"Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér, nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón."
Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.
És hogy mi köze van mindennek olyan dolgokhoz, mint a modern művészet, az afroamerikaiak helyzete, a természeti erőforrások kizsákmányolása, a homoszexulitás, a férfi pénisz és a női csípő mérete, a szegénység, a bűnözés, Amerika és a világ többi országának helyzete (és még sorolhatnánk)? Sok minden. Ahogy Vonnegut elmeséli nekünk a Bajnokok reggelije című regényének pofonegyszerűnek tűnő történetét, sorra kitér olyan apróságokra is, mint a művészet pártolására felszólító kitűző vagy egy fuvarozási vállalat nevének értelmetlensége ( ezeket egyébként saját kis skicceivel rendre illusztrálja is ). Az író úgy beszél nekünk a világról, mintha kívülállók lennénk, nem ismernénk se azt, milyen az alma, kik a négerek, vagy hogy miből is készül a hamburger.
"Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények befejezésére.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
És így tovább.
Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam, hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.
Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk."
Vonnegut ezt a regényt ajándéknak szánta - saját magának ötvenedik születésnapjára. A könyv rengeteg életrajzi utalást tartalmaz, mind Trout, mint Hoover rendelkezik olyan jegyekkel, amiket a szerző önmagáról kölcsönzött. És hogy mi is ez a könyv valójában? Jó kérdés! Éles szatíra az emberről, a világról, rólunk, meg mindenről? Talán. De lehet, hogy az öreg Vonnegut tényleg csak új ember szeretett volna lenni, és ezért írta le ezt a szöveget, amit mindenkinek a kezébe kellene nyomni és azt mondani neki: "Olvasd!" Mert bár belehelyezkedik egy nézői pozícióba, azért tökéletesen kisejlik, hogy nem mindig azt az álláspontot képviseli ( sőt, nagyon is ritkán! ) amit a szereplői. Vonnegut nekünk nem arról beszél, amit szeretnénk olvasni: arról beszél, amit olvasnunk kell. Van itt minden: őrület, erőszak, kihasználás, elhidegülés, elnyomás, megvetés, lelki terror. Mindenkinek van valami problémája - mint ahogy a valóságban. Mindenki áldozat - de egyszersmind felelős a saját sorsáért.
Ez jár nekünk. Ez a bajnokok reggelije.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése