2010. augusztus 1., vasárnap

Trenka Csaba Gábor: Galaktikus pornográfia

Ajánlott zene: Harold Budd & Hector Zazou: Pandas In Tandem


"- Ez a jellemzés, amit a városról adtak, ellentmond minden szociológiai törvénynek - jegyeztem meg.
- Nem is lehet másképp - válaszolta Zora. - A valóság nem az, ami körülöttünk van, hanem az, ami arról nekünk eszünkbe jut."


Egy Birodalom végvidéki városa, egy lepusztult tartomány. Egy kor, az idők kezdete előtt és az idők végezetén, ahol a monszun az egyetlen, ami az idő múlását méri. A II. Ramszesz sugárút és a Győzelmes Pelikánok útja, a Függőkertek, hatalmas zikkuratok, betonpiramisok, szitáló eső, perzselő hőség, kambriumi óceánmaradványok. Kallódó emberek, álompolgárok, arabok, németek, oroszok, magyarok, olyan nevekkel, mint Abu Konrád Ibn Miskolci vagy Kovács Lilian. Egy sose volt város, egy sose volt jövő, egy sose volt múlton pöffeszkedve.

Trenka Csaba Gábor írásai ebben a különös és hátborzongatóan idegen városban, egy paralel Budapesten játszódnak. A háttérben amolyan súlytalan szellemként megjelenő Birodalom névtelen metropolisza. Különös víziók ezek, látomások, melyek mintha csak egymásután fűzött mondatok lennének, történet nélkül. Olvashatjuk a zsákmányállat nő történetét, egy fiúét, aki a városban bolyong, egy széthulló családét, egy a Jupiter felé tartó űrhajós lázálmait, sosemvolt uralkodók tragédiáit. Minden történet valahogy a szerelem köré épül, ám ez az érzelem nem mindig az, aminek mi ismerjük. Azonban mindezek mellett hangsúlyosan jelenik meg ennek a furcsa világnak a képe: struccneveldék az elsivatagosodott alföldeken, sátorvárosok, végeláthatatlan labirintusszerű utcák, egész világokat rejtő sikátorok, nyomasztó trópusi idő. A Birodalom értelmetlen háborúi, szingaléz bevándorlók, nyomor alatt tengődők, egyik napról a másikra létező hobók, egy birodalmi kor előtt létezett világ elkopott maradványai és az azokat kutató tudósok, az őket figyelő kormányügynökök és a lappangó maffia. Egyes írások amolyan cyberpunk világot tárnak elénk, de többségükről nem lehet egyértelmű műfaji jellemzést adni.


"Szal ez egy novellafüzér. Első mondatai még matekórákon születtek a gimiben, az utolsók húsz évvel később. De azért igyekeztem ám, hogy nagyjából egységes legyen.
A legtöbb történet valamiféle lányokhoz kapcsolódik. Meg fiúkhoz is azért. Persze nem róluk szól, inkább a feelingről, amit magukkal sodornak, mint éjjeli manók a csillagköpenyt.
Hosszú, kihalt folyosók, halkan sercegnek a neoncsövek. És a zene, ami a neonfényből éled."


Ezt írja a szerző. Ó igen, a zene! Minden írás előtt szerepelnek ajánlott zenék. Ezek többnyire különös hangzásúak, Tangerine Dream, Brian Eno, Pink Floyd, Mike Oldfield. Ezeket hallgatva az ember kicsit közelebb kerül, egyfajta meditatív állapotba jut (először nem éreztem, de tényleg így van!) és lelki szemei előtt megjelennek ezek a monszuntól terhes levegőjű terek, cserzett bőrű emberekkel, akik sajátos életüket élik.

Még egyszer, csak azt tudom mondani: különös írások ezek. Valahogy megragadnak az emberben, csak aztán ki tudjunk szállni belőle. Mély levegő, és bele a közepébe. Nem állítom, hogy mindenkinek tetszeni fog, Vannak írások, amiket még most sem értek igazán. Én azonban vonzódom az ilyen furcsaságokhoz. Úgyhogy olvasok is tovább...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése