A következő egy hétben a 2010-es Zsoldos Péter-díjra jelölt novellákról fogok közzétenni véleményt. A novellákat a szerzők szerint, alfabetikus sorrendben veszem végig. Mivel több szerző is használ nem magyar álnevet, ezért ezeknél a szerzőknél is az eredeti nevüket fogom figyelembe venni. A tavalyi tapasztalatokból adódóan idén elgondolkodtam, hogy legyen-e pontozás, és ha igen, milyen. Végül úgy döntöttem, meghagyom a tízes pontozást, de persze igyekszem jobban árnyalni, mint tavaly (kilencest az a mű kap, mely emlékezetesen jó volt számomra). Az írásoknál feltüntetem, hol jelent meg, és mely oldalakon (ez segít pl. abban, hogy eldöntsük, egy két oldalas vagy egy tizenkét oldalas írásról van szó). Az oldalszám a történet kezdő és végső oldala (ebben különbözik a tartalomjegyzékekben lévőkkel, ahol esetleg a reklámoldalt is beszámítják). És bármennyire is hihetetlen, az írásokra koncentráltam a véleményezésnél, nem a szerzőjükre. Sine ira et studio (most tekintsünk el attól, hogy Tacitus, aki ezzel kezdte a művét, egyáltalán nem tartotta be szavait). Egyébként végül megjegyzem, hogy a vélemények az én személyes gondolataim, tehát nem örök érvényűek és támadhatatlanok.
Ez a szöveg mindegyik bejegyzés (remélhetőleg öt darab) elejére bekerül.
Kasztovszky Béla: A felvonó (Metagalaktika 11, 130-135.)
- Az egész novellán érződik, hogy vagy harminc éves. Ami működött régen (lásd a szerző korábbi írásait, mint pl. a Fehér kör címűt) az most már nem. Az ötlet maga nem rossz, még élvezhetetlennek sem nevezném, de a túlzottan töredezett, néhol az érthetetlenség határát súroló elbeszélés a mű értékének rovására megy. Többször elvesztettem a fonalat, néhol pedig egyszerűen feleslegesnek éreztem bizonyos szövegrészeket. A legfurcsább, hogy a szerző elnézést kér a régies kifejezésekért (biztos a marxizmusra meg az elvtársra gondol), de a baj nem ezekkel van sajnos.
5/10
Kasztovszky Béla: Gyógynövények (Kétszázadik antológia, 49-54.)
- Ez a mű bár tavalyi, mégis olyan, mintha a hetvenes években íródott volna. Az időutazást nem ábrázolja semmilyen új aspektusól, semmilyen eddig nem látott történetet nem mondd el, gyakorlatilag egy sokszor olvasott történetről beszélhetünk. A szöveg ugyan valamivel egységesebb, de itt sem érthető minden tökéletesen. Sajnos a modern novellák mellett ez nem elég.
4/10
Kánai András: Bábel folyói (Kétszázadik antológia, 67-77.)
- Alapvetően egy kellemesen megírt novella, az ötlet maga nem újkeletű, de a megvalósítás egyedinek mondható. A szöveg stílusa illik a történethez. Itt-ott vannak kisebb bicsaklások, de egészében véve ez nem szembetűnő. A műben szereplő egyfajta keretes szerkezet is jól van felépítve, a végecsattanó hiteles és jól előkészített. Egyedül a főszereplő jellemének felépítésére lehet panasz, egy ilyen történetnél sokkal jobban ki lehetett volna fejteni motivációit, így egy kicsit csorbult a mű mozgatórugója. Mindazonáltal kellemes modern hangvételű science fiction.
7/10
Kánai András: Hamu (Hipergalaktika 3, 144-153.)
- Több SF ötlet összegyúrásából született írás. A részek visszafelé történő számozása talán az információadagolás irányát mutatja, talán visszaszámlálásként funkcionál. Mindenesetre személy szerint ezt nem tartom szükségesnek, de nem zavaró. A főszereplő személyes konfliktusa és az arra érkező válasz, ill. hogy a szerző a makro és a mikro konfliktust összekapcsolja egy jól sikerült írást eredményez. Ugyan nem rendelkezik akkora csattanóval, de mégis megnyugvást ad a novella végére. A tudományos probléma pedig kellően körüljárt, végiggondolt.
8/10
Képes Gábor: Gyakorlati út a pedagógiához (Hipergalaktika 3, 108-11.)
- "[...] valaha én voltam a Világunió, Budapest, sőt az egész Telep legnagyobb [...] " - ezt véleményem szerint fordított sorrendben kellene, a legkisebbtől a legnagyobb felé. Maga a novella egy középszerű írás, nem kimondottan új ötlettel, a megvalósítás egyedi akar lenni, de ez sokszor inkább erőltetetten veszi ki magát. Az egyetlen pozitívuma a novellának a riporter tudatlanságán való élcelődés, mely azonban nem okoz maradandó élményt.
5/10
Kovács T. Mihály: A Kazinczy-gép (Metagalaktika 11, 182-187.)
- A kezdeti ígéretes felvezetés után a mű egy lassú tankönyvelmesélésbe fordul, ahol nyelvészeti érdekességeket és a nyelvészet tudományának alapjaival ismerkedhet meg az olvasó. Szó mi szó, a magyarázást jól teszi a szerző, de ez teljesen idegen az elbeszéléstől. Pláne ha a beszédtől idegen stilisztikai megoldások tűnnek fel, pl. élőszóban nincs zárójel. Kötőjellel érzékelhette volna tökéletesen a beékelést. Engem egy idő múlva untatni kezdett a „tananyag”, de ez annak is lehet eredménye, hogy van ezekről a dolgokról némi fogalmam – ill. sosem szerettem a „kérdez-felelek” típusú tanító történeteket. A cím és a hozzá kapcsolódó mű végi csattanó pedig teljesen lóg a levegőben a nyelvi tanítás mellett. A csattanó nem ér el semmilyen hatást, nem okozott katarzist.
5/10
Kovács T. Mihály: A miniszterelnök-jelölt (Kétszázadik antológia, 105-116.)
- Politikai novella, mely inkább illik egy középszerű talk-showba mint egy SF kötetbe. Maga az ötlet nem lenne rossz - a politizáló MI -, de kliséhalmaz az egész novella, és főleg politikai klisék. Semmi különleges nincs a novellában, ami egy átlagos viccben ne lenne benne. Emellett a szerző a szánkba rágja a dolgokat, ami nem épp a legjobb írói fogás.
4/10
Kovács T. Mihály (Michael T. Cricket néven): Roncs a patakban (Hipergalaktika 3, 164-169.)
- Semmi különös nincs a novellában, egy középszerű nyomozós történet, amiben a nyomozást sem látjuk. Az olvasót nem sikerül érdekelté tenni a rejtély kiderítésében, érdektelenné válik a novella. Ráadásul a azt az érzetet kelti a szerző, mintha előbb lett volna meg a gyilkos és a bizonyíték, aztán találta volna ki hozzá a nyomozást. Írástechnikailag sem emelkedik ki novella.
4/10
László Zoltán: Párhuzamosok a végtelenbe (Metagalaktika 11, 170-176.)
- A szerző pár mondattal és a hangulattal festi meg az alternatív valóságot, és ezt remekül is csinálja. Maga a sztori nem tartalmaz sok érdekességet, bár jól kombinálja a különböző ötleteket (alvó ügynök, alternatív világok, űrutazás stb.) A mű vége kicsit gyengére sikerült, itt elsősorban a narrátor patetikus zárszavára gondolok, mely ugyan grandiózus végkicsengést akart kölcsönözni a műnek, de célt tévesztett. Kellemes viszont a néhol sztorizgató elbeszélésmód és a különféle kikacsintások. Jól ábrázoltak a főhős lelki folyamatai is.
8/10
László Zoltán: Temetői járat (Kétszázadik antológia, 137-150.)
- Egy érdekesen induló novella, ami sajnos nem váltja be a kezdeti reményeket. Az alapötlet jól kidolgozott, a mellékszál (terristák) is ötletes, de hiányzik a mű végéről a katarzis. Az őrült személy belső világa még mélyebb bemutatásért kiált, sajnos a cselekedetei és a külvilág reakciói sincsenek elég hitelesen ábrázolva.
6/10
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése