Boris Vian egyike az irodalom különceinek. A negyvenéves kora előtt meghalt, oroszos nevű francia a háború utáni irodalom egyik legfurább életművét hagyta hátra. Ennek az életműnek a mintadarabja a Piros fű című regénye.
"Az élet önmagában is elég feladat..."
A kurta kis regény története elsőre pofonegyszerűnek tűnik. Wolf, az érett férfiember egy titokzatos Gépet épít, mellyel az a célja, hogy elveszítse emlékeit. Ebben segítségére van alkalmazottja-barátja, Lazuli. A könyvben szerepel még Wolf felesége, Lil, és Lazuli szerelme, a kissé egyszerűnek mondható Árpidinka, valamint Dupont szenátor, Wolf öreg kutyája. Mindez azonban egy igencsak különös környezetben játszódik. A Gép körül piros fű virágzik, Dupont nem csak hogy beszél, de nyávog is, a dolgok élőlényként viselkednek - a kiürült üveg pl. magától felszívódik -, a közeli város pedig a legbizarrabb helyek egyike az örömnegyedével és véres játékaival. A kazamatákat táncoló szerecsenek lakják, a villámok pedig - a lehető legtermészetesebb módon - úgy tüntetnek el komplett szobákat, mintha soha nem is léteztek volna.
"Amikor rájön az ember, hogy sohasem élvezheti az eszményi rendet, mert elérhetetlen, mert olyan távoli, mint az ég csillagai, akkor kialszik benne a lelkierő, és úgy kicsapódik a sötét reménytelenség, mint a kénsavban a báriumklorid... hogy iskolás hasonlattal éljek... habár a kicsapódó báriumklorid szép fehér."
Wolf a Géppel eljut egy másik világba, ami furcsa mód sokkal jobban hasonlít a miénkre, viszont ott a legfurább alakokkal találkozik. Opál úr gyermekkoráról, Fiteor atya a valláshoz való viszonyáról, Brill úr tanulmányairól, a két idős hölgyike, Héloise és Aglaia kisasszony a szerelemről faggatja, végül pedig az ifjú lány, Carla ráébreszti élete legnagyobb tragédiájára. A regény amellett, hogy egyfajta számvetés is Vian életével, mindamellett mélyebben is foglalkozik korának jelenségeivel, főleg a szexualitással és az elfojtásokkal. ("És többet érne tisztességesen kitanulni a szerelmi életet, mint belehülyülni a történelembe.") Lazuli kapcsolata Árpidinkával is ennek a metaforája. Lazuli amikor megpróbál "szexuálisan, vagyis lelkileg" közeledni a lányhoz, megjelenik egy sötét öltönyös figura, aki mint később kiderül, valószínűleg saját gátlásainak megtestesítője. Az egész regényben egyvalaki van, aki boldog, és ez Dupont szenátor:
Boldog vagyok. Értik? Nekem már nem kell értenem. Tökéletes a boldogságom, vagyis vegetatív, és ezek lesznek az utolsó szavaim. Kapcsolatba lépek... visszatérek az ősforráshoz... Ha élek, és mégse vágyok semmire, akkor már nem kell intelligensnek lennem. Megjegyzem, így kellett volna kezdenem. [...] Működöm. Minden egyéb bakfitty. Most szépen beállok a sorba. Szeretem magukat, lehet, hogy ezután is érteni fogom, hogy mit beszélnek, de mondani semmit se fogok. Én megkaptam a vapitimet. Találják meg a magukét!"
Wolf felismerései közt szerepelnek ezek a szavak is, amit a kutya mond (aki azt, hiszi, tudja, mi az a vapiti, felejtse el: "zöld, kerek tüskéi vannak, és pluttyan, ha vízbe dobja az ember"). Rájön, hogy kiteljesedésének legnagyobb gátja önmaga. A Gép és a piros fű (mely utalás Wells Világok harca című regényére) nem elveszi az emlékeit, hanem feleleveníti, és miközben Wolf megszenvedi a múltat, ráébred saját életének korlátaira. A könyv tragédiája azonban nem válik óriásivá, ugyanis a szereplők önszántukból sétálnak bele, és akik túlélik légies könnyedtséggel lépnek túl a dolgokon.
"...a dolgok általában egyszerűek, de együtt aztán bonyolultakká válnak, és az ember nem látja át őket. Jó volna, ha valahonnan a magasból lehetne nézni az egészet."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése