Kyra Potter (Fazekas Beáta) regényét publikálta a Cherubion Kiadó A Sors Kereke antológiájában. Az azonos című írás egy korábban megalkotott cherubionos univerzum, a Dark Space keretein belül játszódik, az emberiség és az idegen hódítók, a katharok közti háború idején.
Maga a történet nem túl bonyolult. A kegyetlen katharok betörnek a Naprendszerbe, ahol az emberiség – pontosabban kezdetben csak az un. Briton Birodalom, a Brit Birodalom jövőbeli analógiája – elkeseredetten veszi fel a harcot az idegen inváziós flottával. Az emberiség vesztésre áll, maga a Föld is elesik, de felcsillan a remény egy fiatal tiszt, Yord Callen személyében. A különlegesen tehetséges ifjú sorsa azonban összekapcsolódik a katharok több száz éves jóslatával is, ami szerint egy próféta fog kiemelkedni az elkeseredett védők közt, és győzelemre viszi a leigázottak háborúját.
Magával a történettel első hallásra nem is lenne különösebben gond. Láttunk, olvastunk már ilyet, de mindettől függetlenül még lehetne szórakoztató a regény, hisz valljuk be, nem mindig a magvas gondolatokat keressük egy SF történetben. Sajnos azonban az író(nő, csakhogy mindenki boldog legyen, feministák és soviniszták egyaránt) nem képes életet lehelni ebbe az amúgy sem túl bonyolult cselekménybe. Már a regény kezdő fejezetében láthatjuk, miről is fog szólni a regény: az öncélúság határát súroló erőszakos képekből és az elmaradhatatlan szexről – legyen szó azonos vagy különböző fajúak közti erotikáról, bár szerencsére ezt nem részletezi a szöveg. Nincs azzal semmi baj, ha valaki a tizenéveseknek akar könyvet írni, hisz az SF hagyományosan népszerű a tinédzser fiúk közt, akik ugye szeretik a nagy csatahajókat és az erotikát. De akkor legalább tisztes iparos módjára járjunk el! Vigyünk egy kis életet a regénybe. A szereplők érdektelenek, szinte senkinek a sorsa sem mozgat meg bennünk semmit. Meghalhat akármelyik főbb szereplő, ne remélje az író, hogy akárcsak egy könnycseppet is elmorzsolunk érte. Hiába különleges a főhős – a klasszikus „hőseposzok” mintájára (lásd: J. Campbell: The Hero With A Thousand Faces) rejtélyes származás, különleges képesség, bár a többi kicsit sántít, mert ugyan megszenved, és talán egy kicsit érettebben jön ki a dologból, de egyáltalán nem beszélhetünk semmilyen „megvilágosodásról” – az olvasó számára ő is idegen. Egy kölyök – legyen akármilyen idősnek is mondva, bár a „tinédzser SF” hagyományaihoz hűen a húszas évei elejét tapossa –, aki számára a háború csak egy kaland, tele legyőzendő ellenséggel és bámulatos űrhajókkal.
De ha ettől eltekintünk, akkor sem nagyon találunk pozitív dolgokat. Ugyan gyorsan olvasható a regény, de a narráció hetvenöt százaléka nem tartalmaz semmilyen releváns információt – se a környezetre, se a helyzetre, se a szereplőkre vonatkozva. Írhat benne ugyan egy hajóbelsőről, a főhős érzéseiről, de akkor is csak oldalkitöltő szövegek lesznek. A párbeszédekkel is hasonló a helyzet. „érdektelen emberek váltanak érdektelen mondatokat.” A jelenetek nagy részének sincs funkciója.
Talán rövidebben (sokkal rövidebben) megírva a történet még érdekes is lenne. Itt azonban nem erről van szó. A kiszámítható fordulatok, a súlytalan traumák – amiket ugyan igyekszik a szerző komolynak beállítani, és bevallom, néha sikerült is neki, persze csak a sokkhatás alkalmazásával, de később már nem lehet őket komolyan venni –, a súlytalan ütközetek, összecsapások, a sablonkarakterek – lehet a sablont kreatívan is mozgatni –, mind annyira unalmassá teszik az egész könyvet. Az idegenek brutálisak, meg kegyetlenek, undorítóak, pont olyanok, mint az ördögök (tényleg). Tetteik mögött nem sok értelmet találni, csak végiggonoszkodják a regényt, és ennyi. De ugyanez elmondható az emberi szereplőkről: a dicső kapitányok, a morcos és undok tisztek, a dicső közbakák, a kötelező áruló, a hős szerelme, az önfeláldozó barát (és annak ZS-halála) and so one. Sablonvilágban, persze, ahol valahogy mindent tudnak a titokzatos ellenről, holott korábban épp az ellenkezőjét állították. Van itt fordítógép, legendákat felderítő hírszerzőszolgálat, és még amit el tudunk képzelni. Ez talán még oké is lenne mondjuk a második világháború idején, ahol azért egy férfi még nem válik feltűnővé a frontvonalak mögött. De hogy ezt ebben a helyzetben hogy oldják meg – nos, ez maradjon a jótékony feledés homályában. Mielőtt végleg felhagynék a regény jellemzésével, pár szót ejtenem kell a szövegről is, mint nyelvtani fogalomról. Először is, a beékelődő „jövendölések” attól nem fognak antiknak hatni, ha úgy írjuk le őket, mint ahogy az átlagember egy középkori szöveget elképzel. A kevesebb néha itt is több. (Plusz ha egy szöveget fordítunk idegenből, még ha az régies hangzású is az adott nyelven, a fordítás nyelvén még használhatunk modern szöveget. És láták vala hogy ez jó vala. Vala.) Másodszor magára az egész szövegre ráfért volna egy alapos szerkesztő. Továbbá a szóhasználatra is lehetne kicsit nagyobb gondot fordítani, néhol túl lazának, "irodalmiatlannak" éreztem a mondatokat, de persze lehet, hogy ezek a szavak csak engem zavartak.
Szóval ha nagyon póriasan és sarkítottan akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy a regény még a papírt sem éri meg, amire nyomták. De én ilyet nem mondok, kulturáltabb gyerek valék én ennél. Hogy egy tinédzsernek tetszik-e ez azt nem tudom. De hogy nekem tetszett-e, azt igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése