Miután leírom e sorokat, páran majd összevetik a leírtakat A fekete felhő (The Black Cloud) igaz történetével, amit az angol csillagász, Fred Hoyle vetett papírra 1957-ben. Mielőtt azonban ez megtörténik, vegyük számba, mennyit változott a világ az eltelt 58 év alatt, majd pedig azt, a sci-fi mennyit változott ezalatt. Mert hard SF-ről beszélünk ugyan, de az efféle hard SF fölött már nagyon eljárt az idő...
Minden akkor kezdődött, amikor a tudósok felfedeztek egy különös kozmikus felhőt, ami egyenesen a Naprendszer felé tartott. Kezdetben a kormányok próbálták titokban tartani, de hamarosan, ahogy a felhő egyre közelebb ért, először csak az égen, aztán a földi életben is megmutatkozott a jelenléte. A sorozatos katasztrófák hatására a világ megváltozott.
Minden akkor kezdődött, amikor a tudósok felfedeztek egy különös kozmikus felhőt, ami egyenesen a Naprendszer felé tartott. Kezdetben a kormányok próbálták titokban tartani, de hamarosan, ahogy a felhő egyre közelebb ért, először csak az égen, aztán a földi életben is megmutatkozott a jelenléte. A sorozatos katasztrófák hatására a világ megváltozott.
Ám ugyan ezek a katasztrófák megváltoztatták a világot, a könyv inkább a tudósok különleges csoportjával foglalkozik, akik a felhő mibenlétét és hatásait kutatják. Mai szemmel, amikor a katasztrófafilmek már unalomig ismert sémákat ültettek el az emberek fejébe, a szenvtelen leírások, amelyeket a szerző alkalmaz, hogy bemutassa, mit is okozott a felhő megérkezése eléggé semmitmondóra sikerültek. A számok, a szenvtelen taglalása az éghajlati változásoknak, ezek mind-mind unalmasak, nincs bennük élet, nem igazán lesznek többet üres szavaknál. De persze a könyv nem is igazán erről szól. Sokkal fontosabbak ugyanis a tudósok.
De jaj, a tudósok! A görögök töprengtek el azon, mennyire ideális lenne egy olyan állam, amit csak a tudósok irányítanak. Nos, ha azok a tudósok olyanok lennének, mint Hoyle tudósai, akkor talán inkább ne engedjük ezt megtörténni. Azzal nem lenne semmi baj, hogy végeláthatatlan eszmecseréket folytatnak a felbukkanó problémákról - és néha nem átallanak egymást ki is oktatni - elvégre egy tudományos kérdésről van szó, már persze ha tudósok a főszereplők. De amit a tudósok a világ többi részéről gondolnak... A politikusokat minden látható indok ellenére hozzá nem értőknek állítja be a regény, akiket csak saját mandátumuk érdekel, éppen ezért felesleges beavatni őket a készülő katasztrófába. Persze utólag a tudósok nem átallanak megdorgálni a politikusokat, hogy bezzeg ők szóltak előre, de hallgattak rájuk? De kérem, a tudósaink a regény alatt nagyjából inkább azzal törődtek, saját magukat hogyan tudnák a legjobban megvédeni a közelgő katasztrófától. Miközben azt olvassuk, hány millióan haltak meg (persze látni továbbra sem látjuk a pusztítást), addig ők üldögélnek a jó előre elkészített bázisukon (aminek létrehozásakor átverték a politikusokat) és a a felhőn merengenek. Meg tudnám bocsájtani a könyv száraz stílusát és unalmas történetét, ha nem lenne ez a hatalmas arrogancia, amivel a szerző viseltet minden földi halandó felé, aki nem szentelte az életét a tudományoknak.
No de nyilván mindenki arra kíváncsi, mi van a felhővel - pontosabban a Felhővel. Nos, ezt a könyvet elspoilerezni ma már olyan, mint elárulni a Rómeó és Júlia végét, de azért akit zavar, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a Felhőről kiderül, hogy intelligens. Ez ma már nem nagy dolog a sci-fiben, az ilyen típusú intelligenciák nem jelentenek nagy invenciót - a Napok Házában Reynolds pl. simán mellékszereplőként jelenít meg egy ilyet -, de az ötvenes években egy ennyire gondosan kidolgozott ötlet bizony megérdemelte a kiemelést. Hoyle a kor tudományos ismeretein belül igyekezett hitelesen bemutatni, milyen is lehet egy felhőintelligencia, hogyan kommunikálhat, gondolkodhat, szaporodhat. A végén ugyan elszaladt vele a képzelete, de szerencsére nem túlságosan. Mindent összevetve akit érdekli, mit gondolt erről a dologról fél évszázada egy tudós, az olvassa el bátran.
Viszont a mai átlagolvasónak nem hiszem, hogy tetszene a könyv. Az eddig említett gyengeségeken kívül a konfliktus gyengesége a regény nagy részét érdektelenné teszi, csupán az utolsó negyedében lesz érdekes, de akkor is csak kevesen fogják igazán élvezni a regényt. Ha valaki ódivatú hard sci-fit szeretne olvasni, az inkább Clement meszklinitáiról olvasson, ott legalább érdekes világleírás és értékelhető konfliktusok vannak. A fekete felhő klasszikus ugyan, és értékelni kell, de ennek ellenére közel hatvan év alatt teljesen elkopott az ereje...
De jaj, a tudósok! A görögök töprengtek el azon, mennyire ideális lenne egy olyan állam, amit csak a tudósok irányítanak. Nos, ha azok a tudósok olyanok lennének, mint Hoyle tudósai, akkor talán inkább ne engedjük ezt megtörténni. Azzal nem lenne semmi baj, hogy végeláthatatlan eszmecseréket folytatnak a felbukkanó problémákról - és néha nem átallanak egymást ki is oktatni - elvégre egy tudományos kérdésről van szó, már persze ha tudósok a főszereplők. De amit a tudósok a világ többi részéről gondolnak... A politikusokat minden látható indok ellenére hozzá nem értőknek állítja be a regény, akiket csak saját mandátumuk érdekel, éppen ezért felesleges beavatni őket a készülő katasztrófába. Persze utólag a tudósok nem átallanak megdorgálni a politikusokat, hogy bezzeg ők szóltak előre, de hallgattak rájuk? De kérem, a tudósaink a regény alatt nagyjából inkább azzal törődtek, saját magukat hogyan tudnák a legjobban megvédeni a közelgő katasztrófától. Miközben azt olvassuk, hány millióan haltak meg (persze látni továbbra sem látjuk a pusztítást), addig ők üldögélnek a jó előre elkészített bázisukon (aminek létrehozásakor átverték a politikusokat) és a a felhőn merengenek. Meg tudnám bocsájtani a könyv száraz stílusát és unalmas történetét, ha nem lenne ez a hatalmas arrogancia, amivel a szerző viseltet minden földi halandó felé, aki nem szentelte az életét a tudományoknak.
No de nyilván mindenki arra kíváncsi, mi van a felhővel - pontosabban a Felhővel. Nos, ezt a könyvet elspoilerezni ma már olyan, mint elárulni a Rómeó és Júlia végét, de azért akit zavar, az ugorja át ezt a bekezdést. Szóval, a Felhőről kiderül, hogy intelligens. Ez ma már nem nagy dolog a sci-fiben, az ilyen típusú intelligenciák nem jelentenek nagy invenciót - a Napok Házában Reynolds pl. simán mellékszereplőként jelenít meg egy ilyet -, de az ötvenes években egy ennyire gondosan kidolgozott ötlet bizony megérdemelte a kiemelést. Hoyle a kor tudományos ismeretein belül igyekezett hitelesen bemutatni, milyen is lehet egy felhőintelligencia, hogyan kommunikálhat, gondolkodhat, szaporodhat. A végén ugyan elszaladt vele a képzelete, de szerencsére nem túlságosan. Mindent összevetve akit érdekli, mit gondolt erről a dologról fél évszázada egy tudós, az olvassa el bátran.
Viszont a mai átlagolvasónak nem hiszem, hogy tetszene a könyv. Az eddig említett gyengeségeken kívül a konfliktus gyengesége a regény nagy részét érdektelenné teszi, csupán az utolsó negyedében lesz érdekes, de akkor is csak kevesen fogják igazán élvezni a regényt. Ha valaki ódivatú hard sci-fit szeretne olvasni, az inkább Clement meszklinitáiról olvasson, ott legalább érdekes világleírás és értékelhető konfliktusok vannak. A fekete felhő klasszikus ugyan, és értékelni kell, de ennek ellenére közel hatvan év alatt teljesen elkopott az ereje...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése