Vlagyimir Szorokint a kortárs orosz próza olyan nagyságai közt szokták emlegetni, mint Nabokov vagy Pelevin. Ő az, aki könyveivel sorra veri ki a biztosítékot a konzervatív olvasóknál és kritikusoknál, aki az orosz hivatalos irodalom "nagy ellensége", ennek ellenére világhírű és közkedvelt szerző.
"A törvény és a rend - ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve."
Az opricsnyik egy napja. 2023, valahol Moszkva környékén Andrej Danyilovics Komjaga kábultan ébred. Ezzel kezdetét is veszi az ő egy napja, az övé, az opricsnyikok egyik kiválóságáé, aki az újjászületett cári Oroszországot és annak Uralkodóját szolgálja, Szóval és Tettel. Az ő szemén át követjük végig útját, ahogy kutyafejet tetet vörös Mercijének elejére, felakaszt egy kegyvesztett nemest, megerőszakolja a feleségét, egyezkedik a kínaiakkal, drogkábulatba esik, végignéz egy lincselést, és még hasonló dolgokban vesz részt. Hisz ez az opricsnyikok dolga! Ők a cár keze, akik odacsapnak, ahova kell, lesújtanak az ellenségre, legyen az idegen vagy honfi.
Mintha újraélnénk a XVI. századot. Újra élnek a Prikázok, a nemesség, újra a karhatalom rémuralma érvényesül, az országot Fallal vették körül. Európa dekadens hely, ahol csak az arab cyberpunkok élnek meg, Kína újra Mennyei Birodalom, és Oroszország Anyácskában nyugalomban élnek a kalmükök, cserkeszek, karélok, csecsenek, mansik, oszétok, és minden más nép. Minden szép és jó - legalább is Komjaga szerint. Ő, aki opricsnyikként bármit megtehet és megszerezhet - akár tiltott dolgokat is - az ő világképében minden tökéletes. Az Uralkodó bölcs, mert kivezette szeretett hazáját a "vörös és fehér zavaros időkből", az opricsnyikok derék harcosai a hazának, akik a Rend szavával és a Törvény öklével sújtanak le, a nép boldog, az élet jó. Ennek ellenére mindenki korrupt, Oroszhon ha nem is a Nyugattól, de Kínától függ, mindenkit elnyomnak, félelem tartja egyben az államot. Ez a diktatúra pont olyan, mint anno a kommunizmus - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy Sztálinról szóló dicshimnuszt szóról szóra átvesz a szerző az Uralkodóra vonatkoztatva. Itt az opricsnyikok legnagyobb ellensége nem a hazaáruló ellen, hanem a prikázok és a konkurens tisztségviselők, akikkel többször is összetűzésbe kerülnek.
Szorokin, aki a Jég-trilógiával lett ismert, ebben a regényben nem a sci-fit teszi meg központi témává. Az csak arra jó, hogy érezzük a kontrasztot. Újra itt van a feudalizmus, és újra itt az önkény (amiből Oroszországnak mindig is kijutott). Ha előkerül valami újítás - pl. az aranyhalak vagy a modern "holografikus telefon" - az csak annyi, hogy megemlítik, nem tér ki rá a szerző. Minden természetes, az új és a régi is. És épp ez az, ami sajátos ízt ad a regénynek. Hisz olyan dolgokat látunk, amik elsőre évszázadosnak tűnnek - aztán rájövünk, hogy ez megy a mai világban is, csak nem vesszük észre. Legfeljebb nem opricsnyiknak és Uralkodónak hívják a "gonoszokat". A könyv kegyetlen, erőszakos, van itt minden, ami elidegenítheti az olvasót, de mi csak sodródunk tovább, a torkunkat szorongatja ez a légkör, az elvakultság, a harag, a lenézés. És még van tovább is, még, még, megállíthatatlanul. Hisz ez csak egy nap az opricsnyik életéből. Mennyi fájdalom és elnyomás létezhet ott, ahol ilyen egy nap? És milyen világ létezik ott, ahol egy szerző ilyen könyvet ír? És milyen világ létezik ott, ahol az olvasó azonosulni tud egy ilyen regénnyel?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése