Vágyálmokon túl

2010 első felében úgy tűnt, nem fog megjelenni magyar science fiction regény. Aztán befutott a hír, hogy kijön az N, majd pedig egy másik könyvről is kezdtek beszélni. Két külön forrásból is hallottam, hogy meg fog jelenni valami, de nem kötöttem össze a két pletykát. Aztán a Scolar Kiadó előállt Kovács Ákos Vágyálmok ligája című művével, és elég nagy visszhangot keltett ezzel a lépéssel. Többen elismerően bólogattak: igen, van még kiadó, amelyik bele mer vágni ismeretlen magyar szerző kiadásába. Természetesen Kovács Ákos korántsem ismeretlen, igaz, a 44 éves szerzőnek korábban csak az Új Galaxisban jelent meg írása (pár korai novellája itt olvasható). Voltak akik a hazai sci-fi életből a regényre is bizakodva tekintettek, biztatták a szerzőt a megírására. Nem csoda hát, ha mint olyan sokan, én is kíváncsi voltam, milyen ez a könyv.

"Gruwell álmokból rakta össze az egész életét."

Az alaptörténet kissé nehezen felvázolható. Egy űrfegyver - a Szerencsefia - bevetése nyomán három idegen entitás kerül a mi Naprendszerünkbe. A három lény amolyan őrangyal, akik befészkelik magukat egy-egy ember agyába, és mivel látják a jövőt, segítik, terelgetik őket. Ez a történet, a jövőbelátás gondolata vezérli majd Art Gruwellt, a karrierje elején álló zsarolót és minden hájjal megkent üzletembert arra, hogy elinduljon hosszú útján, mely során mind feljebb és feljebb jut. Sorsa hamarosan összekapcsolódik egy új szekta alapítójával, a Gyémántanyával, aki egy látomása hatására keresi az Örökkévaló Gyémántot. Végül pedig egy család is belekeveredik Gruwell egész Naprendszert behálózó pályafutásába, mikor megnyílik egy féregjárat az űr egy távoli szegletében, csodás lehetőségekkel kecsegtetve az átkelőket. Legalább is mindenki ezt hiszi, valójában azonban egészen másról van szó, de ezt még Gruwell sem sejti.

"Az alapötlet két szálból fonódott össze.
Egyrészt, hogy mennyivel lenne könnyebb az életünk, ha egy láthatatlan őrangyal folyamatosan felügyelne ránk. Előre látná a ránk leselkedő veszélyeket, illetve döntéshelyzetekben megsúgná, hogy számunkra melyik az ideális választás. Azután ezt továbbgondolva csak egy ugrás volt mindennek a mesterséges változata, melyet már nem éppen feddhetetlen emberek irányítanának.
A másik szál egy kaotikus űrverseny ötlete volt – még ha nem is túl eredeti –, de nem a hidegháborús fajtáról van szó, hanem űrhajók őrült flúgosfutamáról, amelyek pilótái egyfajta vadnyugati földfoglalóként vagy aranyásókét rohannak egy remélt boldogabb élet felé." (interjú a szerzővel)

Aki a fülszöveg olvasása (vagy a kiadó honlapján szereplő bővebb leírás) után egy egyszerű űrkalandra számított, az rosszul mérte fel ezt a könyvet. Ahogy a történet hevenyészett összefoglalójából is látszik, a helyzet nem ilyen egyszerű. Egy kissé zavaros E/1-es visszaemlékezés után egy csattanót kapunk, majd hirtelen a második fejezettel valami teljesen ide nem illőbe csöppenünk, és megismerjük Art Gruwellt. Gruwell nem a főszereplő, ugyanis olyan nincs a regényben. A különféle fejezetek kisebb-nagyobb időtávlatból követik egymást, és hol Gruwell szerepel bennük, hol valaki más, persze előbbivel találkozunk többször, gyakorlatilag végigkísérhetjük, hogyan válik a Naprendszer legfontosabb emberévé - nem éppen tisztességes eszközökkel. Az első hiba pont vele van: nem baj, ha nincs központi szereplő a könyvben (amit egyesek novellafüzérnek neveznek, én viszont inkább regénynek tartom, szemben mondjuk a Szintetikus álommal), egy regény nem feltétlenül egy szereplő történetét mondja el. De ha már Gruwell szemmel láthatóan központi helyet foglal el, legalább rendesen ki lenne dolgozva a karaktere. Ugyanis hiába tudunk meg róla sok mindent, alapvető motivációi mégis sablonosak maradnak - nem hogy nem azonosulunk vele, de igazán utálni sem tudjuk, tettei, legyenek bármennyire gonoszak, súlytalanak maradnak számunkra. A többi szereplő is ilyen, se a Gyémántanya, se a fiáért aggódó apa (ill. a nagyapa) figurája nem fog meg bennünket (ettől függetlenül érthetőek a motivációik).

De semmi gond, talán majd a történet kárpótol minket! És kezdetben azt hihetnénk: igen, itt végre kapunk valamit amire nem számítunk. Azt hihetnénk, kitaláljuk, mi fog következni, de nem, ahogy a regény halad előre, egyre homályosabb, mire is fog kifutni a történet. Bizakodni kezdünk, már előre dörzsöljük a tenyerünket: vajon mi köze van az őrangyaloknak Gruwell mesterkedéséhez? Vagy egy új vallási szektához? Vagy a prekog kisfiúhoz és családjához? Aztán ahogy olvasunk tovább, egyre jobban kezd lankadni az érdeklődésünk. Elbizonytalanodunk. Mi készül itt? Lassan-lassan kezdjük azt hinni, itt bizony átvágtak minket. És bizony, végül megkapjuk a nagy pofonunkat, átjutunk a féregjáraton, és mindent megmagyaráznak nekünk. Mi pedig csak ülünk bambán, kezünkben a könyv, és ráncoljuk a homlokunkat: ezért olvastunk el több mint kétszáz oldalt? A nagy magyarázat igazából csak egy kis magyarázat, és talán nem lövök le nagy poént, ha azt mondom, nem áll össze végül, miért is írta meg a szerző ezt a könyvet. Mármint nem arra gondolok, hogy szórakoztatni akart-e vagy valami mást, hanem hogy a történetnek mi az értelme. (Ráadásul az utána következő 100 oldal inkább tűnik egy hosszú epilógusnak, mint érdemi résznek.)

Pedig volt benne potenciál. A teremtett világ, még ha nem is mestermunka, kellően kidolgozott, az apróságok, amiket bemutat - egy bár, egy kórház, egy szekta stb. - kellően érdekesek, jó háttér egy történetnek. Külön érdekes volt, hogy a mű a vallás kérdésével is foglalkozni kezdett, hihetően nyúlt hozzá a témához, nem úgy, ahogyan azt általában hazai szerzőktől megszokhattuk (ti. a vallás valami fura dolog és/vagy maradi és/vagy fanatikusok/bolondok/bigottak gyűjtőhelye). Ráadásul nem is csak egy vallási motívum jelenik meg a könyvben. Ezért tűnik kicsit törésnek az "űrbéli flúgosfutam" behozása, mint amolyan "kötelező sci-fi kalandregény elem": itt a zavart a leírás okozza, az űrhajók keringője és az igazából kissé érdektelen, feszültségfokozás céljából behozott karambolok stb. Ugyanakkor a másik ötlet, az "őrangyalok" és a prekogok használata már tartogat magában olyan lehetőségeket, melyekkel meg lehet támogatni egy jó sztorit. Azonban éppen az utóbbi marad el. Kicsit olyan a könyv, mintha a fejezetek egy folytatásos szappanopera egy-egy véletlenszerűen kiválasztott, a szerző által izgalmasabbnak vagy érdekesebbnek talált epizódjai lennének, és ez a szappanopera a könyv utolsó oldala után is folytatódik (megjegyzem, a keret, az angyalok története sajnos nem lett elég fajsúlyos ahhoz, hogy az utolsó fejezet értékelhető legyen). Erősebb háttérsztorival sokkal jobb regényt lehetett volna írni a könyvből.

Ugyanakkor persze még ekkor sem lenne tökéletes. Bármennyire is gördülékeny a szöveg, bármennyire érdekes a háttérvilág, igazán nem kiemelkedő. Az alapötlet is már ismerős, a világ alapelemei is. A borító és a cím tipográfiája jól sejteti, kicsit a nyolcvanas évekre emlékeztető könyvet kapunk a kezünkbe. Az olyan elnevezések, mint Szerencsefia vagy a különféle hajónevek nem igazán vallanak kortárs műre, és ez igazából abban is megmutatkozik, hogy semmi olyan nincs benne, ami ne lett volna meg húsz-harminc évvel ezelőtt is egy sci-fi regényben. Az egyetlen dolog, ami picit talán magán viseli korunkat, az az egyik utolsó fejezetben a tinédzser lány mellékszereplő elmegép nevű eszköze, ami amolyan jövőbeli táblagép, összegyűrhető és dobálható. Ilyen apróságokból kellett volna még több, ezek színesíthették, közelebb hozhatták volna napjaink jövőképéhez a regényt. Ugyanakkor szemléletes példa, hogyan lehet elrontani napjaink megjelenítését egy sci-fiben: az apa úgy zsörtölődik lánya "vad" kinézetén és zenei ízlésén, mint napjaink öregjei. Az apa idejében nem voltak lázadók? Lehet, hogy ő nem tartozott közéjük, de klisés előhúzni a "konszolidált apa - vadóc és lázadó gyerek" kettősét. Ugyanilyen klisé a hosszú idő után véletlenül egymásra találó bajtársak, a robot aki ember akar lenni vagy a velejéig korrupt kormányzat (ahol az egy szem nő furcsaság, mármint hogy egyáltalán van). Ezeket felejtsük el, önmagukban kevesek, ha nem kifejezetten valami fontos szerepet szánunk nekik és pont azért használjuk őket, mert klisék (és ebbéli szándékunkat kifejezésre is juttatjuk valahogy a műben), akkor érdemesebb inkább kifordítani, átértelmezni őket. Nem elég jó alapötleteket vagy alapkliséket összeszedni, jól össze kell illeszteni őket. A ház is leomlik, ha a téglák közt nincs malter.

Azért tartom fontosnak, hogy ennyire szájba rágósan írjak a könyvről, mert igenis van benne potenciál! A szerzőnek még tanulnia kell, fejlődni, de egyrészt ha van akarat akkor sohasem késő, másrészt összességében a magyar sci-fi átlagához képest nem teljesített rosszul. Meglovagolta azt a "vágyálmot", hogy tehetséges zsenik ugorjanak ki a bokorból. De idehaza célszerűbb leszámolnunk ezzel az álommal: nincsenek zsenik, tanulni és gyakorolni kell, Kovács Ákosnak pedig minden képessége megvan ahhoz, hogy képes legyen felülemelkedni az átlag magyar sci-fi színvonalán. Nem tökéletes munka, sőt, sajnos nem is mondanám elegendőnek, de mindenképpen meg kellett írni. Csupán lehet kiadni nem kellett volna, legalább is pár szerkesztési kör és tanulási fázis nélkül nem. De bízzunk benne, hogy a szerző képes lesz fejlődni. Mert nem győzöm hangsúlyozni, van mire alapoznia.

"Csalódott vagy? Nem erre számítottál? Tudod, a vágyott dolog álmainkban sokkal szebb, mint a karcos valóság."

Ui: Érdekes címválasztás, talán szerencsésebb lett volna, ha jobban elkülönül a versenytől, és inkább kötődik a "vágyálom" motívumához, ami a szereplőket vezeti, de még erre a motívumra is ráfért volna az erősítés (már ha tényleg erre utal a cím).

(A regényből itt olvasható részlet.)