"A világ egyre kiismerhetetlenebb. Maghasadás, a szocializmus bukása, a számítógép előretörése, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges szervek, kémműholdak, robotok és a többi. Jómagam, kissé leegyszerűsítve a dolgot, belekeveredtem egy információs háborúba, melyben hovatovább a számítógépet is személyiséggel ruházzák fel."
Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.
A könyv mintha két különböző, egymástól független regény lenne. A két történet, a "Keményre főtt csodaország" és a "Világvége" szereplői névtelen alakok. Az első főhőse egy furcsa szakmát űz: numerátor, feladata a különféle számadatok "keverése" és titkosítása - mindezt pedig saját elméjével végzi, mindenféle gépi segítség nélkül. A könyv elején egy furcsa megbízatást teljesít. Egy különc professzor hívja őt magához, de már az odavezető út is hihetetlen: egy gardróbszekrényen át egy föld alatti barlangba jut, és onnan, holmi titokzatos "setétek" birodalmán át jut el a prof laborjáig. Itt a szórakozott öreg hanggal és hangelvonással kapcsolatos bizarr és óriási jelentőségű kísérleteinek eredményeit bízza hősünkre. Megpróbáltatásai azonban csak ezután kezdődnek: ajándékba egy egyszarvú koponyáját kapja, és hamarosan az információs háború résztvevői is jelentkeznek nála, hogy mindörökre felforgassák az életét.
"Valamit elveszítek, és nem tudom visszaszerezni. Mélységes mély és sötét kút ez, nincs annyi föld, amivel üregét be lehetne temetni."
A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.
Az egész könyv a két világ kettősségén alapul. A regény első felében csak halvány sejtésünk lehet arról, hogy mi köze a két szintnek egymáshoz. Az egyik egy modern világ, első ránézésre a miénk, egy csipetnyi cyberpunkos információháborúval vegyítve, a másik egy ízig-vérig misztikus mesevilág egyszarvúakkal, beszélő árnyékokkal és szabad szemmel érzékelhető lelkekkel. De Murakami nem engedi, hogy ilyen egyszerűen letudjuk a dolgot: a keményre főtt csodaország világa a maga nemében ugyanolyan mesés setétjeivel, hangelvonásával és bizarr alakjaival, mint ahogy a világvége is közel áll a valósághoz, annak azonban inkább a lelki, érzéki aspektusaihoz. Mindkettő az emberi létről beszél, a felelősségről, az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, szeretetről, szerelemről, hiányról. A szerző bemutatja a mai világ jellegzetességeit, hibáit, vicces hétköznapjait, de a mélylélektant is könnyedén használja. Jobb híján mágikus realistának nevezhető könyve noha itt-ott csöppet szószátyárnak tűnhet (ami itt korántsem hiba, hanem tudatos írói eszköz), és néha nehéz követni a beékelődő esszéista részeket - az egyszarvúak kulturális jelenségéről, a biológiáról, stb. -, összességében egy lenyűgöző munka, ami (és én ritkán mondok ilyet) kihagyhatatlan remekműnek számít, amiben sokkal több minden van, mint amire ez a rövidke ajánló rávilágít.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése