2010. augusztus 1., vasárnap

A Hold sötét oldala

Az emberiség megmenekült a pusztulástól. Mindezt a Holdon bányászott Helium-3 nevű anyagnak köszönhető, melynek segítségével minden energiaszükséglet kielégíthető. A XXI. század közepére az emberek békében és jólétben élnek.

Sam Bell a holdi Sarang bázison dolgozik már három éve. Mivel egyedül is el tudja látni a feladatát, ezért anyacége, a Lunar Indrusties nem küld más asztronautát a bázisra. Sam egyetlen társa a GERTY névre hallgató robot, amelynek az a feladata, hogy mindent megtegyen Sam biztonsága és mentális épsége érdekében. Sam-nek már csak két hete van hátra a szolgálat lejártáig, de ez a két hét sokkal nehezebb számára, mint az eddigi három év. Hallucinációkat lát, furcsa képeket pillant meg a képernyőkön. És amikor egy rutinfeladatot teljesít a Hold felszínén, balesetet szenved.

Ezt követően a betegszobában ébred, semmire sem emlékezve a balesetből. Mivel nem engedik ki a szerencsétlenség helyszínére, hogy megjavítsa az elromlott bányagépet, engedély nélkül jut ki. És ekkor éri a legnagyobb sokk: a bányagépnél egy ájult férfit talál, aki pontosan ugyanúgy néz ki, mint ő.

Az elsőfilmes Duncan Jones Moon című sci-fije egyedülálló az elmúlt évek filmtermésében. A rendező saját bevallása szerint a hetvenes-nyolcvanas évek sci-fi mozijai, mint a Silent Running vagy az Outland előtt kívánt tisztelegni filmjével. És valóban: a Moon készülhetett volna akár harminc éve is. A hangsúly itt nem az akción, a látványon vagy a számítógépes effekteken van. A külső helyszínek nagy része makett, a belső terek is teljes egészében díszletek. Ez a sterilitás is nagyban hozzájárul az old school érzéséhez.

A film egyértelműen a karakterre épít: Sam Rockwell (a Galaxis útikalauz Zaphod Beeblebroxa) tökéletesen hozza a figurát, ill. a figurákat, hisz a két Sam két különböző személy, a három évnyi különbség sok elérő vonást alakított ki köztük. A nézőt szinte a székhez szögezi ez a dráma, lassan, mint egy mozaikot, úgy állítjuk össze az apró információmorzsákból a valóságos történteket. A film mindvégig nagyon emberi: szemtanúi lehetünk, miként is tölti Sam a napjait, milyen magányos is a bázison, és hogy mennyire fontos is számára a videóüzenet, amit feleségétől kap, aki kislányukkal visszavárja őt. És épp ezért tudunk azonosulni a főhőssel, mert a film meg tudja értetni velünk érzéseit. És ebben az azonosulásban az sem gátol meg bennünket, amikor rájövünk a rejtély valódi okára, ami Sam (mindkét Sam) identitását gyökerestől megváltoztatja. Noha már a film felénél fény derül a titokra, a rendező képes továbbra is fenntartani a feszültséget, újabb és újabb komponensek hozzáadásával. A film végén beinduló cselekmény, a versenyfutás az idővel szintén a klasszikus sci-fi filmeket idézi, gondoljunk csak az Outland-re (ami a Délidő című western egyik változata), amiben a főhős (Sean Conery) a film folyamán szinte csak az utolsó összecsapásra készül.

Ha már szót ejtettünk a főszereplő alakításáról, meg kell emlékeznünk a film másik fontos karakteréről, GERTY-ről. A furcsa kinézetű robotnak (ami nagyjából úgy néz ki, mint a mennyezetről lógó fehér doboz, egy kamerával és egy kis monitorral, melyen egy smiley jelzi az érzelmeket) Kevin Spacey kölcsönzi a hangját, és elsőre az embernek HAL jut eszébe róla a 2001. Űrodüsszeiából. Pedig a látszat ellenére hamar bebizonyosodik, hogy GERTY valójában Sam egyetlen pártfogója, a robot képes kijátszani a programját, hogy segítsen a férfinek. Ő a klasszikus sci-fi mozik robotja, aki társa az embernek, mint mondjuk Robby a Forbidden Planetből. Könnyen megszereti az ember, és ez nagyban köszönhető emberi megnyilvánulásainak, ill. az ezt közvetítő kis smiley-nak.

Mindehhez a történethez remek háttér a Hold, a fekete, szürke és fehér birodalma, a kezdő képsorok a Holddal és a Földdel pedig gyönyörűek. A zene is tökéletes, Clint Mansell újfent megcsillogtatta tehetségét, amikor egyszerre drámai és futurisztikus hangzást ért el - szinte halljuk, ahogy visszhangzanak a dallamok az üres bázison.



Az egész filmről elmondható, hogy egyszerűségében nagyszerű, magával ragadó és fenomenális. Duncan Jones sikeresen vitte véghez elképzelését, és reméljük, a jövőben is látunk majd tőle ilyen és ehhez hasonló remekműveket. Ez a film az idei év egyik legjobb sci-fije, bőven maga mögött hagyja a nagyokat.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése