Mi hiányzik a magyar SF-ből?

Most nem lebaszni akarok senkit. Általában nem is szokásom, remélem ezt a blog olvasói tudják.

Nem akarok most itt elméleti dolgokról írni, lándzsát törni az angol SF kérdésében, satöbbi.

Most arról szeretnék beszélni, mi hiányzik úgy an block a hazai fantasztikumból. Magyarul belőletek, belőlünk.

Egyesek fröcsögnek, flémelnek, szidnak, ostoroznak, stb. Akinek inge vegye magára. De egyvalamiről elfeledkezik a többség. Az SF nem önmagáért létezik. Hanem az olvasókért. Bezony. Én nem fogom most keresztes vitézként zászlómra tűzni az "Olvasó" címkét. Nem vagyok egyszerű olvasó, mert én már nem csak egyszerű olvasó vagyok. Visszajelzek, bele-belefolyogatok a hazai SF-be, legyen szó itt magáról az SF életről (és itt ne a hazai "mainstream" életet gondoljátok, ettől teljesen különböző dologról van szó) vagy a netes SF elméletekről (ismertető, esszé, kritika stb.) Az egyszerű olvasó nem ilyen. Ő olvas. Persze, visszajelezhet, hisz az internet, a web2 korában élünk, miért ne tehetné meg. Ha írók, szerkesztők, fordítók megtehetik, egy mezei olvasótól milyen alapon vennénk el ezt a jogot. De nem ez a fő kérdés, kanyarodjunk vissza. Szóval, a lényeg, hogy van az olvasó. Meg úgy mindenki. És van valami, amit jobb lenne gyakorolni. Az, hogy tiszteletben tartjuk a másikat, szépen beszélünk, nem kiabáljuk le a fejét, nem állítjuk be hülyének. Az apropó (az egyiket nem írom le, megfogadtam, hogy nem írok ide róla) a solarián Szenkel folytatott kis csevejünk. Neki nem jött be igazán a Lenni vagy nem lenni (sic!). Leírta, mit gondol róla. Namármost, mindenki tudja rólam, hogy imádom ezt a könyvet. És mit léptem erre? Nekiálltam vitatkozni? Elhajtottam? Negligáltam a véleményét? Nem. Két dolog miatt. Először is Szenk velem szemben - és ahogy figyelem egy ideje, soha senkivel szemben - nem követett el hasonlót. Másodszor: véleményekről nincs értelme vitázni. Nem azt mondom, hogy nekem van igazam. Különbözünk, így is kell fölfogni a világot. Most nem fogok senkivel se veszekedni azért, mert szereti a ketchupot, én pedig nem. Ez nonszensz lenne. És ez a baj a hazai fantasztikummal (nem a ketchup).

Egy kis megértés, türelem, odafigyelés kellene. Persze, én is tudom, hogy vannak, akikkel nem lehet értelmesen beszélni. Ez van, ilyenek is vannak. Ennek ellenére még lehet próbálkozni. Minden oldalnál. Ugyanis szerintetek egy átlagos olvasó ha véletlenül olyan blogra téved, ahol kedvenc írója épp a falkáról, a szekértáborokról, vélt vagy valós (?) összeesküvésekről ír, mit fog ebből levenni? Semmit. Maximum azt, hogy az illető sültbolond.

Szóval ez hiányzik: egy alapvető emberi jellemző. Kezeljük a másikat is úgy, ahogy elvárjuk, hogy minket kezelnek. Próbáljuk meghallgatni, megérteni, mit mond. Ne ragaszkodjunk mindenáron ahhoz, amit mi kitaláltunk. Csodálkoztok, hogy szarban van a hazai fantasztikum? Hogy megy a falkázás, meg ilyenek? Hogy a kutyát nem érdekli már az SF valójában? Hát éppen ezért. Nem mondom, hogy most szipogós nagy összeborulás kell. Az ugyanis lehetetlen. Nem is nagyon értem, mások miért szajkózzák ezt szüntelen. Ennek már vége. Le kell tarolni mindent. És azután kellene újra építkezni. Új alapokról, tiszta lappal.

Meghallgatni, meghallgatva lenni. Tisztelet, és az ártatlanság védelme. A kettős mércét pedig gyorsan felejtsük el, mert azt elég gyorsan ki lehet szúrni, és utána csak magunk alatt vágjuk a fát.

És még valami ide a végére. Ne felejtse el senki: én még fiatal vagyok, nagyon fiatal. És az internet korában élünk. Én is benne élek. És nem vagyok sültbolond. Előttem az élet. Szóval bármit is tesz a hazai SF krémje, és még akkor is itt leszek, amikor ők már azt is elfelejtik, miért tették azt, amit. Ez nem fenyegetés. Ez ténymegállapítás.