weird zászlójának lobogtatásától a kilencvenes években megújult űropera és hard SF támogatásától egészen a nosztalgiáig. Ebben az útkeresésben szerintem vannak olyanok, akik szeretnék végignézni, hova jutottunk - mind a sci-fi-ben, mind a tudományban, és úgy is, mint faj - a XXI. század elejére és innen hová is mehetnénk tovább. Ezt éreztem Kim Stanley Robinson 2312-jénél is, de még inkább David Brin Existence című 2012-es könyve kapcsán. Mintha Brin úgy érezte volna, kutya kötelessége mindent beleírnia a művébe, amit ekkorra a sci-fi ötletként kitermelt magából, a tudomány elért és felvetett hipotézisként és a történelem (az emberi társadalmak és civilizációk története) megmutatott. Ez lett az Existence (idehaza két kötetben, A létezés csapdája és A létezés titka alcímmel), ami inkább egy kézikönyv a XXI. századi futurológiához, sem mint science fiction regény.

Mert van valami története, legalább is történetdarabkái, az egyszer biztos. A XXI. század közepén egy űrszemetet begyűjtő asztronauta rátalál egy tojás alakú idegen objektumra, amit leszállítanak a Földre, és az hamarosan idegen lényeket villant fel a felszínén, akik egy üzenetet adnak át az emberiségnek: csatlakozzatok. Hogy mégis kihez és mi célból, az egyelőre rejtély, de az idegen Követ felbolygatja az amúgy is méhkasként zsongó emberiséget. Érdekes történetnek tűnik, ugye? Viszont több baj van vele. Először is, emellett a szál mellett fél tucat másik is van, amelyek teljesen más pontból indulnak, mérhetetlen messzeségből, és bizony nem mindegyik találkozik össze a fősodorral (vagy ha igen, akkora az a sodor már mérhetetlenül más irányt vett, mint korábban gondoltuk). Másodszor, Brin gyakran őrjítően cizelláltan fogalmaz, kész mondat-szörnyetegeket nevel fel, hogy aztán felfalják a gyanútlan olvasót. Harmadszor pedig mérhetetlen ismeretanyagot szuszakol az oldalakra, mindenről, még a legapróbb dolgokról is képes oldalakat írni. Mert értem én, hogy miért fontos tudni, hogy a jövőben még az emberi vizeletet is ipari mennyiségben hasznosítják újra (és hogy mi a szerepe ennek az eszmefuttatásnak a regényben), de attól még igazán lehetett volna rövidebb ez a rész, ahogyan a több tucatnyi hasonló - vagy lehetett volna belőle kevesebb.

Ettől függetlenül tény, hogy Brin tényleg mindent végigvett, ami a XXI. századra az emberiséggel történhet, vagy ami csak egyszerűen a kor emberét foglalkoztathatja. A regény fő témája is az, hogy a sok-sok civilizációs probléma, váratlanul felbukkanó kataklizma, járvány, terrorcselekmény, vagy szimplán csak a technológia mérhetetlen és kontrollálhatatlan fejlődése és az emberi butaság hányféleképpen okozhatja a faj pusztulását, és mindezt milyen módszerekkel lehet kivédeni. A regény felére kiderül, hogy az űrbéli Követ lényegében egy ilyen kiutat kínál, ami azonban koránt sem olyan egyértelmű. Valóban impozáns, Brin milyen alapossággal és összetettséggel veszi át tényleg az összes sci-fi és futurológiai ötletet. A történet Nagy Ötlete pedig annyira zseniális és frappáns, hogy szinte felért egy arculcsapással a sok lassú esemény után. Ráadásul a könyv felénél történik egy elég erős váltás, amikor is Brin kizökkenti az olvasót az eddigiekből, és végre felvillant olyan izgalmasnak is ígérkező eseményeket, amelyek a korábbi, szerteágazó, lassan folydogáló, több szálon futó történethez képes igazán felüdülés.

Viszont mintha csak arra várna, hogy az olvasó végre belemelegedjen a csillagközi/évmilliós távlatokba, gyorsan rázárja erre a szálra az ajtót, és újabb drasztikus váltást követ el, ezúttal azonban talán az eddigieknél is unalmasabb részt hoz össze, míg végül a lezárást már teljesen értetlenül fogadja az olvasó (én). Bevallom, akkor vesztettem el végképp a türelmemet Brinnel és a könyvével kapcsolatban, amikor ezt a második váltást elkövette. Ugyanis már eddig is előfordult a regényben, hogy izgalmas fordulatok, epizódok egyszerűen kimaradtak, az író inkább valami teljesen érdektelen, de legalább is kevésbé érdekes dologgal foglalkozott. Az első váltáskor lett ez egyértelmű, amikor a könyv első 500 oldalának történései végre eljutottak volna egy csúcspontra, de a feloldást nem adta meg, egyszerűen ugrott egyet, és a későbbiekben rövid magyarázatokkal, pár említéssel letudta az egészet. És amikor ugyanezt másodszorra is elkövette - ráadásul egy sokkal összeszedettebb, feszültebb történetszállal -, akkor végképp meggyökeresedett bennem az a gondolat, hogy Brin egyszerűen nem tudta, hogyan oldja fel ezt az egészet. Olyan hatalmasra és bonyolultra növesztette az egészet - úgy, hogy menet közben is elhagyott már történetszálakat és szereplőket -, hogy talán képtelen volt kitalálni, mit is csináljon velük. Így hát a legrosszabb megoldáshoz nyúlt: szépen elvágta őket. De míg Nagy Sándor a gordiuszi csomó átvágásával nyert egy várost, addig Brin szerintem itt vesztette el, hogy sokan ha nem is szeretik, de ne utálják a könyvét. Én is csak azért nem vágtam sutba a kötete(ke)t, mert a második rész a szívemnek közel álló űroperába csapott át - ha már idegenek bukkantak fel, talán ez várható is volt -, és igazából értékelni tudom, amit szerintem Brin akart.

Mert talán tényleg egy magnum opust akart írni, egy igazi összegző művet, ami hatalmas látlelete a sci-fi mai állásának. Míg Robinson megírta, milyen lesz a XXIV. század, Brin a XXI. századot akarta megrajzolni MI-kkel, génmódosítással, űrkutatással, globális problémákkal, virtuális valósággal, környezetszennyezéssel, forradalmakkal, társadalmi rendszerekkel, és mindennel, ami egy teljes jövőképhez kell. Csak sajnos mindeközben elfelejtette, hogy ha történetet akar elmondani, akkor nem feledkezhet el erről minden tizedik oldalon. Nem teheti meg, hogy egyszerre regényt ír és futurológiai esszékötetet. Vagy egyik, vagy másik, a kettő együtt nem működik, valamelyikből engedni kell, és közel sem biztos, hogy az olvasók számára a legjobb lesz a végeredmény. Nyilván nyitottan kell hozzáállni ehhez a könyvhöz, de Brin, tucatnyi érdekes és remek regény után mintha egyetlen dolgot bizonyítana az Existence-szel, mégpedig, hogy nem tud írni. Pedig ez egyáltalán nincs így.