Leszögezném, hogy jelen írás nem tekinthető teljes értékűnek. Ennek az az oka, hogy a bejegyzés szerzője – aki most valamiért szükségesnek érzi, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljen magáról – közel sem olvasta jelen regény, a Jega Jade egészét. Nagyjából a felét, 150 oldalt tudhat maga mögött, de összességében meg merem kockáztatni, hogy a feldolgozott szöveg ennek töredéke.
De kezdjük mindjárt az elején. A történet nagyjából a következő: a távoli jövőben az emberiséget elpusztította egy agresszív idegen faj. A megmaradt kevés túlélő más, barátságosabb idegenek segítségével újra megpróbálja felvirágoztatni a civilizációt. Ehhez több különböző kolóniát készülnek létrehozni, génkezelt gyerekekkel és az azokat nevelő borgokkal. Az első ilyen kolónia az An Illió nevű holdon létesülne. De csak létesülne. Ugyanis mikor a keltetőcsomagok és a borgok földet érnek, egy ismeretlen erő megtámadja őket, és elpusztítja a teljes tábort. Erről a kolonizációt elindító emberek mit sem tudnak, hisz amint kilőtték csomagjaikat, tovább állnak más potenciális rendszerek felkutatása céljából.
A kolónia egyetlen túlélője véletlenül épp a telep leendő vezetőjének kijelölt Jega Jade, aki nem mellesleg az emberek királynőjének egyetlen természetes módon fogant gyermeke. Jade egy borgnak hála átvészeli a kezdeti nehéz időszakot, és a tábor felszereléseinek köszönhetően hamarosan egyedül is képes lesz boldogulni. És erre szüksége is van, hisz amellett, hogy a hold rengeteg veszélyes élőlénynek ad otthont, egy másfajta ellenséggel is szembe kell néznie. Több száz évvel ezelőtt ugyanis az őshonos civilizáció szörnyű polgárháborút élt meg, és a rejtőzködő túlélők még mindig ki akarják irtani a másik felet robothadseregeikkel.
Maga az alaptörténet nem tekinthető sablonosnak, hisz megpróbálja új oldalról felhasználni a sci-fi toposzokat – robinzonád, posztnukleáris világ, a pusztulás ellen küzdő emberiség. Azonban ezt egy sajátos világba helyezi: itt istenek vannak, nagyhatalmú lények, már-már hallhatatlan idegenek. Ez a könyv nem SF, hanem űrfantasy. Amikor sorolta a legendás fajokat és hasonlókat, szinte már vártam, mikor hangzik el: „…és volt egy ősi nép, a Dúnadánok.” De nem ez a legnagyobb probléma vele. A gond az, hogy hihetetlen módon túlírt. A szerző néha nem rest fél oldalon keresztül érdektelen információk garmadáját zúdítani az olvasó nyakába. És ezt minden oldalon eljátssza. Újra és újra. A szövegre talán a dagályos a legjobb szó: mintha egy XIX. századi romantikus (itt művészettörténeti fogalom, mielőtt valaki félreértené) regényt olvasnánk. Bevallom őszintén, ezt a könyvet is bakugrásokkal olvastam: voltak olyan oldalak, ahol csak a bekezdések első sorait olvastam el. Ami szép az egészben, hogy így sem estem el semmilyen fontos információtól. És azt hiszem, itt kell szót ejteni az illusztrációkról. Valahol azt olvastam, hogy a kiadónál nem gondolhatta senki komolyan, hogy ezek a képek szépek. Szerintem sem. Tudom, hogy ez eredetileg képregénynek készült, meg hogy manapság a „nem hagyományos” rajzstílus a divat, de ez mégiscsak túlzás. A képek olyannyira – elnézést a szóért – csúnyák, hogy nem egyszer egyszerűen átlapoztam a képpel szemközti oldalt, hogy ne keljen látnom. Erre mondtam valakinek: a képek serkentik az olvasót, hogy minél gyorsabban végezzen az adott oldallal. Plusz, nem csak hogy nem szépek a képek, de eléggé szemérmetlenek. (Nem vagyok hajlandó képet bebiggyeszteni a blogomba, no way!) Ezt a könyvben is megfigyeltem: hősnőnk ruhátlanul jár-kel, csak egy csizma van rajta. Ezt többször is kihangsúlyozzák nekünk, a szerző meg a rajzoló. De ezt miért kell? Eleve logikátlannak tartom, hogy Jade így mászkáljon. Az meg a másik, hogy a leírások szinte az erotikus regény határát súrolják („[…] mellei túlcsorduló, zamatos gyümölcsökké érnek, lapos, izmos hasa két oldalán kirajzolódnak a medencecsont által megírt ívek, combjai hátul, ha lehet, még gusztusosabb, feszes popsiba torkollnak, az arc pedig egzotikumaival maga a kívánkozó tüzesség.” 132). Nincs nekem bajom a meztelen női test leírásával, sőt, a szexszel sem, ha annak van értelme. De itt eléggé kilóg a lóláb, főleg úgy, hogy ha az ember kinyitja a könyvet, egyáltalán nem a fentebb lefestett szépség képét látja.
Az egész könyvet mintha tizenéves szerepjátékosok írták volna. Egyszerűen nem tudom komolyan venni, mert ha komolyan veszem, elszörnyedek. Arról ne is beszéljünk, hogy a történet első részeiben felfestett „gyerek fejlődésétől” a falnak tudtam volna menni. „Finom valami” meg „meleg valami” – mint egy gyengébb epizód a Fecsegő tipegőkből. Ez már nekem sok.
Végül egy jó tanács a szerzőnek: ne használjon jelen időt elmesélésnél. Egyrészt az olvasó nehezebben áll rá, másrészt maga az író is könnyen kiesik belőle. Elhiszem, hogy képregényes fejjel a jelen idő logikusnak tűnik – hisz minden egy adott képkockában, „most” történik – de epikai szövegeknél a jelen idő ritka. Lehet vele próbálkozni, nem arról van szó (hisz épp én prédikálok a stiláris újításokról), de ebben az esetben valahogy nem adott pluszt az egészhez.
Persze vannak a könyvről pozitív vélemények itt és itt. Én elhiszem, hogy nekik tetszett. Ehhez már hozzászoktam - túl finnyás vagyok.
Itt jegyezném meg, hogy ahogy elnéztem a Kossuth Kiadó eme pályázatának győzteseit, a kiadó merényletet követett el olvasói ellen, és egyszersmind lejáratja az igényes science fiction-t és fantasy-t, valamint az ezeket olvasókat is. Szégyellheti magát, akinek köze volt a kiadónál ehhez a pályázathoz (most kivételesen nem a szerzőkre gondolok). Továbbá bosszant, hogy az emberek az SF-et az űrfantasy-vel azonosítják. (Nem is beszélve arról, hogy egy SF díjra jelölik ezeket. ) De hát nincs mit tenni, amíg a Jega Jade-hoz hasonló írások jelennek meg SF címke alatt - és miért ne jelenhetnének meg? - addig ezzel kapcsolatban nem fog változás bekövetkezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése